Roxfort RPG

Múlt => Északi szárny => A témát indította: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 16:19:56



Cím: Folyosók
Írta: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 16:19:56
Nyugis, átlátható, széles folyosók, itt-ott padok, másutt lovagi páncélok. Néha kísértetek grasszálnak fel-alá. Teljesen normális.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Abbey Green - 2008. 05. 01. - 22:23:26
[Emily]


*Abbey, épp LLG- ről tartott a soron következő órájára, mikor rájött, hogy ma szerda van. Így nem lesz több órája. Gyorsan gratulált magának csendesen és úgy döntött, ha már szabad, nem rohan egyből a könyvtárba, vagy a klubhelyiségbe, hanem sétál egy kicsit a friss levegőn. Ahogy haladt tovább a folyosón, egyszer csak egy alakra lett figyelmes az ablakpárkányon ücsörögve. Lassan közelebb ért és meg látta, hogy aki ott csücsül az nem más, mint egy mardekáros. Első ránézésre ötöd-hatod évesnek tűnt. Ahogy közel ért, alaposan szemügyre vette a lányt. Sötét hajú, világos bőrű teremtés volt, sokkal többet nem látott belőle, mert elég lehetetlen pózban ücsörgött a párkányon.
Mivel komolyabb baja nem volt a mardisokkal, és az időjárásra is kíváncsi volt, nehogy pórul járjon, így odasétált a lányhoz.

Először nem szólította meg, csak kinézett az ablakon. Kint elég rossz idő volt. Fújt a szél, csepegett az eső. Nem olyan volt, a mai nap, ami sétára alkalmas lett volna. Így Abb, erről a tervéről le is tett. De akkor mi legyen, gondolkozott. Nem volt kedve még megindulni a többi hugráshoz, úgy döntött tehát, hogy tovább építi a kapcsolatát a mardisokkal. Hisz a bálba is Joshhal megy.

-   Szia, én Abbey vagyok. Abbey Green. – remélte, hogy a lány nincs rossz kedvében és nem ítél túl hamar. Ezek megfordultak ugyan a fejében, de félretette őket, hisz úgy volt vele, hogy mindenki érdemel egy esélyt.

-   Párszor már láttalak itt üldögélni, gondolom szereted ezt a helyet. Remélem nem zavartalak meg, csak nincs kedvem még tanulni menni és jó lenne egy kis társaság. Téged meg még nem ismerlek, így gondoltam megszólítalak.

Megvárta a lány válaszát, és remélte, hogy kapható egy kis csevegésre.

-   Látom, mardis vagy. És hanyadikos, mert azt nem sikerült kitalálnom? – mosolyog a lányra.
-   Gondolom, meglepett, hogy megszólítottalak, de jó fejnek tűntél, meg kicsit magányosnak is. – bombázza tovább szegény lányt a kérdéseivel és észrevételeivel.

-   Izé, ha zavarlak akkor szóljál. – tette hozzá.

Miközben várta a lány reakcióját kinézett az ablakon. Odakint sötét, szürke felhők kergették egymást, s ontották a földre egyre sűrűsödő könnyüket. Az előbb még épphogy csak csepergett az innen szürkének tűnő lé, most azonban váltott és sűrű, szinte függönyszerű szövéssel csapódtak be a cseppek a füves területre. Néhol, ahol köves volt a föld, apró buborékokat alkottak, s egymással versenyezve pattantak vissza, hogy aztán ismét a földre hulljanak, elcsorogjanak, majd a humuszos talajba szívódjanak, s emígy táplálják a Roxfort gyönyörű gyepét.

Ahogy figyelte az esőcseppek táncát, a lassan erősödő szélben, maga is elgondolkozott azon, hogy milyen is lenne, aha ő is egyszer egy sötét felhű, könnyen hulló gyermeke lenne.
A gondolataiból a lány egyik kérdése szakította félbe. Hiába tűnt úgy, hogy nem figyel, még is volt egy képessége, ami miatt bár mit is csinált, gondolt, esetleg elmerengett, még is figyelt arra amit neki mondanak.

Ez az alkalom azonban kivétel volt, a lány utolsó mondata, nem tudott beatolni Abbey agyába.

-   Mi, hogy izé. Megismételnéd? – fordult az ablaktól ismét a lány felé, akiről időközben megtudta, hogy Emilynek hívják.

-   Ne haragudj, - szabadkozott – de úgy el tud varázsolni az eső. Néha késztetést érzek, hogy kisétáljak és csak ázzak. – próbált javítani a helyzetén, majd válaszolt a lánynak.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 01. - 23:52:23
×Abbey×


Mikor kora reggel Emily felébredt, három dolgot állapított meg. Elsőként azt, hogy újabb hosszú, fárasztó nap következik, utána, hogy rendkívül fázik, majd végül, kinézvén az ablakon, hogy szomorkás, esős idő van. Meglátta, és bármilyen furcsa, ettől sokkal jobb kedve lett. Már akkor eldöntötte, hogy két óra között ki fog menni sétálni egyet az esőben. De az előző szünetben nem mehet ki, mert megint elkésett volna akkor az órájáról, ráadásul pont SVK jött, azt pedig nem vállalta, hogy késik róla. Elindul a folyosón, az udvar felé, de elhalad kedvenc helye mellett, ahol kinéz az ablakon. Végül úgy dönt, inkább csak ott üldögél. Miért döntött így? Ki tudja. Éppen úgy érezte jónak. Leül a párkányra, táskájából elővesz egy vázlatfüzetet. Hozzáér a tolltartójához, ceruzákért nyúl, de eszébe jut, hogy fent hagyta az ágyán őket. Menjen fel érte? Nem, inkább nem. Összehúzza magát, fejét a falnak dönti, majd kibámul az ablakon. Ez az idő… olyan sok emlék jut az eszébe ilyenkor. Általában nem szeretik az emberek az esőt, ő mégis, szinte megszállott eső-rajongó. Egyre nagyobb cseppek hullanak az égből. Csendben hallgatja, ahogy az ablakhoz csapódnak. Pár perccel később valaki beszélni kezd… de vajon kihez? A folyosó eddig mintha üres lett volna. Felnéz, majd meglát egy hugrabugos lányt, aki feltehetőleg hozzá beszél. Nem érti, mit akarhat tőle, de úgy dönt, nem lesz vele gonosz, és utálatos, ha már így odasétált hozzá. Miután megtudja, hogy a lányt Abbey-nek hívják, ő is bemutatkozik.
- Szia, Emily Dean vagyok.
Kicsit felhúzza a szemöldökét, arra vár, hogy Abbey elmondja, mit is szeretne tőle. Szerencsére nem kell sokat várnia, ugyanis a lány nem sokkal később el is kezdi mondani. Áh, szóval semmit, csak „barátkozni”. Érdekes. Nem sokan szeretnének vele, az elvonulós, visszahúzódó Emily-vel beszélgetni, barátkozni. Pont ő lenne a „jó társaság”? Közel sem biztos, de belemegy egy kis társalgásba.
- Oké, hát akkor…öhm… talán foglalj helyet.
Helyet szorít Abbey-nek, aki ha akar, leülhet mellé. Bámulja egy kis ideig a padlót, elgondolkozik, majd felnéz, mikor Abbey újabb kérdést tesz fel.
- Hatodéves vagyok, és igen, mardekáros. Hogy meglepett-e az, hogy megszólítottál? Igen, kicsit. Egyébként nem vagyok magányos, csak szeretek egyedül lenni néha. Mondjuk általában egyedül is vagyok.
Próbál mosolyogni, és kedves lenni.
- Nem, nem zavarsz, nyugi.
Ránéz Abbey-re, aki látszólag nem is nagyon figyel, ugyanis kifele bámul az ablakon. Mikor a lány megkéri, hogy ismételje meg, amit mondott, elmosolyodik. Tudta ő, hogy nem figyel.
- Csak azt mondtam, hogy nem zavarsz.
Miután Emily ezt mondja, Abbey magyarázkodni kezd. Megemlíti az esőt. És úgy tűnik, szereti is az esőt. Elképedve néz rá.
- Te… szereted az esőt? Imádok az esőben sétálni. Olyan szép, ahogy hullanak az esőcseppek… lenyűgöző. És ha belegondolsz, hogy enélkül élni sem tudnánk… Oh, bocsi, nem akarlak ilyesmivel untatni. Szeretek belegondolni ilyen dolgokba…
Reméli, nem ijeszti el Abbey-t. Úgy tűnik, végre talált társaságot…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Abbey Green - 2008. 05. 02. - 00:34:02
Emily



A beszélgetésből kiderült, hogy a lányt Emilynek hívják és hatodéves. Mikor hellyel kínálja Abb-et, boldogan elfogadja, és oda fészkeli magát ő is a párkányra. Mikor a lány megismétli a bambulása miatt elszalasztott mondatot, kicsit meglepődig, de örül, hogy beszélgethet valakivel.

- Izé, akkor jó. – mosolyodik el.
A többiek, háztársak, barátok, ilyenkor mindig elfoglaltak, vagy tanulnak, órán vannak, mit tudom én mit nem csinálnak, a lényeg, hogy ezen a napon este szokott velük összefutni.

- Szóval szeretsz egyedül lenni? – nézett a lányra, s ekkor vette észre kezében a vázlat füzetet. – Fú és te rajzolsz? De jó neked, és rajz analfabéta vagyok.- mosolygott a mardis lányra.

Majd reménykedő pillantást vetett felé, hátha megengedi, hogy belepillantson a füzetbe. Sok reményt nem fűzött hozzá, mert általában az ilyen művészek ,nem szerették mutogatni a rajzaikat, de remélte, hogy Em kivételt tesz és esetlegesen megkönyörül kíváncsi természetén.

- Dehogy untatsz, hisz én is imádom. El nem tudom mondani mennyire. Ha látom, hogy esik, akkor egy darab belőlem az esőcseppekkel együtt járja be a felhőket, készül a zuhanásra, majd hullik le a földre, hogy bekerüljön a talajba, s a körforgásba. Szeretem nézni, olyan monoton, és megnyugtató. És igazad van, nem tudnánk nélküle élni. Milyen egyszerű, még is mennyire fontos dolog, amit addig nem értékelünk, míg hiányát nem érezzük. Nem is beszélve arról, hogy mikor villámlik, hááát az valami csodás. Néha fel szoktam lopódzni a csillagvizsgáló toronyba, vagy a bagolyházba, és onnam nézem, ahogy a villámok egymást érik az égen. – fűzte tovább a gondolat menetet, amit Emily kezdett meg.

Majd ismét kipillantott az ablakon, és várt, hátha a kis bíztatás hatására, társának is megered a nyelve, és esetleg többet is megtudhat, erről a kedves lányról. Találtak közös témát, és ez volt a lényeg. Abb, már nem volt egyedül, és jól érezte magát a mardis társaságában.
Miután kibeszélgették magukat az esőszeretettel kapcsolatban, Abb témát váltott.

- Te, ugyebár évfolyamodból kifolyólag, túl vagy már az RBF-eken. Nehezek voltak? Már bocsi, hogy ilyeneket kérdezek, de mostanság, valahogy csak ez tudja lekötni a figyelmem, meg a kviddics. Szóval vagy tanulok, vagy edzünk a csapattal. – szegezi a lánynak a kérdést, és reméli, hogy nem haragítja magára Emilyt, azzal, hogy sulis dolgokról faggatja, de ez most elég fontos volt neki.
Ha megvitatták az iskolai dolgokat, Abbey ismét új dolog felé terelte a szót.

- Ja, és te mit szólsz ehhez az álarcosbálhoz? Szerintem tök jó, hogy lesz megint bál. Alig múlt el a karácsony és a karácsonyi bál, s jön az Ostara. Annyira jó lesz szerintem. Én már alig várom. És te? Te jössz? Válaszottál már ruhát? Maszkot? – bombázta a hatodévest a kérdéseivel, s valóban érdekelte, hogy a lány hogy is áll a bálhoz, és egyáltalán, mi érdekli, és miket mondd.

Mindeközben az időjárás változni látszott. Az eső csendesebben támadta a pázsitot, s a benne mászkáló hangyákat, és egyéb állatokat. A felhő, színüket váltogatták a sötétszürkéből a világosszürke és kék felé. Majd őrült fogócskázásba kezdtek az égen, aminek az lett a vége, hogy sok apró darabra szakadtak és nem volt erejük újra egybeforrni. Így az eddigi erős zivatart felváltotta a gyengébb tavaszi zápor, majd ez is átalakult, s már alig csepegett az eső odakint.
Mindezt a közben egyre erősödő szélnek köszönhették, ami nem kímélte a birtok fáit. Ha valaki kitekintett, nem látott mást, mint a rengeteg fáinak egyirányú, hosszú, monoton táncát, látni lehetett, ahogy a fák próbálnak küzdeni a természet erejével, sikertelenül. A szél volt az erőseb.
Na most nem tette volna ki a lábát szívesen az ifjú hugrás. Az esőt szerette, akkor még kviddicsezni is imádott, de a szél, az távol állt tőle, az nem lopta be magát a szívébe.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 02. - 02:06:15
×Abbey×


Hm. Igencsak érdekes, hogy képes elviselni a társaságot. Az utóbbi időben ez nem volt túlságosan jellemző rá. Szorítja a vázlatfüzetet. Eddig többnyire ez a füzet, és a macskája volt a fő társasága, most pedig itt ül, és beszélget valakivel. Már majdnem elfelejtette, mennyire jó az, ha társaloghat valakivel az ember.
- Imádok egyedül lenni… olyankor nem kell megfelelned senkinek sem.
Látja, hogy Abbey ránéz a füzetre. Reménykedik benne, hogy nem kell megmutatnia neki, miket is szokott rajzolgatni, de tudja, ha a hugrabugos lány megkérné őt, egy idő után sikerülne rávennie, hogy mutassa meg… nem akarja ugyanis megbántani Abbey-t.
- Igen, szoktam rajzolni. Sokat. És mi az, hogy rajz-analfabéta vagy? Ne hülyéskedj, ilyen nincs. Csak sokat kell gyakorolni. Szerinted én hogyan tanultam meg? Látnád a régi füzeteimet… szörnyűek. De idővel rájöttem, mit hogy kell rajzolni. Itt van például ez a drapéria… ezt…
Félbehagyja a mondatot, mikor észreveszi, hogy már ki is nyitotta a füzetet. Elgondolkozik, arca elkomorul.
- Ezt például 2 hónap alatt sikerült megtanulnom.
Befejezte a mondanivalóját a rajzról, így becsukja a vázlatfüzetet, és maga mellé rakja.
- Igen, tényleg nem becsüljük meg eléggé. Én nem tartom monotonnak azt, mikor esik az eső. Gondolj bele, minden csepp másmilyen. Ennél már csak a havat, meg a jeget szeretem jobban. És a villámok… áh, odavagyok értük. Főleg a szép, nagy villámokat szeretem. A nagyokat. Az erős fényűeket. Néha én is ki szoktam járni nézni, ahogy villámlik. Talán valamikor mehetnénk együtt.
Ezzel a felajánlással reméli, hogy tudatosul Abbey-ben, hogy örül, hogy beszélgetnek. Jó a magány – de most mégis inkább társaságba vágyik. Ritkán fordul elő vele ilyen, talán az esős-szeles időnek köszönhető. Szívesen beszélgetne vele másról is, nem csak az időjárásról, ez olyan angol szokás. Annak ellenére, hogy Emily is angol, nem szeret az időjárásról beszélgetni. Lázasan gondolkozik valami jó témán, de szerencsére Abbey már talált egyet.
- RBF… hát igen. Nem könnyű. De túl lehet élni. Ha rendesen tanulsz, és nem szúrod el az idődet felesleges dolgokkal, akkor simán átmész. Nem kell annyit aggódni. Persze, jogosan mondhatod, hogy könnyen beszélek, mert túl vagyok rajta, de hidd el, tényleg így van. Nyugodtan kell hozzáállni, és csak azt mondogatni magadnak, hogy sikerülni fog. Nekem bevált. Megtanultam hinni akkor magamban. Én is szeretek egyébként kviddicsezni, de nem játszom a ház csapatában.
Minden témának örül, aminek nincs köze ahhoz, hogy milyen is Emily. Nem szeret magáról mesélni – mindenki ismerje meg őt úgy, ahogy akarja.
- A bál… hát… igen. Jó lesz, remélem. Azt hiszem, megyek, bár párom nincs, de úgy gondoltam, egyedül is el lehet lenni. Ruhát még nem választottam, igazából a probléma az, hogy nem tudok dönteni. A maszk meg… az a ruhától függ. És Te? Gondolom mész. Van már párod?
Ezen a bál-dolgon már hosszú ideje rágódik. Rengeteg gyönyörű ruhát talált, de képtelen választani. A padlót kezdi bámulni. Közben mintha elállt volna az eső. Kipillant, de úgy tűnik, nem állt el, csak nem olyan erős intenzitással esik. Elkezdett fújni a szél is. Hosszú ideig nézi, ahogy a fák ide-oda hajlanak. A szelet is kedveli. De csak akkor, ha nem belülről kell néznie.
- Szeretem a viharokat. Eső, szél, villám. Nagyon jó.
Közben továbbra is az ablakon kifele bámul. Pillanatnyi csend után felnéz.
- Ne nézz hülyének emiatt. Mindig is szerettem az idióta dolgokat. Na most a viharban sétálás nem éppen a legnormálisabb dolog.
Kezdi azt hinni, tényleg megőrült. Kinéz az ablakon, majd kezébe veszi ismét a vázlatfüzetet. Kinyitja, megkeres egy rajzot, és megmutatja Abbey-nek.
- Ezt a képet is egy vihar ihlette.
A rajz egy lányt ábrázol, szétfújt hajjal, szomorú arccal. Egy sötét helyen lévő sziklán üldögél. Körülötte pár fa van. Alaposabban megnézve kissé elveszettnek tűnik. Mintha nem találná a helyét, és a vihar csak a belső vihart szeretné jelképezni…
- Hasonlít rám…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Abbey Green - 2008. 05. 03. - 14:17:52
***Emily***



*Nem úgy néz ki a lány, mint aki nagyon szeretné megmutatni a rajzait, mint minden művészlélek, nem szereti mutogatni, pedig… biztosan szuper lehet. Aztán váltás, megpróbálja meggyőzni Abbet, hogy még ő is tudhat valamit, és hoppá, már nyílik is a vázlat füzet és a fiatal hugrás szeme elé kerül egy csodálatos rajz.
Egy drapéria, mely kecsesen táncol a papíroson, karcsú vonalak követik, árnyékok, fények. Csodálatos rajz. Abbey majdnem tátott szájjal figyeli az alkotást.*

-   Hűű, hááát… hááát ez valami csodálatos. Igazán tehetséges vagy. Én ilyet? Soha nem tudnék, e nem is próbálkozom vele. - mosolygott.


*A varázs nem tart soká, Em összecsukja a füzetet. Kár, pedig megnézte volna a többit is, de nem erőszakoskodik, hogy mutassa meg, nem akarja elrontani az elég jól indult beszélgetést.
Ezek után megvitatták az esőről vallott nézeteiket, amik igazán hasonlóak voltat. Abb el is gondolkozott, hogy ez a lány, mennyire hasonlít rá, korábbi személyiségére, még elsőben. Mikor visszahúzódó volt, csendes és szeretett egyedül lenni.
Szerencsére Em, megnyugtatta az RBF-ekkel kapcsolatban, hogy ha eleget készül, már pedig eleget, akkor sikerülni fog.*

-   Hú, ezt jó tudni, most egy jó nagy kő esett le a szívemről.
– vigyorgott.

-   Amúgy, ha van kedved, valamikor játszhatnánk egyet. Van egy két ismerősöm, aki szerintem szívesen csatlakozna egy 2-2 –es kviddicsmeccs erejéig. Nos? – szegezte Emilynek a kérdést, kicsit felspanolva, mert örült neki, hogy ismét talált valamit, ami közös bennük. – Persze, ha nem akarsz, én nem erőszakoskodom, csak egy javaslat. – mosolygott a lányra.

*Reméli, hogy igent mond, és tényleg valamelyik nap levezethetik kicsit a feszültséget a pályán. Igaz, nem is olyan rég volt, hogy Hannahval játszottak egyet, de azért 4esbe még is más.
Aztán a bálra terelődött a szó. Meglepve tapasztalta, hogy a hatodévest nem hozza annyira lázba a dolog, lehet azért is, amit említett, hogy nincs még párja, s nem választott ruhát se. Nem tudja, mi ez az elzárkózottság a báltól, aztán rájön. Hisz a lány nem az a bálozós, társasági típus, ezt maga is mondta. Ezért nem feszegeti tovább a témát, s úgy dönt, a saját dolgait is nagy vonalakban festi fel beszélgető partnere előtt, találnak, majd mást, amiről dumálhatnak.*

-   Hát, igen. Én megyek, a ruhám egy sötétbe hajló kék, hímzett estélyi, a maszkom egy ezüstszínű, viszonylag egyszerű maszk. És a kísérőm, az egyik ház és évfolyamtársad, Josh Reynolds. A virágot meg még nem tudom, de szerintem, előrukkol valami széppel
. – vigyorogtam.

*Mikor befejezte, kicsit kínos csend ült meg kettőjük között, amit Emily tört meg, s visszakanyarodott az időjáráshoz. Persze nem a klasszikus értelemben. Kitekintett az ablakon, és a látottak ihlették, hogy újra szóra nyissa a száját.*

-   No, igen a viharokat, én is imádom. De a szelet azt nem. Valahogy félek tőle, egyszer egy kissé szeles délutánon mentem ki a barátaimmal kicsit játszani. Belefeledkeztünk a játékba és szinte észre se vettük, hogy egészen viharossá fokozódott a szél. Persze hozzá kell tennem, hogy kviddicseztünk, és az egyik lánykát, aki kisebb, könnyebb és ügyetlenkébb volt nálunk, messzire sodorta a szél. A szülei csak a szerencsének köszönhették, hogy elég hamar rábukkantak a lányra. Persze, ez nem most volt, hanem úgy három éve. De a szélnek sikerült magát megutáltatni velem. – fakadt ki a kicsit szomorú történet a lányból. – Bocsi, hogy ilyeneket fecsegek, de ezt a történetet nem sok ember tudja, és a szél hozta ki belőlem. – erőltetett mosoly. – Szóval, ne haragudj, hogy ilyenekkel traktállak.

-   Egyébként ne aggódj, abszolút nem nézlek hülyének. – vigyorgott most már teljes szívéből a lány. – Én is nagyon szeretek kint sétálni, ha esik, vagy villámlik. Csak a szelet hanyagoljuk. – nevetett.

*Ezek után, Emily ismét a füzetéért nyúl, és láthatólag keres benne valamit. Hamarosan meg is találta, kinyitotta és újabb rajz tárult Abbey szeme elé. Egy újabb remekmű. Legalábbis Abb, így látta. Egy szomorú lányka, egyedül, elveszetten. Körülötte szomorú táj, pár fa, sziklák, magány, üresség.
Viszont maga a rajz, fantasztikus volt, és minden érzés, amit sugallni akart, szinte sütött a papírról.

~Hasonlít rám…~
vízhangzott az utolsó mondat Abb fejében. Szóval tényleg, annyira magányos, elveszett ez lány. Pedig, elsőre nem tűnik annak, és ahogy így beszélgetett vele, az jött le, hogy egy nagyon kedves csaj, csak… csak kissé zárkózott. De azon lehet segíteni, már ha ő is akarja. De Abbey megpróbálja, ha Emily hagyja magát.*

-   Hogy hasonlít? Szerintem nem. Te nem vagy olyan sötét. – nevetett. – Remélem nem haragszol. – tette hozzá, mert eszében sem volt megbántani a lányt.

-   Ennyire elveszettnek érzed magad? Pedig, én most megtaláltalak, nem vesztél el.
– próbálta humorosan rávezetni a lányt, hogy oldódjon fel egy kicsit.

*Bár látszott rajta, hogy valószínű semmiképp nem vehető rá arra, hogy magáról beszéljen. Az ilyen típusú emberek, nem szeretnek magukról beszélni, inkább mást hallgatnak. Ha ezt a kordont sikerül áttörni… hát akkor még akár jó barátok is lehetnek.
De úgy döntött, első körben nem próbál nagyot lépni, csak kis apró lépéssekkel halad, ama bizonyos kordon felé. Talán így hatásosabb.*

-   Van tesód? – váltott témát, hátha ez az út lesz a megfelelő. – Nekem nincs, sajnos apum elég hamar meghalt, így… így én vagyok az egyetlen. – mosolygott ugyan, de átérezhető volt a fájdalom ezen a mosolyon. – Így soha nem tapasztalhattam meg, milyen is, ha az embernek osztoznia kell valakivel valamiben. – folytatta, most már őszinte vidám mosollyal.

-   És háziállatod? Mid van? – ontotta a következő kérdést. – Nekem egy másfél éves Degum van, Dugó. Nagy kópé, a szabaduló művész. Most sem tudom, épp merre jár. – nevetett.

*Majd úgy döntött, a kérdéseket félreteszi, hagyja, hogy válaszoljon Emily, és esetleg átvegye a kérdező szerepét. Ha nyíltabb lesz, az fél siker, ha nem… hát azon elég akkor gondolkozni.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 03. - 16:11:27
×Abbey×

Úgy tűnik, tetszik a lánynak a rajz. Ennek örül, és szívesen mutogatna neki még párat, de nem lehet… túl sokat árulna el vele magáról, az életéről, a családjáról… és a csalódásairól. Rengeteg emlék, és különböző érzéseket kifejező rajz van abban a füzetben. Túl sokat mutatna meg magából… fél, de mégis valami azt sugallja neki, hogy igen, megmutathatja a mellette ülő lánynak, nem fog csalódni benne. Keze ismét hozzáér a füzethez. ~Nem, nem mutathatsz meg több képet. Nem lehetsz naiv. Nem bízhatsz meg akárkiben.~

- Ugyan már… legalább próbáld meg. Ha gondolod, megtaníthatlak pár egyszerűbb rajz elkészítésére. Annyira nem bonyolult. Persze, csak ha akarod, nem akarok ráerőltetni senkire semmit.

- Majd drukkolok, hogy jól sikerüljenek az RBF-ek.

Rámosolyog, majd szóba kerül a kviddics. Régen mennyire sokat játszottak… Már közel sem játszik olyan jól, mint régebben. Ettől kissé elkeseredik, és ismét az ablakon lefolyó esőcseppeket kezdi el bámulni.

- Hát… szívesen játszom, de előtte rám férne egy kis edzés. Nagyon régen játszottam utoljára.
Kicsit zavarban van, hiszen tudja, hogy Abbey jó játékos, és a házuk kviddics - csapatának a kapitánya.

Igen, igen, a bál. Gondolta, hogy Abbey ott lesz, és azt is, hogy nem egyedül – túl lelkes, aki pedig pár nélkül, vagy egyáltalán nem is megy, az nem ilyen lelkes, mint ő. Vagy ki tudja. Ő mindenesetre nincs annyira feldobva. Viszont imádja a szép ruhákat, ebből kifolyólag ott a helye. Azt is megtudja, hogy ki a lány párja.

- Biztos szép a ruhád. Josh? Azt hiszem, jó partner, gratulálok!

Örül annak, hogy Abbey-t ennyire feldobja a bál. Alapjába véve mindig örül annak, ha valaki boldog. Aztán ismét az időjárás felé terelődik a szó.

- Én mindig szerettem a viharokat, a széllel együtt. Mondjuk a szobában ülve nem annyira. Főleg amikor óriási szélvihar van odakint. Belülről hallgatni sokkal félelmetesebb, mint kint ülni, vagy sétálni. Egy szeles, esős, hideg napon születtem, talán ezért is szeretem az ilyen időt.

Elmosolyodik, hiszen ez egy elég gyenge és idétlen feltételezés. Inkább csak úgy mondta, nem gondolta komolyan.

- Gondolom nagyon megijedtetek, amikor elfújta azt a lányt a szél. Kviddicsezett azóta? Én nem szívesen játszanék egy ilyen élmény után. Egyébként örülök, hogy elmesélted. Meg annak is, hogy szereted az esőt, és a villámokat. A szelet meg hagyjuk.

A rajzot mutatva előtörnek belőle a rossz emlékek. Vágyak, csalódások, veszteségek. Minden, ami fájdalmat okozott neki. Tekintete elhomályosodik, de továbbra is a képet nézi. Haja az arcába hullik. Megigazítja, becsukja a szemét, sóhajt egyet, majd összeszedve magát, felnéz. Meglepődik a lány válaszán, nevetni kezd.

- Ez igencsak megnyugtató. Ez nem elveszettség, ez csak…

Elgondolkozik. Nem csak azon, hogy hogyan fejezze be a mondatát, hanem azon is, hogy tulajdonképpen kinek hazudik?

- Na jó, talán egy kicsit elveszettnek tűnök, de ez egy régi kép, és… akkor volt igaz rám.
Nem szeretne erről beszélni, ezért megkönnyebbül, mikor másról kezdenek el beszélgetni.

- Nem, nincs tesóm, sajnos. Mindig is vágytam egy bátyusra. De az már elég lehetetlen kérés. Sajnálom, hogy apukád meghalt. Mikor történt? És hogyan halt meg? Remélem, nem veszed tolakodásnak, hogy megkérdezem.

Lehajtja a fejét, majd szomorú, elhaló hangon szól a lányhoz ismét.

- Én a nagypapámat vesztettem el.

- Van egy fekete macskám, Mystery. A nevét apukám adta neki, mert igencsak rejtélyes egy állat. Szereti a pogácsát, meg a sütiket. Elég fura, de nagyon szeretem, mert… tulajdonképpen ő az én legjobb barátom.

Nevetni kezd, majd kinéz az ablakon. Eszébe jut egy kérdés…

- Mit gondolsz a szerelemről? Szerinted… létezik egyáltalán olyan, hogy szerelem?


Cím: Re: Folyosók
Írta: Abbey Green - 2008. 05. 03. - 17:48:46
// Emily //


*Emily felajánlotta neki, hogy szívesen megtanítja egy-két dologra a rajzolás területén.*

-   Tényleg, megtennéd? De előre szólok, hogy hozzám sok-sok türelem kell. – vigyorgott. – Nem vagyok egy ügyes ember. Inkább Picassohoz hasonlítanám magam, bár nem hiszem, hogy őt ismered. – nevet a lányra. – Szóval köszi, én szeretném.

-   Azt, meg végképp köszi, azt hiszem rám fog férni.

*És igen, és igen. A kviddics… mondják, hogy a sport össze köti az embereke, hát úgy látszik ez tényleg igaz. Remélte, hogy nem riasztja el Emilyt, hogy ő CSK, de szerencsére nem…*

-   Felőlem annyit gyakorolunk, amennyit szeretnél. És mikor készen állsz, jöhet a meccs. – vigyorog.

*Látszólag kezd feloldódni, s a bál téma sem ront a helyzeten. Úgy tűnik, hogy Em az a fajta lány, akit fel tud dobni az, ha más örül valaminek. Ez egy nagyon jó tulajdonság…legalább is Abb szerint. Aztán vissza az időhöz… Viharok, szél, villámlás… néha egészen ki tudja fejezni az emberben zajló dühöt… Mókás.
Csendben hallgatja a lányt, aki most már kicsit lelkesebben mesél… meséli, hogy miért is kedveli eme természeti csodákat.
Aztán a szél… és a kellemetlen történet…*

-   Hát nem, azóta seprőre sem ült… Több hónapig kezelték a Szent Mungóba… s nem azért, mert összetörte volna magát… De ez már rág volt… és szerencsére, nem én voltam… különben mi is lenne a kviddics karrieremmel. – tette hozzá nevetve – De tényleg hagyjuk. – mosolygott tovább.

*A következő mondata úgy látszik célba talált. Nem, nem akarta megbántani a lányt, de még is ezt sugallta a kép, és ki kellett mondania. Szerencsére Em, nem haragudott meg. Magyarázkodni kezd… majd belátja, hogy Abbnek igaza van. S kitárulkozik a lány előtt. Kicsit meg is lepte vele a hugrást. Nem gondolta, hogy sikerül ilyen hamar bizalmat ébresztenie a mardisba. De ezek szerint még is… sikerült… kicsit büszke is magára… meg persze a lányra… kettőjükön múlt.
Aztán, vehetjük úgy is, hogy Abb „megkönyörült” rajta, persze… ez csak egy kis vissza lépés… egy olyan úton, ahol a végcél ebből a lányból kihozni, ami benne van.
Em beszámol a családjáról, tesójáról… és igen itt jön, mikor Abb is megnyílik.*

-   Á, nem dehogy. Öhm, még kicsi voltam. A minisztériumban dolgozott és az egyik alkalommal összetűzésbe került pár halálfalóval… megátkozták… legalábbis anyukám ezt mondta…
-   Többet én se tudok róla. – tette még hozzá.
-   Ó, sajnálom. És hogy történt, ha nem gond, hogy kérdem. Ismerted? Rég történt? – tette fel most a hasonló kérdéseket Emilynek a nagypapájával kapcsolatban.

*Meg tudja azt is, hogy milyen állata van a lánynak, és mit is kell róla tudni. Jót mosolyog a süti kedvelő cicuson, majd Em egy elég érdekes kérdést szegez neki.*

-   Hogy, izé…ööö – hebegi – mit gondolok a szerelemről? – ismétli meglepetten a lány szavait. – Meg, hogy létezik e? – folytatja.

*Kicsit elgondolkodik a hallottakon, s közben kitekint az ablakon. Odakint a szél továbbra is gyötri a szerencsétlen fákat. A felhők pedig minduntalan úsznak a kék égen, egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy a rakoncátlan szél, mint szertelen birkákat a terelő kutya, próbál irányítani, s űzni minél messzebb és messzebb. A gondolatai is e képen cikáztak, s elég hosszú csend után szólalt meg.*

-   Nos, az igazat megvallva, szerintem, van olyan, hogy szerelem… azt hiszem, talán egyszer éreztem valami hasonlót. Persze, akkor mindenki azt mondta, hogy kicsi vagyok én még ehhez… de én akkor tudtam, hogy ez az volt… Persze… ez vagy öt éve volt. Azóta, elég sok minden kavargott a fejemben és a szívemben, de egyik sem volt annak mondható… Amúgy mindenki tudja, ha egyszer megérzi. Szerintem…
-   Tuti, van vagy ezer fajtája, - vigyorog – és tuti nem fogjuk mindet ismerni, de az esély megvan rá. – mosolyog tovább.

*Kicsit elgondolkozik, az általa mondottakon… vajon tényleg tudja, az ember, hogy mikor szerelmes? Nem csak egy fura érzés a sok közül… amit könnyen téveszthetsz bármivel… vajon nem csak egy láthatatlan dolog, amit mindenki magáénak akar, és elhiteti magával is, hogy az övé, csak hogy ki ne lógjon a sorból… vajon …vajon … vajon…
Ezek keringtek még a fejében, de úgy döntött, ezek a fura gondolatok… elég ha megmaradnak neki.*

- Szóval, szerintem van. –zárja a dolgot. – Miért, te mit gondolsz???? – szegezi Emnek a kérdést, s a két gesztenyeszín íriszt a beszélgetőpartnerére emeli, s várja, hogy a lány hogyan is látja ezeket.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 03. - 19:20:55
×Abbey×


Türelem. Emily nem egy türelmes típus… kivéve, ha rajzról van szó. Ha kell, akár százszor is újrahúz egy vonalat, a lényeg az, hogy tökéletes legyen a mű.

- Persze, megpróbálhatjuk. Azt hiszem, van fent egy üres vázlatfüzetem. Majd odaadom. Öhm… Picasso? Hát… nem igazán tudom, ki ő. De hallottam róla valahol. Tudnom kellene?

Ismét zavarban van, eddig egész műveltnek tartotta magát. Nem tudja, ki az a Picasso. Valószínűleg mugli lehet.

Kviddics… Igen, szeretne kviddicsezni. Nagyon jó lenne, de tényleg sokat kell előtte edzenie.

- Remek lenne veled gyakorolni, biztos nagyon jól játszol. Meg hát csapatkapitány is vagy…

És a szó egy történetre terelődik… egy történetre, amely ennél sokkal rosszabbul végződhetett volna. Látszik a lányon, hogy rossz emlékeket ébreszt benne, ezért úgy dönt, nem kérdezgeti tovább erről. Inkább csak együtt érzően rámosolyog.

Próbált magyarázkodni, de tudja, hogy átlátszó volt. Nem volt erre felkészülve. ~Elég volt. Ne nyílj meg jobban… kérlek, ne.~ Szól egy hang a fejében. Ismét tanácstalan… Az, hogy Abbey is mesél magáról, még bizonytalanabbá teszi. Ha ő mesél, akkor Emily-nek is mesélnie kell. Vagy mégsem? Ilyen gondolatok járnak a fejében, miközben hallgatja a hugrabugos lányt. Halálfalók… Átkok… Emlékek. Tudja, mit érezhet Abbey. Megigazítja a haját, majd beszélni kezd.

- Sajnálom… és… bármennyire is sablonszövegnek tűnik, tudom, mit érzel. Az én nagypapám halálát is a Sötét Oldal okozta. Voldemort ölte meg, amikor 2 éves voltam.

A kérdés, hogy mit gondol a szerelemről, látszólag meglepi a lányt. Nem csodálkozik rajta, gondolta, hogy így fog reagálni. Néha elég idétlen helyzetben tudja feltenni az élet nagy kérdéseit, és elmosolyodik Abbey reakcióján.

- Ne haragudj, hogy ilyen kérdést teszek fel, de néha rám jön, hogy elgondolkodjak ilyeneken. Szeretem a filozófiát. Szerintem ez kicsit látszik rajtam – azért vagyok olyan magányos. A gondolkodás nagy csapás, könnyen el lehet vele idegeníteni az embereket magamtól. De mindegy.

A padlót bámulja, és ő maga is elgondolkozik a kérdésén. Szerelem. Egy szó, egy fogalom, amelyről annyiszor beszélünk… De a létezésén, a jelentésén nem gondolkozunk el. Mi a szerelem? Feltéve, ha egyáltalán létezik. Közben úgy tűnik, Abbey végiggondolta, hogyan is vélekedik a témáról. Ránéz, és hallgatni kezdi.

- Érdekes. Én nem egészen így gondolom. Szerintem… lehet, hogy van, de nem egy állandó dolog. Van, hogy csak eltűnik magától. És ilyenkor… ilyenkor azt feltételezzük, hogy nem is voltunk igazán szerelmesek. Sokszor sokkal több fájdalmat okoz, mint örömöt… akkor meg… mi értelme szerelmesnek lenni?

Elszomorodik, és újra a padlót kezdi bámulni. Nem tudja, miben hihet, kiben bízhat. Nagyon rossz érzést, és folyamatos szomorúságot okoz ez neki. Barátság. Talán ez az egyetlen, ami örök lehet. Már csak egy igazi barátot kellene találnia… Akiben bízni tudna.

- Tudod, gyakran úgy vélem, éppen azok a dolgok, amelyekről a legtöbbet beszélünk… nincsenek is.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Abbey Green - 2008. 05. 04. - 12:26:18
¤Emily¤


-   Fú, tényleg? Az szuper lenne. Kösziiii. Ja Pablo Picasso spanyol (francia) festőművész. Teljes neve: Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso Picasso a modernista korszak legjelentősebb festője. És természetesen mugli volt.
– mosolygott. – Ezért is gondoltam, hogy nem biztos hogy ismered.

*És a lány, végre ráállt a kviddics dologra, és igen, jól sejtette Abb, hogy Emily azért tart igent mondani, mert ő CSK.*

-   Az, hogy csapatkapitány vagyok, az azért van… mert, szóval… Igen, minden nagyképűség nélkül, szerintem tényleg elég jól játszom, de fogó vagyok, és a többi poszt, háááát hogy is mondjam nem fekszik annyira. Szóval lehet őrzőként nem állom meg olyan jól a helyem. A CSK-ság, meg hááát, talán, mert elég diplomatikus tudok lenni, meg szigorú is egyben. – vigyorgott, kissé zavarba jött, mert nem szerette magát dícsérni… Az ön dicséret büdös… Az anyukája mindig ezt mondta. És akárhogy is nézzük, volt benne valami.

-   Szóval, én bármikor szívesen vállalom, hogy visszarázzalak a régi formádba és szórakozzunk egy jót. – vigyorgott teli szájból a csajszi.

*Aztán a szél… A vihar története… Édesapja… És Em is hasonló cipőben járhat, mert elkomorul az arca aztán elárulta, hogy nagypapája is így járt. Mennyi ember halt meg, és mennyinek kell még a puszutlásba hanyatlania az Átkozottak miatt, a Halálfalók miatt. Mélységes megvetést érzett csak… Semmi mást, megvetést és szomorúságot. Olyan gondolatok keringtek a fejében, amiket úgy döntött a békesség kedvéért nem oszt meg Emilyvel. Nem azért, mert nem értettek volna egyet, ahogy végig nézett a lányon, úgy gondolta nagyon is egyet értenének, de nem szerette volna, ha az eddig jól alakult beszélgetés a Halálfalók miatt, egyszerű gyűlölködéssé fajul. A lányra pillantott és látta a szemében, hogy egyetért, egy villanással küldte felé, hogy ő is azt érzi, gondolja, amit ő, de ezt ne vigyék a szavak erdejéig.
Ezek után jött Emily kissé fura kérdése. Amit, valamilyen szinten megválaszolt, majd a lány szabadkozni kezdett, hogy miért is kérdez ilyeneket, amit Abb egy mosollyal nyugtázott, hogy ne aggódjon… ő se tudja, néha mit miért tesz.

Majd Em fejtette ki a nézeteit a szerelemről, amik azzal egyeztek meg, amilyen gondolatokat Abb magban futtatott le. Miután a lány befejezte az eszmefuttatását, Abb úgy döntött, hogy megosztja vele azt, ami eddig csak benne létezett. S ezzel elmondta a lánynak a korábbiakat.*

-   Nos, lehet abban valami, hogy ha mindig szenvedünk, akkor mi értelme, de én bízom benne, hogy majd eljön az az idő, amikor már nem a szenvedés lesz előtérben… hanem a boldog család, férj, gyerekek. Amikor nem azon fogok aggódni, hogy vajon tetszem e neki? Találkozna e velem? Jó, persze biztos akkor is lesz min rágódni… - neveti el magát, mert eddig teljesen komoly, elmélázott fejjel és hangnemben beszélt. - … sose lesz nyugta az embernek.

*Kinéz az ablakon… elmereng… vajon… és az a sok vajon… Nem is tudja már maga sem, hogy mi is lenne jó, ha lenne, vagy ha nem…
Odakint a szél, egyre kíméletlenebbül bánik a fákkal. Tépi, csavarja, tépázza őket… Egy fekete a szél miatt kifordult esernyő repül, süvít az égen. Vajon ki kezéből téphette ki a szél…
Megint az a történet… a lányról, a legjobb barátnőjéről… aki már majdhogynem a húga volt. Nagyon szerette. Szegény, ő is valahogy úgy lehetett, mint ez a kis esernyő… Gondolatai visszatértek az esernyőhöz. S azt nézte tovább.*

-   Te Emily, nem lehet, hogy a szerelem olyan, mint egy vihar? Hogy jön, aztán rombol, eláztat, feléget… Aztán megy, mintha mi sem történt volna, s maga után hagyja a pusztulást? A kitépett fákat, villámcsapott helyeket, felégetett rétet. A kezekből kicsavart esernyők, amelyeket elvisz a szél… és nem hozz vissza… az esernyő meg maga az ember… a másik feled. Akit elvisz a szél… és nem hoz vissza…


*Egyszerre megrohanták az emlékek, mind a családi, baráti, szerelmes… Gyorsan ki verte a fejéből, mert nem akart rossz szájízzel üldögélni, és néma csendben várni, hogy a másik megszólaljon, aztán valamilyen semmilyen választ adjon.*

-   Ha már a szerelemnél járunk, nekem valahogy összefonódik a zenével… te milyen zenét szeretsz?

*Nyit meg újabb és újabb utakat, hogy felfedezze ki is rejtőzik a magányos lány mögött.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 11. - 21:08:33
×Abbey×


Picasso. Szóval egy festő. Gondolhatta volna. Mikor Abbey elmondja Picasso teljes nevét, pár pillanat erejéig elcsodálkozik. Hogy lehet valakinek ilyen hosszú neve? És főleg… mi értelme van ilyen hosszú névnek?

- Öhm… Ebből a hosszú névből annyit sikerült megjegyeznem, hogy Pablo Diego José Picasso. Na nem baj, ha leírod nekem, majd gyakorolgatom.

Elmosolyodik. Nem csoda, hiszen elég furcsa gondolat az, hogy leül, és bemagolja egy festőművész nevét. Ráadásul egy mugli festőművész nevét. Nincs túl sok értelme. Mire leírja az ember, elment vele egy csomó idő. Lehet, hogy csak ő gondolja ezt hülyeségnek…

- Gondoltam, hogy mugli. Tudod, szeretem a művészeteket, a különböző idegen nyelveket, a zenét… Ezért is furcsálltam, hogy nem hallottam még róla. Rengeteg könyvet olvastam festőkről, de még nem találkoztam a nevével, csak itt az iskolában hallottam diákoktól… Viszont… elárulnád nekem, hogyan jegyezted meg a nevét?

A kviddics… Abbey jó játékos, ezt már látta Emily. És úgy tűnik, ezt a lány is tudja magáról…

- „Tényleg elég jól játszom?” Te tényleg tudsz diplomatikus lenni. Nagyon jól játszol. Annak ellenére úgy gondolom, hogy minden posztot jól be tudnál tölteni. Szeretsz CSK lenni? Nem túl nagy felelősség? Én szerintem – ha tényleg tudnék nagyon játszani – nem lennék képes erre. Egy csapat sorsa a kezedben… meg hát… egy kicsit a házadé is. Mármint kviddics-téren. Érted, mire gondolok? És tényleg hálás lennék, ha lennél az edzőm.

Elmereng, mikor a lány apjára, saját nagyapjára, és a Halálfalókra terelődik a szó. A halálon, az életen. A múlton, s a jövőn, és emlékeken. Vajon barátnője és annak barátja is áldozatul esett? Élnek még? Ha igen, hol lehetnek? Kérdések, melyekre választ képtelen találni. Emlékek, és fájdalom. Mi lehet velük? Elszomorodik, és az, hogy semmit sem tud róluk, őrült fájdalmat okoz neki… Az, hogy Sandy hiányzik neki, érthető, elvégre ő volt a legjobb barátnője. De Sandy barátja… ~Nem, felejtsd el.~ Igen. Hallgat a hangra, és gyorsan elkergeti a gondolatokat.

Szerelem, szenvedés. Két dolog, amely oly szorosan összefügg… Talán nincs is egyik a másik nélkül. Miért olyan nehéz boldognak lenni?

- Nem tudom… annyira nehéz dolog, és nem biztos, hogy megéri annyit szenvedni. És olyan is van, hogy hiába küzdesz, nem éred el a célod… Bele kell törődnöd, hogy az illető nem lehet a tied, soha. Bármennyire szeretnéd, nélküle kell boldognak lenned. De ha egyszerűen képtelen vagy rá? Akkor vagy sikerül valakivel elfelejtetned őt, vagy beleőrülsz a dologba. Nem hiszek a felejtésben. Ha valaki igazán szerettél, nem tudod elfelejteni… és gyűlölni sem tudod, anélkül, hogy beismerted volna, hogy szeretted. Csak akkor jössz rá, hogy szereted, amikor már nincs esélyed… Áh, tényleg nem éri meg.

Kicsit felidegesítette a téma. Bármennyire is szeretne hinni a szerelemben, nem tud… ~All I wanna do is find a way back into love…~

Abb a szerelmet egy viharhoz hasonlítja. Emily elképedve hallgatja. Igen. Pontosan olyan, mint egy vihar. Jön, pusztít, majd eltűnik, romokat hagyva…

- Igen. Nagyon jó hasonlat… Pontosan olyan, ahogy mondtad… Egy vihar.

Az utolsó két szót merengve, lassan mondja ki… Elgondolkozik rajta, csak az rántja vissza a jelenbe, mikor Abb újabb kérdést tesz fel.

- Milyen zenét szeretek? Hm… Hát attól függ, milyen hangulatban vagyok. Van, amikor a tombolóst, van, amikor a lágy, gyengéd zenét. Viszont utálom azokat a számokat, amelyeket állandóan lehet hallani… unalmasak. A különleges, nem nagyon ismert zenéket szeretem. És te? Milyet szeretsz? Szoktad figyelni a zenék szövegét? Tudod, csak azért kérdezem, mert régebben egy barátommal írogattunk zeneszövegeket, de abbahagytuk, mert senki sem arra figyel…

Zeneszöveg… Mennyi hever még fent, a ládája alján… Őrzi az emlékeket, a barátságot, a szerelmet…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Abbey Green - 2008. 05. 12. - 18:35:51
.::Em::.




*Mikor a lány megdöbben a festő neve hallatán, és elmondja, hogy mennyit sikerült megjegyeznie belőle, Abb akaratlanul is elmosolyodik. ~ Nos igen, az a fene névmemória, van egy fura tulajdonságom, szinte első hallásra sikerül megjegyeznem a neveket.~ Mikor pedig Emily azt kéri, hogy írja le és majd bemagolja, végképp elneveti magát.*

-   Ugye ez most csak vicc volt? Persze, ha kéred szívesen leírom. – folytatja mosolyogva. – És, hát úgy sikerült megjegyeznek, hogy valamilyen módon, különleges érzékem van a nevekhez. Egyszer max kétszer hallom őket és már tudom is. – vigyorog továbbra is.

*Aztán a kviddics téma, Abbnek nagyon jól esnek Emily dicsérő szavai. Ő nem hitte, hogy annyira jó lenne, és örült, hogy megbízták a CSK, felelősségkörével, de ennyi. Szeret játszani, és sose gondolkozott el azon, hogy sokkal jobb lenne bárkinél. Ami meg a többi posztot illeti, még nem próbálta ki magát… Lehet itt lenne az ideje.*

-   Köszi, jól esik amit mondasz. – mosolygott. – Hogy szeretek e CSK lenni, egyelőre nagyon. Igaz, hogy amint mondtad nagy a felelősség, a csapa felé és a házam felé is, de szeretem a kihívásokat, és megpróbálok mindig a legjobbra törekedni. Most még nehéz, mert az elején vagyunk, és nem is teljes a csapat, de lassan elkészülök az edzéstervekkel és mindennel, aztán csak elég talpraesettnek és határozottnak kell lennem, hogy kordában tartsam a csapatot. Szerintem menni fog… Ha meg nem… hát akkor se történik semmi, max a házam tagjai kicsinálnak. – neveti el magát. – És amint van kedved, én nagyon szívesen vállalom a dolgot… Csak szólj.

*Hallgatja Emily szavait, s közben kinéz az ablakon. Kint kezdenek teljesen feloszlani a felhők, és láttatni engedik, a mostanra ismét világoskékbe váltó eget. A nap is előbújik egy gonosz, fekete felhőpaplan mögül, és sugaraival, megvilágítja a parkot. Korai volt még az előbújása, s ennek következtében csodaszép szivárvány rajzolódott ki az égboltozatra. A lány csendben figyelte az égi tüneményt, és közben hallgatta, hogy mardis beszélgető partnere milyen okfejtést hoz a szerelemről. Érdekes és egyben mennyire igaz dolgokat mondott… Újabb emlék roham, újabb képek, újabb dolgok, amiket el kell rejteni, nem szabad megmutatni, mert ismét csak sérülne a lány…
Ezt többé nem engedheti meg magának. Elég volt… Elég… Az elsős emlékek… A nagy szerelem, s csalódás. Azóta sem hiszi, hogy Ő tette, de minden jel arra mutatott… S nem is próbált ellenkezni, bár, sem Abb, sem Kat, nem is nagyon engedték… Inkább Kat… Ő volt aki kitaszította a srácot a képből…Na nem rossz indulatból, vagy féltékenységből… Csupán baráti és testvéri szeretetből. De lehet, hogy megmagyarázta volna… Hogy lett volna magyarázat arra, hogy miért tette, vagy nem is ő tette. De ez már olyan rég volt… ÉS Ő már nincs itt… Elment, és nem jön vissza. Abb kénytelen úgy élni, hogy sosem tudja meg… Vajon mi is volt az igazság.
De ezeket mélyen magában kell tartania, nem kerülhet ki… De talán egyszer mégis el fogja mondani valakinek. Hiszen csak Kat tud róla… Kat… a kis barátnéja… sokat betegeskedett, ezért szegény egy évvel alatta van már. Pedig anno együtt kezdtek… Most meg… alig beszélnek…
Visszazökken a valóságba, az ablakpárkányra Em mellé. *

-   Azt hiszem, teljesen igazad van… Annyi dolog kavarog bennem, ami az ellenkezőjét mondatja velem, mint amit valóban hiszek és állítok… Annyi minden… Most, hogy végre hallottam valaki szájából… Mennyire más így… Mennyire… - kicsit ismét elgondolkozik, és kinéz az ablakon.

* Majd vissza, szeme már nem fátyolos, hangja is rendeződött, és kiverte a fejéből a korábbi dolgokat… Egy ideig… Egy ideig. Aztán rájön, mennyire kézzel fogható a viharos hasonlata, s mennyire megfogta a dolog lényegét, s Emily is egyetért vele.
De vált is, nem akarja tovább feszegetni a dolgot, mert még a végén kibukik belőle valami olyan, amit lehet, nem szeretne… Vagy lehet, hogy végre ki kéne adnia magából… Kitudja…
Visszazökken ismét, és újabb kérdésre szánja el magát, a zene terén. Em válaszol, és érdekes meglátást vezet elő.*

-   Én szoktam figyelni, mert általában a szöveg az, ami engem elsőnek megfog és nem a zene. Nem tudom miért, de így van. Én például rengeteg verset írok, amik szerintem tök jól hangzanának dalként. Már elég sokszor elgondolkoztam azon, milyen jó lenne egy zenekart alapítani. Énekelni imádok, és szerintem nem kergetem szét a közönséget.
-   Tök jó, hogy írtatok szövegeket. Most irigyellek ám. – vigyorog – S hogy én mit szeretek… hmm hát elég sok mugli zenét, főleg zúzósakat, ha épp olyan a kedvem van, vagy a csendesebb relaxálósat… hmm abszolút kedvfüggő. – vigyorog továbbra is, most már kezd kiszakadni a korábbi keserű gondolatok közül.

*Majd tekintetét ismét az ablakra szegezte, kint ismét széppé vált az idő. S fel is ötlött egy gondolta benne.*

-   Te, Emily, nem akarsz sétálni így vihar után? Szerintem tök jó lenne. No? – s ezzel ugrott is le a párkányról, hátha meg tudja erősíteni beszélgető partnere döntését.

*Kíváncsi íriszeit Emilyre szegezte, és várta, a leányzó válaszát.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 12. - 22:31:40
×Abbey×


Névmemória. Nem éppen a legjobb. Annál inkább az arcmemória. Úgy tűnik, Abbey ebben tökéletes ellentéte. Nem akarta megtanulni, azonban most már csakazértis úgy dönt, hogy megtanulja azt a fránya nevet, ezért elővesz egy pergament és egy pennát, majd odaadja a lánynak.

- Akkor is megtanulom. Ha törik, ha szakad, megtanulom. Utálok ilyeneket tanulni. De tartom magam elég ügyesnek ahhoz, hogy órák alatt sikerüljön megtanulnom. Egyébként irigyellek a jó névmemóriádért. Nekem szörnyű a névmemóriám. Nem tudom miért. Én inkább arcról jegyzek meg embereket.

CSK. Ez az, ami Emily-ből még véletlenül sem lehetne soha. Túl nagy feladat… Soha sem vállalná be. Abb elmeséli, hogy tulajdonképpen tényleg nehéz dolog CSK-nak lenni, de legalábbis nem kis felelősséggel járó feladat. Gondolta…

- Huha, nem semmi meló ez a csapatkapitányság. Képtelen lennék egy egész csapatot irányítani… áááh, kizárt. Arra gondoltam, hogy hétvégén lehetne edzeni, feltéve, ha ráérsz.

Kviddics. Emily kedvenc sportága. Erről kezdenek el beszélgetni. Abbey elvállalja, hogy edzi   őt. Kissé elpirul, hiszen még időpontot is ő mondhat… Nincs ehhez hozzászokva. Általában neki kellett másokhoz alkalmazkodnia. Megszokta már, és egy idő után már fel sem hánytorgatta, meg sem említette ismerőseinek. Meglepődött, és jól esett neki.

Szerelem. A csodálatos szerelem. Csak éppen… mi a csodálatos benne? Úgy tűnik, ezt Abbey is így gondolja… Felkavarta ez a téma.

- Öhm… valami nincs rendben, igaz? Ha gondolod, meséld el… Persze, nem muszáj. Teljesen megértem, ha azt mondod, hogy hagyjuk.

Zene. Az, ami mindig meg tudja nyugtatni Emily-t. Zeneszövegek tucatja, melyek fent hevernek valahol a ládájának mélyén. De rég látta őket.

- Szoktál verseket írni? Hu, az tök jó. Majd mutathatnál nekem párat. Ha nem gond… Egyébként néha én is énekelek. Persze, csak ha egyedül vagyok. Összességében nincs rossz hangom, de képtelen lennék megmutatni másnak is. A zeneszöveg-írás… Nem nagy dolog, ha van ötleted. És az nekünk mindig volt.

Mikor Abbey kibámul az ablakon, ő is kinéz. Hm, de szép lett az idő. Az a gondolata támadt, hogy kimehetnének… de nem, nem kérdezi meg tőle. Hirtelen megszólal Abbey, és felteszi helyette is a kérdést.

- Pont erre gondoltam. Menjünk.

Elmosolyodik, feláll, majd összeszedi a holmiját, és együtt elindulnak a park felé, hogy ott folytathassák az eszmecserét… az élet nagy dolgairól.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 12. - 22:32:47
×Nagyon máskor...Valaki nagyon mással :) ×


Fekete ruhás alak jelenik meg a hosszú folyosón. Könnyen gondolhatják, hogy felnőtt, kinézete ugyanis nem egy 17 éves lányról árulkodik. Ennek az „alak” nem örül, szereti, ha fiatalnak nézik. Határozott léptekkel indul meg a folyosó másik végén található padhoz. Gyakran üldögél ott, az évek során már szinte a törzshelyévé vált. A pad felett van egy ablak, amely az udvarra néz. Sokszor bámulja az esőt, a széltől hajladozó fákat, vagy éppen a vihar rombolását. Ugyanakkor gondolkodni is ide szokott járni. Lassan odaér a padjához. Mielőtt leülne, összerezzen. Egy emlék… egy emlék arról, hogy miért is lett ez a kedvenc helye. Elmosolyodik, majd kis vigyorral az arcán lehuppan a kőpadra. Kinéz az ablakon. Nincs is rossz idő. Süt a nap, gyenge, tavaszi szellő fújdogál. A kastély bejárata felé vezető útra néz. Meglát egy fekete ruhás embert, a mosoly lehervad arcáról. Fehér bőre most még haloványabbnak tűnik. Valaki olyat látott, aki nem lehet, hogy itt van… nem lehet a Roxfortban. Úgy dönt, hogy nem törődik vele. Biztos rosszul látta. Nem lehet itt, hiszen már hónapokkal ezelőtt eltűnt. Nem jöhetett vissza… Felrakja lábait a padra, elővesz egy könyvet, és olvasni kezd. Nem nagyon fogja fel, miről is szól, de tekintettel arra, hogy már olvasta párszor, nem érdekli különösen. Fejében még mindig a nemrég látott alak jár. ~Ez nem lehetett ő.~ ~De igen. Ő volt.~ ~Tévedsz. Csak képzeled. Bemeséled magadnak, mert azt szeretnéd, hogy tényleg ő legyen az.~ ~Én nem…~ Nem veszekedik tovább saját magával, inkább lerakja a könyvet, előveszi a vázlatfüzetét, és pár ceruzát. Rajzolni kezd. Nem tudja, mit. Egyelőre csak vonalakat húz. Rajzol, radíroz, rajzol, radíroz. Lassan a vonalak körvonalakká állnak össze, és kezd felismerhetővé válni az alak… vagyis az arc. Ceruzát vált, vonalakat erősít meg vele. Erős vonások, finom satírozások alkotják a képet. Enyhén hullámos hajat, és kicsi mandulaszemeket rajzol. A szemre különösen nagy hangsúlyt fektet. Szeret szemeket rajzolni. Ha ügyes az alkotó, az egész kép hangulatát megadhatja azzal, ahogyan a lerajzolt alak néz. Most is annak tökéletesítésével tölti a legtöbb időt. Akkor lesz a szemnek elbűvölő hatása, miután lehetetlen zöldre színezte. Szinte világít. A nő szeme csillog – öröm, boldogság tükröződik a szemében. Mikor befejezte a szemeket, megrajzolja a nő orrát. Az arcra apró, lilás színű ajkak kerülnek. Ezen megint sokáig dolgozik, hogy tökéletes legyen. Árnyakat, ruhát ábrázol. A ruha hosszú, testhezálló, alul kiszélesedik, és fekete csipkével díszített. Az utolsó simításokat is elvégzi. Lassan készen van. Aljára ráírja a nevét, majd a padra teszi a füzetet, feláll, és végignéz rajta. Elégedetten mosolyog, majd visszaül a helyére. Karjait a hasán pihenteti, és fejével az ablak felé néz. Egy ideig még kifele bámul, és ismét meglátja az alakot. Elfordítja a fejét, feláll, összeszedi a szétszórt rajzeszközöket, megragadja a vázlatfüzetét, és elindul a klubhelyiség irányába.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Abbey Green - 2008. 05. 14. - 01:08:50
Emily


*Úgy tűnik Em, nem adja fel, s mégis rászánja magát, hogy megtanulja Picasso nevét. Pennát és pergament vesz elő, majd odaadja Abbnek. *

-   Hát jó, én szívesen leírom.
– mosolyog, majd neki is fog hogy papírra vesse azokat a fránya neveket… illetve csak egyet… de az jó sok névből áll.

*Írni kezd, körmöl, gondolkozik, hogy is írják… eszébe jut, folytatja, majd mikor kész a mű, átnyújtja Emilynek.*

-   Tessék, most már minden körülmény megfelelő, hogy leküzdd az általad rossznak titulált névmemóriádat. – mosolyog.

*Aztán lefixálták a kviddicsezést… s Emilynek vannak fenntartásai saját CSKságát illetően, mármint, ha ő kerülne ilyen posztba… Pedig nem egy ördöngősség, és Abb úgy vette észre, hogy meg lenne a lányban az ehhez szükséges erő, kitartás és határozottság… Csak elő kell hozni. És ha akarja, akkor elő is tudja. De látszik a lányon, hogy rejtegeti, lehet szándékosan, lehet tudat alatt… Így Abb úgy dönt, az is jó dolog, ha együtt játszanak, edzenek kicsit. Látszik, hogy Emilyt váratlanul érintette a dolog, hogy Abb felajánlotta a dolgot, meg az időpontot. De ez nála csuklóból jön. Neki mindig is a barátai az elsők és csak azután ő maga.

Témaváltás… szerelem… megoszlanak a vélemények a lányok közt… aztán furcsa véletlen… vagy ki minek nevezi, még is ugyan oda jutnak. Ugyan arra a véleményre… a vihar… jön… elsöpör… elvisz egy darabot belőled… és soha, de soha nem hozza vissza. Azt hiszed, pótolhatod valaha, valakivel… valamivel. De előbb utóbb rá kell jöjj arra, hogy esélytelen. Ami volt, elmúlt, ami jön… az egy újabb elmúlás kezdete… semmi több.

Em látja rajta, hogy baj van… baj volt… felajánlja, hogy meg hallgatja… elmondja?? Miért ne?! Végre ki kéne már adni magából. Kattel sem beszélnek… beszéltek róla… már jó ideje. Talán itt lenne az ideje. S miért ne… Emilynek… hisz annyira jól megértik egymást… Forr benne valami, kavarog, dühöng. Egy érzés, ami égeti, szinte mindent kisüt, elszenesít benne, ami valaha érzések kavalkádja volt.
Dönt. Elmondja. El kell mondania. Itt. És most. Neki. Hisz megbízik benne. Megteszi.

-   Szóval, ha már így kérdezed… Azt hiszem megérett a történet arra, hogy elmeséljem. Ez a dolog… hát négy éve történt. Éppen, hogy idekerültem, beosztottak a Hugrabugba, és pár hónap telhetett csak el a tanévből, mikor ránk köszöntött a tél. Kellemes, havas, csodaszép tél. Egyik nap Kattel, úgy döntöttünk, teszünk egy sétát odakint, s hogy hogy-nem – már nem is emlékszem pontosan – de hó csata kerekedett az egészből. Csatlakozott hozzánk két srác… A nevük annyira nem fontos… Legalább is most nem – kényszeredett mosoly – Szóval, csatlakoztak hozzánk, majd fiú-lány csatát vívtunk a friss januári hóból.

-   Jó ideje játszottunk kint, amikor hárman már meguntuk a dolgot, de a negyedik tagunk hathatatlan volt, és tovább játszott volna. Mi, hát nem szép módon, de ott hagytuk és beszöktünk a kastélyba, ahol meg is beszéltük, hogy lenézünk Roxmortsba, ami persze házirend ellenes volt, több dolog miatt is… Hiszen mi lányok elsősök voltunk, a srác másodikos… Meg kiírt kirándulás sem volt kilátásban. De mi vagányok voltunk… Így elindultunk. – merengő tekintet.

-   Már az első pillanattól kezdve volt valami kettőnk között… Nem tudom mi, hiszen iszonyatosan fiatalok voltunk, még is… volt valami… összhang… egy hullámhossz, ami arra engedett következtetni, hogy valami kis szerelem harang csilingel mélyen a lelkem mélyén… és nem csak az enyém mélyén… hanem Zacknek is. Mert, hogy Zacknek hívták a fiút. Szóval összhang oké, harangocskák kipipálva, és egy kellemes kis kalandos út… Mi kell még. – vigyorog a lány Emilyre. – Le is mentünk, beültünk a Szárnyas Vadkanba, hogy ne legyünk annyira feltűnőek… Eliszogattunk egy forró csokit, beszélgettünk, kicsit mulattunk, majd visszaindultunk a kastélyba.


-   Nos, itt kezdődik a történet romantikus része… persze, mondanom se kell, hogy összejöttem vele… No igen… Kicsit mesébe illő dolgok… Holdfényben szikrázó hó… sötét, csillagok, bagolyhuhogás… én megbotlottam, ő elkapott, jött az egymásra nézés, csók stb. – tekintete kicsit elhomályosul, ahogy négy év óta először emlegeti újra a régen történteket, kicsit elréved, félre tekint, ki az ablakon.

*Vajon mit rejt az ablaktábla… mi van mögötte. Bármi, ami kicsit is el tudja rántani ez előbb elmondottaktól. Nem. Nem akar sírni, elérzékenyülni. Lehet, hogy kellene, de nem. Ezt nem engedheti meg magának. Elmorzsol egy apró könnycseppet a szeme sarkában, majd vissza fordul és folytatja..*

-   Szóval… khmm. – a hangja nem az igazi még – összejöttünk és szépen haladtak a dolgok. Boldog voltam mellette, és hiába gyerekek voltunk, valahogy még is képes voltam felnőttként kezelni a dolgokat. Teltek a hetek, és minden tökéletes volt. Aztán jött a Valentin-nap. A véletlen úgy hozta, hogy őt húztam az ajándékozásnál. Így kapott tőlem egy aranyos kis meglepit, s persze én is tőle. Annyira tökéletes volt. Míg nem egyik nap, egy csomag bon-bon várt az ágyamon. Rajta egy levél, amit Ő írt. Hogy rám gondolt, és csak úgy adja nekem az ajándékot. Én persze rögtön kibontottam, s megkóstoltam… ez lett a vesztem. Nem telt bele 5 perc, s már égnek meredő piros hajjal és zöld arcszínnel álltam a tükör előtt. Rohantam a gyengélkedőre, de sajnos ellenszer az nem volt. Kénytelen voltam megvárni, míg elmúlik. Bár nem volt sok az az egy hét… nekem még is örökkévalóságnak tűnt.

-   Akkor nem akartam látni senkit. Csak Kattel beszéltem, és vele üzentem meg Zacknek, hogy miért is nem akarom látni. Pontosan nem tudom Kat mit mondott neki, de miután kiszabadultam saját karanténomból, nem beszélt többé velem, nem jött oda… nem mondott semmit. Majd az év vége után soha többé nem láttam. Azóta sem tudom, hogy mi van vele.

*Eddig bírta. Könny szökik a szemébe, ismét kitekint az ablakon, hátha a jótékony szürke ég, s felhők tesznek valamit… elfeledtetik a régi dolgokat, s szép, új dolgokkal töltik meg azok helyét.

Egy villámgyors téma váltás, s a zenénél és verseknél vannak… versek… amikre Emily kíváncsi, nagyrészt a Zack korszak utáni pár hétben és hónapban készültek.. jó persze vannak mások is… de mégis. Igaz nem számít, hisz a lány ismeri most már a titkot.*

-   Persze, szívesen megmutatok párat, ha érdekel.
– mosolyog ismét a lány. A korábbi szomorúság és komorság, mintha egy pálcamozdulat alatt eltűnt volna, átadva helyét a lányól megszokott vidámságnak.

*Majd, leugrik a párkányról és indulásra készen várja, hogy Em is hasonlóképp tegyen.*

-   Na, ha te is így gondolod, akkor menjünk. – ezzel, a mellette termett Emilyvel együtt elindult a legközelebbi udvar felé, ami nem is volt messze, itt az Északi szárnyban.
-   Ööö, amúgy… szóval ne haragudj, hogy ilyet kérdezek… de meg kell kérdezzem. Már nem vagyok egészen biztos magamban. Így, hogy elmeséltem a sztorit, és visszahallottam négy év távlatából… szóval szerinted hamar ítélkeztem… vagy nem is én voltam kemény… szerinted igazam volt? És azért nem keresett a későbbiekben? Vagy csak egy szentimentális kis hülye vagyok és nagyon el…….. a dolgot?

*Tette fel az őt jelenleg eléggé foglalkoztató kérdést a mardis lánynak, miközben, lassan kiértek az Északi szárny kicsiny udvarára. Jó volt végre kint lenni a szabad levegőn. Megnyugtató volt, és frissítő is egyben… az embernek mindig tudott új gondolatokat adni.
Az ég már teljesen tiszta volt. A levegőben az eső utánozhatatlan illata úszott, s a friss fűé, és egyéb zöld dologé. Csodálatos volt. Imádta az ilyen délutánokat. Ez az egész kinti töréténés, egészen ki tudta szakítani a saját kis mókus kerekéből. Elfelejtett mindent, és ilyenkor átadta magát a szabadságnak. Jelen pillanatban egy kedves beszélgetőpartnerrel egyetemben.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Martian Bols - 2008. 05. 27. - 17:28:19
>Emily<

*Tavasz van. Az udvar köves talajának résein már kikandikálnak kisebb-nagyobb növénykék, felütötte fejét a százszorszép, sőt, néhány lányka már a hajába is tűzte. Marty ezt persze nem látja, szeme vakon tekint az élet apró örömeire, lélektükrei az ablakot fürkészik, pupillái egészen kicsire szűkülve erőlködnek, hogy megtalálják a szempárt, amely Martian újabb paranoiás rohamának okozója. Az ablakok vakítanak a magasan járó nap sugaraitól, ám… most megcsillan valami más. Varázslat? Egy tárgy?…
Az ég meghallgatja fohászát, a felhő engedelmesen kitakarja egy pár pillanatra a meleget adó égitestet, és Marty végre meglátja… A másodperc töredéke is elég ahhoz, hogy felismerje az ablakban tanyázó lányt… Elárulja a fekete frufru alól kikandikáló, lehetetlen kék színű szempár, hősünk tehát nekilódul… Sok-sok szeszélyes, nyikorgó lépcsőfok után eléri a folyosót, ahová igyekszik, tudja, hogy már csak egy szakasz, már csak 20 lépés, már csak 10… Szép lassan egyre csak közeledik, már látja a lányt… Megáll mögötte, a rajzra néz, amelynek lélektükrei éppen oly nonszensz tekintetet kölcsönöznek az ábrázolt arcnak, mint… igen, pont, mintha Emily arca lenne.*

- Höh.

*Az apró, nevetésszerű horkantást egy mozdulat követi, átnyúl a válla fölött, maga elé emeli a rajzot, majd felveszi a „megfejthetetlen vagyok” – típusú álarcot, és újra megszólal.*

- Nocsak, nocsak…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 28. - 20:15:45
×Martian×


~Nem lehetett ő. Nem, nem, nem.~ Kapkodva szedegetem össze a padra szétszórt ceruzákat, és egyéb kisebb-nagyobb rajzeszközöket, egyesével bedobálom őket a táskámba, mit sem törődve azzal, hogy így semmit sem fogok megtalálni később benne. Most csak egyetlen egy dolog érdekel, mégpedig az, hogy minél gyorsabban felérjek a klubhelyiségbe. Ott talán megnyugszom, és helyre tudom tenni a gondolataimat. Talán túlságosan fáradt vagyok… akkor viszont elmehetek aludni is… Ezekre a lehetőségekre gondolva még gyorsabban hajigálom be a holmikat, majd becsukom a táskát, és a vállamra veszem. Csak egy valami maradt ki, ezt nem, soha sem rakom be a táskámba, mert végül összegyűrődne… A vázlatfüzetem még mindig a padon hever. Lehajolok érte, közben hajam a szemembe lóg. Ahogy megérintem a füzetet, valami furcsa érzés fog el. Mintha… lenne valaki mögöttem, vagy a közelemben… Mintha valaki figyelne engem. De nem, biztos csak paranoiás vagyok… Vagy mégsem? Ekkor egy horkantás hallatszik. Nem, tehát nem vagyok paranoiás, tényleg nem vagyok egyedül. Egy kéz nyúl át a vállam fölött, és elveszi a rajzot. Óvatosan, kissé félve hátranézek, és meglátom… Marty arcát. ~Nem, ez… lehetetlen…~ Szóval mégsem… Úgy tűnik, nem képzelődtem, mikor megláttam azt az alakot… Tényleg ő volt az, aki az udvaron járkált… De hogy lehet, hogy ő itt…? Meglepődöttségemet nem tudom leplezni. Hidegkék szemeim kikerekednek, majd halovány, elhaló hangon megszólítom.

- Marty?

Mikor kimondom a nevét, tudatosul bennem, hogy tényleg itt van. A meglepődöttség kezd elmúlni, helyét most a gyűlölet, és a felháborodottság veszi át… Ettől sikerült összeszednem magam, és immáron hűvös, tiszta hangon megkérdezem tőle azt, amelyre oly rég óta szeretnék választ kapni…

- Hol voltál, és mit keresel itt?

Magyarázatot várok mindenre. Az eltűnésére, arra, hogy csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül elment… Marty szemébe nézek, saját szemeim pedig gyűlöletet tükröznek. Mindent tudni akarok az elmúlt hónapokról, arról, hogy miért tért vissza, és hogy mégis mit csinált ennyi ideig… Talán még azt is sikerült kiderítenie, hogy hol van Sandy… Igen, biztosan miatta ment el, de nem, az nem elég, hogy egyértelmű válasznak, helyes feltételezésnek tűnik, nekem ennyi nem elég. Marty szájából kell hallanom azt, hogy mi is történt… Mélykék szemeibe nézve előtörnek az emlékek, a jók és a rosszak is… Közös emlékek, régről, a távoli múltból… Mielőtt teljesen belemerülnék az emlékekbe, sikerül visszatérnem a jelenbe. Nézem az arcát, így várom a választ. Mióta itt áll előttem, közel sem érzem magam annyira üresnek, elhagyottnak, magányosnak. Igen, hiányzott nekem, de az, hogy itt van, kettős érzéseket táplál bennem. Legalább annyira szeretném, hogy itt maradjon, mint azt, hogy menjen el, és ne is jöjjön vissza… de magyarázat, és válasz nélkül nem fogom elengedni…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 05. 31. - 10:20:48
×Abbey×


<A folyosón, majd később az udvaron>


A név. Nos igen… Meg fogom tanulni, előbb-utóbb biztos. Abbey elveszi a pergament és a pennát, majd szorgalmasan írni kezdi. Nézem, ahogy ír, majd mikor elkészült vele, mosolyogva átnyújtja nekem. Elveszem, a szavakat ajkaimmal némán formálva elolvasom, majd összehajtom, és elrakom a vázlatfüzetembe. Onnan biztos nem fog eltűnni, és amikor rajzolok majd, eszembe jut az is, hogy meg kell tanulnom.

- Köszönöm… Legalább fejlesztem majd a névmemóriámat…

A kviddics. A varázsvilág legszebb, és legélvezetesebb sportja. Imádom, csak éppen nem vagyok benne túlságosan profi. Ez sok mindentől lehet, például attól, hogy már nagyon régen nem sikerült játszanom. Most viszont, Abbey felajánlotta, hogy játszik velem, és tart ilyen… mini-edzéseket, és ezzel jobb szintre hoz.

A csapatkapitányság. Igen, talán meg tudnék birkózni ezzel a feladattal is, de tekintettel arra, hogy nem szeretem az ilyen felelősségteljes feladatokat, nem is szeretnék vele próbálkozni. Egyáltalán, a házunkban való játszással sem…

A szerelem. Egy múlandó dolog…A szerelem elűzi az időt. Az idő a szerelmet. Úgy tűnik, Abbey-nek is rossz emlékei vannak a szerelemmel kapcsolatosan… Nem lepett meg. Gondoltam, éreztem. Vonzom az olyan embereket, akik csalódtak valamiben, valakiben… Mesélni kezd. Tehát megbízik bennem. Ennek örülök. Figyelmesen hallgatom a történetét. Fejemben megjelennek a képek, hideg tél, hó… hócsaták… hányszor volt abban részem régebben… és milyen gyorsan eltelt az az időszak… Roxmortsi tiltott kirándulások, megmagyarázhatatlan összhang, vonzódás, és… szerelem. Nézem az arcát, és látom rajta, hogy nem túl jó érzés neki erről beszélni… ezt meg is tudom érteni. Én sem szívesen emlegetem fel a legnagyobb titkomat… De nem, arra még gondolnom sem szabad. Lehajtom a fejemet, úgy hallgatom a lányt. Tovább mesél. A Valentin napos résznél felkapom a fejem, és kissé értetlenül, hitetlenkedve nézek rá. Nem… ez… szörnyű. Eltűnt. Eltűnt ő is. Ebben a pillanatban érzem azt, hogy teljesen meg tudom érteni azt, amit most érez. Ha eltűnik valaki, akit nagyon szeret az ember, összeomlik, még akkor is, ha már megromlott a viszony köztük…
Egy könnycsepp végigfolyik Abbey arcán, közben az ablakon kifele néz… Kezemet a vállára teszem, átnyújtok neki egy – a táskámból előkeresett – zsebkendőt, és ránézek.

- Nem is tudod, hogy mennyire át tudom érezni a helyzeted… Tudom, hogy nem kérhetem, hogy ne légy szomorú, és úgyis el fogod felejteni, és túl fogsz rajta lépni. Ez lehetetlen… De legalább próbáld meg. Különben is, olyan szép idő van. Ilyen időben nem szabad szomorúnak lenni.

A tehetetlenség. Tudom, hogy nagyon tenni nem tudok azért, hogy jobb kedve legyen, elvégre a múltat nem tudom eltüntetni, kiradírozni. Azért legalább megpróbálom elterelni a figyelmét, és jobb, kellemesebb témákra terelni a szót.

A versírás. Így, a történet megismerése után azt hiszem, nem kétséges, hogy miről fog szólni a lány legtöbb verse. Csalódottságról, fájdalomról… Igen, ilyenekről… Akárcsak az én rajzaim többsége. Úgy tűnik, szívesen megmutatná nekem a verseit, ennek örülök, hiszen – ha magamból indulok ki – nem mindenki szereti megmutatni az alkotásait. Erre a témára evezve ismét mosolyogni kezd. Ez már jobban tetszik... Nem szeretem, ha szomorú valaki...

A történet. Ismét a történetre kanyarodik a beszélgetés. Véleményt vár? Nehéz, nagyon nehéz. Séta közben elgondolkozom egy darabig rajta, majd kinézek az ablakokon, amelyek mellett elhaladunk. Pár perccel később ránézek Abbey-re, és elmondom a véleményemet…

- Nos… szerintem… ilyen helyzetekben képtelen az ember normálisan, megfontoltan dönteni, reagálni. Ugyanakkor, igazad volt valamilyen szinten. Továbbá… ha ő akart volna még valamit utána, akkor nem hagyta volna ennyibe a dolgot… Szentimentális kis hülye? Ne mondj ilyeneket, ez butaság. Nem vagy az. És nem, nem szúrtál el semmit sem. Ő szúrta el ezt a dolgot… egyedül ő.

A séta. Minden körülmény közt megnyugtató és üdítő hatású. Az eső illata, a tiszta ég gyönyörű színe, a fákról csöpögő eső látványa… csodálatos. Körülnézek, mélyet sóhajtok. Végre levegőn… Nézem a természet csodáit, teljesen le vagyok nyűgözve. Úgy tűnik, Abbey is örül annak, hogy kint vagyunk… És én… ezúttal nem egyedül sétálok kint. Micsoda változás… Ránézek Abbey-re, majd csendben, hogy lehessen hallani a lágy szellő fújdogálását, hozzászólok.

- Nos, merre menjünk?

A kezdet. Talán egy barátság kezdete ez a séta, és ez a mai nap… Innentől minden csak azon múlik, hogy hogyan fogunk egymáshoz állni…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Martian Bols - 2008. 06. 02. - 20:58:01
>Emily...<

- Kicsilány…

A hang, amelyen beszél, erőteljes, mélyről jön, egészen lentről, végigzengeti a tüdejét, a hangszálait, a levegő Emily felé eső részét, majd végül célba ér. Enyhe, kötelességszerű lenézés sugárzik belőle, az aranyvér, a tiszta származás teljes tudatában szólította meg a lányt. Ajkán kis félmosoly játszadozik, ahogy közelebb lép. Felsőteste most már egészen közel van a lány arcához… Lejjebb hajol… A lehelete már érződik a lány fehér bőrén. Most már feltűnik neki a szürkés folt Emily arcán, rögtön kap is az alkalmon, s a régi, eltűnt emlékek mozdulatával letörli.

- Maszatos az arcod… Grafit, igaz? Igen, Marty. Habár jobban örülnék a Martiannak, és két puszinak.

Felegyenesedik, eres, hosszú ujjakba végződő kezeit a tarkójához rakja, minden porcikája megfeszül, nyúlik, csontjai elcsigázottan ropognak – nyújtózkodik. Jobb kézfejét pengevékonyra szorított szája elé rakva elnyom egy apró ásítást, félig lehunyt, halványkékes vonalakkal átszőtt szemhéja alól a lányt fürkészi. Emily reakciójára vár.

Rég nem látta már a lányt. Nem változott sokat. A szeme ugyanolyan vonzó, ugyanolyan kék, a bőre is még mindig fehér, és bársonyos… Marty azonban sokat változott. A bensőjében a látványra megmozdul valami, és most háborog, belülről feszít, ám a fiú már könnyedén legyőzi az érzést. Egyelőre nem szabad elutasítóan viselkednie. Mozdulatai, tekintete, hangszíne – ezek mind-mind egy nagyobb összhang tagjai, amelyeket ő irányít, csakis ő, és senki más, külseje csak azt árulja el, amit ő megenged neki… Hát igen, Emily-t bizonyára meg fogja lepni, milyen erős lett…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 06. 06. - 00:09:59
×…Martian…×


Erőteljes, zengő hang.
Az ismerős, régóta hallani vágyott hang… Egy fiú hangja… Aki azóta szinte férfivá érett, az idő alatt, amelyet messze tőlem, ki tudja, hol töltött, miután eltűnt… aki itt hagyott, és mit sem sejt abból, hogy mit is éreztem akkor, amikor elment… Nem tud az átsírt éjszakákról, az összeomlásról, arról, hogy mennyire is hiányzott… De nem is tudhatja meg. Legalábbis nem lenne túl jó, ha tudna róla… Senki sem tudhatja meg, hogy mit éreztem, és most mit érzek. Megtartom magamnak, elrejtem mélyen magamban. Hangjában lenézés érződik… Közelebb lép hozzám. Nem mozdulok. Egyhelyben állok, majd ránézek, utána pedig beszélni kezdek. Hangom fenyegető, tekintetemen az tükröződik, hogy akár ölni is képes lennék…

- Ne kicsilányozz le!

Apró félmosoly.
Mosolyog… És nem tudom, min, és miért. Semmit sem értek… Nem értem, hogy miért viselkedik így, miért ilyen furcsa… Fejem most egy magasságban van Martian felsőtestével. Felnézek rá, ő pedig lejjebb hajol. Érzem a bőrömön az általa kifújt, meleg levegőt, a közelsége összezavar… Kezét felemeli, az arcomhoz ér… Összerezzenek, majd megfogom, és lerántom.

- Ne fogdoss… ne érj hozzám! Kérdésedre felelve pedig… Igen, grafit. Ha emlékszel még rám, akkor arra is emlékezned kell, hogy szoktam rajzolni. Előfordul, hogy maszatos lesz az ember… Ez mondhatni a rajzolás velejárója.

Teljes név.
Meglepődök, mikor azt mondja, hogy a teljes nevén, és ne a becenevén szólítsam… hívjam Martian-nak… Hát rendben. Nekem teljesen mindegy.  Mikor megemlíti azt, hogy „jobban örülne két puszinak”, gúnyosan, és őszintén felnevetek.

- Először is… Rosszul emlékszem, vagy te régebben tényleg nem szeretted, ha Martian-nak szólítottak? Másodszor… Puszit? Te… jól érzed magad, Martian? Szerintem teljesen megőrültél. Csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül eltűnsz, majd visszatérsz, magyarázatot nem adsz, és azt várod, hogy puszival köszöntselek? Hogy örüljek neked?

Nagy nyújtózkodás.
Nézem, ahogy nyújtózkodik, ahogy izmai megnyúlnak… Még mindig nem hiszem el, hogy itt van… Fáradtnak tűnik, legalábbis az elfojtott ásításából erre engedek következtetni. Sokáig bámulom… Mennyire… mennyire… ~Nem! Szedd össze magad!~ Igaz. Nem mutathatok ki semmit. ~Gondolj csak arra, hogy mennyire haragszol rá…~ Keresem Martian hibáit, és hiába találok benne rengeteget, éppen azok a hibák azok, amelyek annyira érdekessé, izgalmassá, és talán… szerethetővé teszik őt…

A visszatért Martian.
Mindig is szerethető volt… Ez az egy dolog az, ami megmaradt abból a fiúból, akivel évekkel ezelőtt találkoztam… Teljesen más, mint amilyen volt… Legalábbis a személyisége egyáltalán nem hasonlít arra, akit én megismertem… Az a srác, akit elsőévesen megpillantottam, eltűnt, köddé lett… Mi történt vele? Miért lett ennyire furcsa? Mi késztette arra, hogy ilyenné, erőssé, sérthetetlenné váljon? Számtalan kérdés cikázik a fejemben, az egyik pedig minden más gondolat fölött áll… miért kell mást szeretnie?


Cím: Re: Folyosók
Írta: Martian Bols - 2008. 06. 11. - 08:07:44
*Nem mozdul. Mereven áll, egy helyben, és csak bámul. Martian majdnem rákiált: "Mit bámulsz?" De megállja. Külsejét teljesen leválaszotta háborgó bensőjéről, semmi sem valódi, de a látszat tökéletes. Aranyvér. Sose gondolta volna, hogy egyszer majd tényleg hasznát veszi a származásának, hiszen eddig nem kellett színlelnie; ha nem is szerették, úgy fogadták el, ahogy volt. Volt...
Ohohó...Emily semmit sem változott. De nem ám! Hangja ugyanúgy cseng, mint régen, ugyanolyan éles, és milyen őszinte, te jó ég... Martian szinte megijed. Egy pillanatra újra a klubhelyiségben áll, hátrakulcsolt kézzel, és szájra szorított fogakkal... Haha, az is egy emlékezetes pillanat volt. Életében először és valószínűleg utoljára volt lelkiismeret - furdallása. Sandy azonban elment, csak Martian tudja, hová, Emi pedig hiába szól hozzá ugyanúgy, mint régen, ezúttal sem fog többet megtudni.*

"Ne kicsilányozz le!"
-Miért, már felnőttél?

*Ezt a kérdést igazán megengedhette magának. Nézi a szemeket, amelyek bizonyára jó sok könnyet ontottak távozása után, és arra gondol: nem, nem nőtt fel. Hiszen nézznek oda, tekintete ugyanúgy a durcás kislányé, és az érintését is ugyanúgy fogadja, mint régen. Először mozdul meg: összerezzen. Csak nem zavarodott?...
Az erőszakos mozdulatra Martian összehúzza a szemöldökét, lélektükrei egy pillanatra igencsak ijesztővé sötétednek, talán a halvány agressziótól, amely átsuhan rajtuk, keze vasmarokként szorul Emily csuklójára - bőven átéri...*

-Azt hitted...? Ne légy nevetséges, Emily.

*A név kiejtésére különös gondot fordított, és megérte. Tisztára úgy cseng, mint régen. Merthogy Martian nagyon is emlékszik azokra az időkre, a helyre, ahol most is állnak, a vázlatfüzetre, Emi állandó 'kísérőjére', és persze a maszatokra...*

-Hogy ne emlékeznék...Sandy-n is voltak ilyenek.

*Két mondat. A külső szemlélő semmit sem vesz észre, ám Emily lelkét bizonyára tőrként járja át majd.
És pont úgy, ahogy most valami Martian lelkén. Az emlékezés jeges tőre?...
A nevetés hallatán összerándul, emlékek hosszú sora tolul fel benne, fekete és arany tincsek keverednek össze, majd válnak szét, és egy pillanatra ((kiesik 10 perc az életéből, csak vicceltem. :P)) újra a múlt feneketlen, sötét bugyraiba zuhan. Tekintete össze - vissza cikázik a folyosón, és most a falnak dől. Fekete bőrzakóját fázósan húzza össze magán, fúj egyet, kísérletképpen a fekete tincsek szeméből való száműzésére, majd megrázza magát. Hangja már nyugodt és hűvös, igazi férfira vall, akinek bensője megfékezése nem jelent problémát, maximum az ujjaié, amelyek ösztönösen az egyik vékony ezüstkarikát forgatják a kezén...*

-Martian...talán nem tetszik?

~Abszolút férfias, és remekül hangzik~*teszi hozzá magában, majd kissé előredől, két kezét Emily felkarjaira teszi, arcára pedig két, halkan cuppanó puszit nyom. Az egész helyzet annyira...diszkrét, és talán csak a mozdulat következtében kavart, enyhén ízes, jeges illatú légörvény zúdíthat újabb emlékáradatot Emire... De erre most nincs szükség. A kislány máris ideges, ide azonban nyugalom és aranyvér kell, így tehát Martian a higgadt, meggyőző beszéd mellett dönt. Hangja most egyáltalán nem ijesztő, nem is parancsoló, egyetlen célja a megnyugtatás...*

-Nem, nem őrültem meg. Nem is szándékozom a közeljövőben, bár ki tudja... Magyarázatot vársz? Ugyan, téged az nem is érdekel...

*Ujjai eközben zsebében kotorásznak, kezei között egy vékony, fehér henger jelenik meg, pálcája végén kis láng gyúlik, majd a kezében tartott valami füstölni kezd - rágyújtott...*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Emily M. Dean - 2008. 06. 12. - 00:13:51
×…Martian…×


Egy pillanat.
Úgy érzem, hogy egy kicsit, egy rövid időre mindketten visszaemlékeztünk a múltra, a közös emlékekre, és mindarra, ami velünk történt… Talán kellemes, talán nem, mégis ragaszkodok ezekhez az emlékekhez… A visszaemlékezésre való vágy gyorsan elszáll… Az egész csak egy pillanat volt.

Egy kérdés.
Egy kérdés, melyben lehet, hogy igazság van. Felnőttem-e… Nem tudom, lehet, hogy nem. De miért is kell felnőnöm? Egyáltalán… Mi értelme van a felnőttségnek ilyen korban? Az, hogy még több problémát lássak? Hogy még ennél is komolyabban vegyek dolgokat? Így is elég sok mindent veszek komolyan, és talán még olyanokat is, amelyeket nem kellene… Tudom, hogy Ő saját magát felnőttnek tartja… Hát szíve joga… De nem biztos, hogy az igaz is… Hűvös hangon szólok hozzá, érdektelenül… Csak egy kérdés

- Felnőttem-e? Hm… Jó kérdés. Szerinted?

Egy érintés.
Hozzámér, én pedig megpróbálom lerántani a kezét. Erre ő persze ideges lesz, ezért erős kezével átszorítja a csuklómat. Egy pillanat erejéig eltorzul az arcom a fájdalomtól, majd mikor kiejti a nevemet, hidegkék szemeimet az arcára emelem, és csak nézem… Ahogy a nevemet mondta… A hangsúly, a hang… Hirtelen eszembe jutnak a régi idők, és az, ahogy régen ejtette a nevemet… Igen, ugyanaz… Megfogom a kezét, amely most a csuklómra szorul, de nem teszek semmit… Csak fogom, a háta mögé nézek, merengek… Mennyi emléket hozhat elő egy érintés

Egy név.
Sandy… Miért kell mindig őt emlegetnie? Miért kell kínoznia, gyötörnie? Tudja, hogy nem szeretem, ha róla van szó, és most úgy tűnik, hogy direkt ezért említi őt… Belenézek Martian mélykék szemeibe, majd a lehajtom a fejemet, és csak a földet bámulom. Nem tudom eldönteni, hogy mit érzek most, mit gondolok Sandy-ről, hogy egyáltalán szeretném-e, hogy visszajöjjön… Jó barátok voltunk, már nem is tudom, miért… Annak ellenére, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem azzal, hogy belekavart az életembe, ugyanúgy mellette álltam, lemondtam az álmomról, és mégis képes volt szó nélkül elmenni. Az eltűnése utáni időszak fájdalmát is neki köszönhetem, elvégre egy hónap alatt elvesztettem két barátomat, két olyan embert, akik fontosak voltak számomra… Az egyik talán… mindennél fontosabb volt nekem. Halk suttogás hallatszik… Egy név

- Sandy… Miatta mentél el?

Egy kacaj.
Lám-lám, csak nem összerándult? Biztos csak képzelődtem. Mintha eszébe jutottak volna a múlt eseményei, azok az emlékek… Mintha ugyanúgy fájna neki a múlt, ahogy nekem, mintha Ő is szabadulni szeretne tőle… És mindezt előidézte egy kacaj

Egy fiú.
…Akinek beceneve… egy kisfiúra, míg teljes neve… egy igazi férfira illik. Hogy tetszik-e a neve… Igen, tetszik. Mindig is tetszett. Olyan dallamos, és… férfias. Már nem a becenevét használja, mert… Mert az elmúlt idő alatt felnőtt. Már nem csak egy fiú

- Ó, de, lenyűgöző a neved.

Egy helyzet.
Az érintés, a puszi alapból felkavaró érzés, már attól is kellőképpen elöntenek az emlékek, melyek a Martian-nal való beszélgetés alatt igen gyakran előjöttek már, de ezt az érzést csak erősíti az illat, melyet akkor érzek meg, mikor odahajol hozzám. Egy pillanatra lehunyom a szemem, egy pillanatig hagyom, hogy belemerüljek az emlékekbe, majd összeszedem magam, felnézek, egyenesen Martian szemeibe… Kijelenti, hogy engem nem érdekel, hogy mi volt vele, hogy hol volt… Talán nem is tudja, mekkorát téved. Mikor rágyújt, tudatosul bennem, hogy ez tényleg Martian… Itt áll… Ismét… Itt áll előttem a nagy Martian Hungary - Bols.  Nem hiszem el… Ez annyira… Hihetetlen egy helyzet

- Nem, persze, nem érdekel. Csak viccből kérdeztem. Mondjuk… Érthető, hogy nem akarod elmesélni, hiszen nem szívesen mond el az ember ilyen dolgokat annak, akit gyűlöl…

Nem tudom, mi jár a fejében, hogy mit akar, hogy miért utált meg… Hogy miért játszik velem… De jelenleg nem ez izgat a legjobban… Csak azt szeretném tudni, hogy mi történt az elmúlt pár hónapban, hol járt, és mi történt Sandy-vel. Csak ez a lényeg… Nem fogja elmondani egykönnyen, ezt tudom is… Viszont valahogy biztosan rá tudom venni…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 07. 30. - 21:58:50
[Oliver]

*Magány… Már hetek óta nincs mellette senki sem. Barátja alig van, de őket is lerázza, ha teheti. Nem tudja mi van vele… Mintha elromlott volna. De nem, ez nem lehet… Hiszen mindig is ilyen volt. Soha nem számíthatott senkire sem, csak is magára, és ezt már illett volna megtanulnia… de nem.
Harag… Mióta visszatért ide, valami elfojtott indulat kerekedett úrrá a testén. Mindenkibe bele tudna kötni, bárkit megátkozna, de leginkább az öccsét.
Hiány… Óh, Nicole… Amióta visszatért szinte nem is beszéltek. Ott volt az a fél óra, amikor is összevesztek. Na igen, Mike akkor is azt a furcsa érzést érezte. Mintha nem is ő irányította volna a testét… Ám ez már mindegy.

Szombat délután öt óra van. Ilyenkor a diákok a kviddicspálya környékén vannak, vagy kinn a parkban, esetleg a klubhelységben. Ám Michael még is a folyosókat választotta. Egy kifakult farmer van rajta, fekete, feltűrt ujjú inggel viseli, fekete tornacipővel. Varázspálcája a bal zsebében van… Nem nagyon szokta használni, elvégre… nem olyan kényelmes típus.
Végigszánt a folyosón, majd mikor egy kiürült helyre ér, kiszúr magának egy ablakot. Arra veszi hát az irányt. Mikor megérkezik, fogja és leveti magát az ablakpárkányra. Zsebéből előhúz egy lapos, fényes, ezüstös tárgyat. Még egy percig bámul ki az ablakon, majd szájához emeli a szájharmonikát és bevezeti a dallamot… Minden sor után, melyet elénekelt, egy sor szájharmonikás dallam következik.

I heard all your reasons
I heard all your plans
I have seen the seasons
Clutched up in your hands
You're the one eyed feather
You're the lion's mane
Swear you've heard the weather
Calling out your name
There'll be no more winters
There'll be no more spring and
There'll be no more dinner bells
Left for you to ring
There'll be no more dinner bells
Dinner bells to ring
Maestro learns the music
Musicians learn to dance
There'll be no more trumpets
There'll be no more flutes
No more clapping hands
I've heard all your reasons
I've heard all your plans
I heard of your treasons
and I've heard all your pleas
And i've made friends with the hang man
So there'll be no more winter
There'll be no more spring and
There'll be no more dinner bells
Left for you to ring
There'll be no more dinner bells
Dinner bells to ring
There'll be no more dinner bells
Dinner bells to ring
There'll be no more dinner bells
Dinner bells to ring…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Oliver Huxley - 2008. 07. 30. - 22:46:07
( Michael)

Sivatag, kihalt vidék, ahol nincs más, csak homok, amerre a szem ellát. A szellő néha felborzolja a homok felszínét és hullámokat rajzol annak felszínére. Talán így lehetne leírni azt a környezetet, ami Oliver elé tárul a folyosóra érve. Nincs nyüzsgés, nincsenek diákok, tanárok, akik fel-le rohangásznának, mint a szorgos kis hangyák. Könnyed léptei nem is hallatszódnak a folyosó kövezetén, talán csak farmerének suhogása jelezheti közeledését. Fehér szélű, fekete alapú surranója nem is ejthetne nagy hangot a kövezeten, olyan vékony a talpa. A fekete farmer azonban más, mint minden durva ruhanemű, súrlódása megtöri a csendet. A nap fénye megcsillan a fekete öv ezüstös befűzőjén. Oliver kicsit megigazítja menet közben a fehér inget, a nadrágból kibuggyanó részeket visszatűri, majd kipillant az ablakon. Látja, hogy mindenki a kviddicsmeccre tart, ekkor kicsit megszaporázza a lépteit.
~ Hű, már mindenki ott van, csak én késem le a meccset. Jellemző, szombaton mindig elalszom és mindig , mindenhová én érek oda utoljára. Oliver, fel kéne nőnöd.~
Ahogy tovább halad az üres folyosón, érdekes dallamok jutnak el hozzá. Harmónika és ének keveredése, nem tiszta hang, néha hamiskás, de hallgatható. A zenét azonban nem ismeri fel, még ha sok mugli előadót hallgat, mégsem tudja, hogy milyen dallamot énekelgetnek a folyosón. Az út ahogy kanyarodik, úgy kanyarodik rajta a bolondos diák és ekkor megpillantja az egyik ablakban ücsörögve, szájharmonikáját fújogatva Michaelt, egy évfolyamtársát. Túl jól nem ismeri őt, de néhány szót már váltottak az évek alatt. Végignézve rajta, látja, hogy a másik srác nem lehet túl jókedvű, főleg, ha ilyen dallamokat játszik.
~ Ajaj, fogadni mernék, hogy valami nőügy lehet. Idáig minden haveromat csak akkor láttam ilyen fancsali képpel, ha eg nő lekoptatta őket, vagy épp szakított velük. Más nem is lehet, azért megkérdezem, hátha sikerül jobb kedvre derítenem.~
- Szevasz cimbora- Köszönt rá, amikor mellé ért és vállával nekidőlve a falnak Michaelre pillantott.
- Nem is tudtam, hogy harmonikán játszol. Mond csak, te nem jössz a meccsre? Állítólag nagyon jó lesz.-
Kezdett bele a beszélgetésbe, nem akart egyből ajtóstul rontani a házba. Ha a srácnak valami baja van és szívesen megosztaná mással, akkor most van rá ideje. Oliver remek hallgatóság, mint mindig...*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 07. 31. - 08:17:07
[Oliver]

*A dallam, melyet játszik, még akkor sem törik meg, mikor megpillant egy közeledő srácot. Oliver… Egy griffendéles srác. Nem mondhatni, hogy ismeri már, de valóban… pár szót már váltottak. Régebben, amikor még Michael is az a bolondozó, mondhatni dilis srác volt, akkor egészen jókat is röhögtek, de mára… Minden megváltozott.
Surranó… Mindig is tudott öltözködni ez a srác. Ha mondjuk fekete ing lenne rajta, fekete csuklyával, akkor könnyedén le halálfalózná bárki. De Michael nem tartozik a mindenki kategóriába. Ő csak megvonná a vállát, mert nem érdekelné… És valahogy most mindennel így áll. Semmi sem érdekli, még az sem, ha pálcát szegeznének a mellkasához…*
~ Mi történik velem? ~
*Kérdi magától, míg a harmonikát fújja. Még így is tud koncentrálni, ez nem nagy ügy. Közben az ablakon bámul le és a griffendéles tömegek között kutatja Nicole-t. Most valahogy ez a meccs sem tudja érdekelni… Azt sem érti, miért ilyen későn lesz. Mindig reggel van, de most… szinte már este van. De hát, nem az ő dolga…

Oliver megszólítja. Egy ideig úgy tesz, mintha nem is hallaná, ám végül fúj egy utolsót a harmonikába, majd leereszti. Egy ideig még néz maga elé, ám végül kezét a homlokára teszi, sóhajt egyet, majd felpillant a srácra.
A cimbora szón egy ideig megakad… Ezt most vegye bóknak, ha egy ilyen nagymenő, mint Oliver, így nevezi őt? Hát, elvégre… kit érdekel? Nem foglalkozik vele. Ha a srácnak nem tetszik, ahogy válaszol, majd megmondja. *
- Szevasz!
*Keveri a választ egy sóhajjal, aztán fejét nekidönti a falnak, úgy néz ki az ablakon. Egy másodpercre sem akar ránézni Oliver-re. Az lenne neki a legjobb, ha békén hagynák…*
- Most már tudod…
*Mondhatják bunkónak, mert nem az. Erre Huxley is rájöhetne.*
- Nem mi játszunk… Majd Abbey elmondja. Engem most nem érdekel.
*Válaszolja egyhangúan, közben le sem veszi tekintetét a griffendéles lányfalkáról.*
- És te… te miért nem vagy a meccsen?
*És most végre leveszi a szemeit a kis csapatról, és Oliver-re függeszti a tekintetét. Ha ennyire társalogni szeretne, akkor hát rajta… Itt a lehetőség.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Oliver Huxley - 2008. 07. 31. - 11:46:28
( Michael )

Oliver ott támasztja a falat, hallgatja az utolsó dallamokat, a szám igen szomorkás. A dallam megszakad, MIchael mereven bámul maga elé. Olie úgy érzi, hogy talán eljött az az idő, amikor nem kap választ és fölösleges a jelenléte. Vállával ellöki magát a faltól, azzal a célzattal, hogy folytassa útját a kviddicsmeccsre, ám ekkor visszaköszönnek neki.
~ Na, ez már jó jel, talán még van remény és sikerülhet egy kis életet vinni belé. ~
Ezen gondolatát azonban megcáfolja a hugrabugos srác viselkedése, aki csak úgy bámul ki az ablakon. Mókás griffendélesünk kipillant az ablakon és egy csapat griffendéles lányt pillant meg, az ő tekintete is elidőzik rajtuk egy ideig, azonban Oliver arcán szomorúság helyett csak egy mosoly jelenik meg. Nem csoda, hisz nem minden nap láthatja egy csapatban az összes griffendéles lányt. Azonban tekintetét visszavezetve Michaelre rá kell jönnie, hogy a srác szomorúságának köze lehet a griffendéles lányokhoz, legalábbis egyhez biztosan.
~ Hm, ha nem csal az emlékezetem, Nicole körül láttam mindig sündörögni, sőt, mintha együtt is jártak volna. Vajon mi történhetett~ A gondolatok közben a mosolyt is eltűntett az arcáról, nem akarta, hogy Mike félreértse a helyzetet és gúnyolódásnak vélje mindezt az évfolyamtárs részéről. Ekkor, kicsit megkapva kapja a választ egy korábbi kérdésére, melynek hangvétele elég bunkóra sikeredett, de Oliver nem vette fel, hisz látja a srácból áradó rosszkedvet és még ha nem is tudja, de azt gondolja, hogy mit érezhet a srác. Oliver is érezte elhagyatottnak magát az apja miatt, de ez az érzés hamar elmúlt és átformálódott valami egész mássá, talán szánalommá és ha nem is gyűlöletté, de ahhoz közeli állapottá. Újabb válasz érkezik, s a figyelem még mindig  a griffendéles lányokon van.
- Áh, persze, a végeredményt. Mondjuk én sokkal jobban szeretem végignézni a meccset és szurkolni a csapatnak.- *Válaszolja, miközben tekintetével ismét a lányokat nézi. A következő kérdésre Michaelre pillant.*
- Oda indultam, amúgy a szokásos. Ma is sokáig aludtam, teljes időzavarban szenvedek, azt sem tudom, hogy mennyi az idő, valamelyik szobatársam fogkrémmel kente össze az arcomat, azzal szenvedtem egy fél órán keresztül, mire sikerült letakarítanom. Csak tudnám, hogy melyikük volt...Tudtad, hogy a túlzott fogkrém használattól olyan illata lesz az embernek, mintha mentalevél lenne? - *mondta és egy kicsit elnevette magát. Ezután elkomolyodott és Michaelre nézett.*
- Mi a baj? Tudok valamiben segíteni? Esetleg kapcsolódik a problémád valamelyik szoknyáshoz?-*Tekintetével a griffendéles lányokra bök, majd visszapillant Mikera, kíváncsi a válaszára.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 07. 31. - 12:08:14
[Oliver]

*Még azt sem fogja fel, hogy Oliver majdnem ott hagyta őt egymagában. Egyrészt mert hunyorogva bámul ki a napon, lévén zavarja a nap. Másrészről pedig nem is arra felé néz... A harmadikat meg már tudja mindenki... piszkosul nem érdekli mi zajlik körülötte.
Hogy ez depresszió e? Nem, dehogy... Mike valahogy, hugrabugos létén hajlamos az önsajnálatra. Mert a hugrabugosok mindig is afféle közösségi csoport voltak. Barátságosak, komolyak, és szorgosak. És hát, amikor magányosak, azért a szívük mélyén mindig is azt szeretnék, hogy legyen valaki mellettük. Ám mikor ott vannak, akkor meg egyedül akarnak lenni. Ördögi kör.

Mike nem is tudja, mi lenne vele az apja nélkül... Nincsen senkije, csak az öccse. Már ha annak lehet egyáltalán nevezni a kis férget. Tehát tényleg egyedül lenne. Viszont már nagykorú... azt nem mondom, hogy felnőtt is. Sok mindenre magára hagyatkozik, de felnőttnek még senkit sem nevezhetünk itt az iskolában... mármint a diákok közül.
Csak néz maga elé egy darabig, majd mikor már tényleg megunja, hogy a távolban eltűnő diákokat nézi, akkor lepattan a párkányról és elindul. Csak úgy céltalanul... Talán Oliver követi.*
- Nem én vagyok a csapatkapitány...
*Oliver jól tudhatja, hogy az a kis sértődöttség mire utalhat a hangjában. Egy éve még rajta volt a csapatkapitányi karszalag, ám azóta... minden megváltozott. Gyerekként ment el, férfiként jött vissza... Mondhatni. *
- ...majd Abbey kielemzi a stratégiájukat, és elmondja a csapatnak. Az ő dolga.

*Mondja félvállról, majd befordul egy másik folyosóra. Több diák is van már itt. Ekkor tűnik fel neki, hogy a szájharmonika még mindig a kezében van. Belesüllyeszti hát a farmerja zsebébe.*
- Fogkrémmel...
*Megcsóválja a fejét. Micsoda idióták vannak.*
- Valahogy sejtettem...
*Válaszol egykedvűen a mentaleveles kérdésre. Ha most jó kedve lenne, bizonyára tovább fűzné ezt az idétlen témát olyasmikkel, mint „De ha nem mentolos fogkrémet használsz akkor nem... „. De most ilyesmihez abszolúte nincsen kedve.
Ekkorra már Oliver is érzi, hogy valami nincsen rendben. Így a feltett kérdés után, Mike ismét megáll, de nem fordul meg. Háttal áll a srácnak, közben kezeit a zsebébe dugja, fejét pedig lehajtja.*
- Nincs semmi baj...


Cím: Re: Folyosók
Írta: Oliver Huxley - 2008. 07. 31. - 13:53:36
(Michael)

Oliverrel előfordul, hogy úgy a gondolataiba mélyed , hogy csak későn reagál az adott eseményekre. Az ablakon bámul kifelé, nézi a kint ácsorgókat és mire újra Mikera pillantana, akkor már a srác hűlt helyét találja az ablakban. ~ Hova tűnt?~ Fordítja el a fejét és ekkor látja, a hozzá beszélő, ám tőle távolodó alakot. Gyorsan kilép és utoléri a hugrabugost.
~ Hűh, mintha csak a gőg szólna belőle. Lehet, hogy ez a baja? Áh, nem hinném. Azért, mert nem csapatkapitány, idáig még semmi baja sem volt.~
- Óh, nem is azért mondtam. Tudod, én is jelentkeztem a csapatba, nagyon szeretek játszani, de még csak a tartalék csapatba sem jutottam be. Lehet, hogy túl magas vagyok, vagy attól tartanak, hogy a kviddicsre is csak poénból járnék...nah, érted, mégis kijárok a meccsekre, mert szeretem nézni, a stratégiát azt nem is nagyon figyelem. - Válaszolta, miközben sikeresen felzárkózott Michael mögé, aki továbbra is céltalanul ballagott a folyosón. Elkanyarodva előbukkant néhány diák, ezen még Oliver is meglepődött, hisz úgy tudta, hogy mindenki a kviddicsmeccsen van. ~ Különös, talán osztanak valamit? Jó lenne tudni, mert ha csokidrazsé, abból én is szeretnék.~
Kalandoztak el egy pillanatra a gondolatai, de még mindig próbálta tartani Mike tempóját, aki továbbra is csak félvállról lökte oda a szavakat Olivernek. Szerencséje, hogy ilyen emberrel akadt össze. Lehet, hogy más helyzetben már szócsatát váltanának, vagy úgy összevesznének, hogy örökre megutálnák egymást.
- Nézd, megértem, hogy nem akarsz róla beszélni. Nem is faggatlak, tudom, hogy miatta vagy ilyen. - *mondja sejtelmesen Oliver, bár Mike valószínűleg tudhatja, hogy Olie Nicoleról beszél.*
- Csak annyit mondhatok, hogy egyszer minden megoldódik és ahogy láttam, ti összeilletek, szóval fel a fejjel, még semmi sincs elveszve! - Mondta a bátorító szavakat Michaelnek, miközben egy kicsit, barátilag hátbaveregette. Oliver szinte a fél iskolát ismerte, sok mindenről hallott, többek között Nicoleról és Michaelről is. Többen csak álompárként emlegették őket anno, legalábbis Oliver ismerősei. Aztán jött az az egy év, amikor Michael a Durmstagba került, a lány meg összekeveredett egy másik sráccal. Mégis, sokan azt mondogatták, hogy a lány mégsem felejtette el a hugrabugost. Hogy mindebből mi igaz? Azt Oliver nem tudhatja, de van két szeme és jó emberismerete, ezért is bátorította Michaelt.

Szavai elcsendesültek, arra várt, hogy a srác mond e valamit, ha nem , abban az esetben tovább áll mellőle, hisz mindent megtett azért, hogy valahogy jobb kedvre derítse, de ő nem bohóc, nem csodatévő, egyenlőre még nem is varázsló, így ennél többet nem tehet. A csöndben telt léptek közben néhány fiatalabb mardekáros lépett oda hozzájuk.
- Meccsre fogadtok? Mindenízű drazsé a tét- Oliver a srácokra pillantott, s felhúzta a szemöldökét, majd hallkan odasúgta.
- Fogadni? Vicceltek? Na, söprés, mielőtt még feltűnik Piton...-*mondta, s elhessegette az elsősöket.*
- Cöhh, még hogy fogadni. Honnan szedték ezt a mugli szokást? - *csóválta meg a fejét, miközben Michaelre pillantott.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 07. 31. - 14:44:10
[Oliver]

*Óh nem, őt már rég nem érdeklik az ilyen dolgok, mint a kviddics. Félre ne értsék! Szeret játszani, nagyon tehetséges is, de már akkor sem olyan, mint régen. Biztos benne, hogy folytatni fogja iskola után is, elvégre, ez az egyetlen olyan dolog, amiért az utóbbi időben érdemes ide járni. Ezért még azt az utolsó évet is végig fogja járni…
Hihetetlen, hogy egy év alatt mennyit is változnak az emberek. Még is, a Durmstang tanulói sokkal felnőttebbek. Ott arra nevelik őket, hogy az élet könyörtelen, és meg kell tanulni a szemébe köpni. Minden átok ott van a fejükben, ők azt tartják fontosnak…
Rengeteg dologban különbözik a két iskola. Mindegyik jó valamiért, de Michael… talán még is ezt választaná. És nem azért, mert félne az ottani diákoktól… jóllehet sokban hasonlítanak egymásban. De akkor is ide jönne vissza… mert Nicole itt van. Neki az a szó, hogy vége… semmit sem jelent. Csak egy szó, melyet az ember legyőzhetetlenné akar alakítani.*

- Semmi kedvem kimenni a meccsre, és itt le is zártuk a témát, világos?!
*Olyan hirtelen, olyan hevesen kapta fel a vizet, hogy még az is lehetséges, hogy Oliver egy pillanatra megijedt. Ám Mike már nem is lepődik meg. Hozzászokott ehhez a hajlamához már, jó pár éve tart. Ez nem az új korral jött, ezzel él születése óta. Anyja utálatos hagyatéka.
Na igen, lehetséges, hogy más nem tűrte volna tovább ezt a viselkedést… Akkor majd lekopott volna róla, és nem járt volna Michael így, hogy félvállról kellett löknie a rizsát. Ne értse félre senki, ő örül neki, hogy van egy kis társasága… de akkor legalább másról beszélgetnének. Akkor nem érezné úgy, mintha az orra alá dörgölnék az egészet.*
- Óh, de jó neked…
*Válaszol vissza. Még, hogy tudja… Csak azt hiszi magáról, hogy tudja, pedig nem. Senki sem tudja, még Briant sem. Pedig aztán vele sokat szokott a bajairól beszélni. *

- Na persze…
*Álompár? Hát az egy kicsit erős szó lenne. Az addig igaz, hogy tényleg nagyon szerették/szeretik egymást, de hogy álompár? Ők csak egy átlagos kis párocskák voltak, semmi több. Pedig talán… ha azok lettek volna, akkor most nem itt tartanának. Nem kerülnék egymást, és nem lenne Michael-nek ilyen rossz kedve.*
- Figyelj… Marhára örülnék, ha nem beszélnénk Nicole-ról… rendben van?
*Ekkor már szembefordult a sráccal, szemei kivételesen nem szórtak villámokat, nyakán nem dagadtak meg az erek… Hangja tökéletesen nyugodt, csendes volt.*
- Nem szeretnék róla beszélni…
*Zárta le az egészet, majd fordult is vissza, de ekkor pár kis elsős gyerek „támadta” meg a kétszemélyes seregüket.
Ami azt illeti, Mike-nak fogalma sincsen, honnan jött ez az ötletük, hogy ők pont fogadni szeretnének. Mi sugallta ezt nekik? Ám mielőtt még megszólalhatna, Oliver elzavarja őket… Helyes, kár lett volna miattuk koptatni a nyelvét.*
- Netán valami bajod van a muglikkal?



Cím: Re: Folyosók
Írta: Oliver Huxley - 2008. 07. 31. - 15:18:40
(Michael)

Hiába próbált a meccsről beszélni, csak úgy, amolyan bemelegítő beszélgetésként, hirtelen, egy pillanat alatt az addig oly csendes és szinte magába roskadó Mike egy pillanat alatt harciasan és mondhatni ellenségesen szólt vissza Olivernek, aki bár nem ijedt meg, hisz Michaelel nagyjából egy súlycsoportba tartozik, talán még magasabb is egy fejjel, de meglepődött ezen a hirtelen kitörésen. Pár pillanat is eltelt, mire felhúzódott szemöldökei visszaálltak normális helyzetükbe.
- Oké - Válaszolta a barátságtalan mondatra, majd néhány pillanatig nem szólalt meg.
~ Ez a feszültség, nem értem, hogy egy lány miatt hogyan lehet így kiborulni~
Futottak át a gondolatok a fejében. Oliver még soha nem volt szerelmes, volt egy-két évfolyamtársa és néhány ötödéves, akik tetszettek neki, de hogy valamelyikbe is szerelmes legyen. Azt sem tudta, mi az az érzés. Néhány pillanat múlva ismét megszólalt és próbálta bíztatni a hugrabugost, de bár ne tette volna, úgy tűnt, hogy a helyzet egyre rosszabb, Mike kezdett egyre ellenségesebbé válni.
~ Na, ez gáz. Még mindig itt bandukolok mellette, pedig semmit sem tudtam tenni. Ráadásul kezdem egyre nehezebben viselni. Én csak segíteni akarok neki, pff..~
Nem tagadta, arcára kiült a csalódottság, annak a jele, hogy hiába próbál segíteni, semmire sem jut. Sosem szerette mások szenvedését nézni, de másokkal ellentétben ő nem kerülte el ebben a helyzetben a társait, hanem próbált velük kapcsolatba lépni és szavakkal segíteni rajtuk. Idáig többnyire sikereket könyvelhetett el magának, de most be kellett látnia, hogy kemény fába vágta a fejszéjét.
Ekkor leálltak a folyosón,Michael ismét felturbózta magát és szó szerint leállította Olivert.
- Jól van, vettem - *válaszolta, s közben még a kezével is jelezte, hogy megértette, nem kell még egyszer megismételni. Ekkor botlott beléjük az a néhány kis elsős a fura ötletükkel, de Olie gyorsan el is zavarta őket, majd Michaelre pillantott.*
- Bajom? Az ég világon semmi bajom sincs velük. Csak tudod, a szabályzat tilt minden fogadást. Ezt jobb, ha ők is megtanulják...az már más kérdés, hogy mi a szobatársainkkal mindig rendezünk magunk között fogadásokat.- *tette még hozzá, de ennek ellenére nem felejtette el az előzményeket.*
~ Most az optimális döntés az lenne, hogy itt hagyjam, hisz elég bunkó. Áh, nem tehetem meg. Ezt csinálják azok, akik nem akarnak segíteni, vagy megfutamodnak. Mi a csudát csináljak vele. Ilyenkor nem jó magára hagyni az embert.~
- Mike, már a múltkor is akartam kérdezni. Megvan még a gitárod? Tudod, én is gitározgatok néha, de van egy csomó akkord, amiket nem tudok lefogni. Egyszerűen analfabétának érzem magam, mert én nem értek az ilyenekhez, nem segítenél? Mutathatnál néhány fogást.
~ Ha ez bejön, akkor már elértem valamit. Legalább nem lesz egyedül és elüti az idejét ezzel, így nem fog Nicolera gondolni. Ha ez sem sikerül, nem tudok mást tenni~


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 08. 01. - 10:08:07
[Oliver]

*Hát igen, egy súlycsoport… Ugyan olyan magasak, ám Oliver egy tíz kilóval többet nyom, mint Mike. Végül is, mi az? A thai-box ilyenekre van kifejlesztve… De félreértés ne essék, Michael nem akar pofozkodni, nem ártott neki semmit, csupán olyan témákat emleget, amiről nem szívesen beszél.
Pár pillanat alatt egekbe szökött vérnyomása, most ismét normális lesz, ő pedig visszafordul és folytatja útját.
Szívesen a srác arcába vágná igazi baját, de most se kedve, se ereje nincsen hozzá, hogy még jobban kiossza. Plusz, nem is akar vele összetűzésbe keveredni. Nagyra értékeli, hogy a srác ennyire segítségére akar lenni, de meg kellene értenie, semmi szüksége sincs rá, hogy tanácsokkal lássák el őt. Csak ront a helyzeten…
És mikor Oliver tovább feszegeti a témát, akkor borul ki a pohár, és ismét szembefordul vele, hogy jól kiossza… Ám nem kis meglepetésére, útközben észhez tér, és mintha eddig nem is saját maga irányította volna a testét, teljesen más szólamon szólal meg. Hangja immár nyugodt, tiszta, szemei pedig nem villóznak fenyegetően…*

- Helyes!
*Fordulna, de jönnek a kicsi mardekárosok a fogadás lehetőségét felajánlva. Oliver elzavarja őket, Mike pedig folytatja az útját, amit immáron egyre nehezebbnek érez. Mintha valami többkilós súlyok lógnának a válláról le.
Egy kíváncsi kérdést is sikerül beszúrnia ide. Érdekes is lenne, egy griffendéles utálja a muglikat. Jó-jó, aranyvérű a srác, ezért bármi szóba jöhet…
Ami azt illeti, Mike eddig csak olyan muglikkal találkozott, akiket rühellt. Nem is csoda, hogy nem szereti őket. *
- Aha…
*Válaszol tömören, mintha ekkor már nem is ott járna.
Viszont egy kérdés hamar visszarántja a normális világba. Hogy a gitárja? Hát mit akar vele?*
- Igen, meg van…
*Hogy tanítani. Ezt Oliver sem gondolta komolyan… Ilyen fejjel semmi értelme sem lenne, ha nekiállna akkordokat mutogatni a srácnak.
Helyette gyors lerázza…*
- Oliver…
*Kezdi, közben szembefordul vele.*
- …majd máskor megmutatom neked. Most menj és nézd meg a meccset!
*Azzal még egy mondatot hozzá illeszt, bár eléggé feszengve. *
- Kösz, hogy segíteni próbálsz!
*Majd megfordul, és eltűnik a folyosó végén.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Oliver Huxley - 2008. 08. 01. - 19:40:41
(Michael)

Teltek, múltak a percek, melyek mindkettőjük számára egyre kínosabbá váltak. Oliver néha elgondolkodott azon, hogy vajon megéri itt fecsérelni a szót, aminek láthatóan semmi eredménye sincs? Persze, amikor ilyen gondolat kerekedett fejében, azonnal el is felejtette, hisz segíteni akart. Próbálkozott, folyamatosan, de úgy tűnt, hogy a helyzet egyre veszélyesebb.
~ Nagyon nincs jó kedvében, az lesz a legjobb, ha a kviddicsről nem szólok többet. Talán Nicolet sem kéne emlegetnem, még a végén elszakad a cérna és oltári nagy balhét csap. ~ Oliver belátta, hogy nem célszerű, ha tanácsokat próbál adni a hugrabugosnak, így , amikor már rászóltak, abba is hagyta és néhány pillanatig csöndben elmélkedett. Agyában kavarogtak az ötletek, kereste a lehetséges megoldást, amivel elterelhetné a srác figyelmét. Eközben rohanják le őket a kis mardekárosok, majd amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoznak is, Oliver szavai hallatán. Finoman elzavarta őket, nem volt agresszív, nem is akarta bántani az elsősöket, de nem volt kedve részt venni olyan dologban, amiről tudja, hogy az iskola tanárai nem díjaznák. ~ Még, hogy a meccsre fogadni, nyilvánosan? Cöh..~
Gondolatait csak egy pillanatra terelték el a kölykök, később válaszolt a neki szegezett kérdésre, majd egy újabb ötlettel rukkolt elő, amivel talán kizökkenthetné Mikeot depressziójából. A terv mégsem vált be, Mike rövidke, félvállról dobott szavai egyértelmű jelzései voltak annak, hogy : "Kopj le, nincs szükségem segítségre."
~ Na, ez sem jön be? ~ Fogalmazódott meg a kérdés, amikor az évfolyamtárs a nevén szólította.
~ Jaj, ez rosszat jelent ~ Oliver a mellette ballagó Michaelre pillantott, aki finoman, de elküldte őt, minél messzebb. Már a neve hallatán is valami ilyesmire számított, de kicsit megkönnyebbült, hogy dulakodás nélkül megúszta a helyzetet.
- Öhm...jó. - válaszolta Olie , majd a távozó alak után pillantott, kicsit megcsóválta a fejét, s végül, zsebre tett kezekkel, ismét gyors tempóra váltva hagyta el a folyosót, remélve, hogy még kiér a meccsre.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Nicole Joy - 2008. 08. 01. - 21:35:04
~Mike, Oliver~

Nicole-nak semmi kedve nem volt kimenni a kviddics meccsre. Ennek főleg az volt az oka, hogy teljesen máshol járt az esze. Tulajdonképpen egy valamin, vagyis inkább egy valakin.
Mike-al azóta nem beszéltek, hogy abba a terembe egy kicsit összekaptak. Nicole azóta mindig reménykedett, hogy valahol összetalálkozik a fiúval, természetesen teljesen véletlenül, és tudnak néhány nyugodt szót váltani, de ez eddig valahogy nem jött össze. Nagyon hiányzik neki Mike, de még csak levelet írni sem mer neki, mert fél a visszautasítástól.

Most éppen a folyosókon sétál, amikor beszélgetésfoszlányokra lesz figyelmes. Az egyik hangot rögtön felismeri, de a másikat csak sejti, hogy kié lehet. A második hang nem is érdekli annyira, csak az, hogy Mike hangját hallja.
A lány, amikor felnézett hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, azt meg főképp nem ,hogy hogy került oda. Majd egy kis szétnézés után rájött, hogy az északi szárny folyosóján van.
A szívverése kétszeresére fokozódott, és nem tudta, hogy mit tegyen. Nem sokkal később néhány első éves mardekáros tűnt fel, akik éppen fogadásokat kötöttek. Nicole-nak ez egy kicsit furcsa volt, de nem törődött velük.

Aztán úgy döntött, hogy megpróbál Mike-al beszélni, ha fene fenét eszik, akkor is. Összeszedte minden bátorságát, és elindult a hangok irányába.
Amikor befordult a folyosón, akkor látta, hogy a Mike már elindult a másik irányba és éppen készül bekanyarodni a folyosón. Így hát elkezdett szaladni, hogy utolérhesse a fiút.
- Szia! – köszönt oda Olivernek, miközben szaladt.
Már majdnem elérte Mike a következő kanyart, amikor Nicole utolérte.
- Szia, Mike! – köszönt neki a lány, és remélte, hogy nem fogja elhajtani a fiú.
Abba már nem is mert reménykedni, hogy már nem haragszik rá a srác. Egyenlőre annyival is beérné, hogy néhány nyugodt szót váltsanak.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 08. 01. - 22:23:44
[Nicole]

*Oliver egész jól fogadta. Nem akarta ő megbántani, de hát, ha belevágta a fejszéjét, akkor érthető, hogy meg akarja szelídíteni Mike-ot. Más kérdés, hogy jelen helyzetben nem lehet. És ezt kellőképpen érzékeltette is Oliver-rel.
A rövid válasz jelzi, hogy Huxley nem éppen erre számított. Talán azt hitte, hogy nekiugrik a torkának ennyi ember előtt? Elég botor ötlet lenne.
Michael nem vadállat. Ő egy különc lélek, aki most épp azt a korszakát éli, amikor nem tudja eldönteni, mi is kell neki igazán. A szörnyű meg az, hogy még egy évet végig kell tanulnia itt, ebben az iskolában… Legszívesebben már tényleg átmenne Weasley-be, emlékezzünk csak a tavalyi kis mulatságra!

Már éppen elérné a folyosó végén álló, magányos páncélt, mikor gyomra ugrik egy tripla, hátra szaltót. Nicole hangját vélte az imént felcsengeni a kiürülő folyosón.
Az első gondolat, hogy megforduljon és megnézze, tényleg ő lenne e… De nem, ha így tenne, és még sem lenne ott, akkor Oliver bizonyára azt érezné, hogy még röhög is egy jót a markában, hogy sikerült leráznia. Nem, helyette tovább megy, egészen a folyosó végéig, nem is törődve az ütemes kopogással, amit két cipő szólaltat meg.
Már fordulna is be a folyosó végén, mikor egy „szia” kíséretében a nevét hallja. És nem másképpen, mint Nicole hangján…

Elsőnek is beveti magát a másik folyosóra, onnan fordul vissza a lányhoz, aki időközben kifújhatta magát. Nem is érti, mi vehette rá, hogy utána fusson…
Szemöldökei a magasba szökkennek, szája mosolyra görbül.*
- Hello, Nicole!
*Szemöldökei eközben leereszkednek, de a mosoly nem tűnik el. Hirtelen egy olyan furcsa gondolat költözött fejébe, amit maga sem tud mire vélni. Lehet, hogy Nicole hatására tiszta fejjel képes gondolkozni? Hirtelen fejébe nyilallt, hogy míg neki a prefektus jelvény van talárján, addig ő tör-zúz mindent, ami útjába kerül. Ez eléggé érdekes párosítás.*

- Izé…
*Jobbik kezével a tarkóját kezdi vakargatni zavarában. Próbál úgy tűnni, mint ha tényleg menő lenne, mintha kezében lenne az irányítás, de az igazság az, hogy fogalma sincsen, mit kellene tennie.*
- … mi újság?
*Magában átkozza saját magát, amiért nem tudott normálisabbat kieszelni.*
- Miért nem vagy a meccsen?
*Inkább ezt választja. Gyors megtoldva a valamivel a kis bénázását. Talán így nem is veszi figyelembe az első kérdését.
Ám eközben már gondolatban ott art, hogy most azonnal nekiesik Nicole-nak, nem is törődve vele, hogy hányan nézik végig a jelenetet…*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Nicole Joy - 2008. 08. 01. - 22:46:23
~Mike~

Mike először befordul a folyosóra, majd csak aztán fordul a lány felé. Nicole nem is tudja, hogy miért szaladt igazándiból a fiú után, mert a köszönésen kívül semmi értelmes nem jut éppen az eszébe, csak ott áll Mike-al szembe.
Aztán a fiú tér hamarabb észhez, és előbb arról érdeklődik, hogy mi újság a lánnyal, majd észbe kap, és
~ Miért nem vagy a meccsen?~
Nicole örül, hogy Mike nem küldi el, de nem nagyon tud mit válaszolni a kérdésére.
- Hát… izé… szóval… nem volt kedvem lemenni megnézni. – mondta.
Ez félig-meddig igaz is volt. Tulajdonképpen egyedül szeretett volna lenni, hogy gondolkozhasson, de amikor meglátta Mike-ot, inkább úgy döntött, hogy megpróbál vele beszélni. Most úgy is mindenki a meccset nézi, így a kastélyban nyugodtan tudnak beszélgetni.
A lánynak nem jutott eszébe semmi értelmes kérdés, ezért csak visszakérdezett:
- És Te hogyhogy nem vagy lent a meccsen?
Nicole ezt egy kicsit furcsának találta, hogy a meccs ideje alatt Mike a kastélyban sétál, mert úgy tudta, hogy a kviddics a kedvenc sportága, és egy meccset sem hagyna ki.
Minden esetre örült, hogy összetalálkoztak.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 08. 02. - 09:08:08
[Nicole]

*Na igen… Nem volt kedve lemenni. Az ok is érdekli a srácot, de most nem akarja tovább ütni ezt a témát. Viszont, hogy ne nagyon nézzék idiótának, válaszol neki.*

- É…értem!

*Eközben a kezei még mindig a zsebében vannak, a bal pedig még a szájharmonikát is szorongatja. A fiú barna szemei végigfutnak vagy háromszor a lányon, keresve bármilyen témát, de azon kívül, hogy az arcába vágja azt, hogy milyen szép, semmi nem jut az eszébe.*

- Nem érdekelt.

*Azzal megfordul és elindul. Talán Nicole követi, talán nem… De ő csak megy tovább, céltalanul bolyongva az egész kastélyban.

Most valahogy azon kívül, hogy egy nyugodt kis szobában legyen, ahol nem hallja a hülye szurkolók hangját, semmi sem érdekli. Ezért mikor már kezd kihalni a folyosó, és ahol már nem is hallja a hangokat, ott leveti magát egy páncél mellé. A lábait behajlítva felhúzza magához.
A páncél vádlija mögül, ahol nem éri a falat, pont rá lehet látni Nicole-ra, ha éppenséggel nem követte. De ha még is, akkor meg nincsen szüksége a lőrésre, simán nézegetheti magának így is…*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Nicole Joy - 2008. 08. 03. - 13:58:14
~Mike~

*Még ilyet! Nem érdekli a kviddics meccs. Még egyszer se hallottam ilyet Mike-tól, habár annak az is lehetett az oka, hogy eddig ő volt a csapatkapitány és ő is játszott a csapatban. Ebből adódóan nem engedhette meg magának, hogy ne érdekelje. Na mindegy…*
Aztán megfordult a srác és elindult tovább a folyosón, majd egy lovagi páncélnál leült. Nicole-nak mivel nem volt más dolga, és szeretett volna Mike közelében lenni, ezért elindult utána.
Aztán mikor sikerült utolérnie a srácot csak ott állt előtte. Egy értelmes mondatot nem tudott kinyögni, így inkább csak figyelte Mike-ot hátha kérdez tőle valamit, amire válaszolhat.
Egy ideig csak nézték egymást, aztán Nicole csak megpróbált beszélgetést kezdeményezni. *Lehet, hogy még mindig haragszik rám, és ezért nem áll velem szóba?* Nicole nagyon tart ettől, de arcára most nem ülnek ki érzelmei, sikerül lepleznie.
A témát, ami miatt összekaptak nem akarja felhozni, mert fél attól, hogy megint csak veszekedés lenne a vége, annak pedig semmi értelmét nem látja. *Majd ha Ő akar róla beszélni, akkor felhozza, ha meg nem, akkor nem.*
- Ezek az első éves mardekárosok mindig megszegik a házirendet. Még hogy fogadjon velük az ember. Hallottam nektek e nagyon tetszett. - itt Mike-ra és Oliverre céloz.
*Na ennél értelmesebb is eszembe juthatott volna.* gondolta magába a lány.
- Leülhetek melléd? – kérdezi a lány.
Majd ha Mike nem ellenkezi, akkor leül mellé a folyosóra törökülésbe.
Aztán várja, hogy a srác is megszólaljon. Közben pedig a srácot nézi, főleg annak barna szemeit.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 08. 04. - 18:17:48
[Nicole]

- Őszintén szólva… engem rohadtul nem érdekelnek a mardekárosok. Tőlem aztán azt csinálnak amit akarnak.
*Vágja rá szárazon, majd közben Nicole tekintetét fürkészi. Igazán kíváncsi rá, hogy mi is hajthatta ide a lányt. Erre vár hát kérdést, miközben az arcát nézi.*
- Tőlem aztán…
*Arrébb húzódik, egészen a páncél tövébe, aztán csak néz maga elé. Fogalma sincsen, mit is mondjon. Csak úgy, tanácstalanul mered a cipőjére, mintha az valami húdeérdekes lenne.
Annyit gondolkozott már rajta, vajon mit fog csinálni, ha csak ketten lesznek Nicole-lal. Annyi mindent elképzelt. Tudta, hogy milyen témát fog majd mondani, és hogyan fogja rávezetni a békülésre… De most, mintha megnyomták volna a delete gombot. Mindent elfelejtett…*

- Egyébként mi újság veled?
*Fordul végül a lány felé, s csak ekkor veszi észre, hogy Nicole végig őt nézte.
Rámosolyog a lányra, s most, hogy így, ilyen közel vannak egymáshoz, hirtelen késztetést érez, hogy megcsókolja… De, nem,azt most nem lehet. Rosszul jönne ki… Csak akkor tenne ilyet, ha maga a lány teszi.*
- Sajnálom… a múltkorit.
*Bukik ki belőle aztán.*
- Egy hülye voltam… Sajnálom, hogy megbántottalak Nicole… nem tudom, mi volt velem.
*Egyik keze megfogja Niki kezét.*
- Megbocsátasz?


Cím: Re: Folyosók
Írta: Nicole Joy - 2008. 08. 04. - 22:08:58
~Mike~

Miután Nicole leült a folyosóra Mike mellé, aztán csak ültek egymás mellett és egy ideig egyikük se szólalt meg. *Ennél rosszabb nem is létezik, mint mikor két ember szótlanul ül egy más mellett.* gondolta a lány.
Aztán a srác csak megszólalt, és végre rá is nézett Nicole-ra. A lány állta Mike tekintetét, nem fordult el, vagy sütötte le a szemét, pedig máskor biztos ezt tette volna.
- Hát… nem sok. Tanulok, meg Amyékkel vagyok. Készülök az RBF vizsgákra. És veled mi újság?
Mike majdnem megcsókolja a lányt, de aztán még se. Nicole meg szokás szerint gyáva hozzá, mert nem igazán tudja, hogy a fiú megbocsátott-e már neki, és nem szeretne olyan csókot kapni, mint legutóbb. Mármint ő adott, de nem kapott.
Utóbbi kérdésére nem kap választ, mert Mike felhozza a múltkori kis veszekedésüket.
Nicole azóta már nagyon sokszor végig gondolta a történteket és valamilyen szinten igazat adott Mike-nak. De, ha meg nem mondd el mindent, akor meg később azért vesztek volna össze. Tulajdonképpen egyik megoldást sem találta jobbnak a másiknál, és úgy gondolta, hogy jobb volt akkor elmondani, mert aztán csak neki lett volna lelkiismeret furdalása, amikor Mike-kal van.
Nicole először nem tudta, hogy mit mondjon. Mert úgy érezte, hogy ő is hibázott, de amikor megfogja a srác a kezét, már tudja, hogy mit fog mondani.
- Már megbocsátottam, és nem hibáztatlak semmiért. Te meg tudsz nekem bocsátani?
Aztán megfogta másik kezével is Mike kezét, és várta a válaszát.
Nagyon reménykedett abba, hogy megbocsát neki a srác, mert nem tudta elképzelni nélküle az életét.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Michael Smith - 2008. 08. 09. - 09:26:59
[Nicole]

*Az RBF vizsgák. Minden bizonnyal csak ez hiányzott Nicole-nak az tuti... Még szerencse, hogy hatodik év végén nincs semmi ilyesmi. Még egy éve van, aztán sutty, menekül el az országból, új életet kezd valahol jó messze, egyedül, tökéletes magányban.... Csak magára gondol ebben az esetben. Persze előtte még megpróbálja biztosítani apjának a normális környezetet, úgy értve, hogy ellátja az öcsike baját rendesen...*
- Velem? Öhm... semmi... semmi érdekes.
*Erőltet arcára egy vigyort, majd tovább ücsörög a hideg kőpadlón, azon elmélkedve, hogy vajon ezen föl lehet e fázni? Mert hát annál nincs is rosszabb, ha egy kviddiccsmeccs alatt WC-re kell mennie valakinek. Ezért is nehéz ez a sportág...

Persze, helyesen gondolta az egészet, mármint azt, hogy elmondta neki. És ha éppen olyan lett volna a hangulata, akkor nem is történt volna semmi... Ha a beszélgetésük után olvassa el a levelet... Áhh, ez már a múlt. Muszáj volt kitöltenie valakin ezt a dühöt és Nicole éppen kéznél volt. Azt bántotta, akit a legkevésbé sem szeretett volna... Szégyelli is magát emiatt.
Elmosolyodik... Ezt a választ akarta hallani. Az a lágy mosoly az arcán, ami megtöri a több napos szigor márványozott maradványait, már jelzi a lánynak, hogy bizony Michael is így van vele. Talán, valami kisülhet belőle...
Lopva az órájára pislog. A másik baj, amit sem Olivernek, sem Nicole-nak nem mondott, hamarosan elkezdődik. A büntetőmunkája tíz perc múlva kezdetét veszi a trófeateremben.*
- Még szép...
*Válaszol, ügyesen leplezve előbbi gondolatmenetét.*
- Szeretlek Nicole!
*Böki végül ki, majd nem is hagyva, hogy válaszoljon, csókot nyom a lány puha, meggyszín ajkaira. Aztán amilyen gyors jött, olyan gyorsan megy is... A csók végével, ő maga már felpattant, és mint a füst, elnyelte a kihalt folyosón lévő falikárpit rejtett átjárója.*


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 11. 05. - 21:35:13
~ Ethan :) ~

Amy szokás szerint éjszaka indult kóborolni. Egyszerűen nem volt kedve aludni.
Nyugodtan lépked a sötétben, ő úgyis lát annyit, amennyi kell a tájékozódáshoz, na meg a hold is világít valamelyest. Annyira viszont nem, hogy látható legyen köldökig érő csibesárga pólója, valamint a csípőjéől egészen combtőig tartó leheltnyi sort. Meztelen talpai csattognak a járólapokon, a lány mégis biztos benne, hogy nem fog felfázni, elvégre soha nem fordult elő. Ahogy a lebukás sem szerepel eddigi éjszakai túrás karrierjében. Pálcáját szokása szerint szórakozottan pörgeti ujjai között, mialatt elgondolkozva andalog a kastély folyosóin - elvégre nincs zsebe, ahová elrakhatná, és pálca nélkül soha nem indulna el sehová.
Csendesen caplat a folyosó sarkához közeledvén, néha még levegőt venni is elfelejt a koncentrálásban, mégsem hall semmi gyanúsat. Épp ezért meglepő számára, mikor azon a bizonyos sarkon azt tapasztalja, hogy valakit elgázolt. Ijedten sikkant egyet, azután halk léptekkel, a riadalomtól a kelleténél jóval hangosabban dübörgő mellkassal, némileg zihálva araszol hátrafelé. Gyorsan szétnéz, hogy vajon merre s járhat, mivel eddig nem volt fontos a tájékozódás számára, úgyis visszatalál a Griffendél toronyhoz. Egy hortyogó varázslót ábrázoló képből megállapítja, hogy valahol az északi szárnyban lehet, a harmadik emelet tájékán.
Egy közeli rejtekajtót igyekszik minél hamarabb megközelíteni, hogy azon keresztül hamarjában eltűnhessen a tanárnak tetsző illető elől. Mivel az alak széltében-hosszában egyaránt felnőtt termetű, Amy joggal hátrál halálra ijedve. Igaz, egyik férfi tanerőre sem emlékeztet a sajátos "illat", már ha lehet egy hímnemű egyednek illata. Végül a lány gyanakodva lassít. Hátha mégsem egy tanárba botlott, hanem valamelyik diáktársába?! Tökéletesen mindegy, akkor is ciki az alig valamit takaró pizsamája, ha csak egy hugrással találkozott, mintha egy tanár lenne, aki az igazgatóiba viszi éjszakai kószálásért.
Villámgyorsan lép hátra kettőt, és el is kapja a titkos folyosót takaró hatalmas drapéria szélét, hogy lelépjen a vérkínos szituációból, hogy megmenekülhessen a lebukástól.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 11. 06. - 00:06:49
[ aki nem fél a sötétben, sem a hugrabugosoktól;
Amy Joy ]


A félig telt hold sugarai kacéran szédelegnek végig a kőlapokon, kecsesebben és kacérabban, mint ahogy ő lépeget fokonként az éjszaka ezüsttel leöntött lépcsőin, akár valami nervali sötét herceg, de mégcsak annyira sem figyel kifelé, hogy egyáltalán észrevegye, megnézze a lába elé simuló, higanyos fényt, nemhogy még csodálja is. Megszokással csiszolt, mégis szertartásos lépések olvadnak puhán a csendbe; ezt az útvonalat elégszer bejárta már ahhoz, hogy a legkevésbé se kelljen figyelnie. Az lehetetlen, hogy eltévedjen, már hat éve küszködik alvászavarral.
Mi a logikus abban, hogy éjszaka aludjunk?
Nem, nem küszködik alvászavarral; talán, ha kevésbé volna biztos hite abban, hogy ha mást nem is, legalább őt egyedül helyesen rakták össze. Csak a többiekben lehet a hiba. Mindenesetre, ha a múlt éjjel nem lett volna olyan fontos Cliodna druida kőből faragott, ám ettől függetlenül abszolút szemrevaló lábainál heverve bámulni a Canis Majort meg a Monocerost, akkor talán nem aludta volna át az órái felét, és akkor most nem lenne olyan kiábrándítóan tiszta a feje, és nem tűnne ilyen abszurdnak az alvás.
?S fénytől futó, éjimádó szemünkre boruljon a felejtő éjszaka?, moccan a verssor valahol; az a giccses, Keatset borzongó, májusillatú éjszaka, amit legszívesebben egészen máshol töltene, lehetőleg zajban a mauzóleumi csend helyett, villódzó fények ketaminos ölelésében, és nem a hold keskeny, holtsápadt arcába bámulva.
Keats el volt tévedve. Az éjszaka nem b?

Az átadott lendület kétségtelenül nagy ? akárcsak a meghökkenés ?, de a semmiből hirtelen felbukkanó... test méretben nem indokolja, hogy a laza kis affér közepette ki is loccsantsa az agyvelejét. Persze, ez ő, úgyhogy még a megkésett hátralépés közben sikerül megbotlania egy láthatatlan medvecsapdában ? nem, nem a saját lábában, dehogy ?, így végül puhán, szolid nyögéssel, de lényeg a lényeg, mégiscsak a padlón köt ki. Az addig a kezében tartott vékony, elrongyolódott könyvecske élesebben érkezik maga mellé, a két harapással jelölt körte elgurul, ő maga pedig szerez néhány elegánsabb kék foltot.
Finom szitokeső kíséretében, de relatíve villámgyorsan négykézlábra küzdi magát, és felmarkolja a szétszóródott holmiját. Csak ezután pillant körbe, és veszi jobban szemügyre a támadót. Menekül. Nem tanár. Nőnemű. És hm, egy kissé? lengére vette a figurát.
- De csitt, mi fény tör át az ablakon ? jegyzi meg fojtott, de cseppet sem barátságos hangon, véget vetve saját szitokáradatának ?, hopsz, ablakról szó sincs, ellenben a napkelte és Júlia alaposan letarolt, ezek alapján meg elvárnám, hogy minimum a bocsánatomért esedezzen. És hiába rángatod azt az akármit, én is látom, hogy merre menekülsz ? teszi hozzá, ingerült, futó mozdulattal porolva le szakadt farmerját. Az igazság az, hogy minél tovább nézi a leányzót, annál mélyebb önelégültséget érez saját, elegánsnak nem nevezhető, de társasági életre szalonképes határokon belül is alkalmas megjelenése felett, nem mintha általában bármi erkölcsi válságot okozna számára néhány hiányzó, vagy rövidre szabott ruhadarab, de a fölény édes.
Miután valahogy leküzdötte a mellbevágó látvány első hullámát, hihetetlen intellektuális munka árán meggyőzi magát, hogy az a fél négyzetcentiméteres, még a sötétben is neonosan villogó szövet sort akar lenni.
Próbálja előkaparni lovagi tulajdonságait.
Aztán feladja.
Az a kaján, rosszmájú félmosoly jó helyen van a szája szegletében.
- Nekem miért nem mondták, hogy a Victoria?s Secret bemutatót tart a Roxfortban..?


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 11. 06. - 13:30:38
~ Ethan :) ~

Csattanás. Előbb egy könyv, aztán az Amy által meglökött fiú, végül még valami koppan halkan a padlón. Mire Joy eljut a drapériáig és besiklana mögé, az ismeretlen talpra kászálódik, s tanárhoz cseppet sem illő hangon szólal meg. A lány elengedi a szövetet, azután felmorran.
- Ablakról szó van, konkrétan ott, jobbra melletted - mutat mérgesen Ethan mellé. - A napkelte még messze van, kábé három órád van addig. Hopsz, várj, úgy is mint Júlia, hiányzik alólam az erkély, a letarolásért pedig bocs. Talán ha nem lopakodtál volna, nem borítalak fel, de így sem volt szándékos. És most Júliád elmenekül, ne is keresd, mert bizony a modern Júlia szájon vágná Rómeót, ha ilyen vagy ehhez hasonló dumával jönne. Bye!
Elegánsan int a srácnak, újra elkapván a drapéria szélét. Úgy látszik mostanában minden második krapekot fellök: nemrég Johnathan, most ez. Ez a tengerészmodorú, mérges, gúnyolódó pasasnövendék. Fél lábbal a rejtett folyosón van már, mikor meghallja a pimasz kölyök megjegyzését.
Csakazértis! - gondolja harapósan.
- Lumossolen! - motyogja, miközben közelebb lép a fiúhoz.
Becsmérlő tekintettel, gúnyos félmosollyal néz végig az öltözékén, szemügyre veszi az Ethan kezében tartott tárgyakat, végül pedig az arcára svenkel a tekintete.
- Victoria's Secret? Hm... neeem, ez az új divat, nem tudtad?! Mostantól ti, pasasok miniszoknyát fogtok hordani, mi pedig ilyen apró sortokban és haspólóban fogunk mászkálni a suliban éjjel-nappal. Neked pedig nyilván azért nem mondták ezt, kedves gonoszkodó idegen, mert te kimentél a divatból. Még úgy a 16. század környékén, bár szerintem már akkor is ütöttek az ilyen dumáért, nagylegény.
Amy, hogy nyomatékot adjon a szavainak, mutatóujjával böki meg a kölyök mellkasát. Abszolút nem kíváncsi a nevére, hiszen számára semmit nem jelentene az égvilágon, sokkal inkább érdekli a pimaszkodás oka. Hiszen ha az embert fellöki valaki a sötétben, attól még nem lesz így felpaprikázva.
Halkan felnevet, elvégre kellőképpen röhejes a szituáció. Nemrég Johnathannal élt át hasonlót, bár az nappal volt, és Johnny nem kezdett el utána morogni. Bizony, ő egy kedves, félénk hollóhátas srác, szemben ezzel itt, aki előtte áll.
- De ha gondolod, kölcsönadom a ruhát szívesen - biztosítja vigyorogva jóindulatáról. - Bár nem hinném, hogy neked jól állna. Valószínűleg kicsi lenne rád egy pöttyet, de egy próbát megér, nemde?
Ezzel könnyedén hátat fordít neki, hogy másfelé folytassa csatangolását. A válla felett azért még visszaszól:
- Azt ugye ne is kérdezzem, hogy mit keresel éjszaka a folyosón?!
Csak miután kimondta, ötlik fel benne, hogy ezt akár a másik is kérdezhetné tőle, mellesleg jogosan. Habár Amy meglehetősen jól tud hazudni, ha éppen arra van szükség, mégis biztos benne, hogy ezt a pizsamát képtelenség lenne megmagyarázni. Múltkor volt esze, farmert húzott a kurta sortra, de mivel megszokta, hogy egyedül ő elég hülye az éjszakai kószáláshoz, már nem is húzott semmi plusz göncöt a pizsama fölé. Majd legközelebb...!
Eloltja pálcáját és a sötétben továbbra is magabiztosan lépdel előre. A világ minden kincséért el nem árulná a fiúnak, hogy nem igazán lát a hirtelen beálló sötétségben, eléggé jól ismeri a folyosókat a vaklászáshoz. Hátranéz, és elakad a lélegzete: egy sárga szempár áll a sarkon, annyit mondván:
- Mew!
A fene essen Fircs macskájába! Persze, tuti, hogy a fény miatt jött ide ez az ádkozott dög. Csak egyszer rúghatnék nagyot bele... - sóhajt fel halkan. Menekülnie kell. Ritkán fordult elő eddigi kóborló praxisában, hogy Mrs. Norris rábukkant volna, most sem saját ügyetlenségének köszönheti. A bűnös srác szemébe nézve jegyzi meg:
- Asszem kocogni kéne egy kicsit.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 11. 06. - 21:30:15
[ még mindig eléggé
Amy Joy ((: ]


Az egyik szemöldöke feljebb csusszan. Meg kell állapítania, hogy a leányzó stílusa túlontúl magabiztosnak tűnik ahhoz képest, hogy öltözéke még egy etióp kisgyereknek is kevés volna a forró éghajlati övben.
- Igen, köszönöm a szíves felvilágosítást, tisztában vagyok vele, hogy mikor kel a nap. Ami meg az ablakot illeti, igen, ott van, sőt képzeld, a levegőben még mindig van nitrogén és szén-dioxid, és abból a szempontból, hogy elgázoltál, ennek is kábé annyi jelentőssége van, mint hogy ott az ablak; elég rossz stratégiát választottál ahhoz, hogy a bocsánatomért esedezz ? morogja fokozódó ingerültséggel a hangjában. ? Ami azt illeti, eszem ágában sincs Rómeónak, azt viszont megnézném, ahogy szájon vágni próbálsz, pici lány. Talán előbb vegyél fel egy magas sarkú mamuszt, hogy felérj.
Még utána dobja a szavakat, de nem tartja különösebben fontosnak, hogy választ is kapjon ? a csinos kis tank úgysem érné fel intellektusban őt, a beszélgetés folytatásának tehát nem sok értelme volna ?, és mivel megszokta már, hogy a roxfortosok egy bizonyos rétege láthatatlan embereset játszik vele, meglepődik, mikor a másik ahelyett, hogy olajra lépne végre, pálcát gyújt, és visszafordul felé. De arckifejezése mindössze két röpke másodpercre pislant ki a pofátlan flegmatizmus mögül.
Kihívó pillantással ? mely részben azt hivatott leplezni, hogy a pupillái tűhegynyire szűkültek a hirtelen fellobbanó Lumostól ? állja a leányzó becsmérlő tekintetét; a maga részéről semmilyen lelki problémája nincs, és abszolút elégedett a hanyag, de mutatós farmer-póló kompozícióval, és nem nagyon izgatja, hogy mit gondol a kérdésről London, Párizs, Milánó. Sőt még Névtelen Nagyarcú kisasszony véleménye sem különösebben.
- Igen, most, hogy így jobban látlak, ez nem elég erotikus a Victoriához, igazából az ötéves unokahúgom csomagolta magát hasonló cuccokba?
A szemöldöke ismét megmoccan, ahogy a nagyszájú hölgy támadást indít a mutatóujjával, de azonnal el is vigyorodik, még csúfondárosabban és kajánabbul, mint eddig.
- Figyelj, csibe, én megértem, hogy amint megláttál szánalmas Lumosocskád fényében, máris minden vágyad lett leteperni itt helyben, de csak ha nem vágysz arra, hogy visszabökködjek, mondjuk? valahol máshol ? megvillan a szeme, tekintetében gúnyos-rosszmájú szikrák pattannak ?, állítsd le magad. De ha nagyon ki szeretnél bújni abból az egyébként sem sokat takaró? öhm? valamiből, állok elébe. Az alsód pont jó lesz hajpántnak, a topoddal még nem tudom, mit tudnék kezdeni? térdvédő? Na, még mindig vetkőzős hangulatban vagy?
Már megszokta, hogy mások hátához beszél, így most sem izgatja magát különösebben,  laza hangvételben cseveg a közben határozottan távozó amazonnal ? úgyis-visszajön-hogy-arcoskodjon alapon ?, a kérdést viszont egyszerűen elereszti a füle mellett. Kincset ások, liba. Megfújok egy lovagi vértet. Ugyan mi a fenét csinálnék? Rafinált mozdulattal farzsebébe gyömöszöli a kicsiny könyvet, és harap egyet a padlót járt körtéből, hátha befészkeli magát a szervezetébe az ebola.
És lám, mit ad Isten, a pici lány tényleg visszafordul.
- Itt hagytál valamit? ? érdeklődik.
De nem, sajnos nem azért fordult vissza, hogy folytassa a teljesen értelmetlen csevelyt, nem azért, hogy mégis megpróbálkozzon azzal a pofonnal, és mégcsak nem is azért, hogy ráadja az erotikus helyett inkább röhejes hatású pizsamáját.
Mrs Norris, ez érdekes helyzetet teremt; valóban, ésszerű volna most azonnal eltakarodni minél messzebb, ámbár az alultáplált, porszürke szőrcsomó megjelenése rendszerint már halálos ómen, és azt jelenti, hogy eléggé késő. Hm, neki meg már komoly priusza van éjszakai kóborlás terén, mindig is sejtette, hogy a gondnok elfojtott szexuális feszültséggel küzd, de hogy még veszedelmes fetisiszta-szadista hajlamai is lennének? hát, mindenesetre jobb, ha nem deríti ki, léteznek-e azok a gyakran olajozott bilincsek a valóságban is.
Bólint, és elindul; léptei azonnal hanyag sietségbe csapnak át, de ez nem akadályozza meg abban, hogy legkedvesebb mosolyai egyikét villantsa a lányra.
- Kívánságod parancs, pizsicica. Szeretnéd, hogy betakargassalak majd, vagy elég, ha elkísérlek az ágyacskádig?


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 11. 07. - 19:57:05
~ Ethan ;D ~

Magas sarkú mamusz? Lássuk csak, valamiért biztos vagyok benne, hogy elérlek én innen is. - ezekkel a gondolatokkal lép a gúnyolódó srác elé, és szájon vágja, azután ártatlanul jegyzi meg:
- Nocsak, nekem úgy rémlik, elértelek. Akkor most magas sarkú mamusz van rajtam?
A "pici lány" szavakra nem is reagál, sokan becézték már sokféleképpen az eltelt jópár év alatt: haverok, barátok, szülei; bár legtöbbjük nem élcelődésre használta ezeket a beceneveket. Attól, hogy kifogott egy újabb jámbornak nem nevezhető szarvasmarhát - alias barmot - az élet sűrű erdejéből, még nem megy fel az agyvize. Naná, majd pont ő húzna fel magát! Soha nem volt hirtelenharagú, nem fogja egy ilyen krapek miatt kezdeni.
- Te tényleg ilyen hülye vagy...? - érdeklődik kissé csodálkozva az unokahúgos szöveg hallatán. - Vagy csak most előttem játszod el a zizzentet? Mert totál felesleges, nem veszem megtiszteltetésnek.
A lány elhúzza a száját a szöveg hallatán. Végülis ő bocsánatot kért, nem? Akkor meg mit szórakozik vele ez a kölyök? Vállat vonva lépne tovább, ha nem lenne a macska. Na igen, az a sárgászöld szempár tehet arról, hogy Amy visszafordul a fiút figyelmeztetni.
- Aha, minden vágyam leteperni téged... - leheli elhalón, azután könnyedén folytatja. - Minden vágyam, Mr. Bájgúnár, hogy feltöröljem veled a padlót, de nem fogom megtenni, mert itt ez a dög mögötted, tehát nemsokára itt lesz a gazdája is. Úgyhogy szedd a lábad, csibém.
Cseppet sem nőies dumája hallatán egy épeszű fiú már régen kiszaladt volna a világból, Amy mégis sejti, hogy az előtte álló díszpéldány nem fogja megtenni. Hátrál egy lépésnyit, azután felcsippenti az imént markolászott drapéria sarkát a falról, és udvariasan mutat előre.
- Erre tessék. De ha egy ujjal is hozzám nyúlsz, esküszöm megöllek.
EKözben elképzeli a pimaszt a sort-hajpánttal és a top-térdvédővel, s fennhangon elröhögi magát a gondolatra. Nicsak, micsoda furcsa dolgai vannak egyeseknek! Nőimitátorral még amúgy sem volt dolgom, hát ezt a példányt alaposan ki kell tanulmányoznom, úgyis ritkák a földön az ilyen palik - véli némileg cinikusan. Mindezek ellenére Amynek eszébe sem jut, hogy a rövidke átjáróból kiérve azonos irányba folytassák útjukat, szeretne minél hamarabb megszabadulni attől a hibbant alaktól.
A "pizsicica" murénaszerű vigyort csillant a betakargatás felemlítésére, és úgyképpen néz, mint a kiéheztetett cápa az áldozatjelöltre, bár a sötétben vajmi kevéssé látható a szeme csillogása.
- Neeem, azt hiszem nem kell, hogy az ágyamig kísérj - gondolkozik el -, én ugyanis szemernyit sem félek a sötétben, szemben a rémképeket halucináló  krapekokkal. És most te mész jobbra, én balra. Pizsicicád ezennel lelécel.
Az utolsó mondat végére át is érnek a rejtekfolyosón, Amy oldalra tolja a falon lévő képet, aztán elsőként lép ki, hogy eltűnhessen a sötétben. Hamarjában balra fordul, és néhány hosszú lépéssel a lépcsőnél terem. Éppen emeli a lábát, hogy rálépjen, mikor a rakoncátlan lépcsősor fogja magát és odébbvonul. Amynek nem marad választása: nem mehet másfelé, csak a goromba pokróc után, arra viszont nem hajlandó. Nagyot sóhajtva telepszik le a lépcső hűlt helyére, háttal a várhatóan már elfelé caplató fiúnak. Juszt sem megy arra! Ide nem jöhet utána a macska sem, mert nem tudja félrehúzni a függönyt és a drapériát, teljes biztonságban van.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 11. 08. - 11:12:54
[ változatlanul
a szépséges és elragadó
Amy Joy ]


- Áúcs ? kommentálja vontatottan, ahogy a finom, lányos tenyér csattan a képén bűbájos vehemenciával. Annyira nem lepi meg a dolog, elvégre igazán nem ez az első alkalom (és igazán bánná, ha az utolsó volna), meg annyira nem is fáj, hogy könnyek közt törjön ki, nála jobban senki nem tudja, hogy egy pofon nem a világ. Még kettő sem. Meg több sem.
Oké, baba, tökös csaj vagy, vigyorodik el, még mindig az állát dörzsölgetve.
- Rendben, egy pont oda, a magasságoddal semmi baj nincs ? illetve amikor ilyen elegánsan túlöltözöl, akkor az a legkisebb baj ?, a nyelvedet csinosan felvágták, a kissé nőies, de rendkívül mély benyomást tévő jobbegyenesed alapján meg máris indulhatsz iszapbirkózni. Most elégedett vagy?
Biztosra veszi, hogy igen. Ilyen elismerő szöveget sem látni tőle minden nap, ezt is meg kell becsülni, és a leányzó jobbegyenese valóban mély benyomást tett rá, annyira, hogy tíz-húsz másodpercre még a száját is képes befogni; különösebb verbális brainstorming nélkül lépeget a másik mellett, és csak vigyorog azon, hogy ő nagyon hülye volna ? ez akár beismerő vallomásnak is interpretálható.
És határozottan elégedett magával, mert még mindig nem hagyták ott, ahogyan azt illik egy ilyen intim, érzelmektől lángoló gesztus után.
- Tudtam ? vágja rá fölényes vigyorral, aztán csak megvonogatja a vállát ?, tépj egy számot, és állj be a sorba. Mire kiállod, beszerezhetsz egy magas sarkú mamuszt is a biztonság kedvéért, ha gondolod ? teszi hozzá csupa építő jó szándékkal, aztán ? értékelve, hogy ma esti kedvence előzékeny módon felajánlja számára a vészkijáratot ? végrehajt egy, a nemi érdeklődése szempontjából megkérdőjelezhető pukedlit, és siettetett verzióban besompolyog a drapéria mögé.
Harap egy újabbat vészesen fogyatkozó körtéjéből, és bevárja a másikat is. Méltatlankodni.
- Hééé, feltételezed rólam, hogy az első adandó alkalomal magam alá gyűrlek és megerőszakollak? Annyira azért nem vagyok mazochista, köszike ? rázza meg a fejét ?, az persze más kérdés, hogy szerintem te most fordított pszichológiát alkalmazol, és minden áron megpróbálsz rávenni, hogy mégis megpróbálkozzam vele, de bocs, nem vagy az esetem. Tudod, szeretem az erotikus vetkőzést, de rólad már nem sok mindent lehetne lehúzni. Talán majd máskor ? veregeti hátba a leányzót vigasztalóan, változatlan vigyorral.
Ezzel voltaképpen megsérti azt a szabályt, hogy egy ujjal sem érhet hozzá, de nem különösebben zavartatja magát; derült hangulatban üget a leányzó oldalán, s szinte csalódott pofát vág, mikor az közli, hogy húzza el a belét.
Szinte.
- Oké, ha ez a szíved vágya ? rántja meg a vállát, mászik ki a festmény helyén keletkezett résen, és az instrukcióknak megfelelően hátat fordít a pizsicicának.
Jobbra indul. Egyből nem siet annyira, lépteit puhán nyeli el a vöröses futószőnyeg; az édes magánynál azért még Friccsel összefutni is mókásabb volna. Öt lépés után meg még az is eszébe jut, hogy voltaképpen ez az irány számára nem megfelelő, ha a klubhelyiségbe akarna visszatérni, amihez persze sok kedve nincs, de lassan már időszerű lenne kis álomport szipákolni (vagy kokaint).
Megfordul tehát ? ennyi idő éppen elég volt, hogy a leányzó olajra léphessen, többet nem kap; lassan fogadhatná az angol királynő is, hogy lovaggá üsse jótékony cselekedeteiért ?, és végtelen meglepetésére nem is kell sokat mennie, hogy ismét ismerősbe botoljon. Ezt a szerelést még hátulról is nehéz volna eltéveszteni.
Elvigyorodik. Hajtói karrierjének emléke látszik megfényesedni, ahogy mozdul a keze, s a körte földi maradványai néhány centiméterre süvítenek el a padlón ücsörgő leányzó szöszke buksijától. Ez akart lenni az üdvözlés, természetesen.
- Apropó, vigyázzatok a lépcsőkkel, eléggé szeszélyesek ? adja elő magát a prefektusokra jellemző mesterkéltséggel és fontoskodással, és annyira élethűen játszik, hogy szinte lehet látni körülötte a derekáig érő gólyák nyüzsgő csoportját.
Voltaképpen több keresnivalója lenne a londoni Királyi Színművészeti Akadémián, mint itt. Ez vélhetően mindenkit csak boldoggá tenne.
- Na, mi az, Alice, eltévedtél? Semmi baaaj ? duruzsolja, és beleborzol az előzőleg már hátulról szemrevételezett, szőkésbarna hajfürtök sűrűjébe. ? Mivel annyira lovagias vagyok, mégsem hagyhattam, hogy egyedül kószálj iiilyen későn, ebben a naaagy, gonosz, sötét kastélyban?
Vár egy kicsit. A hanglejtése persze változatlan, talán képtelenség is, hogy nagy ritkán némi gúny nélkül beszéljen, de az arckifejezése egész ártatlannak hat. Hiteles szupermarketben elveszett kisfiú.
- Na, szent a béke? ? nyújtja a kezét a lánynak.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 11. 08. - 12:39:53
~ Ethan "a szupermarketben elveszett kisfiú" :D ~

Nem hiába vagyok a kviddicscsapatban hajtóként, bár közel sem ütöttem akkorát, mint tudnék - véli nem is kevés büszkeséggel Amy. - Na persze, most rögötn elrohanok iszapbirkózni, ha annyira úgy óhajtja az úr! Ez nem hülye. Mindenki mást néz annak. Bár kviddicsben biztosan elverném ezt a nyápic dögöt. "Csinosan felvágott" nyelvét a vele szemben álló fiúra ölti.
Azért illik válaszolni az elégedettségét firtató kérdésre, így Joy egy könnyed mosollyal közli szűkszavú feleletét:
- Nem.
Képtelen kibírni, a pukedlin már muszáj hangosan kacagnia, pláne korábbi gondolatai miatt: a krapek ferde hajlamaira emlékeztetvén önmagát. Ha normál körülmények között találkoztak volna, akkor a lány biztosan belezúg a pasasba, de így kizárt. Szem előtt tartja gonoszkodásait, és a lányka nem abba a fajtába tartozik, aki könnyen és hamar megbocsát bárkinek is.
- Nekem nem kell magas sarkú mamusz! - toppant durcásan. - Láthattad, pont elég magas vagyok, ráadásul nekem tetszik is a saját magasságom. Nem lehet mindenki száznyolcvan centis langalétra, pláne bizarrul állna, ha lány az illető. Azonkívül tök jól érzem magam mezítláb.
Eszébe sem jut, hogy ő maga is csupán öt centivel van az említett magasság alatt, bár manapság olyan sok magas lány mászkál a suliban és azon kívül, hogy ez fel sem tűnik.
Vészjósló morranást hallatt a hátbaveregetésre, mivel majdnem orra bukik miatta. Ebbe a hörrenésbe nyugodtan beleértheti az arcátlan pasas, hogy még egy rossz mozdulat esetén, legalább félig agyon lesz verve. Bizony. Ezt mutatja a leányzó fenyegetően villogó szeme is.
Mézesmázos, kedves hangon nyilvánul meg, szavaiban mégis ott rejlik a sósavas, maró gúny.
- Nem feltételezem a leteperést, ugyan. Rólad?! Tudom!
Távolodó helyett közeledő lépteket hall, azután valami elsüvít a feje mellett. Talán a körte maradványa. Amy még csak meg sem mozdul, hogy elkapja, holott elég jók lennének ehhez a reflexei. Sértődötten elrántja fejét a haját borzoló hatalmas mancs alól.
- Ahha, kézmosás helyett jó lesz az én hajam is, nyugodtan kend rá a körte összes levét a kezedről, te nagyon lovag. Mellesleg Alice eltévedt, én nem. Csak a lépcső ment odébb, láthatod. És te miért fordultál vissza valójában? Mert a lovagiasság nálad kizárt dolog, már az előbbi körte is jelezte, na meg a szöveged.
Amy nem nyúl a kinyújtott kézért, mely az előbb még a haját borzolta. Nehogymár! A lánynak illik előbb kezet nyújtani egy hapek felé, ha kezet akar fogni vele. Végül némi tétovázás után mégis kezet fog a még mindig névtelen krapekkal, azután feláll, nyújtózkodik és a korlátnak dől. Békésen várja a lépcsőt, bár a fiú élcei meglehetősen mélyen rögzültek a fejében. Persze tudja, hogy csak poén volt az egész, valószínűleg ilyen beállítottságú a kölyök, de Joy kissé régimódi ebben a tekintetben: csak a barátaival bolondozik, a többieknek keményen visszavág. Ilyetén stílusú "jópofáskodással" senki sem lophatja be magát a leányzó - némileg kérges - szívébe.
Pálcája szórakozott pörgetése-forgatása nála csaknem életveszélyes cselekedetnek számít, ő mégsem hagy fel vele. Most nem. Mivel nincs hová eltennie a varázspálcát, tovább játszik vele. A tölgyfa végén piros és lila csillagok szikráznak fel, de hála égnek ezzel nem tesz kárt semmiben és senkiben a lány.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 11. 27. - 21:51:58
[ Amy;
bocsánat
bocsánat bocsánat bocsánat
bocsánat *________* ]

- Nem gondolod, hogy egy kicsit paranoid vagy? ? vonja fel a szemöldökét szinte sértődötten. ? A körte levét már rég beletöröltem a farmerom fenekébe, a hajadnak már nem maradt, sajnos, ez a mozdulat abszolút barátkozó volt, és teljesen ártatlan ahhoz, hogy végre elhidd, nem vagyok én olyan, hogy csak úgy leteperjek bárkit. Általában megvárom, amíg könyörögni kezdenek érte.
A mozdulat ? mármint az ismeretlen leányzó felé nyújtott jobb ? valójában azzal a céllal ment végbe, hogy felsegítse a földről, de úgy tűnik, tényleg kiismerhetetlenek a szándékai, és az egyszerű szociális elszigeteltség érzéséből fakadó bájos szeretethiányt is egy szadista libidójának értelmezik az emberek. Megcsóválja a fejét, és a biztonság kedvéért beletörli a kezét mégegyszer a farmerébe. Ez egyébként nem egyszerű, mert annyira szakadt, hogy alig van rajta egy tenyérnyi összefüggő szövetdarab.
- Természetesen, ebben az esetben veled sem teszek kivételt.
Tűnődve, ártatlanul szólal meg, széttárja karját szolidan, jelezve, hogy ha Amy minden vágya éppenséggel az volna, hogy ő erőszakot tegyen rajta itt, ezen a szent helyen, hát ő hajlandó eleget tenni a lovagi pálya követelményeinek, és behódolni a nemes hölgy akaratának, mint egy nagyon elszánt, és nagyon készséges Delorges lovag tenné Kunigund kisasszonnyal szemben, aki ebben az esetben nem csupán a kesztyűjét dobta volna le, de ez vélhetően már egy egészen másik történet volna, és nem Schiller Handschuh-ja.
De hát ugyan ki bánná, ha a klasszikusokat felturbózzák egy kicsit..?
- Szerintem legjobb lenne, ha letennéd azt a pálcát, még valakinek baja esik ? javasolja teljesen jóindulatúan, Assisi Szent Ferenc mosolyával vitathatatlanul jóvágású arcán. ? De ha nagyon szeretnél fogdosni valamit, akkor legalább ragadj meg valami mást. Hm, nem is tudom, esetleg odaadhatom az enyémet?
Maga is érzi, hogy kezdi túlzásba vinni még a szokásos stílusát is, de a lány viselkedése szinte nem hagy neki más megoldást. Egyrészt borzasztóan kimerült ? csak épp nem álmos ?, és alig van tudatában annak, miket beszél, másrészt most már bosszantja, hogy még mindig nem sikerült igazán zavarba hozni ezt a tűzről pattant boszorkát, harmadrészt pedig? élvezi. Szeret hasonlóakat játszani, hiszen ez számára nem más, mint játék ? és még milyen messzire tudna elmenni ahhoz, hogy még mindig játék maradjon.
Lép egyet előre, arcán szétterül valami lehengerlő mosoly, és mielőtt még Amy bevethetne egy újabb pofont ? csak az a pálca nehogy tökönszúrja, egyéb aggályai nincsenek ?, már a korlátnak is tolta, és csókolja. Mintha nem is volna ez több egy kézfogásnál, vagy egy újabb hajborzolásnál, olyan természetesen teszi. Az biztos, hogy közel sem hasonlít egy szégyenlős, első próbálkozásait élő tizenéves kölyökhöz; ő maga őszintén kételkedik abban, hogy ezek után is ugyanolyan tüskés volna kedvenc ökölvívónője. De ha esetleg mégis, hát az se baj ? Isten őrizz, hogy bárkire is rákényszerítsen bármit, amit nem akar?
Elhúzódik, de mindössze centimétereket, teste még mindig a másikénak simul. Pofátlan, derült vigyort villant áldozata arcába, rekedtes-mély hangja is nevető és? furcsán kedves? Piszkosul vonzó? Elutasíthatatlan?
- Hát, mondjuk ezért? Elfelejtettem jóéjtpuszit adni, Alice.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 11. 28. - 21:45:01
~ Ethan... semmi gond :) ~

Hát persze, hogy én milyen buta vagyok! A farmer eszembe nem jutott volna - gondolja Amy, s közben gunyoros szikrák lobbannak szemében. Nem hisz a fiúnak, mert nincs oka rá, hogy higgyen neki. Igazság szerint egy kissé tart is tőle, de ez az érzés nem elég erős benne ahhoz, hogy elmeneküljön. Joy sem érti, miért fél, de ettől nem változik a helyzet: a körtelé a hajában.
Végighúzza kezét szőkés tincsein és mivel cseppet sem találja ragacsosnak egyiket sem, megnyugodva mosolyog fel a fiúra, szemeiből eltűnik a csúfondáros villogás. Mellesleg épp a legrosszabbkor teszi ezt, mivel az ismeretlen akár úgy is értelmezheti ezt, mintha a "veled sem teszek kivételt" szövegre lenne válasz; holott nem az.
Már-már leharapná a pofátlan kölyök fejét, mikor az újfent szólásra nyitja száját. Azonban az újabb közlendőben sincs sok köszönet, így Amy gondolkozás nélkül vág vissza.
- Oké, azonnal lerakom, amint elárulod, hogy hová tegyem. Ha nem bánod, nem hagynám itt a padlón, mert Frics esetleg megtalálja és akkor kénytelen leszek elárulni neki, hogy kivel is sétálgattam az éjszaka. Zsebem pedig nincs, bár ezt láthatod magad is, elvégre elég alaposan szemügyre vettél, miután véletlenül elgázoltalak. A sort derekánál nem lenne kényelmes, egyéb hely viszont nem maradt, így jobb híján marad kézben a pálca. Remélem egyetértesz - villantja fel jellegzetes emberevő vigyorát, amelyben szemernyi báj, nőiesség és kedvesség nem lelhető fel.
Joy enyhén oldalra billentett fejjel bámulja azt a különös mosolyt, mely a hugrabugos arcán dereng fel, és ledöbbenésében ellenállás nélkül hátrál a korláthoz. Tiltakozna, nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de a fiú lerohanja. A leányzó kezéen lévő pálca immár sárga, kék és - Amy hangulatának megfelelően - haragoszöld színű szikrákat hány a tehetetlenül leeresztett kézben.
Mindeközben hormonjai felbolydulnak, szíve meglódul, pulzusa sokszorosára gyorsul.
Nem! - kiáltja magában. - Ez nem lehet! Kizárt, hogy az a krapek ilyen elsöprő hatással legyen rám, mert olyan... pofátlan és gúnyos ésésés...
Egyéb kifogást hirtelenjében nem tud felhozni, csupán ennyit: épp az előbb tiltakozott az ilyetén bánásmód ellen. A lány izmai megfeszülnek, kezeit ökölbe szorítja. Háta ívbe hajlik a korlát fölött, ahogy igyekszik elhúzódni az idegentől, hátrálni azonban nem tud: nincs hová.
Amy számára élete legnagyobb részében az esze volt a döntő, ezt valamelyest befolyásolta a szíve, de a hormonoknak nem hagyott teret soha. Most aztán itt áll teljesen döntésképtelenül: szíve szerint maradna, de az esze azt súgja, hogy egy újabb pofon kiosztása után tűnjön el innen, ne várja meg a lépcsőt. Teljesen összezavarodva áll az ismeretlen előtt, s mikor végre megszólal, enyhén rekedtes a hangja.
- Éppen ettől óvtalak az előbb - közli, pálcáját a kölyök mellkasának szegezve. - Rémlik még?
Végül leengedi a komikusnak ható fadarabot: nem tudná bántani a fiút, képtelen lenne bármilyen rontást küldeni rá, mert egyszerűen semmi nem jut eszébe... és mert olyan helyes a pasas. Amy megpróbálja odébbtolni maga elől a srácot, hogy az éppen odaérkező lépcsőre pattanva megszökhessen a számára egyre kínosabbá váló szituációból, s közben eszébe jut: az előbb majdnem visszacsókolt, ahogy az idegen ajkai az övéhez értek. Ezzel újfent felhergeli magát, de továbbra is képtelen megátkozni a fiút, hallván az őt elbűvölni szándékozó szavakat.
Ailce... hát most mégis Alice? Tétován torpan meg, kezét visszahúzza a pasas mellkasáról, és csak áll, összezavarodva és csodálkozva bámulva az olvadtcsokoládé színű szemekbe.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 11. 28. - 22:56:56
[ Amy Joy,
az a bájos, az a drága,
az az emberevő ]

- Ígérem, hogy ilyen apró technikai problémák nem állhatnak az utunkba ? biztosítja Amyt ő, a gentleman.
Tulajdonképpen kifejezetten meggyőző (és még annál is karizmatikusabb) ebben a pozícióban, ahogy finoman magához szorítva igyekszik megóvni Amyt attól, hogy átbukjon a korláton abban a nevetségesen erőtlen, ám rendkívül bájos igyekezetben, hogy tőle elhúzódjon. De nem kerüli el a figyelmét, hogy a tiltakozásba feszülő izmokhoz ziháló lélegzet társul, és szinte hallja a kihalt, éjszakai kastély némaságában, hogyan kalapál a másik szíve. Ha őszinte akarna lenni magával, talán kihasználná ezt a néhány döbbent másodpercet, hogy közölje féktelen önelégültséggel vigyorgó önmagával, hogy igen, borzasztóan élvezi, ha ilyen reakciót válthat ki valakiből. Szereti a kivörösödött, nedves ajkakat, a látszólag határozott, mégis tökéletesen zavart, furcsán fénylő tekintetet, a kapkodó lélegzetet, a szabálytalan szívdobogást? élvezi.
Ennyire jó vagyok, vadmacska? Ennyire ellenállhatatlan vagyok, ennyire csodálatos, ennyire fantasztikus, ennyire jó, hogy még ellökni sem próbáltál, hogy legalább a látszatát mentsd annak a hű-de-határozott elvednek? Vagy ennyire sok lenne az elfojtott vágy abban a pici, szorosan sárga textilbe csomagolt kis testben? Ejnye?
Elsimítja a helyes arcból az elkószált hajszálakat, aztán felnevet, élvezettel, felhőtlen jókedvvel ? és talán túl hangosan a tiltott éjszakai sétájukhoz ?, és álságosan, teátrálisan védekezve felemeli a mancsát, engedelmesen ellép a rendkívül-borzasztóan-szörnyen fenyegető hatású Amy elől. Nehogy megbántsa, hiszen? olyan rémisztő.
De még mindig kevés ez a távolság.
- Gyere, kisszívem, semmi bajom a szado-mazoval, ha ilyen szemrevaló kislányok ajánlgatják a pálcát, ostort, hereszorítót ? még mindig nevet, félig ugatva, mint egy boldog kutya, aki csak elérte a szép nagy szemével, hogy megsétáltassák, és most megkerget minden macskát, madarat, és lihegve táncolja körül a gazdáját. Egy csepp rosszindulat sem látszik most rajta, mindössze valami bájos játékosság.
Vár, de sejti, hogy nem kap ártást a képébe, ahhoz túlságosan is könnyedén olvadtak fel ajkai alatt a másik ajkai. Fölényesen vigyorog, és ártatlanul pislog mellé, még mindig a magasban tartva karját, várva, hogy a leányzó leeressze a pálcát, és ? elmeneküljön, vagy épp maradjon.
A szabad választás szellemiségével ellentétben nem húzódik odébb, még nem; megtámaszkodik, érdeklődve billenti oldalra a fejét, de féktelen vigyora finom, visszafogottan gunyoros félmosollyá szelídül, és meghúzódik a szája sarkában, leeresztett kezének ujjait összeilleszti, ahogy tűnődve nézi a másikat. Úgy tűnik, Alice minden várakozással ellentétesen mégiscsak meglépni szeretne; talán túl sok volt az ő őrjítő sármjából, hogy ép ésszel elviselni is lehetetlen, és jobb is lesz az elragadó kis toplesznek, ha távozik, mielőtt még... elfajulnának a dolgok.
Mert túl kívánatos az az elnyílt szemű, dühös-lenyűgözött tanácstalanság ahhoz, hogy megálljt parancsoljon magának, ha tovább sertepertél itt az eltévedt amazon, túl meghitt a bágyadtan terpeszkedő csend, hogy elhiggye, tényleg itt leselkedik az olajozott bilincsek, Frics meg az alultáplált pormacska veszélye.
Még így is önelégülten pillant végig azokon a túlságosan kevéssé leplezett, kellemes vonalvezetésű virgácsokat és kecses felsőtesten, csak somolyog, ahogy felidézi a korábbi szavakat, és voltaképpen csak a lovagias tapintat tartja vissza attól, hogy kacagjon, ahogy menekülni próbál előle a másik; újabb csöndes vallomás magának, hogy tetszetős a helyzet még így is, ez is diadal, csak másképp.
A pálca tehát leereszkedik végtére is, és ahogy Alice ujjai bizonytalanul, szinte simítva elhúzódnak mellkasáról (képszerűen arról az adoniszi izomkötegről, melyért többmillió testépítő ölne, és? hm, na jó, ez enyhe túlzás, de mit sem változtat azon, hogy impresszív ez a felsőtest, igen), és úgy tess, végre hajlandó elhúzódni. Hanyagul elegáns mozdulattal lép félre, kifogástalan intéssel engedi útjára a leányzót, de nem állja meg válasz nélkül a tétova pillantást.
- Nos? ha nem szeretnél elmenekülni, úgy eszem ágában sincs megszakítani viharos stílusban bimbózó kapcsolatunk fejlődését, programom sincs a napfelkeltéig hátralévő két-három órában, és rendkívüli hajlandóságot mutatok arra, hogy eltévedt kislányokat szórakoztassak minden lehetséges helyen? szóval, mi a helyzet veled, Alice? Mostmár tetszene, ha letepernélek? ? finoman, lágyan ejti a nevet, már magáévá is tette, és valószínűleg az sem fog változtatni rajta, ha esetleg bemutatkoznak egymásnak; de hangja megint mulatva gunyoros, önelégült. Ugyanakkor ez a könnyed élc hiányozna a hangjából, ha nem lenne ott, s túl megszokott ahhoz, hogy változtasson rajta.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 12. 02. - 20:19:03
~ Ethan ~

- Technikai problémááák?! - csuklik fel halkan, hitetlenkedve.
Joy nem érti, miért szorítja magához a fiú. Hát nem fogja fel, hogy ő menekülne abból az ölelésből? Vagy talán azt is megértette volna, hogy ugyanakkor maradna is?! Túl bonyolult számára ez a dilemma, nem akar további két-három csomót kötni rá, ezért leegyszerűsíti: eltolja magától a fiút, s a haját igazgató jócska tenyeret is.
Úgy rémlik, én már Alice maradok neked, idegen - kuncog magában Amy, miközben nyelvet ölt rá a sötétben, s az sem zavarja, hogy ebből vajmi kevés látható (ha egyáltalán látható) ezen fényviszonyok mellett. - Éppenséggel nem hasonlít az Amyre, de egye fene. Úgysem látom többet az életben a pasast, nappal ugyanis tutira nem ismernénk egymásra.
Az ugatásszerű nevetés hallatán fergeteges jókedve támad, mégis visszafojtja a röhigcsélést. Még soha nem hallott bárkit is így nevetni, s ha erről valaki mesélt volna neki, hát biztosan nem hitte volna el az illetőnek.
Még mindig tétován álldogál, fejében vadul kergetik egymást a gondolatok: menjen? Maradjon? Melyik a jobb? Érzékeli a mellkas izomzatát, de ez nincs különösebb hatással rá az előbbi csók után ugyanis szíve képtelen lecsillapodni, őrült ritmusban kalapál mellkasában. Mintha csak azért kopácsolna, hogy kijöhessen onnan, mert például klausztrofóbiás avagy fél egyedül a sötétben. A pálca azonban marad a leányzó kezében a fiúra szegezve, egyetlen milimétert sem mozdít rajta, meg sem remeg a keze, ezzel sem árulja el tétovaságát. Annál beszédesebb azonban a tekintet, ami... leírhatatlanul sok dolgot közöl egyszerre, kezdve a határozatlanságtól egészen egy enyhe fenyegetésig, némi rajongást vegyítve ezen érzelmek közé.
Azt az utolsó pár mondatot nem kellett volna, igazán nem. Eltévedt kislány? Leteperés? Ezeket hatalmas hiba volt megemlíteni a jóképű srácnak. Mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon; villámgyorsan lehiggad, de csak azért, hogy fenenagy határozottságában utána újfent jókedvű legyen.
- Továbbra sem tetszene, nem érdemes próbálkoznod a leteperéssel és a szado-mazo sem az én műfajom. Ha erre fáj a fogad, a sulin kívüli muglik között biztosan találsz olyanokat, akik erre szakosodtak - feleli elnéző mosollyal.
Egy másodperccel később halkan kuncogva böki könyökét az ismeretlen fiú oldalába, bár ezzel a "bökéssel" akár egy kisebb földrengést is elő lehetne idézni. Futtában még belecsíp a srác oldalába, majd halkan kacagva nyargal fel a lépcsőkön, hogy minél messzebre sprintelhessen ettől a számára idétlen helyzettől. Nem számol azonban arra, hogy az idegen is megmozdulhat, esetleg utána lódulhat vagy visszahúzhatja őt.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 12. 06. - 22:07:07
[ az én temporálisan kisajátított Alice-om,
akit egyébként Amynek hívnak ]

Hallgatja a közeli, zaklatott ritmusú szívdobogást, dom-dom, dom-dom, dom-dom? Még mindig fél karral szorítja magához az alulöltözött hercegnőt, határozottan, de nem teljesen leszerelhetetlenül, míg szabad kezének kihűlt ujjai ráérősen, szórakozottan kószálnak a szőkésbarna hajszálak között, egészen addig, amíg Alice össze nem szedi magát ? visszabújna az erkölcsi szilárdság megtépett köntösébe? miért nem jó neki úgy, ahogy van? ?, és el nem tolja magától. Ő maga mindazonáltal csak egy hosszú percet vár, erővel tartva fenn a testi kontaktust, hátha meggondolná magát ez a bolond szerzet, aztán nem tiltakozik tovább, hagyja, hogy tegyen úgy a leányzó, ahogy akar.
És hogy ő mit akar? Az egyértelmű; nem kölyök már, hogy ne ismerje az ereiben lüktető vágyakozást, mint a tenyerét. Jobban ismeri.
Egy sötét sarkot, egy üres termet talán. Meg egy másik forró, pőre, reszketeg testet, és talán a folyékony holdfényt, hogy tanúja is legyen az egymásnak koccanó, kapkodó lélegzetek, ösztönös mozdulatok vérmes játékának? De te túlságosan is jó kislány vagy, Alice. Túlságosan is kislány.
Elmosolyodik, ahogy nyelvet öltenek rá, vajon mit szólna ez a tündéri kislány, ha fogná magát, és leharapná a nyelvét? Biztosan bántaná, hogy nem locsoghatna annyit, ilyen bájosan, bután, merészen. Várja, hogy a lány leeressze végre a pálcát ? fenyegetését már egyáltalán nem veszi komolyan léha csókuk után, főleg, hogy a lány még nem eresztette el egészen, ennyivel akár rózsaszirmokat is szórhatna elé, körülbelül az is ennyire volna ijesztő -, aztán megvonja a vállát, és a farzsebébe kotor cigaretta után kutatva. Az arca előtt apró láng villan fel, majd a szájához emeli az ujjai között tartott, parázsló Black Devilt, és már fújja is a füstöt, enyhe vaníliaillat érződik a levegőben.
Látja a másik égő szemében a cigarettájának parázsát lobogni-reszketni, figyeli a hosszú, világos szempillák rebbenéseit, és finoman, fölényesen mosolyog. Újabb adag füstöt lehell a levegőbe, és egy kissé eltartja magától a cigarettáját, ahogy a lányt figyeli. Nem ismeretlen számára a tekintet ? bár sokkalta jobban illene az a zavart szenvedély valamely más szituációhoz ?, könnyűszerrel olvas a tétova pillantásban, mégis hosszasan, elgondolkodva szemléli a másik arcát. Még mindig látja, sőt hallani véli a saját tettének hatását, a másik szívének kalapálását a hirtelen beállt csendben, és a felgyorsult vérkeringés mintha élénkebbé tette volna a félhomályba burkolózó arc színét. Ezt ő tette ezzel a makacs, kemény látszatú kismacskával, és nem tett igazán semmit, mindösszesen csak megcsókolta, és mi mindent tudna tenni még, amitől elakadna a szava ? mert igen, már megint rátalált a hangjára, ha veszített is némiképp az önbizalmából ?, és nem maradna belőle más, csak valami reszketeg lélegzet, egy megadó sóhaj, egy szégyenlős nyögés, egy kósza vonítás, egy őrületig vezető kéjes sikoly? Nem tiltakozna, nem védekezne. Vagy legalábbis nem olyan nagyon ? vagy ha mégis, hát ő meggyőzné, hogy ne tegye. Miért is ne, amikor ezt akarja? Látszik rajta, hogy ezt akarja. Mit akarhatna, amikor ő kínálja neki?
Megtehetné. Megtehetné, hogy elfújja azt a maradék ellenállást.
Megteheti.
Futó mosolya egy másodpercig tart csak, ahogy az oldalába bök a leányzó ? és aztán már fut is, ellép előle, és menekül ?, és egy újabb másodpercet vár csak, hogy utána nyúljon, és megragadja a karját. Nem kifejezetten erőszakos, éppencsak nagyon határozott. Újra elmosolyodik.
- Érdekes, amit művelsz, kicsi Alice, először évődsz, aztán megpróbálsz elszaladni előlem, holott te kísértettél meg ? súgja rekedt mordulással, és beleszív a cigarettájába; játszik a gondolattal, hogy elvesse a szabad döntéssel kapcsolatos elveit, és engedelmeskedjen az ösztöneinek ?, de teljesen hiábavaló menekülnöd. Szívesen magammal rántanálak egy gyönyörű, mocskos, élvezetes rémálomba? De túl puha vagy nekem, kislány. Nem kell menekülnöd, elengedlek. Látod, a Szívkirálynő ma kegyes hangulatban van? Maradj jó kislány. Szép álmokat.
Elereszti a kezét, és csókot lehell a leányzó felé, de arcán máris megtelepedik a gunyoros, mocskos mosoly. Újabb adag vaníliaillatú füst, hátat fordít kegyeltjének, és elindul a folyosó másik irányába ? az éjszaka hosszú, aludni fölösleges, ki tudja, hány eltévedt Alice várakozik még rá, hogy megváltsa.
A legjobb úton vagyok afelé, hogy elveszítsem a tökeimet.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 12. 07. - 15:48:02
~ Ethan ~

Elhúzza a száját, a halkan köhint egyet a cigaretta zavaró füstfelhője miatt. Amy soha nem dohányzott, meg sem fordult a fejében ilyesmi, ezért is képtelen megérteni a cigifüggést. Képtelen lenne elviselni, hogy egy ilyesféle követelőző vágy irányítsa és ha nem jut hozzá a hörgőropihoz, ideges, dühös, kedvetlen legyen. Most azonban mégis kiveszi a névtelen fiú kezéből a cigit és beleszippant, annyira szeretné újra érezni a másik száját.
Hát ez már függőség - gondolja, miközben krahácsol egy sort. Meglehet, nem kellett volna letüdőznie a füstöt... hiszen nem is akarta. Valamiért annyira kiforgatta magából az a srác, hogy képtelen magára ismerni. A lány által soha nem ismert érzelmeket szabadított fel benne, egész világa feje tetejér állt mindössze egy csók miatt. Korábban senki sem volt képes ilyen hatást kiváltani.
Egy újabb slukk után visszanyújtja a förtelmes ízű staubot, a vanília íze mégis ott marad a szájában. Ez az egyetlen kellemes dolog az egészben, de emiatt nem érdemes rászoknia a cigire.
Mikor Amy elfutna az egész probléma elől, ahogy oly sokszor tette ezt életében, a fiú visszahúzza.
- Én csak... - nyögi halkan, ahogy a fiú hátat fordít neki.
Végül persze nem beszél neki érzéseiről, kételyeiről, hiszen ezzel talán visszatarthatná. Annál keményebb fából faragták őt, hogy megadja magát egy kósza érzelemnek, hogy feladja nézeteit ennyiért. Fogalma sincs arról, mit takarhat az az ennyi, mivel soha nem volt még szerelmes.
A lány tulajdonképpen önmagával küzd: menne és maradna egyszerre, akárcsak néhány másodperccel előbb. A különbség csupán ennyi: akkor a fiú elől menekült volna, most érte, utána mozdulna. Miért olyan egyszerű ez a filmekben és miért olyan bonyolult az életben? Fel kéne adnia saját világát, hogy egy újba, egy ismeretlenbe vethesse magát? Álhatatosan áll, miként a kőszobrok is.
Reméli, hogy a fiú, aki ezt tette vele, visszafordul, visszalép hozzá. Valahol legbelül azonban tudja: ezt a csatát elvesztette, az idegen nem fog visszajönni. Mert ő gyáván el akart szökni.
Hegynyi önuralmát és józan, már-már túl racionális eszét félredobva iramodik a pasas után. Mindössze két hosszú lépéssel utoléri, majd elé lépve lábujjhegyre emelkedik, kicseni a cigarettát az ujjak közül és megcsókolja a fiút. Végül csupán ennyit fűz hozzá a cigarettától és csóktól rekedtesen:
- Mondhatni feldúltál. A mocskos rémálmot kihagyom, talán majd legközelebb. Viszont a nevedet elárulhatnád, szőke herceg.
Ott áll a fiúhoz simulva, részegülten. Már nem akarja bántani, de azt sem szeretné, ha ez az érzés az éjjel együtt elillanna, ha megszűnnek kettőjük között az a különös - mégis oly édes - feszültség. Tudja, hogy kiszolgáltatta magát a fiúnak, hogy most ő dönthet. Ha itthagyja, Amyben egy frissen megismert világ fog összeomlani, de lassacskán majd talpra áll; a szerelemben azonban nem fog többé hinni. Ha srác nem riadt meg az érzelemkitöréstől és marad, az újabb távlatokat nyitna meg Joy előtt: talán egy másik világot ismerhetne meg.
A lány csak egy nevet vár vagy az elhúzódást. Csekélység, a döntés mindössze Amy életét változtatná meg: rengeteg örömet vagy (utóbbi esetben) rengeteg kínt jelenthet számára.
Az ismeretlen kezében a döntés és Amy reszketve simul hozzá, a választ lesve, a fiú tekintetében kutatva. Tekintetében ott feszül a kérdés, bár szinte előbb tudja a választ, mit ahogy az idegen reagálhatna.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 12. 07. - 17:30:24
|| Alice ||

Kissé összehúzott szemekkel hagyja, ahogy a lány kivegye a kezéből a cigarettaszálat, és kaján finomsággal mosolyodik el, ahogy a másik tapasztalatlanul megrezzenő ajkait figyeli, mintha tudná, hogy az ő lenyomatát keresi a vanília illatától terhes papíron, aztán köhög, de megszívja mégegyszer. Kislány, ismétli meg a gondolatot kelletlenül, újra ujjai közé fogva a cigarettáját; furcsa kis bosszúsággal veszi tudomásul, hogy érződik rajta a lány édes íze, de nem foglalkozik vele, és nem reagál a suta, tétova suttogásra sem, nem fűz megjegyzést ahhoz, hogy nem lát a szeme sarkából mozgást, csak egy újabb adag kátrányos méreggé kárhoztatott nikotint küld a tüdejének még, és továbblép.
Lovag, jobban az, mint bármikor. Szinte nevetnie kell az önfeláldozás, nem, a gáláns oltalom ezen fokán, hogy egyszerűen csak félresöpri az ösztöneit, amelyekkel egyébként békés, önpusztító egyetértésben él, és hagyja menni az elkószált bárányt. Mentében leejti, eltapossa a másik ajkainak gyümölcsös aromájával szennyezett, leégett cigarettát; végül nem kacag fel, beéri egy enyhe, ironikus ívű, de melengető félmosollyal. Voltaképpen nevetséges ez a védelmezési játszma, de Alice annyira naiv, annyira törékeny, annyira éretlen, és egyszerűen nem az a fajta csitri, akihez az illene, hogy vele töltse unalmas perceit ? igen, ő nagyon jól ismeri azt a kört, akik jól mutatnak a karja közt ?, csak mert felfedezte, hogy létezik vágy is, amit? nos, igen, ő mindenképpen kielégíthetne. Nem is akárhogy. Pár percre minden bizonnyal mindkettőjüknek kedvére való volna ez, de hol hiányzik neki, hogy utána újabb hűséges barátok, végzős fivérek vagy fene se tudja, tanári mentorok rontsanak rá, mint liliomtipróra? Még a végén lelkiismeret-furdalása támadna, hogy összetört egy ilyen pici szívet. Nem, Alice keressen inkább valaki hősies, minden porcikájában hófehér fickót, akivel lejárnak néhány kör pirulós bizonytalankodást, szemérmesen csókolóznak az iskolai bálok alatt a kert Cupido-szobrai között, szégyenlősen és illedelmesen fogják egymás kezét, és kész, kisstílű, regényes, biztonságos boldogság, a csalódás kizárt ? ebből általában házasság lesz.
A gondolatai közül a hirtelen elé lépő lány ragadja ki hirtelen; még alig ocsúdott fel, már idegen ajkak tapadnak az övére követelőzően, éhesen, a következő pillanatban meg már azon kapja magát, hogy cigarettától szabaddá vált kezei a másik teste köré fonódnak, és visszacsókol, egyúttal átveszi az irányítást, ez azonban mindössze ösztönös reakció a támadásra. Amint sikerül valóban magához térnie, és kibontakozik a szoros összetapadtságból, enyhe bosszúságot érez megint a meglepettség után. Miért nem képes ez a lány egyszerűen csak megnyugodni, hogy rövid, el nem kezdett játék volt, ami elől egyébként is futni kívánt, és elmenni aludni? Miért kell újra megkísértenie, ha egyszer már eldöntötte, hogy ma lovagot játszik, egyszerűen csak azért, mert ehhez van kedve ezen a logikátlan éjjelen?
- Sajnálom, Alice, csak rémálmokkal szolgálhatok, és főképpen mocskos dolgokkal, amelyek nem illenek bele egy rendes kislány esti programjába ? közli harapós hangon, majdnem mordulva. ? És herceg sem vagyok, legfeljebb trónkövetelő szerencselovag. Vagy gonosz varázsló, esetleg a tizennégyfejű sárkány. Fehér lovam nincs, a hercegnőket meg rabságba vetni szoktam.
Mindazonáltal nem tolja el magától neki simuló, zaklatott lélegzetű lányt. Odáig nem terjed az önuralma ? ahhoz legalább egy csinos kis apokalipszis kell, hogy ellökjön magától bárkit is. Ha bolond, hát jöjjön, de nem éppen egy ilyen sebezhető, könnyen leteríthető kis teremtés ? kezd meghülyülni, de talán még ő is rosszul érezné magát, ha megfektetné, na, nem nagyon persze, elvégre ő kezdte, de egy kicsit mindenképpen ?, nem, elvégre mégsem eredendően rossz ő, ha az értékrendje és erkölcsi elképzelései meglehetősen el is térnek az átlagtól.
Milyen furcsa passziója a sorsnak, hogy ami egyvalakit meg sem érint, másvalakit egészen felkavarhat. Mégis mi tetszik őbenne Alice-nek? Mégis mit vár tőle? Egészen biztosan nem azt, amit adni tud. Az a csók tényleg nem volt rossz, a lány is csinos, de részéről ennyi az egész; virágot venni nem hajlandó, hideg kacsókat fogdosni számára nem élvezet, édes, csöpögős ostobaságokat beszélni meg pláne nem fog.
A türelme fogy, az önuralmából már rejtett tartalékok sincsenek hátra, és a reszketeg összebújás, a mellkasának ütődő, forró lélegzet sincs különösebben jó hatással rá. Hát ha ez a lány is bolond, akkor jöjjön, kapja meg, amiről azt hiszi, hogy akarja ? majd tanul belőle, és talán felnőttebb lesz egy kicsit. Senki ne várja el tőle, hogy kezelni tudja a porcelánbabákat, és nem töri őket össze esetleg. Bár végülis kinek ártott meg, ha összebújt vele?
Automatikusan nyújtja ki a kezét, és fúrja ujjait a selymes, szőkésbarna hajszálak sűrűjébe, cirógatja meg a neki simított arcot.
- Még mindig nem tértél jobb belátásra, kicsi? Hát akkor válassz egy nevet, ami tetszik. Így fair. Csak ne Adonisz legyen ? teszi hozzá puha gúnnyal a hangjában.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 12. 08. - 19:29:16
~ Ethan ~

Amy belátja, hogy tökéletesen hülyét csinált magából, hiszen előre tudta: a fiú megpróbál majd kibújni a döntés alól. Nem, nem fog robbanni, nem teszi meg ezt a szívességet a krapeknak. A lánynak szinte tehetsége van ahhoz, hogy kifogja az ilyen pacákokat, akik cseppet sem illenek hozzá; s ő mindannyiszor a sarokba vágja lelkiismeretét, józan eszét, hogy az érzései után indulhasson. Megint elkövette ezt a hatalmas hibát, mintha képtelen lenne tanulni a korábbiakból. De miért is tenné? Miért próbálná meg felnőttként kezelni az ilyetén helyzeteket? Hiszen alig töltötte be a tizenhetet, ő még csak egy kamaszlányka... igazán senki nem várhat tőle sorsfordító dolgokat.
Pontosan érzi, mennyire gyermeteg a viselkedése, csakhogy ő egy eddig ismeretlen érzelmet is érez mellé akkor is, ha a másik ezt nem fogja fel. Ebbe az érzésbe kapaszkodva gyűjt erőt magában ahhoz, hogy valamiképp közölje az őt karoló pasassal.
Nem akarja megváltoztatni az előtte álló fiút, nem zavarja sem a cigaretta, sem az a tudat, hogy a srác majdnem biztosan csak egy egyéjszakás kalandra vágyik. Mások is megpróbálták már lefektetni, aztán a sikertelenség ellenére mégis hónapokig mellette maradtak. Talán az érzés miatt.
Akárhány fiúja volt eddig Amynek, mégis most érzi először ezt a delejes vonzalmat, ezt a különös bizsergést. Szíve szerint maradna, az idegen iménti heves csókja is erre biztatja. Nem bontakozik ki az ölelésből, karjait a fiú nyaka köré fonja, és szinte áhítatosan kuncogva suttogja a fülébe:
- Egy fejed van, hidd el nekem, bár látom mennyire igyekszel, hogy ezt az egyet se veszítsd el. Kedves tőled a figyelmeztetés, bár azt hiszem, egy pöttyet elkéstél vele. Gondolom bánod...
Még időben észbekap, elharapja a mondat végét. Csakazértsem fog mesélni a pasasnak az elődökről: a félmaffiózó mugliról, a nála pár évvel idősebb egyetemistáról és többiekről. Akiknek mind egyetlen céljuk volt, amit végül mégsem érhettek el - és ami most elérhető közelségbe került a csaknem teljesen ismeretlen hugrabugos számára. Mégsem mondja ki azt az egyetlen szót, amiért egyálatlán beszélni kezdett, s mely így hangzik: szeretlek. Régen elkoptatták már ennek a jelentését, nincs mit ragozni rajta; ezt érezni kell.
Joyt immár nem zavarják a hajában matató ujjak, falatnyi pizsamájában azonban még mindig reszket.
- Halasszuk el azokat a rémálmokat néhány napig, rendben? - kéri szelíden néhány másodpercnyi csend után.
Határozatlan, már megint. Na meg egy pöttyet hangulatingadozó is a lányka.
- Ez esetben: jó éjt... Marcel - súgja lehelethalkan, miközben ujjaival végigsimít a fiú járomcsontján.
Lágyan, "sz"-szel ejti a nevet, akár a franciák.
Fürgén kibújik az ölelésből, hogy a közeli padhoz vonuljon. Letelepszik, majd térdeit állához húzva ringatni kezdi magát. Valószínűleg hosszú idő lesz, míg elfelejti Marcelt és vele az újabb tévedést, mely szerint: íme a szerelem. Hosszú idő lesz, ha most itthagyja a padon a fiú, de majdcsak kiheveri. Előbb-utóbb. Vagy nem. Fejét a hűvös falnak dönti, újrakezdi a cidrizést, miközben néhány könnycsepp szalad végig arcán az újabb kudarc miatt, mely valamiért jóval fájdalmasabb, mint az eddigiek. Torz mosoly jelenik meg szája sarkában: hát igen, megint sikerült tökéletesen bolondot csinálnia magából és megint feleslegesen.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 12. 12. - 21:21:29
|| Alice ||

i’m torn between this life i lead and where i stand
and you love me but you don’t know who i am

Talán máskor, egy másik pillanatba nevetne ezen az egészen, és nem érdekelné, hogy mennyire rossz, amit tesz. Most inkább szívesen rágyújtana egy újabb szálra. Mit érdekli őt, hogy mit érez a másik most, holnap reggel, vagy bármikor máskor, vagy hogyan érez a másik hat és fél milliárd ember? Tesz rá, elvégre nem az ő dolga. Még a saját érzelmeivel semm törődik, nemhogy másokéval. Düh, fájdalom, élvezet – itt vége van, a többi nem számít, nincs értéke. Szerelem? Vonzalom, legfeljebb. Hűség? Megszokás. Becsületesség? Tiszta üzlet. Miért játszanak ezekkel a szavakkal mégis?
Haloványan, s szinte gépiesen mosolyodik el a fülébe súgott-kacagott szavak hallatán, és berögzült mozdulattal simít végig a másik hátán. Megint végigcsap rajta az érzés, hogy mennyire nevetséges, amit művel, eljátszik a vívódással, hogy aztán ugyanott kössön ki az egész, ahol egyébként is lett volna. Mindössze érzéki kitérő, talán önmagának tetszés, talán egyszerű önkínzás, nem is számít. Képmutatás. Ha nem jött volna utána, ő fordul vissza, ha nem követeli, amit egyébként is adni akar, a kezébe nyomja. Ha nem kínálja, ami az övé úgyis, hát elveszi. Képmutatás. Mocskos, megunhatatlan játék.
De ha ez az új hepped, hát fektesd meg vigasztalásból. Néha alakítani kell a régi sablonokon. Miért ne legyél gáncs nélküli lovag, ha most ez tetszik? A lényeg úgy sem változik. Semmi nem változik. Miért ne játszanád, hogy mégis?
Nem állja meg, és felkacag. Elveszíteni a fejét? Mókás gondolat. Már rég elveszítette a fejét. Annyira könnyű átlátni a lányon, hogy el sem gondolkodik azon, mi következett volna az elharapott mondat után. Valami ostobaság. Mégiscsak jó, hogy nem szórta a lába elé az összes buta, csöpögős, regényes elképzelését. Mit kezdett volna velük? Nem igazgyöngyök, csak színes, csillogó kacatok. Ő nem szerelmet árul – ilyet mégcsak nem is hazudott –, csak élvezetet, és ezt is élvezetre váltja, mást nem fogad el, más nem kell, más nem létezik. Mihez kezdjen ilyen kusza, elvarázsolt fogalmakkal, amelyek kimondatlanul is ott reszketnek a nagy, sejtelmes fényű szemekben?
Egy könyörtelen vállvonás; ez a rengeteg érzelem egyszerűen aszexuálissá tette, és azzá a név is, az áhítat is, a kilélegzett, elnehezült levegőben kavargó rajongás. Nem is vette észre, hogy már nem küzd az ösztönei ellen, oda a vívódás, és már csak hallgat, tűr, kivár. Minden kislány a francia szépfiúkat szereti, sok ma petite, sok ma chérie, hogy az, hogy beau chatte-ok kedvelése mégse legyen arcpirítóan meztelen, sok szemérmes j’adore, sok je t’aime, és csak egy elsuttogott nique moi. Mi ebben a varázslat?
Lassan ereszti a másikat, és hagyja, hogy kicsússzon a karmai közül.

i’m not the one to make you complete
i’m not the guy to help you reach the dream

Peregnek a másodpercek, még mindig vár. Aztán tesz egy lépést a pad felé, majd egy másikat, és még egyet. Végignéz a leányzón, a félhomályban is csak tétova vonalakat lát belőle, de ez éppen elég ahhoz, hogy észrevegye az ezüstösen csillanó könnycseppeket; a pillantása szinte óvón, lágyan simítva siklik végig a groteszk, keserű mosolyon. Ilyen könnyen születnek az összetört porcelánbabák? Egy léha csóktól, egy újabbtól és néhány mellé fűzött, súlytalan szótól?
Szar az élet. Szar a porcelánbabáknak.
A hangja higgadt, tárgyilagos szinte.
- Meg fogsz fázni, ha nem mész el lefeküdni. Az, hogy meglehetősen jóláll a nejlon, nem jelenti azt, hogy más előnyei is vannak – szólal meg, de játékos, évődő hangja hamarosan elveszíti az ívét. Óvatos mozdulattal érinti meg a lány állát, finoman, és úgy érzi, hideg lesz ez az érintés a felhevült arcnak. – Ne légy hülye, Alice. Te is tudod, hogy hülyeség, amit csinálsz. Gyerekes hülyeség. Én egyszerűen nem az a srác vagyok, te meg ne akarj annak a lánynak lenni. Romantikus Marcelek nem léteznek, én csak egy felszínes Ethan vagyok. És most az egyszer nem akarom kihasználni a lehetőséget, és nem akarlak csak úgy, mert miért ne. Nem akarlak egyáltalán sehogy.
Elhallgat, és elhúzza a kezét, ösztönös mozdulattal törli a farmerébe az ujjára futott könnyeket. Hülyén érzi magát, borzasztó hülyén, és ez az érzés cseppet sem kellemes. És nem is gyakori. Aztán rátelepszik a mellére valami rettenetes zavar, és együttjár vele a düh is. Legyűri. Túlbonyolítja.
- Csakk… hagyd már abba a sírást – nem történt semmi, az istenért, semmit nem csináltam, csak megcsókoltalak, és ez semmi –, hagyd abba a hülye sírást, kelj fel arról a hülye padról, és menj el a hülye hálókörletedbe aludni. Csak ennyit akarok.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 12. 13. - 16:09:42
~ Ethan ~

Miért nem tud mit kezdeni Marcel a lány érzéseivel?! Talán soha nem volt szerelmes? Ennyire keveset jelentenének neki a lányok? Amy képtelen felfogni, hogyan hagyhat valakit teljesen hidegen ez az érzés, ami olyan hevesen lobbant fel kettőjük között.
És ami mintha csak parázslana most... legalábbis Marcel nem reagál a lányka lángolására. A hideg hang feldühíti, egyúttal azonban hálás az érintésért. Megdöbbenti a fiú árulása, mellyel véget vet kettőjük játékának, mondván: "én csak egy felszíne Ethan vagyok". Izzó tekintettel néz a srác szemeibe, márgesen húzza el állát Marcel ujjaitól, könnyei egy másodperc alatt felszívódnak.
- Soha nem fáztam meg, pedig nem is kevés éjszakai csavargás áll a hátam mögött. Az már nem is érdekel, hogy én mit akarok?! Mindig csak a saját lüke fejed után mész? Néha hallgasd meg magad körül az embereket, aztán döntsd el mit is akarsz. Éreztem az előbb, mennyire kellek neked, de te mindent elkövetsz, hogy ezt meghazudtold. Miért?
Megnyalja a száját, még érződik rajta Ethan csókjának íze. A lány juszt sem árulja el neki valódi nevét, bár a látszat alapján a pasast nem is érdeklik ilyen apróságok. Amy sejti, hogy Marcel nem olyan felszínes, mint ahogy most próbálja előadni a dolgokat.
Hát te tényleg azt hiszed, hogy az a csók semmi volt? Neked ennyi volt mindössze, némi játék és letudtál egy újabb lányt? Nem, velem nagy bánatodra nem ilyen egyszerűek a dolgok. Nagyon tévedsz ha azt hiszed, hogy így elengedlek. Mostmár viseld következményeit a lököttségednek, Marcel - gondolja felderülő arccal Amy.
- Nem vagyok annyira gyerek, mint amennyire annak tartasz. Első ránézésre elítéltél és az nagy hiba volt. Büntetésből maradnod kell - jegyzi meg csintalan mosollyal, miközben maga mellé húzza a padra a fiút és kölyökmacska módra az ölébe gömbölyödik. Éppen csak egetverő dorombolásba nem kezd. Pálcáját a padra csúsztatja, mert felettébb zavarja a csipőjét csaknem átszúró fa. Halvány mosollyal néz Ethan szemébe, remélvén, hogy a pasas nem fogja ellökni magától. Homlokát a fiúéhoz támasztja, szájuk csaknem összeér, mikor a lány megszólal.
- Azt hitted, ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem, Marcel?
Konokul Marcelnak szólítja, mintha ez lenne a srác eredeti neve; nem hajlandó tudomást venni az Ethan keresztnév létezéséről. Kissé hátrébb hajol, s jobb keze mutatóujjával elkezdi körülrajzolni szemét, szemöldökét, orrát, száját.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 25. - 18:12:44
¤ Vince ¤

Nyugis napra ébredünk, az tuti, csak a fejemmel valami nem stimmel, bár jókedvemben vagyok, ugrálhatnék, mégsem teszem. Sétálok a folyosón, mást nem nagyon tudok csinálni, mivel unatkozom, és unaloműzésre legjobb lenne valakivel összefutni, legyen az ember, vagy nem ember. Nekem aztán mindegy, azt se bánom, ha állattal futok össze. Egy ember mondjuk még nem is annyira nagy szám, csak akkor, ha dumás, legjobb, ha egy hatalmas nagy hárömszögbe kerülnék négyzetesen. Várjunk... háromszögbe négyzetesen? Úgy értem társaságba, mivel arra vágyok. Nekem sem jó érzés minden nap egyedül, vagy csak 2 ember társaságában tengetni unalmas hétköznapjaimat. Ráadásul most is gondolkodtat egy kérdés, ami egyfolytában ugyanaz, de a válasz rá csak egy kis szócska. Nem. Nem és nem.

Nade, ahogyan egyre lassabban kezdek lépegetni a már kihalt folyosón, felgyülemlik bennem egy egyfajta érzés, és úgy érzem, nehéz lenne most megállnom, hátranéznék, és vissza is indulnék abba az irányba, amerről jöttem, de félek, hogy a végén összeütköznék valakivel, habár ez mindig megtörténik. Gyorsabbra fogom a tempót, lépéseim közben pedig nem nézek magam elé, csupán a lábamat figyelem, ahogy az halad előrefelé, és másodpercenként koppan a padlón. Most jut eszembe... hoznom kellett volna valami rágcsálnivalót, addig sem a lábam nézném, hanem a zacskó tartalmát, már ha az édesség abban foglalna helyet. De az édesség gondolatától teljesen szürkévé válnak azok, amik még láthatóak voltak számomra, semmi baj, csak egy kis szédelgés az egész. Jól vagyok. Boldog vagyok, ez a lényeg, mindig is életvidám voltam, akkor most nem fogok átbújni egy olyan emberbe, akinek tulajdonságai nem vallnak rám.

Még mindig a lábamat nézem, de inkább a cipőm hegyét, s most veszem csak észre, hogy már megint lassulok. Hova is igyekeztem? Áh, ezt mindig kiverem a fejemből. Valahova le kellene ülni, nem szeretek órák hosszat mászkálni, bár... most nekem ez a 10 perc véget nem érő perceknek tűnik, de annál jobb... mennyi is az idő? 10 és 20 között, ez megfelel válasznak. Most pedig végleg megállok, és belenézek a tenyerembe, mintha csak egy tükör lenne, és magamat látnám benne, viszont nem verődik vissza semmi. Belenyúlok a zsebembe, de ott sincs semmi. Legalább üresen ne hagytam volna, mert akkor lenne mivel foglalkozni.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 25. - 18:43:26
Lorelei

Kinyújtóztatom a tagjaimat, véget ért a pihenő. Azt hiszem, jól esni egy cigi. Benyúlok a táskámba, kihalászok egy dobozt meg a kedvenc vihargyújtóm, és elsüllyesztem a zsebemben. Közben éberen figyelek, hogy senki ne lássa meg. Megigazítom a pulóverem, vetek magamra egy pillantást a tükörben, majd elindulok kifele.

A bagolyház fele veszem az irányt, ott kevésbé lehet észre venni a cigifüstöt. Azt hiszem, kedvelem a baglyokat. Ha nem lenne olyan büdös a bagolyházban, nem lenne ilyen egyszerű rágyújtani. Nyugodtan, kényelmes tempóban teszem meg az egyik lépést a másik után, nem sietek sehova. Bár még készülni kell a holnapi órákra, de az még ráér. Gyorsan meg leszek vele, ha odafigyelek. Útközben köszönök az ismerősöknek, mindhez akad egy-két kedves szavam. Nem igazi barátok, belőlük nincs sok. Jó lenne újabbakat szerezni, de ők... Nem. Olykor felrémlik bennem az ötlet, hogy jó lenne megint valami szabályelleneset tenni, de elnyomom magamban a késztetést. Nem játszok a tűzzel többet, megígértem az igazgatónak, de főképp magamnak. De mondjuk ha csak valami igazán apró dolgot követnék el... Itt van például ez a Hugrabugos csaj. Itt áll, a cipőjét bámulja, a zsebeiben matat, kiforgatja azokat, majd csalódottan veszi tudomásul, hogy üresek. Lehet, hogy nem csak én szenvedek elvonási tünetekben? Igaz, még eléggé enyhe, de még nem dohányzok olyan régóta. De ő?
Ki tudja, mikor gyújtott rá utoljára, lehet, hogy nagyon rég. Akkor pedig érthető, hogy miért  viselkedik ilyen furcsán. Körülnézek, hogy vajon ez másnak is feltűnt-e. Nem igazán foglalkoznak vele, és ez megmozgat bennem valamit. Tudom, hogy milyen rossz egyedül lenni, így megérik bennem az elhatározás, és elindulok felé. Odalépek mellé, megvárom, amíg rám néz, majd a szemébe nézve megszólalok.

-Valami gond van?


Cím: Re: Folyosók
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 25. - 19:37:33
¤ Vince ¤


Meg vagyok zakkanva. Nem értem, minek ide a bámészkodás. Nem kellene annyit nézni magamat, nem tudom, mi értelme van ennek, és annak főképp, hogy nem másfelé húzza valami a tekintetem. De végül, valami visszahoz a valóságba, ide a jelenbe. Ja, valaki kizökkentett. Semmi baj, éppen arra vártam, egy kis társaságra. Ójé, bajban vagyok, de miféle bajban? Nincs is baj, de ezt ő kérdezte, nem én. Szóval, most szépen válaszolnom kellene, aztán adni az ártatlant, vagy válaszolnom kellene szintén, és adni azt, aki vagyok. Maradok az előbbinél.

- Ne, nem... nincs semmi baj, csak eluntam magam.- őszinte válasz, mert erre várt. Végülis legtöbb esetben erre várnak. Baj meg ugyan tényleg nincs, az csak akkor volna, ha valaki megbánt valamivel, de hát mit mondjak? Nem szokott előfordulni, ha meg előfordulna, legtöbb esetben nevetek a saját ügyetlenségemen. Persze bevallom, ha őszinte állítást mondanak rólam, olyat, ami igaz, akkor azt elismerem, de könyörgöm, olyat már ne, ami nem igaz. Most ugye be kellene mutatkoznom? Nem veszítek semmit se, ha szóba elegyedek vele, sőt, az is biztos, hogy szert tennék egy barátra, ez a maximum. Tudom nyújtani magamat, vicces egyéniség vagyok, nem túlzottan, de viszem ezzel valamire. Na, szóval, duma be, az én szavaimmal élve hangszálakat beizzítani, beszélőszerveket jól megpörgetni, és jöhet a menet, azaz a csevely.
- A nevem Lorelei Haily Bleeth, de...- na, most akkor találhatom kifele magamnak a beceneveket, mert ugyebár csak nem mondhatja mindig a teljes nevemet, az elég hosszú lenne. Akkor a legkönnyebb, azaz Lor, vagy Hai.
- Szólíts csak Lornak.- megszületett az eredmény. Végre kimondtam, amit kell. Majd még filózom azon este környékén, hogy milyen neveket is aggathatnék magamra. Például a Lorból kijön egy olyan, hogy roller. Tessék, megint ilyen vicces kedvemben vagyok. Nem baj, Lor, te jó kislány vagy.  :D  Na, mert nem is affektálok, szóval nem feltűnő a viselkedésem, nyugodt vagyok, ennyi.

De, neki is be kellene mutatkoznia, ha már én ezt megtettem. Szóval, az lesz a legjobb, ha én megkérdezem, hogy ő kicsoda, micsoda, habár azt látom, hogy miből van.
- És neked mi a neved?- másképpen meg se kérdezhettem volna, de hát így jött ki, tessék elfogadni. Csak azt ne mondja, hogy Anonim. Már csak annyi a dolgom, hogy várom a válaszokat, meg mindent. Remélem, hogy egy dumás kis fickóval kerültem szembe, mert akkor legalább én is magamnál leszek, és beszélek, amíg tudok, és van mit mondanom.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 25. - 20:19:46
Lorelei

Az első, ami az eszembe jut a csajjal kapcsolatban, hogy egy kissé furcsa. Aztán, amikor közli, hogy unatkozott, átértékelem magamban az első benyomásról alkotott véleményem. Unatkozni nem jó, viszont kiderült, hogy nem dohányzik. Legalábbis nem emiatt viselkedik különösen, már ha hihetek neki. De miért ne hihetnék? Miért hazudna? Ráadásul a ruhája nem áraszt cigi szagot, ami megint csak amellett szól, hogy bízhatok benne.

Lorelei. Szép neve van. Meglehetősen nyílt emberre utal, hogy ilyen gyorsan bemutatkozott. Nincs semmi rejtegetnivalója. Kicsit mondjuk nyersen kérdezett, de hát nem várhatom el tőle, hogy egyből a nyakamba ugorjon. Szép is lenne. Bár, lehet, hogy nem zavarna túlzottan, mert egyáltalán nem csúnya. Na de fék, itt még nem tartunk. Villantani kéne valamit a szövegemből, ha nem szeretném, hogy itt hagyjon.

- Én Vince Marlow vagyok. Szólíts nyugodtan Vince-nek, vagy Vinnie-nek, ahogy jól esik. A barátaim az utóbbin szoktak, bár az előbbi felnőttesebben hangzik - elmosolyodom. Kíváncsi vagyok, melyiknél marad.

Basszus, a cigi. Kis híján meg is feledkeztem róla. Érzem az ingert, egyre erősödik, egyelőre uralkodok rajta. No persze nem azért, mert annyira önmegtartóztató lennék, de mivel ő nem dohányzik, lehet, hogy beárulna, amiért én igen. Ebbe bele se akarok gondolni. De lehet, hogy inkább az zavar valójában, hogy ha ellenzi, akkor kapásból rossz ponttal indulok nála. Marha szar úgy barátkozni, ismerkedni, hogy valaki már előéletet gyártott neked úgy, hogy félreismert, félreértett. Nem szeretnék most is így járni, ezért inkább benyúlok a dobozba, megszorítom, majd újfent megszólalok.

- Azt mondtad, hogy unatkozol. Akkor, azt hiszem, a legjobb, ha nem itt maradunk, hanem sétálunk egyet az épületben, vagy ha szívunk egy kis friss levegőt. Van hozzá kedved?

Na most ugrik a majom a vízbe. Ha leolt, mint egy lámpát, akkor mehetek cigizni, de bennem marad az a kellemetlen érzés, hogy csak akkor tudok ismerkedni, ha közben a fél iskolát a feje tetejére állítom. De ha nem, akkor itt a lehetőség, és végre szert tehetek egy normális barátra.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 25. - 20:49:01
¤ Megint te :P ¤

Nos, rögtön jött is a válasz. Szóval Vince. Most vagyok nagyobb bajban, többet kell az ő becézgetésén gondolkoznom, mint a sajátomon. Vince, Vinnie, hát öhm... Vagy ahogy tetszik. Nekem minden tetszik, szóval édes mindegy, hogy én hogyan szólítom őt, az is lehet, hogy neki éppen nem tetszene, de nekem is mindegy, hogy ő hogyan szólít engem.
- Hát, akkor Vinnie. Valahogy jobban tetszik.- egy édi vigyor, ami nekem sose sikerül olyan szélesre, nevetni jobban szeretek, mint vigyorogni. Node, nem késlekedik, rögtön belevág a közepébe. Meg ahogy érzem, azok közé a tinédzserek közé tartozik, akik cigiznek. De jóóó, én még ki se próbáltam, és nem is fogom, nem akarok elkapni bármilyen tüdőrákot, nekem minden egészséges, kivéve akkor, amikor nem.

Kajás vagyok, de kibírom. Szóval egy séta? Lehet róla szó, addig nem is unatkoznék, meg... mondjuk nincs egy jó témám, azt sem tudom, hogy mi iránt érdeklődik leginkább, nem tudom, hogy mit szeret, de... még én sem tudok magamról se sokat. Mit is szeretek valójában? Édessséééég. *-* Ja, megint nyalókán járt az eszem, meg rágón. Csokit nem szeretjük annyira, mert attól elhízunk, én meg tartom magam. De akkor, most mondom azt, hogy simán belemegyek ebbe a kis dologba, és megyek szívok egy kis friss levegőt. Ez nem friss? Nem friss. Jó.

- Okés, benne vagyok. Legalább nem fogok unatkozni, meg...- mit is akartam mondani? Ja, igen.- Meg nem fogok annyit tűnődni kis dolgokon.- jó, de merre visz a lábunk? Akarom mondani utunk, mert az van előttünk, mögöttünk, az is lehet, hogy mellettünk is van. Szóval, udvarra odakint, vagy idebent maradunk? Nem, idebent tuti nem. Szóval valami kinti hely, és le van tudva.  :angel:


Cím: Re: Folyosók
Írta: Vince Marlow - 2008. 12. 25. - 21:18:46
Lor^^

Vinie. Hát ez van, ha neki ez tetszik, akkor ezt kell szeretni. Végül is nem utálom, ha így hívnak, ergo semmi gond. Kedves mosolya van, egyáltalán nem erőltetett. Kezd jó kedvem lenni, úgy érzem, volt értelme felkelni a mai napon. Elengedem a cigis dobozt, kihúzom a kezem a zsebemből.

Nincs kifogása a séta ellen! Király. Megfeledkezve a dohányéhségemről, azon gondolkozom, hogy merre induljunk. Talán a tópartra? Annak marhára randi szaga lenne. Maradjon a park, ott mások is felbukkanhatnak, és eggyel kisebb esélyt adok annak, hogy pletykákat kezdenek szőni a néhány perces ismertségünkről.

- Mit szólnál, ha kimennénk a parkba? Csöndes, nem túl forgalmas, nyugodtan tudunk beszélgetned, és nem kell attól félned, hogy előtör belőlem a pszichopata és belefojtalak a tóba - vigyorgok rá. - Szeretek ott lenni, az egy tökéletes hely, ha el akarok menekülni a világ elől.

Hát igen, az életem nem más mint menekülés. A káros szenvedélyeim mind emiatt alakultak ki, de erről ő még nem tud, kivéve, ha a doboz szorongatása közben nem hullott ki a zsebemből némi dohánytörmelék. Gyors pillantást vetek a padlóra, majd megállapítom, hogy erre nem került sor, legalábbis még nem. Felemelem a tekintetem, és a válaszára várok. 


Cím: Re: Folyosók
Írta: Lorelei Bleeth - 2008. 12. 25. - 22:17:16
× Vinnie ×

Most is kicsit félrenéztem... vagyis nem pont rá, hanem úgy véltem, másfelé is kell néznem ahhoz, hogy merítsek egy kis beszédszomjat a falakból. Pedig az egyáltalán nem súg semmit. Sőt... még azon sincs mit néznem, hiszen a falak... azok falak. Bár most sem nézhettem azokat sem sokáig, mivel Vinnie valahonnan a fejéből összeszedett dolgokat, és kitalálta, hogy menjünk a parkba... hát, végülis mindig jobb, mint tócsázni. Szóval most rá néztem, és nem azokat a sivár falakat, mik nem mondanak semmit. Így hát magamtól kell választ adni mindenre. Elmenekülni a világtól? Miért kellene elmenekülni a világtól? Én azt szeretem, ha mindenki rám talál. Nos, ebben az egyben nem vagyunk egyformák. És lehet, hogy több dologban sem.

- A park megfelelő. De miért kellene elmenekülnöd a világ elől?- nincs értelme ennek a kérdésnek, sőt hülyeség. Lehet, hogy nem is szó szerint érti, csak képletesen, de ha még képletesen is, én aztán nem értek belőle semmit. - Egyébként nem gondoltam rá, hogy belefojtanál, vagy ilyesmi.- rám jött egy kisebb nevetésroham, de hamar elmúlik, mert ez nem volt olyan nagy poén, hogy az én nevetésem 5 percnél tovább hangozzon idebent. Most csend van, csend. Őt sem értem igazán, hogy mit kell a padlón bámulni. Ezek szerint mindketten bámészkodós fajták vagyunk, csak ő a padlót, én meg a falakat szeretem nézni, legalábbis én arra szoktam rá.

Most kicsit visszafogottabb voltam, nem vall rám, szeretném megint magamat adni, szóval elő az igazi énemmel, és mutassam meg, hogy igenis dumás vagyok.
- Akkor mehetünk is, ne ácsingózzunk egy helyben, még a végén itt helyben leülök.- na, most már előbújt az igazi valóm, meg a vicces énem is. De mehetünk is akár, mert egy ideje tényleg csak itt állunk, és nem csinálunk semmi érdekeset, még a végén tényleg megteszem, hogy itt helyben leülök... amúgy nem.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2008. 12. 29. - 11:32:29
|| Alice, azaz nem, Amy ||

Alice fellobbanó dühe határozott jóérzéssel tölti el. Keresztben összefonja maga előtt a karját, és elmosolyodik. Pofátlanul. Elégedetten. Különösebb érzelem nélkül. Még a tekintete is hidegnek, számítóan, önelégülten hidegnek hat, ami ritka barna szeműeknél. Inkább feketén villan már a szeme a sötét folyosón, ahogy végigsimít az arcán egy kósza holdsugár. Ha dühös, akkor ez már a levezetés. Huh. Megkönnyebbülés csorog le a gerince mellett; ha valaki meglepett, és főleg, ha dühös, azt megérti, tudja kezelni. Például megenged egy-két nyolc napon belül gyógyuló pofont, esetleg, ha már nagyon erőltetik, akkor alázatosan vergődik egy sort a padlón. Azt szeretik. Neki meg már rég mindegy, hányat mutat majd a számláló, ha egyszer kiakad.
Kár, hogy a düh a legtöbb lángoló érzelem puszipajtása. Fákk.
- Mi az, hogy nem érdekel, mit akarsz? ? vonja fel a szemöldökét. ? Miért kellene érdekeljen, mit akarsz? Tündérem, a legtöbb embert piszkosul hidegen hagyja, hogy mi a fenét akarsz. Mellesleg? a két ember között esetlegesen történő dolgok kölcsönösségen alapulnak, kisszívem. Vagy azt szeretnéd, hogy emberbaráti érzületemre támaszkodva, merő együttérzésből teperjelek le? Én már eldöntöttem, mit akarok. Lefeküdni. Egyedül.
Még rátesz egy lapáttal, ugyan, kit izgat a saját tahósága? Laza, ő aztán oltári laza. És mégcsak hazugságtól sem feketedik a nyelve, mert mostanra már annyira kész van Alice-től, hogy lassan valóban aszexuális lesz, és rá se bír majd nézni a nőkre, attól való félelmében, hogy valami hasonló, mélyen gyökerező rajongás villan fel a megfényesedett tekintetekben, és kezdődik előlről ez az egész. Minő arrogancia volna ettől tartani; a felszínt leszámítva ő azért többé-kevésbé tisztában van azzal, hogy nem ő az atyaúristen, nem ő a legvagányabb, a legjóképűbb, a legimpozánsabb izomzatú ? s persze nem ő a legtehetségesebb, a legokosabb, a legsikeresebb, de ez nem érte meglepetésként, a jövője a fényeshez képest olyan, mint egy baromi mocskos ablaküveg, amiről csak a kosz miatt nem lehet megállapítani, hogy akkor most törött-e, van-e egyáltalán mögötte valami, vagy vakablak ?, sőt tulajdonképpen már minden második szembejövő végzős lecsaphatná, mint a? mint az állat. Az már finom részletkérdés, hogy eddig miért van meg az összes csontja épen.
Felsóhajt, mikor arra mászik ki a zavaros, hajnaltájt viszont kifejezetten normálisnak számító gondolatmenetből, hogy Alice arca megint ragyog. Miért nem lehet neki a homlokára írni, hogy érzelmileg gyík vagy szociopata? Oké, ez persze nem teljesen igaz, de sokkal kényelmesebb lenne, mint ez a szituáció. Bizonygatni, hogy nem, bébi, tényleg nem zúgtam beléd egy léha csóktól, sőt, mostmár megfektetni sem akarlak, mert most olyanom van, hogy nem, különben se hallottad még, hogy a dohányzás impotenciát okoz?
Elerőtlenedve hagyja, hogy Alice a csuklójára fonja az ujjait, megkerülve pár rituális jelentőségű, gyöngyös-tollas-franc-tudja-milyen karkötőt, és leereszkedik mellé a padra. Még azt is eltűri, hogy az ölébe másszon, és sajnos cseppet sem úgy, ahogy esetleg szeretné, vagy inkább szerette volna. Az érintést viszont imádja ? ő már csak ilyen fogdosós típus, szexuális érdeklődéstől függetlenül ?, úgyhogy körülbelül öt másodperc után feladja, és tenyere végigsimít a leányzó hátán. Egyelőre csak a hátán. Ha jobban érdeklődne, nyilván nem kezdené ilyen finomkodással, de most csak egyszerűen gyenge pillanatai egyikét éli, úgyhogy egyszerűen és ártatlanul átkarolja Alice-et, aztán meg is lazul az ölelése. A falnak dönti a fejét, a háta meggörnyed, lehunyja a szemét, és sem a padra koppanó pálca, sem a lány reményteljes-ravasz somolygása nem jut el a tudatáig; egyszerűen csak élvezi az érintést, a közelséget minden hátsó szándék nélkül. Nehéz hullámban engedi ki a tüdejébe rekedt levegőt, ahogy a lány arcából áradó meleg végigsimít az arcán. Szempillája megrebben, tekintete újra felparázslik.
- Kicsi, talán az, hogy te készpénznek veszed, hogy egy csók miatt máris szeretlek vagy legalábbis kívánlak, nem számít előítéletnek? Miért kell nekem követnem azt a mintát, amit megszabtál nekem? Az odakinn meg idebenn mászkáló emberek nem félkész tündérmeseelemek ? a hangja erősebb érzelmektől mentes, nem teljesen fásult, de ezúttal teljesen hiányzik belőle a pattogós gúny, a pergő életkedv. Megrezzen, ahogy a lány az arcához ér, aztán hagyja. Lehet, hogy őt mégis valami gazdátlan játékszernek rendelték. Legyen. ? Nehéz lenne elhinni, hogy nem akarok tőled semmit? Nem, ne is mondj semmit. Inkább megvárom, amíg rámunsz.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2008. 12. 30. - 18:44:29
~ Ethan, avagy Marcel ~

Szórakozottan rajzolja körül ujjaival az arcot, majd hasonló stílben forgatja az Ethan csuklóján lévő karkötőket. Most jó neki így. Így, hogy itt lehet Ethannel, mert végül nem zavarta el fiú, nem küldte a fenébe vagy aludni vagy bárhová máshová.
De a kölyök mindent képes elrontani, mert ő egy ilyen ember.
Tündérem, a legtöbb embert piszkosul hidegen hagyja, hogy mi a fenét akarsz... - visszhangzik majd' egy percig Joy fejében.
Halk csikorgás hallatszik a lányka felől, a fogaié. Amy mégis visszafogja magát, nem szól egy árva szót sem, nehogy elriassza a fiút. Mert Marcel képes arra, hogy csak azért elrohanjon, hogy megőrizhesse a látszatot, miszerint ő egy "felszínes Ethan", akit senki és semmi nem érdekel, akinek nem lehet áttörni a páncélját. Joy képtelen lenne mindezt nem támadólag elmondani a fiúnak, ezért inkább hallgat és élvezi a srác kezéből áradó meleget.
A kelleténél talán durvábban nyilvánul meg Marcel költői kérdését hallván. Bár meglehet, csak átvette a jellegzetes, gúnyolódós, morgós Ethan-stílust.
- Hitte a fene, így nem is lehet előítélet, Ethan - túlhangsúlyozza a fiú valódi nevét, bár ezzel mindent elronthat. De mi az a minden? Egy csók, egy szippantásnyi cigarettafüst... és a léha vágy; semmi több. Ha csak ennyiről lenne szó, Amy nyikkanás nélkül képes elrontani, azonban hiába igyekszik elhallgatni: a lista végén ott tornyosul mégegy szó, a legfontosabb, a szerelem. - Nem kell követned semmilyen mintát és csak azért nem, mert nincs is. Igazad van, túl szép lenne, ha mindenki kedves, jóindulatú, egyszerű lélek volna. Nekem feltétlenül bonyolítanom kell az ügyet holmi érzelmekkel, neked meg ezek utálatával. De megsúgom, mert most más nem hallja: attól, hogy néha kimutatod az érzéseidet, még nem válsz érzelgőssé. S bár a kezdeti viselkedésedhez képest túlzottan eltérő a mostani, attól még fel tudom fogni mit nem akarsz tőlem. Engem mégis az érdekel, hogy mi az amit akarsz tőlem.
Amy a karkötőkről ismét az arca vált, ezúttal azonban a fiú hajtövénél húzza végig ujjait, majd a nyakat rajzolja körül. Végül megállapodik a méretes ádámcsutkánál, s míg a csontot rajzolgatja körbe, kicsen egy szál cigit Ethan zsebéből, aztán az öngyújtót is magához veszi. Törökülésbe fészkelődik a fiú comjain, s ezenközben egyszer sem rúgja gyomron a sötétben a humán fotelt. Udvarias kamasz lévén megkínálja a hörgőropi forrását is, miután kettőt-hármat szippantott a cigiből.
- Kérsz, Marcel? - kérdi rekedtesen, ámde köhögés nélkül. - Nem mintha én ilyet tartanák a pizsimben, frissen rekviráltam. Tőled.
Cigizés közben újrakezdi iménti (talán zavaró) játékát: vontatott mozdulatokkal rajzolja körbe az arcot, az ádámcsutkát, a vállakat és a teljes mellkast; mindeközben élvezvén a hátán pihenő tenyér melegét, mintha egy fűtőtestnek dőlve firkálna titkolt vázlatfüzetébe. Pár percnyi csendet követően a falon nyomja el a csikket, Frics úgysem fogja soha megtudni ki tette, és ha már ott van Marcel ölében, a fiú nyakát átkarolva röpke csókot lehel szájára. Már úgyis hiányolta azt a különös, mégis oly finom ízt.
- Tudod, Marcel vagy Ethan vagy akárki, ha ebből semmi nem lesz, mármint semmilyen kapcsolat, nekem akkor is megérte. Mert piszkosul jól csókolsz - kuncogja el magát, miközben a fiúhoz simul, hogy még többet kapjon annak testmelegéből -, és mert olyan jóízű a szád, olyan tipikusan ethanes. Ez van, de nehogy elmenekülj emiatt, csak az ellágyulás mondatja velem ezeket.
Ellágyulás ide vagy oda, Amy repetázni óhajt az iménti csókból, válaszolni sem hagyván Ethant; hacsak a pasas testbeszéddel le nem reagálja az elhangzottakat.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2009. 01. 02. - 18:54:43
|| Amy ||

Lehet, hogy azt mondják, ez a nők és főleg a feleségek specialitása, de azért ha nagyon akar, tud ő is úgy heverni mások karjaiban, mint egy darab fa; vágy, élvezet, bizalom, minden nélkül, érzéketlenül. Főleg, ha ezek a mások már nem állnak érdeklődése célkeresztjében. Hagyja, hogy a lány ujjai bebarangolják az arcát megint, tűri, hogy Amy összefogdossa a kabaláit ? pedig ez biztos szerencsétlenséget hoz ?, amelyek külön-külön mind valami borzalomtól hivatottak megvédeni viselőjüket, így az az apró, csontból faragott teknősbékákkal teletűzött darab a tebókat és az erupmenteket, egy másik, hosszúkás, megsárgult fogakból fűzött lánc a nundukat tartja távol viselőjétől. Meg akad mindenféle egyéb gyöngyös csecsebecse, ami szemmel veréstől, szerelmi mágiáktól, emberfeletti csáberejű démonoktól, rémálmokban garázdálkodó bestiáktól és mindenféle egyéb kutyafülétől óv. Állítólag. Ő mindenesetre felfegyverkezett. Csak azt tudná, hogyan mászhat ki hasonló helyzetekből, igen, erre a célra nem ártana egy külön amulett. Nem mintha olyan sűrűn fordulna elő, hogy lekap valakit, és ez a valaki csak úgy minden átmenet nélkül belezúgási tüneteket produkál. Általában inkább csak zavarba jönnek, elrohannak, szélsőségesebb esetekben pedig bevörösödik a fejük, pofozkodnak, és változó hatásfokon megpróbálják őt hidegre tenni. Szívük joga. Hirtelen mély vágyakozás tölti el egy hasonló vérmérsékletű nőstényegyed iránt.

A legtöbb ember testhőmérsékletéhez képest az egészséges felső határértékeit ostromolja általában ? égi jel, forró vagyok, vigyázz velem ?, így bizonyos értékeken belül nem különösebben zavarja a hideg, de most kezdi bosszantani, hogy a lány bőszen lopkodja tőle a meleget. Aztán tovatűnik a bosszúsága, inkább csak iszonyatosan fáradt. Sértésnek szánt szavakat kap a pofájába, amiket jókisfiú módjára próbál is sértésként felfogni annak ellenére, hogy meglehetősen haloványra sikerülnek, de Amy igaz, hogy osztja, otthagyni azért nem hagyja ott. De miért nem? Légzése lassan teljesen átmegy vég nélküli sóhajtozásba. És mégegy sóhaj, hátha a súlyától elröppen a kislány. De nem. Fákk.
- Mégis milyen érzelmeket mutassak ki, édes drága cicabogár? ? rebbenti meg a szempilláit, és rágyúr arra, hogy tahó legyen, vagy minimum idegesítő. Hátha. ? Miért hiszed azt, hogy nekem is kellesz, csak mert neked én kellek? Nem vagy egyedül. ? A lányok általában nem szeretik, ha elismeri előttük, hogy ő az atyaúristen. Ahogy azt sem, ha tudomást vesz arról, hogy olvadnak érte. Az élet kegyetlen. ? Semmit nem akarok tőled. Nem akarlak. Egyáltalán. Nem. Akarlak ? tagolja lassan, érthetően, mintha egy óvodással beszélne (így születnek a hugrabugos erények, igen, éljen a véget nem érő türelem). Arra viszont nem bírja rávenni magát, hogy kimondja a mondatot, ami ezt az egészet testi dimenziókba helyezné, meglehetősen ocsmányul, trágárul, vérig sértő pontossággal. Ennyire azért nem könyörtelen.

Elkezd visszaszámolni, hogy mikor unja meg a halántékcirógatást, és borítja le az öléből a leányzót. Nem, már lefeküdni sem akar olyanokkal, akik minimum az aranylakodalmukra gondolnak közben. Érzelmek? Milyen érzelmek? Megnézné ő azt a lányt, aki kicsikar belőle bármilyen érzelmet is, ami mélyebb a szimpátiánál, vagy ha már feltétlen mocskosul akar gondolkodni, akkor az ágyékok között feszülő vonzalomnál. Nem arról van szó, hogy nem mutatja ki az érzelmeit. Egyszerűen nem érez semmit olyan nőnemű ? vagy hímnemű, ha már lúd, legyen kövér ? lények iránt, akik a legkisebb reményt sem táplálják benne, hogy teljes deluxe alpinista felszereléssel is, de valaha is felkúszhatnak az ő elsöprő szellemi magasságaiba. Amy iránt sem érez többet annál, hogy nem néz ki rosszul, én meg magam vagyok a két lábon járó adoniszi potenciál, magassága megfelelő, karosszériája relatíve kellemesen párnázott, sz?al végülis egész jól összeillenénk, ha egyszer összefeküdnénk. Nem tud szerelmes lenni belé úgy másodpercekre, percekre, hogy több legyen az egész holmi testi szükségletek kielégítésén. Nem tudja elképzelni, hogy egyáltalán beszélgetni tudna ezzel a lánnyal azon túl, hogy most minden fáradt agysejtjét beveti, hogy ezt a tudtára hozza. Még ha fáj is. Isten látja lelkét, ő aztán senkiébe nem akart beletaposni, elvégre tapintat is van a világon. És ő alapvetően rendes srác, na.

Mostmár cigarettalopkodás, újabb halántékciri, újabb feleslegesen lefutott körök, hát kész ez a lány. Ha nem bosszantaná ennyire a szituáció ? ami egyre erőteljesebben kezd hasonlítani egy asztrál-mentál megerőszakoláshoz ?, talán még csodálná is azért, hogy milyen mesterien képes nem észrevenni magát. Egy géniusz. Most viszont ? főleg, hogy a cigarettájára úgy lopja a pénzt Edward zsebéből, elvégre nevelőatyja a tanulmányait és a gyomrát finanszírozza (pedig egyiket sem érdemes), nem az érkezési sorrend szerint tüdő- vagy gégerákját ? ennek a groteszk csodálatnak se híre, se hamva. Kellemetlenül borzong meg Amy ujjai alatt, és megrázza a fejét, próbálva kizárni az agyából a bőrében rejlő érzékeny pontokon szteppelő kezet. Ha már megfogta, hadd vigye, és menjen is Isten hírével, ha már ott jár. A fenébe, hogyan várhatja el bárki tőle, hogy egy akármilyen nő vagy lány össze-vissza simogassa és fogdossa, és ő csak várjon, mint egy faszent? A teste igenis reagál Amy próbálkozásaira, és hiába próbálja kizárni a kellemesen mocskos-állatias gondolatokat, egyre nehezebben megy. Mostmár kezdhet aggódni amiatt, hogy őt erőszakolják meg. Egy nő persze simán ellenne, ha egy rámenős pasas fogdosná össze, meg csókolgatná, és nem érezne sürgető kényszert, hogy lekapja a krapekről a ruhát, és maga köré csavarja a másik testét. Nincs igazság a földön, állapítja meg dühösen, miközben próbálja normalizálni a légzését. Próbálja figyelmen kívül hagyni, hogy zaklatottsága.. külső jeleket ölt.

- Állj le, kislány ? utasítja a másikat, a hangja sebzően rekedt, kemény, elfordítja a fejét, hogy kibújjon az erőszakos ajkak elől. ? Nem akarom, oké? Egy csókot se akarok már tőled. Miért nem érted meg? Még kapsz három másodpercet, hogy lemássz rólam, aztán nem fog érdekelni, hogy nő vagy, kapsz egy fülest. NEM. AKARLAK. Neked nem vagyok senki. Tűnés.

Tessék, ezt is megérte. Egy fruska, aki előbb úgy tesz, mintha ő lenne élete férfija, aztán meg nemes egyszerűséggel leteperi, ő meg még védekezni is alig tud, mert azért mégis nekipréselődik egy puha, meleg test, és? Nem, ilyen is csak vele történik meg, jön egy kis, fehérneműs dög, és máris elveszíti a fejét. Tényleg eljutott oda, hogy lassan már mindegy, kivel bújik ágyba? Remek. Ennél már csak az lesz jobb, ha talál egy ilyen Alice-et hímben is. Most áldania kellene a szerencséjét, hogy nem talált, mert azt nyilván nehezebben pattintaná le magáról. Egy pöttömebb kislánnyal még gond nélkül elbánik, de mégse ő az Arnold Schwarzenegger. Lovagénje ellenben még él benne valahol a felkorbácsolt férfi-fenevad mögött durmolva, és jelenleg épp arra vár, hogy Alice hajlandó legyen kimászni a személyes szférájából. Még egy fél másodpercig, kábé.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2009. 01. 03. - 14:06:56
~ Ethan ~

Joy kezd átmelegedni Ethan kezétől, míg a fiú körül érezhetően csökken a hőmérséklet. Amy hangtalanul élvezi a nyárias meleget, azonban ismeretségük rövid ideje ellenére némileg kiismerte a pasast, így nem lepődik meg annak lázadását hallván. Mégis olyatén érzete támad, mintha hideg víz csordogálna a gerince mellett.
Hangosan számolja az ígért három másodpercet, ám nem és nem történik semmi; konokul ücsörög a hugrás térdein. Változásnak legfeljebb az tudható be, hogy kihúzza magát, egyik kezét az ölébe ejti, miközben a másikkal a frissen meggyújtott cigivel játszik. Pörgeti ujjai között a csikket, akár nemrég a varázspálcáját, s nem zavarja az sem, hogy ez ég. Időnként beleszív, hogy fogyjon is, amúgy meg a parázs által előrajzolt formákban gyönyörködik.
Nem igaz, hogy nem veszi észre magát. Pontosan érzi Ethan dühét, ahogyan annak kiváltóját is sejti. Ő maga az. Ethan az a fajta hapsi, aki menekül ha azt tapasztalja, hogy fut utána egy csaj, mindemellett gyenge és esendő, mert csak egy férfi és akarata ellenére is reagál a teste; csakhogy mindezt még önmagának sem vallaná be. Amy belátja, hogy nála nem megy semmire, ha ezek elmagyarázásával próbálna segíteni, ezért ráhagyja az egészet, kacagva vállat von.
- Azt csinálsz, amit akarsz, Marcel. Felőlem szájon vághatsz, de előre szólok: vissza fogok ütni és fájdalmas lesz. Jah, ha megmondod a hörgőropi árát, holnap reggel visszakapod, nehogy véletlenül lopással gyanúsíthass, álherceg.
Ezzel igyekszik terebélyesebbé nyújtani sortját, pólóját, majd mikor végez ártatlanul megkérdezi:
- Tessék, így jobb?!
Az már cseppet sem zavarja, hogy a ruhák anyaga egy milimétert sem nyúlt. Viszont Ethan térdéről sem hajlandó távozni, egyrészt mert nem olyan állati nehéz ő, hogy a krapek megszakadjon alatta; másrészt mert még mindig a hátán van az a bizonyos kéz, és ő tagadhatatlanul élvezi, hogy lopja a meleget. Mert mozgás nélkül mégiscsak hideg van a kastély folyosóin.
A nevetést viszont egyszerűen képtelen abbahagyni. Meglehet a cigarettában volt valami, avagy ez az egész abszurd helyzet csiklandozza, de ez Amy felől nézve teljesen mindegy. Előbb csak halkan kuncog, aztán egyre hangosabban kacag, végül rázkódik a visszafojtani igyekezett nevetéstől.
Aha, nekem nem vagy senki, na persze. Csak azt áruld el, hogy akkor mit akartál tőlem ismeretségünk első pár percében? Mert azt kötve hiszem, hogy az égvilágon semmit, pláne a leteperésszerű csókodat nézve... Nem baj, titkold csak. Nem fogom harapófogóval kihúzni belőled, van énnekem jobb dolgom is minthogy érzelmileg fogyatékos kisfiúkból szedjem ki kisded titkaikat - véli bőszülőn, mégsem szól egyetlen szót sem, csak higgadtan ül, mint aki karót nyelt. Szeme visszatükrözi az izzó parazsat, de semmi egyebet nem lehet felfedezni tekintetében, a máskor oly nyitott lány teljesen bezáródott hirtelen.
Amy eltökéli, hogy csakazértsem fog megsértődni, nem lesz két-három napig totálisan kibukva egy ilyen hapsi miatt. Hiszen Ethan csak egy a sok közül, annyi mászkál belőle a világban, csupán más a kinézetük, hangjuk, de legbelül mind ugyanolyan. Az már nyilván az ő hibája, hogy mindig ezt a fajtát fogja ki, hogy mindig az ilyenekhez vonzódik. Ethant nem akarja megváltoztatni, nem akarja, hogy Marcel legyen belőle, még ha el is rontotta kettejük játékát. Csupán azt szerette volna, ha egyszer végre nem csak ő habarodott volna bele egy srácba, hanem kölcsönös lenne az érzés, ha egy fiú végre nem csak a szexet akarná tőle. Úgy tűnik, ez túlzottan bonyolult vágy, nehéz kérés és Amynek nincs kéznél aranyhala, hogy ezt az egyszerű kívánságot valóra váltassa vele.
Üres tekintettel néz Ethan szemébe, végül egy halovány, kesernyés-gúnyos kacajjal lelibben térdeiről. A közeli ablakhoz sétál, nekitámasztja homlokát és ahogy támaszkodik, elejti a cigarettát. A parázs szétfröccsen a földön, azután lassan kialszik, Amy pedig egyre csak a birtokot bámulja. Esélyt ad a fiúnak, hogy leléphessen és eközben Joy tudja, ha most Ethan elmegy, ő nem fog utána kutatni, futni hagyja. Ahogyan ezt az éjszakát is igyekszik majd minél mélyebbre temetni emlékezetében.
Vétkedre boruljon radír - idézi kedvenc írója egyik könyvét, ámbár ő sem érti miről jutott most ez eszébe.
Most még utána léphet Ethan, még visszahúzhatja magához nagyobb következmények nélkül, hiszen Amy immár semmit nem vár tőle. A lányka nem érti a hirtelen fellobbanó, azután hamarjában kihunyó érzést, ahogyan önmagát sem érti. Hiszen csak egy kamasz, aki valójában önmagát sem találja, hát hogyan igazodhatna el így az érzelmek bonyolult útvesztőjében?!
Töprengőn nézi a fák koronáját, a jellegzetesen éjkék eget, aztán egy halk sóhajjal megfordul ellenőrizni, hogy ott van-e még a srác a padon vagy csak álmodta az egészet.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2009. 01. 10. - 21:35:41
|| Amy ||

Türelmesen ? na jó, ez nem igaz, mert veszettül türelmetlenül ? várja, hogy a lány lemásszon az öléből, és eltakarodjon, vagy legalábbis hagyja neki, hogy ő takarodjon el némileg csökkent fölénnyel, de már ez is mindegy, csak szabadulhasson ebből a szituációból. Az arcán is szétterül ez a bosszúság, ami már csak hajszálakra van attól, hogy komoly agresszivitásba szaladjon át. Nagyon viszket a tenyere, ahogy lependerítse onnan a leányzót, de igyekszik uralkodni magán, mert azért erkölcsi kódexe még neki is van, és bár szemrebbenés nélkül hátbatámadni egy másik srácot, azt ő úgy definiálja, hogy az esélyek mesterséges kiegyenlítődése, de egy lányt megütni azért már feszegeti azokat a határokat, amiket a lelki üdve érdekében nem szívesen lépne át. De ez a fehérneműs kis dög kezdi meggyőzni arról, hogy túlélő szkilljei mit sem érnek, ha továbbra is ilyen finomkodva áll hozzá a nők gyomorszájba rúgásához. Lehet, hogy tényleg fel kéne adnia az elveit. Már ami még van belőlük, persze. És még van pofája ahhoz, hogy hangosan számoljon vissza! Megáll az ész. Rávicsorog, veszett kutya stílusban, hátha attól megriad, de nem. Atyaég, nem. Hát hogyan lehet valaki ennyire makacs? Tényleg megáll az ész. Lejár a három másodperc, és ő még mindig holmi morális viták ürügyén hagyja, hogy ott páváskodjon az ölében a kislány, kacarásszon, és játsszon a tőle lopott cigarettával. Most mégis mihez kezdjen, nyomja ki a szemét? Azért van még férfiúi méltóság a világon. Jógalégzééés.

- Megtarthatod a cigi árát, ha megteszed, hogy sem holnap reggel, sem máskor nem futsz velem össze ? közli sarkvidéki hangnemben, és összepréseli ajkait. Észre se vette, hogy Amy hátán felejtette a kezét, de most határozottan visszaveszi, lopja a meleget mástól. ? És most légy oly kedves, fogd fel a gondosan összeszerkesztett szavaim értelmét, és fáradj le rólam. A bikininek is alig beillő pizsiddel meg azt csinálsz, amit akarsz ? sziszegi, bár ez teljesen azért nem igaz, bármennyire is iszonyatosan taszítja Alice viselkedése, azért megnézné, mi van azalatt a pizsi alatt. De erről nem tehet, ő csak a természet gonosz szeszélyéből született, mentálisan természetesen magasabbrendű, de alapvetően bizonyos szervi funkcióinak béklyójába kötött, s így a másik nem praktikáival szemben védtelen, sebezhető jószág, amit általában úgy neveznek, férfi. Bár a frankót megvallva egyelőre inkább csak fiú, de ebből a szempontból a helyzet csak annál rosszabb. Még akár az is lehet, hogy nem elvi dilemmái kényszerítik arra, hogy ne tegyen kárt a tenyérbemászó leányzóban, hanem az, hogy ha hajlandó lenne befogni a száját ? vagy legalábbis.. valami másra használni ?, és főleg abbahagyná ezt az irritáló kacarászást, esetleg foglalkozhatnának szórakoztatóbb dolgokkal is. A maguk nyers, állatias valójukban. De leszámítva, hogy piszkosul vágyik erre, azért mégiscsak szembeköpné magát, ha ezek után már mindenkivel csak úgy összeállna, mert úgy rakták össze ott fenn, hogy az első dolog, ami eszébe jut, az valami nagyon mocskos legyen.
Igazából már rég nem néz a játék-Alice-re, csak bámulja maga mellett a padot, és ül mereven, ökölbe szorított kézzel, mint egy durcás kisfiú, azzal az elképzeléssel, hogy lehet, hogy három másodperc alatt nem is, de majd valamikor csak megunja, hogy egy egyre gépiesebben légző szobor ölében ücsörögjön, és akkor majd, tiszta kézzel, megcsúfolva, de legalább szabadon távozhat. Mégis türelmetlenül pillant fel megint, és hiába nem érdekli, a mélyéig lát az üresnek szánt tekintetnek, látja a nyugodt vízfelszín alatt kavargó örvényeket, és látja benne a maga álláspontjából a mélyben rejtőző jellemet. Hirtelen kis szánalom önti el a leányzó iránt, akinek a szemében valami befürdött, sebzett-megkeseredett, makrancos kislány tükröződik, mélyen eltemetve, aki valamikor, tizenkét-tizenhárom évesen vagy egész kölyökként valami okból nem kaphatta meg azt a játékszert, szeretetet, gondoskodást, figyelmet vagy bármit, amire azóta is vágyik, és amit azóta is hajszol bármilyen formájában, noha a fájdalomtól valószínűleg elég alaposan begyógyult a maga kis álomvilágába ahhoz, hogy ne legyen képes felnőni, és észrevenni magát. Megborzong. Szánja, ez oké, ez érthető, de nem hajlandó játékszerré lenni. Senki játékszerévé. Szánalomból sem.

Akaratlanul is mélyebbet lélegez, ahogy arra riad mélyenszántó, filozofikus gondolataiból, hogy otthagyták. Még csak örülni sem tud neki. Egyszerűen nem tud mit kezdeni a sérült emberekkel, talán azért, mert neki is megvannak a maga mélyen, néha még önmaga előtt is félig-meddig titkolt sebei, amiket viszont ő legalább mégsem lógat ki a kirakatba, rendszeres időközönként persze legöngyöli róluk a gyolcsot, és módszeresen, gyengéden végignyalogatja őket, de nem hagyja, hogy látszanak rajta, azt pedig pláne nem, hogy eluralkodjanak a viselkedésén, a gondolkodásán, a személyiségén, és belőle is valami szomorú kis pszicho- vagy szociopata legyen. Nem, az istenért, soha! Nem adja fel. Ha fáj, hát fáj, de ez nem szabad, hogy minden másra is rányomja a bélyegét. Nem csak minden másra, de egyszerűen semmire sem. Akkor már ki is mehetne a legközelebbi sírkertbe, és a tíz körmével elkaparhatná önmagát még nagyon is vadul dobogó szívvel, feketedő, de makacsul működő tüdővel, bolondosan járó aggyal, minden reményével, álmával, rossz viccével és ép vagy megbomlott gondolatával együtt. Arra márpedig nem hajlandó. Egyedül akkor fog befeküdni abba az átkozott gödörbe, ha majd egészen, minden porcikájában halott lesz. Korábban semmiképp, bármi is történjék. Őt aztán nem lehet megtörni, nem lehet eltorzítani azt a mocskos lelkét, az ilyen marad, amivé az ő tettei és az ő döntései tették, egyszerűen nem hagyja magát. Mindig felkel, és mindig küzd tovább. És nem tudja felfogni, hogyan lehet ezt másképp. Hogyan lehet hagyni elterpeszkedni a fájdalmat. A fájdalom jön-megy, és kész. Túl kell lépni. Lélegezni, üvölteni, csókolni és ölelni tovább. Ennyi az egész.
Keserű a szájíze a találkozásból, érzi, hogy finomabbnak kellett volna lennie, türelmesebbnek, de jobb talán, hogy nem keveredett bele semmibe, amiből esetleg aztán nem tud kiszállni. Még így se volt egyszerű. Felkel, kevésbé rugalmas lépéssel, mint máskor, és vet egy hosszú pillantást az ablaknál ácsorgó leányzóra. Sír? Nem sír? Mindegy, ő nem képes megváltani. Magának kell összeszednie magát, felfogni, hogy hülyén viselkedik, aztán észt teremteni, felnőttséget, komolyságot.
- Csá, Alice ? csak ennyit mond végül, majd sarkon fordul, és elindul a folyosó azon vége felé, amelynek irányában a klubhelyiségét sejti. Vagy.. talán nem is arra. De mindegy is, csak innen el. Szolidan frászt kapott. De kis finom lélek.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Amy Joy - 2009. 01. 21. - 13:52:09
~ Ethan ~

Amy rájön, hogy felesleges a háta mögé pislognia, az ablaküvegen a gyér fény ellenére is visszatükröződik a fiú alakja. És arra is rájön, mennyire kifordult önmagából az imént, ahogy úgy odadobta magát ennek az Ethannek. Ha valaki elmesélné neki ezt a kis történetet, tutira nem hinné el az illetőnek, hogy lehet valaki ennyire mentes minden gátlástól. Egyszerűen kinevetné az illetőt, elszórakozna vakságán - ha viszont veled történik meg ilyesmi, cseppet sem találod nevetségesnek, sokkal inkább megalázónak látod a szituációt. A saját részedről megalázónak.
Nem a visszautasítás zavarja, hanem az a módszer, ahogy ez a fiú játszik a lányokkal. Most éppen vele, de sejthetően bárkivel, bárhol megteszi ezt és még csak nem is fog rosszat álmodni tőle. Joy ennek ellenére úgy érzi, tartozik valamivel a srácnak, mert az nem használta ki a gyengeségét, azt a néhány percet, amíg ő félretette a józan eszét.
Mosolyogva nézi az ablakot, majd egy halkan elsuttogott Invito!-val magához hív néhány sarlót és galleont a holmijai közül, a hálószobából. Mikor már a kezében érzi a hideg érméket, Ethan után siet. A fiú mégcsak a sarkon jár, így hát biztosan utoléri. Néhány lépéssel beéri a távozót, majd a kezébe nyomja a pénzt, ezzel kifizetvén a két szál cigit; azután eliramodik. Puha, macskaszerű lépésekkel, viharos tempóban távolodik a sráctól, ám még hallani lehet a suttogását, ami végülis bocsánatkérés a viselkedése miatt:
- Sajnálom... Marcel.


VÉGE


Cím: Re: Folyosók
Írta: Eaton McLain - 2009. 01. 24. - 23:46:10
(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)
 - Sétáljunk akkor, ha úgy óhajtod. ? Eaton gondolatai között végigvonszolták magukat Nadine mondatai, és csak lassú felszívódás után nyertek értelmet. Rövid gondolkodási szünet után megfogalmazódott benne a válasz. Ahogyan a páros a kerengőből kilépve az iskola hűvös folyosóinak kövére lépett, hirtelen mintha megszűnt volna a zsivaj. Nem futkorásztak a fiatalok, és csak egy-egy idősebb diákot lehetett elvétve látni, amint azok dolgukra sietnek fel s alá a folyosón, lépcsőkön.
~ Kezdjük a leges legelején, mit is mondott pontosan? ~

 - Mire is gondoltál? Kérjük meg Foley Professzort, hogy engedélyezzen egy kis kotyvasztást órai kereteken kívül? Én benne vagyok, megkérheted ? mondta Eaton, mintha egyértelmű lett volna, hogy a lány fogja kérni az engedélyt, és nem ő. Pedig valahol érezhető volt Nadine szavai mögött, hogy a hölgy igenis ezt szerette volna, mert saját érvelése szerint, a fiút kedvelik a tanárok, és ezáltal különböző kiváltságokat kap, valamint mások számára azonnal elutasított kéréseit elbírálás alá helyezik. ? Majd mikor a professzort megkéred, mutasd meg neki a dekoltázsodat, és azonnal sínen vagy ? ugratta Nadine-t Eaton, bár érezte, hogy a lány nem veszi majd a lapot. Ha mégis, akkor kellemes meglepetés éri majd.
Eaton elkalandozott afelé a lehetséges útvonal felé, miszerint mi van, ha engedélyezik a különórákat és bájitalok készítését számukra. Mit fog kitalálni, mit fog a lány elé nyújtani? Nem igazán mélyült ebbe bele, hogy vajon miként is próbálja majd kideríteni, hogy készítéskor hol ronthat illetve hibázhat a lány?
~ Kit érdekel, ez úgysem fog megtörténni. Miért töröm magam ilyen haszontalan és nevetséges gondolatokkal, mikor tudom, hogy egy a nyolcvanmillióhoz az esélye, hogy az engedélyt megkapjuk? Nyugalom Eaton, ne pazarold az energiád és gondolataid ilyen felesleges apróságokkal? ~

 - Szorgalmas? Tisztelettudó? ? A fiú jóízűen felnevetett. Kék szemei most életre csillantak, rég mulatott ilyen jól másokon, bár ezt nem szívesen vallotta volna be magának. Ő nem szokott mulatni, arra nincs ideje.
Láthatóan szórakoztatta a lány buzgósága és furcsa dicsérő szavai, amelyek egy átlagos diák szemével bizony értékes tulajdonságoknak tűntek.
 ? Szerintem az első az nézőpont kérdése, a másik pedig egy olyan szemszögből való rávilágítás, ahol a hiány nemlétét érzékeljük. Lehet, hogy ez a mondat értelmetlennek vagy bonyolultnak hatott, így elmagyarázom. ? Eaton megigazította a vállán fityegő oldaltáskát, majd hajába túrva felfrissítette érzékeit.
 - Nem kifejezetten vagyok szorgalmas, csupán ha már itt vagyok, akkor tanulok, elvégre azért jöttem ide, valamint az én érdekem, hogy az információt elsajátítsam. Az akarat, hogy mindent tudni akarok csupán egy cél, és a cél által megszerzett hatalom az igazán fontos számomra ? itt Eaton egy sokatmondó, ?A tudás hatalom.? féle pillantást vetett Nadine-ra, mellyel igyekezett érzékeltetni a helyzetet, melybe a lány került.
 - Tisztelettudó? Nem sorolnám sem a pozitív, sem pedig a negatív tulajdonságok közé, bár úgy vélem, hogy az általad elmondott felsorolásban pozitív értelmet akart nyerni. Sikertelenül. A tisztelet megadása egy ősrégi tulajdonság, tett, viselkedés, vagy aminek csak akarod, annak hívod. Az állatok között is megvan a hierarchia, és az egyes ranglétrákhoz tartozó tiszteletet minden állat betartja, kimutatja, ezzel elfogadva az adott ranggal rendelkező személy, illető tudását, hatalmát és befolyását. Az, hogy megadom a tiszteltet egy tanárnak nem különlegesség, ez lenne az ideális minden diák számára, vagyis hogy az idősebbekkel szemben tisztelettudóak. Nem beszélnek vissza, és fenntartják azt a lehetőséget és esélyt, hogy a korosabb személy több tapasztalattal rendelkezik, mint ő maguk.
Eaton a kisebbfajta monológ után kitekintett a folyosó egyik ablakán át a rétre és a Tiltott rengetegre, melynek facsúcsai úgy hajladoztak, mint a vallásos, imádkozó muglik egy templomi kereszt előtt. Furcsa, kecses mozgásuk lassan átívelt egy tánc mozdulataiba?
 - Most, hogy ennyit papoltam, még mindig azt szeretnéd, hogy korrepetáljalak?


Cím: Re: Folyosók
Írta: Nadine Hayes - 2009. 01. 25. - 12:42:42
     (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
Nadine elhúzza a száját és most már gondolkodás nélkül megenged magának egy szemforgatást. Mindezt a fiú dekoltázsos megszólalása váltotta ki belőle. Sosem rajongott a korosztálya által úgy kedvelt testi, szexuális viccekért. Egyszerűen nem tudta, hogy miért olyan érdekes és szórakoztató mások szexuális életéből viccet űzni, főleg akkor, ha ezeknek a vicceknek semmi közük nincsen a valósághoz.
- Gyerekes vagy ?mondja végül ki a véleményét a fiúnak, miközben akaratlanul is közelebb húzza magához a tankönyveit, hogy az emlegetett testrésze a lehető legnagyobb biztonságban legyen. Túlélési reflex vagy mi a fene ez.

Aztán jön egy kis monológ a McLain gyerektől, ami az előző beszólása után határozottan furcsán hat és, amelyet Nadine erősen erőltetettnek érez, mintha a fiú csak azért mondaná ezeket a dolgokat, hogy nagynak, okosnak és felsőbb rendűnek mutassa magát előtte, közben meg azt sem tudja, hogy miket beszél. A hollóhátas lány azonban csak türelmesen végig hallgatja, megvárja, míg a fiú befejezi. Érzi, hogy Eaton éppen elő akarja adni magát, mint a legnagyobb bölcs, de Nadine szemében kissé hiteltelennek tűnik. A szavak ugyan elhagyják a száját és még összefüggés is úgy-ahogy akad bennük, de a lány mégsem érzi úgy, hogy Eaton tényleg hisz abban, amit mond, hogy tényleg így gondolja. Inkább olyan, mintha egy könyvben olvasta volna, aztán most visszamondja, hogy pátoszi magasságokba emelje magát, Nadine-t pedig a sárga földig döngölje.
- Sosem értettem, hogy miért kell az embert újra meg újra az állatokhoz hasonlítani. Lehet, hogy régen még sok mindenben hasonlítottunk hozzájuk, de mióta elmondásunk szerint, civilizálódtunk, azóta kifejezetten messze kerültünk tőlük. Az állatokban keresni emberi viselkedéseknek az okát ma már korán sem olyan pontos, megbízható ?rázza meg a fejét, majd már folytatja tovább.

- A tisztelettudó pedig, mint tulajdonság? Nem hiszem, hogy egészen pontosan összehasonlítható lenne az állati falkák rangsorával. Az állatok behódolnak, mert elfogadják, hogy a másik erősebb és féltik a saját életüket. Nem gondolom, hogy azért adják meg a tiszteletet a másiknak, mert az tényleg olyan nagy hatással lett volna rájuk. Gyanítom, hogy ha nem féltenék az életüket, épségüket, akkor mind egyformán kezelnék a másikat.
Ellenben mi, emberek, ha kellően jól neveltek vagyunk, akkor is megadjuk a tiszteletet a másiknak, hogy ha az életünk nincs veszélyben. Értem én ezt úgy, hogy például Dumledore biztosan nem ölne meg egyikünket sem, hogyha beszólnánk neki, mégis tiszteljük, mert kiérdemelte. A tudásával, a személyiségével és egyikünk se tör az igazgatói székbe. Ezzel szemben, ha egy állat csupán kétszer annyi csapásnyomot ismer, mint a másik és törődik a falkatársaival, azt a többiek szépnek és jónak találják, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy megpróbáljanak a falka élére törni. A két tisztelet sok mindenben eltér, hogy ha engem kérdezel ?fejezi be az állati hasonlítást, hiszen sosem volt ennek a pártolója. Aztán hirtelen eszébe jut valami szörnyűség?
- Embereknél maradva? a Tudjukki felé irányult tisztelet? Nagy többségében inkább félelem, sem mint tényleges megbecsülés. Szóval ha így nézzük, vannak párhuzamok az emberek és állatok között... ?ez a megszólalása már jóval halkabb, kicsit visszafogja a hangját. Nem szereti ezt a témát, de a beszélgetés eszébe juttatta és kikívánkozott belőle. Aztán rájön, hogy éppen egy mardekárosnak mondta el, ami lehet nem volt a legjobb választás, de most már késő.  Végül megrázza a fejét.

- Visszatérve oda, hogy a tiszteletadás pozitív-e vagy negatív, esetleg semleges? Régen talán semleges volt. De az idők változnak és ma már igencsak pozitív számba megy. Hiába lenne az a normális, hogy mindenki tiszteli a másikat? Lásd be, hogy akár akarod, akár nem, te rendelkezel ezzel a kedvelt tulajdonsággal. Háztársaidnak biztos nem tetszik, hogy van benned valami pozitív ?teszi még hozzá az utolsó mondatot egy kisebb fintor társaságában. Előítélet? Valószínűleg. De Nadine úgy tapasztalta, hogy a mardekárosok nagy része nem szereti, ha valaki pozitív dolgokat mond róluk. Ők nem aranyosak, kedvesek, segítőkészek? Pedig Hayes szerint néha de. Csak hát vannak ezek a gonosz és eltörölhetetlen sztereotípiák.
- Tudod, ott tartok, hogy fogalmam sincs. Szükségem lenne arra, hogy valaki segítsen rendesen elsajátítani a bájital főzés művészetét, valaki olyan, aki jó benne, és te ilyen vagy. Viszont olyan valakire nincs szükségem, akinek semmi kedve az egészhez. Többet árt, mint használ ? szalad ki most már belőle. Hiába mióta a kerengőben találkoztak azóta Nadine egyre inkább úgy érzi, hogy Eaton le akarja rázni, hogy egy utolsó senkinek tartja. És bár lánykánkat általában nem zavarja a kezdeti távolságtartás, azért azt még ő sem viseli el, hogyha ennyire keresztülnéznek rajta. Neki is van tartása és azért tudja, hogy annál többet ér, mint ahogyan McLain viselkedik vele.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Eaton McLain - 2009. 01. 25. - 21:30:43
(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)
Gyerekes vagy. A mondat berobbant gondolataiba, és szétroncsolt minden létező kedvességet, megértés vagy segíteni akarást. Nem akart gyerekes lenni, mert a gyermekek meggondolatlanok és ingoványosak, döntéseiket nem képesek rendesen átgondolni, mert nincs elég tapasztalat hátuk mögött. Eaton-t kirázta a hideg, arca pedig teljesen elkomorult, szeméből minden kiveszett, ami életre utalna, lelki jelenlétre testében.
Nadine, ahogyan Eaton remélte, azonnal ellentétes gondolatokat és érveket kezdett el felsorakoztatni, de a fiú tudatosan hagyta, hogy a lány maga jusson gondolatainak végére. Mikor Voldemort Nagyúr szóba került, a fiú szinte automatikusan még több figyelmet szentelt a lány szavainak, mint előtte. Nem mintha idáig nem figyelt volna oda rá, de néha-néha megengedte magának az elmélázást, elgondolkodást vagy másra figyelést.
~ Nem érti? Nem érti a tisztelet megadásának lényegét. ~
A fiú kótyagosan csóválni kezdte a fejét, mikor látta, hogy Nadine hiába jutott közel ahhoz, hogy saját magát megvétózza, nem döbbent rá, hogy valóban meg is tette.
 - Pedig pont most mondtad ki azt, ami mellettem szól. Egy ok, vagy érv, mely az én véleményemet támasztja alá, elvégre akkor az állati hasonlat igenis helytállónak minősült. Senki nem mondta, vagy foglalta törvénybe, hogy csak akkor adjuk meg a tiszteletet másnak, ha erősebbnek véljük. Ez a cselekvés nem csupán az erőviszonyokra alapul, hanem egy bizonyos rend megtartásáért van. Dumbledore Professzort sokan azért tisztelik, mert a szemükben kiérdemelte a tiszteletet, sokan pedig csak azért, mert nem akarják, hogy eltanácsolja őket. De itt nem csak az igazgatóról van szó, hanem sok minden másról. Ahogyan említetted, Tudjukkivel szemben a félelem hozza ki a tiszteletteljes viselkedést, félnek a haláltól és a szenvedéstől. Vagy ott vannak a nagyon kicsi kislányok és kisfiúk, akik szüleikre néznek fel. Ők is tisztelik az idősebbeket: Esetleg mi, mint diákok tiszteljük a tanárainkat, mert nem akarunk rossz jegyeket. Mert a tanároknak megvan a hatalmuk, hogy lerontsák érdemjegyeinket, és tönkretegyék a jövőnket, ezért érdemes tisztelettudóan viselkedni, amihez természetesen nem szükségeltetik az, hogy magát az embert tiszteld. Így már érted? Ez csak egy olyan viselkedésforma, mellyel megelőzzük a bajt, és az összetűzéseket, amelyből vélhetőleg mi kerülnénk ki vesztesként. Senki sem szeret veszteni.

Eaton remélte, hogy elég példát hozott fel arra, hogy Nadine látásmódját kicsit tágabbá tegye, kiszélesítse, mert a lány igencsak leragadt a ?ki az erősebb? résznél, miközben a fiú nem szándékozott leszűkíteni a dolgokat ilyen kicsire.
Miközben a folyosón lépdeltek tovább, A lány ismét felhozta a jó és a rossz tulajdonságos vitát, mire a fiú csak legyintett könnyedén. ~ Ha minden vágya hogy a tisztelet megadása pozitív tulajdonság legyen, ám legyen. ~
Lásd be, hogy akár akarod, akár nem, te rendelkezel ezzel a kedvelt tulajdonsággal. Háztársaidnak biztos nem tetszik, hogy van benned valami pozitív. Eaton megtorpant, mintha leállt volna benne a menés-motor, és csak bámult maga elé a semmibe üveges szemeivel.

? - Jól csináltam, papa? ? hallatszik egy vékonyka gyermekhang a távolból.
 - Jól, fiam. Pont, ahogyan egy jó kisfiúhoz méltóan kell. Nah menj, és énekeld el ezeket a locsoló verseket a lányoknak, és kapsz értük sok-sok hímes tojást meg puszit. Nah menj ? veregette meg gyöngéden a férfi a kisfiú vállát, majd egy unszoló löketett adott a csöppségnek a kapu előtt ácsorgó piros szoknyás lányok felé, akik kis kosarukat maguk előtt limbálva mosolyogtak. Olyan 5-6 évesek lehettek, óvodás éveik felső tagozatába járhattak, és vélhetőleg ez volt az utolsó évük, amikor tanulástól mentes hónapjaikat tölthették a játékok között hétvégente, ám most, ünnep lévén szünet volt.
Eaton óvatosan indult el a lánykák felé, miközben néha hátrapillantott édesanyja és édesapja ölelkező sziluettjére, melyet hátulról világított meg a felkelő nap.
 - Nem kéne ennyire biztatnod, elvégre nem lehet mindig ilyen kedves és aranyos? - suttogta a férj fülébe a nő, majd mikor elhajolt tőle, ő is bátorító mosolyt küldött gyermeke, Eaton felé.
 - Ugyan Tiffany drágám, hiszen még gyerek.
 - Lehet, hogy gyerek, de meg kell tanulnia, hogy a kedvesség és segítőkészség igen jó tulajdonság, melyet mások kihasználnak. Ráadásul sebezhetővé és gyengévé teszi a őt.?

~ Gyengeség. Tehát még mindig gyenge vagyok? ~
Eaton kezei ökölbe szorultak, ahogyan az emlékek felrémlettek előtte. Szemei előtt ott lebegett a locsolkodás, ahogyan elmondja a verset a kislányoknak, meglocsolja őket, majd otthagyja a kis csoportot, akik értetlenkedve nyújtanák a tojást, ám a kisfiú csupán azt feleli: ?Nem vagyok gyönge. Azért locsoltalak meg titeket, mert apa azt mondta, ezt KELL tenni.?
A fiú szemein az erek kezdtek ideggel megtelni, ahogyan a lány mondta tovább a magáét, és kezdte lehordani Eatont. Ha egy rajzfilmet készítettek volna erről a jelenetről, akár égnek álló hajat és kiguvadó szemeket ir firkanthattak volna Eaton fejére, annyira dühös volt. Nem feltétlenül attól lett ideges, amit a lány mondott, hanem az egész helyzettől. A tulajdonságoktól, az érthetetlen dolgoktól, amit tőle várt a lány, és attól az abszurdumtól, amibe kerül. Bal szeme sarka rángatózni kezdett, mire észbe kapott, hogy ismét ingerült, így mereven kitekintett a folyosó egyik ablakán, és remélte, hogy hamar elmúlik ez az állapot, és képes lesz megnyugodni.

A gázkamrák füstöltek, szinte fujtatott a teste, majd a harag röpke másodpercek alatt tovaszállt, és nem maradt utána semmi, csak két fehérre szorított ököl. Eaton mélyeket lélegzett, majd rögvest döntött. A célja az volt, hogy a tanárok szemében nagyobb és nagyobb megbecsülést érjen el, és ha ehhez gyengének kell lennie, ám legyen, feláldozza ezt a részét a cél érdekében.
Iramosan megindulva megragadta a lány csuklóját majd húzni kezdte be az épület belseje felé, ahol már nincsenek ablakok, és lassan megjelennek a termek ajtói.
A lány puha bőre kissé meglepte, nem volt hozzászokva a bársony érzéséhez, de megpróbált nem törődni vele. A sötétség kellemesen hatott szemeinek, ám a szembe jövő pletykás lánydiákok nem éppen. Nadine-t az egyik szobor melletti árnyékba lökne, neki a falnak, de igyekezett gyengéd lenni, elvégre egy lányról van szó. Ő maga is beállt az árnyékba, s falnak támasztott kézzel hátrapillantott. Amint a lányok eltűnte a folyosón, ő maga Nadinehoz fordult, és suttogóra fogva az ügyet gyorsan elhadarta mondanivalóját.

 - Rendben, segítek neked, komolyan. Eleinte idiótának néztelek, mert olyan problémával álltál elő, amin szinte lehetetlen segíteni, illetve nem lehet behatárolni, hogy pontosan min kéne segíteni. Elvégre csak pontosnak kell lenni, oda kell figyelni és követni kell az utasításokat, amik le vannak írva, ez pedig nem nagy kunszt. Ám ha komolyan nem megy, akkor segítek, de erről mindenki másnak csönd, nem mondhatod el. Már nem csak azért, mert rájuk nem tartozik, hanem mert nem szándékozok jótékonyságot rendezni, de ha már megkértél és elvállaltam, mindent beleadok. Találkozzunk akkor két nap múlva a Nyugati szárnyban az Óraépületben délután négykor, és ott megbeszéljük a továbbiakat. Nékem most van némi problémám ? Eaton megdörzsölte szemeit, mintha hosszú percekig nem pislogott volna, és most kiszáradt szemgolyója égne a nedvességhiánytól. ? Mindegy, nem terhellek ezzel.
A fiú hátrált két lépést ki a fénybe. Kissé zavartan megigazította a nyakkendőjét és az ingét, majd egyik kezét hátra, a másikat előre téve meghajolt.
 - Elnézést kérek az ezelőtti modortalanságaimért, remélem el tudod nekem nézni. Ha megbocsátasz? - motyogta, majd hajába túrva oldalra fordult, és elsietett az épület egy másik részébe.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Nadine Hayes - 2009. 01. 27. - 17:27:06
     (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
Furcsa, hogy az az egyetlen egy szó micsoda eszmefuttatást indított el kettejük között. Kicsit mindketten engedtek a maguk igazából, elismerték, felfogták a másik álláspontját. Úgy zajlott le kettejük között ez a vita, ahogyan egy vitának le kell zajlani. Nem küldték el egymást melegebb éghajlatra és nem is süketek párbeszéde volt. Normális, jól nevelt, kulturált emberek módjára beszélgettek el egymással.
És ezt Nadine rendkívül élvezte. Ugyanis szeretett a világ dolgairól beszélgetni, megismerni mások nézeteit, véleményét. Csak, sajnos nem mindenki alkalmas az ilyen témájú beszélgetésre.

A tiszteletadás dilemmáján tehát túljutnak, ám mielőtt ezt a lány tényleg felfoghatná csuklóján hirtelen megérzi Eaton ujjainak szorítását és a fiú már rángatja is magával.
- Mit csinálsz? Hé! Eressz el! ?ösztönei máris beindulnak a lánynak, menekülne ?rabságából?. Mivel vékony lánykaként esélye sincs a fiú ellen fizikailag, ezért marad a kiabálás, segélykérés. A srác persze nem mond semmit, csak siet végig a folyóson maga után húzva Nadine-t, aki egyre inkább nem érti a helyzetet. Hova rángatják ilyen nagy sebbel-lobbal és mi célból?
Idővel aztán megunja a szóbeli ellenállást, már csak néha kérdezi meg, hogy mégis mi folyik itt. Az egyik ?Hova megyünk?? kérdésénél jön szembe két diáklány, ruhájuk alapján egy griffendéles és egy hollóhátas (már ha Nadine nem tévesztette el a színeket. Végtére is nincs rajta a szemüvege^^, igaz színtévesztőnek még nem színtévesztő de ki tudja mikor derül erre fény). Szóval jön szembe ez a két említett leányzó és szemöldöküket felvonva néznek a furcsa hatású pár(?) után. Nadine pedig már hallja is a diáktársainak gondolatait és spekulációit?
Hogy McLain elrabolta, bántalmazta, esetleg, hogy járnak csak a fiú szégyelli ?stréber? barátnőjét a többiek előtt.
Igen, Hayes nagyon is sejti, hogy a lányok arcát figyelembe véve valószínűleg ez utolsó lehetőség a legszimpatikusabb számukra. Hiszen lányok. Meg diákok. És mi lehetne szaftosabb téma, mint a szerelmi kapcsolatok?
Nadine már egészen elfelejtette, hogy neki tulajdonképpen éppen aktívan ellen kéne állnia McLain rángatásának. De gondolatai egészen lemaradtak, valahol az ?Eaton és ő járnak? lehetőségnél.

Gyorsan ránéz a srácra és akaratlanul is eljátszadozik a gondolattal. Hiszen a fiú helyes, jól öltözött, jól nevelt és esze is van. Ugyan első benyomásra kissé hűvös, távolságtartó, de az még betörhető. Végül is,  olyan nagy kifogása nem lenne ellene, hogy ha jegyességbe lennének kényszerítve. De szerencsére nincsenek. Egyikőjük sem valami flancos, nagy múltú, aranyvérű család legifjabb nemzedéke. És ez a ?még meg sem született, de már van jegyese? játék általában a magukat mindenkinél többre tartó aranyvérű családoknál jellemző. Persze attól még lehet, hogy a McLain család is hasonló nézeteket vall, de abban azért biztos a lány, hogy az ő keze nem lett oda ígérve senkinek.
~Vagy csak még nem tudok róla? Ki tudja, mi zajlik a hátam mögött ?teszi még hozzá akaratlanul is, mire ajka gúnyos mosolyra rándul. Na igen, néha a szülők kiismerhetetlenek. De azért Hayes reménykedik benne, hogy apja nem követte el ellene ezt a bűntettet. Valahogy nem lenne kedve valaki olyan mellett leélnie az életét, akit nem is ismer, akit nem is szeret, egyszerűen csak muszáj egymás mellett lenniük. Nos, az bizony csúnya és boldogtalan lenne. Biztosan mindketten szerető után járnának?

Nagy álmodozásából végül McLain hangja szakítja ki és téríti vissza a valóságba. Időközben egy szobor árnyékában kötöttek ki és a csuklóját se szorítgatják már férfi(?) ujjak. Csak valahogy lemaradt a lány a változás folyamatáról. Se baj, majd utólag elképzelni.
- Jó, nem mondok senkinek semmit ?egyezik bele a feltételbe. Köszönömöket már nem fog mondani, már köszönte elégszer, majd megköszöni, ha valami eredményre is jutottak. Nem fogja hiteltelenné tenni ezt a szót. Aztán Eaton kijelenti az időpontot és már távozik is. Igazít magán, meghajol és már ott sincs.
- Szervusz ?köszön el ő is gyorsan, mielőtt még a fiú eltűnne. Merthogy egészen gyorsan lelépett ezzel ott hagyva őt egyedül.
~Jobb lesz leírnom a találkozót?figyelmezteti magát még mielőtt ő is távozóra fogná, majd rengeteg cucca közül előhúz egy félig tele írt pergament és gyorsan le is körmöli rá a mardekáros fiú által megszabott helyet és időt. Most még emlékszik rá. Így most a következő áll azon a bizonyos pergamenen, Nadine olvashatatlan írásával:
(http://kepfeltolto.frpg.hu/images/8l1m5bsckcgrncfm3lwc.png)


Cím: Re: Folyosók
Írta: Christine Limda - 2009. 02. 01. - 21:34:55
~A Francia Lovagnak~

Nem érdekel, egyszerűen nem érdekel, jön-e utánam vagy sem. Egyetlen egyszer sem nézek hátra, egyszer sem. Csak lépkedek. Előre. Az úticélt még magam sem tudom, csak azt, hogy innen el. Briantől el. Lépteim erős túlzással sem nevezhetőek csendesnek. Szándékosan-e vagy sem, de cipellői sarka mély nyomot hagynak a folyosó padlóján, hangjuk pedig talán még a túlvégen is hallatszik. De ez sem érdekel. Sőt, kifejezetten élvezem.
Az emberek többsége megfordul utánam, egyesek még bizonyos hangokat is kiadnak közben, de nem foglalkozom senkivel sem. Egyetlen pillanatra sem fordulok meg, egyre sem. Szúró pillantást vetek rájuk, de többet nem érdemelnek. Most nem.

Hazugság. Saját magamnak is hazudok ezzel. Nem igaz, hogy nem nézek hátra. Ha csak lopva is, de minden percben megteszem, alibinek használva a kurjongató népet. A tömegben Briant arcát keresve tekintek szét, megpróbálok nem kelteni túl nagy feltűnést. Csak egy-egy másodperc erejéig van lehetőségem a folyosó mögöttem lévő részét pásztázni, de ez is elég. Elég ahhoz, hogy tudjam, Briant nem jött utánam. Egyáltalán nem érdeklem, ez már biztos. Még annyira sem méltat, hogy ezt közölje velem. Nem is tudom, én miért töröm magam ennyit rajta.
Én nem ilyen vagyok. Szó nélkül átgázolok mindenkin, nem törődve az út mellett hagyott eltiport szívekkel és semmivel sem. Akinek nem számít az érzelem, csak a kaland, a játék. Más nem. De most valahogy más.

A játékomat megkaptam, mit akarok még? Erre a kérdésre magam sem tudom a választ. De kitől remélem? Talán Briant-től? Vagy kitől? Nem, ez így nem mehet tovább. Teljesen tanácstalan vagyok. Ez az érzés az újdonság erejével hat rám. Én, Christine Avoyane Limda, a határozottság mintaképe, a szabadszájú, önző dög, aki átgázol mindenkin csakhogy saját magának pillanatnyi örömöt szerezzen. Ez vagyok én, nem pedig az a szánalmas liba, aki most a testemben sétálgat a folyosón, abban reménykedve, hogy egy srác, egy egyszerű, mezei srác utána jön.
Nem. Ez gusztustalan. Undorító, visszataszító, hányinger. Nem csinálhatod ezt, Christy, nem, és kész.. Ébredj már fel végre! A valóság te vagy. És nem éri meg bánkódni egyetlen ember miatt sem. Senki miatt.

Ekkor viszont újra lopva hátrapillantok, és? Vajon ez igaz? Vagy csak a képzeletem játszadozik velem? Gyorsan megrázom a fejem, szemeimet megdörzsölöm, és újra abba az irányba nézek. Tényleg ő az! Szívem hatalmasat dobban, mikor meglátom. És igen, igen, igen. Briant ez. Nem akarok hinni a szememnek? Akkor hát mégis érdeklem?
Ez a kérdés nyitott marad mindaddig, míg maga Briant meg nem válaszolja. Arra viszont még várni kell? egy jó darabig. Mert hogy én sem adom magam egykönnyen. Sőt, kifejezetten nehezen. Pláne ezek után. Szóval visszafordulok, még mielőtt észrevenné, hogy arra néztem, és folytatom a lépegetést előre. Arcomon újra sértődött kifejezés jelenik meg. Ha akar valamit, előbb engeszteljen ki.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Briant L. Duboise - 2009. 02. 07. - 20:49:52
Hercegnő
             mi lenne velem nélküled...



Sietek, sietek, elvégre mégiscsak meg akarom tudni Christie baját. Maga a puszta tény is irtózatosan kínos, hogy? megsértődött rám. S hogy miért? Mert nem ugráltam a kénye-kedve szerint. S habár elvileg nem én vagyok a hibás amiatt, hogy ő összetéveszt egy aranyos és imádnivalóan tündibündi pudlival vagy csivavával? szóval egy olyan döggel, amiket a mai mugli plázacica lánykák hordanak magukkal, amit a pénzhajhász apjuk harácsolt össze nekik, mégis? mégis ennek ellenére is valamilyen szinten hibásnak érzem magam. Hülyeség tudom, úgy, ahogy van. Mert mit vétettem? Csupán annyit, hogy nem adtam meg magam a hercegnőnek, nem omlottam a lábai elé úgy, mint eddig mindenki. Tőlem nem azt kapta, amit várt. A teljes feltétel nélküli megadást. Sőt, már-már meg merem kockáztatni és, s elsősorban a viselkedésem ama különös szintje, melyet képes voltam megütni, szinte mellbe vágta a lányt. Talán eddig soha vagy túl kevés alkalommal fordult elő vele, hogy valaki egyszerűen nemet mondjon neki. Vagy egyáltalán azt, hogy ne ő legyen a társaság és minden egyes ember figyelmének középpontjában. Hiába, ezen? talán nem is lehet változtatni. Balga elhatározás hát, hogy én megpróbálom, de? én megpróbálom. Azért is.

Így kissé ?lihegve? érem utol, miután sikerül kiszúrnom a tömegből. Alapvetően fura, hogy ennyien vannak a folyosón, de valahogy nem érek rá ezen gondolkodnom. A fontossági sorrendbe most első helyen a hugrabug szépsége áll, s ez? na igen, elérte végül is, amit akart. Boldog lehet.
Miért van az akkor, hogy egy lapos oldalra pillantással intézi el a dolgot? S miért érzem azt, hogy itt bukott meg a dolog? Talán? mert itt is bukott meg. Nem tehetek róla, de ösztönösen teszem fel a kérdést magamnak; mégis mi a frászt keresel te is, haver?
Tényleg? mit keresek itt? Egy olyan valaki mellett, akit nem ismerek, azt se tudom ki csak névről és arcról. Aki olyan undok és gőgös mindenkivel, hogy már csak ki kellene facsarni, mint a citrom levét, s még az se csípne jobban, mint ő maga. Mit várok hát én?
Megnyilvánulást. Elismerést. Elvégre utána jöttem. Ez becsülendő kellene, hogy legyen, nem? Legalább én tudtam meg magamról egy új dolgot ma; van lelkiismeretem. Hipp hipp hurrá. S maholnap a fura kis hang megsokszorozódik s végül a skizofrén kategóriába sorolnak. Köszönöm, köszönöm.
Na de nem kell ennyire, azaz ennyire de ennyire negatívan állni a dolgokhoz. Először is, felveszem Christina tempóját, s bár jóval nagyobbakat tudnék lépni, s ezerszer gyorsabban haladni, mint ahogy ő a csili-vili tűsarkú topánkáiban, mégis a tyúklépésre hasonlító stílust veszem fel? csak miatta. Ezt, több ok is indokolja. Elvégre utána szaladtam, vele vagyok, s talán egy fél perc múlva szóra is bírom. Másodszor, tuti nem lenne kellemes ha megfordulna a lábamon ezzel a cipővel. Esküszöm az nemcsak férfi de női láb gyilkos is. Oké, szép szép, de hogy lehet abban közlekedni? Habár Christie-nek meg, néha olyan, mint egy eleven tornádó. Visz mindent, ami kell neki. Na ja.
S habár nem vagyok ellene a határozottságnak, az kifejezetten zavar, hogy a gőgös pillantás, amire méltatott nem hozott több eredményt. Tényleg a szívébe gyalogolhattam, ha már szóba sem áll. És látszólag ennyire utál. Ezért a feltörő zavaromat palástolom azzal a mozdulattal, amellyel hirtelen oknál fogva a hajamba túrok csak úgy mellékesen, némiképpen bevezető gesztusként a mondandóm előtt.

Vallomás, bocsánatkérés, vagy egyszerűen csak egymás után pakolt szavak? Talán mindegyik igaz rá.
- Azt hittem könnyebb lesz szót érteni veled. Sokat hallottam rólad. Sok? jót és rosszat. Viszont sikerült elérned, hogy ne tudjam, melyiknek higgyek. -
A pillantásom remélem elárulja, komolyan gondolom, amit mondtam. Minden esetre a lány arcvonásainak átrendeződésére megvonom a vállamat, s a cipőmet kezdem el fixírozni, miközben a lány mellett haladva szlalomozom a szembe jövő emberek között. S meg sem várom, hogy válaszoljon, azaz esélyt sem adok neki rá, folytatom azt, amibe belekezdtem. A semlegesnek tűnő társalgást.
- Bár persze ezzel mindenki így van. Talán sose fogom megtudni az igazságot. Elvégre ha a hercegnőnek fontosabb a házidolgozata megírása, s a sértődöttség a segítségem elmulasztása miatt? akkor? nos akkor biztosan nincs esélyem. ?
Nincs esélyem. Vagy van mégis? Volt egyáltalán? Mit akar ez a nőszemély? S valójában, mit akarok én tőle?
Nem tudom. Nem akarom tudni. De az érdekes jelenségek mindig is vonzottak, már az idők kezdete óta. Ilyen Vikitria, Anwen s ilyen Christina is. Igen, pont ilyen. Talán? az egyik legnagyobb kihívás, amivel valaha is találkoztam.

megjegyzés; előzmény a Hugrabug klubhelysége
zene; Breakdown by Chris Daughtry


Cím: Re: Folyosók
Írta: Gabrielle Reeves - 2009. 02. 23. - 13:09:58
~Emmnek az én kicsi királylányomnak~
Mert sokan lehetnek hasonlóak ? Legyen az Mardekáros, vagy épp Hollóhátas

Valahol az egyik teremben az állóóra baljóslatúan elüti az éjfélt. Valahol a kastély épületében épp most szökött meg egy macska valamelyik ház tulajdonosától. Talán már napok óta tervezte a menekülést, csak épp a megfelelő alkalomra várt. Ki tudja ?
 Itt-ott bagolyhuhogás töri meg a szép csendet, s az egyik toronyból épp most repül a magasba egy madár, lábán sárgás pergamennel.
Veszedelmes némaság honol a régi falak között. Egy pisszenés se hallatszik.
A diákok ilyenkor már alszanak.
Kivételek azonban mindig mindenhol akadnak. Ahogy itt is.
Egy elsőre ártatlannak tűnő lelket az ármány, mesterkélt lépések, hazugságok, önvád érzései öveznek, miközben egyre csak szabadulna az állandóan növekedő súly alól, ahol igazából egy szív nem tehet mást, mint, hogy egyszerűen összeroppan a nyomás alatt.
De mi történik olyankor, ha ez megtörténve a test ép marad? Ha nincsenek nyomai a belső sérüléseknek, sőt még maga a szív tulajdonosa sem tud arról, hogy valami megszakadt benne. Akár egy átok.
Egy szörnyű lidércnyomás.
A széles folyosó hollószín árnyainak egyike lassan halad előre, suhan a levegőben, hívja a ki nem mondott szavak birodalma, olyan, mintha egy nem létező kéz szólítaná előre, mintha egy mágnes vonzaná magához. Egy erős, felismerhetetlen valami.
Ő pedig a gyenge kis marionett bábu, melyet mindenki kényére-kedvére mozgathat, irányíthat. Nincs ellenállás. Talán soha nem is volt.
Azt mondják, az ember életében egyszer mindig eljön az- az út, aminek a végén, egy ajtón belépve eldől minden. A személy egész sorsa.
Számtalan küszöböt lépett már át. És azt a bizonyos kaput is megtalálta. Bár ne tette volna ? Soha?
Szörnyű ez az éj.
Rosszabb nem is lehetne.
A sarló képében pompázó Hold, átkos fényében füröszt egy mélyvörös rózsát, hókarokat, melyek feloldozásért könyörögve tartják előre a virágot, egy szép hattyúnyakat, és egy kétségbeesett szempárt, ami még mindig üres. Pedig fájdalommal telinek kéne lennie.
Miért ünneplik annyira az emberek az évfordulókat? Miért szeretnének emlékezni arra, mi elmúlt? Még ha az életük egy csodás álom is volt, mi az a keserves kötelesség, amely arra készteti őket, hogy felelevenítsék az elmúlt órákat, napokat, heteket, hónapokat és éveket?
Jobb, ha némely dolgok örökre titokban maradnak. Ha nem tűnnek fel a jelenben.
Mivel a lány figyelmét valami teljesen más dolog köti le, ha épp valaki megjelenne mellette, s még ha futó pillantást is vetne reá, nem tudatosulna benne a másik jelenléte.
Elmúlik egy pillanat.
A párkányra felsegítve magát a lány, csendes, sóhajtó hangon megszólal.
Szinte magának beszél. Bár ki tudja?
- Sajnálom ? Bocsáss meg nekem ? Sajnálom ? sajnálom ? sajnálo ?sajná ? sa?
Hallgatja saját kínkeserves szavait, a vezeklés meg-megakad, és már nem tud semmit tenni, hogy ez ne így legyen.
Sírnia kéne, nem tud.
Zokognia kéne, de képtelen rá.
Ordítania, futnia kéne a végtelenség felé, hogy feloldozást nyerjen, de nem akar.
És fel nem képes fogni, hogy ez miért van így.
Hogy mi ez a nyomorúságos üresség, amiben szinte senkinek sincs már hely.
- Bocsáss meg ?
Nincs, ki megbocsássa bűneit. Nem létezik már a jó, mely lelkét megmentheti az örök kárhozattól, a büntetéstől, ami fájdalmasabb lesz mindennél.
Alabástromfehér ujjai kitárják az ablakot, majd egy utolsó búcsúcsókot lehel a szép virágra, amit kihajít a birtokra.
- Bocsáss meg ?
Áll háttal mindennek, nézi a csillagos eget.
Azt mondják, ha egy gyermek meghal, akkor egy angyallal több lesz az égben.
A csillagpettyes fekete éjszaka azonban nem mesél ilyenekről. Ő csak van és türelmesen füleli a fohászkodók imáit.
Hogy meghallgatásra találnak-e, azt soha nem tudja meg senki.
Egy pillanatra a sok gondolat közé, befészkeli magát egy nagyobb horderejű.
Elfogják kapni. Senki nem kószálhat ilyentájt a kastélyban.
De ahogy újra kitekint az ablakon, megbabonázva, már el is felejti a lebukás veszélyének csábító érzését.
Vajon van más, aki ilyenkor vezekel bűneiért, vagy egyszerűen a folyosókat járva keresi a megkönnyebbülést és a magányt?



Cím: Re: Folyosók
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 04. 11. - 22:09:18
(http://kepfeltolto.frpg.hu/images/8fhdleu7jk2ckhk7i3t.png)

Ez kész röhej. Eddig évekig egyetlen egy olyan hímneművel sem futottam össze, aki a régmúltat felidézve kezet csókolt volna nekem, mint egy üdvözlésképpen, vagy akár nevezhetjük a tiszteletadás egyik formájának is, most pedig egyre másra szaladok bele ezekbe az illetőkbe. Legutóbb az a pasas Roxmortsban, most pedig ez a cuki pofa!.. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, így nem csoda, hogy bizony elkerekednek a szemeim, s egy ellágyult mosolyt eresztek meg a másik felé. Milyen kis zabálnivaló!.. A legtöbb csontom már nincs is meg a helyén, mind menthetetlenül elolvadt.
- Ezennel megbocsátok néked kedves halandó. Szavaid elnyerték tetszésem, és kedvemre valónak találtattak - Jééézusom, még is mi a fene késztet arra, hogy ilyeneket mondjak? Csoda, hogy nem mondom mindjárt azt, gyerünk ezazzz, vetkőzz le és fenekelj el! Ebben semmi ráció nincs, miért ő vetkőzzön le és miért én legyek elfenekelve? Okéé.. kezd velem elszaladni a ló, sőt már nem is a ló, hanem egy egész púposra pakolt szekér. Nem úgy tűnik viszont, hogy Ő kevésbé élvezné a helyzetet, mint jómagam. Elvégre az egyre szélesebb mosoly, mely csak még helyesebbé teszi sok mindent jelenthet, de azt biztos nem, hogy a társaságom egészegyszerűen fárasztó és nem kívánt.

- Mester, terelj engem jó útra, mert a sötétség teljesen elnyel! - Sóhajtok fel, megjátszott fájdalommal, s egyik kis kacsóm a mellkasomra szorítom, a másiknak kézfejét, pedig ami kevésbé mozgatható a homlokomhoz érintem, s kissé feljebb szegem az állam. Mintha csak rosszul lennék magától a tudattól, micsoda rossz kicsi lány vagyok. Ahogy megrebbenti a pilláit, úgy lépek én is közelebb egy féllépésnyit, s pillantok a másik szemibe, kezeim pedig a hátam mögött kulcsolom össze. - Pedig nekem van egy nagyon cuki példányom, rózsaszín pamaccsal, hogy? ne kezdje ki annyira a csuklómat. - Ebben egyébként az a szomorú - vagy inkább vicces - hogy nekem valóban van egy ilyen bilincsem, és tényleg rózsaszín pamaccsal van kibélelve a karperec része. Jómagam is megajándékoztam volna szerény személyemet egy ilyen darabbal, de még a búcsú bulimon kaptam, amikor eljöttem a Beauxbattonsból, a csajoktól. Valamiért egészen közel kerülök a másikhoz csak úgy, mintha hirtelen a semmiből bukkantam volna elő, s ha nem lennék olyan kis törpe, mint amilyen, akár az orrunk össze is érhetne. - Majd egyszer megmutatom. -
Ejtem a francia szavakat, szinte már dorombolva, s nem is ébredek rá arra, hogy ez már nem csak puszta hülyéskedés, vagy ugratás.. nem. Teljesen kifordulva önmagamból szabályosan flörtölök ezzel a sráccal. Pedig még ez a viselkedésem azzal sem magyarázható, hogy Ethan húzná maga után a parfümcsíkot, amire én teljesen begerjedek rendszerint, hiszen nincs is annál jobb, mintha egy pasinak kanszaga van. A kanszag alatt pedig értem a jó illatú parfümöket, nem pedig.. más dolgot.

- Jobb félni, mint megijedni dobostortaszeletem . Nem találkoztál még ezzel a közmondással? - Vonom fel kíváncsian a szemöldököm a becézésre meg inkább nem keresek semmiféle magyarázatot, valószínű kezdek olyan tudatállapotba kerülni, hogy mindez zsigerből jön, ahogy a másiknak is hiszen.. hercegnőm? Ezek után persze, hogy képtelen vagyok én is különféle cukiságokat ráaggatni, ami a neveket illeti.
- Milyen kis édes vagy. Egyébként a vélagalamb mint fogalom nem áll messze tőlem, mivel az az animágus alakom. Tiszta szívás, hogy 5 percnél tovább nem bírom megőrizni azt a felvett állatias külsőt. - Pislogok rá újfent cseppfolyóra olvadva, hiszen azt mondta, őt nem zavarja, hogy ilyen? ilyen furán öltözködöm! Ez mennyire édes már! Nem bírok vele betelni, és kész. Olyan kis édes, mint egy hízelgő kandúr, akit legszívesebben agyon nyomogatnék, a hónom alá kapva pedig magammal cipelném az ágyamba. Hmh.. na ez egy pöppet perverz lenne ha valóban a hónom alá kapnám, és elcipelném magammal abba a bizonyos helységbe, abba a tárgyba, ahová hát.. az ő elmondása szerint, mindenki vágyik. Bár a bugyi levétele nem feltétlen köthető egy nagy ágyhoz..
- Ez egy igen különleges kérdés, majd még átgondolom a dolgot Ethan. - Igen csak széles vigyor terül el újra az arcomon, ami sok mindent sejtet, talán túl sokat, mintha valóban szóba jöhetne egy ilyen beteg ötlet. Még hogy falra akasztott, bekeretezett dedikált bugyi.. nanneee.

- Miért, te milyen bugyira buksz, hm? - Kérdezem majdnem hogy pukkadozva, és megint csak ott tartok, hogy az öklöm a számba tömöm, mert annyira kell röhögjek. Ezek a kérdések, és ahogy felteszi.. nem bírom, egyszerűen képtelen vagyok megállni anélkül, hogy fel ne kacagjak! Mindent bevetek ezért hát annak érdekében, hogy ne verjem fel az egész kastélyt éjszakai trillázásommal. Végül kihívóan pillantok a másikra, és felé fordulva a pulcsim kissé feljebb húzva, a farmeromat pedig egy leheletnyivel lejjebb villantom ki a már sokat emlegetett bugyim vékony kis peremét, de éppen csak annyit, hogy egy pillantást vethessen a mintára, és igen. Nem hazudtam, amikor azt állítottam mackók vannak rajta, ráadásul rózsaszínalapon. Mindez csak pármásodpercig tart, amíg valóban szemrevételezi a dolgot, és a farmer anyaga visszasimul a helyére, ahogy a pulcsimat is elengedem. ? Tessék, remélem boldoggá tettelek ma éjszakára. - Vigyorgok rá, és játékosan még ki is öltöm a nyelvem, minek hatására az abban lévő csinos kis testékszer fémesen megvillan a holdfényben. Ha valaki engem zabara akar hozni, hamarabb fel felkelnie, muhahaha!

- Te túl szép és okos, és csodálatos, hogy nem szakadt rád még a plafon? - Hitetlenkedek kedvesen, bár egyáltalán nem zavar, hogy valaki ennyire el van telve magától. Mi több, egyenesen bájosnak találom ezt a tulajdonságot, miszerint az egója valahol a fellegek fölött grasszál. Jól áll neki, legalább olyan jól, mint nekem. Igaz, hozzá képest én még igen csak szerénynek mondhatom el magam. Végül a számat csücsörítve pillantok rá, mintha nagyon nehéz lenne a kérdés, és átgondolandó, mit is kell rá válaszoljak.
- Hmhh? Határozottan nincs semmi problémám a fokhagyma fenékkel, a második kérdésedre pedig nem áll módomban válaszolni. Én sem faggatlak a női mellekről cunibogaram. - Nem kell ám komolyan venni azt, hogy esetlegesen belepirultam ebbe a kérdésbe, miszerint milyen az a férfifenék típus, amire bukok, vagy esetleg túlságosan is sértőnek találtam, főleg a bilincsek után..
- Óh, tudom én, hogy megfog esni rajtam a szíved Éjféli Napsugár, hiszen a Napra lehet nézni, de rád nem! Kérlek, ragyogj be égi szikráiddal, s hozz gyógyírt fájdalmaimra. Egyébként? - Megtörve a varázst billentem félre a fejem és pillantok rá, és mit sem törődik, mit alkot a pálcával. Valami azt súgja nekem, hogy nem szórna rám átkot direkt, s nem akarna ártani nekem. Ahhoz túl.. kedves, aranyos és vicces. *_* - Te mindenkiből kihozod a kisördögöt? - ez a kérdés igen is komoly, bár a cinkos mosoly már lehet nem pontosan ezt tanúsítja, de én teljesen komolyan kérdezem.

- Sokkal de sokkal de sokkal jobb. - Hálás vagyok, és ez látszik, de tisztán. Vadul csillognak a szemeim, és az arcom is mintha enyhén kipirult volna, majd hirtelen ötlettől vezérelve hajolok közelebb hozzá, és adok neki egy hála puszit az arcára. - Köszönöm. -
Mintha nem lepné meg a kérés, miszerint éppen egy ölelést kunyerálnak ki belőle, de azért kelleti még egy kicsit magát, egészen addig, amíg a srác úgy nem néz rá, mint egy kiscica, elvégre ez volt a cél, nem igaz? A véla szívét teljesen ellágyítják, így nem számít csodának az, hogy egyszerűen széttárja a karjait, és Ethan dereka köré fonja szinte szó nélkül, s átöleli. - Te tényleg jéghideg vagy! -
Elszörnyülködöm, igen! Hiszen valóban olyan kis hideg! Aggódva pillogok fel rá, majd eleresztve vakarom meg a fejem búbját, mintha valami megoldáson agyalnék.

- Mi? Miféle hülyeséget hordasz itt össze? Még hogy más kasztba tartozok, mert hogy jobb vagyok!.. Elképesztő, hiszen nem is tojok én aranytojást sem! Ne beszélj már ilyen badarságokat. - Kikérem magamnak, hogy bárki is felsőbbrendűnek gondoljon! Ha vulgáris akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy pont olyan ember vagyok mint ő, ugyan olyat sz*rok. Na de ez a megjegyzés nem lenne valami nőies. A végén még összerombolnám magamról az őrült és édes jelzőket, melyeket kialakított magában Ethan rólam.
- Jól van, tiporj csak bele még jobban a földbe ezzel a "szar emberismerő vagy" dumával, jól van. Nem fogsz kapni búcsú puszit ha ilyen izé vagy velem. - Háh! Ez aztán a nagy fenyegetés, nem igaz? Én sem hiszek abban, hogy egy ilyentől bárki berezelne, még hogy búcsú puszi.. a háta közepére, mi? De akkor is, olyan rosszul esik, hogy ezt csak így a képembe vágják! S még a becézés sem enyhít lelki fájdalmaimon. Szipp.

Minden ellenkezés nélkül hagyom, hogy a keze megfogja az enyémet, mi több! Valamiért annyira rámj ön ez a olyan-jó-tartozni-valakihez érzés, hogy még az ujjaimat is összefonom az övéivel, s jókedvűen pillantok rá.
- Ó, én hős lovagom! Csak vezess, és vakon megyek utánad! Már csak azért is, mert én nappal is eltévedek a suliban, nem hogy éjszaka.. ciki, igaz? ? Grimaszolok egyet, s már nagyban a folyosók egyikén trappolunk, ami nem tudom hova vezet, de bízom a mucikámban, és majd ő elvezetget, amerre jónak látja.
- Naaaa, azért valamit csak elárulhatsz, vagy kössünk alkut! Ha te elárulsz egy titkot, akkor kérdezhetsz tőlem bármit! Tényleg  b á r m i t.  S válaszolni fogok rá, legyen az titok vagy sem, hmmm? ? Ez sem egy olyan kettőt fizet hármat kap akció, amire egyből ugranak az emberek, de azért megér egy próbálkozást, hiszen sosem lehet tudni. Talán vevő lesz erre a kis játékra, és akkor én is megtudhatok pár dolgot róla. Teljesen kíváncsivá tett!

Mint hűséges társ, úgy lopakodok utána, még lábujjhegyre is állok, s hátammal a falhoz simulok, ahogy lemegyünk a lépcsőn, s nem is szólalok meg csak igen csak visszafojtottan.
- Mályvacukor sütés, és világmegmentés? Ez annnyira romantikusan hangzik! Csak nincs egy ilyen oldalad is Mr. Mindenkirőlledumálomabugyit? -


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2009. 04. 13. - 10:21:48
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/qv60fc7o5accwwq8a.png)

Neeem, nincs is túlfűtve ez a jelenet így fülig a tilosban, a legsötétebb éjszaka leple alatt. Nem is jut eszembe semmi obszcén, amikor azt látom, hogy az évfolyam legőrjítőbb, legcsinibb, legmenőbb nője közelebb jön egy szűk fél lépéssel, az arcomba hajol, és mélyen a szemembe fúrja az övét. Nem is képzelem ám el egy szál rózsaszín, plüssel bélelt bilincsben, amikor arra terelődik a téma. Nem is tart háromszori végiggondolásig, mire felfogom, hogy mit jelentenek azok a gerinccirógató lejtésű, duruzsoló francia szavak, mert nem is értem félre a mondatot négy és félszer. Nem is játszom le magamban, hogy felpofozna-e, ha most kihasználnám az arcunk közötti távolságot. Nem is kerül másfél percbe, hogy egyáltalán újra beindítsam az agyam azon tudati folyamatait, amelyek nem esnek a fajfenntartó ösztönök meggyőzően kódolt fennhatósága alá, és újra elkezdjek gondolkodni. Á, dehogy.
- Alig várom, hogy.. megismertess vele - súgom vissza erőtlen nyelvhelyességgel, mert a franciatudásom annak láttán, hogy egy véla flörtöl velem, fejvesztve elmenekült a La Manche csatorna irányába. Tehetetlenül rendezem soraimat, mielőtt még az angolom is kereket old. - Mindazonáltal, itt szükségét érzem annak, hogy megjegyezzem - folytatom tehát, miután a részecskéim közötti kötések újra elég szorossá váltak ahhoz, hogy képes legyek a hangképzésre -, hogy teljesen övön aluli, amit művelsz velem. Mert lehet, hogy a nőket szokás emlegetni a gyengébbik nemként, de ha te is a ringbe lépsz, hát kiütéssel győztél minden férfi felett.
Ez volt a legfinomabb, mi több, szalonképes kifejeződése annak, hogy annyira megy neki ez a játék, hogy én is majdnem beleszédültem azokba a hatalmas, felhőtlenül égkék szemeibe. Mert szeretnék én, ez kétségtelen. Ellenben mély benyomást is szeretnék rá tenni, és valószínű, hogy ennek a lehetőségeit jelentősen rontaná, ha az első menet után minden előjel nélkül térdre omlanék, és nagy beleéléssel csókolgatni kezdeném annak a répanadrágba csomagolt, klassz lábának a nyomát. A fent említett eshetőség helyett legalábbis kivárok, míg újabb alkalom nyílik arra, hogy megbomoljon az elmém. Nem is várok hiába. De még ezzel az apró kellemetlenséggel együtt is muszáj, hogy teli szájjal vigyorogjak. Főleg akkor, amikor még becézgetni is kezd, hát akkor már végképp annyira örömteli a fogsorom ábrázata, hogy az ember azt hinné, órák óta lóbálom neki a pórázt lihegve, kitartóan, lelkesen, és most végre megfogta a végét, és beígérte, hogy elvisz sétálni. Pedig nem ígért semmit, csak azt mondta: dobostortaszeletem. Tessék, én vagyok Yo Delacour életének csíkos piskótája habos csokoládékrémmel és szilárd karamellel; hát ki akar itt sétálni?
- Penge kiscsaj vagy - állapítom meg végül, a róla szerzett újabb információk tükrében, aztán mégse bírok lemondani egy pofátlan, ugratós vigyorról. - Igaz, animágia tekintetében mondjuk inkább trópusi papagájra asszociáltam volna, ha rólad van szó, tudod, sok-sok színes tollal, fura, borzas fejjel és trillázó rikácsolással. Édibédi. Ezek szerint nem volt elég beható az első benyomásom. Arra az öt perc flessre meg légy büszke, galambom, gondolj arra, sokan vannak, akik még ennél is hamarabb elmennek..
Persze az mindegy, hogy én mit mondok, mert úgy néz rám, mint egy szorongatnivaló teddyre, és ezt egyelőre kétségbeesetten, férfiúi méltóságom romjai közt térdelve próbálom bókként felfogni. És még édes is vagyok. Nyüff. De ezen se tudok igazán fennakadni, mert beszél, beszél, beszél - tisztára mint én -, vigyorog, és megőrülök a vigyoráért, és nevet, kacag, attól meg egyszerűen nekem is rögtön fülig ér a szám. Mi több, már megint vihogok én is. Annyira elbódít ez az egyszerre narkotikus és frissítő derű, amit áraszt, vagy amit belőlem vált ki, hogy nem is veszem észre, mire készül. Egy lány a farmerját húzogatja le NEKEM (oké, fél centit, de mégis), és én egyszerűen nem veszem észre a nagy röhögésben, aztán meg arra ébredek, hogy egy keskeny, rózsaszín csíkot bámulok, és még egy-két levágott mackófej is látható.
- Jujj - nyögöm ki az első meghökkenés után -, boldoggá hát, de.. hogyismondjam, kicsittt.. szédítő a tempó, szépséges bugyival ellátott hercegnőm. - És mindeközben én jöttem néminemű zavarba. Mintegy ráadásul még a nyelvéből is villant egyet a szemtelen fruska, megáll az ész, villogtatja azt az ezüstös ékszert, és az én ízlésemről faggat női alsóneműk terén. Hajajj, emberemre találtam volna? Vagy asszonyomra? Azt hiszem, most megpróbálok katonai diktatúrát gyakorolni az arcvonásaimon, hogy hivatali pléhpofával közölhessem a sokszor megtiport méltóságom és büszkeségem újrafelhasznált szemétdombjáról:
- Engem, kérhhem, nem a forma érdekel, hanem a tartalom.
Ezek után én, a nagydumás, az egóm zaklatásán keresztül történő átvitt megüdvözülés közepette csak szerényen rángathatom a vállamat. Mert most, hogy így megemlítette feltételezését, miszerint az arcommal ki lehetne tapétázni a fél Roxfortot, hirtelen erős késztetést érzek, hogy felvilágosítsam, az elbűvölő személyiségem nagyközönségnek szánt verziójában mennyi a máz, és mennyi a kicsit kiábrándítóbb valóság. Aztán leállítom magam. Mert talán már én sem emlékszem a rendezői változatra. Meg mert főleg tíz-tizenöt perc ismeretség után az ember nem kezdi el lökni a sódert a lelke legsötétebb mélységeiről, mert akkor a beszédpartner körön kívül rakja, mint macskát szellőzni. És nekem az az énem, amelyik még nem volt tele ezzel a kifizetődő, keserű sósavval, ami az emberek iránti bizalmat illeti, valahogy a pszichém bugyrainak legmélyén ölelgeti a Hugrabug Helga borzát. És jó ott neki. Meg nekem is jó, hogy ott van, én meg itt, abszolút örömtelve ezzel a kiscsajjal, aki majd holnap azt is letagadja, hogy valaha látott. Ennek fényében meg vissza a pofátlan, nyomulós, gusztustalan, de emészthető önmagamhoz.
- Drááága, hát nekem minden vágyam, hogy gyógyírt hozzak a fájdalmaidra, hát mondjad, hogyan szeretnéd, kézrátétellel? - pislantok ártatlanul, szempillarebegtetősen, és állandóan várom, hogy na, mikor lesz végre igazán elege abból, hogy a megjegyzéseim mind abba az egyetlen, egymilliószor elcsépelt és agyonütött irányba mutatnak. De úgy tűnik, hogy még mindig, még mindig, még mindig nem vagyok túl sok, mert még mindig tűr, mi több, tovább incselkedik, mintha nem lenne a fele agyam így is fájdalmasan cseppfolyós attól az ambivalens bájától. És akkor még én vagyok az, aki kihozná a kisördögöt őbelőle..?
- Igyekszik az ember.. de esetedben, miután botor módon magam ellen uszítottam a gonosz erőket, inkább azt szeretném megtudni, hogy hogy a fenébe lehet visszatuszkolni azt a nagyördögöt..
És igen, én mindenre tudok választ, minden szituációt le tudok reagálni - de aztán meg kiderül, hogy mégsem. Mert mikor tényleg megpróbálom enyhíteni a földi szenvedéseit - és nem kézrátétellel, mert én egy igazi brit gentleman vagyok, kérhhem -, a hálája készületlenül ér. Túl őszintén és túl hevesen. Már az is elég, ahogy rám néz azzal a nagy, villogó szemével, és kész. Mintha legalábbis forrást fakasztottam volna itt, a folyosó közepén, vagy az életét mentettem volna meg veszettül heroikus körülmények között, vagy.. vagy nem is tudom. Fogalmam sincs, direkt csinálja-e, de már a puszta nézésétől is eszméletlenül zavarban érzem magam, ami pedig nem szokásom, és az se, hogy ennyire hőn vágyjak elbujdosni a meg nem érdemelt hálaáradat elől. Aztán még meg is puszil. Csak úgy, hirtelen. Ne, ne, ne, belepusztulok, ha most el kell vörösödnöm, mint egy elsőbálozós kiscsajnak.
- Nincs mit, ne hülyülj.. - morgom szinte bosszúsan.
Persze azért nem halunk bele egy hirtelen pusziba, ahhoz túl dörzsöltek vagyunk, és túl kevéssé ártatlanok, szóval átvészelném én ezt a röpke elmebajt, de mire úgy-ahogy kievickélnék a világ legkedvesebb és legártatlanabb puszija okozta zavarból, újabb csavar, és a karjaiban találom magam, és már bújok is hozzá automatikusan, mint akit erre programoztak, hogy a megfelelő ingerekre fúrja a fejét a delikvens vállába, és kulcsolja össze az ujjait a másik derekán. Isteni jó illata van, tudnám még ölelni egy ideig.. Húbazz. Én csak.. izé.. szóval igazából egy percig se gondoltam komolyan, hogy meg fog ölelni. Engem húzni szoktak, sokáig, biztos a homlokomra van tetoválva, hogy 'mazochista, de élvhajhász; jó mulatást'. Eszembe nem jutott, hogy Yot elég lesz megkérni, és tényleg megölel - még akkor is, ha most mondjuk azért teszi, mert szerinte nehogy megfagyjak.. Jéghideg? Dehogy vagyok én hideg. A puszi utáni harmincnyolcfokos lázam is negyvennégyre emelkedik legalább, amíg kibontakozom az ölelésből. Azonnal kuncognom kell, hülyén, hogy mostmár többszörösen is idiótának érezhessem magam, mert ez a helyzeten aztán semmit nem segít.
- Hagyd már, ettől az akciótól máris melegebbnek érzem magam, mint Christian Dior - vihogok szerencsétlenül és lesokkoltan. Majd mellé egy árnyékos bájmosolyt: - Köszike az elsősegélyt, nővérke.
Tovább a nyugati szárny felé - én már eleget kószáltam ezeken a sötét folyosókon, kétlem, hogy eltévednék, nem igényel ekkora koncentrációt a helyes útvonal megtalálása. Tessék, most még furán és kompromittálóan reszketni is elkezdtem, de ez.. ez a hideg miatt van, persze. Lassan megint magamhoz térek, klinikai halál, sokkoló, klinikai halál, sokkoló, nem igazság, hogy bárki is ennyire hatással legyen rám, vélaság ide vagy oda, akkor sem igazság, hogy minden ok nélkül úgy viselkedjek, mint egy idióta, tapasztalatlan kisfiú, és.. és.. Még akkor sem, ha tényleg idióta vagyok.
Az önsajnáltatás miatt még arra is csak felületesen, fél füllel figyelek, hogy mit válaszol - bár már az se volt különösebben fontos, amit én mondtam előtte. Aztán a 'búcsúpuszi' kifejezésre muszáj felkapnom a fejem, és lassanként, pislogva felfogom azt is, amit előtte mondott. És el is szégyellem magam. Mert azt mondjuk én tudom, hogy nálam a szókimondás gyógyíthatatlan betegség, de azért most szeretném leharapni a nyelvemet, amiért belegázoltam a lelkébe. Látszik rajta, hogy bántja ez a rossz emberismeret-dolog. És nem én vagyok az, aki minden ellenére, a citromsárga tornacipő, a ki-kivillantott nyelvpiercing meg minden vagánysága ellenére keresem rajta a 'vigyázz, törékeny' matricát? És akkor meg beszólok neki, csak mert nem dörzsölt hamiskártyás, amiből meg így is több van, mint elég? Felsóhajtok, és berögzült, béna mozdulattal hátrasöprök a fejemből egy adag hajat.
- Bocccs.. Figyelj, nem akartalak megbántani ezzel az emberismerős dumával - közlöm a szembejövő drapériával férfiasan és egyenesen. Óje. - Nem ismerlek, lehet, hogy igazából nem vagy naiv, de még ha igen, az se baj, nézz rám.. én vagyok a miért-lenne-jó-inkább-naivnak-lenni szemlélet két lábon járó transzparense. Hát, ezek után tényleg nem érdemlem meg azt a búcsúpuszit - fűzöm hozzá reményeim szerint tök semleges hangon, de közben meg annyira bűnbánó az egész, hogy az már kétszínűség, mert mit lehet erre válaszolni? Hát azt, sok duzzogás után is csak azt, hogy oké, megbocsátás, hepiend, satöbbi, és talán még búcsúpuszit is kapok, hátha kifütyül az agyam a fülemen búcsúzóul, ha így folytatom.
És nézd meg, még végig se mondtam rendesen a kis verbál canossa-járásomat, már megint az ő hős lovagja vagyok, nagyon heroikusan forró arccal, hogy csak úgy remeg körülöttem rettenthetetlenül a levegő, és még csak pofázás se jut igazán eszembe, erre újabb sokkoló bizalmassággal támad. Hogy cseréljünk titkokat, mint két jó barátnő körömlakk-festegetés közben. Megáll az ész.
- De ha elmondom őket, nem lesznek titkok - ellenkezem. Bár ez még hozzám képest is elég gyenge, mert alig mondom ki a nagyon szilárdan tiltakozó mondatot, körülbelül már azonnal meg is adom magam. Lehet, hogy félek, hogy egy perc múlva már nem lesz kíváncsi rám? - Na, oké, legyen gyereknap. Ezt kapd ki. Egyik legjobban féltve őrzött, szörnyűséges, rettenetes, iszonyatosss titkom, hogy.. amíg rá nem jöttem, hogy ha kidolgozom a belem, akkor is felmossa velem a padlót bármelyik random évfolyamtársam SVK-n, szóval addig, én.. auror akartam lenni. Tudod, nagyon hősies, nagyon szekszi, buknak rá a csajok, és még úgy is érezheted, nem vagy hiába.. Mint a nagybátyám. Sőt, ez már két titok, mert azt is elárultam, hogy bírom a nagybátyámat, ami eleve szörnyűséges és iszonytató önmagában is, hát még ha annyira, hogy rá akarjak hasonlítani.. még a végén egy szál fekete talárt hordanék én is alsógatya nélkül.. no, de mindegy, mert fény derült tehetségtelenségemre, és azóta csak bűvésztrükkökkel meg látványos kis bűbájokkal szórakoztatom magam, amiket csakazértse mondok meg, hogy működnek.
Elhallgatok, figyelem magam előtt nagy műgonddal a nyugati szárny felé kanyargó folyosó berendezését, és fogom a kezét komolyan, némán, ünnepélyesen. Mintha valami nagyon fontos múlna azon, hogy összeérjenek az ujjaink, és érezzem az ujjpercei közt azokon a kicsi hajszálereken, hogy a szíve milyen ritmusban pumpálja szét a vérét a testében. Valószínűleg pontosan ugyanabban a ritmusban, mint az enyém az én véremet. (Valószínűleg nem tudok pulzust leolvasni a tenyerén.) És mintha a kövezet repedéseiből, meg a hosszú, vörös futószőnyeg szálainak borzolódásából olvasnám ki, hirtelen tudom, hogy miért. Mert nem nézett ki, csak mert egysíkú elmebeteg vagyok, csak velem nevetett, mert nem sértődött meg a félig se komolyan gondolt megjegyzéseimen, nem vágott pofon, nem hagyott itt, hanem egyszerűen.. játszott velem. Játszotta a hülye, idióta kis játékaimat.
Ezért most jó fogni a kezét, csak úgy. Hajszálra ugyanúgy a falnak vetett háttal kommandózva megyek elöl, olyan komolyan és elkötelezetten, mint ahogy egy gyerek műveli a játszást. Hiába minden igyekezet, hogy a béna mosolyomból valami lehengerlő hülyítés legyen.
- Hát, ezek szerint, ha már minden jel erre mutat.. Lehet, hogy van ilyen oldalam. De csak neked.


Cím: Folyosók for Ethan <3
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 04. 13. - 12:42:15
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/id3xjx0gj7co2vjb1cd.png)
Dear Prince Charming (http://www.youtube.com/watch?v=Ihs-IqTSFoo)

Naná, hogy alig várja, ki ne tenne így? Mindenki ég a vágytól, hogy megismerhesse a rózsaszín pamacsos bilincs titkát, én pedig örömmel megadom neki ezt a lehetőséget, ez a széles mosolyból, és a biccentésemből is látszik, mellyel jelzem, rendben, felőlem mehet a mene.. izé, szóval mehet a dolog. S persze mindezek után, hogy ilyen dolgokat ajánlgatok fel az éjszaka közepén egy srácnak, akit ráadásul alig ismerek egy szűk negyedórája.. csodálkozok, hogy azt gondolják rólam az iskolában, amit.
- Óóó, szóval szerinted övön aluli amit művelek, hm? Szeretnéd, hogy abbahagyjam? - Még meg is rebbentem a hosszú pillákat, s lefelé kunkorítom az ajkaim, mint egy szomorú kislány, akitől elakarják venni a játékát. Khm.. no igen, túlságosan is tetszik ez a helyzet, s bizony már nyakig vagyok benne ahhoz, hogy csak úgy kimásszak belőle. Elég idétlenül jönne ki ezek után, ha az érinthetetlen szentet játszanám, ami sosem állt hozzám valami közel. Sőt, nem is állna valami jól. Természetesen azért vettem ezt a.. bókot? Már ha annak vehetem, s valamiért veszem magamnak a bátorságot, és pofátlanul annak veszem.

- Hé! Szerinted én rikácsolok?! - Kérdezek játszott felháborodással, szemeim elkerekednek, kezem a szívemre szorítom, mintha annyira mellbevágott volna ez a megállapítás, majd hetykén felhúzom az orrom, ám hamar tovaszáll ez a felvett maszk, s újabb pimasz vigyor kúszik ajkaimra. - Gondolom, te sokkal tovább bírod, mint öt perc. -
Ha azt nézzük, témába vágó lenne a kérdés, legalábbis az animágia terén, ami azt illeti, hiszen pont erről van szó jelenleg. Ki meddig képes az állati alakjában elidőzni? Na már most ennek fényében annyira nem is félreérthető ez a kérdés, de én még ráteszek egy lapáttal, hiszen a pimasz csillanás meg a szemöldökeim egyértelmű rándulásai - a le-föl, és párhuzamban a kettő, s mindezt egyszerre - igen is azt mutatja, hogy máshogy értem ezt a kérdést. Ez a máshogy pedig egyenesen arcpirító.

Meghökkentem ezzel az igen csak bizarr megnyilvánulással, bár a fokozatot sem érzem a történéseknek, először a bilincs, s csak aztán a bugyi mutogatása? 
- Óh, ne haragudj Maszatpofim. Nem tudtam, hogy te nem ehhez a sebességhez vagy hozzászokva.. ? félreértés ne essék, én nem sértegetek. Csak apró kis szurkálódás, csipkelődés ez, semmi több. Nem akarok a lelkivilágába belegázolni vagy ilyesmi, távol álljon tőlem, csak egyszerűen képtelen vagyok az éles nyelvemnek mindezek után erélyesen megálljt parancsolni.
- Sejtettem, hogy ez lesz a válasz. S mond csak Mucusom, a "Lyuk-lyuk, csak más a keret" dologgal hogy állsz? - Most ez komolyan érdekel, s nem csak fokozni akarom a helyzet pikánsságát, de ha már ilyen és ehhez hasonló témákról beszélünk, mint a női bugyik és tartalmuk, mehetünk le még egy arasszal is. Burkolt de még is nyílt kérdés. Képes bárkit az ágyba vinni csak azért, hogy természetes vágyait kielégítse? Esetleg pont ellenkezőleg, gondosan megválasztja azt, akit odacsábít?

- Szeretnél letaperolni? - Nevetem el magam. Hát mindjárt bekészülök ettől a dumától, még hogy kézrátétel!.. Ebből is látszik, hogy a válasz részemről egyértelműen _nem_. Még mindig nem volt elég belőle, s még mindig nem húzta ki a gyufát, s még mindig képes vagyok a partnere lenni ebben a beszélgetésben. - Felveszem ezt a napirendi pontot a határidőnaplómba, és majd a későbbiekben tárgyalhatunk róla. -
Valami hasonló komoly pofát próbálok vágni, mint az imént ő, amikor a tartalomról, meg a formákról és ezekről beszélt.
- Sehogy. Egy ideig még pont így fogok pörögni, mint egy búgócsiga. - Nagyördög? Ennyire kis gonoszka lennék? Már csak a két szarvam hiányzik, és egy villás végű farok. Khm.. na jó, az a farkat inkább hanyagoljuk. - Látod Tigrisem, nem kellett volna a finom kis tappancsoddal Pandora szelencéjét birizgálni. -
He? Pandora szelencéje? Még is mikor lettem én ennyire intellektuális, hogy ilyen példákat hozok? Még a végén lerombolom a "buta szőke véla" imidzsem, amit olyan keményen sikerült csak kialakítanom magam ebben az iskolában. Ebben csak az a szomorú, hogy már az első napon, amikor sikerült elhasalnom Bájitaltan órán, beton biztos volt. Bár ettől függetlenül Ethan hiheti azt, hogy csak dobálózom a szavakkal. Annyi baj legyen.

Átöleltem igen, hiszen a megmentőm szava szent, ráadásként tenyereimmel meg is dörzsölöm, kissé a csupasz hátát, majd ahogy hátraaraszolok kissé, még a karjait is.
- Christian Dior? Cöcöcöcöc.. - Csóválom meg a fejem, ahogy végigpillantok rajta, majd újra a szemeire emelem tekintetem. - Akkor még sem lehetek magammal elégedett. Minimum Elton Johnt akartam volna kisajtolni belőled, de annyi baj legyen. Egyébként igazán nincs mit. Szájon át való lélegeztetést is vállalok krízisesetekben. -
Egek.. Yo fogd már be! Lassan már ott fogok tartani, hogy egyenesen felkínálom magam? Ennyire még sem lehetem szemtelen és pimasz. Akármennyire is nekem való ez a játék, azért igazán hálás lennék magamnak, ha a jó ízlés határain belül maradnék.

- Fátylat rá. - Legyintek egyszerűen csak a másik kezemmel, amit éppen nem fog közre senki sem, de egyből rájövök, hogy ez nem volt épp a legjobb ötlet, hiszen már is felszisszenek. Túl hirtelen mozdulatot tettem egy nem túl épp végtagommal. Ennyi, aki hülye, haljon meg. - Egyébként pedig akármilyen rossz érzés is, igazad van. S bár hiába vagyok tisztában ezzel a tulajdonságommal, változtatni nem tudok rajta. Lehet ki se növöm már.. -
Ennyi erővel viselhetnék egy "Rúgj belém" táblát is, vagy.. majd veszek egy ilyen pólót, na de.. Mély levegő be, majd kifúj! Hah, járjon át újra az optimizmus szelleme!
- Azért majd kapsz búcsúpuszit. - Mosolyodok el, s ezzel is jelzem, semmi gond, minden rendben, jól vagyok!
- De attól még titok marad, hiszen csak én tudok majd róla, én pedig eskü nem mondom el senkinek! - Ünnepélyesen a kezem a szívem felé helyezem, majd robog tovább a ne-bukjunk-le-vonat, és egyik folyosórészről a másikra kalandozunk. - Bár ez már túlhalad a cinkostárs dolgon, s léphetünk akár több lépcsőfokot is, és így bizalmasok lehetünk, nem de? -
Nekem ez egyáltalán nincs ellenemre, és látszik is, micsoda izgalom jár át, miszerint lesz valaki olyan, akinek a bizalmasa lehetek. Akár egy kegy. Mintha legalább a királyi címereket bíznák rám, hogy vigyázzak rájuk, vagy a Városháza kulcsát, vagy a.. és még sorolhatnám.

Ahogy elkezd mesélni, úgy hajolok kissé közelebb hozzá, és szaporázom meg lépteim, hogy szorosan - szó szerint szorosan - a nyomában maradhassak, s minden apró szót halljak. Szemeiben látszik, legfőképp a pupillám méreteinek változásaiból, hogy igen is nagyon figyelek, és érdekel, mit mond a másik.
- De hát ne add föl az álmaidat! - Persze már, a naív kislány, aki valami habos-babos rózsaszín álomban él, már megint megszólalt. Végig se gondolom, hogy talán nem kellene ebbe belepofáznom, meg különben is mi jogom van arra, hogy bármire is buzdítsam de.. Hát még sem tudok befogni, bármennyire is nem meglepő ez a tény. - Csak sok gyakorlás kérdése, na meg ha kitartó vagy, miért ne lehetnél te is auror? Már nem is azért, de az a ferdeszemű háztársam mondta valami Chi, vagy Chung vagy.. eh, mindegy, mindig is bajba voltam a nevekkel.. - Ezaz yolanda, végülis csak a fél iskola tisztában van azzal, ki az a Cho Chang, neked pedig egyenesen háztársad, még sem tudod megjegyezni a nevét. Nem vagy gáz végül is egy kicsit sem.. - .. szóval ő mondta, hogy Harry Potter is auror akar lenni, s nézz csak rá.. Órán két szót alig tud kinyögni, ráadásul akkora az arca a semmire, hogy lefejeli az ajtófélfát, még is van önbizalma hozzá! Hát nehogy már te ne merj ebbe belevágni! Vagy már van másik álomszakmád?.. -
Megkérdezem, hát persze, hogy megkérdezem, hiszen ha van már más dolog, ami esélyesebb, nem zaklatom a buzdító beszédeimmel.
- Különben is, nem egyszer láttam a saját két szememmel, hogy elejti, meg kiesik a pálca a kezéből, annyira kétbalkezes. - Egyébként két szót nem beszéltem még vele, és a DS-re is csak azért járok, mert Aud elcsalt, na meg, egyébként is béna vagyok, s sosem árt ha pár valamirevaló varázslatot megtanulok. S nem is utálom amúgy a srácot, csak olyan semlegesen viszonyulok hozzá. Annyira.. furi nekem. Mindig csak el van mélyülve a nagy önsajnálatban, a két barátja meg folytonosan körbeugrálja. Oda kéne hozzá is menni, és jól megrázni a vállánál fogva, hogy "Hé ember, ébresztő! Lásd már be, hogy milyen jó dolgod van!..", de ezt inkább nem veszem fel a listámra. Elég dologba ütöm már bele így is az orrom tudatlanul.
- A nagybátyád nem hord alsónacit? - Nem is én lennék, ha nem rondítanék bele a vallomásba, egy ilyen idióta kérdéssel egyébként. - Ő olyan rossz ember, vagy.. miért baj az, hogy kedveled? -

- Aranyos vagy, de tényleg. S mindkettő oldalad nagyon tetszik nekem egyébként. - Egész belepironkodok, amikor közölni, hogy csak nekem és csak is nekem van ilyen oldala! Milyen kár, hogy ezt nem kellene elhinnem, hiszen biztos minden csajt ilyen szöveggel etet, de nem érdekel! - Akkor most én jövök egy titokkal, igaz? Na várj.. Gondolkoznom kell. -
Nem próbálok eme kötelesség alól kibújni, hiszen valóban gondolkozóba esek, hogy mit is mondjak, s ezt jelzi, ahogy az alsó ajkam harapdálom, s próbálok dűlőre jutni.
- Nem is tudom, van e valami nagy titkom, hiszen mindegyik egy idő után kiderült. Például amikor a Karácsonyi Bálon a nővéremnek adtam ki magam, vagy hogy imádom a tündéreket, és ezért egy olyan mintát tetováltattam magamra, vagy hogy csupán két-három éve tudok a varázsvilágról, illetve régen balett táncos akartam lenni, de rájöttem, hogy az egy kislányos hülyeség, s azóta a kviddicset jobban szeretem, vagy hogy eredetileg én nem a saját családomnál nőttem föl, mert a kórházban történt egy kis csere-bere, vaaagy.. - S csak dől belőlem a szó sok olyan infóval egyetemben, ami talán annak izgalmas, aki nem ismer engem, de én még is úgy vagyok vele, hogy csupa ostobaság.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Ethan Wilde - 2009. 04. 20. - 17:18:32
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/qv60fc7o5accwwq8a.png)

- Neeeeeem, nem, igazán nem kell – hangzik a néma éjszakában kicsit túlságosan is önfeláldozó hevességgel a tiltakozásom. – Dehogy, gyönyörű, kegyetlen hölgy. Majd.. erős leszek.. és valahogy elviselem ezt az.. irtózatos.. pokoli szenvedést – közlöm rekedten, egy elkínzott mártír stílusában. Mindazonáltal hajlandó vagyok megengedni, hogy.. bántson egy kicsit, ha szeretne, mert hát annyira nemeslelkű vagyok, és.. Yo.. fekete, szigorúan a vonalakra simuló, fényes bőr.. ostor.. bilincs.. Hátt.. megdicsőült mártír lennék, azt hiszem.
De. Most, hogy testközelből is szereztem némi tapasztalatot, és nem csak a szóbeszédből meg az órai magatartása alapján kell megbecsülnöm a természetét, egyelőre komment nélkül állapítom meg, hogy félig-meddig azért mégis hiába fröcskölik rá a nyálat. Nem is értem miért (na jó, de: mert minden nőnemű lény beledöglik, ha nem járathatja le a másikat, hiába ilyen édes kiscsaj ez a Yolanda). Mert az rendben van, hogy még csak pár perce kóstolgatjuk egymást, és már most nem tudom, hova koncentráljak az alattomosan rebbenő szempillák, a megsemmisítően legörbülő ajkak és a csillogó szemek támadásának kereszttüzében, igen, ez rendben van (jhajj, de mennyire hogy rendben), de ennek ellenére nem tűnik úgy, hogy csak úgy beájulna velem a legközelebbi sötét sarokba. Sőt. Biztos van gyakorlata a srácok harcképtelenné tételében, de hát lehet égszín ártatlanul évődni úgy, hogy lángokban áll az agyam? Ha lehet, akkor ő azt csinálja. Erre buknánk igazán, mi hülyék, a nagy, ártatlan kék szemekre a gátlástalan, szeméremsértő szavakhoz? És még dob egy választ az ötperces megjegyzésre, egy olyat, hogy el kéne fenekelni.
- Nos, ami az én eljesítményemet illeti.. – húzom el a mondatot idétlenül és zavar nélkül –, hááát ebben az iskolában nem tanítanak animágiát, chére mademoiselle; különtanárt még nem találtam, aki bevállalt volna engem, egyedül pedig némileg tartva attól, hogy.. nem is tudom, hátralévő életemet egy pár medvemanccsal vagy esetleg egy új kiszerelésű farkincával kell leélnem, még nem kísérleteztem. Bár.. – Elnézés neki, pofátlanság nekem. – Mondtam már, hogy erényeim közé tartozik a kitartás és a remek testi-lelki állóképesség? Tudod.. még akár.. speciális körülmények között is nagggyon sokáig bírom. Például aa.. sssz..szomjazást. Meg az éhezést. Meg a testedzést.. mindenfélét ám. Túlélő alkat vagyok – ráöltöm a nyelvem idétlenül és infantilisen. Miért is vagyok ilyen eufeminisztikus? Valószínűleg az ő hótisztasága miatt. Mert olyan kis bűbáj a kétértelmű, de nagyon is érthető próbálkozásaival. És nem elég, ez sem elég. Megjegyzést tesz a sebességemre, én meg pillogok szentecskén. Aztán meg egy ugrás. Elvetemült nőszemély. Nevetek.
- Hogy felvágták a nyelvedet, te kis dévaj, hát anyukád nem tanított meg a jómodorra? Téged nem aranyvérűek neveltek? Azt hittem, még dív a virágnyelvű felvilágosítás, tudod, hogy van egy pici baaarlang, és jööön a picike édi moooke, és akkor.. – még mindig nem fér bele a számba a vigyorom, de ha kérdezett, hát választ is kap. – De mit tegyek, ha ennyire felcsigáz téged a magánéletem..? Hátt.. hogy is mondjam.. a szükségleteim válogatósak. Már nagyon régóta éhezem egy ilyen átlagos, tornacipős vélára, de hát ha ilyen szegényes a kínálat, mint itt, akkor kénytelen vagyok beérni tízből tizenegyes szépségkirálynőkkel. – Bók is, ugratás is, pofátlanság is. – Na, minden kérdésedre választ kaptál, vagy még van valami, ami érdekel? De figyelmeztetlek, ha most elhiteted velem, hogy érdekellek, és aztán csak úgy nem veszel észre ezután, hát én.. nagyon-nagyon szomorú leszek – dobom be végül a szupermarketben elveszett kisfiú sztájlt, mint örök adu ászt. Úgyse hiteles. Elveszett kisfiúk nem nézegetik közben az eladólányok fenekét. Meg nem is egyeztetnek a mocskos kis vélazaklatós ügyleteikben.
- Héhé, várjál.. akkor most azt kell megvárnom a kézrátételhez, hogy elpárologjon belőled a zördög, és becsukódjon a Pan-yola szelencéje, mert most leharapnád a kezemet, vagy..? Na jó.. azt hiszem, nagy fájdalmak árán, de lemondok róla. Mégse vagyok vén szatír.. ja, mert fiatal szatír vagyok – vihogok bele a véresen komoly társalgásba, aztán megrázom a fejem. – Felejtsd el, óh, minden boszorkányok leggyönyörűbbike! Ez a gondolat méltatlan volt hozzád. Majd csak távolról imádlak, mint egy istennőt, és hajlongok előtted, hogy..
Én hajlonganék is. Valószínűleg megállnék a ráérős kutyagolásban, hogy méltó módon adhassam ezt elő, és ne csak így, a vállamon átbeszélve. De nem, mert most azonnal megkapom méltó büntetésemet. Először is nem veszem észre azt a trükkös három lépcsőfokot, ami megszakítja a folyosó vízszintes felületét, és macskakecsességgel megbotlok, elveszítem az egyensúlyomat, majd második tételként nekilendülök és belefejelek a legközelebbi lovagi páncélba, és csak ezután terülök el a vörös futószőnyegen diszkrét csörgés, tompa puffanás és egy felszálló porfelhő kíséretében. Még szerencse, hogy időben elengedtem Yolanda kezét, így legalább őt nem rántom magammal, de ez az egyetlen pozitívum, amit elmondhatok.
- Jaúúúhj.. – nyögöm halkan, ahogy azt egy ügyetlen settenkedőnek kell. – Ez vészhelyzetnek számít, gyönyörűm? Levegőt ugyan még kapok, de a homlokomból szerintem épp most kacsint ki az agyam.. aúúú.. mit szólnál egy precíz nyelvcsapásokkal végzett agyműtéthez, nővérke..? oké, csak vicceltem.. na jó, tűnjünk el innen, de gyorsan! – indítványozom némileg lebukásfélősen, majd megtört energiával pattanok fel, hogy minimum egy fél világgal odébb szaladjunk, mielőtt feltűnik az a mocsok bolhaláda, a penésztől illatozó, rokkant gazdája, netán bájitalban úszó rémálmaim legérzékletesebb szereplője, a zsíros hajú Batman. Jujj, csak azt ne!
Némileg meggyengült hitellel kínálom oda Yolandának újra a kezemet, hogy most kicsit kevesebb virágosréten-szaladó-kislány-és-kisfiú stílusjeggyel lépjünk olajra a nyugati szárny irányába tovább. Lehetőleg olyan tempóban, hogy a végén, mire már meg merhetünk állni, fojtva lihegjünk, mint akik nagyon élvezték az elmúlt húsz percet. De ha ez megvolt, akkor újra szétömlik a valószínűleg kriminális állapotú, feldagadt képemen a hülye vigyor. A bájos naivitására persze most se tudok mit mondani, mit is mondanék? Hogy sokat ér, ha nem dobom el a pálcát, amikor nem is tudok mit kezdeni vele? Nem mondok semmit. Nem keserítem el a cinizmusommal. Leküzdöm a kényszert. Mert annyira elbűvölő, hogy szóhoz se jutok. Mi több, levegőt se kapok. Most tényleg szó szerint nem.
- Most például.. jól jönne az a.. szájon át lélegeztetés – zihálom nevetős hangok kíséretében, de halkabban, mint egy szégyenlős kagyló. Még egy ideig nem is marad más, csak ez a fuldokló kuncogás, mert gyenge az oxigénellátásom. – Egy csomó idősebb vagy konzervatív beállítottságú varázsló nem hord alsónadrágot. Még nem vetted észre? Komolyan. Szerinted miért szeretik a talárt? Nem dörzsöli ki az intim részeiket, jól szellőzik minden.. ezt egyébként neked kellett volna észrevenni, elvégre te vagy a boszorkány, te nézed a pasikat, de nekem mindig olyan pechem van, hogy rossz helyen rossz időben vagyok, elég egy rossz lépés, egy kósza széllökés, és megpillantom azokat az öreg, inas combokat, és.. Brrrrrr, biztos ez váltotta ki belőlem a talártól való viszolygást.
Azt, hogy Edwarddal mi a helyzet az öltözködési szokásain túl, vagy hogy úgy általában mi a szitu Savage-ék és Wilde-ék háza táján, inkább nem fejtem ki. Nem azért, mert nem bízok benne. Kérnie kellene csak, és máris elmondanék mindent, képtelen lennék nemet mondani. Még akkor is, ha tudom, hogy nem lehet bízni senkiben. Benne sem. De az se érdekelne, ha holnap szétszórná minden titkomat, mint egy pakli kártyát. Egyszerűen csak nem akarom se részvétre, se semmire kényszeríteni. Az auror-dolgot is csak azért sajnálom, hogy elmondtam, mert most sajnál, amiért feladtam. És ha feladtam? Ez nem fontos már nekem sem. Komolyan. Azt hiszem. De akkor sem kell, hogy törje rajta azt a gyönyörű, drága buksiját. Inkább beszéljen magáról, még, még, még, sokat!
- Tündérek? Jajj, de.. – Azt akarom mondani, hogy édes. De talán degradáló lett volna. Vigyorgok. – Tök rideg. A tündérek tényleg klasszak. Az izgis helyeken lévő tetkók meg plááne.. – És már megint leállítom magam. Nekisimulok az aktuális lihegésre kijelölt, eldugott folyosó falának, és fülig mosollyal fordítom oldalra a fejem, hogy nézhessem. Meghitt, bizalmas pillanat. Próbálok nem gondolni rá, hogy milyen lenne hegyes fülekkel, szárnyakkal, mondjuk csak néhány szál virágból szőtt ruhácskában a fontosabb helyeken. Vagy hogy mennyit fed be az a tetkó a csípőjén, amiből kivillant egy kicsi, amikor megmutatta a mackós koronaékszert. Az agyam fajfenntartásra specializálódott része (vagyis a nagyrésze) úgy tűnik, nem szereti a meghitt pillanatokat.
- Egyiket sem tudtam. A karácsonyi bálon asszem.. el voltam foglalva. – Igen, egy üveg likőrrel meg egy piros harisnyás lánnyal valami nagyon stílusos helyen. – Én is szeretem a kviddicset, nem kórházban születtem, és engem is muglik neveltek, amíg tíz nem lettem.. mit mondhatnék még? Túlélésem kulcsa a Black Devil meg a mugli rockzene, sokat lógok, és ha nagy leszek, valószínűleg utcazenélni fogok sörért, már ha megélem. Ééés gyerünk. Még egy kis kutyagolás, és ott a gyengélkedő, kicsit átrendezzük a haverod arcát, aztán jöhet valami nagyon romantikus, csak neked.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sascha Meerwen - 2009. 05. 20. - 20:59:05
Harry

Táskáját a padra lökve a talárjával együtt dühösen mered a falra. Mintha attól jobb lenne bármi is. A kezére néz. Még most is remeg. Nem hiszi el ami történt. Pályafutása alatt egyszer sem fordult még vele elő, hogy valakinek sikerült volna lelejmolnia. Most pedig...Clyde ki fog akadni. Oda a szajré nagy része. Többnyire nem a lány hibája miatt, de ez senkit nem fog érdekelni. Leül, mielőtt összeesne. Rákönyököl a térdére, az arcát pedig a kezébe rejti. Hihetetlenül jólesne most sírnia, de akárhogy erőlködik, nem megy neki.
~A francba....~harapja be az alsó ajkát.
Próbál egyenletesen lélegezni. Végül is semmi nincsen veszve, még kérhet otthonról pénzt, nem is ez a legnagyobb baj. Hanem hogy az ügyfél lista is ugrott.

-Húh, nyugalom, na.-szorítja a kezét a mellkasára.
Észre sem vette, hogy most készül infarktust kapni. Nem, annyira nem rossz a helyzet. Sokkal, de sokkal borzasztóbb.
~Megtalálom azt a kis nyomorultat. És megölöm, aztán még egyszer. Ripityára ölöm...~ráncolja össze a homlokát.
Dühös és ingerült. És nem szokása elveszíteni sem a megbízásait, sem pedig a becsületét. Erre egy mosoly suhan át az arcán. Becsület. Becsületes gazember.
Hátradől a padon és az ölébe húzza a táskáját. A mindenesét, a túlélőkészletét. Egy könyvecskét húz elő. Fellapozza. Tudta. A kis nyomorult egy régebbi "ismerőse". Volt valami gubanc az áruval, de hát aki ilyen ügyletekbe bocsátkozik semmiben nem lehet biztos.

-Jó, először is...magamban beszélek. Hangosan. Másodszor, ezt valahogy el kell sikálnom. Nem vetne rám valami jó fényt, pláne az üzletre nem.-vágja bele a könyvet vissza a tarisznyájába és húzza fel a térdét a padra.
A karjával átkulcsolja őket és megenged magának egy gondterhelt sóhajt. Egy kicsit még talán itt marad. Itt most minden nyugis. Kényelmesen használhatja a láthatatlan szőnyegét ami alá besöpri a gondjait. Egy időre.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Harry J. Potter - 2009. 05. 20. - 21:32:56
Magányos köreit rója, a szokásos, kitaszított farkas - érzéssel a mellkasán, abban az időpontban, amikor mindenkinek van jobb dolga is, mint egyedül rohangálni az üresen kongó falak között. Milyen rég is volt, hogy állandó társként követte a titokzatos suttogás.. Illetve a suttogás megmaradt, csak sokkal közelebbről jön, mint régen. Gyengébb pillanataiban megesküdne rá, hogy jobban retteg a háta mögött összesúgó emberektől, mint a csövekből jövő testetlen, múltbéli hangoktól. Vajon a lány, akit most lát csak a sötét sarokban, mitől fél? Egész teste azt sugallja, hogy vágyik a föld mélyébe rántó résbe, amely azonban nem akar megnyílni. Hirtelen rátör, hogy mennyire megérti a másikat, előhúzza talárja zsebéből a láthatatlanná tévő köpenyt, és a lányra terítené, ám vissza is retten: Hogy gondolta, hogy a másik örülni fog neki? Inkább megáll, ügyetlenül, félbemaradottan, mint egy előremutató nyíl. Tulajdonképpen nagyon jól tudja, hogy mi nem hagyta tovább mozdulni: Sascha megszólalt. Ennek köszönhetően több mindenre is fény derült: Sascha az, eléggé zaklatott, és valószínűleg nem vágyik társaságra. Potter azonban  nem az a sötétben bujkáló típus, így hát megpróbálja halkan, diszkréten jelezni ottlétét:

-Hello Sascha...

Megfigyeli, hogy mennyire karikás a másik szeme, illetve hogy milyen szorosan tapad a táskájához. Mintha az élete függne tőle...



Cím: Re: Folyosók
Írta: Christine Limda - 2009. 07. 19. - 01:44:50
Lovagomnak…
Talán utoljára...


Csak tipegek a csili-vili tündibündi is cipellőimben, út közben nem egy nyálcsorgató pillantást begyűjtve különböző, ismerős avagy ismeretlen egyénektől. Felmerül bennem, hogy akkor mégis mi a fenét csinálok én most? Egy olyan srácra gondolok, aki észre sem vesz. Najó, ez talán túlzás. De hogy nem akar tőlem semmi, az is biztos. Nem érdeklem, és kész. Pont. Vége. Jobb lenne, ha túltenném magam ezen és tovább lépnék. Annyi jelentkező van arra, hogy megvigasztaljon… Hogy még csak választani sem tudnék.

De ez nem ilyen egyszerű. Egyáltalán nem az. Egy ilyen karizmatikus személyiségnek, mint amilyen én is vagyok, nem egyszerű feldolgozni, hogy kikosarazták. Szimplán kikosaraztak. És még csak annyira sem méltatnak, hogy ezt közöljék velem, a szemembe mondják. Hogy bebizonyítsák, állni tudják a pillantásomat. Amit, valljuk be, nem sokaknak sikerül. Nagyon kevésnek. De úgy tűnik, Briant ide tartozik. Sajnos? Nem tudnám megmondani. Nem tudom, miért érdekel ennyire, miért foglalkozom vele ennyit, miértjár folyton a fejemben. Nem tudom. Csak azt, hogy meg akarok tőle szabadulni. Még ha egyik felem azt is súgja, hogy ne, várj, ő kell neked, akarod őt. Mert mindeközben a büszkeségem, ami legalább olyan magasságokban él, int az önbizalmam és az egóm, igencsak közbeszól.

És igaza van. Én, Christine Avoyane Limda, soha sem fogok várni egyetlen pasira sem, soha, egyetlen egyre sem. Azt az örömöt nem fogom megadni senkinek. Senkinek. Egyrészt nem fogom lerontani az imidzsemet senki miatt sem, másrészt én ilyen vagyok. Akár tetszik, akár nem. És az embereknek általában nem tetszik… De ez sem érdekel, teljesen hidegen hagy, mit gondolnak rólam. Gondoljanak csak amit akarnak, nekem is megvan a véleményem mindenkiről, és addig járnak jól az emberek, amíg nem kötöm az orrukra.

Vajon szándékosan megyek ilyen lassan? Vagy tényleg nem menne gyorsabban? Nem tudom. Tényleg nem. És a cipellőmet tessék békén hagyni, egy rossz szót sem akarok rá hallani, különben az elkövető megtapasztalja, milyen kellemes érzés, amikor a lábán járok vele. Én mondom, jobb nem újat húzni velem, mert könnyen megjáratod. Erről leginkább az elsősök tudnának mesélni…

Nem nézek rá. Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy lássa rajtam, mennyire érdekel és mennyire bánt, az, ahogyan viselkedett velem. Nem nézek rá. Nem. Nem és nem. Arcom kifejezéstelen. Vagy talán a sértődöttség ült ki rá? Brianttől függ, hogy mit néz ki belőle. Mert tudom, hogy néz. Tudom. Érzem magamon átható pillantását. De nem fogom viszonozni a pillantását.

Csak akkor, mikor megszólal. Nem mutatom, de figyelek rá, és nagyon érdekel, amit mond. Kíváncsi vagyok, és igen, reménykedem is. Hogy mégsem azért jött, hogy dobjon. Talán mégis érdeklem? Talán… A pillantása… Annyira aranyos, hogy fel tudnám falni…  Viszont ezt eszembe sem jutna kimutatni. Továbbra is rideg vagyok. Ha közeledni akar, hát tegye. Én nem teszek egy árva lépést sem, az egyszer biztos.
Hogy nincs esélye? Ezt most komolyan kérdezi? Vagy ez is csak a játék része? Ezt nem hiszem el… Tanácstalan vagyok. Most mit tegyek? Abban 100%-ig biztos vagyok, hogy akarom őt, de abban is, hogy nem szeretnék nevetség tárgyává válni.

-Ha esélyt akarsz, akkor dolgozz meg érte
Csupán ennyit vetek oda neki. A pillantásom elárulja, hogy igenis van esélye. Már hogy ne lenne? De nem adom magam könnyen. Küzdjön értem, ha érdeklem.
Ezzel sarkon fordulok, és a csili-vili cipellőimben betipegek a legközelebbi lánywc-be, egyértelművé téve, hogy az én részemről ezzel le van zárva a beszélgetés. A folytatást pedig ő dönti el. Csakis ő.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sky Andles - 2009. 07. 29. - 09:07:40
Laetitia ^^

Unalom...
Minden nap ugyanaz a forgatókönyv.
Sky Andles lassan ballagott a folyosókon. Közben rövidre húzott nyakkendőjét igazítgatta. Fehér ingjére egy narancssárga pecsét került, melynek okozója egy pohár töklé. Nem nagy az egész, talán nem is látja más, csak Sky,
de őt merőn érdekli koszos inge.
Komótosan baktatott fel a csigalépcsőn. A szálláshelyére ment, átvenni azt a francos inget.
Zsebében két levél lapult. Egy a szüleitől, egy pedig Lilly-től, ki ebben az évben nem tért vissza a Roxfortba, a kialakult helyzet miatt. Szülei féltették, és inkább otthon tanították a lányukat. Alig várta, hogy kinyissa a leveleket és megnézhesse. Alig várta...
Egyedül volt a lépcsőn. Elért egy kis ablakhoz, melyen át a ködös tájra tekintett. A nap gyenge fénye világította meg valamennyire arcát. Lassan, de tényleg nagyon lassan és félve nyúlt zsebéhez, kivette találomra az egyik levelet. Gyönyörű írásképpel felírva:
Skyy
Lilly leve volt. Óvatosan kinyitotta, és olvasni kezdett:
 "... sajnálom. De nagyon. Te is tudod, hogy mennyit jelentesz nekem, de anyáék szűk látókörűek. Nem engednek vissza a Roxfortba... "
Ennyi épp elég volt neki, hogy megszédüljön a hírtől...
Ekkor oylan érzés kerítette hatalmába, mintha valaki bordán könyökölné. Talán azért, mert valaki tényleg belekönyökölt. Megfordult, s egy lány állt kögötte. Elvesztette egyensúlyát, biztos így történetett. Most is látszott rajta, hogy kapaszkodik a korlátba. Sky utánanyúlt, megfogta kezét és örömmel tapasztalta, hogy végre veszélytelenül állnak a lépcsőn és senki nem fog leszédülni.

 - Khm.. Szia, Sky vagyok...



Cím: Re: Folyosók
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 08. 05. - 10:36:01
[ Sky ]

Sietnie kellett. Már réges-rég lent kellene lennie az udvaron, vagy bérhol ahol kényelmesen elterpeszkedhet egy sarokban, anélkül, hogy megint belebotlana valakibe, erre tessék. Nem telik el még egy hét sem, és újabb kellemes élményt gyűjthet be.  Tökéletesen fog illeni a többi közé, arról kezeskedni fog.
A finom bársonytalár csak egy pillanatra ér hozzá a lépcsőkhöz, amikor visszanyeri az egyensúlyát. Hátrarázza hosszú hullámos tincseit, és lassan felegyenesedik. teljesen olyan a lassított mozgása, mint valami vadmacskáé, aki a megfelelő időt várja, hogy lesből támadjon.
Villámló szemekkel néz fel, mint aki bármelyik pillanatban előrántja a pálcáját, és leátkozza az előtte állót. Sokszor mondták már rá, hogy úgy viselkedik néha, mint egy fúria, hát ideje, hogy újabb jelzővel bővítse a bámészkodók igencsak szegényes szókincsét.
A harmatgyenge köszönést, és a bemutatkozást elengedi a füle mellett, ahogy szokta. Hidegkék íriszeit mélyen a másikéba fúrja, majd közelebb hajol, hogy megszemlélje magának az illetőt. Mielőtt azonban Sky arra gondolhatna, hogy ez csupán azért van, mert férfiként akarja látni, félrebiccenti a fejét, és elhúzza a száját. Arca kifejezéstelen, közönyös, mintha arra várna, hogy legalább egy bocsánatot rebegjen el, ha már széltében elfoglalta a folyosókra vezető lépcsősort. Persze nem mindenki arról híres, hogy belelásson a fejébe. pláne nem azok, akik nem is ismerik. Bár.. ezen egyre inkább változtatni kényszerül így az utolsó hetekben. Nem mintha annyira örülne neki, de nincs más választása. A képzeletbeli játékgép ezt dobta. Ez van, ezt kell szeretnie.
Felsóhajt, miközben ujjait a korláton tartja a biztonság kedvéért. Vesz egy újabb lélegzetet, de csak azért, hogy ne az szaladjon ki a száján először, amire gondolt. Az túlontúl bunkó, sértő, és felsőbbrendű lett volna.  Nem akarja egyből megbántani, bár igazából soha nem érdekelte, hogy ki mit gondolt róla. Soha. A lényeget úgyis csak azoknak kell tudniuk, akiknek esetleg sikerült közelebb állni hozzá, mint amennyire Ő engedni szokta. A többi pedig. Alapozzon nyugodtan a hallomásokra. Nem érdekelte. Már rég elmúlt az az időszak, amikor még képes volt keresetlen szavak nélkül továbbhaladni. Mostanság azonban, ha Merlin úgy döntött, hogy váltakozva az útjába hajít valakit, hát viselje a következményeit. Mikor így, mikor úgy…
A franc fog fogalmazgatni a másikak gyenge, vagy gyermeki lelkivilágának érdekében.
- Kedves, Khm..Szia Sky vagyok. Össze tudnád húzni magad egy kicsit, hogy az utánam következő nehogy átessen rajtad? – kérdezte élesen.
Ahogy teljesen a fiú felé fordul, a talárján láttatni engedte a háza címerét. Így talán nem okoz majd se fejtörést, sem pedig meglepetést, hogy ugyan honnan szakajtottak már egy ilyen undok dögöt, mint a lány.
Ajkait finom, mégis ádáz mosolyra húzza. Tökéletesen elégedett, és kíváncsian várta, vajon mit szól mindehhez a „terpeszkedő” érintett. A nevét továbbra sem hajlandó elárulni. Ugyan minek is, hisz lehet, hogy a következő pillanatban Sky továbbáll. Legalább megspórolt magának egy felesleges bemutatkozást. Egy fürt a szeme elé kerül, két ujjal összecsippenti, és hátrasodorja a többi közé. Cseppet sem úgy néz ki, mintha nagyon bánkódna. Éppen ellenkezőleg..


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sky Andles - 2009. 08. 05. - 14:54:50
Akinek Nem Elvileg Nem Tudom A Nevét *alias Laetitia

Elkaptam a lányt, ő meg erre úgy néz rám, mintha legalább szembeköptem volna. Pff. Nagyon fennt hordja az orrát a kicsike. Azt hiszi ő az istencsászár, nem ártana leszállnia a lóról. És egyébként se foglaltam az egész lépcsőt, kényelmesen el lehetett volna férni mellettem, akár még egy nagyobb darab embernek is, nemhogy egy ilyen csontkollekciónak. Nem tudom most mi a baja, semmit nem csináltam, éppen csak megfogtam, hogy el ne essen. Erre itt pattog. Most valahogy az idegeim feszülnek...
Ráadásul épp megzavart egy elég fájdalmas gondolatmenetben. Na mindegy. Lilly már amúgy sem jelentett nekem semmit. Lehet, hogy megváltoztam és genyóbb lettem, de nem érdekel. Tudom, hogy a szülei kissé visszamaradottak, de attól méga lányuk más lehetne. Mindegy, mert nem az. Nem más. Pont ugyan az a kép. Dettó.
A levelet zsebembe dugom és rápillantok erre az esetlenre itt előttem. Illetve nem esetlen, hanem esett. Majdnem esett. Már-már a hülyeségem megy az agyamra és én is rövid mosolyt engedek, mert látom hogy ő is ezt teszi, de ő nem magán, hanem rajtam, ami kicsit érzékenyen érint. Hát, ez van.
Szívesen beszólnék neki, hogy Hé, te meg mit mosolyogsz, tündérke?, de nem tehetem. Nem vagyok ilyen. Csak elkapott a hév. Nyugi Sky, jobb vagy te ennél. Na, hát már megint itt tartok! Jobb a franc. Sose voltam jobb. És ha így folytatom nem is leszek. Talpra kéne már állni...
Egyébként a lány elég csinos. Vékony, de nem túlságosan. Bociszemekkel tekint rám és belefúrja tekintetét az enyémbe. Hú, most aztán betojtam. Talárja szokásos és megcsillan rajta a Mardekár ház szokásos zöld jelképe. Most már mindent értek, egy aranyvérmániás csitri... Bár ez csak előítélet, majd meglátjuk.
 - Igen, gondolom te sem állsz RAVASZ szinten jómodorból... Bár hogy is várhatnám el... tőled? - közben végigfuttatom a szemem rajta ismét. - Hú, igazad van, hatalmas helyet foglalok. Máskor nem fodul elő. Bocsi.
Mondom mindezt gúnyosan, immár teljesen felé forulva.
Na erre mit felel kegyelmed?
Áh, ez nem én vagyok. Csak eljátszom az érzéseimet, miközben most a falnak fordulva kellene szánakoznom, hogy megint elszalasztottam egy beszélgetést egy lánnyal. De helyette most itt éállok és semmit nem bánok, amit mondtam vagy éreztem. Ez így most nagyon tetszik. Nagyon...



Cím: Re: Folyosók
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 08. 06. - 09:00:15
[ Akinek még mindig nem mondom el a nevem - Sky ]

Csak a szokásos kisded játékai. Az baj csak ott kezdődik, hogy az elejétől kezdve unja. Unja, de hihetetlenül. Mindig ugyanazok a lefutott körök. Végre jöhetne már valami izgalom, valami más, mint amibe eddig belecibálták. Valami olyan, amit képtelen lesz elfeledni, annyira jó volt. belecsapott a felismerés, hogy épp élete legjobb játéka után kívánkozik. Szemei a plafont vizslatják, ahogy visszaemlékezik egy nagyon is jó játékra… és az a tánc…
Néha tényleg olyan érzése van, hogy figyelik. A múltkor is, mintha egy suhanó alakot látott volna maga mögött a lépcsők irányába. De vajon tényleg csak képzeli? Mi van, ha tényleg figyelik? Mi van, ha a saját évfolyamtársai között is vannak halálfalók? Mi van, ha az apja ráuszította valamelyiket?
Újra Skyra nézett, ám ezúttal az arca nem árult el semmilyen érzelmet. A fiú talán még ezzel járta a legjobban. Ahogy elnézte, nem az a tipikus hangadó, de még csak egy izompacsirta sem volt. Vele se érezhetné magát biztonságban, de most nem is ez a lényeg. A biztonság jelen helyzetben egy számára ismeretlen fogalom. Mindössze annyit határozott el, hogy amíg itt van, megpróbál mindent kihasználni, amit csak tud év végéig. Ha netalántán rásütik a sötét jegyet, nem biztos, hogy ugyanazt az életformát folytathatja. Sőt, szinte biztos, hogy nem.
Pillantása végigsiklik a másik mozdulatain, és szemei kikerekednek, ahogy felfedezik a levél alakú papírost. Csak nem szerelmi bánata van a kis drágának? Pont a legjobb emberrel találkozott. Azzal, aki ha teljesen bele van habarodva a másikba is képtelen kimutatni. Nem mintha nem lenne rá oka… de ezt senkinek nem kell tudnia. Ugyan, hogy is venné ki, ha elterjedne, hogy Laetitia Morrisont csúnyán megcsalták. A lányt, akiért nem egy pasi karmolta a padlójukat, szépen átverték. Csodás lenne. Csak a fél iskola röhögne rajta, leghangosabban azok, akikkel szépen elbánt. Ha volt valami, hát ezt sem engedhette meg magának. De nem ám!
Aranyszabályok aranyvérűeknek. Ezen egy pillanatra elgondolkozik. Vicces lenne kiadatva, csak épp az apja tekerné ki a nyakát, ha puszta ötletként felvetné. Aztán jöhetnének exhumálni. Fúúj.
Félrebiccentett fejjel hallgatta a cseppet sem kedvesnek szánt szavakat. Na nézd már, a kisfiúnak van szája is. Csak kár, hogy nem arra használja, amire kellene. Jelen esetben befogni, és odébb állni. Ennyit a természet törvényeiről. Meg a jól nevelt fiúkról, és a normális pasikról. meg azokról, akikkel még nem találkozott. Nézőpont kérdése, kinek a szerencséjére.
Ajkaira finom mosoly rajzolódik a monológ végére, mely néhány másodperc alatt kiszélesedik. Halkan felkuncog, végül felemeli a fejét, hogy ismét a fiú szemeibe nézhessen. Őt kioktatni nagyon nagy hiba. Jobb ha hamarosan meg is tanítja arra, hogy először is lány, másodszor pedig rossz emberrel kötözködik. Nem mintha nem Ő kezdte volna, de az most lényegtelen. Mint általában az ilyen helyzetekben.
Angyali mosolya lassan tűnik el finom arcról, hogy helyüket nyugalmas, ám vészjósló vonások váltsák fel. Időközbeni arccserélés. Vagy inkább egy újabb maszk.
- Nincs semmi baj. – ejti a szavakat nyájasan, miközben ujjai a korláton szaladgálnak. Észbe kap, és elkapja a kezét onnan. Maga mellé ereszti, összefog egy kisebb fürtöt, és lányosan csavargatni kezdi. – Na és mondd csak Sky.. a „tőled” alatt ugye nem azt értetted, hogy mardekáros vagyok? –kérdezi csilingelő hangon. De benne rejlik az intés is. Ő nem szereti, jobban mondva nem tűri azt, ha bármiért is lenézik. Sem azt, ha a házára tesznek megjegyzéseket. Különben is ez az egész házasdi egy nagy baromság. Újabb váltás, és még hol van a vége? – Mert ha igen, akkor nagyon-nagyon szomorú leszek. – szakad fel a mellkasából egy színpadias sóhaj, égkék szemeit néhányszor elrejtik a csukódó szemfedők. Tökéletes alakítás. ha mindent jól csinál, a fiú most nem tudja, hogy a lány megőrült, vagy eddig is ilyen volt, vagy csak tényleg kedves lenne?...
Mindig is szeretett színészkedni. A Roxfort pedig a legjobb színi tanoda volt számára, mely nemcsak tanította, de színpadot is adott neki. Jelen esetben a folyosót, és egy partnert a darabhoz: Sky-t. A vége, csak rajtuk múlik…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sky Andles - 2009. 08. 06. - 10:45:21
Ő, Akit Aprócska Probléma Miatt (Hogy Nem Árulja El A Nevét) Nem Nevezek Meg. * alias Laetitia

Ez a lány kikészít. Nem elég, hogy épp most tudtam meg, hogy  Lilly, aki eddig egy biztos pontot nyújtott életemben, most megszűnik  létezni az én világomban. Mindegy, tökre nem érdekel. Már nem...
Gondolom már felfogta, amit mondok neki, legalábbis remélem, hogy nem egy ilyen elmebeteg csajt fogtam ki. Bár, elég dilisnek néz ki, most idegesség vagy düh helyett inkább gyermeteg pillantást látok felőle. Most én is meglepődtem. Ilyen jól csinálná?
Nem, szerintem tényleg megváltozott. Ő is csak maszk mögé bújt, de most végre Őt látom. Aki igazából nem is tudom ki, de az biztos, hogy egy szép lány, és talán kedves is tud lenni. Mindenesetre most ez nem érdekel, csak az, hogy miért adja be magát ilyen szemétnek, mikor lehet hogy nem is az. Nem értem...
 - Nincs semmi baj. - feleli, és apró gúnyt érzek hangjában. - Na és mondd csak Sky.. a „tőled” alatt ugye nem azt értetted, hogy mardekáros vagyok? - óh, remélem nem  bántottam meg nagyon... - Mert ha igen, akkor nagyon-nagyon szomorú leszek.
Áh, értem már. Gonosz ki csajszi. Közben édesen játszani kezd egy fürttel szeme előtt. Látom ám rajta, hogy csak színlel. Most valami frappánsat kéne mondanom és tartani az eddig felvett álcámat.
Azért sajnálom, hogy mégsem olyan, mint aminek már el kezdtem hinni. Nem olyan mint én, habár hogy is lehetne, hisz Mardekáros. Jó, ez egy sztereotípia a mardisokkal szemben, de az esetek nagy részében tuti bejön.  Rajta is látszik, hogy egy kis aranyvérmániás csitri, akinek nincs jobb dolga, mint velem szenyózni. Na majd meglátjuk, ki nevet a végén...
 - Tudod, tündérke, igen, arra gondoltam, hogy egy ilyen pöffeszkedő Mardekárossal sose lenne szabad leállni veszekedni, mert úgyis te húzod a rövidebbet, ha kicist is tisztességes akarsz lenni... És még most sem értem, hogy miért nem tudtál elmenni mellettem, vaságyastól alig lehetsz harminc kiló, a csípődön pedig kishíján átlátok...- ejj, taln most túl szemét voltam.
Nem akarom megbántani, de most kiborultam, habár nem láűtszhat rajtam, totál padlón vagyok. MIért most kell nekem is ilyen lányokba botlanom. Bár máskor csak befordulnék az ablak felé és hallgatnám, hogy röhögnek odébb rajtam. Most végre mást csináltam mint eddig, és igen, elég jól érzem magam.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 08. 06. - 11:26:28
[ Akit szépen felbosszantottam ^^ - Sky ]

Lassan emelkedik íves szemöldöke, mialatt a szája penge vékonnyá préselődik.
Nem elég, hogy elterpeszkedett,de még sértegetni is meri.
- Szóval így állunk. –gondolja dühösen, vigyázva az arcvonásaira, nehogy véletlenül is elárulja, milyen mértékű düh tombol odabent. Ez a pukkancs túlmegy lassan minden határon. Na de ideje lesz egy kicsit eljátszani vele.– Meg sem kérdezem, melyik házba jársz ugribugri. Vagy inkább hugribugri? – biccenti oldalra a fejét. Ebből a helyzetből csak egyetlen esetben jöhet ki nagyon rosszul. Ha mardekárossal akadt össze. Annak azonban az előfordulási valószínűsége nagyjából a nullával egyenlő, tekintve, hogy elnézi őket. Egy zöldszegélyes ilyet soha nem tenne.
Valahol mélyen hülyeségnek tartja az egész színes, házas dolgot, de egy ilyen induló szópárbajban ezt már késő benyögni. Szánalmasan venné ki magát. Még a végén megadná a másiknak azt az örömöt, hogy azt higgye, hogy legyőzte. Apró mosoly ült ki a szája szegletébe, majd el is halt, és helyét a tömény szívszaggató szomorúság vette át. Úgy tűnt, nagyon kiborult azért, hogy ennyire nem szívlelik a zöldszegélyeseket. Lehajtotta a fejét, így Sky nem láthatja, ahogy lopva elvigyorodik.
Ez is egy újabb álca. Egy újabb tökéletes maszk a polcáról. Lassan jó lenne építtetni egy újabb fokot, még a végén elfogy a helye…
Úgy csinál, mint aki letöröl egy könnycseppet a szeme sarkából, szipog hozzá, végül a magasba emeli szép fejét. A szemei csillognak, de nem az elfojtott könnyektől, csupán kitörni készülő nevetését próbálja alábombázni. Na nem mintha bánná. Ettől lesz a legtökéletesebb a műalkotás.
Tökéletes zavarkeltés. Az egyik pillanatban egy nyamvadt, agyalágyult dühös fúria, a másikban pedig a szende kislány könnyekkel a szemében. Ha így halad tovább csak sikerül elérnie a célját.
- Szóval te komolyan gyűlölsz. – vesz elő egy zsebkendőt, és hatalmasat trombitál bele. – Mindig tudtam, hogy a diákok utálnak minket, de hogy Te is közéjük tartozol.. – teszi hozzá két műcsuklás között. Valahogy fent kell tartania az álcát, még akkor is, ha a szórakozás teteje még odébb van. Jóval odébb. De megéri talán egy kicsit szenvednie. Hogy a fiú mennyire lesz ebben partner, már csak az a kérdés…
Képtelen megállni röhögés nélkül, így elerednek kínjában a könnyei, egyik a másik után, szép libasorban, egészen addig, amíg összefüggő folyammá nem állnak össze. Ha eddig normálisnak gondolták, hát most már biztosan nem. Szegény Sky, fogalma sincs, mi vár még rá. A visszafojtott röhögés eltorzítja az arcát, ami még inkább azt a látszatot adja, hogy komolyan megbántódott, és oldalra bámul.
– Annyira undok vaaagy. – sírja – Pedig én nem tehetek róla, hogy ilyen vékony vagyok, és nem fértem el azon a szusszanatnyi helyen, amit hagytááál. – bömböli egyre hangosabban. Ha nem áll le, lassan az egész folyosó hallani fogja. Azt pedig nem akarja, így az utolsó szavak után még trombitál egy utolsót, és elcsendesedik.
Szaporán szedi a levegőt, háta, teste folyamatosan rázkódik. A zsebkendővel könnymentesre törli az arcát, és a szemeit, vigyázva, hogy semmi sem kenődjön el, és átmegy csendes szipogósba, miközben legszívesebben hanyatt vágódna, és úgy röhögne a másik vélhetően elképedt arcán.
Sky nem is sejtheti, hogy ez a lány kész katasztrófa tud lenni, ha akar, és hogy ez még csak a kezdet, már ami a színészi tehetségét illeti. A kibontakozás, és a tetőpont, még jóval odébb van.
Ha van…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sky Andles - 2009. 08. 06. - 12:43:55
Miss Álarc
 [*alias Letti ^^]

Ohh, frappáns kis megoldás, mondhatom. Már majdnem kezdem megsajnálni, mikor előveszi zsebkendőjét, és letöröli az arcán végigcsorgó könnycseppet. Remélem, ez nem csak színészkedés, mert akkor nagyon, de nagyon kiborulnék. Karba teszem a kézem és nézem, hogy mi a francot akar kihozni ebből az egész helyzetből.
Komor és gúnyos arcom kissé felenged, ahogy elkezd szipogni és olyat mond, amit álmomba se mertem elképzelni.
 - Szóval te komolyan gyűlölsz.  Mindig tudtam, hogy a diákok utálnak minket, de hogy Te is közéjük tartozol... - mostmár zokog.
Na, ez nekem már sok. Én egy percig se gyűlöltem, csak téves előítélettel néztem felé. Áh, ezt már elrontottam...
Nagyon nem értem ezt a lányt, pedig szeretném. Örülnék neki, ha abbahagyná és normálisan meg tudnánk beszélni a dolgokat, de szerintem nem fogja hagyni. Sajnálom, hogy most így ki van borulva, pedig én csak színészkedtem, játszodtam és azt hittem ő is. Úgy is tűnt, de most... most már semmit sem értek.
És jön még a ráadás:
 - Annyira undok vaaagy. – immár rendesen sír. – Pedig én nem tehetek róla, hogy ilyen vékony vagyok, és nem fértem el azon a szusszanatnyi helyen, amit hagytááál.
Hát, öszintén nagy mértékben ledöbbenek. Nem is tudom, hogy mit kéne most lépnem...
Na, szó szerint veszem, és szépen lépek egyet felé.  Felé nyújtom kezeimet, de ebben a pillanatban, mint ha az őrangyalom szólt volna hozzám, egy holló krágokott hatalmasat az ablakban, mire én visszaléptem a biztosnságot nyújtó zónámba, alig két méterre a névtelen lánytól. Sajnálkozó tekintetet mutattam.
 - Bocsáss meg, ha megbántottalak, őszintén sajnálom, de neked se kellett volna így nekem esned. És ismét csak bocsi, nem kellett volna sértegetnelek. - mondom teljesen higgadtan, ami most tőlem telhet.
Közben próbálom kifürkészni gondolatait. Látom gyönyörű, piros pozsgás, ám alapjába véve hófehér arcát. Kisírt íriszeit. Igazán megsajnáltam a csajt, ez van...


Cím: Re: Folyosók
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 08. 06. - 13:29:48
[ Akinek az előadás szól – Sky ^^]

Hülye, nyamvadt kánya. Vagy holló. Vagy valami gyökér madár. Pedig már majdnem célba ért.
Majdnem.
Na nem baj, majd megoldja máshogy. Egyelőre muszáj sírnia, és nemcsak a szerep kedvéért, hanem azért mert szó szerint könnyezik a röhögéstől. Képtelen abbahagyni, mi több alaposan rázendít a megfelelő helyeken, és még a zsebkendő is előkerül. Tökéletes munka, csak kár, hogy senki nem dicséri meg érte – még. Na de ez változhat.
Élvezettel nézi, ahogy a fiú arca hirtelen zavart lesz. Bevette. Szinte gyönyör nézni, ahogy minden kis mozdulatot úgy értelmez, ahogy szánja. Már most sajnálja, pedig hol van még a vége?
Nagy nehezen megpróbálja lenyugtatni magát, és lehetőleg nem kiengedni a torkából azt a röhögést, amivel leleplezné magát.
Pislog néhányat, kellően szipog hozzá, percenként beiktatva egy csuklást, és felemeli a fejét. Egyenesen Sky íriszeibe pillant, szomorúan, nyamvadtul, akár egy kiver kóbor, ártatlan bociszemeket meresztő kiskutya. Ha ez nem, akkor semmi nem fogja meghatni.
- Persze, vigasztalj csak. – mondja egy oktávval magasabban a szokásosnál, miközben törölgeti a szemeit. Egy egyszerű pálcamozdulattal rendbe tudná hozni a letörölt sminket, de az még ráér. Bőven ráér. Hova sietne, amikor nem hajtja senki? – Tudom, hogy az volt a célod, hogy alaposan megríkass egy ártatlan lányt – kezdi rá a szipogásra. Már jó előre jelzi legalább, hogy készülőben van egy újabb kitörés, amennyiben Sky nem vigyáz a szavaira.
A folyosó felé néz, és miután meggyőződik arról, hogy közel, és távol senki nincs a közelben, egy lépcsőfokot feljebb lép, megkapaszkodik a karfában, úgy intézi Skyhoz a további mondanivalóját. Kissé bensőségesebb, kissé őszintébbnek ható, mindez csupán azért, hogy tökéletes legyen az álca. Fedjen, rejtsen, mutasson, titkoljon, éljen. A kedvenc szokása újabbat, és újabbat létrehozni. Mi sem izgalmasabb annál, mint új, és új kihívás elé állítania magát, csak hogy bebizonyítsa, hogy igenis tud valamit. Képes arra, hogy összezavarjon, és megtévesszen mindenkit a környezetében. Igen, talán ez az a valami, ami majd megtetszhet benne. Ha eljön az idő..
Addig pedig ideje szórakozni egy kicsit.
- Mind egyformák vagytok. – mondja, és az utolsó szónál kibuggyan egy újabb könnycsepp. A kis hamist újabb, és újabb követi, nem telik bele fél perc, és a lány ugyanolyan hangosan zokog, mint eddig. – Mind. Pedig.. én nem vagyok rossz lány. Vagy az vagyok?! – teszi fel a kérdést hirtelen. – Gyerünk, ne kímélj, már így is ronggyá tapostad az önérzetem, hát rajta! – bömböli fennhangon.
Sértődötten fordul el Skytól, ezzel is éreztetve, mennyire meg van bántva. Méghozzá mélyen meg van bántva. Hát szabad így egy lánnyal elbánni? Komolyan szabad? Még szép, hogy nem. Ha pedig nem esedezik a bocsánatáért, biztos, hogy előbújik belőle a rossz. A rossz, amit Sky soha, se soha nem akarna megismerni. De nem most… még várnia kell.
Színpadiasan felsóhajt, és újból a könnyeit törölgeti. Türelmetlen. Mint mindig. De muszáj fékeznie magát. Még nem akarja elrontani az egészet. Még nem. Előbb ki akarja élvezni minden egyes percét. Minden egyes pillanatát, amivel közelebb kerülhet a céljához…


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sky Andles - 2009. 08. 06. - 13:58:42
Miss Álarc
 [*alias Letti ^^]

Szóval. Ebből nekem elég. Elég.Hagyjon már békén ez a cafka. Sírja el bánatát a hülye mardis haverjainak. Kit érdekel?Hát... sajnos engem nagyon is. Sajnos...
Már megint sír. Egyre jobban. Erősebben. Csak nézem ott bambán, ötletem sincs, hogy mit kezdjek a helyzettel. Kezdeném átgondolni higgadtan a helyzetet, mikor észreveszem, hogy körülnéz. Megnézi, hogy ki van a közelben, és abban a pillanatban mintha abbahagyná a sírást. Gonosz kis boszorka, anny szent. Most vagy az a célja, hogy átverjen és jól megszivasson, vagy teljesen őszinte. Most nem tudom mit higyjek. Még nem.
Elkezd nekem papolni. Oh, nagyon sajnálom. Bárcsak levehetném ezt a sz*r maszkot!
~Nem, egyáltalán nem célom, hogy megríkassalak~ válaszolok neki magamban, csakhogy neki is kelenne valamit mondani...
Próbálom behatóbban értelmezni a helyzetet. Mi van, ha csak játszik velem? Mi van, ha tényleg megbántottam? Mi van ha az esik jól neki, hogy szivathat? Én már semmit sem értek... Most valami mentőöv kellene...
Egyre jobban kedvelem ezt a lányt. Nem tehetek róla, de mintha az ártatlansága tetszene. Magamat sem értem...
 -  Mind egyformák vagytok. – Mind. Pedig.. én nem vagyok rossz lány. Vagy az vagyok?! – tör ki belőle hirtelen a kérdés. – Gyerünk, ne kímélj, már így is ronggyá tapostad az önérzetem, hát rajta!
Ronggyá?? Tessééék??
Feljebb lép egy lépcsőfokot és sértődötten elfordul. Most vagy soha.
Barátságosan keze után nyúlok. Megfogom kecses csuklóját, majd visszafordítom magam felé, de semmiképp sem erős mozdulattal.
 - Bocsáss meg, ha megbántottalak, nem volt szándékos. - mondom mélyen szemébe nézve.
Hát, nem akarom túlzásba vinni, de szerintem már ezen túlvagyok, beleestem saját csapdámba. MIndegy, már ez van. Próbálom tarta ezt a pozíciót. Nem vagyok biztos érzéseimben, de ez a pár percnyi beszélgetés sokat jelentett nekem. Lehet, hogy egy szemét kis csitri, aki nagyívből lesz*r egy magamfajta senkit, de valami megdobbant szívemben, mikor hozzáértem. Ha gondolatait nem láthatom, a könnycseppet észreveszem szem alatt...Még mindig sírdogál.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 08. 06. - 14:58:10
[Aki még mindig nem tudja a nevem ^^ - Sky]


Soha nem értette, hogy lehetnek ennyire naívak a pasik. Soha. Na de nem baj. Neki így is megfelel. Úgyis szórakozni akart, Melin tálcán kínálta neki az első embert, aki az útjába tévedt.
Tökéletes…
Ha már barátai nincsenek, legalább játszótársai hadd legyenek. Ennyit az unatkozásról. Ékes példa arra, milyen jól megvan nélkülük is. Nem. Cseppet sem arról van szó, hogy nem örülne jobban, ha széles társasága lenne, de vannak dolgok, amik változnak, és vannak, amik nem. Nem óhajtott belemenni semmi mély érzelmű dologba, hiszen ki tudja, lehet hogy szeptemberben úgy fog visszatérni, hogy már a karján lesz a sötét jegy. Abban a percben pedig.. minden meg fog változni. Bármennyire is fájlalja, de így lesz. Így kell lennie…
Azért, hogy előrébb lépjen a haladás létráján áldozatokat kell hoznia. Ha előrébb akar lépni. Márpedig jelen helyzetben nincs mit veszítenie.
Semmit, és senkit.
Tovább folytatja a megkezdett játékot. A show megy tovább, mindegy hogy mit hoz a jövő. A show megy tovább, pontosabban a színdarab, amit elrendezett magának. Hmm.. talán érdemes lenne ilyen pályára állnia? Ha aurornak menne a Roxfort után, otthon biztos, hogy kinyírnák, nem mellesleg, a saját apját is kéne kergetnie. Gyógyítónak esze ágában sincs, annyira nem bírja a vér látvánát, és sajnálkozni is képtelen tiszta szívből. Marad valami igazán nagyra törő élet, halálfalóként, vagy valami másként inkognitóban. Szerencsére ennek még nem jött el az ideje.
Megmerevedik, amikor megfogják a kezét. Egy hajszálon múlik, hogy azonnal el ne rántsa, és visszakézből le ne zavarjon egy pofont, aztán eszébe jut, hogy hol is van, és éppen mit csinál. Megereszt egy halovány mosolyt, mely cseppet sem őszinte, de legalább azt a látszatot kelti, hogy igazán boldog ettől a ténytől. A mosoly kiszélesedik, ahogy a másik bocsánatkérését hallja. mennyivel egyszerűbb lenne most megforgatni azt a kést. Nem kellene tovább színlelnie, húznia, halasztania a lesújtást. De nem. Még nem szabad. Még nincs itt a megfelelő pillanat.
Türelem…
Minden ajtó nyitja a végtelen türelem. Azzal, amit születése óta birtokol. Muszáj várnia. Muszáj, különben elrontja az egészet.
Vesz egy mély levegőt, és felsóhajt. A fejét lehajtva esik gondolkodóba, hogyan is tovább. Nem egészen így képzelte el a dolgokat, de alkalmazkodnia kell egy bizonyos fokig.
Megtörli a szemét, és felszegi a fejét. Hosszan néz Sky arcába, valami apróság után kutatva. Szép fejét félrebiccenti, arcáról semmit nem lehet leolvasni. A maszk, mint mindig, tökéletesen elfedi az eredeti szándékokat.
- Nem, mi? – kérdez vissza, és a szeme sarkában újra megjelenik egy könnycsepp. A kezét finoman húzza el, ezzel is csak azt akarja éreztetni, hogy Sky ilyen könnyen nem fogja megúszni. vannak dolgok, amiket könnyen megbocsájt, és vannak, amiket soha, bárkiről is legyen szó. Nem az első eset lenne, és nem az első ember. Azokban, akikben hatalmasat csalódott, soha nem fognak visszakerülni arra a helyre, ahonnan kikerültek.
Soha…
De most nem erről van szó. Ez csak egy játék, egy futó kaland, aminek már előre eltervezte a végét. Valahol mélyen még sajnálja is. De muszáj kitöltenie a mérgét valakin.
- Akkor miért nem gondoltad ezt végig azelőtt, hogy sértegetni kezdesz? – újabb műkönny, és műcsuklás. Lassan kifogynak a készletei, hogyan festhetne a legjobban egy elesett kislányhoz. Vesz egy újabb mély levegőt, sóhajt is hozzá, és karjait védekezően fonja össze maga előtt. Ha az apja látná, most büszke lenne rá. Ha mások látnák, azt mondanák, mégis halálfalónak való. Ilyen művészien megtéveszteni… A NagyÚr talán elégedett is lehetne vele.
Talán…
De előbb be kell fejeznie azt, amit már oly sokszor elkezdett. Újabb áldozat, újabb győzelem, csak így tovább a végtelenségig. Talán érik neki egy jó kis csalódás. Egy igazi kellemetlen helyzet, ahol nem Ő a győztes, de az még mérföldekkel odébb van.
Most csak Skyra koncentrál. És a feladatra: megmutatni, hogy vele nem viselkedhet így senki.
Legalábbis nem büntetlenül…



Cím: Re: Folyosók
Írta: Sky Andles - 2009. 08. 06. - 17:31:23
Miss Álarc
 [*alias Letti ^^]

Na, most mi van?
A lány, akinek még most se tudom a nevét, elengedi a kezem, és ismét könnyezni kezd. Még mindig sajnálom. Nem tudom miért. Gyönyörű kék szürkés-kék szemei arcomat figyelik. Zavarban érzem magam, mikor tekintetünk összeakad, én pedig oldalra nézek, mert nem bírom tartani a szemkontaktust. Nem bírom nézni őt. Nem tehetem.
Azért egy percig reméltem, hogy ha megfogom a kezét és őszíntén, maszk nélkül bocsánatot kérek, talán megenyhül, de úgylátszik nem. Elejtett két szót, melyek mélyen szívembe hatoltak, mintha csak tüskék lennének.
 - Na jó, szándékos volt, de csak mert azt hittem, hogy egy kis fruska vagy és azért állítasz nekem, mert unatkozol.  - felelem epés, rövid kérdésére.
Mostmár kezdek őszínte lenni, legalábbis szeretném azt hinni, hogy az vagyok.
Levetem az állarcot és könnyező szemeibe nézek. Erősen. Mélyre hatolok, egészen a lelkéig és hirtelen meglátok valamit... nem igazán tudom, mi az. De látom és semmi jó. A szeme elálrulja. Ő is maszkot hord, és állarcos bálra készült, mikor velem találkozott. Rendben, ha harc, hát legyen harc.
Bár... már megint beleestem ebbe a hibába. Az előtt is előítéletek alapján álltam le vele beszélgetni. Most inkább óvatos leszek.
Ismét megszólal. Ezúttal még jobban szívemhez kéne kapnom, de most már valahogy nem hat meg. Vagy mégis? Nem hazudhat. Ennyire nem játszhat jól. Ennyire nem...
Kezdem elhinni azt, hogy ez az egész megtörténik és felocsúdok, mikor egy kisebb diák jön felénk. Én oldalra húzódok, de még most sem fér el a lánytól. Míg ott áll a fiatalabb fiú, még lejjebb lépek és úgy beszélek a titokzatos lányhoz:
 - Csak a szokásos előítélet. Arrébb lépnél kicsit? - kérdezem gúnyosan, közben a kisebb srác köszönettel teli tekintettel néz rám.
Nem törődök vele, csak a lányra koncentrálok... Csak rá.... De miért teszem ezt?
Miért van az, hogy most más eszembe se jut semmi és senki, csak ő ott velem szembe.
 - És kérlek, áruld el a neved! Elég nehéz így névtelenül társalogni, tudod? - ezt most nem epésen, vagy gúnyosan kérdezem, csak úgy. Emberi hanglejtéssel.




Cím: Re: Folyosók
Írta: Briant L. Duboise - 2009. 08. 18. - 08:21:42
Hercegnő
             mi lenne velem nélküled...

Nem néz rám. Még egy apró, lesajnáló pillantásra sem méltat. És ez, akárhogy is próbálom szépíteni..., mindent elárul. Tényleg semmi esély nincs arra, hogy kibékítsem. De egy ilyen kis apróságon így felhúznia bárkinek is magát... Ez már nevetséges!
Mély sóhaj tör fel belőlem, amely az elkeseredettség, a tudomásul vétel és a csalódottság fura egyvelege. Talán ez bizonyíték a lány számára, hogy többé nem zaklatom. Zaklatni? Inkább fordítva történt a dolog, de... mindegy.
Már nem számít.

A szavaim mintha süket fülekre találnának. Mintha... a falhoz beszélnék. És ez azért nekem is kényelmetlen. Igazából hozzá vagyok szokva, hogy ha nem is teljes mértékben, de figyelnek rám. Vikitria a legjobb példa... néha vissza kell kérdeznie de... valahogy mindig sikerül megnevettetni.
Erre itt van Christie, aki a tipikus sértődöttséget szimulálva, noha tényleg az is, azt is elfelejti, hogy más is létezik a bolygón, ráadásul egy fél méterre van tőle. Szééép.
De se a siránkozás se semmi nem segít, tekintve hogy a másik meggyőződését nem lehet egykönnyen megváltoztatni.
Mi marad hát?
A csend, amely újra beáll köztünk, mert minek jártassam a szám fölöslegesen?

Mindössze pár szót vet végül nagy kegyesen hozzám. Pár szó... és ennyi.
Ha esélyt akarsz...
Esélyt akarok? Esélyt a kibékülésre, mert igenis, megbántottam, akaratom ellenére. Esély... Ő más esélyt adna...
Ez tisztán látszik a tekintetéből.
...akkor dolgozz meg érte...
Istenem, ez a nő, az összes nő... idegesítő. Szívesen megkérdezném, hogy vajon merlin szent szakállára, mégis mit hisz, minek jöttem utána a kényelemes és nyugalmas klubhelységből, de... nem teszem. Nem, mert ez csak még több olaj lenne a tűzre.

Inkább nem válaszolok. Semmit. Még egy halk 'jó'-t sem. Mert minek?
Esély?! Hahh....
Mindössze bólintok, de ezt ő már nem látja, mivel elkopog a női mosdó felé, amely mint valami mentsvár megvédi őt... többek közt tőlem.
Vicces is belegondolni, hogy egy mellékhelységnek többek közt ez is előnye lehet. Talán Christie mégsem annyira elveszett lélek... vagy csak az első lehetőséget ragadta meg, amely a szemébe ötlött a folyosón hirtelen. Ki tudja...
Akárhogy is legyen, ezen már semmi nem változtat. Mindössze a tekintetem követi a lány sziluettjét, míg el nem tűnik, s az utána becsapódó ajtó jelzi, nem kéne tovább ácsorognom.
Némi bosszúsággal lelkemben hát visszaindulok a Hugrabug tornyába, noha észre sem véve a hosszabbik útvonalat választva a Griffendél folyosóira tévedek, mert akarva akaratlan Viki arca jelenik meg előttem.

Köszönöm a játékot!
Vége


Cím: Re: Folyosók
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 09. 04. - 12:54:12
[ Mr. Hugrás, aki szeret sértegetni   :D ;D - Sky ]


Komolyan fontolóra veszi, hogy le kellene állnia, mielőtt a gyengélkedőn kötne ki súlyos nevetési rohammal. De megállja. Meg kell, hogy állja, különben oda az egész szépen felépített színdarab, és az egész játék. Azt pedig senki nem akarja elrontani. Pláne nem a rendező, és a főszereplő, ami alatt jelen esetben önmagát érti. Neeemnem. Nem úgy van ám az!
- Fruska? – kérdez vissza döbbenten. A szája megint sírásra görbül. – Szóval még egy hülye kis fruskának is tartaaasz!- megint bőgni kezd. A könnyei fátylán át nem látni, hogy belül majd megszakad a röhögéstől.
Mindazonáltal óvatos marad, és keményen koncentrál a maszkra. Ha az leesik, cseszheti az összes rápazarolt időt.
Amikor Sky a szemébe néz, őszinte búskomorságot erőltet. Nem szabad, hogy bármit is meglásson. Nem, és nem. A gúnyt fel sem veszi . Ha bántásnak szánták is, elég gyenge volt. Kapott Ő már ennél szebb jelzőket, és mondatokat is. Ez… amolyan gyakorlás. Gyakorlatból pedig mindig kitűnőre vizsgázott. Miért lenne ez most másképp? Hányan is próbálták meg betörni, vagy megváltoztatni? Egy kezén sem tudja megszámolni. Legszívesebben mindezt odavágná, aztán hátbaveregetné, hogy azért ne adja fel, de az túl éles váltás lenne, és nem illene a szerepéhez. Azt pedig semmi pénzért nem veszítené él. Mi van ha nem fedezik fel, és valami unalmas kis szobában tengeti a mindennapjait, valami halálosan undorító munka mellett? Nemnem. A karrierépítést már az iskolában el kell kezdeni. És ha már itt tart, épp az újabb darabot adja elő a repertoárból.
- Előítéletek. – köpi a szavakat, miközben odébb lép. – Ezt nevezem! Ugyan miért is gondolhattam volna mást. Minket mindenki utál, de mondd csak, beszéltél velem valaha? Ismersz egyáltalán? Nem! – visítja önkívületi állapotban. – Akkor mégis miért bántaaaasz? – törölgeti a szemeit. Kis szünet az iménti sírógörcs produkcióra. Lassan elapadnak a könnycsatornái, de olyan jól szórakozik.
- Név. – ismétli utána a szót, és a lépcsőt tünteti ki a figyelmével. – Minek egy név, ha amúgy is gyűlölsz? – teszi fel a kérdést, de továbbra sem néz fel.
A látszat kedvéért, még egy picit meg is piszkálja az egyik lábát a másikkal, csak hogy biztosan úgy tűnjön, hogy nem játssza meg a szerepét, és tényleg hatalmas kínban fekszik, pontosabban kapaszkodik a korlátba.
- Olyan egyedül érzem magam. – hüppögi halkan. – Miért nem kedvel engem senkiii? – újabb orrfújás. – Különben Laetitia, de mit számít az? – kapja fel a fejét. – Tökmindegy, hogy mint mondasz, úgyis tudom, hogy egy szörnyetegnek tart a fél iskola, téged is beleértve. – lelkiismeret-furdalás. Ezt akarja kisajtolni. Működnie kell…  Ha pedig megkapta amit akar, jöhet az újabb felvonás. Aztán a kézfogás, amikor elismerik a tehetségét, és a tipikus rosszindulatú kis szörnyecske mivoltját. Már alig várja, hogy az legyen, aki lenni akar, az, akinek született. De addig… türelem.
Most nemcsak ez a lényeg, hanem az, hogy a show megy tovább. Nincs leállás, nincs szünet, és nincs hiba. Sőt. Legfőképp az nincs.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sky Andles - 2009. 09. 04. - 22:15:59
Miss. Actress

Csak állok ott, némán. Nem tudom felfogni a dolgokat, nem értem az egészet. Számomra teljesen irracionális a helyzet, nem érzem, hogy tényleg ott állok. A fejemből kifolyik a vér, alig állok a lábamon. Mi a franc van velem? Elkaptam valami betegséget? Nem igazán van időm ezeken gondolkozni, mert miközben a lány csak mondja és mondja, majdnem elájulok. De nem. Én nem. Erősebb vagyok annál.
Próbálom magam gyógyitgatni...
Szinte mintha nem is lennék, úgy vesznek homályba a képek. A lány, aki egyébként feltűnően csinos, ég mindig mondja, de már a könnye is kicsordult. Gondolom azért, mert ilyen bambán nézek rá. Sky! Szedd össze magad!!!
Nem megy...
Épp eljutnak hozzám a szavak, mikor észbe kapok. Fruska, előitélet, beszéltél, velem, ismersz, nem, bántasz...
Eléggé udvariatlan, hogy semmi sem jut el az agyacskámig abból, amit hallok, de csupán jószándékból nem él meg az ember. Most már elég. Vagy itt omlok össze, vagy felmegyek a hálókörletembe lepihenni, esetleg a gyengélkedőre... Megfontolandó.
Épp nyitnám a számat, mikor meghallom végre a nevét: Laetitia. Nem hétköznapi név, az biztos. Mostmár azért egész más szellemben kezdek neki mondandómhoz.
 - Nem hiszem, hogy az iskola szörnyetegnek tartana, én meg pláne nem... Leatitia... - kissé ismét megszédülök, a beszéddel csak megerőltetem gyenge idegeimet, de uralkodok a fájdalmon. - És, miből veszed, hogy utálnának téged? Szerintem, teljesen jófej vagy, nincs veled semmi baj...
Elég szarul vagyok, mit ne mondjak. Még csak eszebe se jut jobban megfigyelni a lány bájait, bár nem is agyon volna szabad, ugyebár... khm...
Lágy szellő érinti a tarkómat, kissé lehűt. Jólesik. Libabőrös lesz a hátam, a rosszullét visszavonul, s én várom, mikor vonul el végre, közben a lány szemében keresni valami pontot, amiből kiindulhatok valamilyen irányba vele kapcsolatban, mert egyelőre nem tudom mire vélni a hisztijét...

{szinvonal... az meg mi? most itt nem ismertem, bocsi :/ ez sikeredett...}


Cím: Re: Folyosók
Írta: Melore Lainey - 2009. 09. 21. - 18:31:42
(http://www.frpgs.co.cc/images/la9hpgt3ieazit50a6h.png)
[előzmény: KLUBHELYISÉG]

A klubhelyiségből kilépve magam elé engedem, közben van időm elgondolkozni azon, hogy vajon miért is ment bele ebbe az egészbe. És, hogy én miért mentem... Ha sikerülne a saját okaimat megfejteni, akkor talán őt is könnyebben megérthetném. Talán.
Miért is annyira fontos nekem ez az egyedül-is-tudok-boldogulni-dolog? Miért érzem ennyi idősen olyan égető szükségét annak, hogy bebizonyítsam, nem vagyok életképtelen?
Régebben, amíg inkább azzal törődtem ami adott volt és nem azzal, hogy én mit teszek, minden könnyebb volt. Bár, lehet, hogy ennek semmi köze az egészhez, de akaratlanul is felrémlik bennem az a kép, mikor az unokatestvérem szidja a félvéreket vagy mikor kinevet, hogy a bénák házába kerültem. Nem, az életem sosem volt problémamentes, de a Sötét Nagyúr visszatérése után minden csak nehezebb lett. Azok a piti kis ügyek amin eddig az iskolában vitatkoztunk vagy csak nevettünk, mások életének rombadöntőjévé váltak. Most már az ember nem viccelődik olyan könnyen azzal, ha valamelyik mugliszületésű nem ismeri a Walpurgis Leányait, hiszen ezzel csak utalnánk arra, hogy az apja valami hasonló miatt bukott le és támadták meg, "eddig ismeretlen elkövetők".
Végletes vagyok? Lehet, de attól még ez az igazság, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. Ezekben az időkben gyereknek lenni teljesen mást jelent, mint régen. Szerintem mi mind egy kicsit felnőttek vagyunk, mert nem adatott meg az esély arra, hogy a gyerekek tudatlanságára hivatkozva ne vegyünk tudomást a körülöttünk zajló eseményekről.
A hangulatom egyre borúsabbá válik, pedig reméltem, hogy ez legalább egy problémáktól mentes éjszaka lesz. Persze, képtelen vagyok megálljt parancsolni a gondolataimnak, de jobb így magamban puffogni, mintha Julest terhelném, nem? Nem. Nem kellene alábecsülnöm őt, emiatt a hátterben zajló háborús készülődés miatt biztosan neki is épp annyi gondja és félelme van mint nekem, nem csoda, hogy ő is gyorsan lecsapott egy ilyen kikapcsolódási lehetőségre.
- Azt kérdezted komolyan gondolom-e a levelet. - ismétlem a szavait. - - Hát, nehéz megmondani, inkább nevezzük csak hirtelen felindulásnak. De mégsem, hiszen már régóta érlelődött bennem, csak sosem volt bátorságom megfogalmazni. - Nem tudom, az okára is kíváncsi-e, de mintha ott lebegne a ki nem mondott kérdés, ezért folytatom. - Igen, érdemes felkészülni, megpróbálni vagy legalábbis felkészültnek mutatkozni, főleg egy félvérnek, mint én. - Hát, kimondtam, előbb-utóbb úgy is ki kellett volna, na nem mintha szégyelném, de... Dehogyisnem. Szégyellem és azt is, hogy szégyellnem kell. - Nem mondom, hogy bármit is meg fog változtatni az a rövid, értelmetlen kis "nyaralás", de valahogy úgy érzem sokáig nem lesz ennél megfelelőbb alkalom az ünneplésre vagy arra, hogy egy kicsit elfelejtsük a problémáinkat. Hamarosan már nem olyan gondjaink lesznek amiket olyan könnyen el tudunk felejteni.  - Mint egy aggastyán. Pfúj.
Nem tehetek róla, hogy ilyen negatívan állok a jövőhöz, de tudom milyen az, ha az embernek szégyellnie kell az apját. Eltitkolni a származását és lehajtani a fejét, ha azt mondják nem teljesértékű. Mert én ebbe a csoportba tartozom, a visszaszólás nem megy könnyen, félek, hogy még jobban megsebeznek és félek, hogy igazuk van. Hogy tényleg többet érnek nálunk. Persze, nem hiszem, hogy nincs jogunk a mágiához, de van egy másik fontos kérdés. A nemesség. A rang. Mintha egy régi birodalom visszamaradt uralkodói csöppentek volna közénk és mi arra születtünk volna, hogy szolgáljuk őket.
- Tudod, nekem elég kétes ez az egész származás-dolog. Nem vagyok egy egoista típus, így, ha bármelyik aranyvérű beszól, képes vagyok napokig azon rágódni. Most pedig attól félek, hogy hamarosan eszközt is adnak a kezükbe, hogy "végre" tényleg megmutathassák, hogy mennyit érünk és a hatalom is mellettük fog állni. Ne érts félre, bízom benne, hogy, ha tényleg háború lesz akkor Dumbledore, Harry Potter és a Minisztérium képes lesz tenni ellene, de mikor már nyíltan kimondhatják amit gondolnak és nem lesz aki megállítsa őket... - Gyorsan észbekapok. Mintha azt terveztem volna nem zúdítok rá, mindent egyszerre. - Ne aggódj, nem szándékozom ilyen negatív maradni az este hátralevő részében, csak, hát próbáltam egy elég teljes képet adni arról pontosan mit is szimbolizál nekem az a Londoni kiruccanás. Hogy ez nem egyszerűen a buta-tinik szabadságmániájának egy újabb formája. -  a mosoly halványan visszatér az arcomra. Nem akarom elbátortalanítani és az sem lenne jó, ha a siránkozásom után elkönyvelne nyafogós kicsilánynak, majd igyekezne elkerülni a társaságomat. Mondjuk igaz, elég intelligensnek látszik ahhoz, hogy meglássa a határvonalat az értelmetlen nyafogás és a tényleges problémák kifejtése között.
Lassan lépdelek tovább a folyosón, egyre nagyobb várakozással tekintve mai kis kiruccanásunk kimenetelére. Ahogy haladunk a bagolyház felé úgy nő bennem a várakozás és az izgalom is. Vajon tényleg sikerül egy hétre mindent elfelejtenem?


Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 09. 22. - 07:56:01
(http://www.frpgs.co.cc/images/1mnztmptbeveov5s3hwn.png)

Miközben osonunk a folyosókon, és próbálok minden apró neszre figyelni kifinomultnak nem mondható érzékeimmel, figyelem Melore mondandóját.
Menetelünk a sötétben. Próbálok minél halkabban haladni a sötét folyosón. Minden apró nesz, egy faliszőnyeg libbenése, egy óra ketyegése vagy bagolyhuhogás messze lenn a birtokon ricsajként zúzza szét a csöndet, és nem tudok arra figyelni, hogy elkülönítsem a zajokat. Mindeközben Melore történetét is hallgatom, ami ugyan kicsit lelassít minket, de ez most egy cseppet sem zavar. Teljesen meg tudom érteni, hogy amíg megteheti, megpróbál kitörni és élni egy kicsit, mert valljuk be: senki sem tudja, manapság meddig teheti meg. Persze ezt nem mondom neki... Épp eléggé le van törve, ahogy hallom, és nem biztos magában. Pörög az agyam, hogy vajon mi lenne a megoldás, és mivel nem ismerem még olyan jól, de a helyzet ellenére elég érettnek tűnik, úgy döntök, elmondom neki én is őszintén, mit gondolok.
- Nem baj, hogy lelépnél egy kicsit. Hogy miért pont most, az is értehtő. Én nem tudom, hogy döntenék a szüleid helyzetében. Egyrészt biztosan kiakadnék, hogy a lányom ilyen vészterhes időkben egyedül akar flangálni, minden ismerős nélkül a fővárosban, másrészt viszont kimondhatatlanul büszke lennék rá, amiért képes egy ilyen döntést meghozni. És ha még tudnák, hogy miken mész keresztül, csak hogy meggondolják, hogy egyáltalán elengedjenek... - mosolygok rá hátra. A holdfény rám vetül, így biztos látja a mosolyom. Meleg együttérzés áraszt el, mikor származására, pontosabban az emiatt őt ért atrocitásokra panaszkodik - joggal.
- Én nem foglalkozom ezzel, szerintem neked sem érdemes... Az én szüleim muglik, és nagyon jól elvagyok én így is. Igaz, többször annyit kell aggódnom, hogy mi történik majd velük, mint a legtöbb varázslógyereknek, de ettől függetlenül nem érzem magam kevesebbnek az "aranyvérűeknél" - húzom el a szám, és megtorpanok. A következő pillanatban mintha valami surrogást hallottam volna elöl, de csak vaklárma. Irány tovább mind az úton, mind a lassan egyoldalú beszélgetésben, ahol kezd velem talán kicsit elszaladni a ló. - Sőt! Ha belegondolunk, én még több tisztelet is érdemelnék, mert nekem nincs a véremben öröklődés útján a mágia. Tehetséges, különleges vagyok, az összes többi "sárvérűvel" egyetemben, és itt vagyok. Ha kell, igenis szembeszállok azzal, aki fenyeget, és ezért belém köt. Nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak senkinél, csak azért, mert annak születtünk, amik vagyunk. Az persze igaz, hogy nem fogok Voldemortnak - igen, Voldemortnak- nyomatékosítom a nevet - szándékosan nekimenni. Jó, tudom, hogy sem vele, sem a leghűségesebb talpnyalóival szemben semmi esélyem nincs, de nem fogom feladni már csak azért sem. És hát, végülis... ő is "csak" félvér, nem igaz? - kukkantok hátra nagy lelkesen, amitől kis híján nekimegyek egy páncélnak. - Habár, nekem nincsenek előítéleteim a vérrel kapcsolatban. Vannak igazán kellemes és jófej aranyvérűek is, és találkoztam már kiállhatatlanul gonosz mugli származású kölökkel is... Embere válogatja, a származás csak rátesz egy lapáttal. Meg hát én úgy gondolom, az ember olyan, amilyen. Ha a lelke mélyén gonosz vagy jó, mindegy, kik a szülei. És ha elég erős jellem, biztos, hogy kitör a körből. Például ez a Sirius Black, tudod... Nem sokat hallottam róla, csak hogy köze volt Harry Potterhez, meg hogy mindenki félreismerte, mert pár szemétláda (elnézést a kifejezésért, de ilyenkor mindig felhúzom magam) képes volt bemártani! Azért, amit szeretett, képes volt feláldozni az életét. Pedig milyen családból származott? Vérmániás famíliából, és mégis jó ember volt. Na ezért mondom, hogy nem mindig bízom az előítéletekben...
Újabb kanyarhoz érkeztünk, és most határozottan valami gyanús villan előttem a folyosón. Ha Mrs Norris volt, akkor szednünk kell a lábunk. Viszont nem akarom Melore-ra hozni a frászt, úgyhogy inkább még csendesebben folytatom a monológomat.
- Ha eljön az idő, a jó oldal is mozgásba lendül, hidd el, nem kell aggódni. Felesleges. És addig neked van igazad: ki kell használni minden időt arra, hogy megtegyük azt, amit addig nem mertünk. Ez is csak segít abban, hogy bátorságot nyerjünk. Szóval csak azt akarom mondani, hogy szerintem jó ötlet, amit csinálsz. Nekem is találnom kellene valamit, amin "edződhetek" - merengek el, és egy ideig hallgatok. - Habár elég ostoba vagyok, hogy minden hülyeségbe magamtól is belemenjek, mint látható. Na mindegy. Ami a negatív hozzáállást illeti, ne is törődj vele. Mindenkiben van némi keserűség, elég rossz a helyzet, mit tagadjuk? Túl kell tenni magunkat rajta, és erre vannak a család meg a barátok.
Értem én, mire jó a Londoni út, és őszintén remélem, hogy megengedik neked. És persze hogy nem lesz semmi baj... Én is szívesen mennék valahová, de mivel nekem még annyi mágiával rendelkező rokonom sincs, mint neked, így kénytelen leszek az időt némi tanulásra fordítani, hogy legalább én megvédhessem őket. Meg hát védővarázslatokat is kellene gyártanom otthonra, vagy valami...
Nocsak, én is megnyílok még a végén neki. Réges rég nem beszéltem így senkinek erről, mert nem nagyon van olyan, akivel ezeket megoszthatnám. Pedig olyan jó érzés kicsit kiönteni magamból a mocskot. Melore mondjuk nem épp a legmegfelelőbb alany, elvégre épp egy pulzusnövelő túrán haladunk a tilosban, és még önmagában sem biztos szegény, de az őszinteség őszinteségre ösztönöz, pechére. Már percek óta csak folyamatosan beszélek, a fáradtság úgy látszik szómenést okoz nálam.
- Bocs, ha most meg én nyomlak agyon a dumámmal, csak örülök, hogy kiderült, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel meg a mindenféle nyomasztó előérzetemmel. De azért bízom a jövőben, szerintem nem lesz gond- mosolygok rá megint, és ezúttal nem kerülöm el az amforát tartó kis oszlopot, a váza pedig elegáns ívben röppen el a legközelebbi lépcső felé.
- Invito!! - suttogom el, és csak remélhetem, hogy hat a varázslat.
És hat. Hála a jó égnek... A vázák ma nincsenek jóban velem, bár ez készségesen visszatér a kezembe. Mindjárt leizzadok. Szerencsétlen Mel levelét kéne célba vinnem, erre miattam fogunk lebukni. Micsoda égés lenne...?!
- Ha ezt épségben túlélte a levél és mi, és még sem Frics sem Piton nem darabolt fel minket, emlékeztess rá, hogy készítsek valami tervet, mielőtt bárhová is indulok sötétben. Mondjuk elhozhattam volna a zseblámpámat. Mugli ketyere, nem tudom, ismered-e, csak az vele a gond, hogy itt benn a kastély falain belül nem túl megbízható... Mellesleg hogy állsz a futással? - kérdezem meg tőle a biztonság kedvéért, majd gondterhelten sóhajtok egyet. Nekem semmi kedvem nem lenne rohangálni.
Legszívesebben leülnék szépen egy puha fotelba, és egy forró csoki mellett elbeszélgetnék Lore-ral. Kár, hogy az éjszaka lassan kezdi belenyomni a szemeimet a fejembe, és alig látok ki rajtuk. De nem fogom feladni, akkor se, ha össze akarnék esni az álmosságtól. Most, hogy felfogtam, milyen fontos is ez a levél, nem fogom némi fáradság miatt szétrombolni egy ember talán utolsó lehetőségét a szabad világ megismerésére, mielőtt kitörne az a bizonyos háború.
Hiába a csillagfényes este, az aranyos és kissé félénk lány mögöttem, aki számít rám, nehezen tartom magam egyenesben. Már szinte vágyom rá, hogy történjen valami, mert képes leszek, és elnyúlok a padlón egyik pillanatról a másikra, hogy hangos horkolásban törjek ki...


Cím: Re: Folyosók
Írta: Laetitia Morrison - 2009. 09. 23. - 10:46:43
Mr. Most épp betegnek érzi magát – Sky


- Gyerünk már, meddig akarsz váratni? – gondolja sírásra görbített szájjal. Már nem tudja, meddig képes fenntartani a látszatot, kezd egy csöppet fáradt lenni.  Jobban tenné, ha most szépen az útjára eredne. Különben is, nem olyan biztos az, hogy bizonyos személyeknek tetszene amit csinál. Na jó, Garynek talán, mert Ő egyetlen pillantásból értené, mire megy ki ez az egész.
Egy mély sóhajjal dől a karfához, és hűvös tekintetével a lépcsőket tünteti ki. Valamit most már komolyan jó lenne kitalálnia, különben itt fog megőszülni. Azt pedig nem óhajtja megvárni. De nem áám.
- Mitől vagy Te különb, mint bárki más? – teszi fel a kérdést csendesen. – Az imént még ugyanazon a véleményen voltál, mint a többi idióta. Mardis vagyok, tehát jó nem lehet, igaz?!
A „kirohanás” után ellöki magát a vastól, és mélyen Sky szemébe néz.
Ha nem lenne ilyen kis naiv, még meg is gondolná, hogy mit kezdjen vele. Eggyel több, vagy kevesebb hátvéd nem mindegy, ha atrocitás éri. Hiába a szervezés mindig is a vérében volt. Csak ne lenne ilyen nehéz dolga. Hát mennyit kell még sajnálgatnia magát?
Még az utolsó pillanatban nyom el egy fintort. Pont az hiányozna még a napjából. Megszenved, aztán egyetlen hiba, és oda a munkája. Neeem, nem. Neki kell az a bizonyos gyümölcs. Megdolgozott érte.
- Miből veszem? Elég, ha visszaemlékszem az első megnyilvánulásaidra. Szó szerint nem kell idéznem ugye? – hunyja le a pilláit. Sokkal könnyebb úgy beszélnie, ha nem kell a szemébe nézni. Na nem mintha nem menne úgy is, de már fárad. Ugyanakkor ennek a fáradtságnak a jelei nem látszódhatnak meg rajta. – Jó fej. – folytatja szelíden. – Nekem még soha nem mondták azt, hogy jó fej vagyok. –újra a lépcsőfokot bámulja. Kivételesen még csak nem is füllentett. Azt a szót komolyan nem mondták még neki. Azt már inkább, hogy briliáns, vagy tökéletes, de olyan lekicsinylő jelzőt, hogy „jó fej”…
Persze erről Sky mit tudhatna. Semmit. De miért is kellene tudnia róla? Majd ha eljön az ideje. Ha eljön.
- Mondd csak Sky – szólította meg lágyan. – Ugye nem azért viselkedsz velem kedvesen, mert sírni látsz? – kérdezte komolyan. – Ugye nem?... –ellazította a vonásait, hogy minden pontosan illeszkedjen a helyére. – Mert abban az esetben nagyon szomorú lennék… - bökte ki végül, majd félárbocra engedte a pilláit, hogy így várja a reakciót.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Melore Lainey - 2009. 09. 27. - 12:54:00
(http://www.frpgs.co.cc/images/la9hpgt3ieazit50a6h.png)

Ahogy beszélgetünk egyre csak lassulok, majd hamarosan - és kissé ijedten - konstatálom, hogy egyre kevésbé várom a célt, sokkal inkább beszélgetnék még újdonsült sorstársammal. Ha választ kapnék néhány kérdésemre, ha biztos lehetnék benne, hogy nem kell egyedül éreznem magam, akkor... Akkor mi? Semmi nem változna, nem lenne jobb vagy könnyebb. Ugyanolyan kétségbeesetten akarnám bizonygatni magamnak, hogy van helyem a világban, mint előtte. Azt hiszem, kicsit reménytelen vagyok. Kicsit.
Ahogy hallgatom Julest, egyre inkább úgy tűnik, hogy sikerült kiválasztanom a tökéletes embert a beszélgetésre. Úgy látom tényleg megért és el tudja fogadni a kétségeimet, csak neki sokkal egészségesebb a hozzáállása ehhez az egész őrülethez. Hiszen, miért is ne lenne jobb? Végülis tényleg, neki sikerült mindenfajta örökség nélkül is előhívnia magában a mágiát. Ugyan annyi joga lehet a kiválasztottság-érzéshez, mint bármelyik nagy és nemes aranyvérűnek. De mégsem nézi le a többieket, hiszen neki ott van a rossz példa, tudja milyen ha kevesebbre tartják, mint ami. A világ megfordul körülöttem, ahogy végre, életembe először sikerül más szemszögből is néznem a dolgokat.
- Elgondolkodtató amit mondtál, mármint, hogy talán több tiszteletet érdemelnének a "nem tiszta" vérű varázslók és boszorkányok. - mondhatnék sárvérűt is, hiszen ő is azt használja, mégsem jön a számra. Túlságosan pejoratív. Túlságosan lekicsinylővé vált az évek során. - Akkor vajon miért nem ti vagytok azok akik most röhögnek az aranyvérűeken. Hiszen a vér nem határoz meg túl sok dolgot, biztos van néhány mugliszületésű is, aki szívesen átvenné az "uralmat" az aranyvérűek fölött. Annyi lenne az egész, hogy évszázadokkal ezelőtt egy sötét varázsló kitalálta, hogy így van, mi meg elfogadjuk? Ha mondjuk Malazár azt mondta volna, hogy az aranyvérűek nem érnek annyit, hogy a Roxfortba járjanak... - A gondolataim máris száguldoznak a lehetőségek és a lehetséges jövőképek között, de végre bevillan az a valami, ami miatt lehetetlen az egész. - Bár a vér mindig is számított. - fejezem be jóval kevésbé lelkesen. Eszembe jut az általános iskola, a görögök, akiknél csak azok szavazhattak, akiknek már a szülei is görögnek születtek. - Hiszen még a mugliknál is így van, a származás meghatároz, bármit is teszünk. Bár az elméletem alapvetően annyira nem lenne hibás, ha a muglikat nem tekintenék kevesebbnek a mágusoknál és nagy szó lenne, ha valaki ért a számítógép-szereléshez vagy mondjuk az útépítéshez. Nekünk minden egyszerűbb, hiszen néhány mozdulat bemagolása után eljutunk oda, amiről a varázstalan emberek csak a mesében olvashatnak. - Mondjuk én sem vagyok normális, mindjárt elalszom és itt fecsegek elvekről meg előítéletekről. Inkább gyorsan megszaporázom a lépteimet, hogy bele ne aludjak az egyik lovagi páncél hívogató karjaiba. Bár, most, hogy így belegondolok... Nem, nekem mára még tervem vannak. Inkább figyelek arra ami fölött az előbb csak úgy elsiklottam: Voldemort. Mármint a magát, mint mágust sosem tudom igazán figyelmen kívül hagyni, de a neve egy elég érdekes kérdés, amit órákig tudnék boncolgatni, de így az éjszaka közepén csak a zanzásított verzióra futja. - Kimondtad a nevét. - Gratulálok Melore, sikerült megállapítanod valmi nyilvánvalót. Ismét. - Én sosem tudtam rá "Ő Akit Nem Nevezünk Nevén"-ként gondolni, hiszen olyan mintha valami mese lenne, a gonosz főszereplő, akinek a nevétől is félni kell. Ha valamiért muszáj hivatkoznom rá akkor nekem Sötét Nagyúr marad. Mert tényleg sötét.  - elvigyorodok, ahogy kimondom, bár először nem az értelmi szintjére céloztam, de végülis így is érthetttem volna. - És bármennyire is kellemetlen elismerni, tényleg nagy úr, akár a félelem. Hiszen könnyen legyőzhetnénk, ha mindeki összfogna, ehelyett viszont csak arra várunk, hogy valaki megmentsen minket. Nem fogom, a rendes nevén nevezni, hiszen az nekem olyan, mintha a "bátrak" közé tártoznék, mármint azok közé, akik szembeszállnak vele és, hisznek abban, hogy le tudják győzni. Én nem tudom megérteni, hogy nagyjából egy év múlva, mikor kikerülök a Roxfortból, hogyan tudnék harcolni ellene, hiszen olyan... Olyan gyáva vagyok.  - Attól féltem a hangom a végére már motyogássá halkul, de szerencsére sikerült emelt fővel beismernem a gyengeségemet. Igen, azok közé tartozom akik azt várják, hogy megmentsék őket, de nem mernek tenni azért, hogy segítsenek a Világos oldalnak.
Ezek után nem ártana valami vidámabb téma felé kanyarodni, így - bár, elég esetlenül hangzik - még hozzá teszem: - Mondjuk, én nem vagyok egy kviddicsezős típus, de a futással szerencsére semmi komoly problémám nincs. Szóval, ha esetleg rádöntesz egy vázát Mrs. Norrisra akkor meg tudunk majd lépni, mielőtt Frics ideérne. Sőt talán jót is tenne, mert végre kiverné az álmosságot a szememből. - Rámosolygok, hogy lássa, nem kell folytatnunk a kellemetlen témát, nekem csak jólesik, ha beszélgethetek valakivel. Eléggé egyedül vagyok mostanában, főleg ezekkel a gondolataimmal, de szívesen tervezgetem a kalandunk további részleteit is, ha az egy kicsit feldobja a hangulatot.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 09. 27. - 20:25:15
(http://www.frpgs.co.cc/images/1mnztmptbeveov5s3hwn.png)
- Gyáva? Te...? - mosolygok rá hátra. - Ne viccelj már, hiszen épp most fáradozol az éjszaka közepén azon, hogy egy hét függetlenséget kicsikarj a szüleidtől! Nekem ez meg sem fordulna a fejemben, komolyan. Szerintem igenis vakmerő dolog.
Olyan folyosószakaszra érünk, ahol nincs sem fáklyafény, sem ablak. Innen már csak egy köpésre van a bagolyház, ha nagyon fülelünk, még a szárnyak halk suhogását is hallani lehet. Muszáj megkocáztatom egy kis fényt.
- Ne ijedj meg! - suttogok hátra Melore-nak, majd fényt csinálok. - Lumos...
Vörös színben villan a folyosó, és az első pillanatban megvakít, de hamar hozzászokom, és látom, hogy sehol semmi. Eloltom a fényt.
- Én szeretem a kviddicset, csak tehetségem nincsen hozzá - jegyzem meg még egy előbbi mondatára. - Na, célegyenesben vagyunk.
Elteszem a pálcám, és felé fordulok.
- De elég hosszú az út és sötét. Ha most nem borítok fel semmit, akkor soha. Levél megvan? Láb a helyén, pálca a zsebben,... Minden oké? - mély levegőt veszek és belefúrom a szemem a sötétségbe. - Akkor előre, és meg sem állunk a madarakig! Ha akarod, futhatunk is, hogy kondiban maradjunk... Mit gondolsz, hány képet verünk le, amíg odaérünk? - vigyorgok rá.
Mintha olyan könnyű lenne egy páncélokkal és szobrokkal telepakolt kanyargós folyosó végigmenni az éjszaka kellős közepén, miközben majd leragad a szemem... De elindulunk, a percek csigalassúsággal telnek, és még mindig minden sötét árnyék Mrs Norris alakú. Egyszer csak odaérünk, nem igaz?


Cím: Re: Folyosók - Scarnak
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 11. 07. - 20:12:58
(http://www.frpgs.co.cc/images/j3mjgvz1wc6rqm8id1p.png)
Szemöldököm felszalad a homlokomon. Meglepettségemben kicsit nekimegyek az ajtófélfának. Már nem azért, mert Marcus rányomult Scarlette-re, hanem mert a lány úgy vette észre, hogy el vagyok kalandozva. A kérdés, hogy hogy gondolta... Hogy rózsaszín felhőcskéken üldögélek-e éppen, és ábrándozom, vagy valami kellemetlen dolog miatt vagyok elvarázsolt? Ugyanis mindkettő szóba jöhet, ha jól belegondolok, de a rémisztő az, hogy nekem nem tűnt fel, hogy másképp viselkednék, mint egyébként.
Először azonban arra reagálok, amit elmondott.
Marcus. Hollóhátas srác, nem nagyon találkoztam még vele (de meglepő...). Fiúügyekben valamiért sosem voltam otthon, nem vagyok túl kelendő. Azaz eddig nem voltam. Elmosolyodom, és elgondolkozom, vajon meséljek-e neki a kellemes élményemről, Julianről, akivel mondjuk még csak egy levélváltáson vagyunk keresztül, na meg egy emlékezetes találkozáson; vagy másról beszéljek. Azonban mikor belegondolok egy másik emlékbe, ami az elveszettségemet okozhatja, elfacsarodik a szívem.
Kiérünk a folyosóra.
- Értem. Hát őszintén szólva nem mozgok valami otthonosan az ilyesmiben - mondom grimaszolva. - Engem még sosem próbáltak meg csak úgy lekapni... Habár, ha belegondolok, egyszer egy mardekáros sráccal nekem is volt egy kis félreértésem. De mi nem vagyunk jóban. Szóval nem tudom, hogy mit kéne tenned. Ha azt mondta kedvel, akkor lehet benne valami, nem? Ha elég régóta ismered, biztos tudod, hogy mennyire gondolja komolyan... Egy esélyt mindenki megérdemel. Ami meg engem illet - sóhajtok fel - hát nem igazán tudom, mit mondjak. Történik ez-az mostanában, kapok meleget-hideget.
Forgatom a szemeimet mosolyogva, miközben beszélek, jelezve, hogy mennyire "drámai" is a dolog. Nem tudom eldönteni, hogy meséljek-e neki, de aztán úgy határozok, hogy megosztom vele.
- Lehet, hogy azért tűnök másnak, mert nem is olyan régen kaptam egy levelet... Apáéktól.
Mély levegőt veszek, mert bár jó úton haladok, hogy sikerüljön feldolgoznom az esetet, azért nehéz.
- És hát... az állt benne, hogy az egyik jó ismerős családot megtámadták a halálfalók. Azaz ők nem ezt írták, dehát...
Ránézek szomorú mosollyal Scarlette-re.
- Egyértelmű jelek voltak. Pontosabban nem voltak, és innen tudni. Muglik voltak ugyanis. De már jól vagyok! - sietek a megnyugtatással, mert nem igazán szeretem a sajnálkozó pillantásokat. - Tényleg. Már túltettem magam rajta, amennyire lehet.
Megeresztek egy őszinte mosolyt a lány felé.
- De nem gondoltam volna, hogy ennyire látszik. Viszont - lendülök bele a mondandómba, és váltok témát - kezd körvonalazódni bennem, hogy mihez kezdjek suli után. Baromira sokat töprengtem, és meglehet, hogy bestiákkal fogok foglalkozni. Nagyon vonz a sok veszélyes dög - magyarázom vigyorogva, vállrántva. - Te tudod már, mit fogsz csinálni?
Igyekszem ez ő figyelmét is elterelni a pasi-ügyről, és az enyémet is a gyilkosságról. Kellemesebb most azzal foglalkozni, mit hoz a jövő, mert még mindig jobb bízni abban, hogy ugyan furcsa munkáink lesznek, de legalább lesz jövő, ahol hasznosíthatjuk magunkat. Ahogy sétálunk, az ablakokon keresztül a napfény hátán beárad a nyár meleg illata, és mosolyt csal az arcomra.


Cím: Re: Folyosók - Sean
Írta: Jules Kingwoods - 2010. 02. 17. - 22:05:05
(http://www.frpgs.co.cc/images/6vdh3enbrt0i75d50pv3.png)
((más időben, másik dimenzióban  8)))
Lassan, de biztosan vágunk át a kastélyon. Már fel sem tűnik a sok ember, de a pillantásaik, a méregetéseik igen. Mégis, abszolút nem zavar. Sean mint valami pajzs őriz tőlük, amiről valószínűleg nem is tud, vagy ha igen, akkor meg nem foglalkozik vele. A helyében én sem tenném. Hosszúak a folyosók, nem kis idő, amíg visszaérek a klubhelyiségbe, ahonnan egyenesen a hálóba fogok menni, a párnámba fúrom majd a fejem, és minden erőmet elhajítva hagyom majd, hogy a mai nap emlékei, ha akarnak, a hatalmuk alá vonjanak. Talán szerencsém lesz, és nem történik semmi, üresen bámulok majd ki az ablakon, amíg el nem alszom, de az is megeshet, hogy az immár hamuvá vált levél tartalma kicsikar majd belőlem némi könnyet. Viszont addig még el kell érnem az ágyba, és sok emberen keresztül visz az út nem csak engem, hanem kísérőmet is.
A kérdést épp ezért komolyan gondoltam. Menet közben kénytelen vagyok megállni, mivel megtorpan. Hátrafordulok, hogy mi történt. Széttárt karokkal válaszol, és süt belőle a megismert hanyagság és nemtörődömség, hangjában azonban egy árnyalatnyival több van valamiből, mint eddig. Nem tudnám megfogalmazni, mi az. Mondanám, hogy több benne az élet, de az nem lenne megfelelő kifejezés. Talán az érdeklődés, de ebben sem vagyok biztos.
Mosoly játszik a szám szélén. Csak egyetlen kicsi hangsúly egy szón, és máris teljesen máshogy hangzik a válasza. Kicsit kihívó, kicsit érdektelen, ahogy előadja. Mivel megálltunk, így az emberek kénytelenek kikerülni minket, amit nem szívesen csinálnak. A megszokotthoz képest kevesebben vannak, de a csendes üldögélés és séta után irritáló nyüzsgésnek tűnik.
Tehát az foglalkoztatja, hogy engem aggaszt-e a sok bámészkodó és az esetleg útra kelő pletykák?
- Igazad van - lépek közelebb hozzá egy lépésnyit.
- Nem volt valami értelmes kérdés - nézek a szemébe, még mindig fürkészőn. Szinte várom, hogy csináljon valamit. Dörrenjen rám, vagy fordítsa el a tekintetét, bármit, de nem, mintha egy szoborra néznék. Jégszoborra.
Mindig is élesen érzékeltem, ha valakinek szélsőségesek az érzelmei, legyen szó bármitől: bánat, düh, öröm, félelem... Bármi, még akkor is ha, nagyon ügyesen el tudta rejteni, de Sean egy kicsit más. Nála egyedül csak azt érzem, hogy valamit elrejt, valami van odabenn, és nem az aggaszt, hogy én nem tudom, mi az, hanem az, hogy lesz-e valaha bárki, aki meg fogja tudni. A jeges, kifejezéstelen szempár azonban néha megcsillan, mégsem tudom sokáig fenntartani a szemkontaktust. Nem mintha zavarban lennék, az egyedüli, ami zavar, hogy nem tudom, hogy viselkedjek vele. Ilyen kiszámíthatatlan emberrel még sosem találkoztam, és kíváncsivá tett, és mégis olyan, mintha ismerném. Különben nem lehetne szimpatikus a zárkózottsága, a szépen fogalmazva durva stílusa, az egyedi és nyers életszemlélete, amik gyakorlatilag szinte teljesen az ellentéteim.
Ahogy ezen merengek rádöbbenek, hogy a rejtélyei, amiket nagy valószínűséggel sosem fogok megtudni, annyira lekötöttek, hogy pár percig megint kirángattak a sajnálat mocsarából. Csak azt bánom, hogy ezt nem közölhetem vele, mert elég hülyén jönne ki, és bár valószínűleg nem bántanám meg vele, nem akarom megkockáztatni. Minden magyarázkodás helyett, ami átfut az agyamon, a kérdések, a köszönetnyilvánítás helyett, amiért egyszerűen a jelen van, egy egyszerű mosollyal fejezem ki magam, és pár szóval.
- Ez esetben rendben - lépek vissza egészen mellé, ránézve félrehajtott fejjel. Magasságra körülbelül ugyanakkorák vagyunk, így a szemünk is egy vonalban van. Az diákok még mindig körülöttünk keringenek, és kedvem lenne mindenkihez odamenni és közölni vele, hogy Sean Blaine-nel megyek végig a kastélyon, és még minden testrészem ép, nem lettem megfenyegetve, és aki azt hiszi erről a srácról, hogy egy vadállat, akkor igaza van. A megoldás ez esetben, hogy nem piszkáljuk meg a veszélyes vadakat, ha nem tudunk velük bánni, hagyjuk őket békén, és akkor nincs semmi probléma, mert nem őrültek. Az emberekkel többségével az a baj, hogy nem képesek elfogadni, ha valaki más, nem ismerik fel a különbséget az őrült és a különös közt.
- Nos, azt kell mondanom, hogy én sem fogadtam volna el a felajánlást, ha nem gondoltam volna komolyan - jelentem ki, én is megnyomva egy cseppet az "én" és a "komolyan" szavakat. Azt hiszem ennél egyértelműbben neki nem tudnám máshogy kifejezni, hogy
Nem kellene hozzá sok, hogy valahogy hozzá érjek, amire elég erős késztetést érzek, de tudom, hogy a tűzzel játszanék. Inkább lassan tovább indulok, nem gyorsan, csak szép kényelmesen, egészen mellette, és rájövök, hogy az általam alkotott kis megállapítás mennyire találó.
Sean veszélyes, és nem szabad megpróbálni megszelídíteni, mert akkor automatikusan támad. Így csakis azok viselkednek, akiket már eleget bántottak, és nem őrültek meg. Sean pedig nem tűnik őrültnek. Már csak pár folyosószakasz választ el minket a Hugrabug klubjának bejáratához, ahol pedig elválnak útjaink, egy időre biztosan, anélkül, hogy bármit is megtudnék útitársamról.


Cím: Re: Folyosók - Kingwoodsnak
Írta: Sean Blaine - 2010. 05. 30. - 09:34:31
.-= Kingwoods =-.


Igazság.
Felismerés.

A velem szemben álldogáló hugrabugos csaj felismerte a kérdésének tökéletes hiábavalóságát, feleslegességét, és rádöbbent arra - legalábbis valószínűleg rádöbbent -, hogy tulajdonképpen önmagának tette fel azt, csak esetleg a decibelek kicsit többre sikeredtek, mint azt számította, így én is meghallottam. Szarügy, amikor az ember megszólal, pedig tudja, hogy semmi értelme az egésznek, és igazából nem is igazán szeretné, ha hallaná az, akinek címezi. Ez általában valamiféle pótcselekvés szokott lenni, ami nála jelen helyzetben még talán érthető is. Ki tudja mi állt abban a rohadt levélben, ami ennyire emocionális sanyarúságba taszította. A válaszomra természetesen helyeselt, azt követően pedig csendesen méregetett hosszasnak tűnő pillanatokon keresztül. Továbbra sem mozdultam, mert nem zárta még a sorait, ez tökéletesen érzékelhető volt a hanglejtéséből. Kivártam, érdekelt, hogy miképpen hozza a helyzetet, és a váratlan megmozdulásomat hogyan kezeli. A tétovázást követően közelebb lépve mosolyodott el, majd mellém állva jelezte, hogy hajlandó folytatni az útját a klubhelyiség felé. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem volna, ha az ellenkezőjét kéri... ahogyan ezen a válaszon sem. Abban tökéletesen biztos voltam a mimikájából és a szeméből, hogy nem akar lekoptatni, vagy éppen csak azért mondja, folytassuk az utunkat, mert fél ellent mondani. Viszont, a távozásommal a holnapi nap kellemetlen pletykáitól kímélte volna meg magát.
Válasz.
A kérdésére adott válaszomra aztán megérkezett a megerősítő megjegyzés is, mely szerint jómaga sem fogadta volna el, ha nem akarja. Kicsi ellentmondás, hiszen akkor miért alakult most ki ez a diskurzus közöttünk. Leeresztve a kezeimet a törzsem mellé bólintottam egyet csendesen, majd ahogyan kilépett, tartva a tempóját sétáltam mellette. Az indulást követően egy szemből érkező diák nagyon végigmérte a duettünket, legalábbis próbálta… azonnal felvettem a szemkontaktust, és a tipikus „anyádat méregesd te patkány” pillantással illettem. Be szokott jönni, most sem volt másképpen. A tuskó kis szarházi összehúzva magát lépdelt tovább. Nem fordultam meg, hogy visszanéz-e mert nem igazán érdekelt.
Csend.
Séta.


Már nem volt sok hátra a klubhelyiség bejáratáig, legalábbis úgy éreztem, mindjárt meg kell érkeznünk… Honnan, miből? Egyszerűen csak nézni kellett ki a fejemben lévő két golyóval, és egyértelművé vált. Egyre több sárga nyakkendős kis köcsög sétálgatott a folyosón, fogytak az egyéb színek… és ezek a sétálók bizony jól végigmértek, mi a fészkes fenét keresek én errefelé. Ahogyan haladtunk előre, egyre többen és többen. Persze nem zavart, nézegessenek csak, ha ez lételemük, a még fiatalon jól pofámra ragadt semmitmondó tekintettel baktattam amíg meg nem torpantunk. Egy pillanatra körbenéztem, majd a beszélgető- és sétapartneremre tekintettem.
- Alszol egyet, és holnap már sokkal jobb kedvvel fogsz ébredni.
Klisés mondat, de mindig igaz szokott lenni… éjszaka az ember, akár álmában is, öntudatlan állapotban sok mindent át tud értékelni.
- Tudni fogod, hogy mély nyomot hagyott az a valami, de a barátaid…
Itt egy pillanatra elhallgattam, mert sokak számára elég nagy nehézséget jelent definiálni a barát fogalmát. Gyakorlatilag az utolsó csatornapatkányra is képesek a mai emberek rámondani, hogy a barátom vagy… mert a patkány éppen szépen nézett rá pár pillanatig.
- … mármint az igaz barátaid…
Nehéz fogalmazás, nem biztos, hogy akad ilyen, de ezzel neki kell tisztában lennie.
- .. melletted lesznek és támogatnak majd.
Az embereknek szüksége van támogatásra, hogy túléljenek, ennek ellenére én továbbra sem szeretek függeni senkitől. Jól elkaristoltam eddig is anélkül, hogy segítenének rajtam. Az kell csak, hogy valaki, akibe a bizalmam fektetem, hátulról mellbe szúrjon egy kibaszott hatalmas késsel. Nem kellenek a támadási felületek.



Cím: Re: Folyosók
Írta: Jules Kingwoods - 2010. 07. 03. - 19:17:46
(http://www.frpgs.co.cc/images/6vdh3enbrt0i75d50pv3.png)
Az utolsó napok az évből a Roxfortban, én pedig olyan emberrel töltöttem az estét, akivel még csak soha nem is beszéltem. Röviden összefoglalva az eseményeket, azt hiszem a tanulságos kifejezés tükrözné a legjobban. Meg ha őszinte akarok lenni, akkor hozzáteszem a meglepőt, és igen... még a kellemest is. Már csak azért is jól éreztem magam, mert újdonság volt, hogy az emberek megnéznek maguknak. Tetszett a meglepettségük, habár tudtam, hogy ez elsősorban nem nekem szól.
Minden lépés, ami közelebb visz a hálóteremhez és klubhelyiséghez, egyszerre dob fel és tesz egy kicsit szomorúvá. Ott benn szinte sosincs nyomott hangulat, a Hugrabugról tudom, hogy azt tartják, az együgyűek háza, azoké, akik semmire sem jók. De az is biztos, hogy ennyi vidámság, nyugalom és derű egyik másik házban sincs, és már csak ezért is megéri. Ha Hollóhátas lennék, talán nem is lenne szabad hely, mert legtöbben tanulnának, már csak hobbiból is. A Griffendélnél valószínűleg épp akad valami balhé, hülyéskedés vagy hasonló, amitől nem lenne nyugtom. A Mardekár pedig... hát azt inkább el sem képzelem. Habár erre a gondolatra megint a mellettem sétáló srác felé terelődnek a gondolataim. Az ok, amiért mégiscsak egy kicsit bánatos vagyok az, hogy elválnak az útjaink. Igazán érdekes volt az időt vele tölteni, és annak ellenére, hogy elég furcsa gondolat, és nekem sem tetszik, hogy ehhez hasonlítom őt, de igenis olyan érzés mellette sétálni, mintha egy ritka veszélyes lénnyel (teszem azt egy sárkánnyal vagy mantikórral) sétálgatnék a folyosón. Még a pillantások is ezt tükrözik. Mégsem tetszik ez a hasonlat, mert Sean a legkevésbé sem... állat. Azt azért nem mondom, hogy nem veszélyes.
Nem egy háztársam úgy villantja rám a tekintetét, mintha elment volna az eszem, amin jót mulatok, még mosolygok is rajtuk. Holnap, vagy még ma este bombázni fognak a kérdésekkel, hogy mégis mi a fenét csináltam én VELE. Én pedig majd rájuk nevetek. Hadd főjenek a saját levükben...
Egészen könnyű léptekkel haladok, Sean mellettem talán nem veszi észre a változást, mert olyasmit mond, amitől a mosolyom még szélesebb lesz. Ennek oka egyrészt, hogy valamiért különösen örülök annak, mikor hozzám szól. Szeretek beszélgetni, és úgy, hogy a levél és a tartalma csak egy fekete, égett lyuk a lelkemen, ami majd begyógyul, hamar visszaáll a régi béke a lelkemben. A másik ok pedig, amiért vidámabb lettem, a mondandója tartalma. Valószínűleg minden eddig felépített véleménye - már ha van - meg fog változni, mikor megint rámnéz. Minden bizonnyal azt fogja hinni, a levél csak valami hülye játék volt, vagy hogy szimplán buggyant vagyok. Figyelmesen felé fordulok, és mivel elég halkan beszél, egy egészen kicsit közelebb lépek, hogy jól haljam. Már nem aggaszt, hogy esetleg ezért az apró gesztusért nekem esik.
"...az a valami..." Csak egy kis rándulás a bensőmben jelzi, hogy miről is van szó.
- Hát igen... kiakasztó volt, az biztos, de a barátaimnak nem kell erről egyelőre tudnia, azt hiszem. Mindenkinek megvannak mostanában a maga bajai, már ez a kis idő is kicsit kényelmetlenül érint, mármint... - remélem érti, hogy rá célzok. - Nem akartam kényelmetlenséget okozni senkinek, csak mert nekem van valami problémám.
Menet közben végigsimítok az egyik kedvenc faliszőnyegemen, ami egy oroszlánt ábrázol. A szőtt bestia dorombolva simul a kezemhez, és követ végig, amíg csak tud.
- Amúgy sem olyasmiről volt szó, amit bárki is segíthetne rendesen átvészelni az élők közül.
Csak válla rándítok. Éljen, már a cinizmusom is visszatérőben. Ráfordulunk a folyosó utolsó szakaszára. - Mindenesetre neked sikerült valamelyest... öhm... megalapozni a felépülést - motyogom gyatrán, és elfintorodok a fogalmazáson. Ráadásul nem is mondtam teljesen igazat. Valójában elég sokat segített. Már értem, az emberek miért szeretik idegeneknek elmondani a bajukat. Igaz, én gyakorlatilag semmit sem mondtam el, ami a levélben állt, mégis sokkal jobban érzem magam.
A Hugrabug klubhelyiségének a bejáratánál megállok, és először érzem igazán furán magam, mikor megáll mellettem. Talán fel sem fogja, mennyit segített. Sőt, talán nem is érdekli. Legszívesebben hálálkodva omlanék a nyakába, de az már ényleg túlzás lenne. Mikor mosolyogva a szemébe nézek, visszatér az érzékenységem. Meglátom benne azt a tompa fényt, ami nemrég még belőlem is sugárzott, és a mosolyom némileg halványabbá válik. Hirtelen nem bírok magammal, és kitör belőlem az, ami általában csak a kisebbekkel vagy gyengébbekkel szemben: az ösztön, hogy védjem azt, akit kell. És bár Sean sokkal erősebbnek, és tapasztaltabbnak is látszik nálam, tudom, hogy van, amihez nem ért, és amit nem fog fel igazán. Vagy nem akar.
- Figyelj, a ma este után azt hiszem tartozom neked. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy... haaa... bármiben tudok segíteni, vagy... szóval ha megint úgy érzed, hogy kell valami - és itt most nem kifejezetten egy végtagra gondoltam - akkor megkereshetnél, vagy ilyesmi...
Igen. Ez nagyon kétértelműen hangzott, de bízom benne, hogy Sean intelligensebb annál, mint hogy ezt félreértse. Mielőtt válaszolhatna, visszatér a régi énem, és gesztikulálva magyarázok tovább, habár már biztosan sejti a lényeget.
- Tudom, tudom, nem is ismerlek rendesen, pedig öt éve ugyanott lakunk, ráadásul még a házaink sem éppen rokonlelkek, meg valljuk be, mi sem, de ennek ellenére... jól esett ez az egész - fejezem be sután. Erősen kételkedem benne, hogy valaha szüksége lesz bárminemű segítségre tőlem, de hiszek a csodákban. Persze nem azt akarom, hogy szüksége legyen rám, hanem azt, hogy tudja, ha mégis, akkor talán én is tudok segíteni, ahogy ő tette, öntudatlanul.
Magam sem tudom, mit várok válaszul. Akár egy biccentés is megtenné, amiből tudom, hogy megértett.
Fura, de elnézve ezt a furcsa srácot, habár valószínűleg az ég világon semmi közös nincs bennünk, megvan egy fajta hasonlóság. Mintha én egy gumilabda lennék, ő meg egy ágyúgolyó. Ellentétes célokra születtünk, játékra és támadásra, de a formánk ugyanaz.


Cím: Re: Folyosók
Írta: Sean Blaine - 2010. 07. 04. - 08:40:35
.-= Kingwoods =-.


Változás.
Hangulatbéli.

Természetesen nem nálam, ahhoz, hogy az én hangulatom egy csapásra megváltozzon, és homlokegyenest mást mutasson a viselkedésem, a világnak valószínűleg a feje tetejére kellene állnia. Persze, belegondolva az egészbe, szinte biztosra veszem, hogy azt is halálos nyugalommal summáznám, mint minden mást ebben a pöcegödör életben, hiszen az egész csak egy új kihívást jelentene, megváltozott, de ugyanúgy könnyen kiismerhető szabályokat. Viszont, nála érezhető volt egyfajta kedélyállapot változás, amelyre a séta alatt való rám-rám pillantásból, és arcának mimikájából következtettem. Az ember szeme nagyon sok titkot rejt, aminek a megfejtését ha ismeri valaki, már sokkal előrébb jár egy-egy beszélgetés során, hogy a maga javára fordítsa azt, vagy ugyebár könnyebben segíthessen. Az ajkak játéka, nem mindegy mikor és hogyan görbülnek, mindennek jelentése van. Az évek során sokat figyeltem az embereket és a testbeszédet, akaratlan is kialakult bennem a megfejtésükre vonatkozó hajlam, persze Cedrah erre rátett egy kurva nagy lapáttal, hogy verjem hátba, amikor a piros kabátja van rajta. A furcsa az egész helyzetben pedig az, annak ellenére, hogy az iskola legnagyobb parasztjának tartanak, ismét jobb kedvre derítettem egy embert, pedig az igazat megvallva túlzottan sok mindent nem csináltam. Egyszerűen azokat a kliséket soroltam fel neki, amelyek amúgy is evidenciaként hatottak a viselkedéséből, valamit válaszaiból fakadóan. Mondjuk erősen a gyanúper, ha valamelyik másik hímnemű járt volna arra, valószínűleg megpróbálta volna kihasználni a helyzetet, és a gatyájával felitatni csórikám könnyeit. Sok idióta nyálgép… az iskola folyosói akár Velence utcái is lehetnének miattuk. Szavainál természetesen oldalra pillantok, hogy a szemkontaktus meglegyen, elvégre ezt nagyon fontosnak tartom a beszélgetések során. Tény, visszataszítóan kékek a szemeim, és nem sokan szeretnek belenézni, de próba szerencse.
Megálltunk.
Közelség.


Noha jelen helyzetben nem tettem a közelebb lépése ellen semmit, kezdtem úgy érezni, hogy bizony ez már a személyes aurám, amit más helyzetben foggal és körömmel szoktam védeni, vagy éppen piszkavassal, esetleg bicskával. A szavaival is, biztos vagyok benne, hogy nem direkt módon, de már-már az általam annakidején felemelt bástyák alappilléreit karcolászta… mégsem tettem semmi különöset, mert az emberek általános reakciója a segítségnyújtásra ez. Velem nagy szerencséje volt, nem vagyok és soha nem is voltam olyan alkat, hogy holnap az érzékenységéről pletykák szóljanak… szánom azokat, akik ebben élik ki magukat, Merlinverte köcsögök egytől egyig. Ami történt megtörtént, elmúlt, és nem fogom hánytorgatni, még neki sem, ha legközelebb összefutnánk, mert az már egy új helyzet, új történet, aminek semmi köze ehhez… legfeljebb a vonzatokhoz. Hálás, pedig tényleg nem tettem semmi olyat, ami ezeket a szavakat alátámasztaná. Elmondtam a véleményem, és elkísértem a klubhelyisége bejáratáig, se több, se kevesebb. Lehet én vagyok a hülye, de nekem ennyi jött le… ilyenkor ütközik ki, hogy minden embernek mennyire más az értékrendje. Haloványan, féloldalasan mosolyodtam el, cseppet sem bántó, vagy éppen lenéző stílusban, meglepő módon.
- Jövőre is lesz év!
A mondat kétértelmű, hiszen enged következtetni arra, hogy fogunk még találkozni, bár, ha ismer a mende-mondákból, tudja, gonddal és bajjal nem fogom megkeresni. Egyebekben pedig biztosan össze fogunk futni a következő szeptembertől is, elvégre kicsi a világ.

Ismét felvéve a fapofát biccentettem a fejemmel, mintegy elköszönve tőle… pár lépést háttal tettem meg, majd megfordulva indultam meg az alagsor irányába.



// Köszöntem a játékot  ;) //