Roxfort RPG

(https://i.pinimg.com/564x/40/06/9f/40069f0b6856a99815febef704fd4760.jpg) (https://data.whicdn.com/images/342167759/original.jpg) (https://i.pinimg.com/236x/e6/af/18/e6af1818d80d6f3756d36cf2767f1f8a.jpg)

2002, év eleje

Csendes nyugalom telepedett rám, mintha nem nyomasztana soha az életben semmi. Aki kívülről nézett a kis kávéházban, amint a kéziratot lapozgattam, azt hihette: az égvilágon semmi sem bánt vagy zavar. Nem így volt. Elég volt ránézni a szövegre, amit írtam. A gyereknek szóló mese, mintha átcsapott volna egy felnőtt nő rémálmainak gyűjteményévé. Még csak egy éve kezdtem írni, éppen azután, hogy kikerültem a Roxfortból és az egyik iskolai barátnőm apja bejuttatott egy kiadóhoz. Egyre több felkérés érkezett, egyre varázslatosabb mesékkel kapcsolatban és ebből kifolyólag hamar meggazdagodtam. Talán félév alatt futottam be, amiről azt mondták kész csoda, én viszont egyenesen élveztem, hogy úgy élhetek, ahogyan nekem tetszik. Már nem egy árva lány voltam, hanem egy nő, aki élvezhette, amit megadott neki a világ.
Élveztem azt, hogy van pénzem mindenre. Élveztem, amikor felolvasó esteket tarthattam gyerekeknek, vagy mikor a Reggeli Prófétának adtam interjút. Csak az elmúlt időszak lett felkavaró. A csillogás mellett a magány is rám talált. Rájöttem, hogy a gyerekek, akikkel együtt nőttem fel, távol sodródtak tőlem, távol sodródott tőlem a kamasz szerelem… és néha-néha a háború borzalmai sejlettek fel a lelki szemeim előtt. Ahogy menekültem a maszkos, csuklyás emberek elől, ahogy nem tudtam kiállni a nekem fontosakért… ahogy nem találtam Aident… nem találtam Bent… és nem tudtam mi történt velük. Mindez ott volt a kéziratban, amit csak a Két fivér meséjének neveztem el. Nem volt gyerekeknek való. Kiadásra sem érett meg.
–… és sohasem találta meg őket… sohasem… – motyogtam magam elé a leírt sorok tartalmát. Észre sem vettem, hogy odalépett mellém a pincér lány, sőt talán meg is szólított. A szemem előtt egészen más pörgött, nem a kávézóban voltam. Menekültem a zajok, a vérszag és minden egyéb elől, ami megijesztett. Nem néztem vissza, nem segítettem senkinek.
– Mit mondtál?
– Bocsánat. – Pillantottam fel, egy rövid összerezzenést követően. – Egy kicsit elkalandoztam. – Tettem hozzá, majd elmosolyodtam a szokásos bájossággal. – Tudnál hozni nekem még egy kávét? Köszönöm.
Csak biccentett, majd ott hagyott egy pár magazint az asztalon. Szombati Boszorkány, meg valami művészlap is akadt ott… engem még is az előbbi fogott meg és rajta egy kép arról, hogy Benjamin Fraser dohányzik. Csakhogy az nem Ben volt, a nagymenő kviddicsjátékos…  nem az én Benem. Aiden volt. Felismertem a szemeit, ahogy az izmok megfeszülnek az arcán. Ujjaimmal megsimítottam a képet, az pedig megborzongtott. Mindketten hiányzotak. Mindketten hiányoztak, hiszen a mesém is erről szólt. A háborúban elengedtem őket egy rövid időre... de sosem találtam rájuk igazán.

2002, tavasza

Néma csenden álltam az árvaház épülete előtt. Nyelnem kellett egyet, hiszen tizenhét éves korom óta nem jártam itt. Sok-sok gyerekkori emlék szakadt fel bennem, anyám sikításának a hangja, ahogy apám bántotta… ez csak egy álomkép volt, de olyan élénken élt bennem az árvaházi éveim alatt, mintha mindig is a részem lett volna. El akartam menekülni ez elől, el akartam nyomni és minden erőmmel meg is tettem. Eleinte nem sikerült, sokszor álmodtam róla, hogy apa idejön, anya vére csillan az ujjain és fojtogatni kezd, szép lassan kiszökött belőlem az élet… aztán hirtelen kipattantak a szemeim. A sötétben remegtem és sírtam, csak Dorothea volt ott nekem, aki szeretőn ölelt magához. Letörölte a könnyeimet és megígérte, hogy minden rendben lesz. El akartam hinni és idővel sikerült is.
Éppen miatta jöttem ide. Azt mondták elment Skóciába, miután komolyabb pánikrohamai voltak a háborút követően. Csak el akartam kérni a címét, hogy küldhessek neki egy példányt a könyvemből. Egyszerűen büszkévé akartam tenni, ám a Roxofrtban töltött évek után megszakadt a kapcsolatunk. Ez a drága kvibli nő volt az, aki igazán helyre tudott hozni, akárhányszor megsebeztek a saját emlékeim. Ő bátorított arra is, hogy a meséimet ne csak magamnak írjam, hanem meséljem el a többi gyereknek is. Végül elkezdtem írni is s ő olvasta el az első alkotásaimat.
A mesék voltak az én menedékeim. Az új kalandok, az új világok olyan biztonságot jelentettek, ahol csak én irányítottam. Ezeken a helyeken nem volt nálam nagyobb erő. Ebben a világban viszont csak egy valaki volt Dorothea személyén kívül, aki meg tudott nyugtatni: Benjamin Fraser. Sokáig persze nem tudtam ki is a hercegem, ő vagy Aiden. Aiden vagy ő. Végül még is mindig Ben mosolya, az ő vicceinek csengése hiányzott.
– Miss Doyle! – szólított meg egy szoros kontyot viselő nő, mikor kilépett az árvaház ajtaján. Korábban nem láttam itt, de sok minden változott. Nem csak a személyzetben, az ablakon lévő virágos matricák sem voltak itt korábban. Ahogy az ajtó most zöldre volt mázolva a korábbi, kopottas barna helyett. – Ez itt Dorothea Hawkins címe. – Mondta és a kezembe nyomta a papírt. – Nem jön be egy teára? – kérdezte, de csak megráztam a fejem.

2002, nyár eleje

Még éreztem magamon Benjamin illatát, ahogy a téglaház előtt ácsorogva kerestem a kulcsomat. Nem rég értem az utcába, csak szerettem volna belépni az ajtón, hogy befeküdjek egy kád meleg vízbe és azon elmélkedjek, vajon jól tettem-e, hogy lefeküdtem Ben Fraserrel. Hiányzott a fiú, hiányoztak a finom sóhajok, az ölelései, az ajkai… és most megint az enyémek voltak. Én többet akartam. Igazából sokkal, sokkal többet, de nem mertem kimondani, mert féltem, hogy egy Rayla újra besétál közénk.
– Mókuskám… – Egy rekedt hang csendül mögöttem, amire összerezzentem. Azonnal megfordultam és sápadt kék szemekkel találtam szembe magam. Olyan volt, mintha nem lenne bennük fény már. Éppen ezért tudtam, kihez tartoznak.
– Apa…  – Nyeltem egyet és még gyorsabban kezdtem el keresni a kulcsomat. Persze közben már hoppanálást fontolgattam. Nem akartam, hogy velem is azt tegye, amit anyával.
– Végre megtaláltalak. Hetek óta kutatom a nyomod. – láttam, hogy nincs jó állapotban, hogy remegnek a tagjai. Valami szer hatása alatt lehetett. – Szereted annyira apucit, hogy adsz neki pár galleont? – Lépett hirtelen közelebb, az arcomhoz ért. Éreztem, hogy megmerevedik bennem minden izom. Nem tudtam sem beszélni, sem mozdulni… ezért ahogy lesiklott rólam a keze, könnyedén túrhatott a táskámba. Kivette a pénztárcámat, abból pedig minden pénzemet. Nyilván ez csekélység volt ahhoz képest, ami a Gringottsban a számlámon volt… de azért szíven ütött.
A tárcát a földre dobta. Bűzös, cuppanós puszit nyomtott az arcomra, majd egész egyszerűen elsétált. Neki ez csak ennyi volt, nekem viszont egy seb feltépése. Anyám sikolya megint megjelent éjszakánként és csak akkor hagyott nyugodni, mikor Ben ott volt velem.

Kifelé mindig a mosolygós, kedves, már-már ártatlannak tűnik. Igazi álmodozó, akinek ha az ember a szemébe néz számos történetet és kreativitás lát megcsillanni. Ez a mindennapokban is meglátszik, hiszen szorgalmasan építgeti a saját kis mesebirodalmát, ami olyan színes, olyan kellemes és olyan védelmező, amilyenre neki is szüksége lett volna gyerekként az árvaházban. Ugyanakkor egyszerre önző és hiú is, úgy gondolja, amit akar, azt megérdemli és meg is szerzi, akár minden energiáját belefekteti.
A múltja is gyakran sötét felhőként emelkedik feletette. Nem beszél róla senkinek, de ott viseli magában mindazt, ami a szülei között történt. A fájdalmat a kedvesség álarca mögé rejti, így sokan nem is sejtik, mi emészti őt belülről. Személyisége éppen emiatt sokszor labilis, kissé ellentmondásos, és amikor elveszettnek érzi magát inkább begubózik.

Nem igazán ismeri a családját. Kislány volt, mikor árvaházba került, így a Doyle családról és a Murray családról sem maradt kifejezetten sok emléke. A nagyszüleire egyáltalán nem emlékszik, sem nagynénikre és nagybácsikra. Családként mindig is a árvaházban megismert gyerekekre és az ottani nevelőkre tekintett. Dorothea Hawkins, az árvaház vezetőjének jobb keze volt, ő volt az, aki anyja helyett anyja volt, ám a kapcsolatuk megszakadt, mikor a nő komoly betegeskedés után elköltözött a rokonaihoz Skóciába.

Esther tehetséges boszorkány, de inkább elméleti tárgyakból jeleskedett az iskolai években is. A Mágiatörténet, a Rúnaismeret kifejezetten jól ment neki, a gyakorlati tárgyak esetében pedig kecsesen hajtott végre minden varázslatot, ám azok nem mindig sikerültek a legjobban. Sötét Varázslatok Kivédésből kifejezetten ügyetlen volt, ám a szorgalmának köszönhetően ebből is sikerült megfelelően végezni. A Repüléstant kipróbálta ugyan, de nem ment neki jól, rendkívül fél a seprűn, ezért az órát, amint tudta leadta.