Roxfort RPG

A tanterem viszonylag tágas, a többihez képest. A földszinten helyezkedik el, így az egyik oldala tiszta üveg, közepén egy kijárattal a szabadba. Az ajtóval szemben van a tanári katedra és veleszemben találhatóak a padok, félkörívben elhelyezve. A falon legendás lények portréjai találhatók és a sarkakban preparált élőlények.

[Parkban]

*Sue a Parkban ücsörgött, élvezte a tavaszi nap első melegítő sugarait. Kellemes volt az idő, csicseregtek a madarak. Pár hét óta ez volt az első alkalom, hogy nem eső áztatta az udvart, és nem szél cibálta a Tiltott Rengeteg fáit. A lány egy padon ült, egyik lábát átvetve az ülőkén, kezét hátratámasztva, s élvezte a nap melegét. Egész nap el tudott volna itt ücsörögni. Egy kis idő múlva, elővette az egyik kedvenc tankönyvét. Na, persze a bájitaltant semmi sem körözhette le, de Sue kedvelte a legendás lények gondozását. Ez nem a normál iskolai tankönyv volt. Nem, ezt Sue még szeptemberben szerezte be a Czikornyai és Patzában. A könyv gerincén a következő volt olvasható: Göthe Salamander: Legendás állatok és megfigyelésük
Felcsapta könyvet és először a lények neveit olvasgatta a tartalomjegyzékből.*
- A szerzőről... Goethius Artemis Fido Salamander. Na ilyen névvel se élnék. - vigyorgott a lány, majd folytatta. - Előszó, na igen ezt már Valaki írta. - aki nem volt más mint Albus Dumbledore.
- Jó, jó, tovább. Áh, igen a lények. Acromantula, Ashwinder, Augurey, Billywig, na ezt legalább ismerem, már használtam a fullánkját bájitalokhoz.
* Jó ideig olvasgatott odakint. Majd az órájára tekintett és megepve vette észre, hogy mennyire elszaladt az idő.
- Ó, te jó ég. El fogok késni, már csak 10 perc van az óráig. - kiáltott fel, kapta össze a cuccait és sietősen az északi szárny felé vette az irányt. Útközben találkozott néhány háztársával, akikre ha ismerte őket jobban rá is köszönt. Volt szerencséje néhány Mardekároshoz is. Persze, ők nem részesültek a kegyben, hogy köszönjön nekik. De Sue úgy gondolta ezt nem is bánják túlságosan.

[A Teremben]

Öt perc alatt meg is érkezett a terem elé. Az ajtó zárva volt, Sue közelebb lépett, majd megfogta a kilincset és benyitott. Meglepve tapasztalta, hogy a terem üres. Egy árva lélek, annyi sem volt odabent. ~ Na tessék, nem kellett volna úgy sietnem.~ A lány belépett, majd egy viszonylag elől lévő asztalhoz ült le, jobbszélre. Táskájából előszedte a könyveket, pergament, tollat, tintát, majd a táskát maga mellé tette. Lábát elegánsan feltette az asztalra, hátradőlt a székben és kinézett az üveg ajtón. Az órát Mr. Blaise Dragonheart tartja. Sue hallot már egysmást a tanárról, hogy rendes, meg ilyenek. Többet viszont nem tudott róla, hogy milyen lehet a tanítási stílusa, meg úgy maga az ember. Na persze, ahogy az lenni szokott a női nyelvek terjesztették, hogy a tanáruk nem csak egy fokkal szebb az ördögnél, hanem igen is jóképű. ~ Na erre kíváncsi leszek. ~
Majd felhagyott a merengéssel, kezébe vette a korábban olvasott könyvét, és ismét elmerült benne.*

*Nos ez a nap jól kezdődött Kat számára, mivel nem volt ma csak egy órája és egész nap az ágyban lustizhatott. Ki sem kelt, csak fetrengett és néha kiment vécére, vagy inni. Valahogy ahhoz sem volt elég ereje, hogy kaját csináljon magának. És még olvasni sem akart, már kezdte azt hinni hogy beteg. De nem erről volt szó, csak az utóbbi vizsgák kissé kifárasztották. Ez van. Most pedig feltöltődhetett egy kicsit. A pihenésnek és a szép álomnak azonban egyszercsak vége szakadt, mert már készülni kellett egy kicsit a mai órára. A Legendás Lények és Gondozásuk órára. Nah nem is volt baj, mert Kat összes testrésze már teljesen elzsibbadt, végre kicsit megmozgatta magát. Hirtelen máris új erőre kapott és leült kis asztalához a szobában és elővett egy könyvet. Aztán az ablakon is kinézett és egy mosollyal az arcán nekifogott a tanulásnak.
Egy átlagos napon egy átlagos lány egy átlagos dolgot csinált. Nos menjünk csak vissza az elejére, mert ez így mégsem állja meg teljesen a helyét. Előszöris az átlagos nap sem volt olyan átlagos, mert a sok szél utána ma végre kisütött a nap egy kicsit. A lány sem volt átlagos, hiszen Kat egy aranyvérű kis varázslótanonc. A dolog pedig...hát... az olvasás átlagos lenne, de a könyv nem volt az. Egy varázslóknak szóló kedves kis könyvről volt szó, ami pont Kat mai órájához kellett. A címe ez volt: Legendás állatok és megfiyelésük. Szerette ezt a könyvet, mely a lány szerint népszerű lehet a varázslók körében, ugyanis mikor egy heet ment a könyvesboltba ez volt az utolsó példány. Felettébb érdekes, de most mégsem ez a lényeg. Szóval a tárgyhoz visszatérve Kat megpróbált kicsit felkészülve érkezni a mai órájára, a Legendás lények és gondozásuk órára. Nem tudta mit is kéne átnéznie, úgyhogy azt a döntést hozta meg, hogy kinyitja valahol a kis könyvecskét, és ott kezdi az olvasást.*

- Na legyen itt középtájt! - mondta a lány és körülbelül a könyv közepe felé belelapozott és nézegette kis tulajdonát.

- Jarwey és Jeti! Ezek az állatok szerepelnek ezen az oldalon... Remek... Nah akkor kezdem a Jarweyel! Szóval a jarwey Nagy-Britanniában, Írországban és Észak-Amerikában honos. Csupán annyiban különbözik egy nagyra nőtt menyéttől, hogy beszélni tud. Alacsony értelmi szintjéből kifolyólag... -  olvasta Kat a kissé bonyolult szöveget hosszú időn keresztül még. Lassan megunta és még jó, mivel az órájára is ránézett ezáltal, és látta, hogy már csak 7 perce van órakezdésig.

*Mikor a terem felé igyekezett meglátott egy másik lányt, aki pont ugyanoda futott mint ő. Gondolta ő is negyedikes, de mielőtt megszólíthatta volna a lány gyorsított tempóján. ~Mindegy!~ gondolta Kat. Majd találkoznak máskor, most neki is sietnie kellett. Oda is ért még időben az órára és csak egy tanuló ült a padban, az akit látott futni. Gondolta bemutatkozik neki, így mellé ült.*

- Szia! Katharina Aliessa Stilton vagyok! De hívj csak Katnak! - ajánlotta fel mosolyogva a Hugrás lány.

*Várta a választ közben Kat, amit meg is kapott, de akkor egy furcsa dologra lett figyelmes. A másik lány könyvei közt meglátott egy ismerőset, az a könyv volt az amit nemrég olvasott. Eszerint van bennük valami közös. Bizony a Legendás állatok és megfigyelésük c. kötet volt az. Kat ezt nem hagyhatta szó nélkül. Belenyúlt a táskájába, kihúzta az ugyanilyen példányát és a levegőbe emelte, majd Sue - mint megtudta így hívják - elé rakta, az asztalra. Kíváncsi volt, mit szól ehhez a Griffis.*

Gépnek érzi magát. Lelketlen robotnak. Vagy inkább bohócjátéknak, amit felhúzol, és aztán amíg le nem jár, veri a cintányért, csak épp ő nem csörömpöl, hanem lélegzik, jár, és úgy tesz, mintha élne. Szánalmas, ugye az? Így érezheti magát az, akiből a dementor kicsókolta a lelket.
Zsibbadt karral kotorászik táskájában, keresve a papírfecnit, melyet McGalagonytól kapott a hét elején. Most tért vissza, és még koránt sem tudja órarendjét kívülről. Igazából, ez csak az első hete. Kábán, üveggolyón át nézi a szépírásos papírt, és sokáig, nagyon sokáig tart, mire ki tudja olvasni a táblázatot. Mennyi is az idő? Milyen nap van egyáltalán? Mióta van olyan, hogy LLG tanterem, és hol van egyáltalán?
Felemeli a fejét. Idegesen túr a hajába, és kétségbeesetten néz körbe, hogy most ugyan kit kérdezzen meg? Sehol egy ismerős arc, sehol egy  ház- vagy évfolyamtárs, de még csak egy prefektust sem talál, akitől nyugodt szívvel érdeklődhetne. Jellemző. Ismét meg fogja alázni magát. Senki nem fog válaszolni neki. Lehajtott fejjel áll a pad mellett, melyen egy fiú és egy lány épp ölelkeznek és csókokat váltanak. Retteg felemelni a tekintetét, de fogy az ideje. Meg kell kérdeznie valakit. Pulzusa az egekben van. Megköszörüli a torkát. Hangja érdes.
- Elnézést...
Nincs válasz.
Tudta, hogy ez lesz.
- Bocsi, nem tudod véletlenül, hogy...
A magas srác csak rohan tovább.
Bőgni akar.
- Szia, a lege...
Mintha nem is hallanák.
Miért...?!
Keze ökölbe szorul, ajkát fogai sanyargatják, a fájdalom több irányból támad rá, lassan lenyugszik.
És ekkor elrohan mellette valaki. Negyedéves. Ismeri tavalyról és azelőttről. Fogalma sincs a nevéről, de tudja, hogy jár legendás lényekre. Most legszívesebben elnevetné magát, és a másik nyakába kapaszkodna, úgy örül. A lány szalad, ő pedig szedi lábait, hogy utolérhesse. Végül látja a lányt bemenni egy terembe, ő megáll a folyosón, hogy kifújja magát. Sokáig zihál, térdei remegnek. Végül csapzottan egyenesedik föl, és lassan odasétál a teremhez. Megkapaszkodik az ajtófélfában. Ahogy benéz, két lányt pillant meg, az egyik az, akit követett.
- Helló - szól vékony hangja. Érződik rajta, hogy nem gyakran használta mostanában beszédre: rekedt és halk. - Legendás lények...?

A tanár késő reggel kelt, mivel a mai napon csak egy órája lesz és ezt bizonyította, a határidőnaplója is, amibe később, reggeli után bele olvasott. A szobájában ott sorakozott három kalitka, amelyben három madár pihent. A tanterv szerint a negyedévesekkel idén a mágikus képességgel rendelkező madarakat kell megismertetnie. Lassan összekészítette jegyzeteit és egy locomotor varázsige segítségével maga előtt lebegtetve a kalitkákat elindult a tanterem felé. Többször is átfuttatta fejében az óra menetét. Fiatal varázsló lévén kissé idegen neki a tanári szerep, bár jó dolog megállapodni egy ponton és a zivataros évei után egy nyugodt állást vállalni a Roxfortban. Mindig is szeretett emberekkel és állatokkal foglalkozni, itt most mindkettőt megteheti. Kalandvágyát próbálta elfojtani, bár sosem lehet tudni mikor támad kedve egy kiruccanásra valahova messze idegenbe. Saját vélemény szerint jól végzi a munkáját, és ezt alá is támasztja az a tény, hogy diákjai jó eredményeket produkálnak a vizsgákon és az órákon egyaránt. Nem okozott eddig problémát senkinek sem egy megmérettetés vagy egy házi dolgozat. Az óráin egyaránt megfér a humor, a komolyság és a szigor is. Ez az egyveleg teszi élvezhetővé. Blaise ez év óta tölti be teljesen a tanári állást, tavaly csak kisegített az akkori tanárnak.
A folyosón haladva lassan a teremhez ér. Messziről látja, hogy egy lány áll a félig nyitott ajtó előtt. Halkan közelít felé és megáll mögötte.
- Igen kisasszony legendás lények. -válaszolt a lány kérdésére, amelyet inkább a többi diákhoz intézett, akik már a teremben várakoztak az óra kezdetére.
- Menjen be nyugodtan és foglaljon helyet.
Jelentős magasság különbség volt tapasztalható közötte és a lány között. Remélte, hogy nem hangzott túlságosan szigorúnak a hangja. Próbál, mint mindig most is barátságos lenni a diákokhoz. Ő nem a megszokott öreg tanár, akik ebben az iskolában tanítanak, nem mintha a többiek azok lennének, de Blaise még alig múlt huszonegy éves. Könnyebben megtalálja a közös hangot velük, mint a többi tanár társa.
Amennyiben a hölgy, aki az ajtóban állt követi a tanára utasításait, akkor ő is belép a terembe és tekintetével követi a lányt amíg helyet foglal. Vet egy pillantást a megjelent diákokon. Többre számított, de nem bánja, hogy csak ennyien vannak. Pálcájával int egyet és a kalitkák lassan elsuhannak a tanári asztalhoz és egy koppanással lerakja azokat. Ezután Blaise is elsétál az asztalhoz, leteszi a jegyzeteit, vesz egy nagy lélegzetet és belekezd az órába.
- Üdvözlök mindenkit én Blaise Dragonheart vagyok. Ettől az évtől én fogom nektek tanítani a legendás lények megfigyelése és gondozása tantárgyat. Ezen az órán egy-két madárral fogunk megismerkedni. Remélem készültek?
Odalép az első kalitkához és kinyitja. Benne egy zöldesfekete tollazatú madár foglal helyet. Kiveszi a helyéről, a karjára ülteti és elsétál vele a padok elé.
- Nos hölgyeim? Ki ismeri fel ezt a madarat?

[Legendás Lények Gondozása]

*Könyve olvasásából az ajtó nyikorgása szakította ki. Egy hugrás lány lépett be rajta, nagy hévvel, szinte hurrikánkánt kavarva fel a terem nyugalmát. Berobban, és széles mosollyal mellette termett. Azonnal bemutatkozott. Katnek hívták. Korábban jó pár órán találkozott már a lánnyal, s nem csak idén, hanem az elmúlt három és fél évben is. De eddig a bemutatkozás formalitását mindig mellőzték. Amúgy, Sue szeretett emberek közt lenni, és elég sok mindenkit ismert, Kat egyelőre kimaradt a szórásból. Amit most pótoltak:*

-Szia, én Susan Scott vagyok, de szólíts Suenak… Arra is hallgatok, sok más mellett. – elengedett egy félmosolyt a lány felé. Azért nem volt barátságosabb, mert nem szerette, ha olvasás közben zavarják. Persze, azért még senkinek se harapta le a fejét, na de éreztette, hogy nem megfelelő időben zavarták. Na valami hasonló mosolyt sikerült kisajtolnia magából Kat felé.

*Mikor letudta a kötelező bemutatkozást, visszatért a könyvéhez. Ezt megint csak nem tehette sokáig, mert a lány alighogy kipakolta a cókmókjait az asztalra, az orra elé tolt egy könyvet. Sue lepillantott, s a kezében tartott könyv ikertestvérét látta meg az asztalon.
Itt változott meg minden, Sue hozzáállásával együtt.*
-Fú, neked is megvan ez a könyv? Hol szerezted? Mikor én vettem az enyémet, akkor utánrendeléssel szereztem meg a Czikornyai és Patzában. – kezdte a lány és teljesen belefeledkezett a dologba. – Szóval, én régóta vadásztam ezt a könyvet, és mire megszereztem. És, olvastad már? Én még csak most járok a közepén, de szinte nem is tudom letenni. Annyi sok, érdekes dolgot olvashatsz benne. Van persze pár olyan, aminek nem adok hitelt, például amit a Baziliszkuszról ír. Még, hogy pár száz éve nem láttak olyat… Azt hiszem ezt Harryvel és Ginyvel kéne megbeszélni. – vigyorgott a lány, s tovább is folytatta volna a szóáradatot, ha nem nyikordul meg megint az ajtó, s egy mardis lány dugta be rajta a fejét.

*Sue korábban még nem látta a mardis évfolyamtársukat, de a mellkasán díszelgő címer, elárulta „származását”.
A lány nagyon félénken kérdezte, hogy vajon jó órára csöppent e. Sue épp válaszolni akart neki, hogy persze, és jöjjön csak beljebb, mikor megjelent az ajtóban Mr. Dragonheart és ő adta meg a választ. A mardis lány valószínűleg bejött a terembe és leült, ha már ezt az órát kereste. Ezek fényében, csak egy sziát tud a lány felé küldeni, mert rögtön kezdődik is az óra.

Az ifjú tanerő besétált a terembe, maga előtt 3 kalitkát lebegtetve, majd lerakta őket az asztalra és a kis társaság felé fordult. Bemutatkozott, majd rögtön bele is vágott a közepébe.
Így Suenak nem jutott sok ideje „felmérni” tanárukat. Addig eljutott, hogy nem lehet több 22-23 évesnél, és elég sok időt tölthet a szabadban. Ahogy rájuk tekintett, szemei annyi mindent elárultak róla, s mégis annyi mindent titkoltak. Jól látszott, hogy bár első órája, még is magabiztos. Tudja mit akar mondani, tudja hogyan kezelje az itt ülő fruskákat. S azt sem titkolhatta, hogy mennyire kedveli ezt a tárgyat, csak úgy sütött a szeméből a büszkeség, és érdeklődés, ahogy a csodálatos lényekre tekintett, melyek a kalitkákban pihentek
~ Nem aprózza el.~ gondolta magában. *

-Úgy tűnik a tanár úrnak nagyon sietős, máris belecsapunk a lecsóba. – súgja oda Katnek.

*Mr. Dragonheart rögtön az egyik kalitkához lépett és kivette belőle annak lakóját, egy szép tollú madarat. Sue nem igazán tudta, hogy mi lehet az. Bár, egy-két dolog átfutott a fején. Illetve csak egy. Olvasott korábban a madarkaról és meg is ragadt pár dolog, de nem rémlett neki, hogy olvasott volna ilyen kinézetű madárkáról. Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy nem létezik olyan madár, amit ő ne ismerne. Épp ellenkezőleg, igen csak az elején van még madártani ismereteinek.*

- Mondjuk, lehet egy Fwooper, az amúgy is sokféle színben játszik. Aztán lehet még…-  és eddig jutott. Semmi más nem jutott eszébe, hogy mi lehet az a madár. Ismert pár félét, de olyat, ami zöldeskék tollú, na olyat nem nagyon. Végig gondolta, s ezeken kívül sima madarak jutottak csak eszébe, olyanok melyek nem varázslények. Így ezeket inkább megtartotta magának. Ha még is egy olyan madár, hát akkor nem ő viszi a pálmát a mai órán.
- ...hát nem tudom, mi lehet még. - tette hozzá, majd várakozóan tekintett Kat, és a másik lány felé. Hátha ők többet tudnak nála.*

[LLG]

*A bemutatkozás megvolt, bár Sue egy kicsit furcsa arcot vágott az egsézhez. Ezen furcsa viselkedés okát nem tudta mire vélni Kat, de aztán megtört a jég még pedig Göethe Salamander jóvoltából. Vagyis az irománya jóvoltából... Ugyanis Susan hihetetlenül meglepődött az ikrek láttán és máris belelendült a beszélésbe és csak kérdezett és mondta a magáét. Katet ez nem zavarta különösebben, hisz jobban szerette, ha beszédes, jókedvű emberek között van, mint mogorva kis pukkancsok közt. Ilyen persze nem is fordult szinte elő vele. Mármint az utóbbi.*

- Nos amikor én vettem ez volt az utolsó példány a boltban, szerencsém volt... Amúgy meg már kiolvastam pontosan 16-szor csak még kicsit régebben úgyhogy most előről kedztem a böngészését, főleg emiatt az óra miatt. És valóban jó könyv, én is alig tudtam letenni mikor először olvastam, meg másodszor... Nos mint rájöhettél igazából elég sokat olvasok... - Kat úgy érezte kielégítő válaszokat adott Sue kíváncsi kérdéseire és a lány utolsó mondatán el is nevette magát, persze nem túl hangosan mivel jött is a tanárjuk.

*A tanár úr megjelenését egy Mardekáros lány bebotorkálása előzte meg, aki félénken állt meg az ajtóban és azt próbálta megtudni jó helyen van-e éppen. Jó helyen volt, de Mr. Dragonheart már el is igazította bármelyikünk előtt. És utána bemutatkozott az elég fiatal professzor és máris elkedzte az órát. Kat figyelme azonban épp eltávozott a sötétségbe és a lány hosszas gondolkozásba fogott. Ugyanis az jutott eszébe, hogy épp merre lehet a többi negyedéves, mert tudta, hogy vannak még néhányan. ~ Lehet, hogy betegek... Áh ugyan... mind egyszerre? Jó vicc... De akkor mi lehet velük? És nekem erre most rá kéne jönnöm? Persze persze... ~ ezt az eszmefuttatást további gondolatok követték, míg vissza nem tért szellemileg is a tanterembe és az órára. Ezután a figyelme csak a tanárra összpontosult és próbálta követni az óra menetét.*

- Hát igen... Én is úgy látom... - válaszolt arra a mondatra, amit Sue súgott oda neki az imént.

*És most Kat és a többiek feladata az volt, hogy felismerjenek egy madarat, amelyet Blaise Dragonheart szerint ismerniük kéne, vagy már látniuk kellett volna. Ez Katharina részéről nem így volt, soha életében nem látott még hasonlót még könyvben sem. Ez pech volt. Azért a lány remélte, hogy büntetést nem kapnak a tudatlanok emiatt a kis hiány miatt. Bár már kezdett felkészülni egy olyan szöveggel, ha felszólítják, hogy: Ne szólj szám, nem fáj fejem! Vagy valami hasonlóra gondolt, de persze ezt úgysem mondta volna tanára szemébe, nem volt  ő ilyen pofátlan, jólnevelten viselkedett általában, csak a fejében cikáztak effajta piszkos kis gondolatok... És bizony a válasz elmaradt Kat részéről, mert ezt a zöldesfekete tollazatú madarat ő nem ismerte fel. De hát hibázni emberi dolog, most ez nem jött össze a Hugrásnak.*

Fülében mélynyomót bömböltető pulzusától egyáltalán nem hallja, hogy léptek közelednek a háta mögött. Félig nyitott, kiszáradt ajkakkal várja a lányok válaszát, tekintete egyikről a másikra siklik. Szinte percek telnek el, mire az egyik szóra nyitja a száját, érzi, teljesen leizzadt, és szinte már hallja, hogy közlik vele: nem, húzz innen, kis hülye... Tisztában van vele, hogy kábé másodikosnak néz ki, ahogy lóg rajta a talár, meg amilyen ramaty állapotban van.
Csakhogy a válasz nem női, hanem férfi hangon érkezik, ráadásul a háta mögül. Paranoiásan, azonnal fordul meg, tágra nyílt szemekkel szemléli meg az előtte álló férfit, aki halál nyugodtan intéz hozzá egy következő mondatot is.
Te jó isten. Röhejesen viselkedik.
Lassan bólint, mintha baj lenne a felfogásával, és halál sápadtan fordul ismét a terem felé, és lép beljebb. Így, hogy már bent van, körülnéz a teremben, ami szinte teljesen üres. Érzi hátán a férfi pillantását. Szinte menekülésszerűen botorkál oda a legközelebbi padhoz, és óvatosan leül rá: két pad van közte és a másik két lány között, de ez csak pillanatok eltelte után tudatosul benne.
Nem egészen van rendben a koncentrációja.
Felállhatna és közelebb mehetne, de a pasas már kezdi is az órát. Kalitkák reppennek át a téren, Josey pedig hátra dől, arra számítva, mostmár nyugi lesz. Ezébe jut, hogy talán elő kellene vennie a jegyzetlapokat meg a tolltartót, egyik keze eltűnik a vállán átvetett tintakék-fehér foltos motyótáskában, de azért próbál figyelni. Gyógyszer, bájital, gyógyszer, nyomorgatóslabda, hideg víz, alufóliába csomagolt palánta a tegnap gyógynöv óráról, francba, elfelejtette kirakni tegnap... Biztos meghalt már szegény. Mikor végre kezébe akad egy jegyzettömbnek tűnő tárgy, diadalmasan kirakja azt az asztalára, kihúz egy öntöltős tollat a tokból, majd írni kezd.
Hogyhogy a tanár csak most mutatkozik be? Március van...
Átzakkan a problémán. Neki ez csak jó, legalább nem maradt le semmiről.

Mikor ismét felnéz, a tanár épp valami színes csirkét hordoz körbe a karján. Jos, ha lehet, még hátrébb húzódik a padban, bár így is kellő távolságra van az állattól, így annak még nincs oka rá, hogy mint az összes többi állat, idegesen toporogni kezdjen, vagy vartyogni, vagy fejvesztve menekülni. Sajnos az állatok valahogy mind megvadulnak a mardekáros közelében. Mintha éreznének valamit, amit csak ők érezhetnek - valami gonoszaaat :P

Alaposan megnézi a madarat, de kábé kizárt, hogy neki most, ilyen hirtelen bármi értelmes is az eszébe jusson. Lehet, hogy házinak adták ezt föl még az előző óráról? Lehet, hogy meg kéne említenie, hogy elég sokat hiányzott? Á, nem. Az csak egy rossz pont lenne. Különben sem akarja nagy dobra verni, hogy elmebeteg. Volt. Elhangzik egy találgatás, majd csönd. Jos a maga részéről nagyon jól tudja, hogy lehet elkerülni a kérdésre adandó választ, még egy ilyen alacsony létszámú szemináriumon is: egyszerűen csak nem néz a tanár szemébe. Igen. Ez eddig mindig bevált. Szóval úgy néz ki, mintha épp nagyon koncentrálna arra, hogy lejegyzetelje a madár minden külső tulajdonságát a papírjára, a penna csak úgy serceg, de fel nem néz, ó dehogy is.

~ Elkéstem. A fenébe. Most hogyan menjek be? Kopogjak, kérjek bocsánatot? És ha már javában tartja az órát? ~
*Az ajtó előtt toporgok, egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontom, hónom alatt a tankönyvek, a pergamenlapok és egyéb kellékeim. Hallom a bentről kiszűrődő zajokat. Mélyet sóhajtok és bekopogok, a következő pillanatban megérintem a hideg kilincset és benyitok a terembe. Ijedten nézek körbe. Fantasztikus belépő, mondhatom…*

- Jó napot. Elnézést a késésért.
*Biccentek a tanárnak.
Lehajtott fejjel indulok meg a hátsó padok felé. Három lány a többi házból és egy szintén Hollóhátas srác van ég itt rajtam kívül. Ezt már csak akkor fedezhettem fel, mikor leültem az egyik üres padba.
Kirakom a cuccaim, magam elé veszek egy pergament, pennámat belemártom a fekete tintába és felpillantok a tanárra, aki egy madarat hurcol épp végig a termen.
Mintha már láttam volna valahol, egy könyvben. Na igen. Biztos a tankönyvben. Várom a következő kérdést, amire valószínűleg már tudok válaszolni. Vagy tippelni.
Életemben először késtem, csoda, hogy ideges vagyok? Egyszerűen sehol sem találtam az új pennámat. Azt kerestem vagy negyed óráig, majd kénytelen voltam nélküle eljönni. Fogalmam sincs, hova tűnhetett, mindenesetre most egy elhasznált pennával kell írnom, ami cseppet sem mondható kellemesnek.*
~ Sose csinálok ilyet. Nem hagyom el a dolgaim, nem kések, nem idegeskedek. Mi történt velem? ~
*Aprót sóhajtok és igyekszem minden erőmmel a tanárra összpontosítani.*

~Hát ez nem lehet igaz, ilyen nincs~ -jajgatott Mandy kétségbeesetten, és valóban minden oka megvolt rá, ugyanis miközben lefelé haladt a lépcsőn az LLG tanterem felé beakadt a nadrágja egy apró repedésbe, és elég szépen felszakadt.
~Így nem mehetek be órára~ -dühöngött a lány, majd villámgyorsan visszafordult, és elindult a hálókörlete felé. Tudta, hogy nagy esélye van rá, hogy elkésik, de így mégsem mutatkozhatott. Ilyen még sosem fordult vele elő, és ráadásul kedvelte a Legendás lények gondozását. Végre elérte a negyedévesek hálóját, lélekszakadva nyitott be az ajtón, a szekrényéhez rohant, majd kikapott egy másik nadrágot, amit ráadásul nem is nagyon szeretett, de a nagy siettségben az akadt a kezébe. Vissza rá a talár...és rohanás. Na most meg majdnem a cuccát felejtette az ágyon...mi lehet ma vele? Gyorsan felkapta, az órájára pillantott, de sajnos már késő volt.
~Na ezt jól megcsináltam, az az átkozott lépcső~ -rohant már-már levegővétel nélkül, dühösen Mandy, hogy még mentse ami menthető. Csodával határos módon sikerült nem elesnie az óriási iramban, és még nem is borított fel senkit. Megérkezett az ajtó elé, de azt se tudta mit mondjon ha belép. Ő aztán végképp nem erről volt híres, minden órára inkább jóval hamarabb érkezik, nemhogy késve. De ez a szerencsétlenség most meghiúsította terveit...sajnos.
~Muszáj lesz bemennem, nem állhatok itt az ajtó előtt...jajj a fenébe~ -őrülten dobogó szívvel megkopogtatta az ajtót, majd lassan lenyomta a kilincset, és közben már a bocsánatkérő mondatot ismételgette magában. A tanár persze már ott állt, és egy madarat tartott a kezén.

- Jó napot, elnézést a késésért Tanár Úr -nyögte ki Mandy, majd gyorsan megkereste Kat-ot a szemével, hisz szinte mindig mellette szokott ülni. Azonban most a késése miatt már foglalt volt a mellette lévő hely, egy griffendéles lány ült ott. Mandy hátrafelé vette az irányt, de nem akart egyedül ülni, az annyira unalmas. Meglátta azt az aranyos, göndör hajú hollóhátas srácot. Mindig is szimpi volt neki, olyan kedvesnek tűnt. Mellé lépett, majd halkan, hogy csakis ő hallhassa megkérdezte tőle:

- Bocsi, szabad ez a hely? -suttogta nagyon halkan, majd ha a fiú megengedte akkor azonnal helyetfoglalt.

Mostmár inkább meghúzta magát, kinyitotta a könyvét, és teljes mértékben a tanárra összpontosított.

LLG...


Hogy az a szárnyaszegett hippogriffes....
A lány dühösen igyekszik a tanterem felé, hosszú fekete talárja, melyen csak úgy világít a zöld címer, méltatlan módon lobog utána. Nem, nem szokott Ő így rohanni, de ez most más tészta.
Táskájában, mely szintúgy úszik a levegőben ott pihen a levél, mely nyomós érv a késés miatt. Na nem mintha fel akarná használni, de azért legalább van mire hivatkozni, ha a Tanár Úr úgy dönt, megbünteti a későt.
A gondolatra megszaporázza lépteit, nem lehet hűtlen a házhoz, mely otthont ad neki, hogy így elkéssen, és megalázkodjon mások előtt. Megalázkodni... Hirtelen áll, meg mintha áramot vezettek volna belé, aztán lassú, nyugodt léptekkel folytatja útját a terem felé. szíve gyorsan kalapál a törékeny testben, már nincs messze, mire odaér lehiggad, és a légzése is nyugodt lesz. Ha a Tanár látja Rajta, hogy futott talán még képes azt feltételezni, hogy vaj van a füle mögött, ám, ha kimért és nyugodt marad, az talán egyenlő lehet azzal, hogy nyomós indoka volt, és ha a végszükség úgy hozza, hát majd átnyújtja a levelet. Merengéséből egy ismerős kép zökkenti ki, amint az jó alaposan megbámulja.
Megérkezett tehát...
A terem előtt megáll, és elgondolkodik... Nem szereti ezt az órát, igaz a tanár ellen semmi kivetnivalója, na de akkoris. Mély sóhaj, és vékonyka ujjaval lenyomta a hatalmas kilincset.

- Elnézést a késésért Tanár Úr. - mondja nyugodt, színtelen hangon. Nem néz sem jobbra, sem balra, emelt fejjel indul meg a sorok között, majd középtájon megállapodik, és leül. Hidegkék íriszeit végigfuttatja a társaságon, Josey felé apró biccentés, és egy félmosoly, elvégre háztársak, a többieken csak egy pillanatra időzik el, arcáról azonban még a legszemfülesebb diák sem tud, semmiféle érzelmet leolvasni.
Miután elővett minden az órához szükséges kelléket (könyv, pergamen, tinta, és a míves pennája, melyet   karácsonyra kapott ), fejét egy kissé félrebiccentve, pár fokkal elfordítva jobbra, emeli lélektükreit a Tanárra, várva, hogy mit szól a késéhez, ugyankakkor egyszerre próbálja elkapni a fonalat, ahol amaz a  többiekkel járhatott, mielőtt betoppant...

- Nem talált, Miss Scott.
- Miss Stilton? -nézett a lányra.- Valami mozog, de nem áll össze...
- Miss Buttler? Szépek a szemei és a penna is jól mozog de ha nem, hát nem.
A tanár próbál valamit kicsikarni a minimál létszámú csoportjából, erről jut eszébe, hogy mintha többre emlékezne, de inkább foglalkozik a jelenlévőkkel. Egy utolsó pillantást vet a diákokra, várva, hogy valakinek eszébe jusson a válasz. Már szólásra emelné a száját, mikor is a tanterem ajtaja kinyílódik és egy fiatal fekete taláros diák lép be rajta. Illedelmesen köszönt és elindult a padok felé, mintha misem történt volna.
- Állj! Ott maradsz!
Épp folytatta volna a kései diák szapulását, de egy újabb diák lépett be a terembe, újabb bocsánat, újabb kedves válasz...
- Maga is ott marad ahol van!
A tantó bá nyugodt ember, általában kedves és önzetlen. Néha túlságosan is.
Egy újabb diák ezúttal egy nő nemű egyén.
- Nem mozdul! -kiáltott a lányra, ezúttal nem várta meg a köszöntést és a bocsánat kérést. A férfi még mindig nyugodt és rendíthetetlen. Mielőtt újra szólt volna a diákjaihoz, tekintetét végig futtatta rajtuk, de nem kellett megszólalnia, ismét egy rossz időérzékkel megáldott egyén lépett be az ajtón.
Most már egy cseppet sem nyugodt. Mitha kis erecskék kezdtek volna kidudorodni a halántékán és az arcán egy-két izom keményen megis feszült, de ennek ellenére a legnyugodtabb hangján szólalt meg, egy mély lélegzetvétel után.
- Na jó ennek most van vége... Senki többet? -kérdezte egy esetleges ötödik személyt várva.- Na jól van. Uraim és hölgyeim... Két-két választ várok mindenkitől. Egy: Miért késtek? Kettő: Ki ismeri fel ezt a madarat, ami épp a kezemen ül, amely végtagom már kezd zsibbadni, de nem baj én még bírom...
A válasz enyhén arogánsnak hangzott, de ebben a helyzetben megengedheti magának, hisz ő a tanár.
- Szeretném, ha produkálnának. Egy jó válasz öt pont. Mindenki mínusz tízről kezdi.
Letette a szárnyas jószágot az asztalra és karbatett kézzel várta a válaszokat.

*Sajnos Sue válasza nem talált, bár nem is hitte, hogy a madár az, aminek gondolta. Valahogy korábbi tanulmányaiból, egyáltalán nem volt ismerős számára a madárka, de egy próbát megért. Viszont helyes választ sem Kat, sem a Mardekáros lány nem tudta, akinek közben a vezeték neve kiderült. De így sem volt Sue számára ismerősebb.

Mr. Dragonhearton látszott, hogy nem tetszett neki, hogy fogalmuk sincs diákjainak a kezében tartott állatról, s már éppen nagy valószínűséggel elárulta volna, mit is láthatnak, mikor nyílt az ajtó, s egy hollóhátas srác lépett be rajta. Sue már látta párszor a fiút, s nem is tudja kitől hallotta a srác nevét, de ha jól emlékezett Garynek hívták. A srác rögtön leült volna a bocsánatkérés után, de tanáruk elég erőteljesen rászólt, hogy meg ne merjen mozdulni. Már épp, folytatta volna a tanerő, mikor újabb ajtónyitás, újabb hollóhátas? Jellemző, állítják, hogy a legokosabbak járnak oda?na de akkor miért nem tanítják meg nekik az óra leolvasását??

-   Te, Kat?szerinted az elmebajnokoknál kimaradt az óra ismeretének megtanítása? ? súgja oda újdonsült ismerősének Sue. ? És még a Grifit meg a Hugrát szólják le, hogy kik járnak oda?Cöhh ? folytatta, remélve, hogy a tanáruk nem hallja meg.

De valószínűleg elég halkra sikerült, mert Kat is csak alig hallotta meg, de meghallotta. 
Ismét nyílik az ajtó, újabb késő. Most egy Hugrás lány. Sue látásból ismerte Mandyt, az egyik kviddics edzésre tartott épp, mikor a hugrásoknak válogatása volt. Akkor végignézte, hogy kik is lesznek az ellenfelek?akik esetleg bekerülnek. És ott látta Mandyt, illetve ott tudta meg a nevét. Mr. Dragonheart felszólalása sokkal erőteljesebb volt, mint a srácoknál. Látszott rajta, hogy igen unja már, hogy egyetlen mondatot nem tud befejezni, mert valaki mindig betoppan, - persze késve ? az órára. Már éppen leteremtette volna a későket, mikor az ajtó nehéz szárnya, újra megcsikordult, s ismét egy lány lépett be rajta. Egy mardekáros évfolyamtársuk, ezt csak a talárján jeleskedő címer árulta el Suenak, hisz az életben még nem látta a leányzót. Aztán csend lett, s több ember úgy látszik nem akart megjelenni az órán.

Ekkor Mr. Dragonheart szólalt meg, iszonyatosan dühösen. Szemében izzott a düh, és az arc kifejezése sem olyan volt, mint 20 perccel ezelőtt, mikor megkezdte az órát. Nagyon leteremtette a még ajtóban ácsorgó késők bagázsát. Majd feltett mindenkinek két kérdést. Ha tudják a válasz a házuk boldog lehet, s nem kerül levonásra tőlük a max 10 pont. Ha nem?hát akkor kénytelenek lesznek fejenként 5-10 ponttal szegényedni. Még jó, hogy grifisek közül senki sem késett. Ők legalább megússzák a mínusz pntokat. Bár valószínű, hogy arra a kérdésre mindenki érdemi választ tud adni, hogy miért késett? Na a másik? hát az már keményebb dió.

Sue mindegyikük felé küldött egy lesajnáló, ?így jártatok? vigyort, majd padtársa felé fordult.

-   Fú, ki sem néztem volna a tanár úrból, hogy ilyen kemény is tud lenni. ? súgta oda ismét Katnek. ? Ez azért nem semmi. Azt hiszem, én a jövőben sem fogok késni az óráiról? nem akarok így járni. ? nevetett halkan a lány.

Megkapva Kat esetleges válaszát, tekintetét a kis ideiglenesen összeverődött csapatra emelte, s nagyon várta, hogy ki, hogyan fogja magát kivágni a szorult helyzetből És valahogy nem titkolta, hogy mennyire élvezi a helyzetet. Nem, konkrétan nem nevezhető gonosznak, vagy ilyenek, de most totál jogosnak ítélte a tanerő felháborodását, s ő is biztos így cselekedett volna, s azért még is? még is most igen is gonosz volt? élvezte, hogy a megszeppent évfolyam társai az ajtóban állva szenvednek, hogy valamilyen jó választ csikarjanak ki magukból.

Egyetlen ember volt, akin nem látszott semmilyen megilletődés, félsz?semmi. Határozottan állt az ajtóban, és várta, hogy rá kerüljön a sor. Ez a lány pedig az utolsóként érkező mardis csaj volt. Sue nagyon kíváncsi volt, mi lehet a lány tarsolyában, ami ennyire nyugodttá és magabiztossá tette. Ahogy elnézte a csajt, úgy döntött, ha vége ennek a hacacárénak, beszélni fog a csajjal? jó fejnek tűnt?

[LLG]

*Sue, aki legalább próbálta eltalálni a madár fajtáját hiába fáradozott, nem sikerült neki. Suenak? Annak a Suenak? Hát akkor mit várnak el a többiektől, igaz Kat jó tanuló volt, mint minden Stilton elődje, dehát neki a Legendás Lények és Gondozásuk olyan volt mintha kínai cserediákok étkezési szokásairól kéne kiselőadást tartania. Szóval számára halandzsa volt az egész nem is nagyon értette azt ami ott folyik. Néha voltak olyan órák amikor nagyjából eljutott a tudatáig miről is van szó, de általában sötét fellegek kavarogtak az elméjében.
Kat egyszercsak egy halk ajtónyitódásra lett figyelmes. Egy hollóhátas fiú lépett be, Gary volt az, nagyjából ismerte már őt, annyira biztos hogy a nevét és az évfolyamát megmondja. Azt hitte egy bocsánatkéréssel elintézheti, hát tévedett. A tanár úr szépen megállította, de ekkor újabb késő érkezett. Mégegy hollóhátas.*

~ Ezek hányan vannak, te jó ég... Tiszta invázió... Bár úgy látszik az óra fogalmával nincsenek teljesen tisztában... ~

*Ekkor Sue is odasúgott valamit mellette ülő társának, aki még mindig azon volt fennakadva, hogy a Hóllóhátasok milyen pancserek, ezután a figyelme barátnőjére szegeződött és megpróbálta felidézni mit is mondott neki az előbb, amíg nem rá koncentrált. Aztán szerencsére eszébe jutott, ő is a későket szidta.*

- Ugyan már hagyd csak őket, a matek biztos nem az erősségük. Majd jövőre talán sikerül megtanulniuk elszámolni 24-ig. Olyan nagyra vannak az "Okos Ház"-tól, de nem ér annyit amennyire dicsérik... Cööhhh... - ezen szavakat továbbította suttogással Kat szintén a akadékoskodó Sue felé, akivel nagyon jól ki lehetett kritizálni bárkit.

*Ekkor jött a legmeglepőbb dolog, Mandy lépett be az ajtón. Már el is felejtkezett arról, hogy neki is be kell jönnie erre az órára. Ez a Hugrabugos háztársa volt Kat egyik legjobb barátnője. Igazából négy is volt neki, ebből kettő ott volt már a teremben. Megpróbált helyet szorítani késő barátnőjének, de Mr. Dragonheart őt is mozdulatlanná parancsolta.*

~ Mi van itt? A professzor "Szobrocskáim, szobrocskáim"-at akar játszani, vagy mi? ~

*A nyugalom határa ez a lány késése volt, de aztán aki végleg tönkrevágta a tanár úr türelmét - amely igen nagy volt, elhihetik - a negyedik rosszkor érkezett tanuló. Ekkor már jött a nagy büntetés. A feladatuk a madár fajtájának megnevezése volt és a késésük okának feltárása. Ez nem tűnt olyan nagy bajnak, de a pontlevonás veszélye már annál inkább foglalkoztatta a szinte megrémült, megszeppent diákokat akik immáron egymás mellett az ajtónál sorakoztak.*

- Ja, ez új oldala... De tudod mi a legviccesebb, Sue? Az, hogy kevesebben ülünk itt a padokban mint akik ott vannak, ilyet még nem láttam, de elég poénos... - mondta el véleményét Kat, barátnője kérdésére.

*Most az időben érkezett Stilton lány hátradőlt kényelmesen és azt leste, hogy mit is fognak odakint nyögdécselni azok a fiúk-lányok, akik még magukhoz sem tértek és fel sem fogták miért is kell ott állniuk. Ez elég vicces helyzet volt és Kat nagyon élvezte, hogy neki nem kell az ajtónál ácsorognia és a háza pontjaival játszadoznia...*

Körmöl, körmöl, körmöl, vagy legalábbis nagyon úgy tesz. A tanár sorra szólongatja és inti le őket. Mikor ő következik érzi, arcába szökik a vér. Mi az istent akar az jelenteni, hogy szépek a szemei?! Nem hiszi el... Dumbledore Hagridnál hóbrtosabb tanárt nem tudott találni erre az állásra?...
Csak akkor les föl, mikor hallja, hogy nyílik az ajtó. Összerezzenve pillog a tanárra, aki kissé agresszíven köszönti diákjait. Újabb, majd újabb késés. Ez kezd komikus lenni. Elkapja a zöldszegélyes talárt viselő szobatársa pillantását, nem viszonozza a biccentést. Josey tipikusan az az ember a Mardekárban, akit nem becsülnek semmire, és akire azt mondják, inkább a Hugrabugban lenne a helye. Ezzel néha ő is mélyen egyetért, főleg mikor épp a vér tisztaságáról van szó a klubhelyiségben, a hálótermükben meg arról, hogy ki kivel jár együtt, és ki kin fog bosszút állni ezért.
Tökéletesen megérti, hogy a prof kiakadt, ő is ezt tenné. Bár, ha belegondol, nem. Általában elég nyugodt, kivéve, ha pánikrohama van.
Tekintete a madárra szegeződik, amit a tanár lerakott az asztalra, közben pennája pihéivel szórakozottan az ajkát cirógatja. Egy metsző pillantással sújtja a valahol előtte piszmogókat, ejnye-ejnye, a kárörvendés nem erény... Főleg nem akkor, ha azt egy olyan ideges tanár óráján teszik pusmogva, mint Dragonheart.
Jelenleg épp biztonságban érzi magát, ekkora tömegben már könnyebb csendesen meghúzódni, és átvészelni az órát, amire többoldalas pótolnivalói vannak, és amiket természetesen még nem nyálazott át.

Stop.
Álljak meg? Tudtam, hogy nem lesz ennek jó vége. Egyszer késik az ember, de akkor pontlevonással fogják díjazni, de ugye ezt eddig is tudhattam volna. Nem kellett volna bejönnöm, inkább imitálhattam volna valami idióta betegséget, esetleg játszhattam volna, hogy teljesen megzakkantam egy időre – de most már késő. A tanerő felé fordulok és mélyet sóhajtok.
Most jöhet a magyarázkodás. De mivel álljak elő? Kell valami idióta indok és az „elaludtam” kifogást már lelőtték. Hmm… lássuk csak… feltartottak? Vaaagy… sokáig tartott a reggeli és nem értem ide időben? Arra rávágná, hogy keljek korábban és menjek akkor reggelizni. Az előbbi jó lesz.
- Feltartottak, tanár úr.
Vágom rá, arcomon enyhe ijedtség tükröződik. Nagyon remélem, hogy elhiszi, különben nem tudom magam kihúzni. Még magam sem tudom, miért késtem, csak úgy elröppent az idő én meg éppen elhagytam az időérzékemet…

Most jöhet a madár… Zöldesfekete toll és… elég mélabúsnak tűnik.
- Egy Augurey.
Felelek, de… még mindig nem indulok el a padok felé, csak állok majdnem az ajtóban.
Még egyszer végigmérem az egész madarat, és csak még jobban meggyőződöm arról, hogy a válaszom helyes. De aztán ne csak én gondoljam így…

A tanár türelmetlenül várta a diákjai válaszát. Sorban végig hallgatta őket, de csak kettőtől kapott választ. Várt egy pillanatot, hátha a másik kettő is szólna valamit a saját érdekükben, de hiába.
A helyzet elgondolkodtató. Mit is kezdjen velük?
-Nos akkor felvázolnám a helyzetet. Mr. Parker helyes választ adott az állat nevét illetően, ezzel megmentette a házát kerek öt ponttól. A feltartást illetően, ha szabad kérdeznem ki és miért tartotta fel önt? Amíg nem kapok értelmes választ, addíg függőben a máik öt pont.
Mr. Krapowzkij… A késést semmilyen formában nem tolerálom. Nyomós indokot kértem, de maga nem tud nekem egy elfogadható választ adni, a madárról pedig nem is szólva. Egy hollóhátastól nem ezt várná az ember. Mínusz tízpont. Gratulálok. Leülhet.
Miután Mr. Parker is adott egy értelmezhető választ int neki, hogy csatlakozhat a háztársához, ellenben egy mínusz öt pontos jutalommal teheti meg ugyanezt.
A két fiú után Dragonheart a két lányt kezdte el kínozni. Már ha lehet ezt annak mondani. Közelebb lép a két diákhoz és folytatja.
-Hölgyeim. Maguk egy szót sem szóltak. Megijedtek, vagy netán némának tetszünk lenni? Véleményem szerint mindketten kaptak elég időt és segítséget, mivel az egyik társuk elmondta mi a helyes válasz. Ezért most leszek oly kedves és mindkettőjüktől megkérdezem újra: Miért késtek? A madarat meg felejtsék el. Egy körből kiestek. De, ha továbbra sem kapok választ akkor kénytelen leszek kerek tíz negatív pontal megajándékozni önöket az első órán.
Blaise a legbarátságtalanabb hangján beszélt hozzájuk, ami nem megszokott tőle. Így még csak kevesen hallhatták.

<A két hölgy PM-ben kap felvilágosítást a helyzetről. Ha továbbra sem akarnak részt venni az órán úgy mínusz 10 pont a jutalom. Az órát folytatom nélkülük, vagy velük. Ők döntenek.>

 [ LLG ]

Mintha vasfalba ütközne, amint le próbál ülni. Ugyan mélységesen meglepte a Tanár Úr magából kikelő hangneme, de a világért sem mutatná, hogy meglepte. Alaposan elkésett, de nyomós oka volt rá.
Apró fintor telepedik arcára, ahogy meghallja a késére vonatkozó kérdést. Kénytelen lesz átnyújtani az írást, különben büntetést kap. Na persze, a madár miatt már szinte biztos. Már csak az a kérdés, hogy öt, vagy tíz. Csendesen áll, és próbál a lehető legjobban a környezetbe olvadni, amikor a hollóhátas fiú varázsütésre benyögi a madár nevét. Látványosan megkönnyebbül, de a kését akkor is meg kell magyaráznia, ha tetszik, ha nem.

Mázsás súlyként érzékeli a pergament, mely a zsebében lapul. Most tényleg adja át?... Segélykérően tekint körbe, valami igazán nyomós indokot keresve, hogy ne kelljen átadnia a levelet, amikor Mr. Dragonheart figyelme rá, és a hugrabugos lányra irányul… Efféle szigort még soha nem hallott Tőle, na nem mintha hiányolta volna.
Egy mély sóhaj, és előrébb lép. Ha muszáj, hát hamarabb túl akar esni rajta… Az illetlenség, és a további néma hallgatás nem erény.
- Elnézést a hallgatásért Tanár Úr. – kezdi nagyot nyelve. Még mindig kételkedik abban, hogy igazán odaadja annak a levelet, melyet még a hálókörletben kapott, mielőtt elindulhatott volna órára, eltérve a szokásos bagolyposta érkezéséről. Ólmos kézzel nyúl a talárja zsebe felé, megérezvén a papírost, lehunyja a szemét, és nagy lélegzetet véve emeli ki. A keze alig láthatóan remeg meg, miközben átnyújtja. Mozdulatai olyanok, mint aki belső harcokat vív magával…lényegében igaz…

Ha Mr. Dragonheart elveszi, megláthatja a családi pecsétet, kibontva pedig a kusza betűket, melyet az anyja vetett a papírra rohanás közben. Az apja valamiféle rohamot kapott, és a Mungóba kellett szállítani… nem tudják egyelőre, hogy mi baja, sem azt, hogy megéli-e vajon a holnapot…
Evelyn szeme szúrni kezdett a gondolatra is, de egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcán. Megkeményítette vonásait, hiszen egy mardekáros nem sírhat, emelt fejjel kell a dolgokkal szembe néznie. Engedelmesen, karba font kézzel áll, és várja a büntetést, vagy az utasítást, hogy helyre mehet. Nagyokat pislogva, de még nem könyörögve néz a tanárra, jelezvén ez csak rá, pontosabban most már az oktatóra is tartozik, nem szeretné, ha más is megtudná a miértet…

- Hamár így szépen összejöttünk...  -emelte fel hangját a tanár és helyére intette a későket- ...és mindenki megkapta a magáét, úgy gondolom folytathatjuk az órát.
Megvárta míg mindenki elfoglalja a helyét és lassan visszalépdelt a katedrához. Bosszúságát nem folytotta vissza. Arcán látni lehetett, haragszik azokra a diákokra, akik késve érkeztek az órára. Minden bizonnyal ez másképp is érezni fogják a tanár úr "szeretetét" és mérhetetlen "kedvességét". Itt ő diktál és ő mondja meg, hogy mit, mikor, miért és hogyan.
- Na szóval... fordult vissza a diákokhoz. - Ahogy azt Mr. Parker mondta ez az állat egy Augurey. Más néven Ír Főnix, ha így jobban tetszik.
A mélabús madár továbbra is az asztalon gubbasztott mozdulatlanul, már már az ember azt gondolná, hogy egy preprált állattal van dolga.
- Pennát és pergament vegyenek elő...
"Az augurey Nagy-Britanniában és Írországban honos,de Észak-Európában is felbukkan néha egy-egy példánya. Zöldesfekete tollazatú,sovány, mélabúsnak tetsz&otilde; madár-megjelenésében némileg emlékeztet egy csökött,alultáplált kesely&ucirc;re. Rendkívül félénk állat.Tüskés bokrokban fészkel, táplálékát nagyobb rovarok és tündérek alkotják. Napjait tulnyomórészt könycsepp alakú fészkében megbujva tölti,csak szakadó es&otilde;ben kel szárnyra. Az augurey jellegzetesen mély,lüktet&otilde; énekét egykor a halál el&otilde;jlének hitték. A varázslók elkerülték az augurey fészkeket, nehogy meghallják a szívszorító hangot. Mondják,több mágus is szívrohamot kapott,mikor bokrok közelében járva megütötte a fülét az augurey sírása. A kitartó vizsgálódások azonban végül kimutatták,hogy az augurey énekével  csupán az es&otilde; közeledtét jelzi. Azóta divattá vált az augureyt mint házi id&otilde;jóst tartani, bár a madarak a téli hónapokban tapasztal-ható szüntelen '"óbégatása"sokak szerint
elviselhetetlen. Az augurey tolla pennaként nem használható mivel taszítja a tintát."
A monológ közben fel-alá járkált a katedra előtt. Halántékán már egyre kevésbé lehetett látni a lüktető ereket. Már ő is várta az óra végét.
- Ha végeztek készítsenek egy rajzot is a madárról. Kérdés a témával kapcsolatban?

LLG - Kat

*Kat is hasonló véleményen volt a későket illetően, mint Sue. És nagyon jó kis társat talált magának a kritizáláshoz. Remek. Ez az óra is jól kezdődött. Tanáruk is leoszotta őket, s még a két lány is jól mulat. S egyet értettek abban is, hogy Mr. Dragonheart mennyire más oldalát mutatta pillanatok alatt... Érdekes fazon volt, az már egyszer tuti.
Miután tanáruk jól leosztotta a későket, kiosztotta a büntetéseket s pont levonásokat, végre folytatódhatott az óra. Az egyik késő szerencsésen el is árulta a madárka nevét, Augurey... Ír főnix. Na igen, hogy erre miért nem gondolt? Pedig... Nem is olyan rég olvasott róla, de... így járt. Na mindegy is.
A tanerő papírt és pennát vetetett elő velük, majd diktálni kezdett. A lányka gyorsan maga elé kapta pergamenjét, s írni kezdett.*

¤ Az augurey Nagy-Britanniában és Írországban honos,
¤ Zöldesfekete tollazatú,sovány, mélabúsnak tetsző madár-megjelenésében némileg emlékeztet egy csökött, alultáplált keselyűre.
¤ csökött
¤ csökött
¤ csökött
¤ csökött

*Ezen a szón egy jó darabig el mosolygott a lány... Hogy lehet ilyet leírni? Vagy mondani... Fura. De maga a tanáruk is fura volt... Egyre furább. Sue örült volna, ha ismét Hagrid tölti be az állást, de mit volt mit tenni... Mr. Dragonheart volt a jelenlegi tanerő.
Gondolataiból visszarántotta magát, majd tovább jegyzetelt.*

¤ Rendkívül félénk állat.
¤ Tüskés bokrokban fészkel, táplálékát nagyobb rovarok és tündérek alkotják.
¤ Napjait tulnyomórészt könycsepp alakú fészkében megbujva tölti,csak szakadó es&otilde;ben kel szárnyra.
¤ Az augurey jellegzetesen mély,lüktető énekét egykor a halál előjelének hitték. A kitartó vizsgálódások azonban végül kimutatták,hogy az augurey énekével  csupán az eső közeledtét jelzi. Azóta divattá vált az augureyt mint házi időjóst tartani, bár a madarak a téli hónapokban tapasztal-ható szüntelen '"óbégatása"sokak szerint elviselhetetlen.
¤ Az augurey tolla pennaként nem használható mivel taszítja a tintát.


*Mikor befejezte, még odavettette a diákságnak, hogy rajzolják le a madarat. *

~Na ja, esetleg portrét ne fessenek róla? ~ Futott át a gondolta Sue fején, amit gyorsan meg is osztott Kattel.

-  Te, szerinted nem tévesztett össze minket a rajzszakkörrel? Mert az még ok, hogy leírok, olyan dolgokat, ami amúgy is benne van a könyvemben, de hogy még egy rohadt „csökött” - ekkor elnevette magát, de csak halkan – madarat, még le is rajzoljak. - puffogott.

*Aztán pár vonalat vetett a papírra... Ami majdnem hasonlított egy csökött keselyűhöz, s ismét a tanárra emelte a tekintetét. De előtte még odaszólt Katnek.*

(http://www.mandragoras-schule.de/stadt/pics/tierpark39.jpg)


-  Kérdés? Hogy ne lenne. Például, hogy mi a frász az a másik dög ott a kalitkában... Mondjuk. De én ezek után meg nem szólalok, az már száz.

*Majd letette pennáját, s várta, hogy mi is lesz itt még... Vagy csak az óra végét jelző csengő???*

- Szóval nincs kérdés. Remek. Rajzolás közben figyeljenek a részletekre. A rajz segít jobban memorizálni az állat külsejét és ha elfelejtenék hogy néz ki, kéznél lesz. Lehet hülyeségnek hangzik, de hasznos.
*Mondata végén a hasznos szót egy kissé megnyomta, válaszul a fintorgásra, amit tapasztalni vélt a nebulók felől. Megállt a padsor végén és a diákok felé fordult.*
- Ha mindenki végzett tovább mennék a tananyaggal. Szorít az idő.
*A tanár visszatette a madarat az asztalra és egy másikkal tért vissza. Magara emelte a kalitkát, amit a jobb kezében szorongatott.*
- A következő madár már kicsit messzebbről érkezett. Ez a Diricawl.
*A kalitkában egy nagy csirkéhez hasonló állat üldögélt. Szemmelláthatóan félt, megijedt, hogy a figyelem középpontjába került. A bal lábát egy fénylő lánc tartotta fogva.*
- Diktálok... A diricawl pufók testű, bolyhos tollazatú, repülésre képtelen madár. Mauritius szigetén őshonos. Igen jellegzetes módon menekül: tollhullatva eltűnik, hogy aztán valahol másutt felbukkanjon. Ezzel a képességgel a főnixek is rendelkeznek, ezért egy megbűvölt lánc segítségével tartom a kalitkában. A faj érdekessége, hogy egykor a muglik is tudtak a létezéséről, bár ők ?dodó? néven ismerték. Mivel nem voltak tisztában vele, hogy a diricawl képes eltűnni, azt hitték, vadászaik kiirtották a fajt. Tekintve, hogy ez a tény a jelek szerint rádöbbentette őket a többi élőlény válogatás nélküli pusztításának veszélyeire, a Mágusok Nemzetközi Szövetsége nem tartja célszerűnek eloszlatni a diricawl kihalásának tévhitét. Ha végeztek ugyanúgy rajz és rátérhetünk az utolsó madárra.

Legendás lények gondozása.
El-el-gé: mi, Roxfortos diákok csak így hívtuk egymás között. A többit valahogy nem becézgettük, talán azért mert ezt a tantárgyat szerettük a legtöbben, és nem is volt nehéz. Inkább gyakorlatias volt és nem magolós mint például a bűbájtan. Én is így voltam ezzel, mindig viszonylag nyugodtan indultam LLG órákra. Lumpsluck, tőle sem kellett tartani, de elég feltűnően kivételezett.
Ma a crupokkal foglalkoztunk. Apró, kiskutya szerű lények, amiket az ember legszívesebben halálra nyomorgatna, hiszen olyanok mint a kis terrierek. Csak pár különbség van: a farkuk ketté van hasítva, úgy ugatnak, mint egy fóka, és mindent megesznek. Tényleg mindent.

Egész jól indult az óra: mindenki megkapta a maga kis crup-ját (de hülye nevük van szegényeknek) és nem különösebben nehéz feladatok kellett végezni velük, idomítani őket, meg ilyenek. Azonban egyik vicces kedvű társam meghúzta, ismétlem, meghúzta a crup-om a farkát. Amikor Hagrid külön elmondta, milyen érzékenyek az amúgy is vékonyka, törékeny fél-farkukra. Rögtön kiabálni kezdett a maga módján, én pedig (ha a crup nem úgy fejezte volna ki fájdalmát mint egy asztmás, hörgő mopsz) legszívesebben megfojtottam volna azt a fiút.
Lumpsluck felfigyelt a zajokra, de - hála' - hamar elhallgatott, így nem is kellett odajönnie. Pfuh, micsoda szerencse, gondoltam.

Nem kellett volna így elszólnom magam.
Nyugodtan folytattam volna tovább az órát, amikor mellém került egy mardekáros. Nemigen foglalkoztam vele, amíg a crupok meg nem orroltak egymásra. Egy ideig csak csendben méregették egymást, majd a másik kapva kapott a lehetőségen, és aprócska fogait belemélyesztette... a crupom farkába. Ez nem az ő napja... De ezt már nem tűrhette tovább. Ajjaj.
Nem tudtunk mit tenni, sem én, sem a fiú. A két lény acsarogva rontott egymásnak, már amennyire ekkora lények egymásnak tudnak rontani. Mostmár mindenki idenézett, amin nem csodálkoztam. Ilyen hangos, hörgő-mormogó crupokat sem láttam még, de szerintem azért mert még verekedő crupokat sem láttam. Az viszont biztos hogy élesek a fogaik, mert már mind a kettő csupa seb volt.
Ekkor a tanár átrontott a diákok sűrűjén, felkapta az egyiket, az pedig nem mert ellenszegülni. Lumpsluck tekintélyt parancsolt az biztos.
 
-Kié ez a két crup?- Dörrent a hangja, mire lassan felemeltem a kezem. Nem mintha tehettem volna róla, hogy a másik crup az enyémet felidegesítette, de ha már az enyém volt, ez elől nem tudtam meglógni. Hamarosan a másik kéz is a magasba lendült. A mardekáros fiú volt az.
-Ti ketten- Mutatott ránk Lumpsluck -Itt maradtok segíteni!-
Lemondóan fújtam ki a levegőt - ennek a délutánnak is lőttek. Engedelmesen megvártam amíg a diákok elszállingóztak, majd megkaptuk az egyébként enyhe büntetést. Talán egy óra múlva végzünk is.
Pepecs munka de nem nehéz: be kell pakolni a crupokat a ketreceikbe, mindet a sajátjába a cédulák alapján. utána pedig ki kell kicsit pucolni azokat... Csak nagyjából.
Mielőtt nekikezdtem volna a pakolászásnak, fél szemmel végigmértem a társamat - de nem különösebben. Mardekáros, miatta kell büntetőmunkát csinálnunk (najó, a crupok miatt) és ez már éppen elég.

//egy apróság, direkt hangsúlyozták Lump Klubbon, hogy Lumpsluck viszi a Legendás Lények gondozása órát//

*Lények, csodálatosak, veszélyesek, különlegesek és imádnivalóak, de azt hiszem ezt csak azok érthetik meg igazán, akik kézközelből tanulmányozzák őket. Mint én Mephistót. Hiába bír vajmi csekély mágikus tulajdonsággal, ő akkor is egy bestia, önálló akarattal, elképzelésekkel, érzelmekkel, tehát nagy megtiszteltetés a barátságába férkőzni, hiszen csak így hagyja nekem, és csak nekem, hogy a mindennapi életébe belepillantsak, hogy amögött a délceg kandúr mögött, amit más, felületes szemlélő lát láthassam a szeretetéhes kiscicát, akinek becsvágya tetszeni, nem csak önmagának, de másoknak is, akinek éppúgy megvannak a maga pozitív és negatív tulajdonságai, mint bárki másnak. Rajongom érte, főleg olyankor, amikor úgy csinál, mintha ő is szeretne engem, de per pillanat ő valahol vadászik, én pedig egyéb lényeknek szentelném megbecsült figyelmem, ha lennének egyéb lények. Enyhe viszolygással pillantok az előttem ülő, meglehetősen morózusnak tetsző kutyafajzatra, miközben azt kell olvasnom a könyvben, hogy sokan tartják házi kedvencnek, csak a farkát kell levágni. Ezt? Kedvencnek? A könyv felett az állatra nézek, az forgatja a fejét. Azt az ostoba, buta fejét. Crup. A teste kicsi, de hol van egy macska arányosan kecses testéhez képest? Nagy, buta fején bamba kifejezés, villás falka néha megrezzen, mintha csóválni akarná. Ráadásul olyan agresszív szeme van. Sóhajtok, becsapom a könyvet, erre összerezzen, felvinnyog. Jól vagy, ijedezz csak, annál kevesebb dolgom van veled. Mintha Hagrid óráján lennék, az az emeletes balfácán se volt képes normális állatokat mutatni nekünk, de Lumpslucktól többet vártam a felvezetés után. Bár mondjuk Hagrid is jól kezdte, olyanokkal kéne foglalkoznunk, mint a hippogriff. Vagy éppen rendes, bár az azzal való találkozást alighanem csak a csoport kis százaléka élné túl, élen velem.
Ekkor a dög, mármint a dögöm elrugaszkodik, acsarogva az egyik csaj dögjére veti magát. Unott pillantással végigmérem a gazdát, meg tudom érteni a crupomat. Másra úgyse jók, mint gyakorolni rajtuk a pusztítást, csak éppen ez az óra nem erről szól. Mindazonáltal köpni-nyelni nem tudok, mikor meghallom azt a méltatlanságot, hogy büntetőmunka, egy ostoba, rühes patkánykutya miatt, akit legszívesebben feldarabolnék és megetetnék a macskámmal. Még jó, hogy a csaj is itt marad, micsoda sárga talárszegély, egy hugrás, már csak ez hiányzott, kurta fintorral az arcomon megkerülöm, hogy még véletlenül se érjek hozzá, elvégre ki tudja és elkezdem a helyükre rakni a rohadékokat, amelyik nem megy magától, azon segít a sóbálványátok.*
-Ne tátsd a szád-*nézek a lányra szúrósan, aki ahelyett, hogy követné a jó példát, hogy mielőbb végezzünk, engem nézeget. Igen, vitathatatlanul szokatlan látvány lehetek, hogy nem úgy áll rajtam a talár, mint egy utolsó balfácán hugráson, de jobb szemeknek tartogatom a látványt.* -Kábíts is őket nyugodtan, bajuk nem lesz tőle-*meg attól a gyors Suvickustól sem, amit végigküldök a helyükön, bár félénk vinnyogásuk arra utal, hogy nem szeretik ezt a bűbájt.*

// bocsi a hibáért, javítottam :) //

A fiú kitett magáért.
Nem véletlenül abba a csoportba sorolhatták ezt a szerzetet, általában a Mardekárosok bunkóak a másikkal minden ok nélkül. Még egy pont mínusz tőlük, mármint az én szememben - pedig senki se mondhatja, hogy én negatívan állok hozzájuk, de ezesetben letettem a bemutatkozásról. Nem rémlett a neve sehonnan, bár nem hiszem hogy sokat veszítettem volna vele. Azt viszont határozottan tudtam, hogy nem tátott szájjal bámultam rá.
-Nem is volt nyitva- Feleltem, de a szúrós pillantását nem kaptam el, mivel épp egy virgoncabb crupot próbáltam begyömöszölni a ketrecébe. Amúgy se nagyon küldözgesse a szúrós nézéseit, mert nem én tehetek arról hogy itt kell időznünk a pakolással. A Suvickus viszont jól jött, mínusz 30 perc a büntetőmunkából.
~Hogy kábítsam el?~ Gondoltam, majd néztem rá az egyik nagy szemekkel rám meredő crupra, aki elég komikusan festett ahogyan a duplafarkát csóválta. Hogy mondjak rájuk Stuport? Hát, nem véletlenül a Hugrabugba osztottak, de inkább itt maradok tovább, mint hogy sorra mindet kifektessem a Stuportól. Nem olyan nagy dolog, hogy ne bírjam ki, már a Suvickustól is kiakadtak. Inkább a fiúra küldök egy Silencio-t, bár úgy meg csak a crupok hörgését fogom hallani, ami pedig elég idegesítő.

-Az Evapores egyszerűbb lenne, azt mondanánk hogy elszöktek- Jegyzem meg csak úgy, közben próbálok egy másik kapálózó lényt belegyömöszölni a ketrecébe, aki hálából jól megharapta az ujjam. Felszisszentem, erőteljesen megragadtam (a szorításomból a crup rájöhetett, hogy ez már nem játék, kicsit felhúzott a dolog) beleraktam a ketrecébe, majd rácsaptam az ajtót. Akaratlanul is a társam felé pillantottam, akinek valószínűleg feltűnt a zaj, de hamar elkaptam a tekintetem. Ez a pillantás viszont elég volt ahhoz, hogy rájöjjek ki is ő. Ja, hogy Seraphin Lamartin a mardekárból. A sérült ujjam a számba vettem, de semmi pénzért nem hangoztattam vagy panaszoltam volna el, hogy megharapott az egyik kis dög. Mostmár én sem néztem úgy rájuk, mint holmi aranyos kedvencekre, de rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg nem ez lesz az utolsó sérülés. Vannak köztük harcias állatok is, és ha nem akarnak bemenni a ketrecbe akkor nem is fognak, csak ha kemény leszek.

Az nem jutott eszembe, hogy esetleg előkapjam a pálcámat és elmondjak egy varázsigét a vérző ujjamra, annyira elfoglalt a pakolászás meg az hogy minnél hamarabb végezzek. Már előre vártam, hogy a fiú beszóljon amiért annyira béna voltam, hogy hagytam hogy megharapjon egy crup.

//köszönet, tökéletes 8)//

*Nagyon komoly. Ahogy felnézek körülbelül egy másodpercig tömény értetlenséget sugall a tekintetem. Nem is volt nyitva? Mármint mi? Aztán előhomálylik a tudatom azon feléből, amelyikkel mások agyával szoktam gondolkodni, hogy megértsem őket a válasz. Jah, hogy a szája! Elvigyorodom, bár ezt a mosolyt nem kívánom senkinek, olyan tipikusan Mr. Lupenes mosoly. Minél szélesebb annál jobban fog fájni.*

-Hát persze, hogy nem-*mondom válaszol, lepöccintve az esetleges további értetlenkedését, olyan cukormázas nyájassággal, hogy értelmezni tudja, még ő is, hogy hova helyezem értelmi képességei szerint. Pedig nem is tűnt annyira fiatalnak. Korombeli lehet szinte. Szörnyű. Még az is lehet, hogy az én évemben született és ennyire telik tőle. Ez annyira megalázó.*

-Szerinted hogyan kábítunk el valamit?!-*egy pillanatra kiesek az egómból, felhörrenek, kiegyenesedem és a kezében tartott állaton bemutatom, hogyan is néz ki az a piros fénnyel villanó varázslat, aminek a nyomán kábultan ernyed el az állat.* -Még egy ilyen kérdés és kénytelen leszek becsukni valamelyik mellé-*nagyon komoly. Teljesen sokkoló, ezt megkérdezni, hitetlenkedve rázogatom a fejem, még kell pár perc, mire napirendre térek a dolog felett és úgy érzem, hogy az sem lesz tartós. Ezen még elrágódok, az ágyon fekve, forgolódva, aztán mint az álomjáró elindulok, hogy megkeressem a megfelelő orákulumot, akinek elpanaszolva az esetet könnyíthetek a lelkemen. Miért?! Miért kell hugrabugosoknak születniük? Miért nem születhetnek ők is értelemmel? Feleslegesen elpazarolt testek… nagyot sóhajtok.*

-Igen, sokkal egyszerűbb lenne, de sajnos itt vagyok én és Lumpsluck professzor egyszerűen nem hinné el, hogy néhány kutyaszerű kisbestia kifogott rajtam-*nem kioktató, tényközlő a hangom. Tőle aztán bármi történhetne, legfeljebb nézhetné a kutyák lázadását, hiszen lám, még a pálcáját sem találja, nem is nyúl érte, boszorkány az ilyen, vagy  csak valami elkeveredett muglikorcs?! Nem… nem szidjuk a diáktársakat, nem illik, sajnos nem tehetek ellenük semmit. És még csapkod is. Felé pillantok, megcsóválom a fejem.*
-Azt ugye nem akarod mondani, hogy megharapott az egyik… rácsaptad az ujjadra a ketrecet? Gratulálok.

"Hát persze hogy nem" - hallom a hátam mögül.
Az a gúnyos, lenéző, cukormázas hangsúly arra késztetett hogy ránézzek. Lehet nem kellett volna, mert az a még édesebb, tipikusan sunyi, rókás mosoly még jobban felrántott - rég nem húztak fel ennyire. És akkor mit számít, hogy ki melyik házba van... csak egy Mardekáros lehet ennyire bunkó. Ha még egy ilyet mondd, tuti behúzok neki egyet, gondoltam, bár reméltem hogy csak gondolom, és nem teszem meg. Akkor 100 százalék, hogy én is kapnék egy Stuport az arcomba, vagy legalábbis idecsődülne a fél tanársereg. De tuti nem úsznám meg. Hát persze, hogy nem alaptalan az a fenenagy egója, biztosan Lumpsluck vagy Piton prof egyik kedvence.

Elfordultam, próbáltam a felgyülemlett energiámat a pakolásra fordítani, hogy minnél hamarabb befejezhessük, és nagyjából le is csillapodtam. Bár ahogy Seraphin-ra pillantottam, nem voltam ebben a korai befejezésben olyan biztos.
Utolsó beszólásán, miszerint becsuk az elkábult crup mellé a ketrecbe, csak elmosolyodtam.
Aztán feltűnt, hogy még mindig vérzik az ujjam, amit persze ő is észrevett. Komolyan, mint a cápa, csak a vérszagot érzi meg.. Elfintorodtam: ahelyett hogy segítene, még gúnyolódik. "Gratulálok".
Inkább elővettem a pálcámat, elmormoltam egy varázsigét és egy mozdulattal helyretettem a sebesült ujjat. Még szerencse hogy észrevettem, különben már a padlóra csepegett volna a vér. Az pedig elég feltűnő lett volna a fekete padlón, Lumpsluck sasszemének is feltűnt volna, és akkor a végén még az lesz hogy mi bántottuk a crupokat. Vagyis én. Na mindegy.

Az ujjamra csaptam a ketrecet? Nem, de szerintem egyértelmű, hogy megharapott az egyik lény... Az is lehet, hogy az amelyik a másiknak ugrott. Nagyot sóhajtottam.
-Attól még hogy gúnyolódsz, nem végzünk hamarabb- Mondtam neki, bár nem hittem hogy értékelni fogja amit mondtam, és én sem mondtam szívesen. De ha ő úgy, akkor én is így. Egyáltalán nem akartam hogy a "beszélgetés" ide fulladjon, de mostmár mindegy.
Tovább rakosgattam a crupokat. Azok talán megérzeték a légkörben a feszültséget, de nem ellenkeztek és kapálóztak többet, így a Stuporra sem volt szükség. Remek.

Ahogy teltek a percek, kezdtem valamiféle bűntudatot érezni. Én! Amikor semmit sem csináltam, csak odamondtam neki hogy fogja be. Talán nem is ezért volt... hanem mert  zavart ez az elharapódzó légkör meg utáltam haragban lenni valakivel. Főleg olyasvalakivel, akivel büntetőmunkára vagyok ítélve.
Aztán végül kimondtam, ami piszkálta a csőrömet.
-Egyébként te engem utálsz ennyire, vagy azt a lányt aki miatt itt kell pakolásznod? Mert ha a második, akkor inkább őket utáld-
Mutattam immár meggyógyult ujjammal a még mindig rengeteg, szabadon szaladgáló kutyára, akik kiélvezték, hogy még nem kell a parányi ketrecükben üldögélniük. Hangom egyáltalán nem volt szomorú vagy csalódott, inkább érdeklődő. Tényleg érdekelt, mit válaszol. Hiszen engem miért utálna? - csak alig ismerjük egymást. Névről, kábé ennyi. De ha ő tud egyéb negatív okokat felhozni, csak tessék, meghallgatom.
Maxiumum kiderül, hogy enyhe "rasszista hajlamai" vannak a Hugrásokkal szemben.

*Kicsit megértem ezeket az állatokat, főleg most, hogy már nem ugrálnak annyira, hiszen a varázslatokat parányi kis agyuk rémisztő valaminek regisztrálja, amitől félni kell, nem mellesleg teljesen helyeslem ezt a fajta hozzáállásukat. De ezen továbblépve megközelítem megint a lényeget, mielőtt a gondolataim továbblöködnek, szóval nagyon megértem őket, mert kis helyen kell érezniük egymás szagát, hallaniuk egymás acsargását, érezniük egymás jelenlétét... nagyjából én is így érzem magam. Itt vagyok, összezárva, közös, értelmetlen munkára kárhoztatva, egy olyannal, aki annyival, de annyival mélyebbről jött és mélyebben is fog megpusztulni, hogy az fájdalmas számomra.*

-Gúnyolódtam volna?-*felvonom a szemöldököm, kiegyenesedek, odébb lépek. Nem sietek sehova, de ennek ellenére gyorsan és tempósan végzem a feladatot, főleg, hogy pálcát használok hozzá, bár lám lassan ő is rájön, hogy boszorkány és nem folyatja a vérét a padlóra, hogy aztán beivódjon a nemes fába. Kár lenne a padlóért, igazán régi munka lehet, emiatt kicseréltetni alig lenne szívem.*-Hogy micsoda dolgok vannak...

*Őrület. Ahogy mindenki megakad a gúnyon. A tényen magán, mintha valami felháborító, nem is emberi dolog lenne, hanem valami förmedvény, amit a magamfajták tudnak kezelni, de számukra mindig valami idegen és hátborzongató dolog marad. Ahelyett, hogy elgondolkodnának a tényen, hogy vajon mi csikarhatta ki belőlem ezt a viselkedést, áh, dehogy, még véletlenül sem az, hogy okot adtak rá, hogy szánandóan viselkedtek, hogy méltatlanok egyszerűen mindenre, ami értékkel bír, és erre ráadásul még nekiállnak picsogni, már nem is tudom kitől hallottam ezt a szót, de legyen bármilyen közönséget, kifejezi a lényeget.*

-Ez egy teljesen komoly kérdés?-*felegyenesedem, megvakarom az állam, megpörgetem az ujjaim között a pálcám, egy fehér szikraesővel visszazavarok két csavarodni akaró állatkát a biztonságosnak vélt ketrecbe és bezárom őket.*-Komolyan azt feltételezed, hogy nem tudok különbséget tenni néhány primitív állat és közted? Ennyire azért ne becsüld le magad-*alighanem árnyalatnyit hirtetlenkedő lehet a hangom, amiben nincs is semmi meglepő.*-Ezek állatok, úgy kell nekik, marják egymást, ez a természetük, Lumpsluck professzor, pedig alighanem nem volt egészen a helyzet magaslatán, amikor engem jelölt ki erre a feladatra. Semmi köze a vélt ellenszenvemhez-*biccentek, bezárok még egy ketrecet.*-Ahhoz csak és kizárólag annak lehet köze, hogy rosszul vagyok a szerencsétlekedéstől, bénázástól és attól, hogyha valaki boszorkány létére csak hosszas gondolkodás után jön rá, hogy mire is való az a fapálcika a zsebében. Egyéb óhaj?

Hát ez remek.
Ez a gyerek nagyobb színész mint gondoltam. "Gúnyolódtam volna?" - az az ártatlan tekintet, a szemöldökfelhúzás... Már most elegem volt belőle. Igenis gúnyolódott azzal, hogy szerinte a ketrecet csaptam rá az ujjamra, és nem mellékesen gratulált is hozzá. Mi ez ha nem gúnyolodás, más baján szórakozni? Ezek szerint ő valami más csoportba sorolja az eféle beszólásokat. De csak tessék, hadd csinálja ha jólesik neki. Rólam úgyis lepereg.

Aztán egy pillanatra úgy tűnt, "komolyra" fordította a szót, mikor felegyenesedett és helyére küldött két virgoncabb crupot.
De aztán a válaszából ítélve eléggé félreértette a kérdésem. Én egyáltalán nem a crupok szintjére soroltam magam, bár rettentő kedves tőle, hogy ő sem; egyszerűen csak arra voltam kíváncsi, miért ilyen utálatos velem. Szerintem nem érdemeltem ki. Mondjuk benne van a pakliban, hogy mindenkivel ilyen, nem igaz?  
Gyorsan kiegészítette magát, mint aki rájött hogy kihagyott egy fontos tényezőt. Szavaival élve: a "szerencsétlekedésem és bénázásomat". Jó, hogy legalább Seraphin tökéletes.
-Semmi. Nagy kár, hogy nem lehet mindenki olyan mint te.- Feletem az "Egyéb óhaj?" kérdésére, hangomból mellőzve mindenféle élt és gúnyt, bár rájöhetett hogy nem kedvességből, sem elismerésből mondtam, inkább hasonlóképpen viszonyultam hozzá, mint ő hozzám. Egy halk sóhaj kíséretében visszafordultam a kis lényekhez, akik immár félve figyelték minden mozdulatunkat a használt varázslatok miatt. Mondjuk úgy, hogy inkább ráhagytam a fiúra, minthogy egy ilyen dolgon felhúzzam magam. Nagyon nem érdekelt, hogy szerencsétlennek és bénának titulál a kis baklövésemért, csak mert nem állítottam el egyből a vérzést. Talán csak azért, mert én annyira belemerültem a pakolászásba, hogy hamarabb befejezzük. Nem érdekes.

Bántott, hogy ide fajult a beszélgetés, bár nem is vártam el, hogy két büntetőmunkára ítélt diák - ráadásul egy mardekáros és hugrabugos! - egyből összehaverkodjon, nade ez azért mégis túlzás. Vajon minden mardekáros ilyen? Kapásból beugrott egy, aki egyáltalán nem, legalábbis nagyon reméltem hogy jól gondolom. Aztán eszembe jutott, hogy vajon Sera tudja az én nevem? Bár azt valószínűbbnek tartottam, hogy egyáltalán nem is érdekli.
Nem is mondtam neki mást, ha megtöri valaki a csendet, akkor az ő lesz.

-Valóban nagy kár... bár utálnám azt a sok kék szempárt, ami körbevesz, de ha a tökéletességemre gondoltál, akkor bizony valóban nagy kár-*pillantok rá, ez a lány. Elbűvölő mosolyt csalogat a számra, éppen úgy, mint egy kedves látvány, egy szép szempár, egy ölelő mozdulat, csak éppen ez a mosoly egészen másféle, keskenyebb, hidegebb, a szemem hozzá passzolva villan, jegeces bájjal, tündéri fénnyel. Mindenestül úgy festhetek, mint aki remekül szórakozik, hiszen így is van. Remekül és egyre remekebbül.*
-Bár minden múlandó-*ahogy a szőrmókok uralma is a kedves terembe, nem telik már negyed óránkba, sőt, talán tíz percünkbe se, mire a szerencsésen általam megfékezett vakarékokat a helyükre, akik behúzott farokkal, vagy éppen kába fejjel bámulnak maguk elé, nem mintha az ilyen egyszerű teremtmények képesek lennének igazi érzelmi intelligenciára, de vélhetőleg vad gyűlölet melengeti piciny és jelentéktelen szívüket irántunk. Oda se neki. A terem bejárata felé lépek, ahol már vár az édes szabadság sósan kastély íze, a folyosók homálya és hidege, az emberi jelenlétek nyoma és emléke mindenfelé, ahol ma diákok jártak, ha nincs szerencsém, akkor a nagyterem előtt is kénytelen leszek találkozni némelyekkel. De előtte még félig hátrafordulok a lány felé.*
-Jah, mielőtt elfelejtem, jó lenne, ha megjegyeznéd, hogy boszorkány vagy, pálcahasználó teremtmény, tehát NEM haraptatod meg magad kis állatkákkal, aztán nem állsz, mint akit megnézett magának a baziliszkus, hanem cselekszel-*és gondolom ez a fajta is aurornak készül. Visszafordulok, azt ajtóhoz lépek.*-Álmodj rémeket.