Roxfort RPG

Tudtam, hogy a helyi varázslóközösség számára kivételes fontosságú helyen járok, de nekem ez is csak egy álmos kis falu volt, akár a többi. A nap hétágra sütött, és tavaszhoz képest igencsak meleg volt. Fekete ingem felső két gombja így begombolatlan maradt, de talán nem is csak az időjárás, hanem amiatt is, akivel találkozni készülök.
Nem aggódtam azon, vajon meg tudom-e győzni róla Elliotot, hogy tartson velem. Ha nem, úgy is jó. Legalább nem keverem olyasmibe, ami… megszabadíthatna tőle egyszer és mindenkorra. Ha igent mond, akkor viszont megint vele keveredek bele valami érdekesbe . Ráadásul nem kell az épelméjűségem miatt aggódnom, mert ez az ötlet az Alfáé, és nem az enyém. Én csak szokás szerint elszenvedem - egyelőre még kérdéses mértékben. Szorosabbra fogtam a kezemben tartott aktatáska fogóját, aztán bekanyarodtam a megadott címhez. A Kövér Macskát el se tudtam volna téveszteni.
Elliot pedig az ablaknál ül, hát persze. Ahogy megláttam az üvegen át, aprót biccentettem, aztán eltűntem előle az ajtó felé. Giccses kis kávézónak láttam et a helyet elsőre, de legalább az édes illatok kellőképpen alapozták azt a helyet, ahová mindjárt megyünk. A zsupszkulcs tíz perc múlva indul, addig… Talán odaérünk az asztalhoz. Egy öregasszony tartott épp ugyanarra, a kezében két bögrével és egy süteménnyel a kezében, de ha még a kora nem lett volna elég arra, hogy előttem lassúzzon, rátett egy lapáttal az is, hogy közben hátra-hátrabámult rám. Hát, ezt benézte, még a farkas is rágósnak találta volna már. De nem is miatta jöttem.
– Nagyon fess ember.
Csendben intettem Elliot felé köszönésképp, és egy meglehetősen vértelen műmosollyal válaszoltam a kéretlen dicséretre, majd helyet foglaltam Elliottal szemben, ölembe fogtam az aktatáskát, és megvártam, amíg a nő magunkra hagy minket. Addig legalább Elliot csacsogott helyettem is.
– Meghívtál egy kávéra. Köszi. És ez a cica alakú süti. Hát igazi gavallérva, Lexikém. Tudod te, hogyan bánj a pasiddal.
- Azt hittem, nem a pasim vagy, hanem a cicafiúm.
Most már sokkal valódibb somolygás ült az arcomon, aztán kezembe vettem azt a kávét, amelyiket az illata alapján inkább nekem szánhatták. Kavartam rajta egyet, s a kanál halkan csengett össze a porcelánnal.
- Mondjuk, hogy egy kávéra is. De főleg, meghívlak egy érdekes munkára. Velem. Most.
Belekortyoltam a kávéba, aztán letettem az asztalra a csészét, és a zsebemből egy kis cetlit húztam elő, majd Elliot felé csúsztattam az asztalon, csábító arccal, és nem csak azért, hogy kicsit összeérhessen a kezünk. De hátha a cetli után is odakap. Ha széthajtva belenézett, láthatta, nem volt rajta sok információ, sőt. Még csak betűk sem. Volt rajta viszont sok számjegy. Szép, kerek nullák, egész sok. Sokjegyű számot alkottak. Érzésre úgy saccolom, Elliot három-négy havi keresetét biztos.
- Könnyű pénz. Visszahívhatsz belőle arra a kávéra, egy párszor. Csak el kéne játszanod, hogy a partnerem vagy. Üzleti partnerem.
Megnyomtam egy kicsit a jelzőt, kaján somolygással keresve a tekintetében, célba ér-e az információ. Aztán az asztalra raktam egy összegyűrt csokoládépapírt.
- Zsupszkulcs. Öt perc, és indul.
Nem néztem az előbb említett tárgyra, csak biccentettem felé, de sokkal fontosabb volt a velem szemben ülő tekintetének rabul ejtése… Hacsak nem fordítva történt a dolog, de akár így, akár úgy, már sejtettem, innen együtt megyünk tovább.
- Elvisz egy gyárba. Ott lebonyolítok egy gyors tárgyalást, te pedig eljátszod a fontos keleti üzleti parnert, aki kezeskedik a cégünk megkérdőjelezhetetlen megbízhatóságáról…
Most már szélesen mosolyogtam, hisz mind a ketten tudtuk, kiknek dolgozom, milyen társaság tagja vagyok. De tény, ami tény, magával az áruval nincs baj. A nálam lévő aktatáskában többek között van néhány üveg minta is. Minden mást… Majd Elliot szép vágású, csillogó szeme elrendez.
Felhajtottam a kávé maradékát, és vártam, hogy a velem szemben ülő is így tegyen. Nem kérdeztem, akar-e jönni, csak könnyed mozdulattal felé nyújtottam a csokipapírt tartó kezem az asztal felett, és csendben, ravaszkásan mosolyogtam rá. Vártam, hogy megérezzem az ő puha érintését, hogy ujjai az enyémekre kulcsolódjanak a zsupszkulcsot átfogva. A boltos nőszemély hátrament valahová, senki se látta, mi történik velünk.
Aztán megéreztem az ismerős, nem túl kellemes rántást, és egy szempillantás, meg némi gyomorkavaró forgás után már egész máshol találtuk magunkat. Nagy ipartelep közepén, egy parkolóban, két hatalmas tartálykamion között állapodtunk meg. Jöttek-mentek a ponyvás teherautók, áruval megrakodott targoncák, emberek futkorásztak ide-oda a dolguk után, de minket a takarásban még senki sem vett észre. Felettünk gusztustalanul tömény, émelyítően édes illatok szálltak, de az én figyelmem valaki más illata kötötte le.
- Ez az öltözet nem igazán alkalomhoz illő…
Mivel el kell adjuk a tehetős és elegáns üzletember benyomását, előhúztam az aktatáskából egy szép inget, véletlenül épp Elliot méretében. A kezébe nyomtam a drága anyagot.
- Úgyhogy vetkőzz…
Nagyot kacsintottam, és mélán kutattam a táskámban a bekészített, hozzáillő nyakkendő után. Talán könnyebben megtalálom, ha odanézek, de ahelyett Elliotot figyeltem - persze csak azért, hogy öltözik-e szépen.
- Ja! Ez nagyon fontos. Bármivel is kínálnak, ne fogadj el sem inni, sem ennivalót. Jobb az óvatosság. Nem mondom, hogy meg akarnának mérgezni, vagy hogy veszélyben lennél… De azért inkább ne fogadj el semmit.
Végülis, mégiscsak mondtam, de Elliotnak talán van is tapasztalata benne, hogy mennek az ilyen dolgok. Én is felkészültem bizonyos eshetőségekre... De most elég lenne, ha minden menne szépen, simán. Szóval megvártam, míg Elliot elkészül - hajlandó elkészülni. Csak aztán léptünk ki a két óriási, de szokatlanul tisztán tartott tartálykocsi közül, hogy végre felnézhessünk magára a gyárépületre, melyen hatalmas, kakaóbarna betűk hirdették: CATbury Csokoládégyár

A szinonímák csalókák. Ráfogjuk, hogy két szónak ugyanaz az értelme - de nem véletlenül alakult így. Az az árnyalatnyi különbség igenis látszik, Elliot macskavágású szemében, kisfiús vigyorában, és a valóságban, hogy nem a “pasim”. Talán egy szó sem írja le jól, mi is ő nekem, de főleg, a birtokjelző hazug is lenne bármelyiken.
Mi sem bizonyítja jobban önnálló macskalelkűségét, mint a sok nullára adott reakciója…
– Miért hiszed, hogy fizetned kell érte?
… Bosszantó, kiszámíthatatlan, érthetetlen reakciója. Nagyot sóhajtok, mert miért is lenne valami könnyű és egyszerű, ami vele kapcsolatos. Pedig tudom, hogy nem, semmi sincs ingyen. És főleg nem az olyasmi, ami a két szép szememért megy. Meglátásaim szerint pont azok a dolgok vannak a legtöbbe.
– Mégis mire kéne nekem ennyi? Majd fizetsz természetben.
- Tudom, hogy nem boldogít, de vehetsz rajta olyasmiket, amik igen. Vagy esetleg a családodat boldogítaná... De hát ha nem kell, hát nem kell.
Ahogy méregettük egymást, csak megerősödött bennem a gyanú. Jaj, de még milyen sokba lesz ez nekem… De hát én nem tiltakoztam az Alfa felvetésére, úgy kell nekem, most pedig itt tartunk. Később majd kifaggatom, mi is lenne az a természetbeni fizetség, mert ahogy a csészébe kortyolt, az ujján most is ott volt az a bizonyos gyűrű. Amellett pedig fizikálisan csak a süteményt kóstolgatta, nem engem, úgyhogy éreztem, ez még annál is bonyolultabb, mint aminek hangzik. Így aztán én ezt az egészet már részletekkel nem akartam megspékelni.
– Hogy megyünk oda? Mi a munka, a helyszín? Részleteket akarok.
Annyit adtam is neki, amennyi a következőkhöz feltétlen szükséges volt. Úgysem a szavak számítottak, mert azoknak meg voltak a korlátai, de a csokipapír felett összetalálkozó érintésünk pontosabban kifejezett mindent. Kiegészítve a hozzá tartozó arckifejezésemmel, ami pedig elég vegyes volt. Logikusan nézve ennyi pénz… Sok mindenre elég. Ha neki nem kell… Akkor megtartom addig én, letétbe. Ha ezt a mai napot túléljük.
– Hát. Benne vagyok. De utána meg kell jutalmaznod.
- Erről meg majd te közölhetnél néhány részletet.
A zsupszkulcs elrántott minket. Nem a legkényelmesebb, de vitathatatlanul az egyik legpraktikusabb utazási mód. Érdekes körülmény, hogy pontosan én sem tudtam, hova hozott minket. Persze azt tudtam, hogy ez egy élelmiszeripari cég gyártelepe, de a térképen nem tudtam volna belőni. Elég sokat adnak errefelé a biztonságra… De gondolom ez van, ha olyan közkedvelt áruval dolgoznak, mint amilyen mondjuk a tartálykocsikban mérhető mennyiségű kiváló, belga csokoládé. Ami nyilván valóan pont annyira kézenközön került hozzájuk, ahogy a mi minőségi, de hamis címkés vodkánk fog. Elliot közbenjárásával, aki itt igazából az én csinos kis kíséretem lesz.
– Ez most komoly? Rohadt jól nézek ki.
- Igen. És öltözködés közben még inkább jól fogsz. De most rohadtjó üzletembernek kell kinézned.
– Segítened kell, tele van a kezem inggel és nyakkendővel.
- Ha muszáj…
Duruzsoltam, és gyakorlatias mozdulatokkal húztam le a cipzárját, meg a többit. Inkább nem gondoltam bele, mit csinálok most, mert túl azon - és első sorban: dolgoztam. Ez csak munka. Ezért találkoztunk. Az, hogy ez mellesleg egy elég hektikus és izgalmasan kiszámíthatatlan alkalomnak ígérkezik, csak szerencsés körülmény.
Már látom, hogy lehetnek problémák, csak ahogy méla “nemisfigyelek” fejjel bólogat a figyelmeztetésemre. Újabbat sóhajtok, aztán nagy műgonddal eligazgatom a gallérját meg a nyakkendőjét. Nem mintha ne állna rajta tökéletesen, de valahogy… Kellett.
– Ha még egyszer nyakkendőt adsz rám, azzal foglak kikötni egy ágyhoz és addig kínozlak, amíg…
- Ja… A kínzást még nem kezdted el? Majd ha itt végeztünk a dolgunkkal,  keresünk egy ágyat… Na, gyere!
– Mi lesz a személyazonosságom? Vagy rögtönözzek?
- Semmiképp!
Talán kicsit hirtelen vágtam rá, de ha ez az ajánlat bárki más szájából hangzott volna, fel se vettem volna. Ám, mivel ő mondta, most vissza kellett rendeznem az arcomra a nyugalmat.
- Khm… Ne rögtönözz. Inkább hallgass. Majd ráfogjuk, hoyg nem jól beszéled a nyelvet. Vagy nem vagy beszédes típus.
Szinte megsüketültem a fejemben szűkölő farkastól, aki mint egy vészriadó szólt, mialatt kimondtam ezt a képtelenséget.
- Itt vannak a hamis papírjaid. De majd én odaadom ellenérzésre, ne bajlódj vele. Megyünk, aláírjuk a szerződést, eljövünk, ennyi.
Megszaporáztam a lépteimet a bejárat irányába. A gyárépület elég tetszetős volt. Bejött, hogy a szokásos kétes üzelmeket folytató kompániák bázisainál ez tisztább, sőt, mondhatni pedáns. Modern gépeket, nagy, rozsdamentes acél üstöket, fehér ruhás, hajvédő nejlonos dolgozókat és keresztbe-kasul menetelő, végtelen labirintusszerű acél gyártósorkígyókat láttunk, ha elnéztünk a bejárati recepció mellett. És csokoládét… Rengeteg csokoládét.
- Itt várj. És ne nyúlj semmihez.
Halkan suttogtam, hogy csak Elliot hallja, aztán kihúztam magam, és odaléptem a recepcióhoz, hogy bemutassam az iratainkat, és elmondjam miért jöttünk. Csakhogy amíg én ezzel voltam elfoglalva, egy lila-arany ruhás csinos hostess lépett oda Elliothoz, és amíg beszélt, egy tál apró, mindenféle cicafej alakú bonbont tolt az orra alá.
- Üdvözöljük a Catbury gyárban! Amíg az elnök úr fogadja Önöket, engedjék meg, hogy megmutassam, hol készítjük ezeket a prémium kategóriás luxustermékeket. Kóstolót? - kérdezte, és olyan édesen mosolygott Elliotra, hogy az vetekedett a csokoládéval, amivel kínálta.

– Te választottad ki ezt nekem?
Csendben elgondolkodva ingattam a fejemet. Igazából van a raktáron néhány ilyen öltöny, ami éppen akkora lesz, mint az, aki felveszi. Úgyhogy nem válogattam, csak levettem egyet neki a polcról. Talán mégis választottam. De a fejemet nem ez töltötte ki. A londoni lakás gondolata észrevétlenül, de csak gyökeret vert ott. Ahogy említette, fel se vettem, de az idő elteltével egyre inkább bekúszott a gondolataim közé. Még jó, hogy Elliot itt volt rá, hogy visszaterelje a figyelmemet a jelenre. Nem a munkára feltétlenül, de legalább ide.
– Az ágy izgalmasabb lenne, mint ez az unalmas, szürke munka…
- Előbb a munka, aztán a szórakozás.
Nem is tudom, honnan ismerem ezt a közhelyet, ami épp ilik Elliot jelzőihez. Talán sosem mondta nekem így senki a családomból, vagy azok közül, akik gyerekkorom óta részt vettek a formálásomban. De ez az elv ott volt mindig, mindenben anélkül is. Így kimondva… Pont olyannak hangzik, amivel legalább felpiszkálhatom Elliotot.
– Uncsi.
- Helyes. Maradjon is az. Hamarabb ágyba kerülsz.
Nyugodtan sétáltam mellette, és furcsa módon már most éreztem, hogy itt nem ő az én kíséretem, hanem épp fordítva. Oh bolsevoj, mire vállalkoztam…
Egy pillanatra sem lett volna levennem róla a szemem. Nem is szívesen tettem, ha már itt tartunk, de a papírmunka, az még akkor is papírmunka, ha hamis. Nem lep meg, hogy amikor visszafordulok felé, épp egy bonbont szagolgat gyanús képpel. De feltűnés mentesen nem tudtam volna rászólni, és ráadásul… Nem is tudtam volna egyáltalán szólni attól, ami kijött belőle.
– Xiexie. Lenni nagyon kedves, kici fémruhás asszonyka. A kutám nem örülne, ha megnézni én készítés… izé…
Abban sem voltam biztos, hogy én értem ezt. Vajon volt abban a csokiban valami? Lehet, hogy a furcsa beszéd már a méreg hatása, de a nálam lévő ellenszer elég ritka ahhoz, hogy csak közvetlen életveszély esetén használhassam. Ellito mondjuk alaposan ki is meríti ezta  fogalmat.
- A kutám nem örülne, ha megnézni én készítés… izé…
- Köszönjük, inkább az iroda előtt várunk. Sajnos az üzlettársam cukorbeteg, nem ehet ilyet.
Gyorsan és határozottan vágtam közbe, és Elliotba karoltam, hátha úgy nemcsak megakadályozhatom a további figyasztását, de talán magammal is vezethetem, el az ártatlanul döbbentnek tűnő hölgyike társaságából. Az orrom alatt morogtam halkan, hogy kívülről ne lehessen látni, de Elliot hallja.
- Azt mondtam, nem jól beszéled a nyelvet, nem azt, hogy értelmi zavarban szenvedsz. Jobb volna eljátszani inkább a kevésbé beszédest…
Az iroda előtti váróból egyébként remek kilátás nyílt az egész üzemre. A hatalmas üvegezett galériáról látszódott az egész gyár, a többszáz literes csokoládékeverő üstökbe bele is láthattunk, de voltak itt színes cukorkahalmok, selyemcukorhúzó gépkarok, különböző futószalagokon pedig mindenféle alakú bonbonok utaztak ide-oda, mígcsak valamilyen dobozba nem értek. Ezektől hála az égnek egy jó vastag üvegablak választott el, de a váróban álló asztalra persze nem felejtettek el odakészíteni egy nagy tálban mindenféle színes, zörgős és csillogós papírba csomagolt pralinét. A lány ugyan magunkra hagyott, de azért megjegyezte előtte, hogy nyugodtan fogyasszunk belőlük.
De ahogy felszívódott, és kettesben maradtunk, Elliotra szóltam.
- Ne is gondolj rájuk. Gondolj inkább arra, milyen jutalmat kapsz, ha ezeknek ellenállsz. Meg is oszthatnád velem, amíg várunk.
Kíváncsian vártam a válaszát, vártam a tárgyalást is, amire lehet, hogy pofátlanul sokat váratnak majd minket nyilván hiába, de az eszemben egyre csak az a lakás járt Londonban. Venni talán túl nagy elkötelezettség lenne, de bérelni nem is volna ostobaság. Költséghatékonyabb, egyszerűbb. Igaz, lekövethetőbb is, de arra vannak bűbájok. Talán fél évre kivehetnék valamit… De mit? Mivel az ötlet nem tőlem származik, rájöttem, akár a megvalósítást is hagyhatom másra.
- Ha elfogadnád a pénzt is, kinézhetnél nekem egy olyan londoni lakást, jutalmul…

– Köciköci…
Itt döntöttem el magamban, hogy minden egyes ilyen borzasztó idétlen megszólalásáért ki fog kapni, ha majd oda kerülünk. Bizony, keményen megbüntetem. De minek, az is igaz, valószínűleg pontosan azt akarja. De nehéz nem belemenni a játékába… És még ki is magyarázza.
– Ennyi művészi szabadság jár nekem. Mellesleg tökéletesen beszélem az akcentusos kínaiak angolját.
Hidegvérrel ölök meg bárkit. Teljes nyugalommal hazudok, lopok, csalok, ha arra van szükség. Ő meg kettő perc alatt képes felbaszni, és a legrosszabb, hogy tudtam, hogy ez lesz, szinte házhoz mentem a pofonért, elvégre én hoztam ide.
- Igen, nagyon ügyesen beszélsz bármilyen akcentust. Csak éppen most hallgatni kéne.
Inkább csak morogtam az orrom alatt, és próbáltam nem haragudni rá. Végülis, nem is lehet. Azok a francos szemek. Amik inkább engem nézegetnének, mintsem azt a tál kihelyezett édességet, előttünk az asztalon. Szerencsére, vagy sem, de vissza is tértek hozzám.
– Légy kreatív és lepj meg. Ha mindent a szádba adok, hogyan leszel jó pasim?
- Lehet, hogy inkább rossz leszek.
Igen, abban jó vagyok, rossznak lenni. Nem szokásom játszani a jófiút, vagy andalogni. Sem kedvére tenni másnak. Hiszen magamnak sem szoktam. Ő az egyik kivétel, még akkor is, ha megint egyszerre tudnám megfojtani és… Továbbszítani azt, amit ezzel a matatással a szívem fölött elérni próbál.
De a londoni lakhatás lehetőségét már beültette a fejembe, és az ott terjedt-szövevényesedett, lefojtva a józanabb gondolataim, mint valami gonosz gyom indái.
– Az nekem jutalom vagy neked?
Ez jó kérdés volt, de a válaszadással nem bajlódtam, csak néztem őt kicsit bosszúsan, de azért kedvtelve. Már nem is tudom, végülis meggyőztem-e, vagy éppen ő szedett rá megint engem, de ami lett belőle, az nekem sem volt ellenemre.
– Legyen. De eljössz velem lakást nézni és közösen válaszunk bútorokat.
- Legyen - sóhajtottam halkan, kissé még mindig bosszankodva, de végül is minden, amit vele csinálok, az úgysem olyan, amilyennek elsőre gondolnám, ígyhát lehet, hogy ez majd jobb lesz, mint elsőre gondolom. Az első saját lakásom lesz, ami állandó, és lekövethető, és jól kiszámítható hely arra, hogy álmomban megöljenek ott. Csodás. Remélem, az kevésbé romantikus program, hoyg védőbűbájokkal és csapdákkal lássam el, mert azt egyedül fogom csinálni.
Amíg elgondolkodtam ezen, orvul a számba nyomott egy bonbont. Próbáltam pókerarccal átesni a meglepettség fázisán, bár a szemem talán elárult.
– Máris édesebb vagy... és még azt mondják, a kutyáknak nem szabad csokit adni.
A csoki rettentő gyorsan olvadni kezdett a számban. Édes volt, dühítő és csábító… Meg tökéletesen tilos. Úgy tűnik, ez a nap ilyesmikkel tesz próbára, de mára egy ilyet már kerülgetek, úgyhogy a csokit egy bosszús mozdulattal ívesen beleköptem egy közeli, nagy cserepesnövény tövébe. Aztán még igazgattam egy kicsit a számban a nyelvemet, mielőtt morcosan válaszoltam volna.
- Te leszel a halálom.
Ez elég esélyesnek tűnt, és egyre inkább az lett, mert nyílt az igazgatói iroda ajtaja, és egy másik kis hölgy, egy jobban titkárnőnek tűnő jelent meg a helyén. Halk, kissé vékony hangon szólított meg, és valahogy olyan benyomásom támadt tőle, mintha egy reszkető kisegér állna előttem, aki örökké félelemben él.
- Az igazgató most fogadja. Kérem fáradjon be.
Először nem értettem, mert eddig nem erről volt szó. Miért csak hozzám beszélt? De az asszisztens, látva a hezitálásomat, meg is erősítette ideges cincogással.
- A másik kedves úr nem, csak maga.
- Akkor… Mindjárt jövök.
Próbáltam határozottan és jelentőségteljesen pillantani Elliotra, de az összképet nem csak a huncut képe rontotta, hanem a mellette levő édességeket tartalmazó tál látványa is. Akárhogy is dönt, marad vagy bepofátlankodik, az mindegy, mert valahogy akkor is azt fogja csinálni, amit nem szabadna. Mondjuk ezt nem vethetném a szemére, mert nekem ez az egyetlen valami éppen ő.

- Otromba…
Úgy feldobott a felháborodása, hogy elfelejtettem tovább morgolódni egy pillanatig, és szélesen rávigyorogtam. Mikor is sikerült így kibillentenem? Végre egyszer ez is bekövetkezett. Mondjuk nem emiatt nem engedték be, de arra jó volt, hogy ez már megalapozza a hangulatot. Arra pedig rátett még egy lapáttal a megjelenő asszisztens finom, de elég határozottnak tűnő elutasítása.
- Hogy mi...?
Próbálom még visszatartani, mert a kérdéséből már látszik, mit fog tenni, de persze megy a saját helyes kis feje után, ahogy szokott.
- Együtt jöttünk. Együtt megyünk be.
- De Uraim…
A hölgyike még megpróbált valami figyelmeztetést cincogni, de tulajdonképpen ha nem akartuk, meg se hallottuk. Elliot kedélyesen belémkarolt, mintha valami elcseszett kiránduláson sétálgatnánk, én pedig egy bosszú sóhajjal beletörődtem, hogy úgyis azt csinál, amit akar. Szóval irányba vettem az ajtót, aztán bevezettem magammal együtt őt is. Az asszisztens cincogó hangon aggodalmaskodva, a kezét tördelve követett bennünket.
- Jobb lenne, ha inkább nem tartana a másik úrral… Kérem…
Az igazgatói szoba leginkább egy modern, de szerény irodához hasonlított. Letisztult volt a maga csillogóra csiszolt, sötétszürke járólapjával, fehér falaival és óriás ablakaival a gyárra, volt ott fekete íróasztal és ugyanilyen iratrendezős szekrények, valamint egy szépen kivilágítot üvegvitrinben mindenféle doboz csokoládé. A helyiségben itt ott kisebb vitrinekben mindenféle fehér-, tej- és étcsokoládéból formázott, tarka macskaszobor is helyet kapott, szintén szépen megvilágítva, különböző pózokban. Az íróasztal előtt két csokoládészín kanapé és egy kávézóasztal is helyet kapott, nyilván a vendégek fogadására, de az asztal melletti irodai forgós szék is üresen állt most. A helyiség, és az egész gyár tulajdonosa az egyik nagy ablak előtt állt, és nekünk háttal a munkálatokon merengett - vagy legalábbis úgy tett, s közben mégis a mi tükörképünket tanulmányozta.
Nem gondoltam volna, hogy Elliotba kell kapaszkodnom. Nem gondoltam, hogy az igazgató lehet olyan személy, akitől elakad a szavam, vagy megrettenek. Amíg közelebb nem értünk, csak annyit láttam, hogy az illető egy nő. Alacsony, de kemény kiállású nő, egyszerű fekete-fehér, ing-kosztümnadrág, majdnem férfias öltözetben, de nagyon kecses. Ez önmagában nem kellett volna aggasszon. De volt az a furcsa megérzésem, ami egyrészt másik farkasok társaságában szokott elfogni, másrészt az érzés, hogy én ezt a sziluettet már ismerem.
Amikor odaértünk a kanapék mellé, akkor láttam, ahogy sóhajt egyet. És az üvegen visszatükröződni véltem egy halvány arcot, egyelőre csak nem tudtam hová teni, mert annyira nem láttam jól, de az idegesség apró szikráját már elültette bennem. Aztán teljesen hatalmába kerített a kiborulás, mikor hátranézett a válla felett, és megszólalt.
- Jobb lett volna, ha egyedül jössz. Muszáj volt mást is belekeverned, nem igaz? Hát… Kár. Minnie, menjen csak, elleszünk.
Anna éles tekintetétől úgy éreztem, megfordult velem a világ. Csak egy utolsó, apró biztos pont maradt, amibe kapaszkodhattam, hogy ne veszítsem el a talajt a lábam alól, és az Elliot volt. Bár ő karolt belém, most mégis jól jött, hogy ott volt. Az asszisztens távozását szinte fel se fogtam, csak az ajtó halk csapódását hallottam, meg a kattanást, ahogy be is zárult.
- Oh, ráadásul ismerjük is egymást…
A nő sajnálkozó mosollyal fordult meg, aztán odasétált az asztala felénk eső sarkához, és lazán nekidőlt félig ráülve. Onnan tanulmányozott minket, de engem nem sokat. Az én arcom üres volt, a szívem alig dobogott.
- Nos, helló, Alex. És helló… Elliot, ha jól emlékszem. Találkoztunk az Illuzionista előadásán, igaz? Ja! És te voltál az, akivel Cartwright összefeküdt a hátam mögött…? Mármint… Az egyik. A sok közül.
Ahogy ezt felemlegette, már nem is vágott olyan sajnálkozó és aggodalmas képet. A szeme villogott, a szája mosolygott, és nem lehetett eldönteni, melyik aggasztóbb dolog. Keserűen, röviden fel is nevetett, mielőtt folytatta.
-  Na mindegy, azért sajnálom, hogy belerángatott ebbe. Még olyan fiatal vagy.
Majdnem bocsánatkérőn nézett Elliotra, de közben felvette az íróasztalról az ott heverő pálcáját. Alig feltűnően intett vele, nem is tűnt varázslatnak a mozdulat, de miközben felemelte, a helyiségben a csokoládé macskaszobrok mind megmozdultak, lassan és lustán, de mindegyik helyezkedni kezdett, majd ugyanolyan szigorú, szoros macskaülésben megálltak, felénk fordulva. Ha valaki jobban megnézte, akkor feltűnhetett, hogy minden vitrin nyitott az egyik oldalról, s ott nincs üveg.
Nekem eszembe se jutott, hogy a magam pálcája után kutassak. Csak bámultam a nőt, és a fejemben az járt, hány évig kutattam hiába utána, és most, mikor feladtam, erre itt van az orrom előtt. De mintha nem is ő lenne… Inkább valaki egész más. Én egy kedves álomkép után jártam, ami már régen nem létezett. Talán soha előtte sem. Az utolsó ember is, akiről azt gondoltam, ő más, mint a többi, aki megmentette az életem, aki olyan ártatlannak és gyógyítónak tűnt, most itt állt előttem, és bebizonyította, hogy ez nem igaz. Látszatra kedves és kedélyes szavai mögött gonoszság és gyilkos szándék mutatkozott. Engem pedig ez annyira letaglózott, hogy csak üres arccal tudtam bámulni rá, fel se fogtam, mit mond.
- Hát… Igazából a papírmunkára már nincs is szükségem. Csak azt akartam, hogy az ellenfélnek eggyel kevesebb fontos embere legyen, de erre most itt vagytok ketten. Ah… Nincs kedvem ehhez… Mi lenne, ha inkább csak kitörölném a fejedből ezt az egészet?
Elliotot faggatta, velem nem is törődött. És hirtelen rájöttem, én sem törődöm vele. Se magammal. Az egyetlen, akivel itt igen, az Elliot. A csokoládészobrok ebben a pillanatban teljesen egyszerre leugrottak a helyükről. Annyira szinkronban mozogtak, hogy úgy hallatszott, mintha csak egy macska lépkedne felénk, pedig voltak vagy tízen.
- Lépj el szépen mellőle, és akkor Neked nem esik bántódásod…
Anna hangját még ennyi macska között sem dorombolásnak, inkább halk, dallamos morgásnak lehetett volna nevezni. Elliotot győzködte, én pedig valahol mélyen szurkoltam neki. Persze, nem kizárt, hogy a sokkból mindjárt magamhoz térek, és megpróbálok tenni valamit a magam érdekében is, mert úgy logikus… De valahol talán nem szerettem volna. Inkább azt vártam, abban bíztam, hogy Elliot menti magát. Ez a világ már csak ilyen.

A csoki íze a számban, az a torokmarón émelyítő édesség íz csak hozzátett még egy idegesítő érzéket a teljes borzalomhoz, amivel az járt, hogy besétáltam egyenest a csapdába. Ezzel az ízzel a számban fogok meghalni. S ami még rosszabb, Elliotot is belerángattam ebbe. De a legrosszabb az a bénultság, ami letaglózott, hogy még csak küzdeni se jusson eszembe.
– Ha mindegy lenne, nem került volna szóba.
Ha a vonásaim nem is változtak, bizonyosan kifutott a vér az arcomból, s falfehéren ingattam a fejemet. Szavakba nem tudtam volna önteni azt a helytelenítést, a csalódottságot… Annyit kutattam ezt a nőt, szinte megszállottan, mint a vadászó farkas, de most pont, mikor feladtam, így elémkerül. És ez már nem is ő, aki után jártam. Megmentette az életem, visszahozott a halálból, kedves volt és ártatlan… De most levegőnek nézett. És elvenni készült, amit visszaadott. Én pedig csak néma megkönnyebbülést éreztem, hogy legalább Elliotot megkíméli. E lehetőség ismét megerősített abban, hogy ne is küzdjek, hiszen neki így lehetne esélye. Lehetne. De persze mióta ilyen egyszerű Elliottal?
 – Ne merészelj pálcát emelni rá.
Anna talán az egyetlen élő ember ezen a világon, aki úgy emelhetett rám pálcát, hogy nem akartam volna megvédeni tőle magam. És most, ahogy a védelmemre kelt, rá kellett döbbennem, hogy az egyetlen, aki ezt megtenné értem, az pedig éppen Elliot. Oh, miért… Miért ilyen akaratos?!
- Hagyd, és menj.
Be akart lépni elém, de ez a mozdulata hirtelen adott annyi adrenalint, ami kizökkentett a bénultságból. Szó sem lehet róla. Halkan, duruzsolós morgással parancsoltam rá, és kiléptem mellőle oldalra, hogy ne álljak a takarásában. Nem féltem a furcsa édességlényektől, ha a csokoládé íze helyett a saját véremé lesz, amit utoljára érzek, még hálás is leszek nekik.
– Chris gondolom nem örülne, ha kiskanállal kéne összekaparnia a csaját. Szóval ezt az elbaszott ötletet most felejtsd el.
Anna erre elegáns, apró kacajjal válaszolt, és majdnem unottnak mondható mosollyal dőlt az íróasztala lapjának. Egy macska felugrott mellé az asztallapra, és a válla felett szigorúan bámult előre vakon csillogó csokoládészemével.
- Ugyan Elliot. Chrisnek nincs csaja. Vagy lehet, hogy van, több is, de én nem tartozom közéjük. És nem hinném, hogy ilyen nagy fenyegetésben volnék.
- Amíg őt ebből kihagyod.
most szólaltam meg először igazán, és Elliot felé biccentettem a fejemmel, majd megpróbáltam inkább én eltávolodni tőle. Mivel Anna hiába is figyelmeztette. De Elliot persze nem fogadott szót. Komolyan kedvem lett volna magam is nekiesni, csakhogy inkább mégis jobb lett volna, ha ő ezt épen és sértetlenül megússza. A védőkörrel azonban  összezárt minket, én pedig bosszúsan fújtam, mint egy körbekerített nagyvad.
- Mit művelsz?! Nem éri meg...
Halkan morogtam, de már nem hagyott más választást, odaálltam mellé, feltartott pálcával. A csokoládémacskák sunyin kerülgetni kezdtek minket, a védőbúra határán. Az egyik hirtelen, hangtalanul vicsorogva nekiugrott az erőtérnek, próbára téve azt. A körmei pengeélesnek tűntek, csakúgy a fogai. Minket persze nem ért el, de azért elég csúnya előjelnek tűnt.
– Ha baja esik a kutyámnak, letépem az arcod, kislány.
Anna a fejét csóválta, látványos sajnálkozással, de hogy ez valódi volt-e, avagy csak szórakozásból színjáték, azt nem lehetett eldönteni. De egyelőre nem zavartatta magát. Lustán játszott a pálcájával az ujjai között, s a mellette lévő csokoládé figurához húzódott.
- Aestuosus!
Az előbbi, agresszívebb macska képe leolvadt, furcsán eltorzult, s egy kis csokoládé a padlóra csepegett, de maga a test azért még egyben maradt. A flippendo levitte a válla egy részét, felborult, majd nagy tócsává és törmelékké roskadt.
A bicska hirtelen villanását pont elkapta a tekintetem, s elakadt lélegzettel figyeltem, ahogy Anna meg sem próbál előle félreugrani. Pedig, ha ez egy trükkös bicska, akár egy karcolásába is belehalhatna… De a mellette testőrként szobrozó csokoládéfigura sebesen beugrott a támadás elé, és kivédte azt.
Vagyis, mind azt gondoltuk elsőre. De a találat átment a lényen, a nő halkan felszisszent, aztán vékony hangon, oroszul káromkodott valamit. Az összes szobor egyszerre vetette rá magát a védőkörre, hirtelen nem is lehetett tőlük látni, mind egyszerre és dühösen támadott. Látni sem lehetett tőlük a kavarodásban.
- Bombarda!
Ritkán használok vokális igéket, de most olyan nehezen koncentráltam, hogy kénytelen voltam. Majdhogynem vaktában lőtem, egy figura fele pedig égetően forró cseppekké robbant, beterítve mindent, a többi macskát, a nőt, de minket is. Talán Elliotot is. próbáltam kitakarni őt, de nem tudom, sikerült-e. Bár a figura másik fele egyben maradt, és ment tovább, de szabaddá vált az út egy pillanatra, s én a következő varázslatra készültem, ezúttal már hangos ige nélkül, de előtte még Elliotra szóltam:
- Menj már! Engem akar!
Próbáltam határozottnak és parancsolónak hangzani, mert ha kérlelném, az szánalmas lenne. Pedig hiába igyekeztem, nem tudtam kendőzni, mi jár a fejemben. Én nem számítok annyira, mint ő. Ő is tudhatná. És a lények lassan teljesen áttörtek a védőbúra maradékán. Tovább nem tarthatott ki. Azt nem tudtam, Volkovával mi lehet, de most nyilván nem figyelt, nekünk pedig lépnünk kellett... Nekünk, mert Elliot valamilyen érthetetlen, bosszantó okból egyedül nem volt hajlandó...

– Nem ezért írtad… írtam a nevünket az Óriások csizmájára. Vak vagy… vagy hülye… döntsd el, nem érdekel, de nem fogsz itt meghalni.
Tök mindegy, melyik, de az miattad van!
Ezt válaszoltam volna, ha van rá időm, de volt sürgőseb ügy, amivel foglalkozni kellett - sajnos. Abban az egyben biztos igaza volt, hogy nem fogok itt halni meg. De csak mert emlékeztetett erre az egészre. Mekkorát fordulhat a világ milyen kicsi idő alatt… Anna már nem az, akinek megismertem, s akit annyira meg akartam szerezni. És Elliot… Hát ő sem az már a szememben, akinek indult. De ha ő itt merészel halni, megidézem a szellemét, hogy lebasszam érte.
A kavarodás hirtelen lett nagy, szökésre pont jó, de biztosabb lett volna, ha én hátvédnek maradok. Persze, miért is volna könnyű logikusan cselekedni, ha ő a közelben van?
– Együtt megyünk.
A makacs nyávogására válasznak már csak morogtam bosszúsan és kissé sürgetőn. Nem hagytam sokáig, hogy húzzon.
– Csak fuss…
A bokánk felé bizarrul éles csokoládékarmok és fogak kaptak, megtépték a puccos öltönyöket, de nem értek el szerencsére. Az ajtó jókora robajjal robbant ki előlünk, mi pedig átgázoltunk a padlóra zuhant ajtólapon.
– Lexi, hoppanálj London belvárosába! Most!
Kedvem lett volna rászólni, hogy ne parancsolgasson, és főleg ne úgy, hogy hallja az egész folyosó, hogy hová megyünk, de nem értem rá. Egyrészt emeltem a pálcát, hogy valóban, varázsoljam magunkat valahová, ha lehet, másrészt meg mert hirtelen hátulról egy hatalmas lökés ért. Egy macska egyenesen a nyakamba vetődött, és hasra is lökött, de Elliot kezét akkor se engedtem el. Úgyhogy hoppanáltunk, méghozzá pofára esés közben, egy csokoládémacska húsz karmával a hátamban.

*

– Hú, Alexej, szétrobbantottál az erőddel egy macskaszobrot.
Záporozott a fejemre meg a környezetemre a furcsa alakú darab, mint valami bizarr jégeső. Kár, hogy nem étcsokoládé. És kár, hogy a híd alatt vagyunk. Máskülönben belekóstolnék, ahogy kölyökkoromban, kinyújtott nyelvvel, ahogy vártam, hogy a számba essen egy aprrócska darab
- Te voltál, nem én. Én csak egy felet. Te meg egy egész ajtót.
Én is feltornáztam magam először térdre, onnan meg takoram de csak azért, hogy a következő pillanatban kis híján vissza is kerüljek a padlóra. Elliot karjai körbezártak, s ez egyszerre támaszt is adott, de ki is vitte a lábaimból a szükséges erőt. Feszengtem egy kicsit, s megfordult a fejemben, hogy elmeneküljek, de aztán… Aztán elgyöngültem.
Ahogy megéreztem a nyakamon finom érintését, kicsit elakadt bennem a levegő, s kihagytam talán egy szívdobbanást is. Magam se tudom, hogy pont erre volt-e szükségem, vagy pont nem, de egy kis időre a hajába fúrtam az arcom, és behunytam a szemeimet. Ha a szem a lélek tükre, most ez volt a legjobb, amit tehetek. Bezártam a pillák alá mindent, kifejezéseket, gondolatokat, a szemembe gyűlő bosszantó cseppeket. Nem juthat ki semmi, nem juthat be semmi. Kivéve Elliotot, aki megkerülte a rendszert, és azzal jutott be a fejembe, hogy hozzámbújt.
Régen éreztem már magam ilyen nyomorultnak. Nagyjából akkor, mikor Anna összefércelt, aztán kosarat adott. Persze, azon segített, hogy nem fogadtam el a döntését, és eltökéltem, megszerzem magamnak. De most… most nem volt a lábam alatt biztos talaj, csak ingovány. Hát kapaszkodtam Elliotba, míg odébb nem lépett. Talán túl hamar tette, de arra jó volt, hogy ráncba szedjem magam, és egy reszelős, rövid szusszanással végre megálljak a saját lábamon.
– Mégis mi a fenéért akar az a nő téged bántani?
Jó helyen volt a keze, ha azt akarta érezni, ahogy a bőr, csontok és miegymás alatt megszakad valami. Minden szívdobbanás fájt. Az az egy furcsa, mágneses féle erő tartott vissza tőle, hogy bevessem magam a hátunk mögött hömpölygő folyóba. Mert nem fogott igazán, de mégis.
- Aza nő…
Mit is mondhatnék? Hogy már nem is önmaga? Hogy a húsvér, kegyetlen tükre annak, amit a Falka tesz az emberekkel, és ez elborzaszt?
- Szerintem előre nem tudta, hogy én leszek. Csak le akart ütni egy bábut a sakktábláról.
 Még sosem mondtam azt a történetet senkinek. Voltak a kollégák között, akik szorosabban együtt dolgoztak velem, és észrevették, hogy sokat járok utána. Páran tudták, hogy ő a gyengém. Hogy egy időben egészen megszállottá tett a bújócskájával, amiben folyton veszítettem. Azt hitték, valami játék nekem. De egész másról volt szó.
– Tudnom kell, hogy mitől védjelek meg téged… és ne, ne kezdj el férfiasan ellenkezni, hogy nekem nem kell semmit csinálnom.
Hagytam, hogy fogva tartson szép vágású szemeivel. Jobb volt elmerülni sötét tekintetében, mint a Temze sötét hullámai közt lett volna. És én… Azt a lehetőséget választottam, amit eddig sohasem. Belevetettem magam inkább ebbe. Talán nehezebb volt, mintha a Temzébe ugrom, de… Nem tudom. Velem tartott idáig, pedig itt is hagyhatott volna.
- Pár éve egyszer ő hozott vissza az életbe.
Nagy sóhajjal kezdtem, és hiába, a szem a lélek tükre, és most az egyszer meg sem próbáltam palástolni Elliot előtt, milyen nyomorult is vagyok.
- Fiatalabbak voltunk. Én befolyásolhatóbb. Ő pedig egy másik ember. Tiszta, ártatlan, csak egy fiatal lány, és én egyszerűen tökéletesnek láttam. Tudtam, hogy neki én csak… Az vagyok, ami valóban voltam. De meg akatam szerezni magamnak, mert… Tudod.
Kicsit széttártam a kezeimet. Elliotnak nem kell elmondanom, milyen alak vagyok, tudja anélkül is. Pont az hiányzik belőlem, ami akkor még Anna volt.
- Sok idő eltelt azóta. Próbált elmenekülni a Falka elől, de közben… Ez lett belőle.Akit láttál. És az valaki, akiről mi annyit tudtunk, hogy egy feltörekvő, egyre nagyobb befolyással rendelkező és nagyon agresszív személy. Szövetkezni akart vele a Falka, összefonódni a cégével meg az embereivel, aztán belülről bomlasztani. De ő megelőzött Minket ebben. Átvert. És most… Láttad mi történt.
Halvány, keserű mosollyal csóváltam meg a fejem, és Elliot arcát kutattam, remélve, hogy jobban nem kell elmagyaráznom. Nem bírtam tovább, megint behunytam egy pillanatra a szemem, sőt erősen összeszorítottam a szemhélyam, még a fél kezembe is beletemettem, de ígyis felszakadt belőelm egy fájdalmas, rövid kínkacaj. Aztán megint Elliotra néztem hamisan csillogó szemekkel.
- Szót sem érdemel. Már nem az a lány, aki akkor volt, mikor visszaadta az emberekbe vetett hitem. És még ha az is lenne… Talán már nem érdekelne. Nincs szükségem hitre. Csak Rád. Akkor is, ha ettől nem hinném, hogy meg tudsz védeni… Ez már… Ez már megtörtént, és nem gyógyul meg.
Átkaroltam a vállát, s próbáltam, hogy ne remegjen a kezem közben. Az jutott eszembe, hogy talán ő is lepihenne. Ha más nem, a hoppanálás biztos megviselte.
- Azért kösz, hogy beáldoztad miattam egy jó bicskád. Biztos te is elfáradtál. Kéne egy hely, ahol a sebeinket nyalogathatjuk, nem?
A fülébe leheltem huncutul, játszottam újra a szokásos játékot. Ha elég sokáig játszom, talán úgy maradok egyszer újra, és ez, ami ma történt, már csak egy újabb, szép sebhely lesz a gyűjteménybe.

– Amikor meglátott téged, már nem csak egy bábut látott, Alexej.
- Az ő szemében pedig nem vagyok már több, mint egy bosszantó gyalog.
Csendesen vitatkoztam. Ha már ez volt a helyzet, nem is esett nehezemre kimondani. Hadd halljam hangosan én is, előbb tudatosodik igazán.
És csak beszéltem neki, minden szó kényelmetlenül hangzott, és egyre inkább úgy éreztem, jobb volna hallgatni. De valahogy csak folytattam. Ahogy ő meg a cirógatást.
– Ha egy seb nem gyógyul meg, jobb kivágni.
- Félelmetesen jó vallatótiszt lennél.
Sötét félmosollyal sóhajtottam fel, aztán elmerültem kicsit a kezei között, ahogy futólag hozzám érintette ajkait.
– Tudok egy helyet.
 Nem itt a híd alatt volt a világ legbiztosabb és legmeghittebb helye, de valahogy tudtam, hogy nem fognak már minket követni. Jó volt kettesben maradni. Elliot itt maradt, ujjai az enyémre fonódtak, én meg hagytam, és csak mintegy mellesleg érzékeltem, hogy megváltozik az őt körülvevő háttér, s a levegő szaga.
- Hé, te. A tizenhármast.
Foltozott Üst. Ki ne ismerné? A legtöbben, akik itt élnek varázsló népek, mind megfordulnak erre legalább néha.  Én eddig csak átrohantam rajta. Magamtól sosem jutna eszembe megszállni valahol, ahol ennyi a kíváncsi szem és éles fül. De most… Elliotra bíztam magam.
– Csak erre a napra.
Rásandítottam, és örültem, hogy nem akar ideköltözni hetekre. Majd mindjárt utána, ahogy nekieredtünk felfelé, arra gondoltam, vajon itt nevet sem kérnek a foglaláshoz, esetleg úgyis tudják. Hát…
– Öröm újra látni, Mr. Fraser.
Felvontam a szemöldököm, de nem szóltam most. Nekem joban ment a hallgatag kísérő szerep. Talán a csokigyárban is ott rontottam el, hogy nem ezt a felállást osztottam ki. Hagyhattam volna inkább rá az egész tárgyalást, azon a fura, kínos kínaias akcentusos hangján, és akkor tán Anna halálra röhögi magát rajta.
Ahogy eszembe jutott a lány, felsóhajtottam. A szoba ajtaján a zár halkan kattant mögöttünk, de én megszokásból hozzáérintettem a pálcámat is, hogy bezárjam varázslattal, de olyannal, amit nem egy alohomora fog kinyitni.
Körbe se néztem különösebben, csak bemértem az ágyat, és ledobtam magam rá, úgy ruhástól, ücsörögtem a közepén, és Elliotot figyeltem.
- Szóval, miért pont ide jöttönk, Mr. Fraser?
Kicsit megnyomtam a nevet, és sandítva kutattam a vonásai közt a szóbeli válasz kiegészítését.
- Szép név. Biztosan története van… - tettem hozzá jelentőségteljes somolygással. Amíg erre a dologra koncentrálok, addig sem kell a történtekkel foglalkoznom.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz…
Nem tudok én semmit. De már nem akartam vele vitatkozni tovább. Furcsa, pedig nem lehet épp Elliotot szentimentálisnak nevezni, de ahogy próbált arról meggyőzni, hogy létezik még a világban jóság… Egy kicsit önmaga lett ennek a példája. Bár ő sem egy szent, azt azért tudtam róla. De miért is hiányzik nekem a világból ez a gyengédség-gyengeség egyáltalán? Többé nem fog. Annával együtt ezt is elengedem.
Egy ágy. Pont ennyi, ami kellett. Fáradtnak lenni nem engedtem magam, de töltődni muszáj. Megtépáztak az elmúlt idők rendesen, s Elliot csodás példát mutatott, ahogy végignyúlt az ágyon, jólesőn sóhajtva, ezért követtem, és melléterültem én is.
- Talán van története… Sokszor szálltam már meg ebben a szobában, ami azt illeti.
Találkozott a tekintetünk, és én rájöttem, hogy nincs is olyan történet, ami érdekelne most. Csak úgy feküdtem zsibbadtan, hagyva, hogy hozzám simítsa a tenyerét, s azon gondolkodtam, hogy volt-e olyan szálláshely, amit életemben egynél többször használtam. Volt, amit pár napig, nyilván. Talán a cég oroszországi rezidenciáján többször megfordultam, de ennyi. Már kinőttem az otthonból, a szokásokból, meg a megszokottból.
- Ez volt a menedékem, mikor az előző házasságom elkezdett rosszra fordulni. Nat mindig tudta hol keressen, de a Foltozott Üst nem tartozott azok közé, ahol rám is talált volna.
- Akkor mégsem tudta mindig.
Ahogy ajkával hozzámért, felsóhajtottam. Hogy tud egyszerre ennyire jó, de ennyire felzaklató is lenni? Lakás… Házasság… Csupa kötöttség, és csupa sebezhető pont. Én úgy vagyok vele, hogy csak akkor nem vesztesz el semmit, ha nincs semmid. Elliot talán merészebb, mint én, de persze ez nem tartozik azok közé a dolgok közé, amiket hangosan valaha is kimondanék.
- És mégis belementél egy következő házasságba? Te bátor ember…
Hasra fordultam mellette, és felkönyökölve sandítottam rá kicsit csipkelődve.
- A mostani házastársad vajon tudja, hogy itt kéne épp keresnie?

Az, hogy áttette rajtam a lábát, nem volt egy súlyos cselekedet. Hiszen olyan könnyű volt, alig kellett volna megéreznem, hogy ott van. És mégis… Nem a súlya miatt, de mozdulni sem bírtam tőle. Mégis olyannak hatott, mintha ólomból lenne, és ha akartam se tudtam volna küzdeni ellene. Az ilyenfajta beletörődéstől kissé morcosan feküdtem hát ott, és piszkáltam, és közben elszenvedtem, ahogy cirógat.
- Inkább vakmerő...
Szóban nem, de sötét somolygással helyeseltem erre, kicsit olyan vészjósló tekintettel, felkönyökölve kicsit, mikor megéreztem, ahogy a gombjaimon matat. Az inggel is úgy volt, akár a lábával; nem képezett fizikailag hatalmas akadályt, de azért ott volt, és bizonyos határok közé szorított. De csak bontsa ki azokat a piciny, műanyag zárakat, és lehet, hogy elszabadul, amit eddig visszatartottak…
Követtem Elliot pillantását a kis arany bilincsre az ujján, de arra sem volt ráírva, mennyi a valós ereje, mennyire köt igazából. Azt csak Elliot tudhatta, mert három gramm aranynak sem a tömegében áll a hatékonysága.
- Hm... talán…
Most már nem az ing volt köztünk, mert kijátszotta a gombokat. Éreztem a bőrét a bőrömön, ő pedig érezhette, hogy mély lélegzetvétellel hűtöm le a tüzet, amit ezzel okozott. Talán a kifejezés az arcomon, talán valami más vezérelte el, de visszavonult, én pedig dacos képpel igazgattam meg az ingemet, amit az imént szétzilált. Nem mintha eleve nem lett volna leamortizálva az iménti éles helyzettől, de az nem piszkált ennyire.
- Szóval kapok pénzt és veszünk neked lakást? Vinnék neked mindig kajááát... meg összebújhatnánk....
Ahogy rám sandított fektéből, megint fordultam egyet, és kicsit átvetve a kezemet a felső testén, elkaptam a nyakkendőjét, majd visszahúztam szorosra, de aztán nem engedtem el. Kárörvendő mosoly futott végig az arcomon. Nem nehézkedtem rá teljes súllyal, csak… Ő tudja mennyivel. De azért éreztem az érintésem alatt, ahogy veszi a levegőt, és hogy valahol mélyen, valamilyen sebességgel dobog a szíve. Az ujjaim a nyakkendő selymes anyagába kapaszkodtak, s felette közelebb hajoltam Elliothoz.
-És tényleg… veszélyesen vakmerő vagy… Hiszen kettesben vagyunk. Egy ágyon. Egy eldugott helyen, ahol talán megtalálhatnak. Mi lenne, ha lenne egy biztosabb helyünk? Szerintem tudod is, hogy a tűzzel játsszol.
Vártam egy kicsit így, hogy vajon mennyit jelent köztünk a ruha. Ő is érezhette, ahogy lassan, fegyelmezetten veszem a levegőt, s talán azt is, hogy a szívem majd kiüti a bordáimat. Sok volt nekem ez a mai nap, épp most szembesültem vele, hogy nem létezik az ember, aki eddig a világ minden gonoszságának ellenpontja volt a szememben. Szóval már nincs más, csak a gonoszság.
De ez a gondolat, meg a hozzá társuló fájdalmas sóhaj segített elfújni azt a tüzet. Igen, talán ezért áztunk el mindig, ha találkoztunk. A tenger vize, a tó hidege, az eső… Valami mindig volt, ami elmosta a fellángolást. De most ránk volt bízva a feladat. Volt egy részem, ami azt mondta, nem érdekel tovább, és hagyjam pusztítani a forróságot. De tudtam, hogy ő mennyire vakmerő. És nem akartam, hogy ez eleméssze őt, pedig rá volt csak veszélye. Úgyhogy nekem kellett egyensúlyozni ezen a vékony határmezsgyén.
Lazítottam ujjaimon és mélán figyeltem, hogy a nyakkendő selymes anyaga kisiklik az ujjaim közül. Aztán elhúzódtam tőle kicsit, és megint hanyatt feküdtem, hogy inkább a plafont bámuljam. Szinte öntudatlan mozdulattal fektettem egyik tenyerem a szívem fölé, talán a bordáimnak segítve azt benntartani, nehogy kiüsse valamelyiket.
- Vehetsz egy lakást. És néha, talán ott leszek.
Nem akartam megint belemenni, hogy nem hiszek a biztos helyekben. Ahogy nem hiszek a biztos pontokban, vagy a biztos emberekben sem. De akárhogy is, Elliot lelkes volt, és őrülten felkavaró, úgyhogy ahogy tette ott magát az előbb, hogy meggyőzzön, azt a nézést képtelen voltam kiverni a fejemből, még akkor is, ha tudom, hogy csak szédít. Gonosz egy játékot űz velem… Én meg önként, és dalolva hagyom.
- És talán, ott összebújhatnánk.
Utánoztam most a nagyon-nagyon szexin meggyőző stílusát, s mellékeltem hozzá egy olyan: “csináld csak” vigyort.

- Amelyik kutya ugat, az nem harap…
Mivel válaszolhatnék erre őszintébben, mint egy halk, magam sem tudom, milyen színezetű mordulással? És azzal, hogy kicsit hagytam a gravitációnak mélyebbre húzni a testem a sokat látott matracba, Elliot mellett. Vagy alatt? Felett?
Összegabalyodtunk, aztán valahogy szét, én pedig már csak sodródtam vele. Talán ez a furcsa beletörődés vezetett oda, hogy nem tiltakoztam valami saját-féle hely ellen. Pedig a szokások, a biztos pontok sebezhetővé fognak tenni. Tudtam én, de mostanra belenyugodtam - ez a pasi lesz a halálom.
- Nem poénkodom Alexej.
Ahogy fölém került, kicsit félrebillentettem a fejem, és nagyon egyértelm
En úgy tettem, mint aki most megadta magát. És ebben az igencsak kellemesen szoros helyzetben kénytelen voltam közbe vágni.
- Az összebújással? Ez új, de tetszik…
Csendesen, sanda félmosollyal aprót moccantam alatta, csak hogy érezze, hogy mindent érez, ha egyszer rajtam ül. De a szemem sarkából szomorkásan hunyorogtam rá, ahogy folytatta, merthát tudtam én, hogy próbál komoly lenni. De rosszul megy neki.
- Azt akarom, hogy legyen egy helyünk... és te ott legyél. Azt csinálsz, amit akarsz, de oda menj haza aludni.
- És Te majd vigyázol Rám ott álmomban?
Pont oda bökött szemtelen ujjával, ahol már éreztem is a tőrt, vagy átkot, amit valaki ellenség belémvág majd, aki kinyomozta a lakásomat. Ugyanakkor, hogy Elliot is ott érhet, visszatartott a nagyobb tiltakozástól. Teljesen kiterültem alatta, és hagytam, hadd korholjon kedvére.
- Tudod te, milyen szar, amikor keresnélek, de nem tudom, hol?
Eltúlzott sajnálkozással néztem rá, de a szemem, az továbbra is szomorkás-huncutul csillogott.
- Hát… akkor ne keress. Használd ki, mikor megvagyok.
Piszkálódva még kacsintottam is mindehhez, de ó, ő annyira szerencsétlenül nagy komoly próbált lenni, hogy ezzel az erőlködésével kimosott a fejemből végleg minden egyéb problémát és csak elmerültem ebben, hogy ezen szórakozom.
- Én komolyan veszlek... és kellesz.
- Túl komolyan is… Kellek? Hát… most itt vagyok. Szóval… mit teszel?
Persze tudtam, hogy semmi komolyat. Ott ült rajtam, és felugorhattam volna, ha nagyon akartam volna, hogy kiszabaduljak, mégsem tettem. Nekem is kellett. Sosem mondtam volna ki úgy, ahogy ő, de azért így volt. Tetszett, hogy a szívem szaporábban ver az érintésétől, tetszett, hogy létezik valaki, aki ilyen pofátlanul rámülhet, és csak úgy, tetszett az egész. Persze, nem lakok majd ott, ami helyet szerzünk, de azértneki majd azt mondom. És tényleg, azért az a mi helyünk lesz.

Talán létezik valaki, valahol, aki ezért majd meg akar ölni. Hallgattam Elliotot, ahogy azt fejtegeti, vajon hogyan állok én ehhez az egész dologhoz… Hát… Valahogy biztosan. Közben pedig szurkoltam neki, hogy megfejtse helyettem, miről is szól ez az egész a számunkra.
- Hát még nem döntöttem...
- Még én sem. Ez eddig biztonságos terep - suttogtam, aztán tett róla, hogy elakadjon a szavam.
Szót fogadtam neki már megint, pedig nem akartam, dehát… ez volt a csábítóbb út. Belefeledkeztem, nem is csak az érintésébe, hanem az egész jelenlétébe, ahogy leterített, a maga pehelysúlyával, meg a nehéz szavakkal. Ahogy a nyakamba fújt, megborzongtam, felsóhajtottam volna, ha a levegő nem szakad benn. Milyen meglepően kevés választja el ezt a kellemes állapotot a szívrohamtól…
- Már érted, miért kell közös hely nekünk?
Meköszörültem a torkomat, morgósan, odamozdulva a szája érintéséhez, és lpva megpróbáltam viszonozni, egy elbűvölt félmosoly kíséretében.
- Elég érthetően magyarázol…
Huncutul célozgattam, kicsit félrebillentve a fejemet, és úgy figyeltem a vonásait, csak úgy kedvtelésből. Vannak pillanatok, amikor pedig azt se hinném el neki, mikor csendbe van, de most… Most inkább csak jobbnak láttam tettetni a hülyét, mert az szórakoztatóbbnak tűnt. Ahogy vele minden.
- De sajnos elég nehéz a felfogásom. Szóval… Félek, vissza kell majd térnünk erre. Azon a csodás, új helyen…
Ebben a pillanatban nem is érdekelt, hogy rávett valamire, amit már nem is tudom, mióta elengedtem. A bizarr gondolatok a jelenlétében valahogy izgalmasak voltak, a veszély pedig szórakoztató. Persze, fennállt a kockázat, hogy valami üvegkastélyt választ ki nekem, szóval azt azért el is döntöttem (már persze, mikor már hagyott gondolkodni úgy értelmesen), hogy teszek pár kikötést. Se ajtó, se ablak. Ne legyen címe sem, se neve a helynek. Ne legyen feltűnő - igen, ezt attól tartok, többször nyomatékosan ki kell majd kötnöm. De ha ő ott meglátogat néha… Akkor sem lehet ajtaja.