Roxfort RPG

Ez a terem tágas és világos, mivel az előadásokra általában az egész évfolyam egyszerre jár. A kétfős padok félkörívben, sugarasan vannak elhelyezve a katedra körül. A falakon rengeteg térkép és ábra látható, többek között családfák és híres történelmi alakok portréi.

~ Miss. Aureole ~

- Jövő órára, pedig ne felejtsék el elhozni a házi dolgozatukat, akik, még nem adták le! Azaz utolsó határidő. Akkor minden jót. – bocsátottam el a diákakt.
Mint mindig, most is szinte azonnal eltűnt a társaság nagyobbik fele, akik már az óra vége előtt öt perccel elkezdték elpakolni a holmiukat. Meg is értettem őket. A hét utolsó órája volt nekik is és nekem is, ráadásul dupla mágiatörténet. Őrülhettem, hogy nem aludtak el rajta.
A nyitott ablakon beáramlott a tavaszias levegő, de én a diákjaimmal ellentétben sajnos nem voltam szabad ezzel az órával. Várt még rám egy adag kijavítandó esszé a varázslóvilág és muglik fejlődése témában. Már előre jót mosolyogtam magamban némely diák írásán, mert túl tág téma volt ez ahhoz, hogy ne kerüljenek bele irdatlan nagy ostobaságok.
A múltkori dolgozatokban is akadt jó pár érdekesség.
„A kobold lázadás központja a Szellemszálás volt, azért mert az ottani szellemek segítettek a koboldoknak.” „A kobold lázadás azért tőrt ki, mert nem bírták elviselni tovább azokat a fura zöld ruhákat.” „A kobold a lexikon szerint pajkos, jókedvű manó. Ez nem igaz. Szerintem undokok.” „Ha harcra kerül a sor, akkor lándzsával, szigonnyal támadnak, és lehetőleg kerülik a közelharcot. Sajnos kicsi kezük miatt nem tudnak messzire dobni, ezért vesztettek.”
Volt viszont olyan is aki megpróbálta egy mondattal letudni az egészet. Na ilyenkor szokott a jóságos tanár bácsi bekeményíteni. Nem szerettem, ha valaki link. Ha már csinálunk valamit, akkor azt teljes odaadással tegyük. Ne pedig félvállról. A késéseket is ezért bűntettem.
„A koboldok gőgösök és beképzeltek, vesztetek és kész. Mit kell ezt túl ragozni?”
Ennyit írt az egyik diák. Ez volt neki a kobold felkelés. Ezután kapott egy jó adag plusz munkát és persze ezt is rendesen el kellett készíteni, de legalább az óta rendesen készül az óráimra.
Félreértés ne essék. Nem én vagyok az ördög és tudom, hogy a legtöbben a hátuk közepére sem kívánják ezt a tantárgyat. Meg értem én őket, de sajnálatos módon, ha a történelemről van szó elég maximalista tudok lenni. Mese nincs. És a mágiatörténet kötelező… akkor legalább tanulják meg jól. Ráadásul az ötödikeseknek idén RBF vizsgájuk lesz. Azon pedig illik elég jó jegyeket szerezni.
Rengeteg érdekességet láttam már a tanári pályafutásom során. De az abszolút kedvencem egy elsős gyerkőc dolgozatában volt.
„A mágia már az őskorban is fellelhető volt, ahol az ősemberek meztelenül ugrándoztak a tűz körül, és artikulátlanul énekelgettek. A varázslógénekkel rendelkező egyedek, pedig a sámánok voltak, akik elégedetten nézegették idióta meztelenül táncoló társaikat.”
A mai napig nem tudom, honnan vette ezeket az a Griffendéles, de én nagyon jót mosolyogtam rajta. Főleg azon, ahogy elképzeltem az egész jelenetet. Persze volt némi igazság is abban, amit mondott, de… hát igen.
Szokásom volt felolvasni a hibákat egy-egy beadott téma után. Pontosan amiatt, hogy tanuljanak egymás hibáiból a diákok, de mindig csak névtelenül tettem. Nem akartam senkit megalázni, nem az volt a célom.
Ellöktem magamat a tanárasztaltól, ahol eddig voltam és hátra sétáltam mögé. A maradék diák, aki még szedelőzködött is szép lassan elhagyta a termet én pedig úgy gondoltam belekezdek a javításokba. Miután mára nem volt több órám, így a taláromtól is megszabadultam. Hiába a tanároknak is kötelező uniformis, azért nélküle mégis csak kényelmesebb.
Egy kék selyem ing volt alatta egy fekete nadrággal. Hát igen… A nővéremnek köszönhetően belém lett verve a stílusos öltözködés. Azt próbáltam volna csak meg egyszer is, hogy szakadtan nézek ki mellette. Úgy gondolta, ha már ikrek vagyunk,  és az évek múlásával teljesen elkezdünk különbözni egymástól, akkor az a minimum, hogy stílusban egyezzünk. De lehet, hogy a francia mivoltomnak is köszönhető, hogy férfi létemre adok a külsőmre.
A talárom egy könnyed mozdulattal rádobtam a szék támlájára én pedig leültem. A kezembe vettem a pennám a ma beadott dolgozatokat, pedig magam elé húztam. Lássuk akkor.

{ Daniel Raimbourg professzor }

A terem mellett várakozik, hátát a falnak vetve. Zöld-bársony mappáját magához öleli, hattyúszín haja körbeöleli várakozó, mozdulatlan alakját. Még így, csukott ajtón át is kihallatszik a tanerő hangja, ahogy útjukra engedi a tanulókat.
A mély bariton tulaja most is precíz pontossággal fejezi be az órát. Elődje, Binns bezzeg... olykor azt sem vette észre, ha a csoport egy része, egy-két tanuló kilóg az órájáról. Vagy esetleg meg sem jelenik ott. Csak szuggerálta a jegyzeteit, miközben fel-alá lebegett s tulajdonképpen nem zavartatva magát, unalmas hangon olvasta fel az anyagot. S habár azóta szerencsére élő ember áll a katedrán, úgy tűnik, ez a fajta változatosság nem volt elég ahhoz, hogy a diákoknak a véleménye is megváltozzon a tárgyról.
Szinte új életre kelnek, ahogy átlépik a termet és a folyosót elválasztó mezsgyét. Fellélegzésük izgatott, csalódott, vagy flegma csivitelésbe vált, ahogy egymás mellé csapódnak és mintha mi sem történt volna zökkennek vissza a mindennapi apró-cseprő problémáik közé.
A hószín lány nyugodtan áll tovább, csak a teremből kiszökő óvatos szellő simogatja meg lágyan a hattyúszín haj selymes tincseit. A türelem mindig nagy erénye volt, habár most nincs túl nagy szüksége rá. Az utolsó diákok is hamar kiszállingóznak a Mágiatörténet tanteremből.
Ennek ellenére szívdobbanásokig vár még, míg az utolsó tanuló is befordul a sarkon, csak aztán löki el magát kényelmesen a faltól. Hattyúszín haját finom mozdulattal terelgeti hátra, miközben belép a terembe.
Higanyszín tekintete lusta ráérősséggel simítja végig a világos terem különböző pontjait. A térképeket, a mozgó, változó ábrákat, színes, díszes portrékat és terebélyes családfákat. Annyi-annyi minden van ebben a teremben. Titkok, rejtélyek, izgalmak... csak találni kell valamit, ami felkelti az érdeklődést. Ő szívesen járna híres történelmi személyek álmaiban... s ha minden igaz...
Pillantása az asztala mögött ülő Daniel Raimbourg professzorra siklik. Ahhoz képest, milyen tárgyat tanít, szenvtelenül fiatalnak tűnik. Mondjuk, Angelle el sem tudná képzelni, hogy ilyen fiatalon, ezzel a fajta érdeklődési körrel egy teremben sínylődjön nap mint nap. Ráérősen fürkészi a professzort, noha ez a ráérősség lassan már-már zavarónak tűnhet. Fiatal, jóképű és még ízlése is van. Nem csoda, hogy az izgatott lányok meggypiros ajkán újra és újra megfordul a férfi. Ő pedig akarva-akaratlan is kénytelen egy-egy dolgot meghallani. Vannak pletykák ugyan, de azok nem túlzottan érdeklik... egészen addig, míg valami érdekesről nem szólnak.
Szórakozott félmosolyra húzódnak a fakó ajkak, bár meghajlásába előreomló hattyúszín tincsei némileg eltakarják ezt a fajta megnyilvánulást.
Zavartalanul indul hát a professzor felé, könnyed, finom léptekkel.
Egészen a tanári asztalig sétál, ott áll meg közvetlenül előtte.
Talán elnézést kellene kérnie, amiért így a munkájába vágott.
Valamit körmölhetett, esetleg dolgozatokat javít...
Fakó ajkain újból feldereng a finom félmosoly, ahogy halk hangja utat tör a csendben. Azok a fránya, gyenge hangszálak...
- Kérem nézze el, hogy megzavarom – hajt fejet finoman – A segítségére lenne szükségem... remélem, támaszkodhatok a tudására... - finoman félre dönti a fejét. – ...és a diszkréciójára.
Igen, ez fontos. Minden tekintetben az első.
Nem szeretné, ha kitudódna, ami elhangzik majd. Meg... egyébként sem bízik meg senkiben. Így a szükségesnél többet nem fog elárulni sem jövetelének céljáról, sem egyéb ügyekről.
A választ nem várja meg szemben a férfivel, elfordul, hogy puha léptekkel az ablakhoz sétáljon. Megáll előtte, hunyt szemmel élvezi, ahogy a friss, tavaszias szellő megcirógatja, ahogy derékig érő hajával pajkosan játszik, sodorgatva a fehér tincseket. Mélyet szív a tavasz illatából, hogy megtöltse, kitöltse...
~Bátyám...~
- Úgy hallottam, Ön ezelőtt Franciaországban élt. Feltételezem – pillant hátra válla fölött lustán – a borokhoz is ért.
Visszafordul, hogy a kastélyt körülölelő parkot vegye szemügyre.
- Valakinek, aki fontos a számomra, nemsokára születésnapja lesz és visszalátogat hozzám. Kérem, milyen különlegességet ajánlana egy heves, tüzes vérű ifjúnak?
Bemelegítés. Természetesen, nem ezért jött. Nem csak ezért. Ám szükséges lefutni bizonyos köröket, hogy azokból kipuhatolózza a professzort. Ám ez számára nem akadály... ahogy egyik háza-bélijének sem lehetne az.

Lassú, könnyed léptekkel közeledik felém egy hattyúszín hajú, törékeny szépség, de még csak észre se veszem, annyira bele vagyok merülve a javításokba. Nem tudnám meg mondani meddig állhatott a tanári asztal előtt, tőlem csak egy lépésnyire, mikor megszólalt.
Lágy, csendes hangja zökkentett ki a házi dolgozatok javítása okozta történelmi elmerülésemben. Halk és ismerős hangocska volt, az egyik diákom állt szemben velem, Angelle Aureole.
Bájos és törékeny kislány látszatát kelltette, de éreztem, hogy sokkal több tűz és vadság lakozik benne, mint a külseje elárul. Jó tanuló volt és azok kevesek közé tartozott, aki szerette a tárgyamat, legalábbis én így éreztem.
- Nyugodtan számíthat a diszkréciómra Miss. Aureole. – mondtam, bátorítóan mosolyogva a mardekáros fiatal hölgyre.
Fogalmam sem volt, miről lehet szó, hogy épp nekem mondja, hisz általában a diákok nem szoktak hozzám fordulni. Igaz előfordult már. A karácsonyi bálon, de akkor sem volt jellemző. Engem inkább csak egy fiatal messzi földről jövő tanárnak tartottak, akinek az egyik legunalmasabb tárgya van a világon. Mondjuk próbáltam mindenki számára izgalmassá tenni azt a tudományágat, ami nekem a világot jelentette, de sajnos egyeseknél nem jártam sikerrel.
Angelle már az ablak előtt áll és ahogy a lágy szellő a hajába kap… Colette…
Nem! Rá nem szabad gondolnom! Végleg ki kell törölnöm az emlékeim közül. Férjhez ment és pont. Elvesztettem, ez ellen már semmit sem tehetek.
De vajon mit óhajt tőlem ez a leányzó? Miben állhatok a rendelkezésére pont én?
Szerencsére nem kellett sokáig várnom a válaszra, igaz volt egy olyan sejtésem, hogy nem csak emiatt jött.
-Borok… Egy fiatal, heves és tüzes vérű ifjúnak… Hmm…- gondolkodtam hangosan
Nem voltam egy igazán nagy bor szakértő, de azért ismertem néhányat. Jól feltételezte, a franciák valamiért, de tényleg az összes, értenek a borokhoz. Igaz, mint rám sem, a legtöbbre nem lehet rámondani, hogy szakértő lenne, de meg tudtuk állapítani melyik bor jó és hogy az adott menühöz mi illik. Meg azért azt, hogy kihez milyen ital illik.
- Mindenféleképpen a vörösek közül ajánlanék, ha valóban elég tüzes, azaz ifjú akkor más szóba sem jöhet. A Chateau La Tonnelle Haut-Médoc 1993-as évjárata például szerintem, illene hozzá. Illatában a vaníliát, gyümölcsöket, ízében a gyümölcsösség mellett fás jegyeket érezhetjük. De ami az én kedvencem, az, ugyanarról a borvidékről származik, mint az előbb említett, a Chateau Lamothe-Cissac Vieilles Vignes 1991, csak ennek az illatában gyümölcsöket, harmonikus ízében fekete csokoládét, karamellt, meggyet érezhetünk. Ízben, pedig csak annyi az eltérés, hogy számomra ez enyhén zamatosabb.
Íme. Ez voltam én. A fiatal férfi, aki mindent túlmagyaráz. Talán az óráimmal is ez baja sok embernek. Hogy szerettem részletesen kifejteni mindent, mert számomra minden egyes apró részlet is fontos volt.
A hószín Mardekáros még mindig állt az ablakban és kémlelte az parkot. Már én is felálltam, de eszembe se jutott, hogy a talárom talán fel kéne vennem, inkább fogtam magam és neki támaszkodtam az asztalomnak, hogy várjam egyrészt a lány reakcióját, másrészt, hogy pontosan mit is szeretne. Mert az tudtam, hogy nem csak emiatt jött.
Álltam és vártam, közben pedig a szememben már fellelhető volt egy örömteli kíváncsiság, amit a lány váltott ki belőlem. Az óráimon mindig próbáltam odafigyelni, hogy azért a kellő távolságtartás megmaradjon köztem és a diákjaim között, most nem éreztem ezt. Persze Miss. Aureole a tanárához jött, de mégis csak magánjellegű problémákkal, akkor én sem lehetek annyira merev. Meg jól is esik néha, a mindennapok után kibújni kicsit, a tanár szerepéből és felvenni a valódi énem. Mégis csak egy huszonkét esztendős fiatal férfi vagyok, akinek mondjuk a történelem és a tanítás az élete, de néha… Néha azért jó kibújni a kötelezettségekből.
Természetesen azért ezt nem mutattam. A tanára voltam és ehhez tartanom kellett magam, de talán jobban és könnyebben megnyílik, ha én is kicsit lazábban állok hozzá a dolgokhoz.

{ Daniel Raimbourg professzor }

Hogy valóban tüzes e? Noir...?
Akarattal hunyja le szemeit, hogy száműzze a férfikor küszöbén álló bátyja képét gondolatai közül, de így csak tisztábban rajzolódik ki a sápadt arcon az a hamis, pimasz félmosoly és a fekete szemekben megcsillanó, kifürkészhetetlen vágyak, melyek abból a sötét lélekből tükröződnek...
Az a könnyed hazugság, ami körüllengi alakját...
Még jobban magához szorítja zöld-bársony mappáját, noha elméje élesen figyelmezteti, hogy ezzel semmire sem megy. És nincs annál undorítóbb számára, mint amikor felesleges dolgok terhelik. Igen, ez is csak egy felesleges dolog. Az érzelmek... mit kezdjen velük? Csak megakadályozzák céljai elérésében. Nem tudja hová tenni őket, csak, mint a lassú méreg terjed szét lényében, megfertőzve testét és lelkét. Ő azonban tiszta, s nem engedheti, hogy bármi bemocskolja. Legyen az akár egy érzés-csíra... akár egy idegen érintés.
Sokan láthattak már ellentéteket. De olyanokat, mint ők... keresve sem nagyon találhatnának. Talán apjuk kísérletei okozták a jellembeli és fizikai különbségeket, hogy két ennyire különböző „gyermeket” hozatott a világra, talán a Sors akarta így. Majd kiderül. Kideríti... mindenesetre tény, hogy a két Aureole-nál szélsőségesebb egyén nem található egy családban.
Angelle, a tejfehér, törékeny leány, aki szemlesütve, finoman jár, csendes, halk, beteges... és végtelenül tiszta. Akár a frissen hullt hó. 
Noir, a hollószín hajú ifjú, aki pengevékony mosolyával metszi el mások magabiztosságát s sötét jellemével, furfangos eszével párosult gyorsaságával éri el, amire szüksége van. Lobbanékony, szenvedélyes, magabiztos. És az a hang, ami még az ő, Angelle szívének húrjait is képes megpendíteni...
Megremegnek a deres pillák.
Valóban tüzes.
De ez most nem számít.
A higanyszínű lélektükrök metsző hidegséggel vetülnek a park fáira. Tulajdonképpen a semmibe.
- Chateau Lamothe-Cissac Vieilles Vignes 1991 – ismétli halk hangon, kiejtése szinte tökéletes. Igen, ez is Noir hatása. Ha minden igaz, bátyja neve franciául annyit tesz; Fekete. Igen... nem is ő lenne, ha nem...
- Fekete csokoládé... karamell... meggy... - formálják a telt-fakó ajkak lustán a szavakat. – Igazán érzéki ízek együttese, nem gondolja, professzor? – dorombol a halk hang.
Épp csak egy szívdobbanásig ködösül el a higanyszínű tekintet, már ki is tisztul, ahogy az újabb szavak születnek.
- Köszönöm. Azt hiszem, jómagam is az utóbbi mellett döntök - fordul meg, a kintről befelé lehelő fuvallat óvatosan terelgeti előre hószín tincseit, előresimogatja őket vékony vállain, hogy törékeny alakját takarják. Semmitmondó kifejezéssel tekintetében lép el az ablaktól. Ideje rátérni lassan jövetele céljára.

A professzor, ahogy számított rá, tökéletesen vette az „akadályt”. Könnyedén, zavartalanul és precízen. Igen. Erre volt szüksége. Hogy túlmagyarázná a dolgokat? Ne higgye. Ezt várta. Ezt a pontosságot és tudást.
Áh, a balga diáklányok, akik a háta mögött összesúgnak, mikor elmegy előttük, azoknak fogalmuk sincs, mit is kellene nézniük egy férfiben. Folyton a professzor alakját vagy csak simán a mosolyát csodálják... de hát, ez nem az ő dolga. Mindenki saját maga ítél. Őt nem érdeklik a külsőségek.
Sőt, semmi sem érdekli igazán a célján kívül. A valódi okon kívül, amiért meglátogatta a fiatal professzort. És no lám, a kor nem számít... Remélhetőleg a továbbiakban sem fog.
A falakon lévő képekhez lép. Csodálatos alkotások, precízek, mégis finomak. A történelem művészete, ahogy a régvolt alakok s események megelevenednek előtte. Dicső személyek, aki

- Egy egész kincsesbánya ez a terem... Miért van az, hogy az igazán értékes dolgok megbújnak a jellemtelenség, az egyszerűség mögött? – kérdi, ahogy válla fölött visszanéz a professzorra, finoman felvont bal szemöldökkel.
Talán választ vár. Talán maga is megválaszolja a feltett kérdést... talán találgat... talán... rávezet.
- Meglehet, mert olyan titkokat rejtenek... amelyekben csak az arra érdemesek részesülhetnek. – lustán visszafordítja fejét, hattyúszín haja karcsú derekán túl omlik. - Mit gondol? – duruzsolja a halk hang.

Újabb képek, kárpitok... családfák. Finom, szinte súlytalan léptekkel libben eléjük.
Félrebillentett fejjel fürkészi a cikornyás neveket.
~Milyen, milyen régre nyúlik vissza... csodálatos. Színes... magával ragadó.~
Imádja ezt a tantárgyat. Talán azért, mert nem is annak fogja fel. Inkább egy olyan „mesének”, ahol valódi, hús vér mágiahasználók, varázslények a szereplők, s a világ, amiben játszódnak a különböző történetek még mindig az a világ, ahol ő él. Ahol ők élnek.
Úgy érzi, nem lehet elég mélyre bukni a tudásnak ezen „tengerébe”, hogy minden finom szépségét meglássuk... de talán... talán ez a találkozás most segít, hogy olyasmit is észrevegyen, amit eddig nem. Titkokat tár fel és cserébe titkokról akarja lerántani a selyemleplet.
Ehhez van szüksége egy „vezetőre”, ez esetben Daniel Raimbourg professzorra, hogy segítségével észrevegye ezeket a részletességükben gazdag elemeket.

- Vannak... érdekes álmaim. Mielőtt elküldene a Madam-hoz a gyengélkedőre, bátorkodom megjegyezni, hogy nem szükséges. Rendszeres látogatója vagyok a helynek és tisztában vagyok vele, hogy ezzel a javasasszony akkor sem tudna mit kezdeni, ha én megengedném neki...
- Az álmok tiszták, túlontúl is azok. Már-már megkockáztatom, emlékek. De attól tartok, nem az enyéim. Egy másik kor, egy másik élethelyzet, egy másik... másik személy szemein, lényén keresztül élem át ezeket az „estéket”. – óvatosan emeli meg tejfehér karját és jobbjának ujjai hegyével elragadottságtól részegen, óvatosan simít végig a kárpit egy részén. - Nem vagyok oly botor, hogy bármi bizonyosság nélkül jöjjek Önhöz, professzor. Utánajártam egyes dolgoknak, itt, a Roxfort környékén is, hogy rájöjjek, hogy bebizonyosodjon számomra, nem teljesen a sötétségben tapogatózok...
Hangja egészen elhalkul az utolsó szóra, s megfordul, hogy higanyszínű tekintetét a férfire emelje a terem másik végéből.
- Az alapítók érdekelnének. Tulajdonképpen nem azért jöttem, mert keveslem a leadott anyagot, de talán mégis... tudom, hogy Ön nem ennek az iskolának a tanulója volt egykoron, de feltételezem, hogy tárgyából s érdeklődési köréből adódóan utánajárt némileg e négy személynek. Hugrabug Helga. Az ő személye fogott meg... és tart fogva. Kérem, ha tud valamit róla, mesélje el nekem... igazán... sokat segítene.

  Az ifjú hölgy rövid szünet után szólalt csak meg újra, hogy újra ámulatba ejthessen a hangjával. Nem csak Aureole-ra volt jellemző ez a hangszín, hanghordozás, hanem szinte az összes igazán nemes háztársaira is. Ezt sose tapasztaltam a Beauxbatonsban, ott hiába  voltak meg szintén a máguscsaládok közti ellentétek, de ennyire feltűnően nem. Itt szinte csak ránéztem egy-egy diákomra és megmondtam róla, honnan származik és lassan egy év elteltével, jobban ismertem őket, mint ahogy azt ők szerették volna. De egy tanárnak illik ismerni a nebulóit.
  - Pontosan, érzéki ízek együttese – válaszoltam, de inkább csak olyan megjegyzés szerűen, mert eszembe jutottak, az emlékek, ahogy Colettel ültünk a birtokunk, magaslatain és lábunk alatt ott volt az egész völgy, a madarak csiviteltek, a nap pedig bársonyosan melengette a bőrönket. Oh, Colett…
  Ahogy így az emlékeim rabságába este egy pillanatra, és Angella megfordult az ablakban, hogy a szél pajkosan eljátszadozhasson szinte már fehér tincseivel, hirtelen úgy éreztem Colett áll előttem. Tűz és víz volt a két lány, hirtelen mégis így éreztem. Talán az emlékek játszanak velem undok játékot és tépik fel újra-újra a fájó sebeket, amik nem akarnak begyógyulni.
  A kisasszony lassan ellépett az ablaktól, majd a terem festményeit, térképet, a számomra világot jelentő fantasztikus tárgyakat kezdte szemügyre venni. Tudtam, hogy óhajt még valamit, de egyre inkább nem értettem a leányzót. Először a borok, most meg a történelem csodái… Mit szeretne belőlem kihúzni? De egy biztos volt, nagyon örültem, hogy így áll hozzá ő is a történelemhez, nagyon kevesen voltak hasonló érdeklődésűek ebben az iskolában. A Roxfortos tanulók sokkal inkább kedvelték az izgalmasabb tantárgyakat, ahol a pálcáikat a tudásukat fitogtathatták, a mágiatörténet, pedig nem ilyen volt.
  - A történelmet meg lehet tanulni, bárki képes rá. De már kevesebben vannak azok, akik át is látják és okulni tudnak, őseik hibáiból. De ez sem elég. Nem elég tudni, nem elég okolni, ahhoz hogy a történelem igazán érdekessé váljon, és sajnos ezt sokan nem látják be, fel kell fedezni a benne rejlő izgalmakat. Olyan titkokat rejteget, amik csak nagyon kevés kiválasztott érthet meg, de amit részese lehet ezeknek a titkoknak, többet nem szabadul a múlt csodáiból. De amiért én tanítok, azt egy mugli fizikus fogalmazta meg a legjobban: „A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.” Erre próbálom felhívni a diákok figyelmét, hogy ők ne essenek ebbe a hibába, mert a hibákból igenis lehet tanulni és kell is.
  Lehet, hogy nem igazán erre volt kíváncsi, de még mindig azon az egyetlen lányon járt a fejem, aki képes volt az ujja köré csavarni, és akit elvettek tőlem. Ilyenkor pedig, szégyellem is magam érte, de nem tudtam igazán koncentrálni. Hiába volt jó pár éves már az emlék, nekem még mindig olyan volt, mintha tegnap történt volna meg az a nap, mikor kiráncigálták a karomból a keservesen síró csodaszép szerelmemet…
  Eistenről pedig sejtettem, hogy fogalma sincs, hogy ki lehet, ezért sem említettem meg a nevét, pont elég, hogy egy mugli fizikus, aki mint a legtöbb nagyelme filozofálgatással is foglalkozott. Elég sokan voltak a muglik közül, akiről többet tudtam, mint kellett volna, hisz varázsló létemre, arról a világról, szinte semmit nem kellett volna tudnom, de mugli születésű édesanyámnak és az érdeklődési körömnek köszönhetően ismertem azt a világot is. És nem bántam.
  Miss.Aureole továbbra is a falon lévő képeket figyelte, amik közül jó néhányat már megszokhatott az évek múlásával a falon, de azért voltak közte újjak is. Mikor ide érkeztem kicsit átalakítottam elődöm tantermét, de csak hogy minden, ami számomra szükséges a tanításhoz szerepeljen a tanterem falain. Nem tudom, hogy Binns professzor miért is hagyta itt pontosan a katedrát, de nem bántam, mert szerettem itt tanítani és hiába tartották a diákok a több száz éves szellemet unalmasnak én nagyon tisztelem az öreget, olyan tudást halmozott már fel, amiről én csak álmodozhatok.
  Álmok? Meglepődtem ezen az elmesélésen. Eszembe se jutott a javasasszonyhoz küldeni, hisz ebben a világban hallottam már számtalan furcsábbnál furcsább dolgot és nagyrészükhöz köze volt az ember tudatalattijához, de hogy emlékek legyenek? Ahhoz nem volt elég ez a magyarázat, ahhoz tudnom kellett volna, pontosan mikről is szólnak azok a képek, de az igazán érdekesnek hangzott, hogy másvalaki személyével éli át ezeket. Hallottam már ilyenekről, hallottam, hogy tudat alatt fel lehet idézni régi emlékeket, akár egy másik korból, de már olyan mesék is keringtek, hogy egyes kiválasztottakkal megpróbálják azok a lelkek felvenni a kapcsolatot, akik nem tudtak  a szellemvilághoz tartozni, de fel sem tudtak emelkedni. Érdekesnek találtam ezeket, de én személy szerint inkább azokban a dolgokban hittem, amiknek volt alapja. Mondja ezt egy történész, akinek eddigi szinte összes munkája meséken alapult…
  Az alapítók? Hugrabug Helga? Miért érdekli egy Mardekárost a másik háznak az alapítója? Hacsak nem köze van a hölgyemény álmaihoz. Igaza volt, többet tudtam az alapítókról, mint azt a tankönyv leírta, de ezen információkat nem osztottam meg a diákokkal, mert ezek csak az igazi örökösöknek szóltak. Minden háznak volt egy olyan örököse, aki megtudhatta az igazságot, háza alapítójáról, de ez nem vonatkozott minden diákra, főleg, hogy esetleg páran azt hinnék, hogy Ők a kiválasztottak. Én sem tudtam azért mindent az alapító tagokról, de annál a két-három mondatnál igen, mint ami a történelemkönyvekben szerepelt.
  Nem szólaltam meg, csak lassan hátra sétáltam a terem végében húzódó polcomhoz, ami tele volt régi poros és vaskos könyvekkel és levettem egyet, majd lapozgatni kezdtem. Tudtam mit keresek, számtalanszor volt már ez a könyv a kezembe, de még mindig tudott új információkkal szolgálni. Olyan volt, mintha mindig bővült volna a tudása, hogy aztán azt megoszthassa a kíváncsiskodókkal.
  - Hugrabug Helga… Érdekes, igazán érdekes. Miért pont ő érdekli? – kérdeztem, de a választ azért sejtettem, de mielőtt bármit is megosztok a kisasszonnyal, tudnom kellett miért is kellenek neki ezek az információk.

Évfolyam: Hatodik
Időpont (IC): Május 19. (hétfő), egy héttel a DS és Mardekár ütközete után, az ebéd szünet utáni első óra

---

[Mágiatörténet terem, tanári]


Lassan kezdetét veszi az óra, hallom ahogy a diákok már gyülekeznek a teremben és igazából semmi dolgom sincs, így be is mehetnék hozzájuk, de diákéveimből tapasztaltam, hogy sokkal kellemesebb egy tanterem, ha nem tartózkodik bent a tanár, aki akar az meg úgy is el tud érni. Hisz tudják, jól, hogy mindig itt vagyok. Meg hát egy házi dolgozatot is le kell ma adniuk, a varázsló és mugli világ szétválásáról,  így legalább még az utolsó percekben is javíthatnak rajta.
Körülbelül öt percem van az óra kezdetéig, így úgy döntök, és ha már egész áldó nap ő jár a fejembe, írok egy levelet Rubynak. Szörnyű, hogy csak hétvégente láthatom, de az iskola miatt sajnos többször nem tudunk találkozni, de a mostani hétvége már kitaláltam egy remek programot. Úgy döntöttem meglepem és elviszem vacsorázni a varázsló világ legjobb éttermébe, megérdemel egy kis kikapcsolódást, hisz az utóbbi hetek nem voltak épp a legszerencsésebbek a számára. Szegény kicsi mézesmadzagbogaram.
De legalább az Mandragórában biztonságban van, ott nem féltem, pontosan ahogy itt is se eshet bántódása a diákoknak erről jó páran gondoskodunk. Érdekes lenne azért ha a diákok meg tudnák, hogy az unalmas professzoruk is Tudjukki ellen küzd, sőt a nővérem szerint azt se áruljam el nekik, hogy szerelmes lettem, mert a végén elveszíteném a legszorgalmasabb diákjaim. Fogalmam sincs mire célzott... Nem mintha a tanulóim orrára akarnám kötni, a magán életem, de állítólag látszik rajtam, hogy a föld felett lebegek.
Ruby... Az első igazi randevúnk is az Astoria étteremben volt, és most. Most úgy tervezem megkérem a kezét.  Szombaton lesz egy hónapja, hogy megismertem Florean Fortescue fagylaltozójában. Soha nem felejtem azt a napot. Mint egy angyal beröppent az életembe és elcsábított, hogy többé ne tudjam felejteni.

Mágiatörténet

Más esetben biztos élvezné, hogy elsőként ér a terembe. Nagy levegőt venne, és örömittasan szippantaná be a levegőt, mely azt kiáltja, első vagyok! De már kizökkent ebből a szerepből. Most ez csupán azt jelenti számára, hogy egyedül marad gondolataival. Hát ez nagyszerű.. Becsukja maga mögött az ajtót, majd a második sor legszélső padjához sétál, és leül. Tankönyveit gondosan elhelyezi a pad szélén, táskáját a földre rakja, majd kihalássza belőle jegyzeteit, pergamenjeit, pennáit, és a házi dolgozatot is, amit még múlt héten sikerült befejeznie. Nem biztos abban, hogy teljesen észnél volt akkor, amikor lejegyezte a dolgozatot, de azóta már rongyosra olvasta, és semmi kivetnivalót nem talált benne. De ez biztos azért van, mert még mindig nincs rendben valami.. Neem, valami biztos nincs rendben. Talán teljesen megőrült, akkor miért látná az őrültségeit a dolgozatban? Igen, csakis azért lehet, mert valami nincs rendben odabent.. Merlinre! Csak tereld el a gondolataidat!
Hozzálát, hogy immár harminchetedszerre olvassa át dolgozatát, de nem, még mindig nem talál semmi kivetnivalót. Az összes dátum jó helyen van, egy varázsló neve sem lóg ki a sorból, sőt még Bolondos Borogyin is jókor teszi a javaslatot a főtanácsban, miszerint főbb intézményeiket kiábrándító bűbájjal lássák el. Nem elég, hogy elkaptam egyszer, most elkaptam másodszorra is!
Bolondos Borogyin! Javaslata megváltoztatta az egész varázsvilágot, és új alapokra helyezte törvényeit.. Hiába, ez egy ilyen nap. A lelkiismeret furdalás napja. Kész téboly! Dolgozatát a padra teszi, majd ő is utána zuhan, és ráveti magát a pad fedlapjára. Az egész csak azért van, mert megint közelít a telihold? Máskor mindig nagy izgalommal várja az órakezdést, ám most csak arra kíváncsi, mikor kezdenek el szivárogni a terembe a diákok. Pedig az anyagot, amit most vesznek, igen szereti, nem beszélve arról, hogy Binns távozása óta jóval élvezetesebbek az órák. Na igen, általában attól is szétveti az izgalom, ha egy héten belül ismét teljes valójában tündököl az égen a hold, de mindez jelen pillanatban csak nyugtalanítani tudja..
Padján feküdve megpróbál minél jobban a dolgára koncentrálni, rákészülni lélekben az órára, és ismét erőt vesz magán, hogy a rossz előjel nevű gyereket zárja ki gondolataiból.

(http://i524.photobucket.com/albums/cc327/anne-ysabelle/magiatori.png)

Már húsz perce a szobájában készülődik, lezuhanyzott, hajat is mosott, kifestette a körmeit, sőt, még a könyvet is átnézte. A beadandók készen vannak, ráadásul már annyira várta ezt az órát, hogy más elfoglaltság híján tegnap kidolgozta a könyvben felsorolt kérdéseket. Persze a következő leckéhez tartozókat. Annyira azért nem stréberkedett természetesen, hogy meg is tanulja a válaszokat, de azért emlékszik valamire mindenből, éppen annyira, amennyi szükséges, úgyhogy nem fog úgy ülni az órán, mint a kuka. Nem ez a kedvenc tantárgya, de valamit mégis lát az órákban, pedig maga az anyag unalmas.. Majd meglátjuk, hogy milyen lesz a mostani, mindenesetre kíváncsian várja. A legjobb az lenne, ha valami érdekességet vinnének a dologba, de több, mint valószínű, hogy ebből nem lesz hiány. Csupán csak azért sem, mert már maga a professzor érdekességnek számít néhány körben - így az ő "baráti körében" is -, sokkal jobban felkelti a nőnemű diákok tárgy iránti érdeklődését, mint teszem azt.. Hagrid. Róla csak azt lehet elmondani, hogy nagy, szőrős és furcsán beszél. Ahh, még a hideg is kirázza Lavendert. Örül is, hogy leadta a Legendás Lények Gondozását.
Mikor elkészül, táskával a kezében kirohan a hálóból, nem akar elkésni, az meg már csak fokozná a jókedvét, ha az elsők között érkezhetne. Ez talán nem számít a tanárnak, de neki jó érzés, mert miért ne. Végigszalad a folyosókon, már amennyire azok engedik, s mikor végre odaérne, pont belefut egy srácba, hogy még el is essen.. Ilyen az ő szerencséje. Felmordul, egyértelmű, hogy nem ő tehet az esetről (persze csak az ő szemszögéből, egyébként tök egyértelmű, hogy ő volt az ütközés okozója). Annak természetesen örül, hogy felsegítik, kicsit el is pirul, hát jól beégett, de nem számít, holnapra már úgyis elfelejti az az ismeretlen.. hugrabugos. Megköszönni nem fogja, ha már egyszer fellökték...
Mosolya azért még töretlen, úgy toppan be a terembe, s már meg is keresi magának azt a tökéletes helyet az első padsorban, ahol általában helyet foglal. Parvatinak is meg kell érkeznie hamarosan, félúton elhagyta, mert a lány inkább elindult a Gyengélkedő felé.. Persze azt mondta, hogy mindjárt jön, de úgysem lesz abból semmi, elég rosszul nézett ki reggel. Alig észrevehetően megrántja a vállát, aztán lehuppan, előpakolja a cuccait, s mint a kisangyalok, úgy várja, hogy megérkezzen a tanár és végre elkezdődjön az óra.

          >>   Mágiatöri


Hihetetlen, hogy már megint május van. Ez azt jelenti, hogy ismét vége egy évnek, hiszen most már tényleg nyakunkon a vakáció. Örülnöm kéne ennek.. de valamiért nem érzem indokoltnak az olyasféle érzelmet, mint az öröm. Ez mekkora hülyeség! Vége az iskolának, a tanításnak, a számonkérésnek, a pontlevonásoknak, és főleg a piszkálódásnak! Erre minden egészségesen szuperáló diák háromszor körbevigyorogná a fejét, két győzelmi induló elzengése között.
Hát jó, mondjuk még mindig ott a kibújó az esetemben, hogy én egy cseppet sem vagyok normális. Igen, ez sajnos pofonegyszerű magyarázat a legtöbb dologra. De ez nem újdonság.

Sekélyesen mélázva rovom a köröket a kastély útveszejtőin, arra várva, hogy végre megszólaljon a mágikusan feltuningolt csengő hangja, ugyanis nem vagyok hajlandó elsőnek belépni a tanterembe, még akkor sem, ha két éve először áll úgy a helyzet, hogy késés nélkül eshetek be egy órámra. Ez Bishop-védjegy, mármint ez a késés dolog. Szégyellném magam, ha egyedül kéne végigülnöm, ahogy az évfolyamtársaim lihegve-zihálva betámolyognak mágiatörire, és sűrű pironkodások közepette a tanár bocsánatáért esedeznek. Neem, kérem, ez az én reszortom, ehhez legalább tökéletesen értek! Azonban ahogy elhaladok a gigantikus aula kőcsipkés fala előtt, a tekintetem magától megtalálja két pilaszter között a kőből elegánsan kidomborodó órát, ami ezen a meleg napon tökéletesen funkcionál rózsaablakként is, szétszórva a padlón a rajta beeső ezerszín fénypászmát.
- Remek ? sóhajtok hangosan és elkínzottan, mintha már a tanóra a vége felé járna. De bár úgy lenne.. hiszen van még a kezdetéig legalább öt hájas, kerek perc, szóval erőltetett menet nélkül is röhögve beérek a helyszínre, ahol az órarend szerint a hatodéveseknek van jelenésük. De akár el is lóghatnám ezt az alkalmat.
Mély és bosszús morgás hagyja el lefelé pilledt számat, amikor ráteszem a tenyeremet a töriterem kopottas kilincsére. Hogy én mennyire utálom, hogy hollóhátas vagyok! Bennem van a lógás antigénje, vagy mi a fenéje. Már alig várom, hogy szétfolyhassak a padomon, és megint összenyálazhassam a fejtámasznak funkcionáló tankönyvem lapjait.
Lelassulva hajtom be magam mögött az ajtót, és indulok el a hosszú padsorok között, egyenesen a sajátomnak tekintett asztal felé. Ez valahol az ablaktól távol eső részen van, talán a legsötétebb ülőhelyen. Ez a legjobb, itt nem háborgat senki, és ha úgy hozza kedvem, innen bárkiről készíthetek gúnyrajzokat, vagy akármit. Csak sréhen hátra kell kandikálnom a vállam fölött, és belátom az egész termet; mindenki életunt arca felém néz, bár általában senkinek se tűnik fel, hogy én nem a tanárra figyelek. Oh, igaz is. A tanár. Mióta ez a szépfiú oktatja a mágiatörit, minden lány kicsurog a helyéről, úgy koncentrál a prof szájára. Kötve hiszem, hogy a jegyzeteik pontossága miatt fixírozzák olyan eltökélten a francia ajkakat, nehogy lemaradjanak egyetlen dátumról is. Elég sanszos, hogy gondolatban mire tapad a.. figyelmük.
Valósággal rázuhanok a székemre, rongyos táskámat pedig kiterítve hagyom az asztalon. Ha aludni fogok, ez lesz a párnám. Elég elnyúzott az anyaga ahhoz, hogy az már puhának számítson, legalábbis a falaphoz képest. A belsejéből egy laza mozdulattal kirántom a z ötperces házidogámat, és a tetejére helyezem. Ültömben kicsit elfordulok, és érzem, hogy az elégedettség utánzata elönti a kisujjamat, s ha az képes lenne érzelmeket átélni, hát most ujjongana. Ujj-ongana, hááh, hát ez jó. Szóval mégsem én értem ide elsőnek.
- Helló ? vagy császtok, vagy hé, mizu, csajok vagy szimplán bonjour, mademoiselles. Mostanában ezek a köszöntések dívnak a suli nagy arcai között. Talán pont ez a bajuk.. hogy túl nagy az arcuk. Na mindegy, maradok a szerény és szegény hellónál, az a legbiztosabb. Ugyan lassan hét éve látom Dorothyt és Lavendert minden nap, de azért nem rontok ajtóstul a házba. Úgysem kedvel engem különösebben egyikőjük se.

Ne már, döbbenek meg, ahogy azon kapom magam, hogy a léha életkedvtől zsivajgó háztársak körében ? oké, oké, tisztes távolságra tőlük, azért mégse nézzen már ki úgy, hogy én lelkileg is közéjük tartozom, éljen az egészséges és főképpen kellőképpen megokolt, alátámasztott egoizmus ? beoldalgok a mágiatörténet terembe. Hova jut így a világ, ha bejárok a leggyűlöltebb órámra? Bár úgy rémlik, hogy az az egyik újhullámos stréberünk vagy tán prefektusunk az ? fene se tudja, úgy nézek ki, mint aki ismeri őket? ?, aki most mintha rezignáltan cibálná a karomat, kellemetlen s egyúttal kikerülhetetlen módon kényszerítve befelé, hogy ugyan, ne termeljek már még több pontlevonást a háznak ? mintha valaha esély lenne rá, hogy megnyerjük azt a nyomorult házkupát, egyrészt kollektíve buták vagyunk, másrészt ez már tradicionálisan a Mardekár és a Griffendél nagyon izgalmas játéka, jajj ?, ha már másodikban volt az utolsó alkalom, hogy szereztem nekünk pontot, és ráadásul az is véletlen volt, mert legédesebb álmaimból a vezetéknevemre riadva mertem választ adni egy eldöntendő kérdésre, ami véletlenül helyes volt, és ez az enyhe tanerőnek ért akkora mentális kielégülést, hogy öt pontot pottyantson a homokóránkba.
Totál kedveszegetten állok meg a bejárat felől özönlő tömegben ? rajtam kívül mindenki más sem bír magával, muszáj nekünk órát látogatni, micsoda hamubasült ?szság ?, és néhány másodpercig erőt gyűjtök, azaz inkább élvezem, hogy nem tudnak menni tőlem, és eközben ízesen anyázgatnak. Felőlem aztán. Milyen szégyenletes volna már, ha ezt az órát is ellógnám. Egy kis mágiatörténetbe még én se halok bele, nem? Ami meg nem öl meg, az megerősít. Oké, valamelyik hátsó sorban akad egy hely nekem is, hogy ki mellé ülök le, vagy ki ereszkedik mellém, az már annyira nem tudja felkapni a vérnyomásomat, ilyen tekintetben tele vagyok tehetséggel, ha majd nagyon fáj a felém áramló információtömeg, beszélgetést kezdeményezek én bárkivel, azaz inkább óra alatti fecsegésre kényszerítem azt a lúzert, aki mellém keveredik. Ez egyébként a legjobb módszer arra, hogy a jámbor tanerő, akinek amúgy az életbe soha nem jutna eszébe, hogy felszólítson, vagy egyáltalán elgondolkozzon, hogy hogy hívják azt az elbűvölő kis aranyszőrű bárányt ott hátul, mégiscsak kénytelen legyen foglalkozni velem, a magatartászavaros, figyelemre és szeretetre áhítozó kölökkel, és valahogy, hatodév végére megjegyezze a nevem. De hátha nem. Van nálam egy félig friss Reggeli Próféta meg egy csomag eperízű rágógumi, szóval csak megleszek valahogy, főleg, ha a környékre települ néhány stírölni való nőstényegyed. Egyből be is tömök a pofámba két adag rágót, és vigyorra görbülő szájjal csócsálni kezdem. Hatvan perc múltba révedés azért mégiscsak piskóta ahhoz, hogy a halálos ítéletem lehessen.

Reggel van, az udvaron ezer ágra süt a nap, beragyogja az egész birtokot, és sugara beszökik a hatodéves Hollóhátas fiúk hálójának ablakán.
Ez a természeti jelenség okozta James ébredését. A fiú nyögött egyet, majd fáradtan fejére húzta párnáját, hogy ne érje a fény a szemét. Egy óra múlva kezdetét veszi az első tanóra, ami átváltoztatástan lesz. A fiú szerette ezt a tantárgyat, mondhatjuk úgy is, hogy ez volt a kedvenc órája, persze a Sötét Varázslatok Kivédését semmi nem fölözhette. Fél óra múlva kikászálódott takarójából, felöltözött, fogat mosott, majd lement reggelizni a nagyterembe.
Miután jóllakottan feljött megkereste tankönyveit, keresett pennát, pergament és bepakolta őket táskájába, amit aztán vállára dobott, majd kiszaladt a hálószobából, le a lépcsőn, majd ki a klubhelyiségből.
Ebéd után az első órája mágiatörténet volt. Szerette ezt az órát, az egyik kedvence volt, nem hiába van az a K befirkantva az RBF bizibe a tantárgy neve mellé. Miközben elindult a mágiatörténet tanterem felé, elkezdett gondolkozni a házi feladaton, ami ezúttal egy házi dolgozat volt, utána eszébe jutott hogy mikor, hol és kinek a társaságában készítette el beadandóját. Odaért a teremhez, benyitott a kopott ajtón, majd megpillantotta osztálytársait, akik csendesen, várták Raimbourg professzort. Köszönt nekik és közben helyet foglalt a második padsorban, közvetlenül Lavender mögött, akit kifejezetten rokonszenvesnek talált, tetszett neki a lány töretlen mosolya, ami valószínűleg a professzorra várt, aki a lányok nagy kedvence volt, a fiúnak különösebben semmi baja nem volt vele, „jófejnek” tartotta. Miután leült kipakolta tankönyvét, vett elő egy üres pergament, tintát, majd óvatosan kiemelte nagy gonddal elkészített dolgozatát, amit egy alapos átolvasás után a pad szélén helyezett el, majd hátradőlt székében és elkezdett billegni vele. Így várta tanáruk megérkeztét.

×Mágiatörténet×

^ˇ^Folyosón^ˇ^

Lassú, halk léptekkel halad a Mágiatörténet tanterem felé. A folyosó tömegén egy hozzá hasonló apró termetű lányoknak igen nehéz átverekedeni magukat, a fiúk pillantásaitól, megnyilvánulásaitól pedig szörnyen nehéz megszabadulni. Utálja, utálja, utálja a tömeget. Idegesíti a sok ember, az ordibálás, a hangzavar, a nagyképű kölykök bandázása?
De mit tegyen, egyik teremből el kell jutnia a másikba.
Miközben az óra helyszínéhez közeledik, magában az előző órai anyagot pörgeti végig. Szerencséje van ? tanulás nélkül is könnyen megjegyzi a tananyagot, így még előveszi a könyvét, beleolvas, de hamar becsukja?
Nem szereti különösebben a Mágiatörit. Unalmasnak tartja. Évszámok, nevek, helyszínek? Hiába a múlt iránti rajongása, a történelem tanulása abszolút nem tartozik a kedvencei közé.
Fejét lehajtva folytatja útját, majd mikor megérkezik az ajtóhoz, mély levegőt vesz, és belép?

^ˇ^A teremben^ˇ^

Már sokan ott vannak. Nem is számított másra, ez várható volt, hiszen a diákok nagyrésze nem akar elkésni, elvégre az a legtöbb professzornál pontlevonással jár - azt pedig a háztársak nem díjaznák.
Elég későn indult el órára, annak ellenére, hogy szeret korán érkezni ? akkor ugyanis választhat helyet magának. A legtökéletesebbnek a hátsó padokat tartja, ám aki későn érkezik, annak sosem marad ott hely. Most mintha mégis csoda történt volna, hiszen meglát egy üres széket a terem legmegfelelőbb részén, így gyorsan odasétálva el is foglalja azt.
Mikor leül, kifújja a levegőt, táskájából kiemeli a gyöngybetűkkel megírt házi dolgozatot, melynek elkészítése közben gondosan ügyelt a tartalmi és a helyesírási pontosságra is, majd előkészíti a szükséges eszközöket. Könyvet, pennát, pergament, tintát, ceruzát? Ha éppen nem kell jegyzetelni, nagy valószínűséggel rajzolni fog? Le kell kötnie valamivel magát? A Mágiatörténet pedig erre egyáltalán nem alkalmas?
Miután úgy gondolja, hogy elővett minden fontosat, és még egyszer utoljára elolvasta a dolgozatot, székén kényelmesen hátradőlve, karjait összefonva várja a tanár megérkezését?

..::Mágiatöri::..

//Még előző nap//
~A varázsló és mugli világ szétválása??~
- Ki nem sz*rja le?! -fejeztem ki magam immár már hangosan, miközben az ágyamra vágtam kezemben lévő füzetem. Mintha a füzet tehetett volna róla...Persze, hogy az tehetett, hisz van egyáltalán ebben a szobában valaki más azon kívül? Unottan hátradobtam magam, tarkómon összekulcsolt kézzel terültem el, mint aki dolgát jól végezte. Pedig talán jobban tettem volna, ha a mágiatöri házidogámmal foglalkozok, mivel holnap van a leadásának napja, de mégis kinek van kedve ilyen apróságokkal foglalkozni? ~Egyáltalán minek kellett nekem bemennem múltkor órára? Én barom most jól megszívom! Ááá!... Egy kibúvó van...ha nem megyek be.~ Erre a kitűnőnek látszó gondolatra kissé felderült az arcom, de ez sajnos nem tartott sokáig. Eszembe jutott a lányok bálványának ábrázata, aki valljuk meg így sem kedvelt túlságosan, na mármost ha ellógok a drágalátos órájáról biztos nem fog megdícsérni. Úgy döntöttem inkább választom az óráján való szenvedést, mint az újabb büntetőmunkát. Elég volt már abból. Mondjuk a tanárok furcsa mód nem így gondolták. Szerintük én mindig kihúzom a gyufát, és a pontlevonással egybekötött büntetések sem elegendők nekem. Hát igazából pontosan így van. Kit érdekel az a kis pontlevonás? A házam bánja, nem én. A büntetőmunkát meg már megszoktam. Néha megéri, hogy nem csinálok házit, vagy éppen nem megyek be órára. Olcsón megúszom.
Este előkapartam még egyszer azt a bizonyos mágiatöri cuccot, és villámgyorsan összecsaptam egy házi dolgozathoz cseppet sem hasonlító valamit...irományt...bár nem mondanám annak. Valójában nem szólt semmiről, főleg nem a címről, de legalább betűk voltak egy darab papíron. Mr. Handsome már nem mondhatja, hogy nem csináltam meg amit kért. Bár tudtam, hogy ez sem fog neki túlzottan tetszeni, na de az már egyéni szociális probléma. Szerintem már kiderült, hogy a mágiatörténet sosem tartozott a kedvenceim közé, de ugyanezt elmondhatnám szinte az összes tantárgynál. A szorgalmas szócska engem messziről elkerült, szándékában sem állt megfertőzni. Elképzeltem, hogy a buzgómócsingok a könyvtár falai között szöszmötölnek, kutakodnak, és hatalmas fejtörések közepette állítják össze a dogát. Hát ezek ők...én meg én vagyok...aki messziről kerüli a könyvtárat, bár ennek ellenére mégis sokszor köt ki ott, de nem jószántából. :D
Vetettem egy utolsó pillantást a gyönyörűen kidolgozott alkotásomra, majd bedobáltam a szükséges cuccokat a táskámba, hogy ezt se a reggeli rohanásban kelljen (ismerve magam), és mély álomba szenderültem.

//Azon az imádott reggelen//

Bágyadtan másztam ki a pihe-puha ágyamból, ami szinte kérlelt, hogy maradjak még. Kár, hogy nem tehettem. Hogy miért? Mert egy kiadós reggeli után startolhattam a mágiatöri tanterem felé, a tenyérbemászó Mr. Raimbourg fantasztikus órájára. ~Mondjuk, ha jobban belegondolok nem kell ezt annyira elsietni.~ Ezzel visszadőltem még pár percre hívogató fekhelyemre. Körülbelül 10 perc elteltével sikerült elszakadnom "szerelmemtől", kivánszorogtam a mosdóba, ahol rendbeszedtem magam: mosdás, fogmosás, fésülködés. Majd magamra aggattam pár nem túl vastag göncöt (mivel úgy tűnt kint meglehetősen jó idő van...és nem is kint volt az óra), rávettem az utált talárom és megindultam a Nagyterem irányába. Mivel cuccomat már előző nap este elkészítettem nem kellett rohannom a kajával, bár néha bele se szagoltam. Bár általában egészen jó volt, meglepő.
Ma nem ilyen nap volt...sajnos. Korgó gyomorral hagytam el a lassan kiürülő termet, majd rápillantván az órámra tudatosult bennem, hogy 5 perc múlva a teremben kell lennem. A tudatosulás persze nem vonja maga után azt, hogy ez a tény érdekelt is. Nyugodt, kimért léptekkel caplattam fel ismét a klubhelyiségbe, ahol még Kingsleyvel is foglalkoztam egy kicsit, majd táskámba dobtam még két pennát, a könyvem, füzetem, melyben ott lapult a papírdarab. Úgy nézhetett ki mintha már a kutya szájából halászták volna elő, de inkább rá se néztem.
A tanterem ajtajához érve még egyszer átfutott az agyamon az a bizonyos lehetőség. ~Még itt a remek alkalom. Az utolsó. Ha lenyomom a kilincset és belépek onnantól nincs visszaút.~ Álltam még mindig mereven az ajtó előtt, és törtem a fejem. Végül mégis lenyomtam a koszos kilincset, hanyag mozdulattal belöktem az ajtót és mintha senki sem lett volna ott rajtam kívül végigcammogtam a padok közt egyenesen az utolsóig. Felpillantottam, és pont jó helyen tettem ezt meg. Végre egy mardis arca tárult szemem elé, méghozzá Emilyé.
- Szia! Leülhetek? -böktem a mellette még üresen álló székre...amiből nem volt már túl sok.
Ha igent mondott levetettem magam mellé, kihalásztam tatyómból a szükséges felszerelést, majd megcsíptem a füzetemből kilógó papírlapot, ránéztem, megfordítottam és rajzolgatni kezdtem.
~ Hátha így jobban értékeli a művem Mr.!~ -vigyorogtam.

Álomtalan éjszaka ez is, mint oly sok a közelmúltban... de ezek talán egyre kevésbé terhesek. Már hetek teltek el az... az ominózus eset óta, köszönhetően Gregnek és Anynek. Ők ketten voltak azok, akik... akik foglalkoztak velem s nem hagyták, hogy őrültséget vigyek végbe. S jól csinálták, az első időkben gyakorlatilag egy magányos percem sem volt: ez pedig, amellett hogy valószinűleg az életemet mentette meg, de az életkedvem visszaterelgetését is kitűnően szolgálta. A fájdalom lassan enyhült, de enyhült... igy immáron nem volt szükségem a folyamatos bébiszitterekre, már nem forogtak a fejemben öngyilkos gondolatok: visszatért a hideg, szürke s tompa fájdalommal biró valóság. S mint olyan, visszatértek a rutinszerű hétköznapok is... olyan, mint ez.
Hajnali négy óra... egy kicsit korai még a reggelihez és az órára induláshoz, de ugyanakkor a hálóteremben sincs már maradásom. Nyomaszt az egész hely. Szürke, szintelen... csak a csupasz falak, a magányosan árválkodó szekrény és a néhány komor, elfüggönyözött ágy... semmi élet. Ezek végén egyetlen gondolat maradt meg bennem: el innen, bárhova! És ilyenkor hova máshova? Ki a parkba s a magányba... de még az is jobb, mint itt kókadni. A fű már zöldül, a természet éled... s borongós gondolataim után talán jobb alaphangot ad az a környezet a nap elkezdéséhez. Ezzel végezvén nem telt bele két perc, és már menetkészen álltam az ajtóban, ellenőrizve hogy nálam van-e minden szükséges: már nem szándékoztam visszajönni az első óra előtt, ami mágiatörténet volt. Megvolt az a háromzsebkendőnyi saláta, ami az idei mágiatörténet-jegyzetemmel volt egyenlő; a mások által oly nagy becsben tartott fogpiszkáló a belső zsebemet nyomta s volt két golyóstoll is a jobb kezem ügyében... azaz minden kipipálva. Tizenöt percbe sem telt lejutni az udvarra, Friccset kikerülve, aki természetesen önfeledten járőrözött most is, mint minden éjjel... s ezek után ismét csak a gondolatok csendes magánya maradt számomra.
Fejlődés. Ez volt az a következtetés, amit egyértelműen levonhattam az elmúlt hetekből. Annak idején, amikor... ehhez hasonló helyzetben voltam, sokkal tovább tartott a ''szenvedni és elfogadni'' periódus, mint most... még annak ellenére is, hogy a mostani alkalommal sokkal mélyebb, teljesebb érzésekről szólt a dolog. Szokták mondani: ami nem öl meg, az megerősit... és a jelek szerint volt is benne igazság... bár bizonyos, hogy sokkal többet segitett a barátaim segitsége, mint az a naaaagy tapasztalat. Na igen, a barátok... régebben fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez a fogalom, aztán rossz emberbe helyeztem a bizalmamat... s most, most úgy fest hogy révbe értem e téren. Greggel már lassan egy éve vagyunk egymásnak s most ittvan Any is, aki korábban nem látott szint és életet lehelt a szürke hétköznapokba: vele tényleg kaland minden pillanat...
Egy pillantás a toronyórára elárulta, hogy van még sacce negyed órám beérni az órára. Remek! Komótos léptekkel elindultam a kastély felé s hamarosan el is értem azt. Néhány pillanatnyi gondolkodás után a nagyterem felé vettem az irányt. Itt már senki nem tartózkodott, de a reggeli papiron becsöngetésig az asztalon marad, igy még el tudtam csipni pár száraz piritóst, amit kedvtelenül el is rágicsáltam a terem felé menet: újabban étvágyam sem volt. Természetesen azóta az ominózus esemény óta.
Én voltam a legjobban meglepve, amikor rájöttem, hogy még a csengő előtt elértem a teremben s még nagyobb megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a prof még nincs bent a teremben. Na ez valami olyasmi, ami tanévenként ha kétszer előfordul... főleg ha mágiatörténetről volt szó. Egy újabb vizslató pillantás a jelenlévők arcán elárulta, hogy Ő sincs itt. Remek, sőt, nagyszerű. Célba vettem a baloldali oszlop leghátsó padját, ahol bérelt helyünk volt Greggel, aki pillanatnyilag még nem volt jelen... és ahogy őt ismerem, valószinűleg még kell neki egy negyed óra, hogy kiforditott talárban és felemás cipőben felbukkanjon az ajtóban, nemlétező kisértetekkel magyarázva a késését. Ődolga. A fekete kabát a szék háttámlájára került, én pedig helyet foglaltam az ablak melletti széken. Talár - természetesen - nem volt rajtam, de az egyszerű, fekete mugliruha nem ritt ki a többiek közül, igy néhány tanár már hozzászokott és eltekintett az általában használatos retorzióktól. Aztán hogy Raimbourg prof hogyan fog rá reagálni, az valószinűleg attól függ, hogy éppen milyen lábbal kelt fel.

Hát őőő? Gyűlölöm a koránkelést. Ezt úgy le is szögezem mindjárt az elején. Nem mellékesen gyűlölöm a hétfőt is? meg a mágiatörténetet is? Asszem röviden összefoglalva: ez nem lesz az én napom.
Egy mély sóhaj kíséretében tápászkodtam fel, és néztem körül a szobában. Természetesen már üres volt, ami csak egyet jelenthetett: már megint elaludtam. Pár pillanatra elgondolkoztam, mert valahogy befurakodott a fejembe a késés és a büntetőmunka fogalma, de végül egy vállrántással elintéztem.
A mágiatörténet soha nem érdekelt, és soha nem is fog. Pont.
Miután letudtam magamban eme érdekfeszítő kérdéseket, a kapkodás legcsekélyebb jele nélkül nekiláttam a reggeli rutin elvégzéshez.
Nem tudnám megmondani mennyi idő telt el, de végül már teljes harci díszben szobroztam az üres szoba közepén, miközben fájó szívvel gondoltam a normális emberek által hordott ruhákra ? jelen pillanatban rövidgatya és póló páros? elvégre május van, meg jó idő, ehelyett azonban itt feszíthetek szín feketében. Hjaaaaj az ééééértelem? Na mindegy, múltkor úgyis kijelentették, hogy jól áll nekem a talár? Hát akkor had örüljenek a jónépek, Hawk a jógyerek kiöltözik ahogy kell. Az már mellékes, hogy ha így folytatja valszeg el fog késni?
Ránéztem az órámra, még volt tizenöt egész perc az óra kezdetéig? Hova siettek akkor ennyire a többiek? Nem is érdekel, pedál mindegyik? Bár Damien tudja a hóhér hogy hol van, ő soha nem volt ennyire stréber? Vetettem egy féloldalas pillantást az ágyára, szokás szerint úgy hagyta ahogy felkelt, plusz a talár begyűrve az ágy alá? Egyszóval, minden természetesnek látszott, semmi sem indokolta az eltűnését. Mindegy, nagy gyerek már, tud vigyázni magára.
Legalább is bízom benne. Ahogy a dolgok alakulnak mostanában, nem árt mellé egy-két értelmesnek mondható ember , hogy tartsa benne a lelket. A szakítás Amandával hiába történt hetekkel ezelőtt, még mindig kihatott a közérzetére, ami mondjuk teljesen érthető. Nehéz elengedni azt, akit szeretünk? Én már csak tudom, elvégre Viki is sikeresen a padlóra küldött cirka négy hónapra. Csak mostanában kezdtem helyrejönni és még mindig képes voltam másfél másodperc alatt annyira felhúzni magam, hogy kő kövön nem marad; de legalább fejlődöm. Azt a rengeteg felgyülemlett haragot sikerült elraktározni rosszabb időkre valahol odabent, a keserűség is kezd lassan elmúlni, ééés... kb ennyi.
Sikerült magam túltenni a tényen: Az a lány akit szerettem, örökre elveszett, csak egy vérimádó sznob valaki maradt utána.
Sokáig gyászoltam a veszteséget, igyekeztem tenni ellene valamit, de mindig eltaszított magától. Ennek kellett megfordulnia bennem, hogy végre felejteni tudjak. Nagyjából, most jutottam el idáig? A baj csak az, hogy most meg szimplán magányosnak érzem magam? na mindegy, most lábaltam ki egy hullámvölgyből, nincs kedvem visszasüllyedni egy másikba?
Sóhajtottam egy mélyet, amikor megláttam, hogy alig nyolc percem maradt becsengőig? Jellemző? Felkaptam és a vállamra akasztottam a táskámat, és búcsút mondtam a nyugalomnak?
A reggelit kihagytam természetesen ?amúgy se voltam éhes- egyenesen az első órára indultam. Szépen, normális tempóban végigbaktattam a folyosókon, miközben valami jó kifogást kerestem, hogy merre jártam. A muglik között annyival egyszerűbb volt mindezt elintézni: "defektes lett a vonat." Nem kellett hosszabb indoklás, békében is hagytak? De itt? Mindegy, majd kreatív leszek. Valszeg rákenem Hóborcra? Mondjuk... Rá akart venni, hogy félig fejnélküli Nick-ből, csináljunk teljesen fej nélkülit? vagy mittomén? Nem is érdekel, küldjön a prof büntetőmunkára ha akar?
Amúgy? mondtam már, hogy utálom a hétfőt? Na mindegy, a lényeg, hogy így indult a mai napom.
A délelőttről nincs sok értelme sok szót ejteni, mivel kb semmi extra nem történt. A lényeg, hogy sok unalmas óra, és egy rövid ebéd után - ismét csak megkésve - megindultam a szintén unalmas mágiatörténet terem felé.
Pár pillanattal becsengetés utána értem oda, majd gondolkodás nélkül be is nyitottam. Nem leszek hülye, hogy még kopogással is húzom az időt?
Egyszóval egy határozott mozdulattal beléptem, majd magamban elkönyveltem: Nem késtem el ? illetve lehet, de akkor Raimbourg is késik. Tiszta jó, lesz mivel visszavágni neki, ha belémköt. Egy halovány mosolyt küldtem az osztály felé, majd miközben elindultam a bal hátsó sarok felé, egy intéssel lerendeztem a reggeli köszönést. Hónapok óta először voltam normálisan felöltözve, ténylegesen rendbeszedtem magam, látszott rajtam: nem olyan gáz az élet. Nem tom ez feltűnt-e valakinek, de nem is érdekelt. Aki akar, elfogad így? Aki a barátom, elfogadott előző állapotomban is. Pont.
Eközben elértem a szokásos helyemhez, a bal hátsó sarokba, majd a ?szokásos helyem melletti? székre leültem ? tudniillik Damien elfoglalta az ablak melletti helyem. De nem érdekel, ilyeneken nem akadunk fent.
-?Napot arc? -köszöntem ?mélyen tisztelt legjobb cimbimnek?, aki jó szokásához híven nem volt épp a helyzet magaslatán  - Hallod de pedál lettél? legalább megvárhattál volna? -vetettem oda neki olyan hangon, ahogy már hónapok óta nem szólaltam meg. Azon az igazi, ?nem érdekel, mert én vagy a Hawk? stílusomban, amitől mindig is a falra mászott? Hát igen, lassan tényleg visszatérek.

Megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Felálltam az íróasztalomtól, magamra kanyarintottam a talárom és a kezembe vettem a mára kijavított házi dolgozatokat. Nem mondom, hogy meglettem volna velük elégedve, némelyik munka kritikán aluli volt, most már nem először, lassan be kellene keményítenem, mert egyre gyorsabban esik az évfolyam színvonala. Egyedül a hatodévesek azok, akik ennyire lazán veszik a tanulást, persze tisztelet a kivételnek, mert magasan kiemelkedő írásokat is olvashattam.
Hamarosan itt az évvége, itt lesznek a vizsgák és az osztály fele még csak be sem jár az órára. Eleinte nem voltak gondok, de az elmúlt hetekben, mintha már elegük lenne mindenből, nem érdekli őket, semmit. Elismerem, hogy tizenhat évesnek nehéz lenni, és minden más fontosabbnak tűnhet a tanulásnál, de jobban szerettem, ha a diákok tudják mi a kötelességük. Nem tartóztam a szigorú tanárok közé, de úgy véltem most mát ideje bekeményítenem.
A múltórán már elküldtem az üzenetem, Mr. Malfoynak, hogy ha nem jelenik meg az órámon, akkor sajnálatos módon meg kell buktatnom, és a többiek figyelmét is felhívtam, hogy szeretném ezek után mellőzni a hiányzásokat és a késéseket. Egyedül komoly indokkal foglalom el, ha nem jelenik meg valaki az órámon. A házi dolgozatok minőségét is megemlítettem, de nem hinném, hogy mindenki komolyan vette volna, de a mai beadandók után kiderül.
- Jó napot mindenkinek! ? üdvözöltem a diákjaimat, amint a terembe léptem.
Egész szép számmal megjelentek, szóval mégis csak hatott a múltórai fenyegetésem. Soha nem kellett még szigorítanom a tanítási módszereimen, általában tiszteltek a diákok annyira, hogy bejárjanak az óráimra vagy, hogy tisztességesen felkészüljenek rá.
A teremben lévő asztalomhoz sétáltam és letettem rá a kijavított dolgozatokat, majd ahogy általában minden órámon tettem, az asztalomnak dőlve végig néztem kik is jelentek meg.
- Oh, Mr. Bishop, örülök, hogy végre sikerült időben befáradnia órára. ? jegyeztem meg a Hollóhátasok prefektusának aki, havonta ha egyszer időben érkezett.
Ahogy tovább fürkésztem a padokban helyet foglaló fiatalokat feltűnt, hogy az osztály fele, olyan mintha nem rég kelt volna ki az ágyból, pedig már az ebédszüneten is túl voltunk.
- Uraim, mitől ilyen fáradtak délután egykor? Melyik kollegám fárasztotta le így önöket? Vagy talán még mindig nem tértek magukhoz, az éjszakai virrasztásnak köszönhetően?
Nem volt jellemző rám a gúnyos megnyilvánulás, de ez az évfolyam kezdet kihozni a béketűrésemből. Hiába alakult a magánéletemben minden tökéletesen és öt perccel ezelőtt, még azt terveztem, hogyan fogom eljegyezni a kedvesem, most a diákjaim voltak az elsők, rájuk kellett koncentrálnom. És ahogy figyeltem, Mr. Malfoy megint csak nem fáradozott a klubhelyiségből elmászni a mágiatörténet teremig.
- Miss. Dean! Átadta az üzenetemet Mr. Malfoynak miszerint, ha ezen az órán sem tisztel meg minket a jelenlétével, meg kell, hogy buktassam? ? kérdeztem.
Megvártam a választ, aztán belekezdtem a tanórába.
- Miss. Brown kérem, szedje össze nekem a házi dolgozatokat. Addig is meg tudná nekem mondani valaki miért ilyen fontos, hogy a muglik ne tudjanak a varázslóvilágról?
Körbenéztem az osztályon és hiába emelkedett a magasba egy-két kéz mégis úgy döntöttem, most valaki olyan hangját szeretném hallani, aki csak nagyon ritkán szólalt meg.
- Mr. Wilde hallhatnám Öntől a választ?

---

A következő reagoknál kérem, mindenki figyeljen, hogy az 500 szót ne lépje át és legközelebb figyeljetek oda a játék információkra.
Sorrend nincs, a következő postok kb. két hetente fognak menni.
Akik ezek után írnak, azoknak nem feltétlenül kell késniük, beírhatják magukat úgy is, mintha időben érkeztek volna, hisz a késések pont levonást fognak maguk után vonni.

Mágiatörténet

Mindig szeretett iskolába járni. Sosem okozott problémát a tanulás, és persze most sem, csak a napokban történt események kissé feldúlták a szokásos mindennapokat, így a tanulás sem olyan ütemben halad, mint ahogy kellene, arról nem is beszélve, hogy az év végi vizsgák rohamosan közelednek. Na, nem mintha nem lenne mindig ezer százalékosan felkészülve, csak azért nem árt az óvatosság egy fontos vizsga előtt.
A bozontos hajó leányzó épp McGalagony Professzorasszony irodája előtt várakozik, hiszen megbeszéltek egy találkozót még átváltoztatástan után, ám olybá tűnik, a tanárnő ezúttal késlekedik.
Hermione Granger a hatodik évfolyam legokosabb tanulója egyáltalán nem ér rá ebben a pillanatban, mivel perceken belül elkezdődik a következő tanóra, ami nem más, mint a mágiatörténet. Ráadásul mára egy beadandó dolgozatot is írni kellett, és nem ártott volna még átnézni, mielőtt kiadja a kezei közül, mert fontos a precizitás, főleg ha egy ilyen dologról van szó, mint a dolgozat.
Ebben a pillanatban tűnik fel a professzorasszony és futó szavakban közli a lánnyal, hogy inkább a tanórák után jöjjön vissza hozzá, mert kicsit hosszabb beszélgetés áll előttük.
A lány bólint egyet, majd illedelmesen elköszön házvezető tanárától és egyenest a mágiatörténet terembe veszi az irányt.
Vékony pántú válltáskája a jobb vállára van akasztva, s alaposan tele van tömve vastagabbnál vastagabb és nehezebbnél nehezebb könyvekkel, nem sok hiányzik hozzá, hogy leszakadjon, bár egész jól bírja immáron hatodik éve a megterhelő életmódot.
A mágiatöri pont az a tárgy, ahová egészen sokan be szoktak jönni, természetesen az értelmesebb diákok közül. A professzor igazán rendes és az órák általában élvezetesek szoktak lenni, és még ráadásul jegyzetelni is remekül lehet, és persze ez sem utolsó szempont egy tanórán. Sajnos valószínű, hogy megint összefut ?kedvenc? háztársával, aki a Lavender Brown névre hallgat és már hetek óta szánalmasan, szinte nyáladzva követi egykori barátja, Ronald minden lépését.
Megérkezik közben a másik szárnyon gyorsan átvágva, s egy szusszanásnyi ideig megáll az ajtóban, hogy még utoljára leellenőrizze, minden nála van-e. Miután megbizonyosodott arról, hogy igen, ezúttal is teljesen felszerelve érkezett, belép a terembe, ahol már több diák is helyet foglal, de persze az ő helye a második sorban, középen még mindig szabad, így hát odasiet, és lepakolja a könyveit és táskáját, majd gyorsan odasiet Raimbourg professzorhoz, hogy megmagyarázza késése okát.
- Üdvözlöm, professzor, csak annyit szeretnék mondani, hogy jelenésem volt McGalagony professzornál, ezért történt, hogy pár percet késtem?
Miután vázolta a tanárnak a helyzetet, gyorsan visszasietett a padjához, majd odaadta a dolgozatát Lavendernek egy gyilkos tekintet kíséretében.

---

  - Crak, ne csámcsogj már ennyire! - löktem oldalba a mellettem falatozó Vincentet, aki hájas állkapcsával fáradhatatlanül őrölte és lapátolta magába a mindig ínycsiklandozó ebédet, itt, a nagyteremben. Ráadásul nem épp a leggusztusosabb formában, és nem is a leggusztusosabb adagokban. Néha elég hányinger végignézni, ahogy ez a gorilla eszik, pedig jóformán mindig mellettem szokott ülni az ebédnél. Kész rémálom.
Ugyanakkor most magamhoz mérten jóval szelídebben és kedvesebben ripakodtam rá, mint szokásom, és ennek megvan a közismert oka. Pontosan egy hete nagyon is rózsás hangulatban telnek napjaim. A DS leleplezése, a Potterék fölött aratott gyönyörű győzelem büszkeségem határait fokozhatatlan mértékben kitolta a végtelenbe.
Kecses mozdulattal emelem sütőtökleves poharam ajkaimhoz, sasszemekkel kémlelve a griffendél asztalát. Imádom, hogy a mardekár asztala a szélen van, ha az ember a falhoz lapul, kitűnő kilátása nyílik az egész teremre. Kényelmesen Monstro vállára könyökölök, és letéve a serlegem, átdobom uniformisszoknyába bújtatott lábaim a hosszú padon. Vállamra lendített táskával még megkérdezem a két ?barátomtól?, hogy beugranak-e mágiatörténetre, majd a nemleges válaszon nem meglepődve átvágok a nagytermen - sok diák tekintetét érezve büszkén kihúzott hátamon -, és elindulok a mágiatörténet tanterem felé.
  Amikor a megfelelő folyosóra érek, éppen megszólal a csengő. A csengő, amit a legtöbb diák csak átkozottnak nevez... és valljuk be, normális esetben én is. Ám az utóbbi pár napban észre kell vennem, hogy mostanában mintha a fáradhatatlanul zakatoló szerkezet zaja is sokkal kellemesebb volna. Hiszen mostanában nem az a fülbántóan rekedt sikoly, mint általában, hanem inkább aranyló patakként csilingel a fülemben... Nem csoda. Hiszen épp egy olyan óra kezdetét jelzi, amelyet nem csoportbontásban tanulunk, tehát kedves gyötrésre váró pirostaláros barátainkkal leszünk egy terembe zárva. Az pedig maga a mennyország!...
  Két perc múlva belököm a terem nehéz faajtóját, és kedélyes hangulatban toppanok be. A "tanár úr", a francia selyemfiú, még szerencsére nincs bent a teremben, de hát hogy is lehetne még, mikor éppen a csengetés után érkeztem meg.
Büszkén koppanó léptekkel a tanterem hátsó részébe megyek, és az egyik kellően hátsó padba, a hugrabugos nőcsábász Wilde mellé huppanok le. Nem épp az a legjobb társaság, de ugye a hátsó helyek hamar elkeltek ennek az egynek a kivételével, és hát ki a fene akarna elöl ülni, kék- és pirostalárosok között? Mindig is úgy gondoltam, hogy a Hugrabug a legjobb ház a Mardekár után. A trimáguson is Diggorynak kellett volna nyernie.
  - Ó, Wilde, hátsó pad? Hát rejtőzködnie kell Hugrabug szorgos diákjának a tanár kérdései elől? - kérdem minden bevezető nélkül, egy nagyon mardekáros félmosollyal, miközben a tanszereimet csinos kis kupacba rendezem a padom sarkán. Kényelmesen hátravetem magam a széken, és körbepásztázom diáktársaimat.
  - Jézusom, Brownnak már csurog a nyála, pedig még be sem jött a szépfiú... - jegyzem meg gúnyosan, kellő hangerővel, hogy az első padokig is eljusson, undorodva nézve a griffendélest.
  Persze erre rögtön betoppan a tanár.
  A hevenyében összecsapott házidolgozatot (mostanában szembetűnően kevesebbet foglalkoztam a tanulmányi előmenetelemmel, talán Draco világított rá, hogy vannak fontosabb dolgok ennél?) grimaszkodva tolom Brown kezébe, majd felszaladó szemöldökkel kíváncsian várom, milyen választ présel ki magából sárgataláros padtársam, aki tömérdek jóakarattal nézve sem tartozhat a legtipikusabb hugrabugosok közé.

Miss Crasso érkezése olyan helyzetet nyújt, melyre rosszabb esetben mindenki felkapja a fejét. Az elkésett lányra talán még a professzor is rátekint, s, ha nem vár magyarázatot a késésért, akkor Gwendolyn illendően, ám kissé halk hangon köszönti a tanárt, majd szemeivel megkeresi padtársát, és a helyére siet.
James Wolf, már a padban ül, felszerelése előtte. Ha érdeklődve néz a lányra, akkor Gwennie majd a szünetben közli vele, hogy miért késett, ha nem, akkor továbbra is hallgatni fog.
Gwen maga elé teszi a könyveit s egyébb tanszereit, majd elővesz egy papírlapot, melyen a Gwendolyn de Crasso név díszeleg, amit az éppen előtte elsuhanó Lavender kezébe nyom.
Elkéstem, elkéstem; zakatol a lány fejében.
Eddig még egyetlen egy óráról sem késett el, nem kellene ezt most elkezdenie.

-Szia-szia.-köszöntötte padtársát, majd folytatta.-Nos, történt valami érdekes amíg nem voltam itt??-kérdezte tőle, remélve, hogy semmiről nem maradt le.
Arca pirossága kezdett elhalványulni, bár néhányan a 6. évfolyamosok közül még mindig őt bámulták. Körbenézett, szemével megkereste, hogy ki és ki nem található meg a teremben.
Azért örömmel látta, hogy van, aki még nem talált erre, mint például Draco Malfoy, így nem ő volt az egyetlen, aki elkésett.

Amint arcát kezeire támasztotta, melyekkel a padon könyökölt, gondolatai el-elkalandoztak. Eszébe jutottak a látomások, amelyek időnként megjelennek előtte.
Mostanában nem volt olyan pillanat, amelyben nem gondolkozott volna el azon, hogy miért pont neki, és miért pont ilyen valóságszerű "álmai" támadnak. Ahogyan bátyja fogalmazott, ezek a látomások fontosak, és vigyáznia kell velük. Szóval, senkivel, ismétlem senkivel nem oszthatja meg őket. Se Kevinnel, se Jamessel...
Egyedül csak Christian Ashmore tud róla, amit nem is bán, hisz így valamelyest könnyen tud viszonyulni a helyzethez. Legalább van valaki, akivel tud és lehet erről az esetről beszélgetni...

Mikor már minden a helyén volt, pergamen, előző órai jegyzetek, tankönyv és az igen fontos dolgozat, jobb felső sarkán a nevemmel, akkor kényelembe helyeztem magam kevésbé kényelmes székemen. Csak akkor vettem észre, hogy többen hiányoznak a csoportból, mikor hátrafordulva körülnéztem a mindenféle mágiatörténet oktatáshoz szükséges kacattal zsúfolt teremben. A megszokott csapat itt volt, Lavender, Dorothy, Ethan, Emily, Josh, Damien és Greg, meglepődve tapasztaltam, hogy Ben Bishop, házam egyik prefektusa ezúttal csengőszó előtt jelent meg az órán. Valaki még hiányzott és ez már az első pillanatban feltűnt. Hermione még nem volt ott, pedig általában ő az, aki mindig elsőnek érkezik, mindig pontos és mindig mindent tud, rendes lány, kedvelem. Ám nem csak Mio volt az egyetlen hiányzó, még Gwennie sem érkezett meg, hozza a formáját és még Draco sem tette tiszteletét az órán, úgy ahogy az előzőn sem. Becsöngettek.
~Ajjajj, ha Gwen nem toppan be ebben a pillanatban, akkor a professzor pontlevonással sújtja a csajt és egyben a Hollóhátat is. ~
Abban a pillanatban kicsapódott a tanári szoba ajtaja és Raimbourg professzor nyugalmasan kisétált. Üdvözölt minket, de valószínűleg csak kényszerből, látszott rajta hogy nem szívesen jött ki, nem szereti ezt az osztályt, nem is csodálom, annyi baja van velünk, alig járunk be órára, azért én még elmotyogtam neki egy ?Jó reggeltet?. A szigorú tekintetű tanerő letette könyveit a számára fenntartott tanári asztalra, szokásához híven nekitámaszkodott az imént említett fa tákolmánynak, és farkasszemet nézett rakoncátlan diákjaival.  Hosszadalmas terepszemle után megkérte Lavendert hogy szedje össze a dolgozatokat. Mint ahogy azt vártam, a lány mosolyogva pattant fel székéről és ugyanígy kezdett neki a papírosok begyűjtésének is.
Nyílt az ajtó, majd Hermione érkezett meg, egy kicsit vörös arccal. Nyilván szégyellte magát a késés miatt, de valószínűleg nem ő tehetett róla, miután megmagyarázta a profnak hogy mi volt a késedelem oka, helyet foglalt szokásos padja mögött és egy kelletlenül Lavender kezébe nyomta saját, gyöngybetűkkel teleírt pergamenjét.
A tanár úr kérdése után ismét az ajtócsikorgás zavarta meg a csendet, ám ezúttal egy kevésbé kedves ember támolygott be rajta, Pansy Parkinson volt az, az egyik mardekáros, aki bálványozta Draco Malfoyt. A következő pillanatban pedig a számomra várva várt Gwendolin De Crasso, egyik kedvenc évfolyamtársam esik be a tanterem ajtaján, majd helyet foglalt mellettem.
- Szia. ? köszöntem neki kissé suttogva. ? Nem, semmi érdekes, Raimbourg megint mérgelődött egyet Malfoy miatt és azt kérdezte, hogy miért fontos nekünk az, hogy a muglik ne tudjanak rólunk.
Örültem, hogy a lány is megérkezett, ez egy fajta nyugodtsággal töltött el, hisz ha ő itt van, akkor a fele órát végig röhögjük.
~Most már biztos, hogy ez a mágiatöri óra is jó lesz.~ :D

Mágiatörténet

Ahogy ott hever a padján, kezeivel átkulcsolva saját fejét, igazán úgy fest, mint egy összegyűrt rongykupac, amiből itt-ott vaskos tincsek törnek elő. Füleibe még saját talárjának szövetén át is eljutnak a tanteremből beszűrődő hangok, és, kicselezve a zakatoló gondolatokat, még fel is fogja azokat. Először csak egy szemöldök emelkedik ki alkarjának takarásából, majd hamarosan megvillantja nefelejcskék íriszeit is a külvilág felé. Szemügyre veszi az érkezőket, koordinálatlanul hadonászik egyet feje köré font kezével azoknak, akik köszöntik, de inkább csak figyeli a többi diákot.
Lassan szivárognak a hatodévesek, csupa olyan diák, akiket első óta ismer, most mégis mind olyan távolinak tűnnek. Érdeklődve felrántja homloka közepére jobb szemöldökét, mikor megpillantja az érkező Benjamin Bishopot. Hát még neki is sikerül egyszer az életben időben érkeznie. Az évfolyamtársak szép lassan gyűlnek a teremben, lassan mind a négy házból elegendő diák érkezik, talárjuk szegélyeinek színkavalkádjával aprót dobva a terem egyébként egyhangú képén. A legtöbben olyan nyomott képpel érkeznek, mintha most keltek volna fel az ágyból, pedig a délelőtti óráikon már átszenvedték magukat. Bár Dorothy inkább szemet huny efölött is, hisz ő igazán nem szólhat. Padján tornyosuló, rongyszerű testkupaca nyújtja talán a legnyomottabb képet az egész teremben.
Amint a tanár belép, hozzálát, hogy felkanalazza saját magát. Szemmel láthatóan nem épp a legjobb passzban köszönt rá a mágiatörténet óra. Raimbourg professzor felszólítja az egyik griffendélest, hogy járjon körbe összeszedni a dolgozatokat, de mivel Dorothy nagyban tenyerébe temeti arcát, nem igazán tud figyelni arra ki az illető, aki körbecirkál. Ahogy a padjához ér, Lavendert pillantja meg. Hunyorogva veszi szemügyre a lányt, majd kezébe adja házidolgozatát. Lassan megérkeznek a késők is, sőt még egy kérdés is keresztülszeli a levegőt, de Dorothyenig mindez egyelőre nem ér el. Még nem.. De az aktivizálódás már folyamatban.

- Hé, Malfoy.
- Hm?
- Raimbourg azt üzeni, hogyha nem tolod be a segged holnap mágiatörire, megbuktat.
- Könyörgöm, ne untass már, Dean...
- Jellemző! Jobban tettem volna, ha el se mondom...

- Paaaan-syyyyy!
A fenébe is! Hiába kiabál a lány után, egyértelmű, hogy nincs a klubhelyiségben. De még az idióta Crak és Monstro sem. Végső elkeseredésében még róluk is szívesen lemásolná a beadandó dolgozatot, ha már papír, és valami szöveg van rajta, akkor jó. Trollt nem adhat, hisz beadott valamit. Na jó, igazából egy Elfogadhatatlannak sem igazán örülne, de jobb, mint a semmi.
Egek, azt hitte, ilyen mélyre nem süllyedhet...
Na jó... Egyszerűen odamegy, és közli Raimbourggel, hogy nincs kész a dolgozata. Hogy miért? Nem ért rá. Rengeteg dolga volt. Lemaradt, és nem tudta, mit kell megírnia. Nem értette a kérdést. Nincs véleménye. Vagy súlyos beteg volt. Ez mondjuk igaz is, hisz nincsen túl jól. Annak ellenére hogy az egész Mardekár őt ünnepli, egyáltalán nincs jól, most meg ráadásul még a rohadt tanárok is rászálltak. McGalagony, Foley és még Raimbourg is...
A fene essen bele, hogy nem élvezheti a dicsőségét tisztességesen! Még akkor is, ha a dicsőség igazából bukás... Még akkor is, ha a kegy valójában rabszolgaság... Még akkor is, ha elege van az egészből.
Összeszedi a táskáját a fotelből, beletöm egy kósza mágiatörténet tankönyvet (a címke szerint Millicent Bulstrode-é - biztos nem fog megharagudni), meg mintha úgy rémlene neki, hogy ma még számmisztikája is van... Körül néz, mintha csak egy ugyanígy kint felejtett könyvet keresne a tekintetével, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve beletúr a táskába. Jé, azt azóta ki se vette, hogy legutóbb benézett arra az órára. Tinta, penna, pergamen megvan, akár indulhatna is.
Merlinre, magával a Nagyúrral állt szemben egy hete, nem félhet egy nyavalyás kis félvér történelemtanártól...
Késik, bár látszólag nem zavartatja magát. A táska átvetve a vállán és a mellkasán, keze zsebre vágva, a talárja úgy lobog a háta mögött, mint Pitoné. Az ember azt hinné, otthon addig masírozott fel-alá, míg rá nem jött, hogyan érheti el pontosan ugyanazt a drámai hatást, mint a házvezető tanára ezzel a talárlebegéssel, pedig nem, ez a vonulás a vérében van. Meglepő, hogy egyedül érkezik, általában vagy lányok, vagy rajongók kísérik, de már mindenki az órán ül.
Stréberek.
A folyosó üres. A legtöbb későt úgy látszik, lekörözte. Nem látja a bebotorkáló Crassot, sem a sárvérű Grangert, bő öt perccel utánuk ér a folyosóra. Arcára higgadtságot erőltetve koppant egyet, és nyit be a terembe, meg sem várva a tanár válaszát.
- Jó napot! - köszön, tisztában léve azzal, hogyha már ötödjére hívatják be, akkor már elég fontos és minden bizonnyal várva várt vendég ezen az órán. - A Professzor üzent nekem - teszi hozzá, gőgösen felvéve a szemkontaktust a tanárral, karba fonva két kezét.
Általában nem becsüli sokra a tanárokat, sőt, igazából senkit és semmit magán kívül. Nem zavarja, hogy esetleg megzavart valamit, és nagyon úgy tűnik, egy "elnézést a késésért" is nehezére esik. Ő ugyan nem kér bocsánatot ettől a férfitől.

Lehet hogy kár volt annyira sietni? a prof még sehol, ráadásul a diákság is foghijas. Tény, hogy  a létszám már most meghaladja az itteni átlagot, de az nem volt egy Guiness-rekord?. és hát a későkről sem szabad megfeledkezni, azok is lesznek szépszámmal. Igazából? nem nagy meglepetés, hogy a dikákok ennyire félvállról veszik ezt az órát. Raimbourg az a fajta ember - bocsánat, tanár; a kettő ugyebár üti egymást ? volt, aki megpróbál fegyelmezni, de a legkisebb eredményeket sem képes elérni ezen a téren? s ez bizony az általa leadott anyag minőségének és mennyiségének a rovására megy. Kételkedtem benne, hogy ezt valaha is kimondom bárkivel kapcsolatban, de nála talán még Binns is jobb volt: ő elmondta az anyagot, leadott mindent s onnantól magára vethetett az, aki nem figyelt vagy éppen nem volt bent órán. Bár furcsa módon amig ő volt, addig ritkán esett meg, hogy valaki kihagyta volna az órát? de valószinűleg az akkori korunkból adódóan, semmint a tanár iránti tisztelet nyomán? igaz, a szememben Binns többet ért tanárként, mint Raimbourg. Utóbbi számlájára egyedüli pozitivumként, hogy sokkal emberibb? dehát egy kisérettől mit várjon az ember?  Ezt az egy szempontot kivéve Binns nyeri a kettejük közötti versengést.
Aztán felbukkant egy alak, aki újbóli meglepetést váltott ki belőlem: Greg volt az, méghozzá Raimbourg előtt. MI a fene? elég szépen túltett önmagán, mondjuk én is.
- Azzt ? köszöntem vissza hasonlóképp, mikor letelepedett mellém. ? Pedál a füled?  én már megjártam a fél világot, mire te kinyitottad a csipádat; az már csak rajtad állt, hogy mikor méltóztattál idefáradni? bár, teszemazt, túl sok mindenről nem maradtál le? mint ahogy akkor sem lett volna az a helyzet, ha be sem jössz. Valószinűleg ma meghallgathatjuk a ??tanuljatokmerjönnekavizsgák'? cimű hőseposz következő fejezetét? eh, kit érdekel.
És lám, fel is bukkant az emlegetett úriember. Ugyanaz a lezser külső, amit megszokhattunk tőle, de az arcán kemény kifejezés ült? legalább annyira, amivel egy csecsemőt megijesztett volna, de még az is lehet, hogy csak nevetés lett volna a jutalma. Vagy csak ő sikeredett igy, vagy a franciák általában, de az biztos, hogy semmi olyat nem tudott az arcára varázsolni, amitől bárki megijedt volna? de hát bátraké a világ, próbálkozni lehet. Több sikert neki a jövőben, csak annyit mondhatok.
Miközben a népek igyekeztek megtalálni a helyüket és többé-kevésbé némán elhelyezkedni, a professzor egy rakás kijavitott dolgozatot helyezett az asztalára. A többiekkel ellentétben engem nem töltött el kiváncsisággal a dolog: lévén be sem adtam, nem volt kérdés az érdemjegy.  A meglepő inkább az, hogy a jelenlegi elkészült? igaz, nem lehet műremeknek vagy hasonlónak csúfolni, hiszen azt a szintet üti, amit én? de kész van, és már ez is ritka. Ahogy várható volt, hamarosan megindult egy ember (ezúttal Lavender) elindult összeszedni  a dolgozatokat. Amikor elém ért, felé nyújtottam a kissé gyűrödt, megviselt pergamendarabot majd, tudomást sem véve arról, hogy az órai munka valószinűleg nem merült ki ennyiben, az ablak ? és az óratorony ? felé fordultam. A gondolataim már messze jártak: térben ugyan nem, hiszen maga a torony volt a központi elem, de időben messze és több helyen: minden érdekesebb volt, mint ez az óra.

Szokásos féloldalas mosolyommal hallgattam Damien beszámolóját, erről az érdekfeszítően izgalmas napról. Jött a szokásos ?Hawk a lusta, aki tízből kilencszer el szokott aludni? szöveg, és társaik. Mondjuk nem is nagyon vártam mást, kettőnk közül Damien az, aki napi húsz perc alvás után full fekete szemekkel szambázik végig a folyosón, miszerint: ?ő már kialudta magát.? Én nem szólok bele, ahogy érzi? különben is, én tartom magam a jóöreg mugli mondáshoz: Lustaság, fél egészség.
Valószínűleg ez az oka, hogy én nagyátlagban nyolc óra alvásnál kevesebbel nem érem be, ezért nem is nagyon tudom megérteni miért jó neki így ?kínozni? magát; de csak ismételni tudom magam: ahogy érzi?  Ha neki így jó, akkor hajrá. Legalább már kezd helyrejönni, néha már-már hajlandó elviselni más élőlények társaságát is; többek között az enyémet, meg a kutyájáét, amit asszem Valentin napra kapott valakitől...
- Hjóvan most mit vársz tőle? ? kérdeztem vissza ironikusan a Raimbourg-os mondatára- Szerintem titokban hálát ad az égnek, hogy gyárilag nem tegezzük? Jó?van ezt is csak emlegetni kellett ? tettem még hozzá inkább csak magamnak, amikor a prof belépett a terembe.
Még ha ez nem lett volna elég, ott volt nála a múltkori doga vagy házidoga vagy nem is tudom már? Raimbourg hobbija, hogy minden élő - vagy mára halott ? emberről, törpről, trollról, vízköpőszoborról meg isten tudja még miről dogát irat. Nagy erőket öl bele abba, hogy komolyan vegyük, de nem nagyon jön össze neki ? azon kívül meg csak magának csinál plusz melót a folyamatos számonkéréssel. Kicsit pihentethetné a témát, vehetné lazábbra, vidámabbra az órákat, vagy mittomén?
Amúgy alapjáraton, semmi bajom nem volt a proffal, csak nem tudtam megérteni, mi a halált szeret ennyire a tantárgyában. Egy viszonylag ?laza csávónak? tűnő tag, hogyan képes a létező legunalmasabb dolgokról magyarázni 24/7? Összefoglalva, enyhe paradoxont vélek felfedezni a tanár úr jellemében?
- Ez vicces lesz ? jegyeztem meg, miközben odaadtam Lavendernek a korántsem tökéletes házidolgozatomat. Amúgy nem is nagyon tudom miről kellett volna írni, tegnap este összedobtam valamit hasamracsapok alapon? Talán értékeli a prof a ?fáradozásaimat?, mert kivételesen nem késtem 10 percet mint ez az idióta Malfoy ? igen ezt be kellett ide szúrnom ? szóval egy kettesben reménykedem azért. Majd meglássuk mi lesz.
Amúgy a legnagyobb bajom szerintem az, hogy túlságosan is igyekszem keresni a tananyag értelmét. Azokat a dolgokat, amiknek látom a gyakorlati hasznát könnyen és gyorsan megtanulom. De ez?! A mágiatöri minden, csak nem hasznos. Nem is érdekes, sehol sem fogom használni az életben, semmi másra nem jó; mint hogy évről évre 15%-al több ősz hajszálam legyen felnőtt korom előtt?
Mindegy, lényegtelen. Itt kell ülnöm, így jártam. Villantottam egy tőlem megszokott mosolyt Lavender felé miközben átnyújtottam neki a házidolgozat néven csúfolt pergamenemet, majd lekönyököltem az asztalra. Valahol Raimbourg mellett ott pihent a múltkori irományom is, hasonlóan katasztrofális tartalommal, mint amit most adtam be? ez van, majd legközelebbre összeszedem magam ? legalább is igyekszem.
Mivel Damien lenyúlta a helyemet, meg a megszokott elfoglaltságomat is ? üveges tekintettel kifelé bámulás az ablakon ? nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Egy nagy sóhaj keretében körbenéztem még egyszer a termen, majd összefont karral hátradőltem a székemben.

Házi dolgozat, az mi? Lassan derengeni kezd, igen, hogy volt valaki, aki engem múlt csütörtökön még nagyon szeretett, és megírta a dolgozatomat árulkodó gyöngybetűkkel. Szerintem mondjuk Raimboug sose olvassa el az enyémeket, csak ráfirkant egy kegyes E-t, rosszabb esetben (amikor javítás közben nem találja meg első nekifutásra a fájdalommentesítő főzetekkel átitatott hideggyanta szalagjait, és így pálcával kell egyenként kitépje a szőrszálakat?) egy kegyetlen H-t. Szóval igazából a dolgozatom utáni kutatással vagyok elfoglalva éppen, mikor ismerős, ezenfelül végtelenül elbájoló, leginkább mugli horrorfilmek liberálisan szexi és praktikusan kegyetlen zombikirálynőihez illetőleg nősténydenevérjeihez passzoló hangocska hatol el a hallószőreimhez. Kezdem úgy érezni, hogy mindig is alulértékeltem személyiségem varázsát.
- Jéh, csak nem a szépséges s nem különben szellemes Ms. Parkinson tisztel meg társaságával? ? emelem feljebb a pillantásom, majd kellemetes pukkanás kíséretében rózsaszín rágógumifelhővel és elragadó vigyorral üdvözlöm, hogy boldoggá tegyem mellettem tartózkodása legelső perceit is egyből, majd végre előkotrom a megfelelő papirost az egyébként nem túl sok hasonló közül a káosszerűen rendetlen táskámból (ami ezen túl meg mindenféle bicskanyitogató kitűzővel és felvarróval van individualizálva, hátha egyszer guanóvá átkoznak tényleg). ? Ezt értsem úgy, hogy téged nem nyűgöz le a franciás akcentus és a csinosan formált, dörzsölgetni való állszakállka? ? érdeklődöm, és elfojtok egy kaján röhögést. Csak a felebaráti együttérzésem fog vissza, hogy a miniatűr szentbeszédek sora hallatán ki ne törjön belőlem. Mellesleg hol van az embernek szüksége a saját rosszmájúságára, amikor egy csodálatos mardekáros hölgy mellett ülhet?
Alig passzolom át az összekamuzott dolgozatomat Lavendernek, erre borult égből a villámcsapás, hát nem engem szólít ez a posztgall aranyember? És még a nevemet is tudja. Úristen. Úristen. Úristen!

- Hátttööö ? nyögöm be, mikor már úgy érzem, hogy kezd égő lenni ez a nagy bociszemezés sármos tanerőnkkel, főleg, hogy kifejezetten úgy néz ki, a lányokat szereti, és hiába bűvölöm a bájos pofimmal, az istennek se fogja meghatni a hegyeket s völgyeket nélkülöző felsőtestem ?, ez egy igggen érdekes kérdés.. ? húzom tovább a mondatot, nem mintha a legkevésbé is érdekesnek vagy elgondolkodásra érdemesnek tartanám a kérdést. Első reakcióim meg legtöbbször nem is az elgondolkodáson, hanem a lehengerlő tématerelésen vs. kidumáláson alapulnak. ? Szóóóval ugye fontos, lényeges, mi több sorsdöntő az indoklása annak a hatalmas horderejű kérdésnek, hogy miért választatnak el a különböző gazdasági, politikai és szociális intézményeken alapuló, homlokegyenest különböző felfogású társadalmaink egymástóól, mertt.. szóval a kérdés fontosságát hangsúlyozza, hogy ez a titoktartás a közvetlen illetve közvetett kapcsolatteremtés útjába áll, s rengeteg meg nem érdemelt gátat tol közénk, hiszen mágusmivoltunk egyben életformánk, személyiségünk és szervezeteink és alaptulajdonságaink mélyen alapuló befolyásoló tényezője, mely.. ? veszek egy újabb mély levegőt, oldalra sandítok, aztán vissza a tanárra, és berebbentek pár szöszke szempillát. Na jó, ne hülyítsük egymást. Elhúzom a szám, megrántom a vállam, és aláírok egy halálos ítéletet. A cuki pofi óra eleji arckifejezéséből ítélve legalábbis. ? Passz, őszintén szólva halvány lilám sincs, mágusi felsőbbrendűségemben nem foglalkoztat ilyesmi; mondjuk mert akkor a hülye muglik megrohamoznának minket, hogy őket is ilyen páratlan pedagógiai érzékkel megáldott metroszex szupermen tanítsa az uncsi törijükre, mint a professzor úr?

Trónusomból hátratekintve pompázatos látvány tárul a szemem elé. Rengeteg elcsigázott, idő előtt lestrapált arc ? pedig még bele sem kezdtünk mindenki kedvencébe, a mágiatöribe! Valósággal gyönyörködtet ez a sok nyúzott orca, mintha csak miattam öltötték volna fel ezeket a csodás ráncokat! Még mielőtt elkezdenék csemegézni a kompozícióból, a kezem önállósulva csapja fel legkedvesebb testvéremet, a Mappát. Számos skicc, karikatúra és párbeszédfoszlány gyülekezik rendszertelenül a lapok között, még a vak is láthatja, hogy ez afféle gyűjteménysorozat. Ujjaim közé csippentek egy szimpatikus ceruzát, és még egyszer végigjáratom a tekintetemet a folyamatosan bővülő társaságon.
Dorothy Moon mintha észlelte volna az előbb a jelenlétemet, de hamar visszasüppedt a fészekbe, amit a hajából formázott magának. Lavendert már a múlt héten lekaptam, amikor a Nagyteremben reszelte a körmeit a pirítósa felett. Ott van mondjuk a Pulse-Hawk páros; szép nagy arcot kapnának, de most valami másra vágyom. Háztársaimat ma megkímélem, és inkább a mardekáros gyülekezet felé kacsintgatok. Emily Dean.. pf, ő is folyton valami firka fölé görnyed, amit ügyesen kiizzadt magából. Sorstárs, hogy úgy mondjam. A másik fele meg, Reynolds, mintha csak a gondolataimat figurázná ki, szintén rajzikálásba kezd. Ez így nem jó.

A precíz szereplőválogatás közben nem tűnik fel, hogy Hősszerelmes Raimbourg már betért a terembe, és oltogatni próbálja az osztályát. Csak a saját nevemet visszahallva kapom fel a fejemet, és kötelességtudóan előrefordulok a padban. Micsoda tréfarépa.. azért nem kell úgy túllihegni ezt a késés-nem késés dolgot. Dacosan összepréselem az ajkaimat ? akkor is megállom, hogy visszaszóljak neki. Persze ez nem olyan nehéz feladat, hát nem vagyok én olyan neveletlen kölyök.
A dolgozatok említésére kissé megenyhül a morc a képemen. Hát igen, nem sikerült valami fényesre az a legutóbbi esszé. Meg hát.. ha jobban belegondolok, eddig sem brillíroztam a mágia történelmének tudományában. Na mindöggy?, töriprofesszor se lesz belőlem.
Mikor a villámkérdésekre kerül a sor, megkönnyebbülten sandítok megint hátrafelé, ölembe téve a mappát, mintha csak jegyzetelnék. Végül is, nem mindegy, hogy a füzetbe jegyzetelek, és azt dekorálom ki, vagy a rajzokhoz írok mellékesen némi glosszát az órán elhangzottakról?
Mr. Wilde a nap első áldozata. Tökéletes! Jobb kezem már kanyarítja is a gyors vázlatot a közlékeny srácról, s hogy hűek maradjunk valamelyest a valósághoz, Parkinson kisasszony is helyet kap a papíron. Kicsit közelebb a hugrabugoshoz, kicsit révedőbb tekintettel, kicsit szerelmetesebben. Így ni, a gonosz démonnő, aki belül mégiscsak egy romantikára áhítozó kislány.

És voila, a késők személyében be is futott reménybeli grafikus regényem két újabb szereplője: Szőke Halál, ki végsőkig hű szövetségese a világ görényeinek, valamint a Lexikon Lány, aki széleskörű tudásával laposra tapossa az ellenfeleit. Jó lesz ez.

Nos, az úgy volt.. én tényleg elindultam időben, az Isten látja lelkem, hogy én ismételten annyira de annyira pontos akartam lenni! S persze igyekszem gyorsan szedni a lábaimat, az egyik folyosóról befordulva pont belefutok McGalagonyba, s erőteljesen le kell fékezzek, hogy ne ütközzek neki. Hatalmas szemekkel pillantok rá, s mézes-mázosan köszönök neki, miközben évfolyamtársam felé is lövök egy mosolyt. Hmm.. Harmonie? Vagy.. Valami H-betűs, az tuti! Na mindegy, Griffendéles, s tudom, hogy pont olyan eszes mint Yvette, sőt.. Nagyon durván nyomja a csaj.
? Még is hogy néz ki már megint Miss Delacour? Azt hiszem épp elégszer elmondtam már, hogy az iskolai egyenruha s egyen talár napközbeni viselete kötelező! - Jó, elég lesz már, ezt a szöveget tényleg ismerem, és..? Én utálom a szoknyát! Ha fel is veszem, nem azt a borzalmat amit itt kell hordani.
- Tudom, McGalagony Professzor, de tudja ami volt egyetlen egy talárom, azt a kutya megrágta, s értse meg, nagyon rossz gyerekkorom volt. A sanyarú sorsom végett sajnos nincs a szüleimnek pénze másik darabra.. ? Nagyokat pislogok, mire csak egy penge vékonyra préselt ajkakkal találom szembe magam, s még Harmi is olyan furcsán néz rám.. áá, meg van! Hermione! Hogy is felejthettem el?
? Ne beszéljen itt zöldségeket Miss Delacour, hanem azonnal menjen a hálókörletébe, s öltözzön át megfelelő iskolai öltözetbe! Csak semmi de kisasszony! ?
Több se kell nekem azonnal megfordulok, s duzzogva indulok el a Klubhelyiség felé. Ez annyira.. jellemző.




Igen csak nagy dérrel-dúrral esek be a terembe, nem hogy benyitom.. szinte belököm, vagy épp betöröm az ajtót,s persze egyenesen belemegyek valakibe. Egy széles vállal találom magam szembe, s nem vagyok rest megkapaszkodni az azt fedő fekete talár anyagában, ezzel elérve azt, hogy erőteljesen meglököm az illetőt, akinek egyelőre még csak a tarkójával nézek farkas szemet. Fogalmam sincs, hogy pont a hatalmas és nemes és bámulatos és félelmetes Draco Malfoyba botlottam, főleg, hogy nekem halványlilám sincs ki az a srác..
? Hé, szöszi, útba vagy, nem látod?! ? Szólalok meg jó hangosan, ami így eléggé megzavarja az óra menetét. Kilépve mellőle, vagy inkább gurulva rántok egyet a szoknyámon, azon a rakott borzalmon, ami ugye az iskola egyenruhájához tartozik. A megszokott térdig érő fazon picit más, mivel ez nekem inkább combközépig ér, s talán még annál is picit feljebb eh.. Tényleg be kell szereznem egy másik darabot nem pedig alsóévesektől kunyerálni.. Persze a szoknya mintázatával, a színével szög egyenest más milyen harisnyát viselek. Igen, jól értette mindenki, harisnyát, még hozzá vízszintes csíkozású szivárványos harisnyát. Öhm.. oké, ez akadt először a kezembe, ne nem mintha különben összeválogatnám a cuccaim. Felsőnek a magamra rángatott egyen ing, a talárom pedig valahol a vállamon lógó pöttyös hátizsákba van begyűrve. Ami pedig a gurulást illeti.. Úgy gondoltam, ha előrángatom a klasszikus, kétsoros görkorcsolyám, gyorsabban átszelem a távolságot. Tényleg, semmi különleges nincs rajta, maga a cipőrésze fehér, mindenféle szívecske, és az oldalán gyerekes motívumok láthatók, mint a szívecske, szivárvány, nyuszifej, és társai, a kerekek pedig babarózsaszínek.
- Bocsiiiááánat a késésért Raimbourg Professzor, de volt egy kis.. öö.. slamasztika, amibe belekeveredtem, s McGalagony Professzor miatt késtem, ezt Hermione is tanúsíthatja! Sajnálom.. Pedig tényleg siettem! ? Még a kezem is felemelem, majd az első padban ülő lányra mutatok. Szóval mit is kellett mára? Áh.. házi dolgozat! Mivel a csaj, aki szedi, épp az egyik hátsópadnál áll, ahol én is állok nem messze, odagurulok.
- Bocs, izé.. ? Pislogok a mardekáros lányra, aki becsületes nevén Pansy Parkinson, csak én meg a szita agyam... A bocsánatkérés pedig azért szól, mert épp az ő padjára tettem le a táskám, majd kezdtem el turkálni benne. Ám előtte.. ? Áh, szia! ? Köszönök rá, magamhoz képest halkan a mellette ülő srácra, Ethanra, az én szőke hercegemre, aki kockáztatta az életét, s testi épségét, s megmentett engem! Oké, most szó szerint rajongok, de azóta az éjszaka óta, amióta konkrétan megmentette a becses hátsóm a kirúgástól, igen csak hálás vagyok neki.
- El ne menj! Mindjárt előkaparom én is.. ? Szólok rá Levendulásra, eh, hogy lehet valakit Levendulának hívni?! Az persze eszembe sem jut, hogy esetleg nem is ez a neve, vagyis helyesen Lavender Brown. A táskámból előkerül egy Pókemberes képregény, amit a padra ejtek, aztán szigetelőszalag, egy walkman, ami persze itt nem működik, még pár könyv, zseblámpa, áhá! Miután a táskám fél tartalma ott terül el a lány előtt, találom meg a dolgozatot, és nyújtom át. Aztán persze visszarámolok gyorsan, és egy mosollyal megköszönöm a lányka, hogy volt olyan kedves, és hagyott engem kacatolni ott, ahol ül. ::)  

Nyílik az ajtó és Miss. Granger lép be rajta. Feltűnt, hogy még nem tartózkodott a teremben, de tudtam, hogy nyomós oka lehet annak, ha az egyik legjobb diákom nem jelenik meg az órámon. De egy-egy hiányzást vagy késést mindig el lehet fogadni. És igazam is lett, volt indok, de ha nem lett volna, akkor se lett volna nagy probléma, hisz az ifjú griffendéles hölgy kiemelkedő teljesítményt nyújtott.
- Semmi probléma Miss. Granger, foglaljon helyet - mondom egy megnyugtató mosollyal. Vannak egyes diákok, akik bizony kivételezett helyzetben részesülhetnek, hisz makulátlan múlttal rendelkeznek.
Az ajtó újra nyílik és Miss. Crasso esik be rajta, hogy aztán sietősen levethesse magát a helyére. Egy elnézést elvártam volna, de Miss. Crasso is bele tartozik azon bizonyos diákok körébe, akiknél elnézem, ha egyszer-egyszer előfordul egy késés, hisz mindannyian emberből vagyunk. Velem is megesik, hogy valami oknál fogva nem tudok időben megjelenni, ahogy mindenkivel. Viszont az már korántsem elnézhető, hogy a késése után azonnali csevejbe kezd Mr. Wolffal.
- Miss. Crasso ha már nem talált be időben az osztályterembe, akkor kérem, legalább csendben figyelje az óra eseményeit - korholom le a késő diákomat.
Miss. Brown gondosan szedegeti össze a mára írt házi dolgozatokat, míg én Mr. Wilde válaszára várok. Váratlanul érhette a kérdésem, hisz alig tudott megszólalni, és utána is csak dadogott.
- Valóban Mr. Wilde, ez egy igen érdekes kérdés, de hallhatnánk a választ? - próbálom siettetni.
Nem véletlenül pont neki tettem fel a kérdést. Kíváncsi voltam, hogy erre az órára felkészült-e, mert sajnos mostanában egyre botrányosabb jegyekkel tudom csak ellátni, pedig nem szeretek Elfogadhatónál rosszabb érdemjegyeket osztogatni, de egyre gyakrabban kerül rá a sor.
Figyelemmel hallgatom a választ, aminek ebben a pillanatban még se füle se farka, de reménykedem, hogy valami értelem kisül belőle a végén. Igaz, ha fele annyi energiát fordított volna arra, hogy legalább egyszer kinyissa a tankönyvét, mint eme csodálatosan megfogalmazott sületlenségre, akkor talán jutalomban is részesülhetett volna. De megint csak csalódnom kell. Feladta, pedig egy kevés gondolkodás bevetésével is megválaszolhatta volna a kérdést, ami egyáltalán nem volt bonyolult. De nem, ehelyett csak először egy kérő tekintet, hogy szólítsak fel inkább valaki mást, aztán pedig a vállrázás, hogy neki bizony fogalma sincs erről az egészről. Aztán pedig…
Megrökönyödve hallgatom a fiatalember pofátlan megnyilvánulását. Soha egyetlen diákomtól sem tapasztaltam ekkora szemtelenséget. Egyszerűen nem tudom hova tenni ezt a befejezést.
Nagy levegőt veszek, hogy ne hirtelen felindulásból cselekedjek.
 - Harminc pont a Hugrabugtól, és örülhet az egész háza, hogy ennyivel megúszta - közlöm a tényt szárazon, melyből a fenyegetést éppúgy ki lehet érezni, mint a dühöt.
Közben egy könnyed mozdulattal a hátam mögött elhelyezkedő tollat veszem rá, hogy kezdjen el minél gyorsabb ütemben írni nekem.
- És mától kezdve minden este pontban hétkor várom az irodámba egészen az utolsó tanítási napig - folytatom visszafojtott indulattal. - Szeretném felhívni a figyelmét, hogy a kérdés, amit feltettem Önnek, az a mai házi dolgozat témája volt. Nagyon remélem, hogy a beadandója ennél a válasznál színvonalasabbra sikeredett.  - Növelek a hangerőmön, mert a következő mondatomat már nem csak neki szánom: - Most szeretném felhívni az egész osztály figyelmét arra, hogy az, aki nem éri el év végén az Elfogadható minősítést, azt megbuktatom. 
Hátranyúlok az előbb tekerccsé csavarodott és lepecsételt pergamenért, és a kezembe véve előre nyújtom.
- Mr. Wilde, ezt  adja át a házvezető tanárjának. Most - mondom hideg és metsző dühvel. - Takarodjon ki a teremből.
A legújabb későnk felé fordulok, akit persze abban a pillanatban észrevettem, mikor a terembe lépett, csak nem vettem róla tudomást.
- Mr. Malfoy, ha már végre megtisztel a jelenlétével, legalább az órámat ne zavarja meg. Üljön le! A késésért pedig öt pontot vonok le a Mardekártól.
Mr. Malfoyhoz is lett volna egy-két keresetlen szavam, de jelenleg nem tudtam hirtelen mit is akartam neki mondani.
Mikor végre sikerült volna összeszednem magam, hirtelen ismét kivágódott az ajtó és Yolanda robbant be rajta. Hozzá voltam szokva, hogy tőle a legextrémebb dolgok is kitelnek, de ez most… Ráadásul nem voltam éppen elnéző kedvemben.
- Miss. Delacour, ha nem venné észre, éppen órát tartanék. Azonnal foglaljon helyetm és még egyszer ne merészeljen begurulni az órámra! - figyelmeztettem ingerülten, hogy vegye észre magát, mert hiába tegeződünk tanításon kívül, itt a tanára vagyok, és elvárom a tiszteletet velem szemben, még tőle is.
Körbe nézek a diákságon.
- És most hallhatnám a választ az előbbi kérdésemre, ha már Mr. Wildetól nem kaphattuk meg? Esetleg Ön, Mr. Hawk? - szólítom fel az egyik notórius későmet, aki szintén nem rendelkezik a legjobb jegyekkel.

//Imádott Mágiatöri+ még imádottabb tanara ;D//   *500 szó, mert a pontosságra hajtunk  8)*

Letettem a pennát. Felemeltem a tépett fecnit, azaz a csodálatosan elkészített házidolgozatom még csodálatosabb, ráadásul illatos lapját...de szarul hangzik...és büszkén pillantottam alkotásomra. Igazából cseppet sem volt nagy szám, nem, nem tartalmazott sem szívet, sem Mr. Szívtipró nevét...ferde hajlamaim még nem voltak. Csupán szépen elrendezett geometriai formák hevertek az iromány hátulján. De a lényeg az, hogy jól nézett ki. Nekem tetszett, a proft. meg ki nem...?
Megfordítottam a papírt és észrevettem egy hiányosságot. Mondjuk igazából az egész egy nagy hiány volt, de azért a mélyen tisztelt, becses gazda neve legyen már rajta. ~Ha esetleg túl jó lenne, tudja Raimbourg, hogy kié a mestermű.~ Ezen jót mosolyogtam, miközben nagy kani betűkkel, hogy legalább valamivel kitöltsem a lap üresen hagyott háromnegyed részét rákanyarítottam a két fontos szócskát.
~Ezzel is megvolnánk, mostmár malmozhatok.~ Mint aki dolgát jól végezte hátradőltem a kényelmetlen széken, kissé lecsúsztam, lábam előre toltam és karbatett kézzel bámultam magam elé. Jobban mondva figyeltem az eseményeket. Két griffendéles srác érkezett, nem nyűgözött le a dolog, de azért vetettem feléjük egy lenéző pillantást...azért mégis. Pár perc múlva azonban ki tette be a lábát? Na ki? A csajok kedvence, az örök kedvenc tanárbácsi. Hogy oda ne rohanjak. Nem strapáltam magam, nehezemre esett kinyitnom a szám, így inkább nem is tettem meg, csak ültem tovább ugyanabban a lezser helyzetben. Mintha szövegelt volna valamit, de őszintén szólva nem nagyon érdekelt az ügy, meg se próbáltam figyelni. A házidolgozat hallatán azért kicsit megrezegtek a szempilláim, de ennél többre nem voltam hajlandó. Lavander kezébe nyomtam az alkotást, persze rajzzal felfelé, hogy a tanár egyből kiszúrja majd a padra dőltem. Egy kérdés hangzott el, majd a célszemély neve...nem én voltam...kész csoda. Pedig jól tudtam, hogy Raimbourg nem kedvel, ami kölcsönös volt és számítottam rá, hogy próbál megszivatni...de ha nem hát nem...legalább egy jót alhatok.
Már majdnem letettem a fejem a padra, mikor nyílt az ajtó...nem egyszer, egymás  után többször is. Elsőként a tanárok szemefénye, a stréberek királynője, Hermione érkezett meg. Persze egyből lökte a sódert, hogy miért nem ért be időbe... ~Heh, a kis elfoglalt kisasszony, hogy oda ne rohanjak...tövig nyalj be Mr. Handsome-nak!~ Gúnyosan vigyorogtam, persze csak úgy szelíden. A következő áldozat a hollóhátas kis csitri Gwendolyn volt. Milyen név ez bakker? Elnyöszörgött egy elnézést, majd kilőtte magát a padja felé. ~Nehogy elkapjon a szépfiú és történjen ott valami!~ Röhögtem magamban, nagyon jól szórakoztam... és ezzel még nem volt vége. Draco is megtisztelt minket, amitől majdnem dobtam egy hátast az időközben billegtetett székkel. Bevágta a szokásos flegma fejet, pont ezt vártam tőle. Az óra eddigi fénypontja viszont Ethan válasza volt. Igen, ez igazán dícséretet érdemelt volna, ha nem utálnék szinte mindenkit, aki nem én vagyok. Egy hugrást meg főképp. De azért járt a pont?meg a kizavarás?bizony bepipult a Szépfiú. ~30 pont, nem semmi?de kemény a csávó!~
~ 5 pont a Mardekártól? Na ezért kapsz Malfoy?ennyi drága pontot csak úgy odaadni.~ Dühösen nézek évfolyam/háztársam felé, persze az iménti gondolatom csak merő gúny volt, semmi több. Érdekel is engem? Raimbourg végignéz az osztályon,  Gregnél megállapodik. ~Aludhatunk!~  Fejem koppant a padon.

×Mágiatörténet×

Helyemen halkan üldögélve, kissé lehangoltan vártam az óra kezdetét. Mikor Josh odalépett mellém, és helyet foglalt, egy apró, alig látható mosollyal az arcomon üdvözöltem.

Aztán rajzolni kezdett. Merlinre, mintha csak magamat látnám. Bár én nem firkálnám össze a dolgozatomat, ami azt illeti.

Furcsa, vagyis? Nem, teljesen megszokott, de rengetegen csak a becsöngetést jelző hang után másodpercekkel esnek be, de vannak olyanok is, akik az óra kezdetét követően lépnek be a terem ajtaján. Olykor-olykor felpillantok az újonnan érkezőkre, enyhén megvető pillantásokat vetve rájuk, amit ők persze nem vehettek észre, mivel éjfekete színű tincseim ? mint mindig ? most is a hűvös, kék szemeim elé omlanak, eltakarva azokat.

Nem szeretek késni. Nem is szoktam késni. Ha nem vagyok ott valahol a megbeszélt időpont előtt legalább 10 perccel, esélyes, hogy valami bajom esett, vagy hogy feltartott valaki. Bár inkább lerázom a ?valakit?, ha úgy érzem, el fogok késni. A késés önmagában nem csak kellemetlen, hanem roppant udvariatlan dolog. Ha valaki nem képes időben odaérni a találkozóra, jelen esetben órára, akkor nagyjából olyan, mintha szarna az egészre. Emellett néha még úgy is tűnhet, mintha teljesen hiányozna az emberből a tisztelet. A tisztelet, a másik fél iránt. Tiszteletet márpedig illik tanúsítani a professzorok felé, elvégre ők már letettek valamit az asztalra, hiszen itt vannak, hogy tudásukat átadják a tanulóknak, vagyis nekünk.

Amikor belép a prof, feltérképezi a terepet. Vizsgálja, szemléli, aztán ráadásul még meg is szólít. Malfoy? Üzenet? Mi?

Ja, persze, tudom. Szólnom kellett Malfoy-nak, hogy emelje meg a seggét, és jöjjön be órára. Hát, éppenséggel szóltam, de ahogy elnézem, nem volt valami hatásos a fenyegetés.
Már éppen válaszolnék a professzor kérdésére, amikor nyikordul az ajtó, és belép rajta az emlegetett szamár, akit többen csak Draco néven emlegetnek. Köcsög. Ráadásul még pontot is vesztünk miatta. Bár? Mit vártam??

Hm-hm.
Fejemet lehajtva bámulok magam elé, pontosabban inkább az ajtó felé, mert sorra érkeznek újabb látogatók. Cöh, még Granger is késett. Meglep. Le merem fogadni, hogy nem önszántából. Na, halljuk a magyarázatot? Ó, ahogy gondoltam. Feltartották.

Mikor Brown mellénk ér, átnyújtom azt a csodálatos (és tényleg szép, meg tartalmas) dolgozatot, majd azzal a lendülettel vissza is fekszem.

Wilde válaszán aztán meglepődöm, bár szerintem rohadt bátor dolog volt ezt mondani, de szegény Raimbourg? Komolyan, kezdem sajnálni a pasast. Mindig megszívja velünk.

Na, de ne sajnálkozzunk annyit. Inkább? Pihenjünk.
Azzal államat a padon fekvő karomra teszem, és nézegetem az összegyűlteket, miközben világmegváltó gondolatokat pörgetek végig az agyamon.
Ki tudja? Talán éppen egy mágiatörténet órán születik megoldás az éhínség-kérdésre?

- Te-tessék? – pislantok egy hatalmasat, mélységes, őszinte döbbenettel. – Mégis miért? – nyögöm ki néhány másodperc szünet után. Én egyszerűen csak nem értem, hogy.. mi? várjunk csak.. neem.. na ne, hogy ez az egész azért van, mert.. mert én metroszexuálisnak neveztem a professzort a fél hatodik évfolyam előtt..? Dzsííízösz, mi ebben a pláne? ez.. ez.. Hitetlenkedve, felhúzott szemöldökkel tekintek fel a finom, jóvágású arcra, s a kifejezéstelenség mögött is látom a túlfegyelmezett indulatot. Megrázom a fejem, és már-már elvigyorodnék, új stratégiába kezdenék, de a meglepetés meg a Raimbourg hangjából áradó, fenyegető düh hatásosan befogja a számat. Begazolni viszont eszem ágában sincs tőle. Wárgh! Körös-körül érdektelen, üres arcokat nézve már szinte kezdeném sajnálni Raimbourgot, ha egyébként nem lennék már berágva rá ezen a ponton. Ha már kapok, legalább tisztán a saját pofám miatt kapnék – nem, ez nem volt egy harmincpontos beszólás! –, és ne részben azért, hogy példát statuáljon velem, és legyen végre valami tekintélye a saját óráján. De kit érdekel, csikorgatom a fogam, és közben majd megvesz a fene, hogy az arcába üvöltsek valami igazán szépet. A kérdés csak az, akarom-e, hogy összeüssenek nekem még egy fegyelmit is, és.. ahhoz nem vagyok elég dühös, hogy ne tudjam a választ.
Nem, köszike. Inkább nyelek alázattal.
Kirúgom a széket, és ügyetlenül, indulattal csapom a vállamra táskámat, még egy nyers viszlát, szivit is odasziszegek a volt padtársnőmnek, hogy aztán a dühtől rosszul koordinált, sietős léptekkel átverekedjem magam a padok között Raimbourgig. Mínusz harminc? Amennyi közöm van a Hugrabug pontjaihoz, akár a Hollóháttól is levonhatták volna. Hogy menjek Bimbához? Semmi akadálya, prédikáció jöhet, amennyit csak le bírnak erőszakolni a torkomon. Ezután elhasal, aki nem éri el az Elégségest? Minő meglepetés. Hogy év végéig vele kell töltenem minden estémet? Remek! Kezd fizikai fájdalmat okozni, hogy be kell fognom, ahogy a megsemmisítően villogó tekintetbe nézek, és kitépem a kezéből a felém nyújtott pergament.
- Alig várom – rándul csúfondáros, tényleg szemtelen grimaszra a szám széle, mielőtt még visszatarthatnám. És elismerem, most kábé dacos, durcás, idióta kölyök vagyok, de ha már elporolják a talárom hátulját, megengedhetem magamnak, főleg hogy ezzel a szelíd visszaszólással már eleve a várakozásokon felül teljesítettem. Majd ha hét körül Raimbourg toleránsabb hangulatban lesz, közlöm vele az.. álláspontomat. Lehet, hogy mégis lesz itt fegyelmi. De akkor legalább objektíven és a jó öreg hugrabugos igazságérzettel fejthetem ki, hogy a jó édes nénikéjével szórakozzon, miközben tekintélyt szerez magának, és rohadtul ne velem.
Mielőtt még szájonvágna a fene nagy arcátlanságom utózöngéjétől, hátralépek – nem mintha félnék, de azért nem is hiányzik egy atyai pofon, van belőle otthon elég –, és távozom, nehogy kiderüljön, van itt egy pofás kis karcer, hogy a tanulói jogviszonyom hátralévő ideje alatt ott malmozzak magamban. Kifelé menet majdnem fellököm Yot, aki hirtelen tűnik fel a piszkosul sötét égbolton, mint a legédesebb napsugarak leggyönyörűbb, legbolondabb, legszeretnivalóbb szivárványa. Futó, kesernyés-flegma félmosollyal kerülöm meg a leányzót – Raimbourgot egyszer még megverem, amiért így mer szólni az ÉN Yolandámhoz – majd kilépek, és hanyag eleganciával bevágom magam mögött az ajtót.
Még a végén elkezdem szégyellni magam.

Tessék?!, pillant fel - felébredve gondolataiból - meglepve a professzorra. Nem kis meglepetésére éppen egy korholó mondatot hallhatott Raimbourg szájából, hiszen, mint azt talán mindenki hallhatta, könnyed csevelybe kezdett Jamessel. De hát, nem is volt az annyira hangos, hogy akár a prof, akár a többi diák észrevehesse.
Mi rossz van abban, hogy megkérdezi padtársától azt, hogy mi történt eddig az órán?! Ezt talán más iskolában, még díjazná is a tanár, de itt... Inkább nem is szól semmit, mert akkor még azért is bajba kerülne.
Sokan mondták már neki, hogy megváltozott az utóbbi időben, mintha nem lenne önmaga. A lány talán ezt a megváltozott viselkedési formát annak köszönheti, hogy sok időt tölt a roxmorts-i kocsmában, ahova egyáltalán nem szabadna be tennie a lábát. Főleg, mivel ez nem illik rá! Gwendolyn de Crasso, a jó, a bájos, az okos, a tehetséges... Csak jó jelzőket hall vissza magáról.
De mostanában nem sok időt tölt barátaival, talán James és Kevin az egyetlen, akikre több időt szán, mert ők sose untatják. Nekik mindig élvezi a társaságukat. De a többiek gondolatmenete, mikor a következő óráról kezdenek filozofálni, hogy hogy s mint alakulnak majd a jegyeik, vagy hogy melyiküket fogja tuti biztos feleltetni a tanár.
Eleget hallotta már ezeket, jó hogy egy idő után kezdi unni az ilyesfajta témákat. Komolyan, lassan jobban érezné magát például egy kevésbé gonosz mardekáros társaságában, minthogy a barátai pipogya hozzászólásait hallgassa.
Szemeit mégegyszer a profra emeli, majd vissza a padjára. Az utána érkező későket szemlélgeti, amint be-belépnek a terembe. Kíváncsi, hogy ki mit talál ki, hogy miért késett...
Malfoy, Delacour...
Dracotól mást sem várna az ember, minthogy nagy nyugodtsággal besétál a terembe, majd rá se néz a tanárra, s úgy ül le a helyére. Ez már megszokott. Természetes.
Yolanda pedig... Általában nem késik, talán ez a második esete. De ahogy a tanár úr lehurrogta, az kicsit meglepte Gwennie-t. Olyan hihetetlen volt, hogy Raimbourg így beszélt Yo-val. De mindegy!
Rápillantok padtársamra, vajon ő mit s hogyan reagál a professzor kijelentésére, közben a szemem sarkából, az óráról éppen kizavart Ethan-t nézem...

Hát ez hallatlan. Az imént ?metroszex szupermenként? emlegetett bájgúnár profi most csupán azért szidta le Gwennie-t mert az kíváncsi volt az óra első részén lezajlott eseményekre. Nem tudom, hogy mit gondolt, de én elhatároztam, hogy ezen az órán nem leszek hozzá valami kedves, még akkor is ha úgy járok mint Eaton aki miatt a Hugrabug harminc pont levonást kapott. Ez azért egy kicsit túlzás volt. Én Ethannak adtam igazat, végre volt egy bátor ?jelentkező? aki beszólt a profnak, hisz eddig mindenki csak bálványozta. ?Raimbourg így, Raimbourg úgy?? ? és ez mind lányok szájából. Úgyhogy szerintem, ha a drágalátos tanbácsi tudná, hogy nőnemű diáktársaim ennyire bálványozzák, akkor nem állna ily értetlenül hímnemű diákjai ellenségeskedései előtt. ~Vagy lehet, hogy tudja, és épp ezért csinálja? ~Nekem aztán mindegy, engem csak az érdekel, hogy mágiatöriből ne buktasson meg. Megjött Malfoy aki m int szokásához híven most se köszönt, csak leült szokványos helyére és belekezdett általános órai passzivitásába. Miután Ethan egy gondosan lepecsételt tekercs kíséretében távozott, a professzor öt pontot vont le a Mardekártól Draco késéséért.
Ez elég izgalmas órának ígérkezik, mínusz öt pont Mardekár, mínusz harminc pont Hugrabug, csak nehogy a Hollóhát legyen a következő, ráadásul már a tanár feje is vörösödött idegességében. A végén még egy nagyobb dühkitörés kíséretében felrobban. Ekkor Yo, a professzor szavait használva, begurult a tanterembe és elfoglalta bérelt helyét. A lány illedelmesen és lihegve bocsánatot kér Raimbourgtól, aki nem viszonozza a szép szavakat, helyette majdnem leszedi a csaj fejét, csak mert késett egy kicsit. Hát ezt nem gondoltam volna, úgy tudtam, hogy Yo és a professzor eléggé jóban vannak. A lány kissé hangos zörejjel kirámolja táskája tartalmát a mára beadandó dolijáért, majd helyet foglal székén.
A tanár egy kis csendes, nyugtató hatású meditáció után folytatta óráját. Ezúttal Gregtől szerette volna megtudni a választ. ~Na, most már pihenhetek.~
Gwenre pillantottam, aki nagy meglepetésemre engem bámul. Valószínűleg arra kíváncsi, hogy mi a véleményem az előbb lezajlottakról. 
- Ezek összevesztek vagy mi? ? kérdeztem padtársamtól kinek arcán megcsillantak a napfény első sugarai. Egy kicsit féltem attól, hogy mi lesz, ha tőlünk is von le pontokat folyamatos csevejünkért, vagy épp mi is mehetünk büntetőmunkára Ethannal karonfogva. Azt azért inkább nem. Nem volt kedvem egészem év végéig minden este az uncsi tanár szobájába járkálni csak azért, hogy órákon keresztül írogassak vagy segítsek neki valami fontos dologban. ~Nem vagyok én házimanó!~

---

  Csak egy kacérnak is nevezhető szemöldökrándulással válaszolok Ethan illedelmesnek induló köszöntésére. A következő kérdésre pedig csak a fiú felé fordítom az arcom, hogy felelet helyett lássa a fájdalmas arckifejezésem. Ennél frappánsabb és kifejezőbb reakciót pillanatnyilag nem vagyok képes produkálni.
  Már épp ott tartok, hogy kényelembe helyezve magam nekilátok a negyvenöt percnyi intenzív unatkozáshoz, amikor váratlanul a semmiből előbukkan egy szőke hajzuhatag, hogy felborítva csendes mélám precíz rendjét, nagy robajjal lecsapja a táskáját a padomra. Annyira hirtelen csap meg a cselekménysorozat erős szele, hogy csaknem leszédülök a székemről. Egy kisebb székestül történő hátrabukkanást nem tudok megakadályozni, de egy markoló reflexmozdulattal, ami a pad lába felé irányul, rögtön egyenesbe hozom magam. Eközben a Szőke Ciklon, akit később majd Yolanda Delacournak azonosítok be, kedélyesen beköszön Ethannek, és megtisztel azzal, hogy a padomra kiborítja táskája belsejének egészét. Nem csak könyvek lapulnak ám a hírhedt hollóhátasok közül való lánynak a batyujában, bizony... Mugli kütyük, valami színes újság, szigetelőszalag... És érzem, hogy egy pillanatra az agyműködésem tökéletesen leáll, az arcomra kiülő döbbent-zavarodott tekintet árulkodik is erről, de még csak nincs is időm, hogy normálisan szemügyre vegyem a padomra kihajigált kacatkupacot, a lány már vissza is rámol, és csak akkor ocsúdok fel ámulatomból, amikor már el is hal a véla szőkeség bocsánatkérő mosolya a nemlétben.
  És ez mind egy fél perc alatt játszódott le.
  Döbbenetes.
  Minthogy szólni se alkalmam, se lélekjelenlétem nem volt igazán, egy kis szemöldökrándulással jelzem, hogy az élet visszatért az arcomba s egyszersmind az agyamba is. Lekönyökölök a padra.
  És a java még csak most jön ? Ethan válasza. Az elején még egész érdeklődő képet tudok vágni a baljósan induló feleletre. De aztán közeledik a vége felé, és érzem, hogy a rekeszizmomat nem tudom az irányításom alá vonni... Az utolsó félmondat aztán betalál. Hangosan kitör belőlem a kacagás, ami a mások által sivítolónak titulált jellegzetes hangomon, nos... belehasít a terem csendjébe. Viszont ahogy a tanár arca egészen elkomorul, majd átmegy dühös-vörösbe, a szám elé kapom a tenyerem, és visszahúzódva lenyelem a nevetés végét. Na, francia szépfiú, most aztán megkaptad.
  A félig-meddig jogosan felbődülő Ethan dacosan távozni kényszerül a teremből. Igazán kár. Micsoda szórakozás lett volna az óra. Kivételes módon szinte elismerő pillantással kísérem végig, ahogy a hugrabugos kilép azon az ajtón... amiben már valaki más áll.
  Draco hirtelen betoppanása váratlan, bár igaz, hogy Raimburg már sokadszorra üzen érte, és egy bukást mágiatörténetből már a szülei sem engednének el neki. Nem is lenne csoda, hiszen az utóbbi időben egyre ritkábban jár órákra. Persze én nem eshetek ki a szokásos iskolai kerégvágásból, nem vagyok egy Malfoy, hogy ilyen jogos gőggel nézhessek a tanárok arcába késéskor, mint Draco, meg hát ki más tartaná Őt távol a rossz jegyektől? Nem vallaná be, de nem egy dolgozatát írtam már meg helyette. De hiszen minek is vallaná be. Ő Draco Malfoy.
  Régen volt már órán, és szünetekben sem látom már olyan gyakran, ezért automatikusan egy örömteli mosoly kúszik ajkaimra. Kicsit feljebbágaskodok a székemen, hogy így a hátsó padból is meglásson. Egy jelentőségteljes pillantással és egy fejrándulással jelzem, hogy szeretném, ha Wilde megüresedett helyére ülne le mellém.

Punnyadás felsőfokon? Nagyjából így lehetett jellemezni a szitut, mielőtt robbant a verbális bomba, azaz Wilde szólt néhány nem túl kedves szót a profhoz? ?Metroszex szupermen?? Én is sok embert illetek sokféle jelzővel, de azért meg kell hogy mondjam: ez a gyerek, nem kispályázik.
Mágiatörténetes pályafutásom alatt talán most először néztem már-már érdeklődve a tanár úrra, hogy erre mit fog lépni. Szemmel láthatóan kissé felkészületlenül érte a ?támadás,? de viszonylag jól kezelte a helyzetet? Azt inkább most hagyjuk, hogy a büntetésről mi a véleményem ? lehetett volna sokkal keményebb is, mindegy?
Halkan sóhajtva dőltem újra hátra a széken, majd a tartalék energiámat is egy célra fordítottam: nyitva tudjam tartani a szemem.
Mai közjáték ? pipa. Amúgy is, bármilyen hihetetlen, nem volt közöm hozzá, innentől kezdve probléma letudva.
Fél füllel hallottam, ahogy Wilde még színpadiasan távozik, a többiek halkan megtárgyalják a látottakat, Raimbourg pedig visszatér a tananyaghoz. Botor módon, biztonságban éreztem magam?
A tapasztalat az, hogy ha kések, visszadumálok, ?kedvesen? nézek vagy mittomén, akkor egyértelműen engem fog kérdezni az épp aktuális tanerő ? tantárgytól függetlenül ? de mivel most tökéletesen bele voltam szürkülve a tömegbe, úgy gondoltam, nem fenyeget ez a veszély?
Hát rosszul gondoltam.
Épp elfojtottam egy ásítást, amikor is meghallottam a nevem, és a feje tetejére állt a kényelmes kis elméletem.
- Hááát? - kezdtem kísértetiesen hasonlóan mint az imént Wilde, miközben igyekeztem kihúzni magam. Honnan kéne tudnom, hogy a mugliknak miért nem szabad tudniuk a varázsvilágról? Mármint persze, megvannak az okai, de úgy kéne megfogalmazni őket, hogy ne kövessem a fent említett kollégát a folyosóra, majd McGalagonyhoz. Az lenne megint csak szép beszélgetés, ahogy elküldenek három hónapra Friccsel takarítani? Na de egyelőre még itt vagyok, nem kell a legrosszabbra gondolni?
Megszokásból vetettem egy féloldalas pillantást Damienre, aki mint mindig, most is valahol totál máshol járt. Lényeg a lényeg, tőle nem várhattam segítséget? Mindegy, erőt vettem magamon, beletörődtem a helyzetembe: visszafordultam a prof felé, megköszörültem a torkom, majd a tőlem telhető legmagabiztosabb hangon feleltem:
- Gondolom azért nem lenne túl egészséges a mugliknak tudniuk rólunk, mert akkor kb minden létező problémájukat velünk oldatnák meg?
Nem volt túl meggyőző válasz, sőt, inkább kérdés szaga volt neki, de legalább mondtam valamit? Jobban belegondolva, ez nem is akkora hülyeség ismerve egy-két környékbeli embert ? mármint az otthoni környékre gondolok természetesen?
- Ezen kívül meg ?fogalmazódott meg bennem egy új gondolat - Nem valószínű, hogy nagyon díjaznák a különféle? hm? teremtményeket? Pont az hiányozna még, hogy néhány elvetemült puskával meg bicskával menjen neki a megmaradt sárkányoknak meg óriásoknak, aztán azért is mi vigyük el a balhét?
Halkan kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Nagyjából ennyit tudtam hirtelen improvizálni, bízzunk benne, hogy elnyeri Raimbourg tetszését.
- Jó ez így, ahogy most van? - tettem még hozzá, mintegy lezárva a mondandómat.

Úgy néz ki, az ifjú Malfoy épp egy sziporkázó válasz közepén érkezett a terembe. Unott és lesajnáló pillantást vet Wilde-ra, aki épp igyekszik elhabogni válaszát, melynek, mint ahogy más órán megszokhattuk már, se füle, se farka. Tök mindegy igazából, oda se figyelne, tekintetét inkább függeszti a tanár úrra, akitől jelenleg nem kapja meg a neki kijáró és kellő figyelmet... Mikor is a hugrabugos kiejti a száján azt a mondatot, amit valószínűleg egy mardekáros sem tenne soha.
És Pansy felvihog. Draco ekkor veszi észre őt, és ezért, csak ezért halvány félmosoly rándul vértelen ajkára. Ott áll a tanári asztal mellett, és fura, de illedelmesen kivárja a sorát. Nem szívbajos, nem ijed meg attól, hogy itt akár meg is bukhatnak egyesek, ő nyilván nincsen közöttük, kizárt dolog. De azt a harminc pontot megérdemelték, arcán kaján, kárörvendő vigyorral figyeli, ahogy Wilde kicammog, egészen addig, míg az ajtó be nem robban a háta mögött. Nem számított rá, hogy még valaki ilyen arcátlanul elkéssen, a terem végül is nagyjából tele van. Arra meg aztán főleg nem, hogy nekimennek, belekapaszkodnak, aztán ott is hagyják alig három másodperc leforgása alatt! Igaz, hogy reflexből a lány után kap, és az is, hogy mint mindig, a vélavarázs most is meglegyinti, de az egész túl gyorsan történik semminthogy arcára kiülhessen az az undorító, édes bazsalygás, ami úgy általában ki szokott ülni a férfiak arcára a vélák közelében.
Aztán a professzor végre hozzáfordul, és Malfoy rosszkedve csak fokozódik. Öt pont? Tizenhárom nyomorult percért? Ajj. Komolyan. Ezért jött be? Mintha vérig lenne sértve, megy a hátsó padokhoz, szinte odébb is taszítva az útból Yolandát, aki épp lelkesen túrja a táskáját. Szívesen leülne Pansy mellé, de inkább hagyjuk, a lökött szőke úgyis biztos kinézte magának azt a felszabadult helyet, ha már elborította az egész padot a kacatjaival.
Inkább a szomszédos padot választja, mely hihetetlen, de üres, igaz, lehet, hogy azért, mert amint ráteszi a táskáját, vészesen imbolyogni kezd, mintha nem lenne éppenséggel tökéletes a lábazata, de ez őt annyira hidegen hagyja, mint mostanában sokminden, a leckeírással egyetemben, meg úgy mindennel együtt A Feladatán kívül.
Ha Brown tőle is be akarná szedni a beadandóját, csak int, mintha csak azt mondaná, hogy á, ugyan már, nem ad aprót, arcán felsőbbséges kifejezéssel, mintha olyat tudna, amit senki más nem.
Leül a székre, és kényelmesen elnyújtózik rajta, táskája csukva a padon, még csak pergament és pennát sem vesz elő, hogy valamit jegyzeteljen. Minek? Majd elkéri Pansytől vagy valaki mástól, már ha kedve lesz hozzá egyáltalán. Karba teszi a kezét, hegyes állát az öklére támasztva csinál úgy, mintha borzasztóan lekötné az óra, de igazából csak az órát meg az ajtót meg a többi diákot figyeli. Keres valakit, akit egyértelműen nem talál meg idebent.
Valaki épp felel? Ki a fenét izgat?

Nee, ne kérem neeee! Pont most, amikor végre újra láthatom, akkor szakítanak el minket egymástól?! Nyüff. Najó, hagyjuk a királydrámát, és lehetőleg gyorsan kaparjam fel az állam a padlóról, ami valahogy lekerült oda a földre, s elkerekedett szemekkel kapkodom a fejem hol Danielre, hol pedig Ethanra. Ez hihhhhetetlen, még sosem láttam a Profot ennyire kiakadva. Az egész döbbenetemből a finomnak nem nevezhető figyelmeztetés, vagy inkább rám dörrenés rángat ki, s kapom a távozó szőke hercegemről Danielre a tekintetem, majd mélységes szégyenbe azért nem merülve hajtom le a fejem és fejezem be a táskám bepakolását, amikor is nekem jönnek. Nekem. Ráadásul pont a szöszi. Szemeim összeszűkülnek, ahogy a vállam mögött hátrapillantok, majd fújtatva egyet szegem fel az állam, s egyszerűen odagurulok, majd levágom a táskám a padra. Mit képzel, hogy csak úgy arrébb taszigálhat? A pofátlanja..

- Nah, told beljebb a csinos kis popsidat. - szólalok meg, nem épp kedvességgel átitatott szólamon, és bizony elég nekem a padon hagyott picike kis rés is, oda is leteszem magam, és egy határozottabb megmozdulással akár még arrébb is nyomkodom, nem hagyva magam. Talán dacosságból, csak azért is leülök Őkelme mellé, nehogy már egyedül élvezze a hátsópad nyújtotta örömöket. Az sem zavar, ha esetleg rozoga az az izé, engem aztán semmi sem tart vissza! Pillanatok alatt otthonosan berendezkedem, ahogy előkerül a pergamen és a.. rózsaszín tollam, végén kis csinos szintén rózsaszín pamaccsal. Vagyis penna ez, a vége legalábbis, csak egy egyszerű bűbájjal átvariálták a kedvemért abban a Roxmortsi üzletben, amikor előadtam, miféle elképelésem van, miféle pennát akarok venni. Előguberálom a tintámat is, és amint felkönyökölök a padra és már úgy tűnik abbahagyom a mocorgást, ütemesen elkezdem rázni a jobb lábam, amitől berezonál az egész pad. Ez persze láthatóan engem egyáltalán nem zavar.

Imádtam tanítani, pontosan, ahogy a történelemben rejlő csodákért is rajongtam. Soha egyetlen egy pillanatra sem volt kérdéses számomra, hogy mivel akarok majd foglalkozni az iskolai éveimet követően. Régészet és katedra. Ennyi.
Szenvedélyből oktattam. Próbáltam rávilágítani a diákokat, hogy bizony a múltban is rengeteg izgalmat lehet felfedezni és a múlt ismerete nélkül nem tudunk jobb jövőt alkotni. De egyre inkább éreztem, hogy az itteni tanulókat nem érdeklik az effajta apróságok, ők csupán saját életük semmilyen problémáikkal vannak elfoglalva.
Mr. Wilde felháborodva hagyta el a termet, de nem is vártam mást. Nagyon jól tudtam, hogy igazságtalannak érzi a rá kiszabott büntetést. Nem is fogja máshogy érezni, ebben is biztos voltam. Ismertem a diákjaimat, még ha ezt nem is gondoltál volna rólam, de leginkább azt tudtam, mi is koruk sajátossága. Még ha én mindig is a nyugodtabb kamaszokhoz tartoztam, volt egy nővérem, akinek köszönhetően kellő kép kiismerhettem a tizenévesek felfokozódott lelkivilágát. Ezért is tanítottam, legalábbis próbáltam, rávilágítani a fiatalokat, hogy nem csak a jelennel érdemes foglalkozniuk és ezért sem voltam szigorúbb velük, de mostanra túlléptek egy határt és ezt már nem tűrhettem.
A fél osztály a padon fetrengett. Nem szóltam általában rájuk. Addig, nem míg azt éreztem, hogy fél füllel azért figyelnek és készülnek az óráimra. De a legtöbben már szerintem a könyvüket poháralátétnek vagy valamilyen támasznak használták. 
Miss. Brown átnyújtotta nekem a házi dolgozatokat és egy gyors mozdulattal néztem át a neveket, kik is azok akik nem adták be, mikor megakadt a szemem az egyik pergamenen.
Josh Reynolds.... Egy érdekes firkálmányon kívül, amiből nem igazán tudtam kivenni, mit is tartalmaz, hisz a tehetségnek egy apró foszlánya sem mutatkozott a rajzon, nem volt semmi más a dolgozaton. Ránéztem a padon fetrengő Mardekárosra, miközben még Mr. Hawk válaszát hallgattam.
- Azért remélem a beadandójában értelmes fejtegetést is olvashatok majd a témáról - jegyzem meg, mert mára eltűnt belőlem a tolerancia.
Igen, még velem is előfordulhat.
Nem figyelek oda, hogy Yolanda és Mr. Malfoy mit művelnek a hátsópadban, örülök hogy végre helyet foglaltak.  Óra után úgyis beszédem lesz Mr. Malfoyal, addig is jobb ha csöndben figyeli az órát.
- Mr. Reynolds - és húzom ki a papírosát a többi közül - Kifejtené az egész osztály füle hallatára, hogy mit is tartalmaz ez csodás művészeti alkotás?

---

Az óra folytatódik, a következő reag 2 hét múlva érkezik

Még bele se merülhetett gondolataiba igazán, mikoris közvetlenül az orra elé levágnak egy erősen cukorkaillatú táskát az asztalára. Fel se kell néznie, hogy tudja, kié ez az éktelenül rózsaszín förmedvény, az előbb épp vetett rá egy pillantást. Lassan felnéz, amolyan "hagyjál már lógva" fejjel, de ez sajnos egyáltalán nem hatja meg a vélaszármazékot.
Csessze meg.
És még rá is szól! Rá, Draco Malfoyra! Nyitja a száját, hogy közölje a csajjal, hogy ugyan menjen már a picsába, de egyrészt ott van gátló tényezőként a vélasággal járó ellenállhatatlanság, másrészt meg az, hogy Delacour már rá is ült Draco csípőjére.
- Ekkora már koffernek is elmenne - mordul, miközben látványos és igen lendületes mozdulattal magához vonja a saját táskáját, és beljebb ül a padban. Persze, ő volt naiv, mikor azt hitte, senki nem akar majd osztozkodni vele a hátsó soron.
Miközben a lány előpakol, Draco úgy néz rá, mint egy komplett idiótára. Arcára kiül az undor a temérdek rózsaszín holmi láttán, csinos kis orra fintorba húzódik, ha lehet, minél látványosabba.
Merlinre, meddig vakarózik még?!
- Befejezted? - kérdi irritáltan, miután úgy tűnik, a másik lenyugodott végre, és nem kotorja elő még a körömlakkját, a kis tükrét, vagy mondjuk az üdítőjét a táskából. Malfoy előre fordul, és úgy tesz, mint akit újdonsült padtársa rettentően megzavart addigi elmélyült tevékenységében, és az nem számít, hogy nem is csinált éppen semmit.
Egy pillanatra tényleg nyugi van, őkegyelme pedig az asztalra könyököl. A következő percben viszont berezonál az egész feje. Meglepetten emeli föl hegyes állát a tenyeréből, és nézi a remegő asztalt. Kell egy másodperc, míg rájön, hogy a pad nem épp mágikus kisülés áldozata lett, hanem bizony... rugdossák.
Rátenyerel, próbálja erővel megállítani vagy csak tompítani a mozgását, és jelentőségteljesen néz Yolandára.
- Hagyd már abba... - sziszegi neki, miközben az óra ugyanúgy folyik mellettük: hátul ülnek, elvileg annyira nem lehet zavaró a pusmogásuk, különben is, az alapzajhoz képest ez semmiség.

- Tudom, hogy ha tehetnéd, megfognád. - Vetem oda csak úgy, hiszen ki ő, hogy engem megsértsen? Ráadásul egy ennyire kezdő megszólalással. Tisztában vagyok vele, hogy igen jó vagyok hátsófertályban, s ezt senki sem vétózhatja meg, főleg egy ilyen mindenkit-fellökök-mert-én-vagyok-a-Jani típusú srác. - Egyébként pedig nem áll jól a királydráma. -
Teszem hozzá a békesség kedvéért, hogy tisztességesen lereagáljam ezt a táskafelvétel és beljebbhúzódásos előadást Mr. Duzzogitól. A legkevésbé sem érdekel, hogy néz e, s hogy hogyan is néz rám, csak zavartalanul előkészítem mindazt, amire az óra alatt szükségem lehet. Épp amikor valóban abbahagynám a pakolást, és a mocorgást, rám szól, hogy befejeztem e, mire felvonom a szemöldököm, majd csakazértis tovább matatok a táskámban és előveszek egy csomag Meggyes Hubba Bubba rágót. Jó neveltetést kaptam, ebből kifolyólag mindig megkínálom a környezetem, ám most eszem ágában sincs a szöszivel osztozni.
- Be. - Jelentem ki, miközben leejtem a táskát a földre, s ráérős mozdulattal kezdek el vacakolni a rágó papírjával, jól meggyűrögetem, hogy csörögjön, majd a számba kapok vagy három darabot, s nem épp nőiesen elkezdek rajta csámcsogni. Ha ez nem teszi be a kiskaput a srácnál, akkor semmi.

- Tudod, órán nem szokás aludni. - Jegyzem meg a szemem forgatva, és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ezt pont én mondom, holott Yvette hajtogatja nekem állandó jelleggel. Abbahagyom a lábam rázását, és felé fordulok a padban, és úgy közlöm vele ezt a tényt már-már tudálékosan, amikor kissé összeszűkült szemekkel méregetem a srác arcát.
- Olyan ismerős vagy, de fogalmam sincs így hirtelen, hogy hívnak. - Fogalmam sincs, hogy talán ez a legnagyobb érvvágás a számára. Pillantásom most a talár zöld szegélyére siklik, majd összecsücsörítve az ajkaim koncentrálok tovább. Megpróbálom összerakni az információkat. Tehát.: Évfolyamtársam, és Mardekáros, no meg feltűnően szőke, és pökhendi.. Ááááá! Elkerekednek a szemeim, mint akit elért a megvilágosodás, és ha esetleg már nem figyelne rám, mert újra a padon fetreng, közelebb hajolva hozzá bököm a könyökömmel oldalba. - Nem te vagy az a srác, akit pár éve görénnyé változtattak? -
Abból a széles vigyorból, ami az arcomra ül, nem úgy tűnik, hogy együtt érzek vele, vagy esetleg sajnálnám.

Hogy lehet egy óra ilyen unalmas? Noha szeretem a mágiatörit, most mégis rettentően irritál az, hogy majd szétunom az agyam és ez ellen semmit nem tehetek. Most még a hátsó sor zaja sem zavar. Hagy csinálják, legalább addig sem unatkozok, amíg elhallgatom halk sustorgásukat, de azért kíváncsian hátrafordulok, hogy megnézzem, kik azok akik ilyen profin zavarják a tanár monoton beszéde mellett a csendet.

Hát persze. Görény- Malfoy és Yo. Az elsővel az volt a bajom hogy egy beképzelt kis majom, a másodikkal meg igazából semmi bajom nem volt. Na, jó, egy kicsit talán irritált az a rengeteg rózsaszín és lányos holmi, de hát, ha már lányból van, akkor miért ne adjon magára, lehet, hogy igaza van neki.
Mikor a professzor kezébe vette a dolgozatokat és felmutatta Josh rajzát hangos nevetésben törtem ki. Elég érdekes firkálmánynak bizonyult, ugyanis nem sokat tudtam kivenni belőle.

- Szerintem az egy önarckép. - nyögöm be a tanárnak és utána halkan kuncogok tovább.

Draco és Yo még mindig hátul beszélgetnek. Látom a profon, hogy nem tetszik neki, de én magasról lesza*om, csinálhatnak bármit, most inkább alszom egy jót.
Lábamat felrakom székem elejére, térdem az asztalnak támasztom, és lejjebb csúszok a széken.
Na így máris jobb, már csak egy csomag szotyi hiányzik és olyan mintha otthon, nem pedig egy uncsi órán múlatnám az igen drága időmet.

~Vajon mennyi idő van még hátra? Hány percet kell még szenvedni?~ Magamban sejtettem a választ...nem keveset. Arcom elérte a hűvös pad felszínét, kezeim elterültek fejem körül, szemeim majdhogynem lecsukódtak. Erősnek kellett lennem, hogy megfékezzem le-lehajló szemhéjaim. Agyam teljesen kikapcsolt, a leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy valaha is működőképes volt...és lehet hogy valóban nem volt az? Nem tudtam mi történik a teremben, nem figyeltem semmire és senkire, kifejezetten nem Mr. Bájgúnárra. Egyszerűen félrelöktem a körülöttem zajló világot, amire a legjobb szándékkal sem illett a mozgalmas szó. Szemem szegletéből csak fáradt, gyűrött ábrázatokat, lehanyatló fejeket láttam, a szokásosat. Végülis megszokhatta már ezt Raimbourg, ha meg mégsem, akkor így járt. A lehető legkevésbé sem izgatott a dolog. Ethan szavaira azért kicsit megmozdítottam a kobakom, így az imént még padon pihenő testrész kissé felemelkedett, a rajta ülő szempár pedig a Hugrabugos srácra szegeződött. ~Merész.~ Ennél többet nem is fűztem a tényhez, hogy az Ethan gyereket bizony csúnyán kiküldték az óráról, 30 pont levonással súlytották a házat, jah és nem mellesleg jelenését teheti Bimbánál. Mondhatni bekeményített a tanbá. Egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: valószínüleg Ethan helyében ugyanígy cselekedtem volna...mintha magamat láttam volna, a gúnyos hangnem, tiszta Josh.
Miután a "sértett sárga" elhagyta a termet, Mr. Handsome egy merész gondolattól vezérelve kezébe vette a vaskosnak cseppet sem mondható dolgozathalmazt, lapozgatni kezdte és csodák csodájára egyszercsak megállt. Testem függőlegesbe vágta magát, szemeim kérdőn és kacagva tekintettek a tanárra, aki épp egy dolgát emelt ki a többi közül. Na vajon kiét? Hát persze, hogy a "legszuperebbet" az összes közül, nem is kérdés a tulaj. Büszkén, szájam szegletében apró, gúnyos mosollyal néztem Mr. szemeibe, amolyan "Na mit találtál szépfiú?" fejet vághattam. Persze nem az 5 sor szöveg, hanem a rajz tett benne ekkora benyomást...és mert ilyen "megalázó" kérdést feltenni. (irónia :P)
- Óhh... -húztam el a szám miközben előbbre dőltem a széken- nem hittem, hogy ekkora gondot fog okozni a TanárÚr szavaival élve valóban "csodás művészeti alkotás" megfejtése. -fejeztem ki magam nyugodt ám annál gúnyosabb hangnemben. - Mindenesetre meglepő, hisz az alkotás mögött ott rejlik a lényeg. Na jó, csak hogy lássa kivel áll szemben...engedek még egy kis gondolkodási időt. -folytattam olyan nagy nyugalommal, hogy az már-már megalázó volt. -Jah, majd elfelejtettem...a lap hátoldalán van egy kis bónusz megfejteni való.  -céloztam a röpke 5 soros véleménynyilvánításra és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne csússzon mosolyra a szám.
- Wolf, te meg már ennyi idő alatt bőven kikacaghattad magad  - fordultam összehúzott szemekkel a jó ideje nevető hollós "menőcsávóhoz". - Ha te ezt tényleg önarcképnek nézed, akkor asszem rádférne egy jó alapos szemvizsgálat...pár dioptria és minden rendben lesz öcsi.  -húztam széles mosolyra a szám, majd ismét a tanár felé fordultam, hátha azóta rájött a válaszra.

---

   Végülis úgy jött ki a dolog, hogy Draco, kelletlenül megkerülve és megtaszítva a Wilde megüresedett helyénél kotorászó véla lányt, egy hellyel arrébb, egy igencsak rozoga padhoz ült le, a Delacour lány pedig, már csak dacból is, levágta magát a fiú másik oldalára. Unottan kirúgom a mellettem levő üres széket – fülbántóan nyikkan egyet -, és lusta mozdulatokkal átteszem rá a táskám. Nem egészen az elképzeléseim szerint alakult az ülésrend, de ha így van, mellém már ne üljön senki.
   Halk csikorgás kíséretében hátrébbtolom a székem, és kiegyenesített lábaimat hosszan előretolva, flegmán lejjebb csúszom a székemen. Unatkozva kezdek el játszogatni a pennámmal – talán Binns idejében alapozódott meg a mágiatörténet órák iránt érzett ellenszenvem. Hát még ez a nyálas francia szépfiú, a Wilde által emlegetett csinos kis álszakállkájával és a mögötte csaholó, nyálcsorgató rajongótáborral...
   Egyedüli szórakozásom forrása talán Malfoy és a véla lány (milyen jól mutatnak együtt a hirtelenszőke hajukkal...) kettőse a szomszéd padnál. Rezegtetik, rugdossák az asztalkából való igencsak szerencsétlen példányt, idegesítik egymást, küldözgetik oda-vissza a korántsem barátságos jelzőket, szavakat. Közel ülvén hozzájuk minden egyes szavukat tisztán értem, és nem egyszer vigyorodom el. Persze elég jó kis hangzavart csapnak, ami már rendetlenkedésnek is felér, és csodálom is, hogy a nemrég pompásan kiosztott Raimburg nem szól rájuk. Talán azt hiszi, elég volt egyszer. Mindenesetre kár volna megszakítani e két elmés diák szórakoztató ismerkedési folyamatát.
   Visszakalandozik a tekintetem a tanárra, körbejáratom a teremben. Időközben a dolgozatok kupacából előkerül Reynolds papírja, ami szöveg helyett valami rajz-formájú firkálmányt tartalmaz. Kíváncsian hunyorítva próbálom kiszedni a részleteket, de nem csak a hátsó pad rossz látási viszonyaival szembesülök, hanem még a tanár is rossz szögben tartja a furcsa beadandót. Persze lélekben nem egy, a dolgozat témáját frappánsan tömörítő, elmés kreálmányban reménykedem, hanem mondjuk inkább Raimburg művészi portréjában, esetleg valami kompromittáló karikatúrában. :P
   Oldalról újra a véla lány hangja lopódzik a fülembe, és az utolsó, végtelenül naiv, görényes kérdésénél az ablak felé kell fordulnom, hogy elfojtsam a bennem feltámadó nevetést.

Pislog kettőt. Ki-rály...dráma?! Tudja egyáltalán ez a szőke liba, hogy azok mik? Szívesen kiosztaná, annyira, de annyira szívesen, csakhogy jelenleg épp duzzog, ha pedig ezt csinálja, általában nem szól senkihez. Igazság szerint túlságosan lusta is ahhoz, hogy belemenjen a különböző okfejtegetésekbe Shakespeare-ről és a mágikus drámaelméletekről.
Meg persze, ezt az egészet nem_hiszi_el! HAT ÉVE senki nem volt vele lyen pimasz ebben az átokverte iskolában! Még jó, hogy nem fújják a pofájába azt a nyavalyás meggyes-cukros förmedvényt.
Csak ne kordulna meg a hasa ilyen árulkodóan...
Utálja. A. Rágót. Hánynia kell a csámcsogástól. És az émelyítően édes szagtól. Meg ettől az egész lánytól, úgy, ahogy van. Undorodó képet vágva bámulja a mellette ülőt, hogy ugyan vegye már észre magát, de ekkora parasztot, mint a másik, rég hordhatott hátán a föld!
- Nincs szükségem kioktatásra. Főleg nem tőled. - A lehető leglehengerlőbben aljas és utálkozó hangszínén közli a fentieket, és eszébe se jut, hogy ez esetleg nem éri el a lánynál a kívánt hatást. Más már fülét-farkát behúzva kérné a sűrű elnézéseket. Draco pedig még nem jött rá, hogy a másik nem fog ilyen egyszerűen és tisztességesen meghunyászkodni.
Sőőőt.
Komolyan megdöbbenti a lány töprengése az ő a szerénytelen személyéről.
- Ha ilyen ostoba vagy, legalább ne hirdesd - morog oda neki, és ismét az asztal fölé hajol, mintha mi sem történt volna, pedig valójában mindjárt megpukkad mérgében. Te jó ég! Létezik olyan ember (főleg lány!) ebben az iskolában, aki nem tudja, ki ő?!
Legalább most megbámulják. Még szép. Van is mit.
Az előbb sem fetrengett a padon, csak könyökölt rajta, most is csak ugyanezt teszi. Már épp kezdene napirendre térni az iménti hihetetlen mély sértés felett, mikor a lány könyöke a bordái közé vágódik.
Meglepetten ugrik egyet, és úgy fordul a másik felé, mintha egy kupac féreg ülne a helyén, amolyan "mi a fenét akarsz már megint?!" fejjel. Az arcára kiült érdektelen fintor pedig meglepetten nyúlik el, majd torzul vicsorba Yolanda ráismerését hallva.
Draco pillantása rögtön azt kezdi el keresni, volt-e fültanúja a szerencsétlen incidens felemlegetésének, miközben egyébként egészségtelenül sápadt arcára a tehetetlen düh pírja ül ki. Jégkék szemei villámokat szórnak, és jelen pillanatban meg tudná a másikat fojtani egy kanál vízben.
Válasz természetesen nincs. Azt csak nem fogja rávágni, hogy "nem", miközben mindenki tudja, hogy de. Ajj. Ha tehetné, visszamenne arra a napra, és kirúgatná Mordont, még mielőtt az öreg görényt csinálhatott volna belőle. Komolyan.
Lassan jut el hozzá a felismerés, hogy bizony a szőkén is elégtételt vehetne, kanál meg víz hiányában azonban a pálcájához folyamodik, mint ahogy az egy rendes aranyvérűhöz illik is. Jó mardekárosként fű/pad alól támad, nonverbális rontással, melynek hatására a Yolanda szájában található orbitális mennyiségű friss és finom rágógumi feltehetően kétszer-háromszor akkorára nő, ráadásul feltapad a szegény alany lágy szájpadlására, amitől egy ideig talán nem lesz kedve fecsegni, gúnyolódni vagy akár nevetgélni.

Tény, hogy nem vagyok egy gondolatolvasó, s talán soha nem is fogok érteni a legilimihez, vagy lehet ez az okuizé?.. Tök mindegy, a lényeg a lényeg, hogy szinte hallom, miket gondol a másik, elvégre a szemei és az arca mindent elárul a számomra, talán még sokat is. Nem fordítom el az arcom amikor rám függeszti a tekintetét, vagy szégyellem el magam egy aprónyit is, inkább felé fordulok újra. Állva az undorodó és utálkozó tekintetet mosolyodok el olyan édesen, mintha minimum csöpögnék a méztől, s rebbentem meg a pilláim, mi több, még egy csókot is cuppantok neki a levegőbe, majd tovább nyammogok a rágómon. Öntelt majom.. Ezt az órát biztos megemlegeti. 8)
- Ez igazán sajnálatos, hiszen én ingyen és bérmentve adok neked tanácsokat pusztán felebaráti szeretetből. – Sűrű elnézéskérés? Minden van, csak az nincs az már biztos. Amennyire undokul válaszol a srác, én olyan gúnnyal kevert állkedvességet keverek a saját hangszínembe. Ez a tipikusan „Teszem neked mennyire kedvellek, de hátadba döföm a kést” viselkedésnek egyfajta megnyilvánulása némi plusz fűszerezéssel amit én adok hozzá, talán így tudnám a legjobban leírni.

- Nem tartom magam ostobának, mert nem tudom kiféle-miféle vagy. Tudtommal nem tartozol bele a kerettantervbe, vagy igen? Javíts ki, kérlek, ha tévednék.. -
Azt nem teszem hozzá, hogy egyébként nem szokásom holmi Roxfortos diákokról tanulni, arról is nem rég szereztem tudomást, miszerint Potter nem egy könyvben benne szerepel. Lehet ez a srác is benne van, csak az apró betűs részben?
- Hallgatás beleegyezés. – Trillázom, mintha egy kórus tagja lennék, s elégedett mosoly kúszik újra ajkaimra, mielőtt ismételten fújnék egy rágógumi gömböt. S úgy vagyok ezzel, hogy most minden el van rendezve a részemről, s nem is számítok másra. Igen csak hirtelen ér a srác felöli támadás. Egyszer csak megdagad a rágóm a számban, de akkora méreteket töltve, hogy az egészet szinte betölti, ráadásul a szájpadlásomhoz is ragadt. Meglepetten hördülök fel, valószínűleg túl hangosan. Hirtelen támadt dühömben nincs jobb ötletem, mint mielőtt a pálcámért nyúlnék, minthogy öklömmel belebokszolok a mellettem ülő karjába kellő erővel. Mint amikor még terelő voltam, s jól meg kellet lendítenem a botomat, valahogy úgy, tehát nem éppen simogatásnak szánom a dolgot ha nem tér ki lesújtó karom elől.

A táskámhoz nyúlva kotorok bele, s megpróbálva nem túl hangosan hörögni, hogy Daniel még se akadjon az órai viselkedésemen, szüntetem meg a rontást, majd egy mintás rózsaszín papír zsebkendőt előrángatva a farzsebemből, köpöm bele a rágómat.
- Látom, a hátbatámadáshoz értesz cicafiú. – Suttogom dühösen, majd vágom le a pálcám a padomra, a tintás üvegem mellé. A felismerés újra villámként hasít belém, és csak hamar azon kapom magam, hogy az üveg sötétkékes-fekete tartalmát a szőke fürtökre juttatom, már ha nem védik ki ezt az akciómat.

- Mr. Wolf! – szóltam rá a nevető diákomra, olyan hangsúlyban, ami már alapjáraton elhallgatott volna bárkit is, de én még hozzá tettem – Fogja be a száját és üljön rendesen!
A türelmemről voltam híres, a nyugodtságomról, de most már mindenerőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el egy ordítani. Sosem volt egyszerű eset ez az évfolyam, de ma… És még az óra fele sem telt el. Mi lesz még itt?
Figyelmesen hallgattam Reynolds pofátlan válaszát, de úgy döntöttem nem fogok beleszólni. Felháborítóan nyugodt és gúnyos szavak hagyják el a száját, de szándékosan nem fojtom belé a szót, mondja csak, a többiek hallgassák csak, hisz velem szemben úgy sem nyerhet. Nem szerettem a hatalmamhoz folyamodni, felhasználni, hogy különbség van köztem és a diákjaim között, mert úgy véltem sokkal fesztelenebb lehet egy óra, ha a diákokkal jó a kapcsolatom, de ha ez a változat nem válik be, ha a diákok átlépnek egy határt, akkor nincs más választásom.
Nem fordítottam meg a lapot. Nem is néztem már rá, csak Mr. Reynoldsot figyeltem, majd mikor úgy éreztem befejezte megszólaltam.
- Álljon fel! – ugyanazt a stílust használtam, szándékosan, mint a diákom, nyugodt maradtam…
Hátra nyúltam az asztalomra, egyrészről, hogy letegyem a kezemben lévő dolgozatot, másrészről, hogy a kezembe vehessem a naplót. Felnyitottam a kellő oldalon és csöndben nézegettem.
- Hmm… Érdekes. Azt hittem, aki ilyen elmés választ tud adni, annak bizonyára az osztályzatai is tükrözik ezt, de tévedtem. Az utolsó jegyei a Troll és Borzalmas között váltakoznak. Jaj, nem bocsásson meg, találtam benne egy Hitványt is.
Becsuktam a naplót.
- Remélem, tisztában van azzal az apró ténnyel, hogy maga itt csak egy diák. Az hogy milyen sors vár önre, az rajtam múlik, így ajánlatos velem jóban lenni, mert nem hiszem, hogy annyira jól tanulna, hogy ezt megengedhesse magának. A bukás szélén áll, és nem vagyok köteles átengedni. Nem érdekel ki maga, kik a szülei, melyik családhoz tartozik, itt, a diákom.
Végig néztem az osztályon, kíváncsi voltam, hogy eljutott e mindenkiig, hogy ezek a szavak rájuk is vonatkoztak, hogy mostantól kezdve, nincs kedves Raimbourg prof, nincs az elnéző tanár bácsi, de ha esetleg egyesek mégse vették volna magukra a figyelmeztetést, akkor ezt még meg is erősítem.
- Ez mindenkire vonatkozik. Megmondtam, aki évvégre nem éri az Elfogadható átlagot, azt nem engedem át. Nem viccelek. Ha az évfolyam nyolcvan százalékát kell megbuktatnom, megteszem. Jobb, ha összeszedik magukat. Leülhet Reynolds, de a frappáns művészeti alkotásának köszönhetően tíz pontot vesztett a Mardekár.
Yolanda és Malfoy kis magánháborújára még mindig nem figyeltem fel, hisz el voltam foglalva mással.
- Mr. Wolf ki volt a Mágiaügyi Miniszter, mikor úgy döntöttek elválasztják a varázsló világot a muglik világától?
Úgy döntettem néhány villám kérdést teszek fel az osztálynak, hátha akkor magukhoz térnek.
- Miss. Crasso hallhatnám, hogy ez melyik évben következett be?
- Miss. Dean, ki volt az, aki ezt az eljárást ellenezte?

---

A kérdésekre nem találtok választ, a fantáziátokra van bízva, de tüntessétek fel, hogy tudtátok e a választ, vagy fogalmatok sem volt róla, csak próbálkoztatok.

Mágiatörténet

Ethan válasza teljesen mellbe vágja, és ez elegendő erőt ad ahhoz, hogy teljes figyelemmel forduljon a tanóra felé. A hangok most már közelről érkeznek, látja az arcokat is, és ahogy körbepillant, feltűnik neki, hogy időközben megtelt a terem, sőt már javában elkezdődött az óra. Tehetetlen mellékszereplőként figyeli az eseményeket: Ethant kiküldik, Yolanda késik, Malfoy szintén, még Hermione Granger is.. És az óra valahogy egyre inkább kisiklik megszokott menetéből. A tanár egyre erőteljesebb hangot üt meg, mikor diákjaihoz szól, azok pedig hullámzó tengerként mocorognak a padokban. Yolanda és Malfoy elmélyült társalgása úgy bántja a fülét, mintha közvetlenül a fülébe sutyorognának, miközben a tanár felmutatja a begyűjtött dolgozatok közül kihalászott ékességet, Josh firkálmányát. Mi a tök, hova süllyed a világ.. Az asztalra könyökölve fejét unottan kezére támasztja. Már megszokta, hogy a mardekáros fiúk általában alulteljesítik a normát – itt nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy ne gondoljon egy konkrét hetedéves mardekárosra, aki ugyancsak egyre rosszabbul teljesít, mint ahogy azt sikerült elcsípnie egy-egy beszélgetésfoszlányból-, de hogy most már csak egy rajzra futja.. Fáradtan felsóhajt. Pedig nem volt olyan nehéz a mai téma.. Plusz ott van a tankönyv, az ostobák mentsvára, csak ki kell másolni az egészet, ha másképp nem megy.
Úgy tűnik, ezen az órán ma mindenki a fejébe vette, hogy megmutatja milyen laza gyerek.. Jobb is, hogy alig van energiája bármihez, különben még fel találna mordulni egyet. Wolf meg csak rötyög a padjában, megérte bejönni, kész cirkusz ez az egész.
Furcsamód olyan, mintha a tanár az események töredékét venné csak észre, talán jobb is így. Villámkérdésekkel folytatódik az óra, de Dorothyen szinte biztos abban, hogy mindenkitől csak óvatos tippelgetések jönnek.. Bár két hollóhátas, és Dean. Elpislant a mardekáros leányzó felé. Talán még van remény, hogy némi értelmet sulykoljanak a mai órába.

Még kuncogok egy jót, majd a „macsó” felszólítására mérsékelem magam, így arcomon már csak egy kellemes mosoly marad, ülésmódomon azonban nem változtatok. Minden órán így ülök, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni, meg hát nehogy azt higgye már ez a ficsúr, hogy nekem teljes mértékben parancsolhat, még akkor sem ha ő a tanár.
Miközben hallgatom Josh válaszát, aprókat kuncogok, de immár nem a furcsa kis rajzon, hanem Reynolds frappáns válaszán. Tetszik, hogy a srác ilyen pofátlanul válaszol.
- Ez minimum 10 pont lesz a Mardekártól. – súgom oda Gwennek, majd ismét a tanár felé fordulok.
Troll, borzalmas és hitvány. Mégsem áll annyira jól a gyerek szénája, mint ahogy azt gondoltam.
Hitvány!
Kacagok fel gúnyosan a szánalmasan rossz jegy hallatán.
- Drága tanárunk nagyon bekeményített. – hadarom Gwennie-nek, míg a tanár elfoglalja magát Josh leosztásával.
…az elfogadhatót…
Hát nekem nem kell túlságosan kaparnom érte, hisz V-re állok, szóval nálam nem rezeg a léc.
Mikor Josht leülésre szólítja fel Raimbourg, gyorsan hátranézek és belevigyorgok a mardekáros képébe. -10 pont… hehe.
Hirtelen a nevemet hallom, majd gyorsan előrefordulok.
Hogy ki volt a Mágiaügyi Miniszter, mikor úgy döntöttek elválasztják a varázsló világot a muglik világától?
Nem tudom.
- Hát az úgy volt hogy akkortájt minden másképp volt. Szóval, ha hiszi, ha nem akkoriban a mágiaügyi miniszter Tiberius McLoddy volt, bá nem tudom, hogy a tanárúr emlékszik-e azokra az időkre, biztos izgalmasak lehettek, bár a kérdését hallván úgy vélem nem igazán rémlik a tanárúrnak Mr. McLoddy neve. – tippelem meg a miniszter nevét, majd megengedek magamnak egy kis pofátlankodást. Annyira vészesen úgysem büntethet meg.
Mosolyogva Gwenre tekintek, majd vissza a villámkérdésekkel bombázó tanárra. Minek ez a sok, idegesítő kérdés?

Én pedig csak ülök a székemen, és félig kicsavart pózban hátrafelé sandítok. De szerintem ez még bőven elfogadható viselkedés. Nem azért, mert én vagyok Ben Bishop – bár kétségtelen, ez mindent elsöprő, überelhetetlen érv –, hanem mert az első padsorban ülve jogosan vagyok kíváncsi a hátam mögött folyó eseményekre. Mert hogy itt folyik valami undok slejm, az is szent. Elmaradhatatlan mappám fölött gunnyadva egyszerűen beleolvadtam a székem háttámlájának mintázatába, átütött rajtam előbb a négy kis szeg, ami a függőleges hátlapot tartja, aztán a fa is, végül a szék és én egyek lettünk. Tökéletes álcázás, és az egyre frusztráltabbnak tűnő tanerő is megkönnyebbülhet, hogy egy diákkal kevesebb zavarja a vizet az óráján. Tényleg, mintha kezdene kicsúszni a kezéből a gyeplő.

Már a fejemet sem tudom olyan gyorsan kapkodni, ahogy az események egymást érik. Kiküldések, csípős megjegyzések, pontlevonások és még több tömény pofátlanság. Félelmetes. Nagyszerű! Ujjaim közé csippentem a mágikus ceruzavéget (jó, ez szimplán egy ceruza), és hagyom, hogy az ösztöneim vezessék a mozdulatokat. Oh, mégsem, ha ezt tenném, ez a bájos grafitrúd cuppogva küzdené át magát James Báránybőr Wolf retináján, vidám nyeles-nyalókát formálva a szemgolyójából. Ajánlja be magát Raimbourg kapitánynál különszolgálatra, de ne tapsolja el a Hollóhát nehezen összegyűjtött pontjait, vagy velem gyűlik meg a baja. És ezt halálosan komolyan mondom. Helyett gondolom, mert kimondani.. egészen más tészta. De a bosszúm véres, és nem ismerek kegyelmet!
Ezt még vagy háromszor elmondom magamban, annyira szeretem hallani a belső monológot, majd megnyalintom a ceruzahegyet, és vad skiccelésbe kezdek. Ó, Báránybőr, te hamis, most elér a vég! Találó gúnyrajzom egy életre megbélyegzi papíron az áruló hollóhátast.
Rodeó Reynolds mellett kap előkelő helyet grafitpoklom kilenc bugyrának egyikében.

A világ sötétségbe fordult, oh, hol a ló, a lovas? Hol a kürt, mely megharsant csatajelre? Raimbourg kapitány, bátor hősök, mentsétek meg lelkeinket!
Szórakozottan lefirkantom még párszor a habzó szájú, de bátor szívű professzort, egyszer fényes lovagi vértben, máskor meg érthetetlen módon szőke tündérlegénynek öltöztetve. Na de én neki drukkolok, ezért is rajzolok mindig a kezébe egy szép karikás ostort meg egy lángszórót. Fél füllel azért még hallgatom, melyik felvonásnál is tartunk az óra negyvenöt perces előadásán belül, de akkora már a káosz, hogy azt értelemmel nem éri meg követni. Ennyi agyamentet egy rakáson rég láttam már, de nem tudom, milyen jogon hiszi mindegyik azt, hogy akkora menőfej. Ha az ostobaságtól nőni lehetne, ők már ülve nyalogatnák a Holdat. Csak annak örülök, hogy jó távol vagyok a vicces pajtásoktól. De hát az óra sem tarthat örökké..
Én pedig csak ülök a székemen, és félig kicsavart pózban hátrafelé sandítok.

A válaszra azonban hiába vártam, természetesen nem akart megérkezni. Miért is érkezett volna? Hisz a magabiztos, kissé öntelt mosolyom mögött jól tudtam, hogy a szemtelen kérdésemre sosem kapok feleletet...de nem is ez volt a célom vele. Egyszerűen jólesett beszólni ennek a bájgúnárnak. Tudtam, hogy túl sokat nem tud ez ellen tenni, maximum levon pár pontot a Mardekártól, vagy büntetőmunkára küld, ami már a kisujjamban volt. Cöhh...ki nem sz*rja le? Vagy mi mást tudna tenni ez a balfácán? Kirúgat a suliból, vagy mi? A vigyor továbbra is ott ült az arcomon és ha lehet egyre gúnyosabbá és gúnyosabbá vált. Szemeimet a csöndesen koncentráló Prof.-ra szegeztem, ügyeltem rá, hogy még véletlenül se vegyem le arcáról a tekintetem. Nyugodtságot tükrözött, mérhetetlen, már-már bosszantó nyugodtságot. Igen, talán ez volt az egyetlen valamirevaló fegyver a kezében. Bírta, tűrte a beszólongatásokat, legalábbis úgy tett...na de engem ezzel nem fog megfogni, sosem. Ugyanis akárhogy is nézzük a ravaszság, dörzsöltség bennem is ott lappangott és egyre gyakrabban tört elő rejtekéből. Egyre inkább sikerült teljesen ellentétesen viselkednem, hirtelen modort váltanom, amikor arra nagy szükségem volt. Egyre inkább kedveltem ezt a gyakran célhezvezető eszközt. Pedig inkább szókimondó voltam, mintsem visszakozó. A cél érdekében azonban bármire képes voltam, még arra is, hogy a jófiút játsszam. Most azonban csak vártam, vártam a tanár reakcióját, vártam a folytatást. Hamarosan jött is.
- Hogy? Álljak fel? Hát ha Tanár Úrnak ez a legnagyobb vágya - folytattam ugyanolyan nyugodtan, amolyan "úgyse tudsz kihozni a sodromból, próbálkozz csak" fejet vágva, miközben cseppet sem megerőltetve magam, lassan, komótosan, ezzel is húzva Mr. Handsome idegeit hátratoltam a széket és óriási nyugalommal, büszkén emelkedtem fel ültő helyzetemből - ám legyen.
Két kezemmel megtámaszkodtam az asztal szélében, direkte előkapva a leghanyagabb mozdulatomat, lábaimat keresztbe raktam, ujjaimmal egyet-kettőt doboltam a padon és szemeimmel továbbra is a Prof. tekintetét fürkésztem. Túl sokat nem árult el. Azonban tett valami merészet... Egy pillanatra levette rólam szemeit, hátranyúlt az asztalra és felemelt onnan valami könyvszerű...öhmm... a naplót. Erre a mozdulatra akár egyből be is tojhattam volna, hisz jól tudtam, hogy milyen "gyönyörű" jegyek virítanak benne, de őszintén szólva cseppet sem izgatott. Megbuktat? Vagy mit tudna tenni? Amúgy sem álltam még bukásra, bár...
Kinéztem az ablakon, majd ismét a szépfiúra tapadtak mélybarna íriszeim. Gondosan figyeltem ahogy felcsapja a naplót, végignézi a benne sorakozó szebbnél szebb jegyeket és már-már nyeregben érezhette magát…na de ilyen könnyen egy Reynolds nem adja fel. Szépen kivártam míg a tanár befejezte elmés monológját, majd rögtön lereagáltam a hallottakat. Természetesen az eddig megszokott nyugodtsággal, nemtörődömséggel, de kellő elszántsággal megfűszerezve.
- Tudja, ennek meglehetősen egyszerű oka van –néztem komolyan Raimbourg szemeibe- engem a gyakorlat érdekel, gyakorlatias ember vagyok és sajnos vagy nem sajnos azt szeretem csinálni ami érdekel. Márpedig –és itt megemeltem a hangom- a mágiatörténet egyértelműen az elméletet célozza meg, és baromira nincs kedvem könyveket magolni. –fejeztem be mondandómat a lehető legnagyobb nyugalommal.
Mr. épp ekkor csukta be a naplót, majd újra a szemeimbe fúrta szemeit és máris tudtam, hogy most jön a kioktató szöveg. Végighallgattam, persze…hisz mégsem akartam annyira tapló lenni, hogy közbevágjak, bár nehéz volt megállni. Uncsi papolás volt az egész…blablabla… Még ma abbahagyja? Ide-oda forgattam a fejem, nagyokat sóhajtottam, ujjaim ritmusosan koppantak a padon…vége…csönd. Én következtem.
- Abban azért annyira nem vagyok biztos, hogy egy mágiatöri tanáron múlik a további sorsom, de higgye el, azt az örömöt nem fogom megadni a Prof.-nak, hogy megbuktasson. Majd meglátjuk ki húzza a rövidebbiket. –tettem hozzá ravasz vigyorral a fejemen, cseppet sem visszafogottan miközben a tanár kegyes szavaira visszahuppantam a székre. A mínusz 10 pont hallatán még szélesebb mosolyra húztam a szám és ez a mosoly még pont elérte a hátrasandító hollóst is. Az eset után újra elterültem a széken és unott fejjel hallgattam bájgúnár villámkérdéseit.

---

Bocsi, hogy kicsit hosszabb lett, most így sikerült.

Kerettanterv... Cöh. Nem, nem gondol arra, hogy Potter bezzeg a kerettanterv része, nem és nem. Legalább a Nagyúr is. Na, egy-egy.
Vérszegény szájára egy pengevékony, gúnyos félmosoly húzódik balról, ahogy a lány vergődését és hörgését nézi. Kétség kívül imádja a mágiát, hisz aaz mindig mellette áll, sosem hagyta még cserben. Ez az egyetlen biztos fegyvere - akárki ellen. És már nem is idegesíti annyira ez a szőke liba, hiába angyalian szép, Draco aprócska rontásával kínlódva voltaképp elveszíti a varázsát, ami Yolandának csakis jót jelenthet, hisz így a srác hamarabb leszáll majd róla.
Malfoy épp megnyugodna, hogy na, ezen is túl van, a pad se rezonál és a csócsálást se kell hallgatnia, mikor egy ököl áll bele a bicepszébe, de annyira, hogy zsibbadni kezd tőle az egész alkarja. Ami mondjuk bizonyos szemszögből áldásos, hisz legalább nem érzi a Jegy apró kiperzseléseit, de... Aszentségit! Hiszen ez csak egy lány! Megdörzsöli pálcát tartó kezével a felkarját, de a zsibbadás csak nem akar szűnni.
- Merlin szerelmére, te trollok között élsz, hogy ekkorát ütsz? - kérdi alig hallhatóan, gúnyolódással próbálva leplezni, hogy ez igenis fájt! Legszívesebben kilökné a lányt a padból, de ennyire azért még ő sem tirpák. Talán ha Grangerről lenne szó, nem habozna... De legalább a másik kiköpte a rágóját. Az is valami.
Úgy érzi magát, mint egy ötéves. -.-

Ideiglenesen fegyverszünetet kíván kötni, míg eszébe nem jut valami igazán frappáns és hatásos beszólás. Ennek ellenére fél szemét a lányon tartja, így idejében lefegyverzi a tintatartót, és bár visszájára is fordíthatná a varázslatot, most inkább csak mintha lepisszegné a lányt egyetlen intéssel, ahogy az üvegcse békülékenyen visszacsüccsen a neki kivájt helyre a padban.
Igazából nem Raimbourg kérdései miatt kezdett el odafigyelni az óra eseményeire, hanem inkább annak a tohonya Reynolds kifejtős válasza keltette fel a Malfoy-fiú figyelmét.

Vajon ez a tökkelütött barom miért tesz úgy, mintha Piton nem számoltatná be mindannyiukat arról, ki miatt és pontosan miért veszített pontot a Mardekár? Malfoy ismeri a házvezető tanáruk monológjait, és biztos benne, hogy Reynolds is, bár egyre inkább kétli, hogy ennek az izomagynak bármi is beleférne a fejébe a machozáson kívül. Az úgynevezett elmélet biztos nem jut el valami gyorsan az agyáig.
Aztán... Malfoynak villan a szeme.
Ez az idióta megfenyegette a tanárukat? Ennyire egyikük sem volt még hülye.
- Reynolds! - szólal meg a hátsó padból. - Mi lenne ha befognád végre?
Szemei egyértelműen majd' kilyukasztják ennek a barlangi trollnak a koponyáját, és ha Malfoy képes lenne a szemmel verésre, a másik mardekáros helyén most valószínűleg már csak egy gyanús, szürke kupac füstölögne.
A másiknak lehetne annyi esze, ha már annyira azt hiszi magáról hogy mekkora egy hűvös stratéga, hogy nem teszi egyértelművé ilyen ostoba erőfitogtatásokkal azt, hogy kihez is hű, és hogy milyen előjogokkal is ruházza ez fel őt.

Megkésett Mágiatöri

 ~Siess! Fuss! Rohanj! Hopponálj! De a Roxfort területén nem lehet… Akkor, csak Fuss!~ Siettem futottam, ahogy csak tudtam. Késésben voltam. Mágiatörténet… kinek van kedve hozzá? Ráadásul az a flúgos tanár… néha rosszabb, mint a „drága” Sybill prof… Már el is képzeltem. Nagy nehezen beérek a tanterembe, mindenki megnéz és kapásból tíz pontot lehúznak a háztól. Még egy indok, hogy jobban utáljanak. De kinek kellenek? Mióta idekerültem, aki teheti, csak elkerül. A hálóban meg felvésték az ágyamra, hogy nyamvadt sárvérű… Mondjuk utána már fejjel lefelé lógtak a levegőben, de akkor is. Nem túl jó kapcsolatépítés… Alig várom már annak az idegesítő Draconak is a beszólásait, amikor beérkezek. Undorító az a gyerek is. És förtelmes, hogy aranyvérű… pont ő? Nyálgép, mindig a középpontban akar lenni… De lassan nyár van, az a lényeg. Alig várom már, hogy Mamánál lehessek.

 Egyre közelebb érkezek a teremhez. Azok az idióta képek a folyosón meg csak beszólogatni tudnak. „Nem ilyenkor kéne órára sietni”, „Persze, hogy a Mardekáros késik”. A legutóbbinak beintettem és úgy szaladtam el mellette. Még kiabált valamit, de nem hallottam igazán. Végre elértem az ajtót.

 *Kopp-kopp*. A vastag fa ajtó rémesen nyikorgott. Beléptem. Szinte éreztem, hogy minden szem engem néz. Én magam a földet bámultam, igyekeztem nem felnézni, hogy zavarba jöjjek. Talán kellene mondanom egy „elnézést a késésért?”… minek? Amilyen flúgos észre sem vett. Lassan oda ballagok az egyetlen padhoz, ahol nem ül senki. Kezdem megszokni, hogy engem bámulnak. Talán mondanak is valami sértőt… nem érdekel, majd szünetben elkapom őket. A táskát, ami eddig a vállamat húzta, lazán rászórom a padra és előveszem a pennámat és a felszerelést. Alig várom a leoltást és a pont levonást…  

//bocsánat a rövid hozzászólásért...//

És újra nyílik az ajtó. Mr. Dawis fárad be  az osztályterembe, és egyetlen szó nélkül foglal helyet.
- Örülök, hogy megtisztelt minket, Mr. Dawis. A késése 5 pont levonást eredményez a Mardekárnak.
Lassan kezdem azt érezni, hogy ez az egész csak egy rémálom. Nem létezik, hogy egy óra ennyire szörnyű lehessen. A hatodikosok nem  éppen a minta évfolyam, de ennyire még sosem lőttek túl a célon. És mikor Mr. Wolf válaszát hallgatom...
- A válasz helyes, de a szemtelenkedése miatt holnapra legyen az asztalomon egy háromezer szavas házi dolgozat Tiberius McLoddyról és az intézkedéseiről. Ha pedig egyetlen szót is hallok Öntől az óra hátralevő részében, akkor nemcsak maga, hanem az egész évfolyam esszét fog írni ma éjjel. Továbbá 10 pontot levonok a házától.
Egy hollóhátastól végképp nem vártam ezt, főleg nem Mr. Wolftól, aki a legjobb diákjaim egyike volt. Mi történt ma? Lázadnak a hatodikosok?
És újra Reynolds következik...
Nem akarok hinni a fülemnek. Nem tudom, mit képzel magáról ez a gyerek, de lassan kezd elegem lenni. Ne gondolják azt, hogy csak mert elméleti tárgyat oktatok, szórakozhatnak velem! Mert akkor nagyon tévednek.
Nyugodtan és kimérten válaszolok a diákomnak. Közlöm vele a tényeket és ennyi.
- Mr. Reynolds, ebben az iskolában mindenkit hidegen hagy, hogy önt mi érdekli és mi nem. Vegye tudomásul, hogy bizonyos tantárgyak kötelezőek, és ha nem végzi el őket, évet ismétel, ilyen egyszerű. Nem véletlenül kötelező tantárgy a Mágiatörténet. Rengeteg mindent lehet tanulni a múltból, hogy a jövőben ne kövessük el ugyanazokat a hibákat.
A fenyegetése meglep. És nem kell sok ész, hogy kitaláljam, mire is akar ezzel utalni, főleg, hogy tisztában vagyok vele, ki is a bátyja - és ezek szerint már ő is. Vagy talán arra célzott, hogy már ő is tagja a Halálfalók körének? Kár lenne érte.
Többet tudok a Halálfalókról, mint azt a diákjaim képzelnék, hisz én is harcolok ellenük. Persze azért reménykedem benne, hogy tévedek, hisz Reynolds alapvetően nem rossz gyerek, de nagyon jól tudom, hogy nem ez számít.
Sóhajtok egyet. És mielőtt megszólalhatnék, Mr. Malfoy hangja üti meg a fülem.
- Mr. Malfoy! - szólok rá. Az én órámon senki nem fog káromkodni, még akkor sem, ha épp az egyik társát akarja visszatartani a további szemtelenkedéstől. Bár sejtem, hogy koránt sem ilyen nemes célok vezérlik. Sokat hallani a tanáriban a Mardekárban zajló belső hatalmi harcokról...
Újra Reynoldsra irányítom a figyelmem.
- Szeretném tudatni Önnel, hogy hiába fenyegetőzik. Ennek az iskolának az ügyeibe nincs beleszólása senkinek, így sajnálatos módon az ön sorsa a Professzorai kezében van. Nem hiszem, hogy a házvezető tanára díjazná az effajta magatartást, és az érthetőség kedvéért közlöm, hogy én sem tűröm el. További 20 pontot vonok le a Mardekártól, és ha ezt a számot nem akarja növelni, akkor jobban jár, ha csöndben marad.
Nyugodtan próbálok beszélni, hisz nem akarom, hogy feltűnjön a diákoknak, pontosan miről is van szó, de tudom, hogy az érintettek tudnak olvasni a sorok közt. Míg Albus Dumbledore áll az iskola élén, addig Tudjukki és az emberi nem kerülhetnek az iskola közelébe, ergo nincs semmiféle beleszólásuk a dolgokba, és egyik aranyvérű család sem érheti el, hogy kivételezett helyzetben legyen a gyereke. Csupán ezt közöltem az imént Reynoldsszal is.
-  Mindannyiuknak sikerült levezetnie a kamaszkori frusztrációikat? Vagy akad még önök között valaki, akit meg kell büntetnem, mint egy elsőévest? Ki szeretne még pontlevonást? Vagy büntető feladatot? Maguk szinte mind felnőttek. Ennél sokkal érettebb magatartást várok el mindannyiuktól! Okosnak képzelik magukat? Vagy talán úgy vélik, hogy az efféle ostoba erőfitogtatás vezet majd bármire is a való életben? Meg kell tanulniuk, mely csatákat vívják meg és melyeket nem. Az ilyesmi időpocsékolás. Rátérhetek a tananyagra, vagy akad esetleg egyéb megjegyzés?
Kivárok egy pár másodperces hatásszünetet, mely ajánlom, hogy néma csendben teljen el, miközben szemeim az előadót pásztázzák, felvéve a szemkontaktust minden dühös pillantással. Már az óra felén túl vagyunk, és eddig csak a viták és fegyelmezések zajlottak. Remek... Ez minden idők legrosszabb órája. Viszont úgy döntök, megpróbálkozom még valamivel, hátha magamra tudtom vonni a diákok érdeklődését.
- Tudom jól, hogy a mágiatörténet nem tartozik a legizgalmasabb tárgyak közé, és elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki jobban beleássa magát a múlt rejtelmeibe, de nem véletlenül tanítjuk. Tisztában vagyok azzal, hogy az országban zajló események mindenkit jobban érdekelnek, ez természetes. Hamarosan Önök közül mindenki betölti a tizenhetedik életévét és aktív résztvevõi lesznek a háborúnak, akár akarják, akár nem. Persze vannak, akik már meghozták a döntésüket. - Reynoldsra nézek, majd tovább pásztázom a diákságot. - Ám a legtöbben még előtte állnak. - A pillantásom Miss de Crassora siklik.
- A mágiatörténet többek közt megérteti velünk, mennyire hiábavalóak és rendszerint milyen eredménytelenek az ilyen háborúk. Az imént maguk közül páran remekül demonstrálták a társaiknak, hová vezet az ostobaság és a rátartiság. Konfliktust és krízishelyzetet szül. Ezért robbant ki az első öt koboldfelkelés, és ezért akadtak az újmágia korában nézeteltérések a kentaurménesekkel: mert egyesek, többnyire varázslók, úgy gondolták, joguk van elnyomni a kisebbségeket. És mi történik most? - A kérdést hagyom a levegőben, pillantásom ismét végigsöpör rajtuk. Remélem, értik.

---

Hugrabug: -30
Mardekár: -5, -10, -5,  -20
Hollóhát: -10
Griffendél:

A Mágiatörténet kötelező tantárgy egészen hetedik évvégig. Mivel ez nem gyakorlati, és minden mágusnak ismernie illik történelmét, ez az RBF vizsgákat követően is minden diák számára kötelező.

Az órához bármikor lehet csatlakozni, de késést már nem fogadok el, csak külön engedéllyel.(Aki csatlakozni szeretne már úgy írja a reagját, hogy az elejétől kezdve az órán ült) És a hatodikos Griffendélesek figyelmét külön felhívnám, hogy szeretném, ha aktív résztvevői lennének az órának. De ez vonatkozik a Hugrabugra is. A Hollóhátat és a Mardekárt dicséretben részesítem.

Mindenki figyelmét szeretném felhívni, hogy ennek a játéknak a KM-e Daniel Raimbourg, aki minden reagja végén feltünteti a játék további menetét. Ha valaki csatlakozik, akkor ezeket olvassa el! De most összegyűjtöm őket.


A Mágiatörténet kötelező tantárgy egészen hetedik évvégig. Mivel ez nem gyakorlati, és minden mágusnak ismernie illik történelmét, ez az RBF vizsgákat követően is minden diák számára kötelező.

Mindenkinek 2 HÉT áll rendelkezésére a válasz adással.

Sorrend nincs.

A reagok ne lépjék át az 500 SZÓT.

Játék adatok: Május 19. (hétfő), egy héttel a DS és Mardekár ütközete után, az ebéd szünet utáni első óra

Hugrabug: -30
Mardekár: -5, -10, -5,  -20
Hollóhát: -10
Griffendél:

Az órához bármikor lehet csatlakozni, de késést már nem fogadok el, csak külön engedéllyel.(Aki csatlakozni szeretne már úgy írja a reagját, hogy az elejétől kezdve az órán ült) És a hatodikos Griffendélesek figyelmét külön felhívnám, hogy szeretném, ha aktív résztvevői lennének az órának. De ez vonatkozik a Hugrabugra is. A Hollóhátat és a Mardekárt dicséretben részesítem.

Vannak emberek, kik kiváló időzítő készséggel rendelkeznek és vannak, akik kevésbé. Úgy tűnik, hogy Dawis ezen kevesek közé tartozik. Nem jött be az órára. Jó, érthető. Ám ha már a 45 perc felét ellógta, akkor minek állít be? Most mínusz 5 pontot hozott a mardekának. Persze, mintha mi jobbak lennénk, mi, akik puszta felvágásból pofátlankodunk a tanárral, aki általánosságban jó fej, csak néha napján vannak hülye dolgai.
Hátranézvén, még mindig mosollyal arcomon biccentek egyet Calebnek, majd kíváncsian előrefordulok. Igen. Már gondolatban el is képzeltem a következő másodpercek lepergő képeit.
Raimbourg, ahogyan ott áll, bal kezében egy ostorral, jobb kezében a nyitott naplóval. Arcán „kunkorodó” bajusz, ruhája egy ősrégi népviseletet tükröz. Vajon kitől szerezhette ezt az öltözéket? Elém áll, orrából vörös füstgombolyagok szállnak. Mérges, nem rettentően dühös. Inkább.
Na, jó, kissé eltér a valóságtól, de miért baj az, ha az embernek van fantáziája?
Előrefordulok, majd az immár modernebb kori ruhastílust idéző professzorra tekintek, akinek a kezéből már csak az a csípős ostor hiányzik. Szigorú arca elárulja, hogy most aztán túllőttem a célon. Talán nem kellett volna Reynolds mintáját követve szemtelenkedéshez folyamodnom. Ezek után mit is várhatnék tőle. Ha kiabálni fog, megértem, bár eddigi ismertségünk alapján azért úgy vélem a kiabálás kissé túlzás lenne részéről, ám ezen az órán szinte mindenki becsavarodott, még én is, akkor hát mit várjak a tanártól.
Nem, hál’ istennek nem kiabál.  Rosszabb. Olyan nyugodtan ejti ki a szavakat, szinte már az élvezetet vélem felfedezni arcán, ahogyan arra a szörnyen hosszú beadandóra gondol, melyet tőlem kért az imént. Bár, ez lehet, hogy csak újbóli képzelgéseim kissé túlzó kreációja.
Nos, ezek után mit mondjak? Semmit, hiszen akkor nem csak magamra, hanem az egész évfolyamomra bajt hozok és ez kissé kínosan, sőt rosszul érintene. Főleg talán azért is, mivel tudom, a büntetésem jogos, és mert hirtelenjében bevillant, ahogyan a klubhelyiségben ülve, minimum húsz könyv mögött körmölöm a dolgozatot és úgy érzem, sohasem végzek vele. Inkább csak elmotyogok egy halk „Ne féljen tanárúr, meglesz”-t és székemet behúzva magam alatt az asztalnak simulok és fejemet a fából kreált asztallapra hajtom. Egyelőre jobb lesz, ha kissé meghúzom magam, főleg mivel hátamon érzem Bishop, Moon és Delacour, jelenleg gyilkos képességekkel felruházott pillantását, bár valószínűleg ezt ismét képzelgéseim, már bizonyosan jó hosszú számlájára írhatom. Na, tessék, ezek után még rosszabb hírem lesz a hollósok körében. Eddig is akadtak, aki folyton folyvást szidtak és a kviddics meccsek után gyűlölködve néztek rám, vagy vetettek oda rosszmájú mondatokat, ám ezekkel többnyire nem törődtem. Most pedig a gyűlölködők kaptak egy újabb lehetőséget a szapulásomra. Csodás, de úja csak magamat szidhatom.
Fejemet még mindig a padon tartva hallgatom, ahogyan a prof. leszidja Josht. Kissé elmosolyodok, majd fáradtan szusszantok egyet, s közben a ma esti virrasztásra gondolok. Mikor végez már? Kezdem unni ezt az egészet, inkább hallgatnék újra a koboldokról, az óriásokról, a manókról meg még ki tudja kikről.
Csendben hallgatom végig, ahogyan Raimbourg elmondja a mai óra, veszekedős részének záró taktusát, majd belekezd egy mindenki által érdekeltebb témára, a háborúkra és belviszályokra, a mondat végén pedig megemlíti a mai, nem túl fényes helyzetet.  Fejem felemelem, hajam elsimítom, majd biztató szándékkal kihúzom magam. Biztató szándékkal, hogy kissé bátorítsam a professzort, ámbár, nem igazán tudom, hogy rászorul-e, de azért jó, ha látja, érdekel a téma.

Ismét egy tanítási nap. Már kezdtem unni az állandó tanulást, de csak így kezdhetek valamit is az életemmel, ha tanulok. Nap-mint nap megállás nélkül. Nem vagyok stréber ám szeretem ha jó osztályzatot kapok. Valahogy magamnak bizonyítok ezzel. És a verseny szellem is ott van hogy mindig mindenkinél jobb kell hogy legyek. A versenyszellem nagyon fontos dolog  ami nálunk családi hagyomány. Ez hajt olyankor amikor már minden erőd elveszett. Mondjuk ez nem teljesen igaz, mert ha nem a versenyszellem hajt akkor a félelem. Sokan nem nézik ki belőlem hogy félek, pedig igenis félek és akárhányszor szembenézek a félelemmel annyiszor érzem magam nyertesnek. A félelem az ami hajt amikor már minden más kihunyt. Ha nem félnék értelmetlen lenne az életem. De ez az én szemléletem, van aki ezt az érzést más miatt mondhatja el, de az tény hogy mindenkiben megvan ez a hajtás, csak nem mindenki fedezi fel magában.
Most pedig itt ültem egy teremben Mr. Daniel Raimbourg tanár úr óráján, pontosítva a Mágiatörténeti órán és figyeltem az eseményeket. Mindig mindenki késik, és ez már zavaró. Már egy jó ideje elkezdődött az óra, de Mr. Raimbourg eddig a későkkel beszélt csak és az óra megtartásába nem kezdett bele. Volt itt néhány olyan évfolyamtársam akit éreztem hogy a közel jövőben még összetűzésbe kerülök vele, hisz a halálfaló pártiakat, az olyanokat mint Malfoy megvetettem és kész voltam bármikor szembe nézni velük ha esetleg ostobaságot csinálnak. De csak azt nem értem hogy az ilyen zűrös embereket miért nem csapják ki, de mindegy nem is fogom soha sem megérteni mert előítéleteim vannak. De ebben a világban ez a legcsekélyebb ilyen fajta megnyílvánulás. Sokan nem merik kiejteni még a Roxfortban sem Voldemort nevét, pedig ha megjelenne és azt mondaná hogy csatlakozzak vagy megöl akkor választanám a halált, mint azt a félelemmel teli szánalmas és gonosz életet amit ő nyújtana. De az biztos hogy hiába mert nem lenne esélyem talán a valaha élt legerősebb varázsló ellen de harcolnák. Inkább Hős egy pillanatig mint rabszolga egy életen át. Ekkor felfigyeltem arra hogy Mr. Raimbourg elkezdte az óra normális menetét. Végre elkezdett a tanár úr megkezdeni az órát. Szerettem a Mágiatörténetet. Sok hibát meg lehet belőle tudni, és csak a múltbéli hibáinkból tudunk tanulni. A tanár úr épp a jelenlegi helyzetet és a háborúkat demonstrálta példával és igaza is volt, azonban nekem más szemszögből van rálátásom a dolgokra. Nekem más a véleményem mint neki. És feltett egy kérdést hogy mi történik most én pedig elhamarkodás nélkül ám gyorsan jelentkeztem és reméltem hogy felszólít. Ha felszólít akkor a következőt mondom:
-Tanár úr, én az elmúlt években rengeteget kutattam és utánajártam az Első Varázslóháború után. Nem értettem és még most sem értem hogy miért történt ez az egész, de annyit remélem sikeresen tudtam leszűrni hogy ez nem csak vér okozta megkülönböztetés miatt alakult ki hanem ez ami most van meglátásom szerint egy hatalomra vágyó briliáns elme összjátéka, melyben a kegyetlenséget állítja szembe a demokráciával. Mint tudja Voldemortról beszélek. De nagy eséllyel rosszul látom, ezért megkérdezhetném hogy önnek mi erről a véleménye?

Mágiatöri
Csak 378 szó^^

 Naná, hogy kiszúrt. Francba. „Örülünk, hogy megtisztel minket […]” mondta nyájas, kissé -számomra- provokatív hangon. –Szívesen…- motyogtam az orrom alatt alig hallhatóan. 5 pont. Jaj de jóó, ezért ma még 5 „Mardekár szégyen”-ét meg „nyomorult sárvérű” koktélt kapok. Ahogy leültem kiszúrtam, hogy az az ostoba hollóhátas engem bámul és vigyorog. Mintha valamiféle mugli kéjhölgy lennék, úgy néz engem. Undorító. Finoman megmutattam neki a középső ujjamat és előre is fordult.

 Hoppá-hoppá. Raimbourg prof. Ideges, a jelek szerint nem csak az én késésemért. Mit hagyhattam ki? Pont ma kellett késnem. Mínusz tíz pont a Hollóháttól, de ez még semmi… a Tanár úr szavaiból ítélve valamelyik kedves háztársam fekete kámzsás felmenőire hivatkozva akart tiszteletet. Röhej. Tetszik, ahogyan a prof elintézte a dolgot, mínusz 20 pont. Végre nem csak engem fognak zaklatni… Amint kimondta, elsütöttem egy halk kacajt, amit inkább csak a körülöttem üllők halhattak. Mázlimra mögöttem helyezkedett el az Emily Dean-Josh Reynolds páros. Ba… miért nem néztem körül, hogy hova ülök?!

Legalább a prof nem szúrt ki többet. El is kezdett arról hadoválni, hogy miért fontos a Mágiatöri. Miért csinálja minden tanár ezt? Úgy tesznek, mintha a saját órájuk lenne a legfontosabb. És akkor felcsendült annak az idegesítő Wadenek a hangja. Nevén szólítja, Tudjukkit… jaj de bátor, jaj de bátor. Már megint jásza hőst… ebből még baj lesz. De minek foglalkozok én ilyenekkel? Wade egy lúzer, csak úgy szinte, mint mindenki, aki a vörös-arany házba jár. Egyáltalán, hogyan tartozik az órához a kérdése? De utálom az ilyet, most majd mindjárt jön, hogy a sárvérűek tehetnek mindenről és rögvest mindenki a félvéreket meg minket fog bámulni. Tulajdonképpen meglepő ez az évfolyam. Tele vagyunk félvérekkel és hárman is származunk a „piszkos vérből”. Sőt, ha jól tudom a tanár úr is félvér.

Egyre jobban érdekel ez a „vér-cucc”. Persze eddig is zavart, hogy azoknak a nyomorult mugliknak vagyok vér szerint a gyereke, de ez most valahogy jobban aggaszt. A Nagyúr visszatért és ereje lassan a régi lesz. Fellendült a kezem megse várva, hogy felszólítson én is kérdezz-felelek támadást indítottam a tanár úr ellen. –A tanár úr milyen jövőt jósol ezekben az időkben a nem tiszta vérű mágusoknak?-. Most valószínűleg megint fölösleges kérdést tettem fel. Valószínűleg nem fog rá válaszolni, miért is tenné? Azzal magát is kínos helyzetbe hozza itt a drága halálfaló ivadékok előtt.

Egy vigyor, az egész arcomat betöltő, s ennél nem is kell több, hiszen mindent elmond, de mégsem bírom befogni a szám, s bizony megint azon kapom magam, hogy közelebb hajolok a kis szöszkéhez és magyarázok neki.
- Tudod, én rendesen művelem ezt a kviddics dolgot. Talán neked sem ártana többet edzened, s akkor nem lennél ilyen kis kákabelű. – A kedvességem ezúttal is szinte már határtalan, de miután úgyérzem, most ’jól megmondtam neki a frankót’, egy aprót bökök a fejemmel, s elégedetten dőlök hátra a padban, majd fonom össze a karjaim magam előtt. Hogy is van az az ötéves dolog? Én sem érzem magam annyinak, amennyi vagyok, de imádok gyerekesen viselkedni. <3

Nem is igazán figyelek oda, hogyan köt ki a tinta apró üvege a padon, hanem követem Malfoy tekintetét, s ekkor furakodnak a fülembe, s a tudatomba az elhangzott szavak, s pillantok én is a Mardekáros srácra, aki most felállt a helyéről, és elkezd… fenyegetőzni? S tekintve, higy mindkettőnk figyelme elkalandozott, tekinthetjük ezt egy kölcsönös megegyezésnek is. Ő nem támad, én nem támadok, helyette figyeljük az időközben kialakult ingyencirkuszt magunk körül.

Mivel én alapjáraton nem szoktam politizálni, ahogy a muglik mondanák, igencsak elunom a szónoklatok felénél a banánt, s a tolltartómból előszedek egy muglitollat, majd szórakozottan elkezdem szétszerelni.
- Ez a kis zseni is a te háztársad, mi? – Bököm megint oldalba a mellettem ülőt és célzok a Reynolds nevezetű srácra, akit éppen csitítgat. Milyen kedves, viszont még az én szöszke és naiv agyammal is felfogtam a helyzet abszurditását. A srác fenyegetőzik. Ez pedig gáz. Ultra gáz.

Letépve a pregamenem sarkából egy darabot gyűröm a számba, majd kezdem el el rágcsálni, s miután nyelvemmel egész kerek formát formálok neki, a köpőcsővé átalakított tollat a számhoz emelem, majd becélzom elsőnek Benjamint, ha már úgy is annyira hátrafelé kukkol, s összeszűkítve kissé a szemeim célzok arra a csinos babapofijára, majd fújva egy nagyot repül is a galacsin, és talál be az arcára. Ekkor kezd el rázkódni a pad alattunk, miközben próbálom a visszafojtani a röhögésem.

Ezzaazzz, mondja meg a frankót Prof! Ezt azért még sem kurjanthatom be a sok értelmes megszólalás mellé, inkább csak némán lengetem a rózsaszín pompomokat, s szurkolok hangosan Danielnek, aki minél paprikásabb kedvű, annál szexibb. Muurr. Egy újabb darab pergament gyűrök a számba, sőt nem is egyet hanem mindjárt kettőt, és pillantok körül, majd mérem fel a terepet, lehetséges áldozatok kiszemelése végett. Na ha már – 10 pont a Hollótól, Jamsieboy sem ússza meg, így lehet az, hogy még meg is emelkedek kissé a padban, majd célzom be a srácot, s hoppá! James Wolf gazdagabb lett egy nyálas, ragacsos galacsinnal, pont a füle mögött. S ha már ő kapott, akkor a Reynolds srác se ússza meg a fenyegetőzését csak úgy, elvégre a legkedvencebb tanáromnak szólt be! Megtorlom eme bűnös tettét, s egyenesen a tarkójára köpök egy újabb gusztusos, nyálas galacsint. Ezt nektek, MUHAHAHAHA!

---

Remélem senki nem veszi rossz néven, vagy éppen személyeskedésnek, amiért épp őt támadtam le a köpőcsővel. Egyszerűen a karakter ilyen gyerekes és mi tagadás, eléggé primitív tud lenni egyes helyzetekben, s ezt kétségkívül Ő élvezi a legjobban. :] <3

A hangulat a tetőfokára hág, amikor már mindenki mindenkivel szájal – a szó nem-szoros értelmében. Malfoy versus Reynolds, tökéletes páros, öröm nézni, ahogy egymást próbálják túlcsaholni. Még jó, hogy a hátsó soroktól messze ülök, a lövészárokban meghúzódva mennyivel kényelmesebb átélni ezt az egész háborúba fulladt történelemórát. Nem is tudom, mondhatom-e, hogy csak hab a tortán, amikor váratlanul felnyílik az ajtó, és egy újabb zöldfülű andalog be rajta, mint akit most vert fel százéves álmából a jó herceg. Bár azt kitapasztaltam, sosem szabad arra gondolni, hogy ennél rosszabb már nem lehet, mert igenis, ezen a kifejezésen átok ül.
És végre a várva várt leszámolás – Raimbourg helyrerázza a kis okoskákat. Kárörvendő mosoly ráncolja az arcomat, még akkor is, ha a Házam vesztett 10 pontot. Már eleve az meglep, hogy ezúttal nem miattam. Persze azért lesújtó pillantásokat vetek Wolfra, és mélységesen egyetértek ama szándékával, hogy mostantól rövidebbre húzza a saját pórázát. Legalábbis gondolom, hogy ez következik, mert feltűnően elcsendesül a fiatalúr.
És igaz, epésen somolygok magamban, ahogy a prof kiosztja a többieket, de a sirámaira éppenséggel már nem vagyok kíváncsi. Ami azt illeti, borzasztóan unom az órát, ráadásul azzal a fajta unalommal, amikor már a karomat is lusta vagyok felemelni tizedszerre, hogy megnézzem, mennyi van még hátra ebből a földi pokolból.
Viszont elismerésre méltó, ahogy Daniel bácsi összekötötte a sápítozó monológját valami mágiatöris vacakkal, ami biztos szóról szóra úgy van a tankönyvben is. A puszta gondolata elborzaszt annak, hogy ilyen töltelékanyagokat fogad be az agyam, amikor nem számítok rá. Illett volna szólnia a tanárnak, hogy legyen időm felkészülni.
Az utolsó kérdés cseng a fülemben, mire kíváncsian hátrafordulok az osztály felé. Többnyire tompa tekintetek válaszolnak, bár néhány ember mintha bólogatna.. ó, mégsem, csak elbóbiskoltak. Úgy mustrálom végig az életunt arcokat, mintha csak a terem bútorzatának egy felejthető darabja lennék, nem pedig egy a diákok közül. Ez a mázlim általában, ugyanis a tanárok is gyakran összetévesztenek a saját környezetemmel, így nincs más dolgom, mint a túlélés. Nagy mestere vagyok ám. Azt hiszem, ezt meg kell örökítenem.
Megint kifacsarodva ülök a helyemen, ölemben a papírjaimmal, kezemben az elmaradhatatlan ceruzával, és már vázolom is fel saját magamat, a Kaméleonembert, a tökéletes kémet. Nézd már, még hogy semmire sem jó a mágiatöri!

Mia sz…ösz?! – szitkozódom ultrahangon, nehogy meghallja már a tanár, és az arcom balos feléhez csapom a tenyerem. Micsoda undorító poén, fúj, de.. de.. ragad ez a nyálas cucc!
Miután levakarászom a képemről a lövedéket, ingerülten hátrakémlelek az utolsó sorok felé, ahonnan a támadómat sejtem. Ki nem találtam volna, hogy Yo az az áldott lélek, aki megpróbálja feléleszteni társait a klinikai halál állapotából. Na meg éppen elkapom, ahogy kiköszörüli Wolfon a Hollóhátat ért csorbát. Aztán mielőtt célkeresztbe venné a mi drága Reynoldsunkat, odapisszenek. Remélem, hogy felfigyel a jelzésre, mert amit mutatok neki, az nem csak egy művész finom ujja, hanem egy nemzetközi jelbe sűrített, kétmérföldnyi anyázó cifrázat is egyben.

Tudtam, hogy a csatának még koránt sincs vége...meg kell mondjam baromira élveztem is, hogy rólam szól az óra, de egy ponton még ebből is elég. Igen, nekem is meg kell tanulnom végre, hogy egyszer le kell állni, be kell fejezni. Persze lehetőség szerint győzelemmel, vagy győzelemittas tekintettel. Elvégre nem mindegy hogy valaki győztes, vagy csak annak mutatja magát? Szerintem teljesen. A lényeg, hogy te magad elhidd, hogy az vagy. A többi nem számít.
Unott fejjel vártam Mr. válaszát. Előre elterveztem, hogy bármit is mond én a lehető legrövidebbre...de annál velősebbre fogom reakciómat és már csak azért sem engedem, hogy háborúvá nője ki magát a helyzet. Óh, mily kedves gesztus ez tőlem.  De mentségemre szolgáljon, hogy csak a Prof.-ért teszem, hisz a vak is láthatta, hogy elég alaposan kikészítette a szitu. Bármennyire is próbálta palástolni, bizony kibújt a szög a zsákból. Már megérte. Miért is strapálnám magam tovább? Inkább punnyadással töltöm az óra hátralévő részét. Úgysincs már túl sok belőle.
Lazán helyeztem el két karom az asztal tetején, szemem le sem vettem Raimbourgról. Még akkor sem, mikor egy ismerős hang ütötte meg fülemet, aki kedvesnek cseppet sem nevezhető mondattal célzott meg. Na vajon ki volt az? Hát persze hogy Draco Malfoy. Ezt már ő sem hagyhatta szó nélkül. Egy pillanatig eltöprengtem, hogy egyáltalán megtiszteljem-e egy velős felelettel, de aztán magamhoz hűen az igen mellett tettem le voksom.
- Azt majd én eldöntöm mikor fogom be, Malfoy. -fejeztem ki magam teljesen nyugodtan, miközben szemeim továbbra is Mr. Handsome arcán pihentek. Nyílt az ajtó, de hogy őszinte legyek észre sem vettem hogy ki jött be rajta. Hidegen hagyott a dolog. Ahogy Mr. reagálásából is csak szófoszlányok maradtak meg. Wolf elég keményre sikeredett leosztása után ismét én következtem. A hangnem változatlanul nyugodt volt, azonban kezdett egyre inkább kioktató lenni. Elővette a tanár fegyverét. Igazi bla-bla-bla szöveg. Nevetnem kell.
- Tudja Mr. Raimbourg… -kezdtem, direkte megadva a tiszteletet a Prof.-nak- engem pedig mások hagynak teljesen hidegen. –húztam mosolyra a szám. – Kötelező…és ki mondta, hogy nem végzem el? Ha addig élek is… -fejeztem be rövid monológom, utolsó részét kissé erőteljesebben hangoztatván. Egy ideig néma csönd lengte be a termet. Talán erőt gyűjtött Raimbourg,  tényleg jól jöhetett neki az iménti felszólalásom után…ami cseppet sem volt enyhe…sőt. A válaszán azonban még magam is megdöbbentem.
- Fenyegetőzni? Én? Távol álljon tőlem. –adtam az értetlent, de valóban nem volt teljesen világos az ügy. – Még nincs. –tettem hozzá magabiztos fejjel és ennyiben hagytam a dolgot. Ki tudja mi lesz még az öreg szakállassal? Plusz 20 mínusz. Ezzel aztán k*rvára sokat tett. Mindjárt padlót fogok. Vagy inkább ássam el magam szégyenemben? Hehe. Mr. további szentbeszédét már a padra dőlve, csak úgy fél füllel hallgattam, egy-egy kósza jópofaságán vigyorogtam egyet, de innentől kezdve nem érdekelt a dolog. Hadd beszéljen csak…ha ezt élvezi. Nem állok továbbá az útjába. Ekkor… Mi a franc? Hirtelen mozdulattal kaptam a fejemhez, bár ne tettem volna. Ujjaim beleragadtak a furcsa micsodába, ami már így első tapintásra sem tűnt kellemes ajándéknak. Vérengző tekintettel fordultam a még ismeretlen célzó irányába, miközben egy erőszakos mozdulattal kioperáltam a hajamban landoló ragacsot.
- Ezt…ezt még nagyon megbánod! –sziszegtem halkan, de annál félelmetesebben a köpőcsövet markolászó Yolanda felé, majd kezem ökölbe szorítva nyomatékot adtam szavaimnak.

Az ideiglenes fegyverszünet, és az együttes megrökönyödésnek köszönhető újonnan megtalált közös ellenség, vagyis a tanárral szemtelenkedők nevetséges hada úgy tűnik, ideig-óráig egy oldalra sodorta a hollóhátast és a mardekárost. Mindkét pimasz kölyök egy-egy az ő házukból.
Draco ugyan rászól Reynoldsra, de erre ő is kap egy leoltást egyrészt a tanártól... másrészt Reynoldstól.
Hát, itt az ideje annak a rég betervezett bűbájnak, amit már az imént is rá akart szórni háztársára, de először inkább normálisan próbálta megoldani a helyzetet. Most... Nincs más választása.
- Silencio! - suttogja el a varázsigét, inkább csak az ajkával formálja a szótagokat, ám az ige így is hatásos, hiszen Draco már majdnem teljesen elsajátította a nonverbális varázslás fortélyát. - Tévedsz, Reynolds, én döntöm el - teszi hozzá halkan suttogva, inkább csak magának.
És kész. Erre a kis varázslatra pontosan a "Tudja Mr. Raimbourg..." kezdetű mondatnak éppen ennek a pontján került sor, és Malfoy igen-igen önelégülten dől hátra, hisz elégedett magával. Az aztán igazán nem hatja meg, hogy Reynolds háta mögül szórt rá átkot, hiszen most nincs a közelben Rémszem Mordon, aki majd jól görénnyé változtatja a görénységéért.
- Ja - válaszol halkan a véla csajnak, némi büszkeséggel, hisz igen, neki sikerült elhallgattatnia ezt a tirpák bunkót. Wolf is csendben van. Visszaállt a világ rendje.
Ekkor veszi észre a szőke lány ügyködését maga mellett. Lekicsinylő pillantással méregeti a lány által gyártott köpőcsövet... te jó ég, mennyire méltóságon aluli, hiszen ezt varázslattal is meg tudta volna oldani... Ám egy megjegyzést képtelen megállni, miután a harmadik bogyó is placcsant valakinek a tarkóján.
- Tudtad, hogy van olyan pergamen, amit emberbőrből készítenek? - érdeklődik unottan, alig hallható hangjában még így is érződik némi kárörvendés.
Közben fél füllel hallgatja a professzor ledorongolását, és ő ugyan nem érzi rosszul magát tőle, de ahogy elnézi, Reynoldsot sem igazán hatották meg a szavak, noha a fiú elég gyerekesen viselkedett. A többiekre viszont hatással volt. Lám, még Draco is viszonylag figyelmesen hallgatja az órát.
Igaz, hogy keze megfeszül a pad szélén, ahogy az asztallapba kapaszkodik, olyannyira, hogy körmei már fehérek az erőkifejtéstől. Állkapcsán megmerevednek az inak, csikorgatja a fogait és olyan kemények a vonásai, mintha épp az anyját szidnák.
Raimbourgnek nem kellene belemennie ilyen fejtegetésekbe.
Nagyon nem.
Aztán a felszólaló griffendéles felé fordítja a fejét. Wade. Az ostoba! Kimondja a Nagyúr nevét! Játssza a hőst, nyalja Potter seggét, ugyan kinél akar bevágódni?
Malfoy ezüst tekintete aztán átszeli a termet, hogy most arra a sárvérű Dawisen állapodjon meg. Ugyan mit fog kérdezni...?
Heh. Aggódsz magadért, igaz, Calebfiú? Én is aggódnék a helyedben...
Már nincs sok hátra az óra végéig.
Merlinnek hála.
Malfoy már megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Lejjebb csúszik a széken, fejét enyhén hátrahajtja, félig fekvő testhelyzetben, hanyagul hallgatja végig a felszólalásokat és a válaszokat. Ez persze csak egy póz. Ha így tesz, nos, sokkal kevésbé veszi észre rajta bárki, hogy valójában mennyire idegesíti ez a téma, és hogy legszívesebben ráordítana az esztelen professzorra, hogy ugyan fogja már be a száját.

Mágiatörténet

Wolf válaszát hallva csak egyre mélyebbre süllyed kezének takarásában, végül már arcának minden egyes pontja eltűnik tenyere mögött, csak hullámos tincsei jelzik még, hogy valahol egy fej veszett el a végtagok takarásában. Hollóhátas, és ilyen választ gagyog el? Most komolyan, ezt a srácot milyen süveg osztotta be? Mindeközben Reynolds még mindig nem veszi észre, hogy jobban tenné, ha befogná a bagolylesőjét. Elcsigázva pillant az ablak felé, ahonnan a beáramló fény az egész termet világossággal tölti be. Most sokkal szívesebben lenne a szabadban, a fák között, hogy kicsit gondolkozzon a dolgain, mint hogy egy ilyen órán ücsörögjön, várva, mikor borul ki a tanárnál a bili. Gondolataiból Malfoy sziszegése zökkenti ki. Felvont szemöldökkel pillant hátra az utolsó pad felé, miközben kissé összébbhúzza magán talárját. Ekkor pillantja csak meg, hogy Yolanda Malfoy mellé préselődött be. Csak egy pillanatig ereszt meg egy elnéző mosolyt Yolanda felé. Nem régóta ismeri a lányt, és általában nem kedveli az ilyen harsány embereket, de valahogy ezt a szőkeséget mindig könnyedén eltűri maga mellett. Most azonban a Delacour ikerpár egyik fele helyett Malfoy szavai ültetnek bogarat a fülébe.
Egy újabb késő érkezésével úgy tűnik, az óra menthetetlenül elfajult, és végre –Merlinnek hála-  Raimbourg is felszólal. Unottan fordul a tanár felé, hogy végighallgassa a monológot. Először Wolfot osztja ki.. Rá is fért, de.. 10 pont a Hollóháttól?! Gyilkos pillantással veszi célba a fiú tarkóját. 10 pont nem a világ vége, de túl sok azért, hogy pár percig árassza magából a hülyeségét.. Akkor inkább be se jött volna órára. Mindegy, a beszéd második része jobban felkelti Dorothy figyelmét. Aktív résztvevői lesznek.. Halkan puffog egyet – ő ugyan nem. Minden erejével azon van, hogy minél jobban kimaradhasson ebből az egészből.
Oldalra húzott szájjal pillant körbe a teremben, pillantása elidőzik Reynoldson, miközben ketten kérdezgetni kezdik Raimbourg professzort a jelenlegi helyzetről. A kérdéseket elengedi füle mellett, pedig még akkor is tisztán hallaná őket, ha csak az illető diákok az orruk alatt motyogták volna el szavaikat, de most nem érdekli ez az egész. Pár pillanat sem múlik el, és látja, hogy valami rátapad Reynolds fejére. Kezét szája elé kapva tudja csak visszafogni magát, hogy ne röhögjön fel. Végre valami értelmes történik az órán. Pár pillanatig még figyeli a bosszankodó mardekárost, aki öklét rázva fordul hátra a hátsó pad egyik diákja felé, majd visszadől asztalára, és a tanár felé fordul. Még a fenyegetés sem nagyon érdekli. Nem úgy ismeri Yolandát, mint aki ettől megfutamodna.

Miközben a fáradtságtól szinte megbénulva üldögélek a magas, fából készített padra dőlve, elmerülök cikázó gondolataim sűrűjében. Elmerengek a múlton, szemem előtt különböző képek jelennek meg a jövőről, vannak érdekes, vannak idióta variációk is, egy-két pillanatig elgondolkozom az eshetőségeken, majd ráébredek: igen sokféle képpen alakulhat még a jövő. Főleg, ha a jelenlegi állapotokat is figyelembe vesszük.
Jó szórakozás egy másik világban mászkálni, lassan azonban kirángatnak ebből a csodás elmélkedésből, ugyanis úgy tűnik, ez az óra nem fog normálisan lezajlani. Mintha az évfolyam szándékosan szabotálná a prof azon irányú próbálkozásait, hogy hasznos órát tartson. Komolyan, mi a franc van velük? Sosem értettem meg az olyanokat, akik képesek arra pazarolni az energiájukat, hogy a tanárral szórakozzanak. Mennyivel értelmesebb inkább csendben pihengetni…
Raimbourg Josh felé intézett kérdése után felkelek a padról, és az ifjabbik Reynoldsra nézek. Kíváncsi vagyok, hogy ebből hogy fogja kimagyarázni magát – majd meglepődve tapasztalom, hogy leginkább sehogy, helyette visszaugat neki. Ajj, szuper, most vele is eljátsszuk a Wilde-esetet? Ne már, Josh, ez uncsi.
Lemondó pillantást vetek rá, majd a pad mintázatát ujjammal követve kezdem figyelgetni, a sok hülye értelmetlenebbnél értelmetlenebb beszólásaiba már rég belezavarodtam, egy ideig próbáltam őket követni, de rájöttem, hogy jobb, ha feladom. Hova kerültem? Én egy MÁGIATÖRTÉNET órára jöttem, nem egy bölcsödébe. Legszívesebben felállnék, és itt hagynám az egész társaságot, de ezt már csak azért se teszem meg, hogy Raimbourg örüljön, hogy van egy olyan diák is a teremben, aki normális.
A következő percek teljesen kiesnek, már éppen úgy érzem, hogy pillanatokon belül le fogok esni a székről, mikor a nevemet hallom. Hirtelen körbepillantok, majd tudatosítom magamban, hogy Raimbourg engem szólított fel. A kérdésére azonban választ már nem tudok adni, mivel egy hatalmas leszúrást kap éppen a csoport. Nem is csodálom, de ami azt illeti, kicsit meglepődöm a professzor viselkedésén. Sosem volt még ilyen, a szavai jeges borzongást idéznek elő a testemben, némaságra sújtva pislogok, miközben az ujjaimat tördelem. Valahogy úgy érzem, hogy kedvem sincs megszólalni. Most nincs.
Időközben újabb késő érkezett, a rohadt életbe, Dawis, miért nem tudod időben idetolni a képedet?! Újabb pontlevonás a házunktól, remek. Mintha nem veszítettünk volna épp eleget a mai órán. Előttünk foglal helyet, én pedig csak bámulom a hátát, feltehetőleg érzi magán a pillantásomat, mellyel most akár ölni is tudnék. Mikor nevetni kezd, legszívesebben pofán vágnám, hogy mégis mi a jó büdös francot képzel, de ez már más kérdés, Josht sem verem meg minden egyes beszólása után.
Nagyot sóhajtok, majd végignézek a díszes hatodik évfolyamon, és egy naaaaaagy, óvodás csoportot látok. A Delacour – lány is köpőcsővel a szájában… Na jó, ő is egy idióta, de neki legalább jól áll a hülyeség. Arcomon átfut egy halvány kis mosoly, majd ismét a tanárra emelve a tekintetemet, hallgatom annak válaszát. Többre jelenleg nem vagyok képes.