Roxfort RPG

A Trófeák Terme a Roxforban megszerezhető trófeákat, címeket és a kitüntetett diákok és tanárok neveit rejti magában.
Ide minden diák bejöhet.

Elég gyakran előfordul, hogy egy-egy diák pucolja fényesre az itt őrzött serlegeket büntetőmunka címszó alatt... Nos... ez egészen fárasztó munka, szóval nem véletlen, hogy utálják is rendesen... mint általában a büntetőmunkát...

Izabelnek talán fogalma sincs arról, hogy annak előtte bátyja mennyit járta ezeket a folyosókat, hogy valamilyen úton-módon mindig ebben a teremben kötött ki vándorlásai során. Ám ha tudná, akkor se nagyon izgatná a dolog, nem a hagyományok fenntartása miatt keveredett ide. Nagyon is megfontolt a szándék, kétértelmű a választás. Azt be kell látnia, hogy világ életében vonzották a fényes tárgyak, akár egy szarkát; szinte megbabonázta a csillogás. De a tervéhez nem jöhetne szóba ennél kiválóbb helyszín – ez tükrözi csak igazán a diadalát annak a csavaros szúrásnak, melyet a kéktaláros terelőn fog ejteni hamarosan.

Csak érne már ide az a lány. Világosan megüzente egy segítőkész hugrabugos tökmaggal, hogy Audrey Turnernek jelenése van a Trófeateremben. Valami életbevágóan fontos dologról van szó. Persze az ügy jelentősen vesztett a hiteléből, miután hozzátette, hogy az Ostara fesztivállal kapcsolatos, de Audrey talán ennek ellenére is felfogja a helyzet súlyát.
Szegény, nem sejtheti, hogy egy csúnya átverés áldozata lesz, hogy minden, ami a következő percekben fog elhangzani, csak csel. Milyen rég várt rá Iza, hogy megbosszulja a rajta ért sérelmeket, melyek voltaképpen meg sem történtek, de a lány előszeretettel beszélte be magának az ellenkezőjét. Annyira fújt Audreyra mindig, csak szította, szította a kettejük közti feszültséget (s Audrey partner volt ebben), míg végül maga sem látta a kezdeteket, az örökös civakodás valódi okát. Bár ezt már rég nem tartotta fontosnak. Elég az, ha van az iskolában egy olyan ember, akivel nap mint nap megvívhatja a csatáit, összemérheti az erejét. Jogos az osztálytársai kérdése, miszerint ha ilyen komoly ellenfélnek tekinti a lányt, akkor miért nem csatlakozik a Griffendél kviddics csapatához, és mérkőzik meg vele tisztes eszközökkel. Hát igen, megtehetné ezt is…
De már minden posztot betöltöttek háztársai.
Cserejátékos még mindig lehet.
Még mit nem, hogy ott gubbasszon a kispadon, mint egy leértékelt pótlék?
Igen! Így legalább van egy fikarcnyi esélye annak, hogy korrekt módon csapjon össze Turnerrel, nem pedig aljas taktikázással.
… Hát… megfontolandó. Talán. Talán van a dologban némi ráció, s ha hű akar maradni a talárján díszlő hímzett oroszlánhoz, így cselekszik. Legközelebb. De a tervét elkészítette, és amint a hollósért küldött, be is indította az akciót. Már nem léphet vissza, és egyébként is. Nem ölni készül, Audnak a világon semmi baja sem lesz; csak egy kis ármánykodás célpontját alakítja majd, túléli.

Izzy még utoljára kitekeri a felgöngyölt pergament, s végigfutja a kusza sorokat.


Milyen gátlástalan gúny pont a fesztivált felhasználni a lány ellen, de a kísértés sokkal nagyobb, mint a lelkiismeretének szava. Mekkorákat fog nevetni ezen később. Nyilván hatásosabb lenne, ha valaki mással adatná át a titkos eredetű meghívót, vagy bagollyal küldené egyenesen Audrey kezébe, de nem hagyhatja ki a pillanatot, azt az arckifejezést, amivel remélhetőleg reagál majd rá. Muszáj látnia, különben az egész terve fikarcnyit sem ér. A hálóban, a tükör előtt kellőképp hihető módon adta elő magát, ha megállja, hogy ne törjön rá a nevetés, akkor teljes a siker. Remek színésznő válna belőle, ezt el kell ismerni.

*Távoli léptek hangja hallatszik. Nem afféle szolid, légies járás, mint amit diáktársai a terelőlánytól nagy általánosságban megszokhattak.. Nem. Ahogy ezek a léptek közelednek az egész trófeatermet vészjósló csattogás tölti meg. Olyan ez a járás, mint valami bikaviadal előtti fenevad utolsó toporzékolása. És Audrey arcvonásai sem árulkodnak nyugodt állapotról. Kitágult orrlyukain keresztül fújtat, és a szája sarkában trónoló huncut hajlat, mintha odafagyott volna, és inkább sugall közelgő végítéletet, mint elsumákolt csínyeket.
Normális esetben derűsen közeledne a terembe, hisz a kis hugrabugugos küldöncöt még egészen kedveli is, de most az alsóbbéves tökmag örülhet, hogy épp fejjel megúszta, és Audrey is úgy fest mintha a következő pillanatban épp egy, a közelben ólálkodó, szabálytalan bírót akarna egy újabb gurkóval becélozni.
No igen, ez egy olyan nap. Néha van ilyen. Persze csak idéntől kezdve.. És ezeken a napokon a lányon nyoma sincs az egyébként általános jókedvnek, sőt sokkal messzebb sodródik a borús hangulatok tengerén, és mély depresszióval vegyes rosszindulattal tekint a világba. Na igen.. ez egy ilyen nap.
Audrey levelet kapott bátyjaitól, ez a szörnyű hangulatingadozások okozója. És hogy mi állt a levélben? Fenyegetések, csúnya gúnyok, rosszalló vélemény? Ugyan.. Ezerszer rosszabb. A szokásos Kedves Audrey hugica, velünk minden csodálatos, majd találkozunk.-on kívül semmi más. De Audrey-nak ez olyan, mint a szívébe szúrt és ezerszer megforgatott tőr. Velük minden csodálatos….. Na persze. Hát vele nem.. Futnak át fején ismét a borús gondolatok, amit a külvilágnak csak egy sárkányhoz illő dühös fújtatás jelez. Kedves.. Még hogy kedves.. pont ő. Na persze. Minden szó fáj, amit bátyjai írnak, állhatna abban a levélben akármi, akár egy ötven oldalas beszámolót is küldhettek volna a leprikón arany sajátosságairól, Audreynak így is testvérei nélkülőzését juttatná eszébe. Hisz ez az első év, hogy már egyik sem jár az iskolába.. Na nem arról van szó, hogy Audrey annyira kötődik testvéreihez, hogy oltalomra lenne szüksége, vagy ilyesmi. El van ő egyedül is, megállja itt a helyét, nincs szüksége senki másra, ez mindig így volt, legalábbis magában mindig nagy büszkén így állította. Csak éppen nem szereti, ha ezek a levelek felhívják a figyelmét arra, hogy már nincsenek itt. Egyébként fel sem tűnne neki.. na persze.
De most erre nincs idő. Valaki kérte, hogy jöjjön ide, ő pedig eljött. Bátyjai levelét vadul összegyűrve csúsztatja talárjának zsebébe, és éles szemeivel tovább kutat a teremben a személy után, aki ide rendelhette. Ekkor pillantja meg Izát.. Nos, ez nem igazán segít neki elhessegetni a borús gondolatokat. Idegesen csettint egyet nyelvével és egy újabb szem Drubli Legjobb Fúvógumiját dob a szájába, hogy inkább azzal vonja el figyelmét, mint Iza jelenlétével. De mit keres ő egyáltalán itt? Miért pont akkor, amikor ő is itt van? No várjunk csak.. Az a hugrabugos srác.. Azt nem mondta ki hívja.. Csak hogy jöjjön ide. Lehetséges lenne?
Ismét megindul a teremben, ha lehetséges, lábait még erősebben csapja oda a padlóhoz, ezzel még hangosabb robajt okozva, mint belépőjekor. Kopott, még annak idején Nathantól örökölt, fekete edzőcipője ütemes sikkantást hallat minden egyes földreéréskor, de ez csak zene Audrey füleinek. Ez a lábbelikínzó „zene” tökéletesen illik mostani borús lélekállapotához. Rövid menetelés után megállapodik a griffendéles lány előtt és rászabadítja kérdő tekintetét*
- Te kerestél? *teszi még hozzá rövid végigmérés után, bár még most is elég valószínűtlennek tartja, hogy Izabel keresné. Miért hívatta volna ide a lány? Majd pont valami életbevágóan fontos dolog miatt keresi.. Akkor miért csak ő van itt? Életbevágóan fontos.. Kinek az életébe vág? Ha az övébe, az jelen pillanatban annyira nem izgatja.. Ha máséba vág.. Jelen pillanatban ez sem hozza annyira lázba. Természetesen ez nem igaz, csak a depresszív gondolatok kezdik átvenni a hatalmat Audrey elméje felett.*

Már nem visszakozhat, végig kell csinálnia az egész színjátékot. Érdekes, az éjszaka aludni alig tudott, olyan izgatott volt az elméje mélyén lángra kapott ötletfoszlánytól, s amíg ki nem dolgozta a részletes tervet, tökéletesnek is tűnt minden. Egészen mostanáig. Ahogy peregnek a percek, a várakozás kínzóan üres percei, úgy mutatkoznak meg a híres terv buktatói. Miért is gondolta, hogy nem lesz egy cseppet sem feltűnő, ha az évek óta komoly vetélytársat képező személye adja majd át Audreynak a titokzatos meghívót? Utólag visszanézve már elég bugyuta ötletnek tűnik az egész. Egyedüli vigaszt az hozna, ha a hollóhátas tényleg ráharapna a csalira, ha felkeltené az érdeklődését az ismeretlen hódolója, ellenben elaludna a gyanúja az egyéb kérdéses körülményt illetően.

De már egyébként sincs mit tennie, hiszen nem is olyan messze tőle már hallatszik a fájdalmasan felvonító cipő hangja, akár az ostorcsapásokat elszenvedő élőlényé. Nem valószínű, hogy jó kedvében találta Audreyt a kis küldönc, de talán pont ez kedvez majd a cselnek. Ha Aud vérnyomása egyébként is az egekben táncol – a vészjósló trappolásából következtetve legalábbis –, s az agya különböző problémákon kattog, nem fog majd leállni, hogy elemezze a kéziratot. Jön, átvesz, káromkodik egy-kettőt, aztán megy tovább. Csak tartsa magát Iza elképzeléseihez.
- Én. Azaz csak közvetve. Ezt egy háztársam küldi, nesze – Iza előrenyújtja a csinos tekercsbe csavart levelet, mindezt egy légvétellel, mert még azt a rágógumi illatú levegőt sem akarja beszippantani, ami Audrey száját hagyja el a barátságtalan kérdésével együtt. Pedig milyen finom is lehet az a drublis rágó.
- És ne is kérdezd, hogy ki küldte, ha tudnám a nevét, akkor se mondanám meg neked – próbál valami hihetően undok körítést nyújtani a furcsa kézbesítéshez. Ami az előadásmódját illeti, nagyon is büszke lehet magára; még a szokottnál is utálatosabb hangon sikerül megszólalnia, kellően flegmán, egy elkedvetlenítő fintorral megdobva.
Sokan mondják Izabelről, milyen elbűvölő kislány, édes-kedves, jól nevelt és rendkívül figyelmes teremtés. Hát igen, sokat dolgozott mindig a tanárok előtt, hogy meglegyen az általános jó híre. Hogy aztán később e mögé bújhasson, ha a szükség úgy hozza. Tulajdonképpen ez egy remek taktika, de mint mindennek, ennek is vannak hátulütői. Például Izának komoly nehézséget okoz, ha túl sokáig kell a tündérmaszatka szerepében tetszelegnie, s hamar ráfagy a bájvigyor arra a bűbájos pofikájára. Elmét erőszakoló, ha nem adhatja ki magából a felgyülemlett feszültséget, s igen, olykor ki kell engednie a gőzt. Ez is egy arca, az is egy arca, hát Audrey-nak éppen a kiállhatatlan jutott.

Végtelen lazaságot színlelve a falnak támasztja a hátát, és könnyeden összefűzi a mellkasa előtt sötét talár fedte karjait. Szenvtelenül fürkészi a lány vonásait, annak reményében, hogy amaz nem tudja majd elég hitelesen hozni a pókerarcot. Olyan szívesen belekukkantana abba a tüsihajas fejébe… vajon mit gondolhat, amikor átfutja a levelet? Vagy egyáltalán most fogja kihajtani a tekercset, az ő szeme láttára? Ha van esze, akkor nem. De ha tényleg olyan kíváncsi, mint amilyennek megismerte, akkor nem bírja ki még egy percig sem a helyzetet, hogy egy felgöngyölt titkot tart a kezében. Bár most nézné meg, mit kapott!

Már előre eltervezte, hol áll majd, melyik oszlop vagy felcicomázott lovagi páncél mögé rejtőzve fogja bevárni a felültetett lányt a bálon. A gyerekes kegyetlenkedés pumpálja a vérét, és vigyáznia kell, nehogy itt, a teremben elmosolyodjon a képzeletbeli Audrey csalódott arcán. Rá kell szorítania majd a kezét a saját szájára, különben felbőszült vulkán módjára törik elő belőle a kacaj, ha megpillantja a levélben említett koszorút a lány fején. Szegény, ez annyira szemét dolog, lassan kezdi megsajnálni őt. Ám Izának egyelőre nagyobb a kárörömre való igénye, mint a felbuzduló empátiája. És mindebből az ég világon semmi sem látszik, az arca akár egy érzelemmentes kőszoboré. A szobrász nagyon korlátolt lehetett, csupán egy kis unalmat formált a műve vonásaira.

- Egy háztársad? *ismétli Izzy mondatát jó papagáj módjára. Teljesen megütközik, mikor megpillantja a kis levelet. Úgy éri a hír, mintha hasba vágták volna. Mikor meglátta Izabelt, szinte biztos volt benne, hogy a lány valami otromba tréfán töri a fejét, amit egyébként Aud maga is iszonyatosan viccesnek tartana, ha Izz nem őt próbálná meg tőrbe csalni, ráadásul pont ilyen érzékeny napon. Apropó érzékeny nap.. A harag, ahogy jött, el is tűnt. A levél híre abszolút elfeledtette Auddal azt, hogy aznap bosszankodott, hogy ez a nap egy rémes nap, legalábbis annak kell lennie. Estére is morgást tervezett, utána falrugdalást, még vacsoránál is haragosan földhöz vágott volna valamit.. De most? Úszott az egész esti menetrend. Gonosz-gonosz Izabel, gonosz-gonosz csinos levél.

Már épp szólásra nyitná száját, hogy a feladó kilétét illetően kérdezősködjön, de Izzy megelőzi. A hollós lány árnyalatnyit elmosolyodik. Na ez már egy normális szituáció, a szurkálódó Izzy. Ez kicsit helyrebillenti hirtelen túl pozitívnak érzett auráját, majd ismét a levélre pillant, amit még mindig nem vett el a griffendéles lánytól. Alaposan felméri újra és újra, egy kicsit megböki majd felszisszenve húzódik el tőle, mintha a kolera egyik mutálódott változata lappangana a papírdarabkán. Izabelre néz, esélyt sem akar adni arra, hogy valamit megjegyezzen a lány. A lehető legdacosabb arckifejezést ölti fel, ami az ő csinos pofikájára csak kifér, és egy gyors mozdulattal kikapja a levelet Izabel kezéből. De mi állhat benne, te uramég! Lehet, hogy kihívás párbajra? Neeem, Audrey nem lehet olyan szerencsés, pedig az kedvére való lenne. Lehet, hogy csak egy sima levél, amit talán Anette küldött neki.. Igen Anette, reméli Anette volt. Vagy egy másik ismerőse. De nem, akkor a vékony papírdarabka nem égetné úgy a kezét, mintha egy maréknyi parazsat szorongatna az öklében.

Biztos rengetegen tudják bizonyítani, hogy Audreynak ezernyi rossz tulajdonsága van, de azt még ő maga is tudja, hogy messze a kíváncsiság a legrosszabb ezek közül. Vékony ujjai máris kígyóként tekerednek a kis levél köré, és fürge mozdulatokkal simítja ki a tekercset. Igen-igen tudja, hogy ez nem egészen ésszerű.. Az emberek nem pont ezt várnák egy hollóhátastól, egy lánytól, aki mindig logikusan cselekszik.. Neem, azt sem akarná, hogy megpillantsa Izzy arcán az elégedettséget, de a lány úgysem tudhatja mi áll a levélben.. Na meg az az átkozott kíváncsiság. És ím, már szeme elé tárulnak a várva várt betűk, kiéheztetett kutyakölyökként falja azokat a szemérmetlenül papírra vetett szavakat*

~Drága Hölgyem.. Mih?~ *mintha fejbe kólintották volna. Fejét és felsőtestét kicsit oldalra dönti, mintha valami súlyos dolog találta volna el. Ő.. hölgy. Nem akármilyen, egy drága. Na, ha eddig káosz volt a fejében, akkor az elméje állapota most nagyjából valami katasztrófa sújtotta területtel versenyzik*
~ mélyen megtisztelne vele… partnerem lenne… Öltsön virágkoszorút.. ~ *ezt már nem bírja tovább és valami elektromos kisülésszerű hangot hallat. Ennél hangosabban nem mer hangot adni meglepettségének, nem akarja Izzy orrára kötni mit is kapott. De ez egyszerűen lehetetlen.. Gondolt ő bármire, de báli meghívó? Na arra nem.. És őt? Ő, mint hölgy.. meg koszorú. Meg hogy neki hódol egy Koszorús Ifjú. Ismét elektromos kisülés.

Ám miután leküzdötte a testében fellépett elektronikai problémákat, hirtelen elönti a részvét. Szegény Koszorús Ifjú a lányos, szinte olvashatatlan betűivel.. // :P // Hát szívtelen ő, hogy elidegenedjen egy ilyen diáktársától, mikor még nem is ismerkedett meg vele? És nyílván nem ismeri, ha ilyeneket ír neki. Audreyban fel sem merül a gondolat, hogy talán pont azért írt neki ilyeneket valaki, mert túl jól ismeri.. Nem, a lányt most túlságosan mélyenszántó gondolatok öntötték el. Arcáról végleg eltűnt az elektromos kisülés okozta tébolyodott vigyor, arcvonásai megkeményedtek a mélázástól. Helyrelöki a meglepetéstől félrebiccentett felsőtestét, majd a hátát még mindig a falnak támasztó Izabel felé fordul*
- Rendben. *velős és tömör, de Izzynek többet nem is kell tudnia. No meg mi egyebet mondhatna?*

[Logan kolléga] :)

*A kissé ijesztő külsejű hölgyike fel-alá járkált az iskolában, indult valahova aznap reggel, de mire a kapuhoz ért, s lenyomta a kilincset szinte minden szándékát, tervét a sűrű homály emésztette fel. Nem esett meg vele gyakran ez a sajnálatos esemény, de ez egy volt a kevés közül, nem volt mit tenni. Azon töprengett mit is kezdhetne temérdek szabadidejével a délután. Barátja nem igazán volt, akit egy kissé közelebbről is ismert annak épp tanári kötelezettségeit kellett teljesítenie. Ez van, ezt kell szeretni, de ez esetben ezen inkább szomorkodni lehetett, mint vigyorogni.*

~ Talán ha csak így folytatom a rohangálást az épületben, mint egy mérgezett egér akkor villámcsapásként eszembe ötöllnek elveszett gondolataim. Ez az ideiglenes amnézia bizonyára a sors keze, megeshet, hogy szerencsés napom lesz… ~

*A különös nőszemély a folyosókon száguldozva a Trófeaterem felé vette az irányt, maga sem tudja mi célból, ez jutott hirtelen eszébe. Néha elég furcsa ötletei támadnak a hölgynek, de hát mit is várunk el egy jósnőtől. Számára ez a normális viselkedés, bár a kollégái és a diákok sem így vélekednek erről, szerintük szimplán hibbant és kész… nos lehet hogy van benne valami, de azért a tisztelet mégiscsak jár neki, elvileg…*

~ Nézzenek oda… mennyi díj és trófea… gyakrabban is járhatnék errefelé… ~

*Ekkor még szemlélődött egy csöppet a törékeny kis professzor, majd közelebb lépkedett, megtörölgette méretes okuláréját, s a kiírásokat olvasgatta. Meglepődéssel fogadta az új, még sosem hallott neveket az üvegszekrény mögött, tényleg eldöntötte, hogy gyakrabban fog errefelé tévedni.
A nagy elhatározások közepette azonban egy férfi alak tűnt fel a színen. Szintén tanár volt az illető, méghozzá nem is akárki, Logan Lennon professzor. Nem volt túl közeli ismeretség a két kolléga között. A hölgy úgy vélte helyesnek, ha megszólítja, nehogy megpróbálják levegőnek nézni őt.*

- Áh jó reggelt Logan! – bökte ki derült arccal, de enyhén dadogva Trelawney. Várt a válaszra, s arra, hogy mi sül ki ebből az egészből a végén…

[Sybill kollegina]

 *Bizony-bizony, még mindig a felderítőkörútjait járja az iskolában. Már minden rendes helyet megnézett, ahol diákkorában valaha is megfordult, de az emlékeket, amiket maguk mögött hagytak még nem kutatta fel. Bizony, a trófeaterem, ahol annyi trófeán ékesedik a nevük, azokat még nem nézte meg.
Manapság már nincs annyi társasága. Talán azért, mert már nem olyan új az iskolában. A diákok lelkesedése is kezd lankadni, de hát ez van… Hamarosan ő is csak egy lesz a sok tanár közül, nem mintha ez nem lenne eléggé nagy érdem. És hát nem is akar a figyelem központja lenni, ez meg a másik….

Most sincsen talárban. Valahogy most sem volt kedve felvenni a kényelmetlen és nehéz ruhadarabot. Csak egy egyszerű fekete ingben, kék farmerban és fekete tornacipőben van. Úgy sem fog találkozni senkivel sem, és hát… ez így a kényelmes neki.
Végigszánt a kihalt folyosókon. A diákok talán még a klubhelységben vannak és vígan húzzák a lóbőrt, vagy halkan sutyorogva beszélgetnek egymással. Szombat van, holnap nincsen tanítás.
Aztán végül megérkezik a terembe, benyit, lemegy a lépcsőn, és végül ott van. De nem egyedül… Egy kollegina, Trelawney már nézegeti a serlegeket…

Hát, nem ő kell most Logan-nek, de hát ez van. Már meg van a saját véleménye a nőről, de nem hangoztatta még senkinek sem, csak is Cielo-nak. A kissé esze ment jóslástan tanárt nem szeretik sokan. Sőt, a szemébe mondják, hogy dilis… Híre ment, hogy csak egy imposztor a tanárnő, és ezt Logan pártolja is. A lényeg annyi, hogy nincsen jó véleménnyel a nőről.*
- Üdv Sybill!
*Mosolyog a nőre. Az igazság az, hogy a nő már itt volt, amikor Logan itt tanult, de nem tanította, lévén ő számmisztika párti.

A fiatal férfi odalép az egyik kviddicstrófea elé, rápillant a kupára. Annak aranyozott címkéjén ott van a neve, még hat ember kíséretében. Övé a második, lévén őrző volt. Pár percig még nézi a serleget, de aztán már csak a fényesre pucolt vitrint tartja érdekesnek, csak is azért, hogy ne kelljen a tanárnővel elbeszélgetnie…*

[Logan kollégám]  ;D

*A férfi és közte nem volt nagy ismeretség. De a híres Trelawney-ról már mindenki hallott. Általában rosszat. De ez most nem fontos, ebben a percben Logan professzor véleménye a mérvadó. Vele tartózkodik egy helyiségben, vele szív most egy levegőt, vele kénytelen társalogni egy csöppet. Ez a „művelet” pedig most vette kezdetét az első köszönés elhangoztával.*

- Sajnálatosan nincs nálam a jósgömböm, így kénytelen vagyok megkérdezni hogy tévedt ebbe a terembe? – érdeklődött Sybill.

*Ekkor azonban meglátta, hogy a férfi a serlegeket szemlélgeti. Odalépkedett hozzá, mely inkább tipegésnek mondható. Hosszú sálja a földig ért, s úgy húzta, vonszolta végig a padlón, míg a tanár mellé nem ért. Utána azt próbálta észrevenni, hogy mit is néz kollegája ennyire figyelmesen, volt egy trófea melyről le nem vette a szemét. De melyik? Ebben a pillanatban azonban választ kapott, hisz meglátta a professzor becses nevét az egyiken. Már minden világos volt, de úgy döntött úgy tesz, mintha előre tudta volna egészet, így egy lépéssel hátrált.*

- Biztos voltam benne, hogy ahhoz a szekrényhez megy oda… előre sejtettem, hisz amögött az üveg mögött rejlik egy féltett kincse ugyebár? Javítson ki ha tévedek… - természetesen nem hibázott, ő a hazugságban a legnagyobb mester, de hát mit volt mit tenni, ezt kell szeretni. 

*Próbálta játszani az okosat, de ez nem mindig sikerült. De ki is az aki szereti a kudarcot. Tudta, hogy nem oly tehetséggel van megáldva, mint elődei, de ő mindent megtesz. Ráadásul nincsenek is róla túl jó véleménnyel, a diákjai sem rajonganak érte, még a tantárgyért se. Valamilyen módon fel kéne virágoztatni az egész jóslástant, de az ő szerény képességeivel ez nem tűnt túl lehetségesnek…*

Nem neked ne is álmodj róla...

Trófeaterem? mennyi emlék köt ide, leginkább a bűntető munkáim miatt, de van még egy nagyon fontos dolog ebben a teremben, egy foto. Apámról? Kviddicsezet, mikor az iskola tagja volt, a Griffendél őrzője, és néha mikor egyedül érzem magam, akkor mindig idetévedek, ahol mosolyogva integet felém, csak mostanában már nem tudok úgy ránézni mint régen. Akkor még a fedhetetlen Henderson volt, de most? Most ki? Egy hazug! Egy Mirol, ki a saját lánya elől akarta letitkolni kilétét, apa az ilyen? Még akkor is ha csak védeni próbált, akkor sem volna joga, hisz az én dolgom eldönteni mit is akarok. De valahogy mégis mikor ránézek erre a képre, jó érzéssel telek el, hisz ő mégis csak az apám.
Állok a vitrin előtt és csak nézek, nézem egyenesen az örömmámorban úszó régi csapatot, akik a kezükben tartják a kviddics kupát, 1972-ben is a Griffendél nyert. Apám utolsó éve? Vajon mi idén győzelmet aratunk? A Hollóhátat sikeresen levertük, de akkor még Jean volt a kapitány és más volt a csapat felállás is, azóta én vettem át a staféta botot és szinte az egész csapatot újra szerveztem. Nem félek attól, hogy nem állják meg a mostaniak a helyüket, de a Hugrabug is nagyon hajt az idén, a Mardekár pedig? Draco nem igazán foglalkozik a kviddiccsel, nem hinném, hogy velük gondjaink lennének, de? elbízni azért nem kéne magunkat.
Szerda este volt, vacsora után de semmi kedvem nem volt visszamenni a klubhelységbe, azért inkább elindultam amerre a lábam vitt és itt kötöttem ki. Iskolai egyenruhám volt rajtam, egyedül a talár kerül le a vállamról, ami jelenleg egy közeli széken hevert a táskámmal együtt, az ingem pedig a szoknyámon kívül lógott, a nyakkendőm pedig már csak úgy a nyakamba volt dobva. Ilyenkor már nem kellett annyira figyelnünk az öltözködési szabályokra, de sajnos nekem nem volt időm valami kényelmesebbet magamra kapnom, mert pont vacsora előtt lett vége a dupla bájitaltannak. Hát most így jártam.
A fények lágyan égtek a teremben, de ahhoz pont elég volt a fény, hogy az üveg búrák mögé lehessen látni. Szerettem ezt a sötétséget, olyan hangulatos volt, már szinte romantikus, pedig sose voltam egy romantikázós fajta, de néha azért még én is élvezkedhettem. Meg mostanában rám fért volna egy kis kényeztetés és kedvesség, szerettem Dracot, de tőle ilyet nem várhattam. Ő nem tudta pótolni a barátaimat. Greget?  ohh Greg, mennyire hiányoznak az átbeszélgetett esték, de sajnos a történteken nem változtathatok, nem forgathatom vissza az időt és ami a legrosszabb hogy képtelen lennék neki igent mondani, mert soha nem tudnám úgy szeretni, ahogy azt ő megérdemelné. Így hát most egy egyedül ácsorogtam ebben a hatalmas teremben.

.:: Hercegnő ::.


Nem is tudom más merre megyek. Nem mintha számítana. Sose érdekelt. Még most van idő.
Délután dupla bájitaltan, ami…valljuk be… csöppet sem szívderítő tény. Nem csoda, ha mindenki kihasználja azt a piciny szabadidejét, ami megadatott neki. Ezt senki szemére nem lehet vetni. Sőt. Jogos is. Nagyon.
A legtöbb diák kint lődörög. Sokaknak mára véget is ért a tanítás, csak a házit kell magolni, vagy a dolgozatokat megírni, amit a tanárok kemény szigor mellett ellenőriznek. A hatodévesek meg még pár szerencsétlen évfolyam viszont délután is mehet okulni.
Vagy, támasztani a padot, ahogy én szoktam ilyentájt. Mert sajnos az agyam valahogy a dél elteltével nem úgy fog már, mint kellene. S ilyenkor lényegében inkább vegetálok, míg az idő lassacskán eltelik.
Aztán az este… jön a házifeladat áradata, amin át kell vergődünk. Mindannyiunknak.
Fényes kilátások, főleg ha belegondolok, ez vár rám a mai nap folyamán.
És igen, ez elveszi a kedvem mindentől. Mindentől.
Legszívesebben csak… csak feküdnék és…
Mit is csinálnék?
Fogalmam sincs… de az biztos, hogy semmi értelmeset.
Na igen, ez vagyok én.

A lépteim halkan visszhangoznak. Vállamat a táska húzza, a könyvekkel. Igaz, gyorsan átöltöztem, de a cuccomat nem hagytam ott. Nem lehetett. Mert… mert kell egy üres sarkot keresnem, hogy megírjam a válaszlevelet anyámnak.
A levél.
Oly borzasztó. Az a hidegség. Azok a kemény szavak! Legszívesebben elégetném, vagy nem is tudom… megetetném az egyik elsős nagyszájú Mardekárossal.
Mert ennyire kiborít az egész. De nem kellene. Nem kellene. Mégis… mégis itt vagyok, és forr bennem a düh.
Eldöntöttem, hányszor de hányszor, hogy nem figyelek az ostoba fecsegésre. S mégis anyám suttogása az, amit egyszerűen nem lehet nem meghallani.
Ideges vagyok. Nagyon. Hol magamra, hol rá. Melyik pillanatba melyik érzelem önt el…teljesen mindegy.
Pedig apámmal a levelezésünk alatt már minden tisztán látszott a szemem előtt. A nyár nem szól majd másról csak Franciaországról, meg Párizsról. Erre most… most anyám küld egy levelet… egyetlen egyet… amely lényegében romba dönt mindent. Mindent.
Most nagyon szívesen vágnám telibe az egyik gurkót. Kár, hogy Abbey nem tett be mára edzést. Biztos neki is órája van délután, ahogy a csapat összes tagjának és ezért…
Nem számít. A kviddics ilyen esetben csak feszültséglevezető lenne… És az nem jó.
Még a végén rászoknék, hogy a gurkót csak azért üssem, hogy oda is képzeljek valakit, vagy hogy kiadjam mindazt, ami bennem van.
Pedig épp, hogy a játék szeretete a fontos. És a határozottság. A helyezetek átlátása. És… mint terelőnek, a másik játékos sebessége, iránya…hogy megzavarjam a dolgában.
Na igen.

Beletelik pár percbe, mire rájövök, nem vagyok egyedül.
Az idegen háttal állva mereng az egyik vitrin előtt. Ismerős, na de ki nem az? Ez mégsem zavar meg. Ugyanannyi joga van neki is itt lenni, mint nekem. A Trófeaterem a viszonylag kevésbé közkedvelt helyek egyikének számít. Így nem is bánom, hogy erre tévedtem. Hogy erre hoztak a lábaim.
Hmm nem közkedvelt? Dehogynem!
Fricsnek nagyon is meg azoknak a szerencsétleneknek, akik itt „szenvednek” az öreg büntetőmunkája alatt. Tényleg szemétség, hogy mindezt a sok kacatot, amit itt összehalmoztak, kézzel kelljen átpucolni.
De aki vétet a jó öreg gondok ellen… az vállalja is a következményeket.
Megfordul a fejemben, hogy a lány is valószínű emiatt lehet itt… habár nem tűnik úgy, hogy nagyon igyekezne ellátnia a feladatát. Meg is értem az okát. Némely tárgy elégé undorító. Nem csoda, hogy a gyerekek végzik a piszkos munkát.
A szőke hajzuhatag viszont csak áll és néz. Nem fordul meg, nem pillant semerre sem. Mintha megbabonázta volna valami.
Szemöldököm felsiklik a homlokom közepére, miközben lassan megközelítem az idegent.
Oké, lenne jobb dolgom is… de…önszántamból segítek. Nem bírom nézni, ha a másik az orrom előtt szenved. Akármennyire bűnös is.
Ígyhát, zsebre dugott kézzel lépek a másik mellé. A táskám halk puffanással ér a padlóra, mellém. A vállam hálás köszönettel veszi tudomásul, hogy az eddigi súlyt végre levették róla.
A fekete ingem kicsit meg is gyűrődött a szíj alatt, de ez… vele jár.
Inkább az idegen lányra figyelek, akit, így profilból, már nagyon is jól tudok, hogy kicsoda. De mi a fenét keres itt? Furcsa.
- Egyszer te is mosolyogva fogsz ott integetni… mint a gurkók réme…-
Na igen, a fotók. A kviddics legjobbjainak emlékére állított vitrin. Valahogy ez… Vikitriás. Ha valaki azt mondaná itt találnám, rábólintanék. Valahogy…sejtheti az ember.
Nem, nem könnyű kiismerni a lányt. Nem is emiatt.
Hanem mert… ő is szereti a sportot.
És…
Nem. Ő nem nagyravágyó. Vagy ha igen, akkor is jól titkolja. S bár szavaim így hathattak az előbb, mégsem ennek szántam. Pusztán…bíztatás. És jobb mint az átlagos, Ó Viki, hát te vagy az felkiáltások és köszöntések egyike. Nem szebb, egyszerűen csak… jobb.
Sötét tekintetem egy gyors pillantást vet a vitrinen túli csecsebecsékre, majd megint a lány szép arcára villan. S ennyi elég ahhoz, hogy ne vegyem észre a nevet, ami nyilvánvaló a fotó alján. S ami ismerős lehet. Ismerős, mindenkinek.

Hirtelen kaptam fel a fejem a hangra, ami kizökkentett a gondolataimból. Nem volt rám jellemző, hogy csak úgy megijedek, de most valahogy váratlanul ért.
Briant?
Érdekes. Hisz, túl sokat nem beszéltünk eddig, ismertük egymást, főleg mert hat éve jártunk egy évfolyamba és ráadásul ő is kviddicsezett, akárcsak én. Mondjuk, hozzá kell tennem, hogy valahogy mostanában többször vettem észre a Hugrabug terelőjét. Nem tudnám megmondani miért. Sose voltam az a fajta lány aki az iskola szépfiúira bukott volna, Briant pedig az volt. Hallhatott róla már mindenki, egyedül az tette szebbé a pletykákat, hogy állítólag mindig szerelmes volt. Persze, ezek csak pletykák, de az tény volt, hogy rengeteg lány odáig volt érte. De, hogy én miért figyeltem mostanában jobban oda rá? Nem tudom, biztos csak feltűnőbb lett. De annyira azért nem is érdekel.
- Szia. – köszöntem rá.
A megjegyzését meg szinte eleresztettem a fülem mellett. Nem szándékosan, inkább csak elterelte a figyelmem, hogy egy olyan személy állt mellettem, akire a legkevésbé sem számítottam.
- Hát te? – kérdeztem ledöbbenten.
Tényleg meglepett, hogy Briant Joubert a diáklányok kedvence megszólított. Mert oké, hogy kviddicseztünk mind ketten, meg a DS találkozón mellette foglaltam helyet, de… Nem tudtam róla semmit. Az égvilágon semmit, még csak annyit sem hogy a róla terjengő pletykák valósak e. Persze, ez fordítva is így lehetett, mert pletykák rólam is terjengtek rendesen, és a nagyrészük nem volt igaz. Nem mondom, hogy nem voltak köztük valósak, de a legtöbb csak valami idióta agyszülemény volt.
Hirtelen kapcsoltam, hogy nem én szólaltam meg először és Briant nem csak egy köszönéssel szólított meg, hanem egy bókot is csempészet a mondanivalójába. Mert nekem bóknak hangozz, az hogy majd egyszer én is ott fogok mosolyogva integetni a Trófeaterem egy vitrinjének a képén, mint a gurkók réme. A csapat társaim is használték rám ezt a megnevezést, mert hát tényleg eléggé vadul bántam azokkal az aljas kis labdákkal.
Most pedig érdekes volt számomra, ahogy ráeszméltem, mit is mondott, már bántam az előbbi kérdésem, az olyan enyhén bunkónak tűnt, pedig csak egy őszinte megnyilvánulás volt, ami tőlem aztán igazán ritka. Általában mindig mindent tudatosan ejtek ki a számom, és itt nem a kajára gondolok. Na, egész jó, kezdek vicces kedvemben lenni. Mit vált ki az emberből egy apró gesztus?
- Egyébként, köszönöm. – próbáltam kiküszöbölni a hibám - De szerintem te se panaszkodhatsz, hallottam már híred. – és itt egy csalfa mosoly jelent meg az arcomon – Azt mondják félnem, kéne tőle.
Remek… elég kétértelműre sikeredett mondat lett, főleg ezzel a mosollyal… De mit is vár tőlem az ember?

 .:: Hercegnő ::.



A szavaim eleinte nem találnak meghallgatásra. Úgy hiszem, hisz… hát igen… megijesztettem a lányt. Bár tényleg nem ez volt a célom. De csak sikerült kizökkentettem a gondolataiból s emiatt bűnösnek kellene éreznem magam. Mégse teszem. Mert örülök, hogy rám figyel. Habár… eddig sosem izgatott, hogy Viki merre jár, kel vagy mit tesz.
Mostanában mégis érdekel. Nem is tudom megmondani miért.
Sokat gondolkodtam ezen. Ott volt a DS, a kviddics… na meg az órák… sok, egybefüggő szál… elvarratlanok, lehetőségek, amelyeket sosem fedeztem fel eddig. Pedig végig ott voltak az orrom előtt. Most hibáztatnom kellene magam, de nem teszem. Csak idő és energia pocsékolása. S hiába is rágódnék a dolgon. Vikinek korábban s még talán most is ott van Malfoy… furcsa, hogy épp egy Mardekáros srác kell neki, de Ő tudja…
S emiatt nem sok, vagy nem túl jó esélyeim lettek volna. Na nem mintha most lenne, de… hol van Malfoy? Nincs itt. Nincs a lánnyal. Aki egyedül ácsorog itt… szomorúan… magányosan…
Ennyit a tapló Malazár házról.

A szavak egyszerűek, természetesek, őszinték. Bár nem gondolná, hogy Vikitria Mirol őszinte, most mégis annak tűnik. Őszintén lepődik meg a jelenlétemen, a szavaimon, meg azon is talán, hogy észrevettem. Bár ebben nincs semmi különös. Ahogy egy Draco féle fazon észreveszi, úgy más is. És én sem vagyok kivétel. De ugyanezt elmondhatja magáról Izabel is. Na de ő más eset. S most nem fontos. Most Vikitria a fontos.
- Hát én ide keveredtem… - mosolyodom el.
Most itt vagyok. Kihasználhatjuk az alkalmat… még van időnk. Na de persze el is mehetek, ha a másik úgy akarja…
Végtére is… mindegy, hol tengetem el az időt… bár a társaságon erőteljesen dobna, ha Szőke Szépséggel lehetek. Hogy ezt Ő tudja-e… nem hiszem…
Annyira csak nem egoista és beképzelt… de persze csalódni bárkiben lehet…

Lassacskán a szavaim is célt érnek. A lány végre megérti a rejtett mondanivalót a szavakban. S noha nem a hálálkodás volt a célom, Ő mégis ebbe kezd bele…
Egy mosoly tűnik fel a babaarcon, ami még varázslatosabbá teszi. Hát… kedvem telne elnézni… de a haragját másra zúdíthatja…
Igaz, a nők akkor a legszebbek ha mérgesek, de ha te kapod a fekete levest, akkor a pillanatnyi gyönyör nem éri meg…
Túl nagy áldozatot meg csak az vállal, aki szadista… vagy valami olyasmi…
- Félni? – nevetek fel. Hát ez tényleg jó.
- Nem, biztos mással kevertek össze. Én a közeledbe sem érek… bár… bevallom, igyekszem. –
Biccentek a mondat közbe. Ez arra jó, hogy a lány most biztos összezavarodik… mert… ki tudja, hogy igazat mondok-e? Nehéz… főleg kiigazodni rajtam. Na de persze én ugyanígy vagyok Vikivel.
- A rejtett tehetséget meg nem lehet egyszerűen utolérni… bármennyire igyekszik is az ember…-
Suttogom, miközben közelebb hajolok. Így közvetlen közelről nézhetek a lány szemébe.
Egyszerűen csak annyit állapíthatok meg, hogy szépek. Mert azok. Lehet, ezt szereti Malfoy?
Vajon mivel fogta meg magának? Mert a pletykák közül igaz, hogy ők valamilyen szinten együtt vannak. Láttam egyszer őket. Az arcukra volt írva.
Nem mintha bánnám… nem… csöppet sem…
                                                  …csak zavar egy kicsit…
                                                                                … de csak egy kicsit…

Néztem enyhén felfelé, a néhány centiméterrel magasabb fiú szemeimbe és próbáltam kiolvasni belőle valamit. De nem ment. Egyszerűen nem, pedig ha a lélektükörbeli dolgokról volt szó, akkor nem igazán lehetett átverni, de Briant… Nehéz eset volt, ráadásul mindezek felett össze is zavart néhány gesztusával. Nem tudtam eldönteni vajon mire akar kilyukadni, mit akar egyáltalán tőlem.
Briant Joubert , a Hugrabug terelője, tini lányok álma (mondja ő, aki szintén abban korban van, de ő sose álmodozik sztár srácokról :P) velem beszélget, érdekes… Na, mindegy. Azért persze azt nem mondhatnám, hogy nem jó képű, mert akkor hazudnék, de nem igazán szeretem a bájgúnárokat.
De miután rólam volt szó, akkor nem hagytam ki a lehetőséget egy kis játékra.
Nem voltam, az a fajta, aki játszadozik az ellenkező nem képviselőivel, de Briant a nőcsábász kategóriába tartozott a pletykák szerint, így miatta nem volt bűntudatom. Persze ha útközben kiderül, hogy jó fiú akkor minden más lesz, de addig is… Jelenleg szükségem van valakire, akit, hát igen, nem ez a legszebb szó rá, de kihasználhatok. Dracoval a dolgok kezdetek sokszor túl terhessé válni és ha lenne mellette valaki, aki megtenne mindent értem, akkor talán szegény Rómeóval sem lennék annyira zsémbes és jobban tűrném a hülyeségeit. Briant meg eddigi tudomásom szerinte, a romantika eszközeivel hódított, levette a lányokat a lábukról, hát velem nehezebb dolga lesz, az biztos.
- Rejtett tehetség… – mondom mosolyogva és kicsit elgondolkozva –  Nem tudom eldönteni, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem.
Persze, hogy tudtam, minek szánta, főleg, hogy közelebb is hajolt, de szándékosan játszottam a hülyét, méghozzá úgy, hogy ezt ő is érzékelhesse.
- Tudod – folytattam egy rövid hatásszünet után – Attól még nem kapsz kevesebb gurkókat a jó képű kis pofidba, ha szépeket mondasz nekem.
És egy tökéletes mosoly.
Végig ugyanabban a hangnemben beszéltem. Érezni lehetett rajta a flört szagát,  de a szavaim szándékosan nem erről árulkodtak. Ha én sem tudok rajta kiagozodni, hát akkor ő se tudjon rajtam. Meg amúgy is, hol maradna a játék élvezete, ha egyből a karjaiba vetném magam?

.:: Hercegnő ::.



Ostoba színjáték az egész. Az egész. Mert Viki játszik. Lehet nincs az arcára írva, de biztosan ezt teszi. Hisz ő egy Malfoyjon is átlát. Megvan a táptalaja a gyakorlásnak, s játszi könnyedséggel veszi az akadályokat. Mert van tapasztalata. Ám vagy tényleg tévedek, vagy mesteri rájátszással adja az ártatlant. Nagy tekintetek, ártatlan naiv lélek, mint egy kislány, aki most csodálkozik rá a világra, s aki most fedezi fel, a fű zöld, az ég kék. De ez nem lehet Vikitria Mirol. Ez nem ő. És nem kell nagy ész, hogy erre bárki rájöjjön.
S a szavai, pont ezek azok melyek bizonyítanak. Telve vannak a hamis ártatlansággal, a bájos kétkedéssel, s a döntésképtelenség… ajjj ugyan már.
Hogy lehet egy ilyen kijelentés sértés? Nincs az az ember, aki rossz néven venné ezt. S ez a lány lenne az utolsó. Ám ő játszik a tűzzel. Mert egyszerűen nincs jobb dolga, vagy csak hogy engem őrjítsen meg. Ebből már tudhatnám, nem lesz könnyű dolgom. No de mikor volt? És mikor foglalkoztam én vele? Sosem. Mert sosem zavart.

- Gurkó…? Ugyan, azzal még elbánok… - legyintek, miközben elmosolyodok, de továbbra sem távolodom el. Valahogy így minden jobban értelmet nyer, s a lány ajkát elhagyó goromba vagy kevésbé annak szánt, de azzá alakult válaszok sem annyira élesek. Mindössze csak túl jónak ítélem a helyzetet. De mindössze elfogult vagyok. Ennyi az egész.
Most elveszve a szempárban várom az újabb megnyilvánulást. Nem akarok köntörfalazást, sem az ártatlan gyermetegséget, noha ettől a másik ugyanúgy folytathatja megkezdett játékát. Elvégre a játékszabályokat mi írjuk. Ő és én.
A mozgó képek a vitrinen belül hol lassabban hol gyorsabban cserélnek alakot, attól függően, hogy a lakók milyen kedvükben érzik magukat.
Végül csak elszakítom a tekintetem Vikitriáétól, hogy szemügyre vehessem, amit talán minden legelején kellett volna.
Egy név.
Hendelson.
Nem is kell több. Már tudom az okot, hogy miért találtam itt, s azt is, fölösleges teher vagyok a számára. Ez csöppet elkedvtelenít, mert hát igazán megmondhatták volna nyíltan a szemembe. S akkor nem így kellett volna rájönnöm. De már mindegy, ezzel elkéstünk.
Egy másodperc erejéig még tekintetem a vitrin üvegfalán át befókuszálja a mosolygós férfit, aztán a lányt. A képen vigyorgó és integető alak lányát.
Haloványan, sőt inkább szomorkásan elmosolyodom. Nem magamat sajnálom, sokkal inkább a helyzetet. Mert többet reméltem. Főleg azok után, hogy Viki a DS edzéseken is és a kviddics miatt is egyre közelebb kerül hozzám. Nem utolsósorban azért, mert a legtöbb lépést ő tette. Most hogy én próbálkozom, le kell fújnom mindent. Egy ostoba régi emlék miatt. De hát Mr.Hendelson igenis fontos. Neki. És ez így természetes.
- Ugye megzavartalak…-
Nem is kell semmit sem mondani. Úgyis tudom; Igen. 

<3

Játszok, mint macska az egérrel, de élvezem, sőt egyre inkább élvezem, hogy látom Briant szemeiben, hogy akar engem, hogy meg akarja kapni a Griffendél szőke keményszívű hercegnőjét. Egy újabb trófea, de abból nem eszik, mert Viki Mirol túlságosan is nehéz eset, hogy átlátszó trükkökkel levegyél a lábáról.
Nem mozdult. Még nem. Még mindig rám van hajolva, kihasználva a magasságát és szinte az az érzésem, hogy arra vár, megcsókoljam. Pedig tudom, hogy nem. Briant is csak tökéletesen tisztában van a fortélyokkal, és játszik.
Nem vagyok egy zseni szerelem terén, nem igazán tudom, hogyan kéne bánnom a másik nemmel csábítás terén, de szórakozni tudok. Tudom, hogy kell felcsigázni őket, aztán a mélybe dönteni. Nem egyszer küldtem már el így férfit, aki azt hitte csak úgy megkaphat. Viszont, hiába tudok játszadozni, magához a kapcsolathoz nem értek. Dracoval más. Vele semmi nem olyan, mint az a könyvekben le van írva, de vele ezt élvezem. De ott volt, John, Greg, mindketten belém szerettek és nem tudom miért, nem akartam, de megtörtént és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, végül elvesztettem őket. Braint egy szépfiú, nála nincs gond, ha megbántanám, mert mindketten ugyanúgy állunk a másikhoz. Játékszer.
*Miért is tudná Viki, hogy talán neked többet jelent? A pletyka nagyúr, és rólad hallott már eleget. Eszébe sem jut, hogy talán egy trófeánál többet jelenthet a számodra, hisz milyen nagy kapás lenne, ha egy Mirol lányt is a listádra tűzhetnél. Egy igazi kincset.*
Aztán hirtelen Briant elhajol. A vitrint nézi.
Mi történt?
Megzavart?
Leesett. De valahogy meglepett az szomorú ábrázat, ami a fiú arcán tükröződött. Csalódottság? De miért? Mintha, máshogy tervezte volna a dolgokat és csak most döbbent volna rá, hogy nem véletlenül tartózkodtam volna itt. De akkor vajon miért? Lehet azt hitte bűntető munkán vagyok? Igaz, nálam az nem lenne meglepő, de… Áh, nem értem.
- Nem zavarsz – válaszoltam.
Tényleg nem zavart. Már nem is emlékszem pontosan miért is jöttem ide, mert két oka is volt. Az egyiket tudom, de a másik?
A válaszommal együtt csúszott a kezem a zsebembe ahol a pálcám lapult és húztam elő, majd egy könnyed mozdulattal és a kellő varázslatot kimondva céloztam a vitrinben helyet foglaló kép felé. Jonathan L. Henderson cikornyás betűi abban a pillanatban kezdtek megváltozni és Hendersonból Mirollá alakult. A félhosszú, barna hajú örző szája pedig széles mosolyra húzódott. Apa…
Ez volt az egyik ok amiért ide jöttem. Vissza akartam állítani apám nevét a jogos, megérdemelt Mirol névre. Mindenki tudta már az iskolában, hogy ki is vagyok, akkor épp itt volt az ideje, hogy ezek az apróságok is helyükre kerüljenek.
- Csak el akartam intézni valamit – fejeztem be az előbbi mondatomat – És egyébként te hogy hogy erre jártál?
Igen érdekes kérdés azért, hisz nem sűrűn látni diákokat a Trófeateremben, akkor a mi kis Don Juanunk vajon mit keres itt? Erre sodorta volna a lába?

 .:: Hercegnő ::.



A válasza az én szavaimat cáfolják meg. De tényleg megcáfolják? Valójában nem tudom. Nehéz ez az ügy, elvégre nagy tapasztalattal rendelkezem a női szíveket illetően. Illene mindent, vagy majdnem mindent tudnom. S ez így is van. De akadnak kivételek. Vannak, akik meg tudnak lepni. Talán, mert minden ember más. Talán mert tényleg különlegesek a maguk nemében? nem tudom. Lehet, az én figyelmetlenségem ez az erényük, amely valójában nincs is, mindössze én képzelem be magamnak, áltatva ezzel önmagam, éltetve ezzel őket s a nem létező egyéniségüket. Magamat szidjam? Minek?
Rájuk nem vetek követ, sose tettem. Talán csak a húgom az egyetlen lány, akit valaha becsméreltem. De ő a testvérem, akit nevelni kell. Noha azt anyám minden téren megteszi.

Vikitria mégis varázslatos. Mert leginkább a szeszélyessége fog meg. A DS megbeszélésen mellém ült, előtte a kviddicspályán felém küldte a szélsebesen szárnyaló gurkóit. A Potter féle összejöveteleken hol ilyen volt hol olyan? és most? most olyan? más, mint eddig.
S mintha a szemeiben a megértés szikráit vélném látni. Megértés... de minek a megértése?
Fogalmam sincs. Mert én nem vagyok se bánatos, se szomorú. Miért lennék? Egyszerűen csak tudom, hogy mi vezette ide, pont ide. És ennyi. Nincs más, semmi más, talán némi kedvtelenség emiatt. De ésszerű ha belegondolunk.
Lehet, túl sokat akartam kihozni a helyzetből. S bár ennek sem volt értelme, mégis megpróbáltam. Hogy az Ő hibája az egész eredménytelensége vagy az enyém, teljesen mindegy. Már teljesen mindegy? nemdebár??

Csak el akart intézni valamit? ezt mondja. Én meg jobb ötlet híján csak hümmögök egyet. Ez amolyan értem én mire gondol ő most válaszszerűség, ami persze teljesen alaptalan, mert fogalmam sincs miért jött ide. Na persze a kviddicses kupák és fényképek, köztük az apjával. De mit akar itt? Kilopni a képet? Hülyeség?
Nem kell viszont találgatnom. A finom kicsiny kéz eltűnik a lány ruhájának zsebében, hogy egy pillanat múlva a pálcára fonódva kerüljön a napvilágra.
Egy laza mozdulat, s máris egy bűbájjal több a földön. A név pedig megváltozik. Nincs már Henderson. Mirol létezik. Eltűnődök ezen.
Csak nézem a képet, a mosolygós férfit, aki egyáltalán nem a Mirolok klánjába illő figura. Hiába az, mert az, bizonyított tény. Ő akkor is inkább Henderson.
Viki mégis megtette, amit jónak látott. Vajon az apja is így gondolja? S Viki?? Valószínű?
Ő nem akar már Henderson lenni. Ő a Mirolokhoz tartozik. Meglehet amiatt a nyámnyila selyemfiú Malfoy miatt? vagy? Ki tudja a nagybátyja mivel tömte tele a fejét?
Szegény lány? szegény kicsi Tria?
- Nem is tudom? lényegében semmi sem. ?
Nesze semmi fog meg jól típusú válasz. Mert ez tényleg olyan. De mit mondhatnék? Nem volt tényleg okom. Csak a véletlenek. Na igen.
- Ha azt mondanám, hogy miattad, azt nem hinnéd el. Igazam van, ugye? ?
Egy halovány mosoly. Na persze ez nem olyan, mint a kérdés. Az egyik őszinte a másik már nem. Te döntsd el melyik melyikre igaz, ha tudod. Én csak maradok az eredeti verziónál. Nézem a Mirol lányt, a Mirol lányt, aki érzem, kicsit elveszett. Talán vigyázni kellene rá valakinek? talán? talán? pont nekem? 

Lényegében semmi sem. Érdekes válasz, magamban jót mosolygok rajta. Ez a tipikus, csak mentem ahová a lábam vitt és a legtöbbször mennyire igaz. Hányszor futottam bele én is olyanokba ilyenkor akikre még csak nem is számítottam, mikor az embernek van célja biztos hogy elkerül mindenkit, vagy ha bóklászik a folyosón és azon elmélkedik hátha megláthatna valakit, akkor csak azzal egy személlyel nem fog találkozni, de mikor eszünkbe sem jut, akkor hoppálá.
Hányszor történt már velem is ilyen, igaz én mindig azokba tudok belefutni akiket a hátam közepére sem kívánnék és akkor általában balhék alakultak ki. Hú, hányszor voltam büntető munkám mert ártást küldtem egy szemtelen ellenségemre, főleg Parkinsonra, de azok a büntetések megérték. Sose voltam egy minta diák, igaz idén már kevesebb szabályszegést követtem el, de történt kellő más, ahhoz, hogy megint csak ne lehessen rám ragasztani a jó kislány jelzőt.
- Értem - válaszoltam rá, teljesen semlegesen.
Bevallom élveztem ezt az egész játékot. Briant-nek tetszem ez már nem volt kérdés számomra és valóban nagyon jóképű, de ne számítson arra, hogy engem csak úgy megkap mint a többi libát. Vikitria Mirolt nehéz fából faragták. Meg ott van az az apróság is, hogy nem vagyok egyedülálló, még akkor sem ha a viszonyomról senki nem tud. *Kicsi naiv leányzónak fogalma sincs hogy pletykálkodnak már az iskolában*
Mi? Miattam? Ez a fiú tényleg tudja, hogyan kell a lányokkal bánni, kár hogy nálam ezzel mellé lőtt. De ezt ő is tudja, ahogy kivettem a szavaiból, viszont ha már legalább ennyire ismer, az egy jó pont. Ha egem is besorolt volna a könnyűvérű buta tyúkok közé akkor elvágta volna magát nálam, végleg. És az igazság az, hogy hiába voltam titkon együtt Dracoval és hiába voltam szerelmes, azért ha Briant feltűnt a képen félszemmel mindig őt néztem, és emiatt is tudtam róla jó pár dolgot.
Elnevettem magam.
- Persze, hogy nem hinném el - mondtam nevetve - De azért édes, ahogy próbálkozol. Viszont én most megyek, amiért jöttem azt elintéztem.
És elindultam. Már már majdnem az ajtónál jártam, mikor megálltam és visszanéztem szegény Briant-re akit elég csúnyán ott hagytam. Valami azt súgta bennem, hogy nem kellene ezt az egészet ennyiben hagyni.
- A parkba megyek, ha van kedved jöhetsz.
Merlinre! Mi volt ez? Randira hívtam? Nem! Ez nem randi, ez csak egy olyan, nincs kedvem egyedül kint ülni a szabadban meghívás, de akkor ha nincs kedvem egyedül lenni akkor miért nem maradtam itt vele? Mi ütött belém?

 .:: Hercegnő ::.



Idegesen várom a választ. Idegesen. És ez egyszerűen hihetetlen, felfoghatatlan, lehetetlen? Hogy én ideges legyek? Hogy összeszoruljon a gyomrom valami miatt? Hogy aggódjak valami miatt vagy valakiért? Annyira nem jellemző rám, annyira nem én vagyok hogy az elképesztő. De most mégis itt van ez a helyzet, készen, minden előzetes megnyilvánulás nélkül és bizony nem tudom ezt az érzést hova tenni, és nem tudom mit is kellene csinálnom. Teljesen meg vagyok bolondulva, mintha nem is én lennék, hanem valaki teljesen más. És ezt bizony Vikitria okozza. Ő maga, a szemei, a selymes haja, az alakja, a hangja, maga az egész lénye. És legszívesebben nem is akarok itt lenni, mert tudom amit tudok, azaz hogy ő elérhetetlen, megfoghatatlan. Leginkább ahhoz hasonlít, hogy a kviddicsben a fogó sosem éri el a cikeszt. És hiába vagyok más poszton, ez most tökéletesen rám illik legnagyobb sajnálatomra.

A szavaim persze mint várható is volt teljesen üresen csengnek a másik számára, de nem is tudom mit vártam. Ez annyira egyértelmű volt, és Viki okos lány, átlát rajtam. Úgy érzem, esélyem sincs jól szerepelni. Mint egy lámpalázas kisgyerek, akit kiraknak a színpad közepére és elvakítja a reflektor. Bizony, a lány tekintete úgy söpör végig rajtam, hogy abba beleremegek. A fenébe is! Nem vagyok egy ötéves kis szarházi, akinek legnagyobb öröme abban rejlett, ha a lányok megfogták a kezét vagy adtak az arcára egy ártatlan puszit.
Az a korszakom rég letűnt már, mint a hatodévesek legtöbbjének, kivéve azt a pár lúzert aki esélytelen a boldogságra és a kapcsolatteremtésre.
És mégis, Vikitriával elfog valami gyermeteg vágy, amely szokatlanul félelmetes. Vele minden kicsit másabb lesz. Még a hozzáállásom is a dolgokhoz, a szavaim is amiből az értelmetlen és idióta válaszok születnek. De mit tehetnék?

És miután én jól beégtem a lány előtt, egy nevetéssel elintézi az én szenvedésem. Szívbe markol a hangja, ahogyan könnyelműen jelenti ki, ő elvégezte a betervezett dolgát és másfelé veszi az irányt. Na igen, engem nem szorított be a két óra közti szünetbe. De nagy kár.
Csak bólintok, végtére is nem tudom mit is mondja vagy mondjak-e egyáltalán ezek után valamit. Érzem pedig hogy kellene, ha más nem egy szia féleséget, elvégre most látom ha nem is utoljára, de így kettesben igen, mégse megy.
Mikor ellép mellettem a levegő láthatatlanul fodrozódva sodorja felém az illatát. Egyszerűen csak megrészegít, s lehunyom a szemem egy percre. Már nem hallhatja, de kimondom mégis az eszembe ötlő szavakat: ?Legyen szép napod.? Legyen neki, ha már nekem nem lesz.
És várom, hogy minden elcsendesedjen körülöttem. A cipősarkak kopogása is egyre távolibb, de nem elhalkulva szűnik meg, hanem teljesen váratlanul. Ebből következtetek rá, hogy tulajdonosuk megállt, bár nem tudom miért. Csak a felhívás elhangzása után nyer értelmet a hirtelen megtorpanás.
Bennem pedig elkezdődik a vacilálás. Mert mi van ha csak illemből hív? Mondjuk egy Mirol sose erről az oldaláról volt híres, de Viki mindeddig nem az volt. Csak most kezdte meg ezt az új életét.
- Nem akarlak zavarni? ha feltartalak, elmegyek? csak egy szavadba kerül? -
Fordulok meg lassan és pillantok rá. Tényleg komolyan beszélek, s semmi érzelem nem ül ki az arcomra. Még az a picinyke csábmosoly se, amit a lányok úgy szeretnek. Még az sem tűnik fel, nem, mert Vikitria Mirol ettől többet érdemel, mint egy átlátszó és hazug, mindent ígérő kis csalfa mosoly?

Sose voltam az a fajta lány, aki játszadozott volna a fiúkkal, vagy aki hetente válogatta a szerelmeit, de az sem aki bármikor is randira hívott volna egyet. Nem! Meg volt bennem a kellő tartás és a büszkeség, hogy hagyjam ők csábítsanak el engem. Draco természetesen más lapra tartozik, de azt inkább hagyjuk.
Az utóbbi időben tény, hogy rengeteget változtam, de ez nem a nevem változása miatt történt, hisz azért mert csak egy féléve tudtam meg, hogy valójában Mirol vagyok mit sem változtat azon a tényen, hogy annak születtem és mindig is megvoltak a családra jellemző tulajdonságaim. Egyszerűen csak talán kezdtem felnőni, kezdtem elveszíteni gyermeki naivitásom, mikor még azt hittem minden fekete és fehér ( de legalább nem rózsaszínnek láttam :) ) rá kellett döbbennem, hogy nem létezik jó és rossz, a világ annál sokkal bonyolultabb és nem mindig a tetteink határozzák meg életünket. Barátokat veszítettem el és cserébe nem kaptam semmit, akik még mellettem álltak azokról is kérdéses volt, meddig tartanak ki, hisz egyre inkább érezhető volt, hogy a volt Vikitria Henderson, a Griffendél csapatkapitánya, aki sosem állt a legkedveltebb diákok listáján, még inkább kezdi elveszíteni a tisztjét.
Most talán annak köszönhetően hívtam magammal Briant-t, ahogy viselkedett velem, hogy azt éreztette velem, hogy nem mindenkit zavar a nevem. Igen, jól esett a barátságos közeledése, jól esett, hogy bókolt nekem, hisz olyan rég nem kaptam senkitől egyetlen jó szót sem.
Meglepett a válasza és elbizonytalanított. Talán félre értettem volna mindent, és nem is akar tőlem semmit, csak szimplán udvariaskodott? Hol marad a magabiztos Don Juan? Vagy úgy véli, hogy nálam ez a nyerő? Mert akkor téved! Ha én kiejtek valamit a számon azt nem véletlenül teszem, nem szokásom udvariaskodni, csak hogy ne bántsak meg senkit, ha nem gondoltam volna komolyan, akkor szimplán ott hagyom megtörten és nem érdekeltek volna az érzelmei, hisz ki nekem ő, hogy foglalkozzam vele.
- Nem szokásom könyörögni, ha nem akarsz nem jössz. - válaszoltam neki.
Tudom, hogy nem volt éppenséggel egyértelmű közlés, és hát túl barátságos sem, de... De akkor sem fogok könyörögni, elhívtam, ha akar jön, ha akar nem. Örüljön, hogy legalább nem csak egy szimpla köszönéssel hagyom itt.
Elindultam a park felé, de közben reménykedtem, hogy azért érezte a mondatomból, hogy őrölnek ha velem tartana, csak hát a büszkeségem nem engedi hogy még egyszer feltegyem neki a kérdést.

.:: Hercegnő ::.



Persze hogy mennék vele. Mennék és soha nem hagynám magára egy fél pillanatra se. Ami, valljuk be hosszú távon idegesítő de? de Viki megérdemli teljes mértékben ezt a figyelmet. És ez az ami meglep. Soha senkit nem tüntettem még ki ennyire, soha senki nem férkőzött közel hozzám. S ez a hirtelen jött változást nem tudom hova tenni. Ebből adódik a hülye viselkedés, az ostoba szavak általi megnyilvánulás, meg a kérdés mit tegyek hogy ne rontsak el mindent?.

Ám csak egy percig van időm rágódni mindezen, mert a Mirol lány szavai az ajtóból egyenesen felém repülnek. Nem épp kedves stílus, és nem is a legszebb szavak a gondolatai meg a szokásai kifejezésére, de éppen ezért Vikitria Mirol ő. Különben hogy boldogulna Malfoyjal meg a többiekkel?
Nem szokása könyörögni?
Hát igen, elvégre mindent ?és mindenkit- megkap. Hogy esetlegesen némi segítséggel vagy a nélkül, az teljesen mindegy. Az én esetemben magára számíthat? s nem is tűnik úgy, mint aki nem magabiztos. Inkább olyannak hat, aki félvállról veszi az egészet.

Figyelem, ahogyan az alakja eltűnik a folyosón, és végül csak a hűlt helye marad. Utána kellene mennem. Tényleg? de?
Tekintetem a képre vetül, a mosolygó férfira, aki már nem Henderson hanem Mirolként integet vissza. Ugyanaz az arc, ugyanaz a mosoly, de már mégsem teljesen azonos a két személy. Mert a név sokat jelent. Nagyon sokat.
Mély sóhajjal rázom meg a fejem és indulok kifelé. Mire észbe kapok már rohanok Viki után. Na remek? hagy lássa csak hogy futok utána, még magabiztosabb lesz? ami végtére nem nagy baj, csak könnyen ráfázhat erre.

- Viki? Viki? várj! ?
Kiáltom, de teljesen feleslegesen, mert pár percre rá utolérem.
Aztán lassítva fékezek le, hogy felvegyem az ő általa diktált tempót, s ne futólépésbe vágtassak ki a parkba vagy oda, ahova épp megyünk. Arcomból kiseprem a barna tincseket, miközben a lányra mosolygok. Most is mondanom kellene valamit, csakhogy semmi sem jut az eszembe. Így keresgélni kezdem a szavakat. Hátha?hátha? valami?
- Hmmm? régóta tervezted ezt a kis akciót a trófeaterembe? ?
Őszinte kíváncsisággal pillantok rá, mert tényleg érdekel mennyi elhatározást és bátorságot követelt meg tőle a cselekedete. Vajon megtette volna akkor is, ha én nem vagyok ott? Valószínű igen, de ez csak az én véleményem. Hogy Viki bevallja-e az meg rajta múlik?

//White//


- Pontban 15:00-ra legyen a trófeateremben! Egy másodpercet se késsen, különben... tudja mire számíthat! Csillogjon-villogjon ám minden! -ezen szigorú, kemény szavakkal eresztett el órájáról McGalagony professzorasszony. Szemében kivehető volt az öröm, hogy megint megalázhat, bár mindig próbálta ezt palástolni, de én már tökéletesen ismertem. Állandóan kereste a helyzeteket, amelyek miatt büntetőmunkára ítélhetett és mivel ő volt a tanár, azokat könnyen meg is találta. Nem mintha én bármikor is visszafogtam volna magam vagy esetleg háziírás terén erőlködtem volna. Ez bizony cseppet sem volt jellemző rám, de akkor is... Úgy éreztem a kedves tanerők már-már kipécéztek maguknak, lassan már ott tartottunk, hogy nem is számított mit és hogy csinálok, a büntetés garantált volt. Persze engem sem kell félteni, nehogy azt higgyétek, hogy nem játszom rá a dolgokra. Mivel az amolyan tény, hogy én vagyok a tanarak réme, erre csak úgy heccből még rá is teszek egy lapáttal. Bosszantani őket, felhúzni azt a lefáradt agyukat...élvezet. Úgy is mondhatnánk, hogy ez volt a hobbim. Másnak a kviddics, még másnak a varázslósakk, nekem a tanáridegelés... a legtutibb dolog az életben. Egyetlen egy szépséghibája volt csak az ilyesfajta megnyilvánulásnak, már akinek ez problémát okoz: a pontlevonással egybekötött büntetőmunka. Azaz ez inkább kettő. Na mármost aki kicsit is ismer, az tudja, hogy baromira nem érdekel a házam érdeke. Egyszóval a pontlevonás cseppet sem izgat. A büntetőmunka az egy fokkal komolyabb dolog, de aki már megszokta... Én pont így voltam vele, szinte mindennapos cselekvésnek minősült ez nálam, amolyan napirendi pontnak számított. Persze ennek is voltak különböző enyhébb és durvább fajtái...na amit a trófeateremben kellett végezni az az utóbbihoz tartozott. Nem elég, hogy nehéz és fárasztó munka volt, de emellett unalmas is. Hogy mit kellett csinálni? Takarítósdit játszani, régi serlegeket, kupákat, kitüntetéseket törölgetni...aljamunka...utáltam. Mert ebben is volt tapasztalatom, mint minden más munkában. Pedig most csak az egyik varázslatom sült el rosszul. ;D
~ Jah vazze, majd stopperórával megyek, hogy egy másodpercet se késsek. Anyád!~ -ilyen gondolatok közepette hagytam el a termet, "Galagonyára" egy pillantást se vetve.

//Trófeaterem//

A tölgyfaajtó recsegve-ropogva adta meg magát, csak nagy nehezen tárult ki előttem, mint aki nem is akarja, hogy a benti kincsek megtisztuljanak. ~Bárcsak be se engedett volna!~ Egy poros ronggyal a kezemben indultam meg a "műtárgyak" irányába, minden egyes lépésnél szitkok sora tört ki belőlem...átkoztam azt, aki egyáltalán kitalálta ezt a trófeatermet. Olyat nem lehet említeni, ami itt ne lett volna: kviddicskupák, képek rengetege, kitüntett diákok, tanárok, érmek, emléklapok és még sorolhatnám. Közelebb cammogtam a kviddicsfalhoz és még jobban szemügyre vettem a dolgokat. Minden csupa por volt, rég nem takaríthatott itt senki. Persze rám maradt a piszkos munka. Ennek fényében direkt egy ócska pólóban és egy itt-ott szakadt farmerben jelentem meg a tett helyszínén, torzonborz hajjal, úgy néztem ki mint aki épp most kászálódott ki az ágyból. De ez a legkevésbé sem zavart, sokkal inkább az, hogy neki kellett látnom ennek a felemelő munkának.
~ Na jó, lássuk csak...~ -léptem oda egy elég újnak tűnő kviddicskupához, ami ráadásul a mardekárosoké volt, majd a törlőronggyal kissé átcsuszpitoltam, fújtam rá kettőt...persze nem értem el a kívánt hatást. ~A franc belé...mit számít, hogy koszos-e vagy tiszta? Kupa, dicsőség és cső.~ megnyugtatván magam továbbindultam, de pár lépést sem tettem és meg kellett állnom. A dicsőségfalon egy ismerős alak képe vigyorgott rám, kacagott egyet, majd a mosoly megmaradt a szája szegletében. Bill volt az, a "szeretett" bátyám. Elég régen készült a fotó, mikor még csapatának a királya volt, legalábbis ő így mesélte. Persze Bill nem az a szavahihető ember, sőt...hajlamos kicsit eltúlozni a dolgokat. Szúrós szemmel közelítettem meg a képhalomban elvésző apró fotót és megpróbáltam visszafogni magam. Legszívesebben egy laza mozdulattal leszaggattam volna eredeti helyéről vagy jól összekarcoltam volna, hogy még véletlenül se ismerje fel senki...de nem lett volna célravezető tett. Egyet viszont elértem volna vele, egy újabb büntetőmunkát.

//White//

Kezeim nem akartak mégcsak moccanni sem. Álltam ott a kép előtt markomban a törlőruhával, már-már megközelítettem az utálatos fotót, de nem tudtam elérni. Valami visszatartott. Talán a mérhetetlen gyűlölet volt az? Esetleg az irigység? Lehet, hogy mindkettő. Szemeim tüzesen csillogtak, szabadon lévő ujjaim a pálcám után kotorásztak, majd a kéz hirtelen ökölbe rándult. Egyetlen egy dolognak sikerült megállítania. Az agyamnak. Egyszersmind rádöbbentem arra a cseppet sem mellékes tényre, hogy én nem akármilyen családból származom. Az aranyvér kötelez. Néha ellent kell állni a kísértésnek és tudtam, hogy képes vagyok erre. Utálhatom a családom, szuverén jogom, de megtanítottak valamire még egészen kis koromban. ~Josh fiam, nem csinálhatod mindig azt, amit akarsz! Most tanuld meg...a név kötelez!~ Apám mondatai csengtek a fülemben, miközben ujjaim lazulni kezdtek és nagy kínszenvedések árán ugyan, de elértem bátyám képét. Egy gyors mozdulat volt az egész, de mégis elég sokat jelentett. Sikerült legyőznőm saját magam, a szívem, jobban mondva a benne érzett túlzott büszkeséget. Elvégre valamiért a Mardekárba kerültem és tudtam, hogy nem csak a keménységért, bátorságért. Példát kell mutatnom, el kell érnem, hogy felnézzenek rám és néha alkalmazkodni kell és nemcsak most, ez a jövő feladata. Sok idő után először gondoltam bele abba, hogy talán jobb helyzetben lennék most, ha nem utasítottam volna el hasból mindenki közeledését. Talán nem kellett volna ennyire a saját utamat járni, talán túl gyakran mondtam ki ezt a mondatot: ~Hagyjatok, egyedül is boldogulok!~ Azaz ezt egy fokkal durvábban. Apropó durvaság. Ez sem túlzottan aranyvérű szokás, aki egy kicsit is ad a vérére, az megválogatja a szavait. Nálam viszont volt egy kitörési vágy. Bizonyítani akartam, elegem lett abból, hogy a bátyám körül forog a világ, meg akartam mutatni, hogy egy holmi Josh Reynolds is képes nagyot alkotni. Egyszerűen elszállt a fejem az utóbbi időben, nem voltam képes szabályozni magam és a stílusom. Éreztem, hogy itt a váltás ideje, emelt fővel kell járnom, gondolnom kell az aranyvérre és az sem árt, ha nem én leszek a büntetőmunka rekordere. Az ész néha többet jelent, mint a szív. Sőt gyakran okosabb is.

Megráztam a fejem. Valami feszítette belülről, de olyan volt, mintha most azonnal szét akarna robbanni. Hirtelen ledobtam a rongyot és mindkét kezemet a fejemre szorítottam. Szédültem. Mostanában jópárszor előfordult ez velem, de nem tudtam hova tenni a különös helyzetet és persze a büszkeségem megakadályozott abban, hogy erről bárkinek is beszéljek, esetleg segítséget kérjek. Segítség. Nem ismertem ezt a szót, sajnos nem ismertem. Úgy éreztem ez egy olyan szó, amit sosem fogok ismerni, használni meg végképp nem. Élt bennem egy megrendíthetetlen kép a mardekárosokról. Az erő, küzdés, bátorság háza. Ezt tiszteletben tartottam.
A lüktetés lassan enyhülni kezdett, majd teljesen megszűnt létezni. Körülnéztem, de még mindig abban a számomra ellenszenves szobában álltam, méghozzá ugyanazon az egy ponton, a bátyám fotójával szemben. Nem éreztem magam túlságosan jól, de azért lehajoltam az imént leejtett rongyért és folytattam a rám kiszabott munkát. Elvégre mindent le kell küzdeni és hittem, hogy le is lehet. A tetteinkért vállalni kell a felelősséget. És én most ezt tettem. Talán utoljára.
Elindultam kissé hátrébb megcélozva a serlegeket. Tettem két lépést előre, de azért még utoljára vetettem egy pillantást Bill képére. Küzdöttem az érzés ellen, de ez nem volt ennyire egyszerű. Te elviselnéd, hogy a bátyádat többnek tartják mint téged? Hogy neki mindent lehet, de te kussol? Hogy rá mindenki büszke, mert a Sötét Nagyúrat szolgálja, de te egy senki vagy? Ha akár egyre is nemmel válaszoltál akkor megértesz. De eljön még az én időm.

Hirtelen hangokat hallottam, valaki nagy erővel tárta szélesre az ajtót. A valaki azonban még nem fedte fel kilétét. Megtorpantam, visszafordultam és füleltem. Vajon ki jöhet ilyenkor ide és mégis miért? Talán kíváncsi valami régi ereklyére az ismeretlen. Hogy őszinte legyek nem számítottam látogatókra, ez is egy ok volt a sok közül arra, hogy miért öltöztem ennyire szakadtan. Persze a másik, legfőbb oka az volt ennek, hogy semmi kedvem nem volt kidobni egy kis takarítás miatt a legjobb ingeimet.
Ekkor megpillantottam a váratlan srácot, Darren volt az, szintén mardis, azonban hetedéves. Mikor meglátott mosolyra húzódott a szája, de ügyet sem vetettem rá, mindaddig míg meg nem szólalt. Ki nem állhattam a kirakati majmokat és ő pontosan ebbe a kategóriába tartozott. Kis pénzes, sznob műmájer. Úri gyerek, a vak is láthatta. Végigmértem tetőtől talpig és jóleső vigyorra húzódott a szám. Fura figura volt, maradjunk annyiban.
- Szeva' neked is White úrfi! Hol hagytad a híresen kiváló modorod? -léptem közelebb felszegett fejjel, arcomon gúnyos mosollyal.
Nem ijesztett meg. Ő valahogy nem tudott.
- Lassan a testtel "haver"! Vagy lehet, hogy a végén te fogsz csigát köpni! Vagy akár rosszabbul is elsülhet a dolog! -méregettem közelebbről, miközben ujjaim átsiklottak a zsebemben pihenő pálcámon. -Cöhh...hidd el én is jópár dolgot nem vagyok képes felfogni...mondjuk, hogy miért csinálnak magukból hülyét az emberek? -pillantottam Darren hajára célzásul. - Nem értem miért akarnak néhányan buzisan festeni. De te talán tudod a választ White! -fúrtam szemeim az övéibe.

Hogy én mennyire nem kedvelem Piton Professzort. Pff, annyira lehet rajta érezni, hogy kik azok a "kivételes" tanulók, akiket kedvel, akiket nem részesít büntetőmunkában. Nos, én nem ezen diákok közé tartozom, hanem a másik csoportba, konkrétan abba , amelyiket talán ki nem állhatja, s akikre úgy vicsorog, mintha el akarná átkozni.
Én nem tehetek róla, ha neki szociális problémái vannak és nem képes elviselni, ha valaki mosolyog, netán fecseg az óráján. Olyan nagy bűn az, hogy levelet váltottam néhány iskolatársammal? Ez miatt ilyen ítéletet kell kiszabni rám? Fényesítsem ki az összes trófeát? Cöhh, galádság. Jobb dolgom is lenne, inkább adott volna plusz házi feladatot, vagy valami érdekes olvasmányt, amiből tanulhatok is. Sokra megyek azzal, ha itt fényesítem órákig ezeket az értékes dolgokat...

Legalább egy valami boldogít, az, hogy nem csak engem hurcoltak a képzeletbeli bitófára. Néhány háztársam is kapott büntetést, ki ezért, ki azért. Ha jól emlékszem, azon az órán összesen hatan kaptunk büntit. Kettesével osztott be minket, mindenkinek másfajta feladatot osztott ki. Én még mindig jól jártam, szerencsére megúsztam a mosdók takarítását. Valljuk be, az azért nem olyan kellemes munka, a fényesítés mégis csak felemelőbb, főleg akkor, ha ilyen régi tárgyakról van szó.

A feladat miatt gyorsan átöltöztem a szobámban, levettem a taláromat, helyette magamra húztam egy farmert és felkaptam egy szürke, vékony anyagú pulcsit, amelynek szárai nagyjából a vállaimtól indulnak, magyarul, azokat nem takarja semmi. Hogy a fényesítést ne zavarja semmi, hajzuhatagomat egy hajcsattal fogtam össze...

Mindennek már tíz perce, s éppen most értem a terem elé. Körbepillantok, hátha közeledik a professzor, de sehol sem látom őt. Mégis, biztos vagyok abban, hogy le fogja ellenőrizni a munkát. Kezemben egy vödörrel, másik kezemben egy rongyot tartva lépdelek be a terembe, majd körbepillantok. Hjajj, ez a sok trófea, estére sem fogok végezni. Vetek egy gyors pillantást a tornacipőmre, hófehér. Helyes, ezt nem felejtettem lecserélni. Ugyanis, még délelőtt a másikat kicsit összekoszoltam a szép zöld gyeppel, amikor egy kis gazfickót kergettem meg az udvaron, amiért  a szoknyám alá akart nézni....

És mint mindig, most is elkanyarodtam jelenlegi helyzetemtől. Lássuk csak, hol is kezdjem. Olyan nagy ez a terem, jobb vagy a bal oldalt válasszam? Várjunk csak, hol van Ethan? Ha jól emlékszem, őt jelölte ki még erre a tisztes feladatra. Hadd meséljek róla egy csöppet, ha már eszembe jutott. Nos, Ethan az a srác, akiről nem tudok semmit. Háztársam, ugyanarra az évfolyamra járunk, egész helyes, van egy édes kutyája, mindig köszön és humoros. Nagyjából ennyit tudok róla, s nem azért, mert nem vagyok rá kíváncsi, egész egyszerűen még nem beszélgettünk. Hogy miért? Hmm, jó kérdés, neki is megvan a maga kis társasága, nekem is és mivel egész pörgős személyiségnek tartom magam, szinte állandóan rohanok.

Tehát, remélhetőleg ő is segíteni fog nekem ma. Legalábbis nagyon remélem, mert semmi kedvem ilyen csöndben fémet súrolgatni. Odalépek az egyik trófeához, leteszem a vödröt a földre, s rázok egyet a rongyon. Tekintetem a szoborra vetül, nem túl fényes, igazából azt sem tudom, hol kezdjem a fényesítését. És még mindig zavar ez a nagy csend. Hm, múltkor voltam egy buliban, ott a srácok pálcával bűvölték meg az egyik köcsögöt ( mint konyhai eszközt), s pillanatokkal később már egy jó kis mugli zene töltötte be a termet. Itt meg elég sok serleg van, valamelyik csak tud hasonló muzsikát produkálni. A rongyot egy pillanatra a vödör szélére fektetem, előhúzom a bal alkaromra erősített pálcámat, majd a serlegre mutatok, s kimondva a megfelelő igét várom a megfelelő hatást.
Néhány pillanattal később zene tör elő belőle, nem túl hangos, de ritmusos. Ez az, ez tetszik. Hú, a többiek mit szólnának, ha tudnák, hogy ilyet hallgatok. Biztosan elfintorodnának, engem azonban nem érdekel. Mosoly kúszik az arcomra, most már nincs csend, sőt, megvan a megfelelő motiváció arra, hogy fényesíteni kezdjem a vackokat. Elteszem a pálcámat, felveszem a rongyot, majd elkezdem fényesíteni a szobrot, közben apró tánclépéseket teszek a ritmusos zenére, nem tehetek róla, nem bírom megállni...

music: Kanye West - Gold Digger

Most az egyszer tényleg ártatlan vagyok. Az utóbbi időben már egész komoly igyekezetet tettem arra, hogy ne vegyenek észre, és ezáltal megússzam, hogy minden másodperc szabadidőm arra menjen el, hogy különböző tanárok felügyelete alatt száraz kukoricán térdepeljek vagy sírt ássak magamnak a Tiltott Rengetegben, a sokadikat, és határozottan jól ment. Eddig. Most ráadásul, a fenébe, most az egyszer tényleg ártatlan vagyok! A sötét varázslatok kivédése órákon persze már alig lehet fogokozni a lapulást, már csak egy-két milliméterrel bírtam beljebb passzírozni magam a padba, és ritmikus légzéssel már elindultam lefelé alfába, hogy az asztrális barlangban töltsem le azt az irtózatos tanórát, és.. és.. hát tehetek én róla, hogy egyesek levelezgetnek, és annak az átkozott, egzotikus női parfümtől illatozó, halványzöld papírmadárnak pont elém kellett leszállnia, amikor az egészhez közöm se volt? Hát kértem én bárkit is, hogy létesítsen velem távkapcsolatot Batman óráján? Hát biztos, hogy nem.
Neki meg, aki mostmár, hála a hatodik évnek, nemcsak a bájitalkeverésben nyújtott tehetségemet, de kimagasló SVK-ismereteimet is ismeri, az előismeretei meg a hamisítatlanul ártatlan arckifejezésem elég is volt ahhoz, hogy bűnösnek találjon. Rohadt szemét, hogy fulladna bele a samponmentes fürdővizébe! Most meg ráadásul, hacsak nem növesztek még pár kart, mint egy hímnemű, újgenerációs Síva, és nem tudom valamilyen isteni csoda folytán rekordidő alatt kitakarítani ezt a kócerájt, a Raimbourg-féle szeánszról is el fogok késni. Mostmár igazán ráunhatna a képemre ő is. És egyébként is csesszék meg!
Utálom a helyet. Már kétszer volt szerencsém hozzá, hogy itt nevelődjek, és egyszer se sikerült éjfél előtt szabadulni. Persze, most, ha jól emlékszem, ketten vagyunk, éss.. mi van, nincs tanári felügyelet, se Frics, se semmi? Legalábbis még senki nem ragadta meg a fülem, hogy késtem öt percet, és hogy ennyivel még hozzá kell járulnom a gyengélkedő ágytálainak fertőtlenítéséhez. Mi több.. mi ez a hang? Dzsízösz, hol a régmúlt idők emlékére hegesztet kriptacsönd, amiben olyan elveszettül nyikoroghatna a félig szétesett, kínai tornacipőm, mégis mi ez a pofás kis ritmus? Ráhúzok egy kicsit az eddig, valljuk be, cseppet sem lelkes és még annyira sem sietős lépteimre. Nem kicsit esik le az állam (mármint nem az Egyesült Királyság, az stabilan áll tovább, most az állkapcsom kívül is látható részéről van szó).
Persze, hogyha figyeltem volna arra, hogy mit mondott Batman professzor, és nem puffogok helyette, akkor lehet, hogy eljut a tudatomig, hogy Scarlette-tel fogok együtt nevelődni. Akiről, mivel háztársam, sokmindent tudok, kábé annyit, hogy már az első óra előtt fél órával ki van festve (oké, oké, egyszer sikerült felkelnem ebben az időpontban, ez a következtetés innen eredeztethető), szépen mosolyog, tudja kezelni az utánafütyörészést, és határozottan remek a karosszériája. Most egyébként meg nem mellesleg kinn van a válla (állítólag mások válláról írni meleg dolog, lehet, hogy én vagyok az első hetero, aki érdeklődik mások válla iránt, egyszer majd, egy kevésbé elfoglalt korszakában az életemnek, ebből a vállkérdésből disszertációt írok), remekül a felsőtestére tapad a vékony pulóvere, és még finom kis csípőmozdulatokat is tesz, ahogy szorgosan suvickolja azt a tereptárgyat. Jujj. Világ férfijai, mikor cseréltétek a háziasszonyka modelljét nagyvárosi egyszerűlányokra? Még pillogok egy ideig, és csak aztán bírok mondani valamit, hogy verbálisan is tudtára adjam, én vagyok a kolléga, és megérkeztem.
- Húú, szevasz – nyögöm ki végül, bár a vigyor szériatartozékom, ugye. – Biztos, hogy jó helyen járok? Ez most a trófeatisztítós büntetőmeló, vagy csak a Brit Királyi Balett tart főpróbát? Ha ezzel Bat.. Pitont akartad meggyőzni az ártatlanságodról, nem jött be, mert se közel, se távol nem láttam. Jahm, amúgy ott érdemes kezdeni, mert azok a legmunkásabb darabok – mutatok a jelzett irányba a fejemmel, és leteszem az általam hozott vödröt meg a rongyot. Hát, mit ne mondjak, trófeatisztítás dolgában veterán vagyok már. Pedig sose sikerült összehoznom egyetlen igazi balhét se. Mégis mindig engem állítanak sarokba. Hát igazságos ez?
Bár őszintén szólva, ahogy Scarlette munkaruháját nézem.. hogy is mondjam, lehet, hogy mégiscsak szükségem van a rehabilitációra. De még mennyire.

---

- Lalalalala....lalalala - Ennyit rólam és a szövegismeretemről. Annyira szeretem a zenét, minden fajtáját, legyen az egyszerű dobszóló, igazi népzene, vagy mai, modern muglizene, én mindet tudom élvezni. Leszámítva azokat a furcsa muglimuzsikákat, amit teknőnek neveznek, vagy valami ehhez hasonló. Olyan, mintha a fémkerítésen húzogatnák a kapa élét. Ááá, kerítés, még belegondolni is rossz. Hat vagy hét éves lehettem, kint játszottunk az udvaron, a fák tövében, a kerítés mellett. Én és még két szomszéd kissrác. Mivel igen megéheztünk, az ikrek anyukája hozott nekünk almát. Mondanom sem kell, a játék úgy kifárasztott minket, hogy azonnal rákaptunk a finom gyümölcsre. Mivel elég alacsony voltam, feltornáztam magam a kerítésre, egyik lábamat átdugtam a résen, bal kezemmel megkapaszkodtam a felső végében, jobb kezemmel az almát tömtem magamba. Eltelt negyed óra, mire jóllakottan dobtuk el a csutkákat, hogy nekiessünk a játék második fordulójának. Ekkor azonban nem tudtam kihúzni a lábamat. Egész egyszerűen a két fa közé szorult. Elsőre jót mosolyogtam, két kezemmel markoltam a kerítést és úgy próbáltam kihúzni a lábamat. Közben továbbra is csak csacsogtam a srácoknak, ők meg csak jót nevettek azon, hogy a combom a két fa közé szorult. Nos, öt perccel később már éreztem, hogy valami gond lehet, a bőröm kezdett vörösödni, én pedig se ki, se be nem tudtam mozgatni a lábamat. Ekkor kapott el a nagy félelem, hogy mi lesz most. Ott maradok, örökre a kerítés közé szorulva? Legörbült ajkakkal pillantottam a többiekre, kérlelvén őket, hogy hívjanak egy felnőttet, aki talán segíthet. Az egyikük csak felnevetett , s mondta, hogy hozza a fűrészt. Na, ekkor kezdtem el pityeregni. A másikuk, a helyesebb kölyök már komolyabban vette a dolgot, s hívta az anyukáját. Ekkor már zokogtam, püföltem a kerítést, hisztiztem, minden áron szabadulni akartam. Az anyukája kedves volt, mosolygós és mivel felnőtt, tudta jól, hogy mit tegyen. Hozott egy kis növényi főzetet, valamilyen kenőcs volt, bekente a lábamat, amely ezután könnyedén csusszant ki a fokok közül. Ekkor úgy igazán elkapott a sírás, megkönnyebbültem, végre, szabadultam az óriás fogazatú, zord kerítéstől. Azóta, ha csak tehetem, elkerülöm ezen "rémségeket", s nem megyek a közelükbe. Ha egyszer lesz saját házam, maximum gumifallal veszem körül, de kerítést soha többé nem akarok látni...

És mint mindig, most is elkalandoztam a gondolataimban. A zenénél tartottunk, ennél a remek muzsikánál, amely az egyik serlegből tört elő, s a terem kiváló akusztikájának köszönhetően rendkívül jól hangzik. Lehet, hogy nem is lesz rossz ez a kis bűntetőmunka. Bár, jó lenne, ha társaságban tölthetném ezt az időt. Ethan vajon merre lehet? Csak nem elkerüli a munkát? Ha Piton ezt megtudja, biztosan őrjöngeni fog. De miért is tudná meg, ha ide sem tolja a képét? Akár még le is léphetnék, úgysem figyel rám senki.

Törölgetem, sőt erősen dörzsölöm a trófeát, két törlés közé egy kis tánclépést is odafűzök, kössük össze a kellemeset a hasznossal. Ekkor léptekre leszek figyelmes, s egy köszönésre. Mosolyogva pillantok fel, micsoda véletlen, Ethan az.

- Húúú, hello. Csak nem meg akartál ijeszteni? Ahhoz valami komolyabbat kellene kitalálnod. - mondom mosolyogva, csilingelő hangon. Miért is ne lennék boldog? Egy kis munka nem fogja a kedvemet szegni.
- Ha a balettra érkeztél, akkor jó helyen jársz. - Széles mosoly ül ki az arcomra, látom, hogy ő sem olyan fapofa, mint az iskola nyolcvan százaléka, amitől meg lehet kattanni. Néha megfordul a fejemben az a gondolat, hogy ez most vajon egy iskola, vagy egy szanatórium? Mert ha az utóbbi, akkor inkább a Minisztériumba mennék takarítani.
- Ethan, ha őszinte akarok lenni, akkor bűnös vagyok, s kiérdemeltem a méltó büntetést. - Lengetem meg a kezemben lévő takarító eszközt.
- Leveleztem az óráján...de te? Hallottam, hogy neked is kiosztotta ezt a melót, de azt már nem tudom, hogy mit követtél el. - Próbálok érdeklődni, miközben abbahagyom a suvickolást, felemelem a vödröm és közelebb lépkedem hozzá.
- Ott? Ó, jaj, az még olyan távol van a bejárattól. -Jegyzem meg, ahogy tekintetemmel felmérem a mutatott pont és az ajtó közötti távolságot.
- Hogy legyen? Két külön oldalról kezdjük a munkálatokat, vagy összpontosítsunk egy pontra és azt közösen dörzsölgessük? - Kérdem, miközben elmosolyodom, s akaratlanul is csavargatni kezdem a hajamat...

Úgy látszik a mondataim elérték a kellő hatást. Reynolds feje szép lassan vörösre vált, szinte felfújja magát. Szépen evidenssé válik a számomra amit már eddig is sejtettem, nem igazán szívleli a kedves testvérét. Vajon miért? Mert ő csak a második? Anyuci és apuci sehogy sincs vele megelégedve?
Ajkaimra a gunyoros mosoly pillanatok alatt kiül, természetesen a megnyilvánulásától nem akadok ki. Maximum amiatt, ahogy fogalmaz. Aranyvérű ilyen szöveggel? Igazán szánalmas. Legalább erre megtaníthatták volna a szülei.
Kezemmel lassan végigsimítok szőke tincseimen, majd egy ellenállhatatlan mosollyal beszélgetőpartneremre nézek.
- Hát a jó modoromat nem mindenki érdemli meg. Hülyét csinálni? Hát azt esetleg te csinálod magadból. Igazán szánalomra méltó, hogy trófeákat súrolsz. Kár hogy a neveltetésed nem sikerült valami jól. Ami pedig a hajamat illeti nekem megfelel így. Neked nem.. nos egyéni szociális probléma. Pedig úgy szeretnék tetszeni neked..! Minden vágyam hogy észrevegyél..
Mondom ki a szavakat, majd hangosan röhögni kezdek. Nem fogom magam felidegesíteni ezen az idiótán, aki kb. ugyanazon a szinten mozog a szememben, mint a sárvérűeket imádók. Szégyen, igazán hatalmas szégyen. És ami a legborzasztóbb, hogy a Mardekárba került. Mégis, hogy került ide? Hogy lobbizta ezt ki?

Mikor a röhögést végre abba tudom hagyni elindulok a teremben. Hogy a keze a pálcáján van, hogy esetleg rám küldhet egy jó kis átkot, egyáltalán nem érdekel. Hiszen a szópárbaj az merőben más téma mint egy igazi vérre menő. Szép lassan sétálok, hiszen ezeket a tárgyakat még sosem néztem meg. Kíváncsiságomat tehát ideje kielégíteni. Elég sok olyan tárgy akad itt, mely figyelemfelkeltő. Kezdhetjük is rögtön a kis Josh testvéréről készült képpel. Szemöldököm az egekbe szalad, majd kérdőn nézek a takarítóra. Most már kezdem megérteni, hogy miért is ilyen zabos. A testvérkéje egy kopott fotón, a trófeák között. Nem csoda, hogy ideges amiatt, hogy őt nem akarják elfogadni, hogy nem ő a család szeme-fénye. Hiszen neki nincs egy képe sem kirakva, nincs trófeája. Bár, ha ő is a Nagyúr mellett állna, valószínűleg sokat nőne a szülei szemében is, valamint biztos Voldemort is értékelné, hogy az ő csapatát erősíti a testvérével egyetemben.
Lassan hátra fordulok, szemeimmel az ellenséges tekintetét keresem. Megejtek egy apró együtt érző szemvillanást.
- Ez a kép miért van itt? Mit csinált a bátyád? Persze nem akarok túlságosan indiszkrét lenni..  Láthatod van modorom, még a számodra is – egy minimális – szóval nem muszáj válaszolni, ha nem akarsz.

Feszülten várom a válaszát, hiszen ez tényleg érdekel. Nem mindennapi dolog egy halálfaló múltjáról hallani. Meg persze az is fontos dolog, hogy legalább egy picivel több információt szerezni nem rossz dolog. A halálfalók igaz hogy egy csapat, viszont a könyörület nem tartozik a tulajdonságaik közé. Szóval, sosem lehet tudni, mikor ki fordul ellened. Ilyenkor pedig jól jön, ha az ember tisztában van a másik gyenge pontjával. Pont úgy, ahogy én is tisztában vagyok azzal, hogy Josh-nak a legjobban a bátyja a gyenge pontja. Vajon a kedves testvért is ilyen mélyen érinti az öcsikéje? Vagy annak jövője, hogyléte egyáltalán nem érdekes? Monológja végeztével tovább sétálok, és megtalálom azt, ami miatt ide jöttem. A trófea Tom Denem nevére. Önzetlenül az iskoláért díj. Igazán fantasztikus. A név pillanatok alatt elvarázsol. Jobban mint bármilyen nő.. Nem véletlenül nem vagyok az érzéseim rabja. Vannak a használható egyedek, akikkel elszórakozik az ember.. elhallgatja a csacsogásukat, majd ejti őket.. belebonyolódni bármibe is.. ? Én, White? Biztos hogy nem.
A nagyúr.. ő egy más kategória. Rajongás egy olyan ember felé, akire felnézek. Pont úgy mint rajtam kívül még oly sokan. Megtiszteltetés hozzá tartozni.

És mééég ééénekel is, hát nem bűbájos? A szöveget tekintve mondjuk hiányosnak tűnnek az ismeretei, de hát ki tökéletes ezen a barátságos kék bolygón (már rajtam kívül ugye), és amúgy is éppen elég az audiovizionális élmény önmagában. Oké, őszinte vagyok, tényleg cuki a hangja, de a látvány önmagában is éppen elég kellemes, frankón viháncolnak a fotoreceptoraim. Ééés még egy jól sikerült mosolyt is kapok jutalmul, hogy létezem, és idejöttem takarítani. Vagy nem. Egyébként meg kit érdekel, miért, határozottan jól áll neki a saját mosolya, a törlőrongy, meg ilyenek. Hol vannak a hasonlóan igéző takarítónők a való világból? Majd ha megint lesz pénzem, és nem kell lejmolnom a túlélésemhez szükséges alapvető cikkeket, úgy mint cigi, meg főleg nem kell attól tartanom, hogy a hiteleimet a szerveim újrahasznosításával próbálja behajtani végre a helyi maffia, be kéne szerezni egy frissebb csomagolású háztartási segéderőt.
Nem mintha panaszkodnék, elvégre a sztenderd varázslócsaládoknál házimanók vannak alkalmazásban, de azért tiszta ügy, hogy az erősen pigmentált, az angolt szláv akcentussal vartyogó, fejlett pajesszal és bajuszkával rendelkező, beérett korú bejárónőnk sem egy szemkápráztató látvány. Persze az engem eltartó létformák elsődleges célja nem is a vizuális libidóm kielégítése, hanem a koszos zoknijaim likvidálása. Mert hát szép vagyok és okos, de a takarítás nem az erősségem. És erre az egész, jól felépített érvrendszer megdől, mert gondolnád, hogy a bejáró néni csúf ugyan, de legalább a zoknijaimmal nem kell foglalkoznom, amit akkor se tennék meg, ha nem lenne bejáró néni, mert nem, és erre mégis sikálnom kell a trófeatermet, pedig nem is ott alszom, ami azért határozottan pozitív, de ettől még nem leszek vidámabb.
Szociális törekvéseim ellenben vannak.
- Akkor most választhatok a Frankenstein-szakkör és a balett között? – pillogok a kollegina felé. – Igazából eredetileg balettra jöttem.. itt átvehetem a tüllrucimat? Vagy ne bízzak meg egy ilyen bájos mosolyú, fiatalkorú fegyencben? – Pedig én megbízok ám. Próbálom meggyőzni magam, hogy nem kell elképzelnem, mivel járulhatnék hozzá azzal a takarítóeszközzel, hogy Scarlette jóóól megbűnhődjön, és aztán jóóól megjavuljon, és közben jóóól érezzük egymást, azaz nem, izé, magunkat. Javíthatatlan pofa vagyok. – Lennnyűgöző a megbánásod, már majdnem hiteles. Izé, hát hogy én, hát nekem általában csak az a bűnöm, hogy élek – közlöm nagyvonalúan, és ez igaz, mert hát nem tehetek én róla, hogy tizenkét év fölött egyre kevesebben értékelik a humoromat, míg húsz felett ez már a nulla felé tendál. – De most komolyan – erősítem meg –, egyszerűen csak kushadtam, mint a döglött vérfarkas szőnyegkorában, és Batman prof egyszer csak rám nézett azokkal a rettenetes jégcsapszemeivel, és kirótta a penitenciát. Miért van egy olyan érzésem, hogy nem kedvel engem?
Hajcsavargatás. Micsoda nő. Micsoda vállak. Micsoda.. Eöhm, a jóízlés nevében kezdjek ráunni a gondolatmenetemre? Esetleg kezdjem el dörzsölgetni azt a pontot? … Öh, ezt most jól hallottam? Pislogok rá két nagy békává varázsolt királyfisat, aztán elvigyorodom, kicsit késve, kicsit meglepetten. Jéh, hát a hangok is a pontok dörzsölgetéséről beszélnek már egy ideje, de ha Scarlette-tel is ennyire pontosan egyezik az elképzelésünk, pontról pontra, hát akkor a célpont.. izé, a célegyenes már csak pontok kérdése. Jujj. Szeretem a geometriát. Meg a pontokat főleg, ugye.
- Húúh, hát akár, khm.. dörzsölgethetjük azt a pontot, ha ilyen lelkesen.. öö.. szóval, felőlem semmi akadálya! Nagyon szívesen dörzsölgetnék veled együtt, ha pontosítasz az elgondoláson – szalad fülig az a szemtelen szám. Micsoda szinesztézia lenne, ha a számnak lenne szeme. Vagy ez csak simán paradoxon? – Szóval mit szólnál, ha csalnánk egy picike pontnyit, bevetnénk némi bűbájt, és mire bárki is beponttan, vagyis toppan, már árkon-ponton túllennénk, és aztán meghitt körülmények között dörzsölgethetnénk mondjuk inkább pajzsok helyett lovaG-ponto.. izé, mármint, lovagi páncélokat. Bár biztos nem a takarításszenvedély az egyetlen közös pontunk.

Blaine

Mindenki vágya lehet az, hogy bizonyos kitüntetéseket megszerezzen. Lehet az egy sakkjátszmáért járó óriási sakkfigura, és a mellé járó oklevél, lehet az egy " Ki tud meginni több alkoholt? " verseny győztesének járó üveg pálinka, vagy whiskey, esetleg egy diákok közti kitüntetés, vagy az év végi eredményekben megjelenő kiváló, kitűnő is. Nos, Kaylee nem vágyik kitüntetésekre, őt nem érdekli semmilyen kiválóság, társai közti megkülönböztetés, mert számára mindez csak azt jelenti, hogy kilóg a sorból, illetve még egy pontot, ami rajta foltot hagyhat. Támadhatják. Még egy felület, ami sebezhető, ami egyesekből unszimpátiát vált ki, és utálni kezdi a leányzót, csak azért, mert jó, jobb valamiből másoknál.
Balerinacipőiben halkan surran a folyosókon, ma már járt a szabadban, most úgy gondolja, jobb, ha a Kastélyt újra felfedezve, ellátogat a trófeaterembe, és magában gratulál mindazoknak, akik bátor módon elértek valamit az életben, és megkapták az érte járó jutalmukat. Kaylee a kastély északi szárnyát veszi célul, és ahogy halad a folyosón, nem rest körbenézni festménytéren. Sok ismerős alkotásnak köszön, némelyikkel még beszélgetni is leállna, ha nem tudná, hogy ha leáll, soha sem fog szabadulni a pletykás műtől, így inkább finom mosollyal elutasítva őket, tovább szalad a terem irányába. Egy lenge ruhát visel, bár a kastélyban nincs elviselhetetlenül meleg, most egy kissé nőiesebb ruhához volt kedve. Ritkán visel ruhát, nem tetszik annyira önmagának, hogy mutogassa magát, de most, hogy a trófeák közé merészkedik, nincs oka félni ismeretlen, vagy, mégrosszabb esetben ismerős szempárak hadától. Lábaira azért, szolid lányhoz illően szép harisnyát húzott, feketét, finom szabású mintákkal, majd belépett a terembe vezető ajtón.

.-= Nelson =-.


Sóhaj.
Halovány.
Mondanom sem kell, örültem neki, hogy végre hétvége van, mert noha előszeretettel járok egyes tanórákra, azért nem árt egy kis pihenő is. Nem könnyű elviselni a sok barom nyavalygását, azt hallgatni napról napra, hogy a szánalmas pici életükben micsoda hatalmas problémák várnak megoldásra. A körmök letörésétől kezdve a hogyan udvaroljak a csajnak-on keresztül a mit is vegyek fel mára. Persze ezek a legrosszabb esetek közül kerülnek ki, az igazi pszichológiai esetek, akiket egyetlen hajszál választ el attól, hogy csökött idiótaként kezeljem őket. Jelenlegi formájukban megragadtak az állatok színvonalán, bár, megvallom őszintén, egyetlen fajt sem emelnék ki, mert azzal a bizonyos faj egyedeit sérteném meg, ha hozzájuk hasonlítanám az egyes diáktársaimat. A másik paranoid barom csoportosulás az a bizonyos állandóan az iskoláról, a tananyagról, a tanárokról, könyvekről beszélgetős faj. Bármelyikükről is beszélünk, a legszívesebben elvágnám a torkukat, aztán fejjel lefelé kikötném őket a Nagyteremben. Az lenne csak az elvarázsolt mennyezet, de attól tartok, sokan kissé absztraktnak tartanák a művészetemet
Megrázom.
A fejem.

Kora délelőtt van, a diákok többsége a faluba ment szülői engedéllyel, tanári kísérettel, hogy ott tölthessék a szabadidejüket. Úgy gondoltam, ezt a hétvégét kihagyom, és magamban elmélkedve teszek pár kört az iskola folyosóin. Egyre kevesebbszer volt időm az utóbbiakban erre, holott az első három, négy évem alatt rendszeresen tettem. Mindig kikapcsolt, és mindig találtam valami újat is, amivel bővülhetett a Roxfort térképének tudástára, amelyet a fejemben tartottam. Másrészről megvizsgálva, a velem egy intézményben tanulók nagy része ilyenkor szerencsére él a lehetőséggel, és elmenekül az ezredéves falak árnyékából. Akik maradnak, azok pedig inkább a parkokban leleddzenek, sem, mint idebent, a naptól védett folyosókat rónák. Ez pedig igencsak hízelgő, főleg annak tudatában, hogy ilyenkor csend van, nyugalom… igazán mámorító tud lenni, már a tudat megrészegít, hogy nem kell a sok szarházi bamba és rettenetesen bárgyú arcát bámulnom. Tekintettel, hogy nincs tanítás, így jobbára egy fekete farmernadrág van rajtam, valamint egy zöld póló. Kényelmes éjszín sportcipő, a mugli világban márkásnak mondanák, ahogyan a többi göncömet is. Nagybátyó soha nem szerette, ha nem a legdrágább holmikban virítok, bevallom nem kellett sokat unszolnia, elvégre szeretem a pompát, nem különben az ápolt küllemet.

Hangok.
Az ajtó.
Éppen keresztülvágtam a Nagytermen, amikor annak az egyik sarkában lévő nyitott ajtaja mögül neszek szűrődtek ki. Megtorpantam egy pillanatra, elvégre kíváncsi voltam arra, vajon ki és mit keres idebent, ezen a „csodálatos” napon, amikor az összes diák odakint lebzsel. Lassú léptekkel indultam meg a zajok irányába, haloványan elmosolyodva, hogy mégiscsak talál az ember magának szórakozást, hétvége ide, vagy oda. Belépve a Trófeaterembe egy fiatal hugrabugos lányt pillantottam meg, amint a szaros serlegeket, és egyéb, a hányadék stréberek által összekuporgatott díjakat méregeti. Csillogott a szeme, biztos voltam benne, hogy amióta itt van, már többször is elképzelte, hogy valamelyik rohadáson az ő neve díszeleg. Elég szánalmas módja a szórakozásnak, de ha ettől lesz boldog, tegye csak bátran. Feltűnően, nem zavartatva magam, hogy esetleg észreveszi, vagy zavarba jön miatta, végigvizslattam, tetőtől talpig. Én legalább nem titokban teszem, mint a többi srác… jobban mondva marha, aki magát fiúnak, vagy férfinek nevezi.
Biccentés.
Apró.

Nem akartam túlzásba vinni a köszöntést, nehogy azt higgye, csak miatta tértem be ebbe a koszfészekbe… nem mintha ismertem volna, szerencsémre. Talán lesz akkora mázlim, hogy az állítólagos hírnevem megelőz, és hanyatt-homlok menekül ki innen. Viszont, ha már itt jártam, úgy döntöttem ránézek az egyik serlegre, állítólag az öreg is szerzett. Sokat mesélt róla, és mindannyiszor megkapta, hogy mekkora stréber lehetett az iskolás évei alatt.

Blaine

Hiába nézi az érméket, és az alattuk helyet foglaló kiadási dátumokat, illetve az ismeretlen, boldog neveket, akik megkaphatták azt, amelyre Kaylee egyáltalán nem vágyik, - mint ahogyan életében egyszer sem vágyott megkülönböztető díjakra - nem érez magában feldobottságot, vagy földöntúli boldogságot. ~ Úgy látszik, amire magam sem vágyom, azt nézve nem is történik semmi ~ Gondolatai között végigszánkázik néha egy - egy büszke foszlány, de valójában, hiába sétál a csillogó trófeák termében, csak a csönd az, ami megdobogtatja szívét. Senki nem zavarja meg nyugalmát, ami talán annak köszönhető, hogy a rossz időszak ellenére kellemesen meleg, kint, a szabadban eltölthető napot kaptak mára a Roxfortos diákok. Ruhája alsó szegélyét kétoldalról megfogva sétál be egy hatalmas üvegszekrényekkel tarkított részlegbe, és élvezve a némaságot, egyedüli zajként csak topánkája koppanását a padlón, érdeklődő tekintettel fordul az egyik szekrényhez, és lép közelebb hozzá. Ahogy bepillant a kissé maszatos üvegen, a szekrény közepén egy aranycikeszt lát, csillogón, szárnyait kiengedve, melynek egyike, mintha sérült lenne. Kaylee - t nem érdekli túlságosan a kviddics, de a játék eredményei igen, főleg, ha kicsit idősebb már a mostani trófeáknál. Két név villan fel a cikesz két oldalán, egy - egy dicsérő szöveggel. Az egyik mintha Anderson lenne, viszont a másik olyan koszos, vagy inkább kopott, hogy Nelson aligha képes  kiolvasni. ~ Dy.. Dylan? ~
Aztán a néma csendnek vége szakad, egyszerűen megtörik, mint mikor a kádba engedett víz egyenletes szintjébe beleérintjük nagylábujjunkat, és a víz felszíne körökbe rendeződve szétválik. Az a kellemes dallam, ami körbeveszi a Hugrabugos leányzót, mikor csend van a valóságban, felemelő érzés, most viszont...
~ ó, csak egy srác, jól el lesz magával ~
Gondolatai nem kalandoznak el, nem érdekli különösebben az egyenlőre udvariatlannak tűnő, csak bámészkodni tudó, mégis, ha jobban megfigyeljük, kedves arcú ötödéves. Kaylee próbál nem tudomást venni arról a tényről, hogy lábát nem takarja más, csak egy kis harisnya, és a ruha, amit magára öltött inkább hasonlít estélyire, mint amit egy egyszerű napra szokás felvenni. Az alig észrevehető biccentésre a már - már megszokottnak mondható, finom mosolyával válaszol, hangját még nem hallatja, zavarni nem szeret, és ha ez a fiú nem szeret beszélni, ő nem erőszakolja rá. ~ talán csak én vagyok a gond, azért nem szól semmit ~ végigköveti barnán csillogó tekintetével az érkező mozdulatait, tartva ugyan egy kicsit attól, hogy megvádolja valótlan kitalációkkal, de ha ő megmerte nézni a lány lábát, akkor fordítva miért ne nézhetné viszont végig őt?
Ez csöppet gyermeteg hozzáállás, de vörös foltocskáit el kell valahová rejtenie, és hova máshova, mint saját gondolataiba. Arcára ettől függetlenül kiülhetett némi pír, amit bizonyára az érkező észre fog venni, már ha egyáltalán veszi a fáradtságot, és ismét ránéz a negyedéves tanoncra. Végül leveszi tekintetét Blaineről, és tovább kószál az üveges szekrények között. Érdekesnek találja, hogy a Roxfortba ennyi tehetséges, ügyes és szorgalmas tanuló járt, és minden bizonnyal jár is. Ott van például Hermione, akit ugyan soknak vél szorgalmilag Kaylee, örül, hogy az iskolai tanárokat valaki megtartja az agyvérzéstől és a különböző szívritmuszavaroktól. A kviddics kitüntetések és trófeák mellett elhaladva régesrégi pennákat figyelhet meg, topánkájára nagyon ügyelve, nehogy bármiféle neszt kiadjanak, nem szeretné, ha társasága pontosan tudná merre járkál, még a végén ráijesztene, és megtudná mennyire fél a maga módján.
~ Csak ne gyere erre, mindjárt végzek, maradj, kérlek, maradj ahol vagy ~ rimánkodik a pennák fölé hajolva, neveket betűzve és a teremben körbenézve. Tetszik neki, hogy Blaine visszaadta neki azt a csöndet, amit az előzőekben elvett, de, mint látható volt, csak egy - két pillanatra fosztotta meg szeretett némaságától a lányt. Pedig, ha tudná, hogy mennyit tud ez a kis szende beszélni..
Továbbhaladva, a Trófeaterem ajtaját gondolatban egyre közelebb látva magához, kezeit egy szabadon hagyott serleghez engedi, hosszú, most hűvös ujjait hozzáérinti, és csodálkozva simogatja kellemesen hideg anyagát. Ez valami csodás, rettentő mód tetszik neki, noha semmi áhítatot nem érez, vagy vágyat, hogy szerezzen magának egyet, meggyönyörködteti a látványa. Eltűnik Blaine, és a gondolat, hogy kimenjen az ajtón, vagy az, hogy talán a fiú bántani akarja őt lelkiekben, szertefoszlanak még saját gondolatai is. Végighúzza ujjait a serlegen. Többször. És érdeklődő tekintete figyelmessé fokozódik, egyszerre mindent tudni akar arról, amit valaki egyszer, nagyon régen kiérdemelt, amiért megküzdött, amit megkaphatott, vagy akár nehezen, vért izzadva megszerzett az iskolának.

.-= Nelson =-.


Végigmért.
Érdekes.
Ahogyan elhaladtam mellette, és rápillantottam az egyik serlegre, fél szemmel láttam, ahogyan végigmustrál. Soha nem vettem még észre, hogy egy lány úgy tapogasson végig a szemeivel, ahogyan ez a hölgyemény tette. Mintha le akart volna vetkőztetni, vagy egyéb perverz dolgokra készült volna. Az igazat megvallva gondolkodtam rajta, hogy azzal a lendülettel, ahogyan a fejemhez ér a mustra, igazi erőteljes egyenessel dagasztom fel a bájos pofika bal felét, másrészről… mivel ilyenben még nem volt részem, vagy egyszerűen nem vettem észre, ezért úgy döntöttem, a mai napon gyermeknapot tartok, és nem fogok erőszakot alkalmazni. Egyszerűen egy halovány, mégis gúnyos és lesajnáló mosollyal ráztam meg a fejem, jelezvén, ez a fajta ismerkedési módszer nem az én világom, és nem igazán protezsálom a dolgokat. Kemény lehetett számára, eléggé fruska kiállása volt szegénykémnek, aki minden bizonnyal megkapott mindent az életben, amit csak szeretett volna. Beleértve a férfiakat is, akik, ha jól sejtem és gyanítom, akkor ott fröcsögtek a lábai előtt, mint valami rohadt, szaros papucsdarab. Gusztustalan, visszataszító és röhejes viselkedési mód, amely cseppet sem férfire vall, sokkal inkább egy undorító kis pondróra, akit el kell taposni, addig forgatni rajta a lábamat, amíg a belsőségei nem áztatják a Roxfort macskaköveit.
Elégtétel.
Nyugalom.

Azzal a lendülettel, ahogyan a kis jelenetsornak vége szakadt, pillantottam oldalra. A távolban feltűnt egy, az öreg általi mesékben leírt, végletekig hasonlatos serleg. A nevet nem láttam az alatta lévő kis táblán, ezért sarkon fordulva indultam meg lassú tempóban annak irányába. Ahogyan közeledtem, már lépésnyi távolságból láttam, hogy ez a szar nem az, amelyről oly sokat hallottam. Elfintorodva tekintettem körbe, túlzottan sok bizsu heverészett a teremben. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy az invito ige segítségével igen hamar megoldhatnám a problémámat, de egyrészt, egy üvegbúra bánná, másrészt, a fenének lenne kedve utána keresni a helyét, és reparoval helyretenni a károkat.

A lány.
Megint.
Az ótvar és igencsak szúrágta vitrinek között sétálgatva aztán feltűnt ismét egy olyan serleg, amely talán azé az emberé lehetett, akit valaha képes voltam… szóval talán az övé. A kiszemelt felé indulva hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az előbb faképnél hagyott lány is azt a szart szemelte ki magának. Mivel azonban kíváncsi voltam, mire volt a nagy felhajtás annakidején, így nem tántorodva el a célomtól ballagtam továbbra is egyenesen a cél felé. Odaérve összekulcsoltam a hátam mögött a kezem, majd, mintha annyira érdekelne a tárgy, hajoltam az üvegéhez közel. Persze nem néztem a mellettem álldogálóra, csak figyeltem a díjat, úgy szólaltam meg.
- Remélem sikerült a szemeidet összeszedni a hatalmas kémlelést követően.
Jegyeztem meg amúgy mellékesen, figyelmeztetve, hogy bizony láttam a már-már nyálcsorgató tekintetet, amellyel csak úgy szaggatta le rólam a ruhadarabokat a képzeletében.
Mosoly.
Halovány.

Sky^^

Ráérősen sétálgatok a trófeaterem felé, ahol már nagy valószínűséggel vár rá rögtön a munka. Tulajdonképpen nem is sétálgatok, és nem is vagyok ráérős, hanem inkább ugrándozok boldogan. A jókedvemnek még magam sem tudom, hogy mi a forrása csak egyszerűen boldog vagyok alapjából is. Kíváncsi vagyok, hogy Frics már ott vár-e a társammal együtt, vagy nem. Mert hát lesz társam is, ahogyan azt a tanár is megmondta. Mert csak azért küldtek el büntetőmunkára, mivel egy nagyon aprócskát nem figyeltem órán és elaludtam. De hát az ember mit tegyen, ha egyszerűen álmos és éjjel nem tudott aludni? Így hát egy kicsit úgy gondoltam, ha már ennyire unalmas az óra, akkor miért is ne aludhatnék. Persze rögtön észre vettek és már mondták is, hogy mehetek trófeákat tisztítani, és lesz egy társam is. Azt nem árulták el, hogy ki lesz az, csak azt mondták, hogy az öreg Frics fog ránk felügyelni, de ahogy ismerem párszor ki fog menni a teremből, vagy esetleg nem is fog figyelni ránk. Legalábbis ez a jobbik eset. A rosszabbik az, hogy minden mozdulatunkat figyelni fogja, és minden apró részletbe majd beleköt, még akkor is, ha csak egy millimétert nem tisztítottunk le. De remélem ez nem fog bekövetkezni.
Az összes folyosó üres, pedig szombat délután van, már ha nem romlott el az órám, mert az időt is csak az ágyam mellett elhelyezett vekkerről néztem le, de én magam nem tudtam, hogy mennyi az idő. Sosem volt időérzékem, és szerintem nem is lesz. Majd mindig kisegít a pálca, meg az óra, ha meg akarom tudni, hogy hol jár az idő.
Lassan elérek az ajtóhoz, ami a trófeateremre nyílik, és belépek rajta. Hirtelen megannyi csillogás kerül a szemem elé, s mikor körbenézek észre veszem, hogy egy srác ül az egyik széken. Fülig vörösödök, mert arra végképp nem számítottam, hogy egy hetedéves lesz a társam, aki mellesleg szintén hugrás.
- Öhm..Helló.- köszönök neki kedvesen, még mindig kicsit zavartan- Frics még nincs itt?- kérdezem, mivel nem láttam sehol, tehát ebből arra következtetek, hogy még nem jött meg. Ezt a logikát, de komolyan.
Lassan odalépek az egyik asztalhoz, és ledobom rá a táskámat, ami hirtelen el kezd mozgolódni. Kinyitom, és megtalálom benne a szerencsétlen kis Momot, akit nyilván véletlenül becsomagoltam. Frics engem meg fog ölni, hogy magammal hoztam. De most nem tudok mást tenni. Gyorsan megsimogatom a kis, ijedt törpegolymókot, felrakom a vállamra, majd én is leülök egy székre, és úgy várom, hogy mi legyen a feladatunk.