Roxfort RPG

Karakterek => Hamutartó => A témát indította: Aiden J. Fraser - 2021. 05. 13. - 19:18:54



Cím: konyha
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 05. 13. - 19:18:54
(https://i.pinimg.com/564x/47/b6/17/47b6178a4277377fd884c0fd94c4aeed.jpg)


A hatalmas ablakaival az utcafrontra néz. Modern, fekete, márványos és fehér színű bútorok alkotják. A korszaknak hűen sok elektronikus modern gép van benne, mivel egy mugliknak készült házról van szó. Leginkább Ben (már ha átugrik főzni rájuk)  és Elliot hazsnálja, ha csak nem ijed meg a muglikütyüktől.


Cím: Re: konyha
Írta: Lola Miller - 2021. 05. 25. - 12:54:52
Meglepetés!

(http://képed linkje) (http://képed linkje)
to Elliot

2002. Június 22.


A vonat durván rázkódott, meg zötykölődött alattam. Biztos hangos is volt, de azt nem hallottam, mert a walkman jókora, tappancsos fülhallgatójából szóló hangos zene  (https://www.youtube.com/watch?v=S4bqUlpnF20&ab_channel=moon.moon.) elnyomta. Egykedvűen, a szokásos “utálok mindenkit” kifejezéssel bámultam a szemben lévő, graffitis-karcolt ablaküvegben a csinos kis képem. Megigazgattam egy elszabadult hajtincset, aztán türelmetlenül az órámra néztem, és próbáltam nem törődni a suttyó srácokkal, akik a kocsi túlsó végében hangoskodtak. Elég feltűnő volt, hogy egyedül utazom, de ezúttal szerényen öltöztem fel, nem úgy néztem ki, mint akit érdemes kirabolni a karórájáért, a karika fülbevalójáért, meg a kazettás walkmanjáért. A táskámban lapuló cuccaimról pedig nem tudtak szerencsére. Szurkoltam a vonatnak, hogy minél előbb érjünk már oda, mert már így is késett, és mire megtalálom a házat, eldől, hogy mi lesz velem, és odajutok a tévé elé, lekésem a sorozatom elejét. Kösz Anyu. Jól megszivattál megint ezzel.
Megint olyan hülyén intézte az egészet. Csak egy címet küldött, meg egy nevet, én meg mindkettőről pont ugyanannyira sose hallottam. Rohadt macerás volt kinyomoznom, hol is van az a Dartford, nem hogy eljutni oda. És tuti, nem szólt róla, hogy jövök, ez is a taktika része, így nem ad terepet a tiltakozásnak, az meg nem érdekelte, hogy nekem mindig végig kell hallgatnom a döbbenetet, meg a szitkozódást, hogy valakinek a nyakába vagyok sózva. Kösz, mami! De ahogy a vonat egyre kijjebb vitt Londonból, úgy lettem a bosszússág mellett egyre aggodalmasabb. Rohadt messze jöttem hazulról. Hogy fogok így eljárni a táncóráimra? Hogy fogok így összejárni Cindyékkel? Most, hogy kitört a vakáció, és anya meg békénhagy a karrierem építésével, azt hittem, lesz egy laza nyaram, de nem. Még mindig nem értem, miért kell rásóznia mindenféle idegenekre. Simán ellennék egyedül is.
Emlékszem, mikor először csinálta, azt hittem, összeismertet a vér szerinti apámmal. Olyan lettem volna, mint amikor a sorozatban megkerül valakinek a zabigyereke. Tiszta mexikói szappanopera. De nem kellett sok matek hozzá, hogy kisakkozzam; egyik hófehérke pasi se lehetett az apám, akihez anyám elküldött pár napra hesszelni. Csak régi haverok voltak, átlagos, bamba, európai fazonok, akik lógtak anyunak egy szívességgel ki tudja, miért, én pedig már rájöttem, hogy Mayának valószínűleg fogalma sincs, kitől vagyok. Biztos jó buli volt. És biztos nem egy vörös hajú, szőrös-szeplős, O’Mara nevű skót pasitól örököltem a csini cicaszemeimet.
Ahogy befutottunk Dartford házai közé, a figyelmem a gondolataimról meg az órámról egyre inkább a kinti világra terelődött. Nem vagyok az a típus, aki bámész szájtáti módra az ablakhoz nyomja az orrát, de azért kikerekedtek a szemeim a mindenféle puccos, vöröstégla kertesházak láttán. Micsoda környék ez? Szokatlanul sok itt a zöld. És kevés a falfirka, a fetrengő részeg homlessz, eldobált papír és üvegszemét. Még elhagyott kutyagumi sincs. Se egy rágó a peronra köpve.
A vonat fékezett, én meg kecsesen libbentem le a jókora lépcsőkön a peronra, kezemben a sporttáskával, hátamon a hátizsákkal, hogy aztán még órákig kutyagoljak ebben a flancos kertvárosi negyedben, kezemben egy gagyi túristatérképet szorongatva, amit folyamatosan néznem kellett, hogy odataláljak a megfelelő házhoz. És igazából kapaszkodtam is belé.
Már úgy megszoktam az otthoni, csórósan egyszerű környéket, hogy az minden magában hordozott kihívásával nem aggasztott annyira, mint ez itt. Lehet, hogy ott éhes szemek lesték a nálam lévő zenelejátszót meg a márkás bőrkabátomat, de itt… Itt nem tudtam, mire számítsak, és ez valahogy rosszabb volt. Azért tetszett persze az itt uralkodó jómód és elegancia, nagyon is, ám amikor megláttam az utcatáblát a megfelelő  kertkapu mellett, és beazonosítottam, hogy márpedig tényleg ez az a hely, ahova küldtek, leengedtem a térképet, és az járt a fejemben, hogy engem innen úgy fognak kihajítani, mint macskát sz.rni. Valahol a kerten túl egy hatalmas kétszárnyú üvegajtó csillogott a lemenő nap fényében. Oda kell mennem. Talán, ha már ott állok a küszöbön, kisebb eséllyel zavarnak haza azonnal. Ha legalább megengednék, hogy megnézzem a mai részt a Rosaurából… Még nem késtem le teljesen, van pár perc talán.
Nagyot sóhajtottam magamban. Megállítottam a zenét, a fülemről a nyakamba húztam a fülhallgatót, aztán a fél vállamon lógó hátitáskámból kibogarásztam a vaskos borítékot, és úgy markoltam magamhoz, mint egy pajzsot. Legfeljebb kihajítanak, arra is volt már példa máskor is. Nem ügy. Akkor hazamegyek, ez van. Jobb is lenne.
A kapu egyszerűen kinyílt előttem, talán elfelejtették bezárni, de nekem ez kapóra jött. Elsétáltam a bejárati ajtóig, és kerestem a csengőt. Míg arra vártam, hogy valaki beengedjen, a tükörképemet figyeltem az üvegen. Rendezettnek tűntem a fehér ingben, szürke farmerben, két szolíd méretű táskával. Akár innen a szomszédból is jöhettem volna. Mégis, talán a cigiszaggal, talán a vonat porával magammal hoztam Camden Town szomorkás kisugárzását, de lehet, hogy már a sejtjeimbe ivódott. Megigazítottam kicsit a ruhám, de  akkor sem lett jobb. Ezt a sötétséget csak a reflektorfények tudták elnyomni, de azok sem soká. Biztos ez a skót pasas, ez az Elliot O’Mara is egyből megérzi majd. Gondolom egyből elzavar, nem mutatja meg, hol a tévé...
Vékony, kicsi tükörképem mögött hirtelen egy ahhoz hasonló, csak sokkal magasabb alak jelent meg, ahogy odalépett az üvegajtóhoz kinyitni. Elkerekedett a szemem, nem szerettem tátani a számat, szóval ahogy döbbenetemben kinyílt, rögtön ki is szaladt rajta:
- Hát te nem hófehérke vagy, baszki!
Nem tudom, hallotta-e, mert az ajtót nyitotta, de hátra léptem egyet. Már csak azért is, hogy jobban megnézhessem a vonásait. Szép, mandulavágású szemekbe bámulhattam. Amik nagyon hasonlítottak az enyémhez. De gyorsan összeszedtem magam. Nem habogtam, mint egy esetlen kisgyerek, hiszen máskor is küldött már el az anyám mindenféle fura alakokhoz. Bár ázsiaihoz még soha… De nem hagyhattam, hogy zavarban lásson. Kihúztam magam, sietve a fickó kezébe nyomtam a borítékot, és inkább eldaráltam, amit szoktam.
- Jó estét! Te vagy Elliot O’Mara? Lola Miller vagyok, és ezt a levelet hoztam. Maya küldi. Az anyám.
Próbáltam nem bámulni, így inkább tovább beszéltem, de persze nem sikerült, és bámultam is közben, és egy csomó olyan fordulat fordult meg a fejemben, amiket a kedvenc szappanoperáimban láttam. Komoly sejtéseim voltak alakulóban, de egy ponton elkezdtem nem hinni nekik. Ez a pasi nagyon fiatal… Talán nem is lehet az, akinek gondolom. Hogy is lenne az apám, lehet, nincs is húsz éves se?! Legfeljebb a féltesóm, de hát sok ázsiai él Londonban, az se biztos, hogy van egymáshoz bármi közünk. El is kezdtem megnyugodni, legalábbis próbáltam.
Ő közben vagy bontogatta a levelet, vagy nem, de nem egy könyv volt, hogy bunkó legyek, ha lelövöm a poént, úgyhogy folytattam.
- Gondolom lógsz neki egy szívességgel, mi? Biztos azt írja, hogy itt kéne maradjak pár napot. Nyugi, tényleg csak pár nap, aztán többet nem látsz, senkit se büntet velem kétszer, de amúgy nem sok vizet zavarok, csak hadd üljek le a tévé elé megnézni a Rosaurát, és ígérem, észre se fogsz venni, míg itt vagyok. Szóval, honnan ismered Mayát? - szegeztem neki a kérdést lazán, és keresztbe fontam a kezeimet. Így méregettem tovább, mert azt képtelen voltam abbahagyni, míg ő felbontotta azt a vaskos borítékot, és olvasni kezdte az egyik levelet, nem  a zöld tintásat, hanem amit Anyám kapart.


Kedves Elliot!

Ő itt Lola, a lányod. Tizenegy éves. Éppen ideje, hogy összeismerkedjetek. Kérlek, egy pár napig viseld gondját, nekem most nincs rá módom. Oh, és erről az iskolai dologról is beszélj vele, ezt biztos tőled örökölte.

Hálás köszönetem!

M. M.

- Szóval, mi van a levélben? És amúgy… Mennyi idős vagy? - faggatóztam türelmetlenül, és hiába próbáltam elnyomni, még mindig kíváncsi idegességgel. 




Cím: Re: konyha
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 05. 27. - 13:34:11
◂ meglepetés! ▸
2002. június 22.
(https://i.pinimg.com/564x/e8/72/3a/e8723a4d91f5fc04ed6e5fddca156625.jpg)
◃l o l a▹
i want to be happy
but something inside me
screams that i do not
deserve it

style: yellow&black (https://i.pinimg.com/564x/4f/74/77/4f7477e059e33b05a0f75816f2ec5338.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/WMweEpGlu_U)

Csendes nyugalommal bámultam az előttem heverő tálba. Valami liszt volt benne, meg valami vaj… meg cukor, só és még ezer dolog, amihez nem igazán óhajtottam kézzel hozzáérni. Fintorogva néztem hát rá, mintha óriási, várakozó szörnyeteg lenne, amit puszta kézzel kell legyűrni. Igen, csináltam már kókuszos pitét, nem ez lenne az első menet, de valahogy ezen a ponton mindig olyan sokáig elidőztem. Nem akartam az ujjaim között érezni a hideg, nyálkás állagot.
Szedd már össze magad, O’Mara… mindjárt jön haza a Mucikád és nem lesz mit ennie! A hang úgy parancsolt rám, mintha még rajongana is Aidenért. Nem így volt. Addig szerette, míg kegyetlen és szívtelen volt velem. Amióta visszajött és a kapcsolatunk másmilyenné változott… mármint komollyá és ténylegesen romantikussá, azóta a hang és a bennem lévő sötétség legalább annyira megvetette, mint annak idején Forestet. Persze ezt próbáltam általában elnyomni magamban, de amikor egyedül voltam minden más volt. Ijesztőbb, mélyebb… keserűbb.
Megráztam a fejemet és beledugtam az ujjamat, majd még egyet és végül elkezdtem gyúrni. Ekkor jelent meg Zeusz a bokámnál nyafogva, hogy ő már pedig most azonnal figyelmet akar. Addig biztosan Cleoval játszott… csak hát a kutyos a kora miatt még egészen korán kidőlt. Így hát Zeusz egyedül maradt, míg Aident vártuk haza.
– Most sütök. Nem érek rá.  – Magyaráztam és végig vakarva az arcomon, éreztem, hogy máris csupa tésztás leszek. Nem számított, mert Zeusz vékony hangon, hosszan elnyújtott egy elégedetlen nyávogást. – Figyelj, anyám mindig azt mondta, hogy a férfiakat a hasuknál fogva kell elkapni… ez rám sosem volt igaz, de Aiden szeret enni, szóval adj egy kis esélyt, hogy legalább megpróbáljam. Után megkeresem a plüssegered. Esküszöm!  – Tettem hozzá, majd folytattam a gyúrást. Beletelt egy pár percbe, mire a gyenge ujjaim egyetlen, elfogadható valamivé gyúrták. Aztán megpróbáltam a formába tenni. Hát mindig ez volt a legnehezebb… meg kellett volna varázslóként főznöm, de sosem mélyültem el a témában jobban. Egyszerűen nem érdekelt annyira, míg nem lett valamennyire családom. Valamennyire.
Zeusz a hűtőhöz is követett és végig nyafogott. Próbáltan nem törődni vele, mert a töltelékkel is kellett törődnöm. Csakhogy a macska egyre erőszakosabban követelte a figyelmem. Szóval bementem, hogy megkeressem a játékegerét, átlépve a szőnyeg közepén heverő Cleon és odahajítottam elé. Zeusz kelletlenül beleütött, majd megint rám nézett. Erre csak megforgattam a szemem és indultam vissza a konyhába. Már majdnem meg is örültem, hogy csak össze kéne állítani a pitét, mikor valami alak megjelent a hatalmas, kétszárnyú üvegajtónál és aztán jött a gyanús csengetés is.
– Miért nem jelzed, ha jön valaki? Régen nem voltál ilyen tunya…  – Pillantottam hátra, ahogy az ajtó felé siettem. A macska csak vádló pillantással jelezte, hogy nem az ő óhajainak megfelelően cselekedtem, ellenben Cleo falkapta a fejét és bámult az ajtó irányába.
Már akkor láttam, hogy valami gyerek az, amikor elértem az üvegig. Nem akartam semmit sem venni… Erica figyelmeztetett, hogy vannak erre ilyen sütiáruló mugli kölykök és ennek valami mütyür is volt a nyakában. Nem szívesen voltam a közelében az ilyeneknek, mindig bajt hoznak a fejemre.
–Nem veszek sütit.  – közöltem és a pitetölteléktől koszos kezemet beletöröltem az amúgy is piszkos kötényembe. – És mást sem.  – Pislogtam a táskáira. Elég alaposan meg volt pakolva.
–  Jó estét! Te vagy Elliot O’Mara? Lola Miller vagyok, és ezt a levelet hoztam. Maya küldi. Az anyám.

Ki a tököm az a Maya? Merlinre! Sikítani lett volna kedvem, ahogy felém nyújtotta a levelet, de azért átvettem.
– Szia… vagy ilyesmi. – Köszörültem meg a torkomat és az ujjaimmal babrálni kezdtem a levelet. Nem téptem fel azonnal, csak piszkálgattam, mintha attól félnék, hogy valaki most nyomott fel az auroroknál, már elloptam valamit, amit nem kellett volna.
– Gondolom lógsz neki egy szívességgel, mi? Biztos azt írja, hogy itt kéne maradjak pár napot. Nyugi, tényleg csak pár nap, aztán többet nem látsz, senkit se büntet velem kétszer, de amúgy nem sok vizet zavarok, csak hadd üljek le a tévé elé megnézni a Rosaurát, és ígérem, észre se fogsz venni, míg itt vagyok. Szóval, honnan ismered Mayát?
A levelet végre kibontottam és szét is nyitottam a benne lévő papírt.
– Mi a szar az a tévé?  – Értetlenkedtem. Persze már, ahogy kimondtam, eszembe is jutott, hogy az az a fekete doboz, amiben kis emberek mozognak és amit olyan könnyű felrobbantani. Csakhogy mielőtt megszólalhattam volna megláttam a levél tartalmát. Elsőre zavartan felröhögtem és a gyerekre néztem. Neeem! Nem! Kicsit sem hasonlít rám! Nem sózhatnak rám minden ázsiai gyereket!
– Ne haragudj, de fingom sincs, ki az a Maya…  – megköszörültem a torkom és megint végig mértem a gyereket. Abban sem voltam biztos, hogy van bármilyen mágikus képessége. Pont úgy nézett ki, mint bármelyik mugli.
– Szóval, mi van a levélben? És amúgy… Mennyi idős vagy?
Mindenesetre odakint már elég későre járt az idő, úgyhogy betereltem a gyereket és gondosan bezártam utána. Még egy kölyköt tuti be nem fogadok éjszakára… ráadásul ezzel a szöveggel az egy dolog, hogy rám hozza a frászt, de ha Aiden meglátja azt a levelet lesz itt minden. Főleg dráma. Nagyon sok dráma. Nem is én vettem a házat! Ha kirak nem lesz hova mennem.
– Hidd el, hozzád túl öreg vagyok.  – Sóhajtottam, de a kérdés többi részére inkább nem válaszoltam. – Amúgy meg mi ez, valami elcseszett vicc? – Dobtam a pultra a levelet, ha akarta megnézte, habár nem egy kislánnyal akartam megbeszélni ezt a dolgot.
Lehúztam az edényt a tűzről és még kevergettem egy kicsit, míg lehűl. Így pillantottam a gyerekre, reméltem, hogy legalább annyi esze lesz, hogy a cuccait ledobja valahova. Ebben a házban egy hálószoba van… mégis hova rakhattuk volna? EZ EGY KIBASZOTT KAMU! A hang üvöltött a fejemben. Az jutott eszembe, mikor Foresttel gyereket akartunk és nagyjából minden medimágus megmondta, hogy nekem nem lehet… nem lehet, mert alultáplált vagyok, mert nem eszek semmit, csak csokit. Erre beállít egy gyerek, hogy az apja vagyok. Valamit marhára elcsesztem a múltban az fix… de hogy nem csináltam fel senkit az is tuti.
– Mit jelent az, hogy pár napig törődjek veled?  – néztem rá aztán végül. – Rohadtul ki fog csinálni ezért Aiden…  – Tettem hozzá csak magamnak, aztán elővettem a pitetésztát a hűtőből. Közben persze Zeusz is előkerült és most erre a Lolára vagy kire nyávogott, ahogy felugrott a konyhapultra és onnan szemlélte.
– Ülj le… vagy csinál valamit…  
Jól van, O’Mara, csak ne most akadj ki… A hang beszélt a fejemben, a kezem ugyanis annyira remegett, hogy éppen csak nem ejtettem le az egész pitét.


Cím: Re: konyha
Írta: Lola Miller - 2021. 05. 30. - 15:32:16
Meglepetés!

(https://i.pinimg.com/564x/1f/b4/ce/1fb4ce517a3d24010d4c3950702f0669.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d7/7b/69/d77b69a9df95ead4419c692e8480e5ec.jpg)
to Elliot

2002. Június 22.


Nagy szemekkel bámultam a fickóra, aki ajtót nyitott, ami nem volt egy egyszerű manőver, tekintve, hogy nyakig szutykos volt. Próbáltam pókerarcot vágni, de egy kicsit azért csak megakadt a szemem a tésztás kézen.
–Nem veszek sütit.  És mást sem.
Mást se? Levegőt se? Mondjuk egy fürdőt venni pedig nem ártana... - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan, mert felesleges lett volna, a tag már most úgy nézett ki, hogy kidob, de azért csak elmondtam a szokásos köszönő-mondókámat. Amire nem sok minden válasz érkezett.
– Szia… vagy ilyesmi.
Felvont szemöldökkel, egyre dacosabban hallgattam, és keresztbe fontam magam előtt a kezeimet is, míg ő vizsgálgatta a borítékot, mintha attól félne, hogy levélbomba lenne. Azért csak elmondtam, amit el akartam, nagyjából mindig mindenkinek ugyanezt mondtam, szóval lendületből jött az egész. De azért eléggé meglepett, hogy ő most valami egész mást mondott, mint előtte a többiek, akikre anyám rá (akart) sózni.
– Mi a szar az a tévé?
Nem válaszoltam azonnal, gyanakodva méregettem, kicsit félre billentett fejjel. Nem tűnt úgy, hogy poénkodik, és hát nem is finomkodott, azzal nem volt baj, úgyse szerettem, ha valaki gügyög hozzám. De nem értettem, mit nem ért, mert anyukám megígérte, hogy ezúttal rendes emberhez küld, nem megint valami kattant drogoshoz.
- Ugrat, ugye? Hát tévé! Televízió…? - tovább méregettem, egyrészt mert furcsán és zavarbaejtően ismerősek voltak a vonásai, másrészt mert ha tágak a pupillái és vöröses a szeme fehérje, én rögtön elszaladok. Így is ijesztő volt, hogy furcsán, hisztérikusan jól szórakozott a levél tartalmát. Mi a fene lehet benne? Ahogy kíváncsiskodtam, közben könnyedén lábujjhegyre álltam, hogy pipskedve megleshessem az irományt, de szembe találtam magam Elliot kutató pillantásával, szóval lassan visszaereszkedtem a talpamra, és én is úgy méregettem őt még pár pillanatig, míg meg nem törte a csendet.
– Ne haragudj, de fingom sincs, ki az a Maya…
– Ez előfordul. Biztos be voltatok baszva - legyintettem. Egyrészt a problémára, mert nem először fordul elő az se, hogy valaki nem emlékszik anyámra, hiszen elég gyakran piásan ismerkedett, meg keveredett érdekes kalandokba. Másrészt az se érdekelt, hogy kiszaladt az a cifra szó, elvégre a házigazda se finomkodott, akkor nekem se kell.
Sőt, nem hogy nem finomkodott, de elég pokróc is volt, úgyhogy legalább én is lazábbra vettem, és ahogy bebocsátást nyertem, ledobtam a táskáimat csak úgy a fal tövébe. Kicsit aggasztott, hogy a másik annyira bezárta az ajtót, de arra gondoltam, annyi itt az üveg, ha hirtelen menekülőre kéne fognom, simán betöröm, és elszaladok. Mert hát lehet, hogy nem is az apám, de attól még hasonlóak vagyunk, ki tudja, milyen perverz ízlése van...
– Hidd el, hozzád túl öreg vagyok. Amúgy meg mi ez, valami elcseszett vicc?
A levélre mutatott, de én még kicsit őt fixíroztam, kíváncsian is, meg fintorgósan gyanakodva.
– Meg túl tésztás is vagy… Amúgy nem hiszem, hogy vicc, Mayának nincs humora.
Bár még mindig nem tudtam, mi is van pontosan a levélben, de komolykodva válaszoltam, kicsit szemtelenül is. Azért megnyugodtam, hogy nem akar kikezdeni velem. Mondjuk, ha öregebb, az apám még mindig lehet… De a levél már ott volt, az orrom előtt.
Míg ő elfordult főzőcskézni, odakönyököltem a pultszigetre, és szétnéztem a lakásban. Megcsodáltam az otthonmagazinba illő környezetet, amit itt ott elcsúfított most a liszt, tojás és egyéb szennyeződés.
– Szép lakás - jegyeztem meg szertelenül, és csak mintegy mellesleg pillantottam oda a levélre, ami ott pihent mellettem. Aztán lassan kinyúltam érte, és egy ujjal közelebb húztam magamhoz.
Fejjel lefele volt a szöveg, de hamarosan már úgy láttam, mintha a talpán lett volna. Mert minden más állt fejre körülöttem, jóformán az egész világ. Újra meg újra megnéztem, hogy jól látom-e ezt az egy szót:  “...a lányod…”
Aztán csak álltam a pult túloldalán, bámultam hol a betűkre, hol erre az Elliot nevezetűre, és pókerarccal úgy tettem, mintha mi se történt volna. Nem jöttem zavarba, mikor odanézett rám, de nem is hagytam abba a bámulását.
– Mit jelent az, hogy pár napig törődjek veled? Rohadtul ki fog csinálni ezért Aiden…
Összeszorítottam a számat, és vállat rántottam. A levélre néztem, aztán megint Elliotra. Nyakig tésztás volt, valami kulimászt kavargatott, kicsit pokróc is volt, szóval pont nem olyan, aminek elképzeltem volna az apukámat, ha valaha is elképzeltem volna, de én nem csináltam olyat, mert minek, azt csak a dedósok csinálják.
– Ülj le… vagy csinálj valamit…
Amíg Elliot a hűtőben matatott, én felkapaszkodtam az egyik bárszékre a pult mellett. Jó magas volt, lóbálhattam róla a lábamat, miközben a pultlapra könyököltem. Még egy szőrös állat is odapofátlankodott hozzám, én meg fintorogva, szúrósan néztem rá, és picit arrébb húzódtam, nehogy összeszőrözzön.
- Ez tényleg csak egy elcseszett vicc. Hogy lennél már az apám? Rohadtul nem is hasonlítunk - jelentettem ki dacosan, és úgy könyökölve összefontam a karjaimat magam előtt. A cica csak közeledett felém, és közben nyervogott, úgyhogy ahogy menekültem előle, lecsúsztam a székről, és inkább megkerültem a pultot, hogy megmeneküljek a négy lábon járó koszgombóctól, mielőtt az elkezdi nyalogatni a hátsóját az asztal tetején. Mondjuk Elliot meg csurom tészta volt, mivel a kötényébe törülgette a kezét, de nem tudom… Valahogy mégis inkább hozzá léptem közelebb, és morcosan méregettem, hogy mit csinál.
- Amúgy is, anya egyszer elejtette, hogy valahol Afrikában nyaralt, mikor az apámmal összeakadt, szóval valószínűleg nem londoni... És nem kell velem törődnöd, nem vagyok már kisgyerek. Ha nem maradhatok, majd hazamegyek a következő vonattal. De előtte hadd segítsek, mielőtt ezt a fejemre borítod - jelentettem ki, és kivettem a pitét a kezéből, megelőzvén, hogy tényleg elejtse.
- Annak fura szaga van… Mit lesz ebben? Már azon kívül, hogy macskaszőr - méregettem a sütitésztát, aztán a tűzhelyen rotyogó lábasnyi izé felé böktem.




Cím: Re: konyha
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 06. 03. - 12:05:21
◂ meglepetés! ▸
2002. június 22.
(https://i.pinimg.com/564x/e8/72/3a/e8723a4d91f5fc04ed6e5fddca156625.jpg)
◃l o l a▹
i want to be happy
but something inside me
screams that i do not
deserve it

style: yellow&black (https://i.pinimg.com/564x/4f/74/77/4f7477e059e33b05a0f75816f2ec5338.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/WMweEpGlu_U)

– Ugrat, ugye? Hát tévé! Televízió…?
A kérdésre csak felvontam a szemöldökömet. Most már végképp nem értettem, mit akar tőlem ez a gyerek, kezdett túlzottan is para lenni az egész helyzet. Nem ismerem, tésztától ragad a kezem és még valami mugli kütyüvel is zaklatnak. Egy pillanatra még azon is elgondolkodtam, hogy vajon tényleg ébren vagyok-e vagy ez csak valami rossz rémálom, amit a Nattal töltött évek okoztak. Folyton mugli szállodákba cipelt, ahol ment az a dobozizé és nem egy robbanás áldozata is lett a végén. De nem szoktak ilyen élénken kísérteni a dolgok.
Persze nem ez, és még csak nem is a káromkodás volt az, ami megrázott. Hanem az a levél. Valami Maya írta, nem is ismertem semmilyen Mayát… pláne nem olyan fiatalon, hogy ez a kölyök az enyém lehessen. Baszki, neked nem is lehet gyereked! A hang üvöltött bennem, és hát amúgy igaza volt. Foresttel állandóan küzdöttünk, majdnem egy éven át, hogy olyan állapotba kerüljek, aminek a végeredménye egy baba. Egészséges kaja, hízás, mozgás. Csupa olyan dolgok, amiket amúgy nem csináltam… ráadásul annak az időszaknak sem volt túl sok értelme. Gyerek ugyan lett, de a házasságunk tönkrement, nem tudta még ez sem megmenteni.
– Meg túl tésztás is vagy… Amúgy nem hiszem, hogy vicc, Mayának nincs humora.
Megköszörültem a torkomat.
– Általában nem vagyok tésztás. Ez csak… ma van…  – közöltem sértetten, de a levél tartalma továbbra is ott motoszkált a fejemben. Mégis honnan jött ez az egész? Honnan jött az, hogy én apa vagyok….? Mármint apa vagyok. Noah apja, nem ezé a Lulujé vagy kié.
A pulthoz lépett, pontosan velem szembe. Éppen akkor emeltem le a tűzhelyről a krémet, amit majd bele akartam tölteni a süteménybe… csak hát pontosan nem úgy nézett ki, ahogy kellett volna és Lulu bámulása is kikészített.
– Szép lakás – jegyezte meg. A tekintetem rátévedt, láttam, ahogy a levelet figyeli. Felőlem aztán megnézhette volna, nem érdekelt… ez úgyis csak egy hülyeség. Aj basszus, azt sem tudom mit kell csinálni egy ekkora gyerekkel. Kezdtem ismét pánikba esni, még a bókot sem tudtam jól fogadni… pedig nagyon büszke voltam erre az otthonra. Együtt csináltuk Aidennel és tényleg olyan kellemes. Igen, kellemes, ez a legjobb szó rá. Modern, kicsit üres is, meg rideg, de mégis a miénk volt. Aiden szaga, na meg a cigifüst mindent megtöltött. Az állatok játékai mindenhol ott voltak a nappaliban.
A hűtőbe nyúltam inkább, hogy kivegyem a pitetésztát. Az már biztosan a lehető legjobb formájában volt eddigre, de akárhogyan is, hát fogtam és letettem a pultra. Cseppet sem bántam, hogy közben Zeusz is megérkezett… a jelenléte megnyugtató volt. Persze őt is csak a lány érdekelte, mint ahogy engem is. Nem tudtam, mit tegyek, odakint sötétedett, nem dobhattam ki, ráadásul gyerek is. Nem volt bennem sok felelősségérzet, sosem volt igazán. Talán ezért is volt jobb, hogy végül Noah is Natnál maradt. Ott biztonságban volt. Mellettem hogyan lenne? Egy tizenkilenc éves sráccal élek együtt, aki férfiasabb mint én… és mindketten bűnözők vagyunk. Az apám meg bele akar kényszeríteni egy házasságba. Ez a környezet egyetlen gyereknek sem ideális.
–  Ez tényleg csak egy elcseszett vicc. Hogy lennél már az apám? Rohadtul nem is hasonlítunk. – magyarázta. Nem bántam tényleg, hogy beleolvasott, valahogy ez így volt rendjén. Ingerülten kezdtem a tésztát megtölteni, persze tök ügyetlenül, és én előbb töltelékes lettem, mint az edény tartalma. Remek. A fele kókuszos krém a kötényemen, a másik a pulton landolt. Inkább le is tettem a merőkanalat, a lábast meg vissza a tűzre… talán csak össze kell jobban főnie, hogy ne legyen ennyire folyós.
– Figyelj, én tudom, hogy neked ez fontos, mert mégis csak az apádról van szó. Én sem ismertem az apámat harmincéves koromig… de nekem nem lehet gyerekem. – Jelentettem ki aztán, mikor közelebb sétált hozzám. – Mármint van egy fiam, de évek munkája volt, hogy sikerüljön és… mindegy. – Tettem hozzá és rá pillantottam, ahogy megállt mellettem.
– Amúgy is, anya egyszer elejtette, hogy valahol Afrikában nyaralt, mikor az apámmal összeakadt, szóval valószínűleg nem londoni... És nem kell velem törődnöd, nem vagyok már kisgyerek. Ha nem maradhatok, majd hazamegyek a következő vonattal. De előtte hadd segítsek, mielőtt ezt a fejemre borítod – nyeltem egyet. Hagytam, hogy kivegye a kezemből a cuccot. De engem az Afrika szó fogott meg. Igen, jártam fiatalon Egyiptomban… már nem is tudtam pontosan hány évesen, emlékeim szerint éveket töltöttem ott. Az ember meghúzhatta magát a sírokban, ha nem volt hol aludnia és a feltáratlan részek számos kincset rejtettek, amit jó pénzért el lehetett adni. Az életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt Egyiptom. Nem csak azért, mert meg akartak ölni… hanem mert ott tényleg akadtak varázstárgyak. És igen. Szexeltem. Végig keféltem az egész európai kontinenst, meg Afrika érintett részeit is, míg odakint jártam és ez alól az észak-afrikai ország sem volt kivétel. Bassza meg, O’Mara… bassza meg! Nem lehet gyereked! Megráztam a fejemet, hiszen mindig védekeztem. Mindig… akkoriban még nem tudtam, hogy nem lehet gyerekem, mert nem is érdekelt. Azt vártam, melyik napon döglök meg.
– Afrika jó hely… – Sóhajtottam egyet, de nem kommentáltam tovább a dolgot. Ezt előbb Aidennel kell megbeszélnem, egy felnőttel.
– Annak fura szaga van… Mit lesz ebben? Már azon kívül, hogy macskaszőr – méregette a tésztát, majd a már tényleg odaégésre ítélt krémet. El is zártam gyorsan a tüzet alatta… majd a pultra könyököltem és a tenyerembe temettem az arcomat.
– Miért cseszek mindent el…  – Inkább a gyerektémára gondoltam, semmint a pitére. Azt már mindenki megszokta, hogy nem tudok sem sütni, sem főzni, hiába akarok normális családi életet élni Aidennel. Nem. Csak is az, hogy én Natnak akartam egy gyereket adni, egyetlen egyet… és soha többé senkinek. Erre itt van ez az Afrikában megízélódott gyerek. Ez biztosan csak tévedés.
– Nem elég, hogy beállítasz, még sütit sem tudok adni Aidennek…  – Magyaráztam és most már annyira kezdtem kiborulni, hogy egy hajszál választott el a sírástól és ezt Lulu is érzékelhette. – Egyébként kókuszos pite, csak azt szereti.  – tettem hozzá, hátha akkor nem látszik, hogy mindjárt bőgőrohamot kapok. – Mindegy, majd rendelek a Villámbagoly étteremből… ha előkerül Hermész az esti vadászatból. - Magyaráztam, eszembe sem jutott, hogy a gyerek mugli.


Cím: Re: konyha
Írta: Lola Miller - 2021. 06. 14. - 14:55:33
Meglepetés!

(https://i.pinimg.com/564x/1f/b4/ce/1fb4ce517a3d24010d4c3950702f0669.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d7/7b/69/d77b69a9df95ead4419c692e8480e5ec.jpg)
to Elliot

2002. Június 22.



– Általában nem vagyok tésztás. Ez csak… ma van…
- Aha. De máskor is túl öregnek tartanálak - mondtam szemtelenül, és tovább méregettem Elliotot, ahogy morcosan matatott a süteményével. Vagy mi is lesz abból, amit összepancsolt. Egyébként nem is tűnik öregnek. De inkább néztem volna valami rokongyereknek.
– Figyelj, én tudom, hogy neked ez fontos, mert mégis csak az apádról van szó. Én sem ismertem az apámat harmincéves koromig… de nekem nem lehet gyerekem.
- Nekem meg úgy tűnik, nem lehet apám. Rosszul tudod, nem is fontos - ellenkeztem dacosan, mintha tényleg nem érdekelne az egész, de csak azért, hogy ne gondolja már ez a pasi, akit most látok először, hogy olyan nagyon meg tud érteni, akkor se, ha talán - egy kicsit - így van. És ja, jön ezzel a szöveggel, hogy neki nem lehet gyereke, hogy sajnáljam, és tudom, hogy sajnálnom is kéne, de közben az is eszembe jut, hogy bezzeg anyám hogy örült volna, ha neki nem lehet gyereke.
– Mármint van egy fiam, de évek munkája volt, hogy sikerüljön és… mindegy.
Felnéztem, ahogy odapillantott rám, és még mindig az volt az elhatározásom, hogy csak túlélem valahogy ezt a kínos szitut, aztán meglépek, és ha nem tudok hazamenni, akkor bekönyörgöm magam egy osztálytársamhoz. De aztán ahogy magyarázott, az arcomra csak értetlenség ült ki, mégsem tudtam olyan ellenséges lenni, mint akartam. Inkább maradtam a biztonságos tagadásban, és inkább megpróbáltam megmenteni azt, ami a pitéből még menthetőnek tűnt. Amúgy is, érthető lett volna, ha anyám ennek az embernek a gyerekének hazudik, különben lehet, hogy már azzal a lendülettel ki is rakott volna innét. De mire már kezdtem volna magam is hazugságnak hinni a dolgot...
– Afrika jó hely…
- Miért, voltál ott? - vágtam rá gyanakodva. Próbáltam persze tartani magam az előbbi “mindegynemisérdekel” elhatározásomhoz, de persze kilátszott, hogy igencsak érdekel a válasz, mert tovább kombinálgatok a fejemben. És azalatt a krém tönkre is ment.
– Miért cseszek mindent el…
- Elsőre mindenki elcseszi - sóhajtottam megenyhülve, aztán észbe kaptam, hogy én itt nem akarok megértő lenni. És nem csak a pitére értettem, nem akarok valakinek az első elcseszettje se lenni.
– Nem elég, hogy beállítasz, még sütit sem tudok adni Aidennek…
- Te indítottál azzal, hogy nem veszel sütit, nehogy már ez is az én hibám legyen. Látod, mindkettőnknek jobb lett volna, ha sütiárus vagyok - buktam ki én is, aztán rájöttem, hogy főleg azért nem tudom adni a szokásos hidegen lazát, mert ő is kiborult.
– Egyébként kókuszos pite, csak azt szereti. Mindegy, majd rendelek a Villámbagoly étteremből… ha előkerül Hermész az esti vadászatból.
Félrebillentettem a fejem, láttam, hogy szegény tag tiszta ideg, szóval megembereltem magam. Letettem a pitét a pultra, és lábujjhegyre állva a fazékba néztem.
- Ha nem kevered fel az égett részt, ez még jó lehet - állapítottam meg, aztán még mindig lábujjhegyen félrehúztam a lábost a tűzről, lekapcsoltam a tűzhelyet, aztán újra ránéztem Elliotra. Látszott, hogy mennyire ki van bukva; annyira, hogy már furcsaságokat beszél, és a fene tudja, mi ütött belém, talán az, hogy anyám helyett anyám voltam, szóval kelletlenül átkapcsoltam valami törődő-féleségbe.
- Jól van, nyugi, rendben lesz. Csak lélegezz mélyeket. Nem akarsz leülni? - szajkóztam, amit a kedvenc műsoraimban ilyenkor mondani szoktak (és amit én ma meg se nézhettem, na mindegy), és bátorítónak mondhatóan meglapogattam Elliot karját, majd a szék felé intettem. A macska közben még mindig a pult tetején csücsült, és remekül szórakozott szerintem, szóval futólag utálkozva ráfintorogtam, mire elfeküdt, és elégedetten meghempergett .
- Oké, oké, semmi baj, megoldjuk. Hol a telefon és mi annak a Villábagoly étteremnek a száma? De hülye név… - mivel Elliot még mindig kevéssé tűnt használhatónak, kedvesen, szinte mézesmázosan kezdtem beszélni hozzá.
- Amúgy ki az a Hermész? Ő is egy cica? Szerintem ne rá bízzuk a sütit - sóhajtottam, és arra gondoltam, talán mindenki jobban járna, ha én most lelépnék. Azért újból reménytelen kísérletet tettem, hogy egy kényszeredett bájmosollyal megnyugtassam Elliotot. És kedvesen megérdeklődtem, amit sejteni kezdtem.
- Szóval őszintén, pánikrohamod van, vagy valamit szedsz?... Mindegy, nem gáz… Ajh, pedig anya megígérte, hogy többet nem küld kanapészörfölni drogosokhoz…





Cím: Re: konyha
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 06. 20. - 16:16:48
◂ meglepetés! ▸
2002. június 22.
(https://i.pinimg.com/564x/e8/72/3a/e8723a4d91f5fc04ed6e5fddca156625.jpg)
◃l o l a▹
i want to be happy
but something inside me
screams that i do not
deserve it

style: yellow&black (https://i.pinimg.com/564x/4f/74/77/4f7477e059e33b05a0f75816f2ec5338.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/WMweEpGlu_U)

Még mindig nem értettem, hogy ez az egész hogyan történhetett meg… hogyan keveredtem megint ilyen helyzetbe… biztos voltam bennem, ez a gyerek nem az enyém. Szép kis ázsiai vonásai voltak, nem mondom, de mégis hogyan? Egész életemben annyira figyeltem, hogy még véletlenül se hozzak össze egy kölyköt úgy, ahogyan a szüleim tették. Akartam én ezt még valakinek? Hát nem. Noah-nak sem akartam, mégis ott volt nélkül Nat mellett. Azt hittem, ha majd megszületik minden jó lesz… de valójában nem volt jó. Csak bonyolultabbá tett egy csomó mindent.
Keserű érzések kavarogtak bennem. Keserűbbek, mint az az égett rész, amit fel-felkavartam véletlenül a krémben. Ezt alaposan elcseszted, O’Mara. A hangnak igaza volt, tényleg elcsesztem. Ugyan lett még egy gyerekem, de nem Aidennel, pedig ha már megint megtörtént, hát vele kellett volna megtörténnie. Még ha nem is mondtam soha, én mellette képzeltem el az életemet, innentől örökre. Azt, hogy lesz-e családunk gyerekkel vagy ketten alkotjuk csupán azt, nem is számított.
– Ha nem kevered fel az égett részt, ez még jó lehet – állapította meg, ahogy mellettem lábujjhegyre állva megnézte a lábas tartalmát. Hagytam, hogy lekapcsolja a tűzhelyet, én ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy a szememben ülő könnyek ne folyjanak végig az arcomon. Nem akartam azt mutatni, hogy felkavart… de túl esetlen voltam ahhoz, hogy el tudjam rejteni. Nagyot nyeltem és visszafordultam felé, remélve, hogy egyáltalán megtudok szólni. A gombóc ott ült a torkomban.
– Mrá késő…  – közöltem kissé zaklatottan. A hangom elcsuklott, amitől persze elsápadtam, mert nem egy kislány előtt akartam elbőgni magam, hogy még egy kapcsolatot kurvára elcsesztem. Még egyet… nagyjából mindegyiket, a természetétől függetlenül.
– Jól van, nyugi, rendben lesz. Csak lélegezz mélyeket. Nem akarsz leülni?
Hangosan sóhajtottam, aztán a pult másik oldalára sétáltam, hogy leüljek a székre, Zeuszhoz közel. Ő csak csendes nyávogással közölte, hogy: „Szedd már össze magad, ember!” Tudtam nagyon jól, mennyire gyűlöli, mikor ilyen vagyok. Régen még csak sebezhetőnek sem kellett látnia igazán. Régen nem engedtem az ilyen érzéseknek. Nem is akartam senkihez sem tartozni, szabadulni akartam mindentől és mindenkitől.
– Oké, oké, semmi baj, megoldjuk. Hol a telefon és mi annak a Villábagoly étteremnek a száma? De hülye név… – folytatta.
Nyeltem egyet aztán végig túrtam a hajamat, mielőtt rá néztem volna megint. Nem esett jól látni a mandulavágású szemeket, sem a sötét tincseket, amik az arcát keretezték.
– Milyen száma? – értetlenkedtem, de inkább nem mentem bele jobban. Pergamenre és tintára volt szükségem, mugli nyelven nem próbáltam meg fél óra alatt megtanulni.
– Amúgy ki az a Hermész? Ő is egy cica? Szerintem ne rá bízzuk a sütit – folytatta, de próbáltam nem törődni vele. Csak megvakargattam Zeusz arcát, aki dorombolva leugrott aztán a pultról, hogy berohanjon. Egészen olyan volt, mintha Hermész keresésére indult volna. – Szóval őszintén, pánikrohamod van, vagy valamit szedsz?... Mindegy, nem gáz… Ajh, pedig anya megígérte, hogy többet nem küld kanapészörfölni drogosokhoz…
– Nem vagyok drogos. Legfeljebb alkalmanként… khöm…  – köszörültem meg a torkom. Idegesített, hogy rekedten beszélek, hogy olyan törékeny vagyok, mintha soha az életemben nem küzdöttem volna meg ennél nehezebb helyzetekkel is. Tudtad jól, hogy eljön a nap, mikor Aidennel is vége… – emlékeztetett a hang. Valóban tudtam. Azt is tudtam, hogyha most nem állok vele szembe és mondom el őszintén a tényeket, amiket a lány, Lulu… vagy kinek az érkezésével megtudtam, akkor csak rontok a helyzeten. Ha szakítunk, egyedül is kibírom. Ki kell bírnom. 
– Hermész a baglyom…  – válaszoltam, mintha természetes lenne. Aztán a mögötte lévő konyhaszekrényre mutattam. – A felső fiókból vedd ki a Villámbagoly étlapját, egy darab pergament, a tintát és a pennát. Össze kell írnom mit rendelünk vacsorára… – mondtam, aztán felkeltem. Odamentem a mosogatóhoz, hogy megengedjem a vizet. Egy kevés hideggel megmostam az arcomat és próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
– Na lássuk…  – vettem magamhoz az étlapot. Ha Lulu nem nyúlt még érte, akkor elvettem én, kihúzva mögötte, kissé szorosan a fiókot. – Mit esznek a kölykök? Nézd van, gyerekmenű!  – Mutattam neki. – Krumpli püré banya módra és denevéralakú húsfalatkák.   - Alig hogy ezt kimondtam, valahonnan a ház belseje felől előkerült Hermész, bereppent a konyhába, majd a pult szélén megtelepedett.


Cím: Re: konyha
Írta: Lola Miller - 2021. 06. 20. - 20:07:47
Meglepetés!

(https://i.pinimg.com/564x/1f/b4/ce/1fb4ce517a3d24010d4c3950702f0669.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d7/7b/69/d77b69a9df95ead4419c692e8480e5ec.jpg)
to Elliot & Aiden

2002. Június 22.



– Mrá késő…
Félrebillentett fejjel bámultam rá, aztán elfintorodtam afura szagokra, amik az edény felől jöttek. Hát igen, lassan menthetetlennek lehetne nyilvánítani a krémet, de ezt inkább egyikünk se mondta ki, így is indokolatlanul gyászos lett tőle a hangulat. Vagy tőlem, az se lenne meglepő, de mivel ezt a helyzetet már ismerem, próbáltam egyszerűen nem magamra venni. Anyának biztos azt mondtam volna, hogy nahát, milyen ügyesen elégetett mennyi kalóriát, de ez a fazon nem tűnt úgy, hogy vicces kedvében van, szóval próbáltam csak helyrehozni valahogy a dolgot. Mármint a krémet. Azt azért nem fogom mondani, hogy bocs, hogy élek.
– Milyen száma?
– Telefon… Telefonszám… Komoly? Se tévé, se telefon? - Megbotránkozva előkotortam a zsebemből a mobilomat, nem mintha túl sok pénz lett volna rajta, vagy mutogatni érdemes jószág lett volna. Nem volt jó semmire se, még menőzni se tudtam vele, mert nem volt egy drága típus, de azért kipingáltam a rózsaszín meg fekete csillámos körömlakkommal, és ragasztottam rá néhány rockbandát ábrázoló matricát, hogy menőbben nézzen ki. Szóval ezt a csodát lóbáltam meg Elliot orra előtt, de valahogy mintha tényleg telefont se látott volna sose. Gyanakodva méregettem, hogy mi a frász lehet vele a gond, de végülis félig meg is válaszolta a kérdést.
– Nem vagyok drogos. Legfeljebb alkalmanként… khöm…
– Mind ezt mondja –  vágok vissza epésen, sandítva a szemem sarkából, de azért közelebb megyek. Kellemetlenül ismerős az a csibészes titkolódzni próbálás, ami az arcán ül. Én se tudom, hogy magamra ismerek-e a vonásaiban, vagy csak próbálok belőlük olvasni. De tuti, hogy hazudik.
– Hermész a baglyom…
– Ahha… És ő is velünk van most a szobában? – kérdezem lassan, elnyújtva, de a kérdés félig költői, és ő úgyis elkezd intézkedni, hiába lengetem a telefonom előtte.
– A felső fiókból vedd ki a Villámbagoly étlapját, egy darab pergament, a tintát és a pennát. Össze kell írnom mit rendelünk vacsorára…
Mivel ő mozgásba lendül, én feltűnés mentesen messzebb menekülök, amit azzal álcázok, mintha szót fogadnék neki. Inkább ez, mint hogy megmutassa esetleg a baglyát. Belekotrok a fiókba, és kicsit meglepődök rajta, hogy tényleg ezeket a kőkorszaki izéket találom benne. Míg Elliot tönkreteszi a nem létező sminkjét, én undorodó fintorral veszem kezembe először az igazi, hamisítatlan madártollat, és legyezek vele párat, mert egész vicces, ahogy hajlong a menetszélben. De egy íróeszköznél ez mondjuk nem feltétlenül lenne szükséges. A pergament is a pultra rakom.
– Ez komoly? Ugye tudod, hogy feltalálták már a golyóstollat meg a gépi papírt? Vagy… Jó ég, átkerültem egy másik idősíkba? Se tévé, se telefon, de még golyóstoll se... Milyen évet írunk?! – fakadok ki, közben azért ráakadok a Villámbagoly étlapjára is. Talán képzelődök, de mintha a bagoly mozogna a képen.
– Na lássuk…
Elkerekedik a szemem, közelebb hajolnék, hogy megnézzem a fura képet, talán valami hologrammos technika, de Elliot épp elveszi az orrom elől, mielőtt jobban szemügyre venném, úgyhogy lábujjhegyen állva ágaskodom, hátha újra rálátok. Közelebb menni nem tudom, merjek-e.
– Mit esznek a kölykök? Nézd van, gyerekmenű! Krumpli püré banya módra és denevéralakú húsfalatkák.
– Fujj, csupa szénhidrát… És nem vagyok kölyök! És mi az, hogy banya módra? Beledarálták Jancsit meg Juliskát? - nyávogok szinkronban a macskával, és felkapaszkodok megint a bárszékre, hogy láblóbálva onnan tanulmányozzam azt a haloweeninek hangzó étlapot, hátha van ott valami, ami inkább a banya házikóját tartalmazza.
Furcsa, csattogó hangot hallok, amitől végigfut a hátamon a szőr. Oda se kell fordulnom, mert a hang közeledik. Egy bagoly vágódik le mellém a pultra. Egy igazi, élő, hegyescsőrű, guanószagú büdösnagy bagoly. Akkorát sikítok, hogy betörik az ablak. És nem, nem csak képletesen. Én mondjuk nem látom, mert  elvétem a láblóbálást, és beesek a pult alá. De hallani lehet, ahogy a bejáratnál lévő óriási üvegfelület ezernyi apró darabkára robbanva, csörömpölve zúdul a konyhakőre.
Huhogás, nyivákolás és kiabálás vegyül az üvegcsörömpölésbe, én pedig végleg besokallok.
– Elegem van! Tiszta bolondok háza! Haza megyek! –  dühöngök szitkozódva, és a konyhasziget pultjának takarásában négykézláb mászva elindulok a lehajított táskáim meg az ajtó felé, hogy aztán szembe találjam magam egy pár férficipővel, és nem kell, hogy a tekintetemmel felkússzak a lábszáron, anélkül is tudom, hogy van valaki a lábbeliben, és hogy nagy bajban vagyok.
– Nem én voltam! Az nem én voltam… Biztos ő volt!  – bökök hátra, magam se tudom, hogy Elliotra, a gusztustalan szárnyas tollgombócra, vagy a nyervogó macskára mutatok. Nem, nem félek egy cseppet se, meg nem is sírok, én ugyan biztos nem, és azok az izék a szemem sarkában... Azok csak düh-könnyek. Megrázom a fejem, hogy lepotyogjanak, mert idegesítenek, aztán megpróbálom megkerülni az előttem álló valakit, és kislisszolni a szilánkokon át, az üres ajtókereten keresztül.




Cím: Re: konyha
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 06. 21. - 15:00:53
(https://data.whicdn.com/images/321605098/superthumb.jpg?t=1540938551) (https://data.whicdn.com/images/354177240/superthumb.jpg?t=1616498770)
2002. június 22.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/30/34/5a/30345a41c8a37688dee3fad2126be67d.jpg)

what the fuck


Cleo kilógott, hogy elém jöjjön. Általában megérezte, amikor gyalogosan érkeztem Éppen anyáékhoz ugrottam be, mert valami egetrengetően nagyon fontos dolgot akart nekem anya megmutatni. Mert vett egy mugli mosoógépet... Nem is tudtam hhirtelen, hogy miért. És persze nem tudta, hogyan kell használni. Nem mintha én meg Banjamin értettünk volna hozzá. Szóval inkább csak belepakolt pár növényt abba a kerek valamijébe, és otthagyta a fürdőszobában. Azért reméltem nem akart venni tévét, és ez a fura eset elvette a kedvét a mugli cuccoktól. Valahogy nem illett a házba.
A fejemet csóváltam, és bár Cleo bájos volt, ahogy bedöcögött a kertbe, és játszott az ott henyélő Seannel meg benjamin macskájával kissé feszült voltam a hülyesége miatt. Az emberi hülyeség kikészített, még akkor is, ha az anyámról volt szó. Miért is nem volt vele ilyenkor Benjamin vagy a német pasasa? Cigire gyújtottam, miközben hazafelé kezdtem sétálni, és most kivételesen nem aggattak tele mindenféle kajával, szóval élvezhettem a kellemes kis sétát, Cleo aranyosan hullámzó ráncaival, amint mellettem baktatott.
Persze, ahogy belééptem a kapun valami eszeveszett sikítás harsant, amitől Cleo ijedten felnyüszített és ideoda kezdett szaladgálni, majd  akövetkező pillanatban betört az üveg, én meg éreztem, hogy az a kevéske türelmem is elszállt. Beléptem a házamba, és megpillantottam azt a rettenetes káoszt, ELliottal és valami gyerekkel a közepén, aki el akart ugyan mellettem slisszolni.
- Basszameg a jó élet, Elliot, mégis mi a szar történt itt? - ordítottam el magamat. Fáradt voltam és szerettem úgy hazaérni, hogy mondjuk béke fogadott meg nyugalom, meg tisztaság és REND. Nem pedig betört ablakok és egy visító gyerek, meg rémülten pislogó állatok. Mindenhol üvegszilánkok voltak a konyhában. - Meg ne mozduljatok! - Dörrentem rájuk, és még a gyereket is megállítottam, miközben el akart osonni, mert a szilánkok mindenfelé csillogtak, én meg aggódhattam azon, hogy beleállt e valami ELliotba, avgy ebbe gyerekbe, aki egy mini-Elliot volt, vagy az állatokba, vagy abba a kajába, amit éppen akart volna csinálni nekem. - Két percetek van megmagyarázni, hogy mi foylik itt, vagy addig álltok egy helyben, míg le nem megy  a nap! - pillantttam le sötéten a kislányra is, aztán pedig Elliotra néztem.


Cím: Re: konyha
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 06. 23. - 11:41:42
◂ meglepetés! ▸
2002. június 22.
(https://i.pinimg.com/564x/e8/72/3a/e8723a4d91f5fc04ed6e5fddca156625.jpg)
◃l o l a▹
i want to be happy
but something inside me
screams that i do not
deserve it

style: yellow&black (https://i.pinimg.com/564x/4f/74/77/4f7477e059e33b05a0f75816f2ec5338.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/WMweEpGlu_U)

A legtöbb kérdésére nem is reagáltam. Kezdtem szörnyen rosszul érezni, a gyomrom is majdnem feladta a szolgálatot és úgy kellett kényszerítenem magam, hogy mély levegőket vegyek. Enélkül talán el is ájultam volna. A válásom óta nem éreztem magam ilyen szörnyen… csak Nat tudta előhozni belőlem a pánikrohamot úgy isten igazából.
– Ez komoly? Ugye tudod, hogy feltalálták már a golyóstollat meg a gépi papírt? Vagy… Jó ég, átkerültem egy másik idősíkba? Se tévé, se telefon, de még golyóstoll se... Milyen évet írunk?! – Magyarázta a hülye mugli szövegét, miközben én megpróbáltam egyáltalán helyben tartani az agyam azzal, hogy az étlapra koncentráltam. Az étlapon a bagoly mozgott, és ha Lulu ezt látta, akkor talán tényleg boszorkány… mit tudom én minek küldte ide az anyja!
– 2002 van, tökéletesen tudom és azt is, hogy mi ez a sok mugli vacak, amit felsoroltál.  – Meglepően nyugodt hangon sikerült válaszolnom. Igen, bizonyára az a célja, hogy felbosszantson, de én igyekeztem arra összpontosítani, hogy az anyja kidobta és szörnyű élete lehetett eddig. Ezért is ajánlgattam neki a gyerekmenüt, gondoltam, még nem volt dolga rendes, gyerekeknek való dolgokkal.
– Fujj, csupa szénhidrát… És nem vagyok kölyök! És mi az, hogy banya módra? Beledarálták Jancsit meg Juliskát? – nyafogott. Fasza… én itt ajánlgatom, hogy meghívom kajálni, ő meg a szénnel van elfoglalva. Amúgy is, ki rak szenet a kajába? Biztosan az is valami hülye gyerekmesében van.
– Kétlem, hogy szén lenne az ételben.  – toltam elé az étlapot. – Akkor válasszál magadnak. De ne a legdrágábbat, alig van nálam pár galleon!  – Magyaráztam kétségbeesetten, de akkor megjelent Hermész. Hatalmas szárnyait kitárva repült végig a nappalin a konyháig, majd pontosan a pult szélén telepedett meg, hogy megmutassa magát Lulunak. Először azt hittem örömébe sikít, mert még nem látott baglyot… de aztán kiderült, hogy nem.
Hirtelen elpattant az üveg és ezer darabra repült szét, egy része eltalált engem is. Azt nem éreztem, hogy megvágott volna, de egy jó adag törmelék lesodródott a vállamról, ahogy mozdultam. Láttam már ilyet, csak éppen Adánál, aki úgy négy-öt évvel fiatalabb lehetett, mint ez a lány. Elég erős megnyilvánulása a mágiának… és hát odahaza én is szétszedtem pár helyiséget, mire anyám le tudott nyugtatni. De én is kisebb voltam akkor még.
– Elegem van! Tiszta bolondok háza! Haza megyek!
– Hé… Lulu, nyugi!  – mondtam és próbáltam volna utána nyúlni, de négykézláb gyorsabb volt, mint én, ahogy finomkodva kerülgettem a szilánkokat, ami igazából eleve egy totál lehetetlen küldetés volt. – Nem megoldás a menekülés! Szembe kell nézned az erőddel!  
Nem néztem fel, de éreztem, ahogy megváltozik a levegő, hogy Aiden dohányfüstös, mégis friss illata megtölti a konyhát. Hirtelen nem tudtam mozdulni, éppen csak annyira, hogy kiegyenesedjek és rettegve bámuljak rá.
– Basszameg a jó élet, Elliot, mégis mi a szar történt itt? – ordította el magát. Még sosem láttam ordítani, ezért összerezzentem és még inkább megmerevedtem abban a pózban. Csak nagyokat pislogtam rá. Hát igen… haza jött a házura és úgy találta a házat, ahogy nagyon-nagyon nem szerette.
– Nem én voltam! Az nem én voltam… Biztos ő volt! – magyarázta Lulu, aki éppen Aiden cipőjének orránál volt. Talán még mindig négyképzláb, nem néztem le rá.
– Nem én! Nincs is nálam a pálcám!  – vettem a hangom motyogósra. Mindig így beszéltem, ha valami rosszat csináltam és éppen annak a kellős közepén bukkant fel… egy pillanat lett volna feltakarítani. Már léptem is felé, hogy a vállára tegyem a kezem és megnyugtassam, de a talpam alatt roppantak az üvegszilánkok. Fájdalmamban összeszorítottam a szemeimet, de egy hangot sem adtam ki.
– Meg ne mozduljatok! – Emelte fel a hangját Muci. Hirtelen akkor csend lett a házban, mintha legalábbis egy villám csapott volna belé és minden állat is megrettent volna velünk együtt. – Két percetek van megmagyarázni, hogy mi foylik itt, vagy addig álltok egy helyben, míg le nem megy a nap! – Először Lulura, aztán rám nézett. Tudtam, hogy nekem kell elmondanom, mert ezt mégsem várhattam egy gyerektől.
– Hát az egész ott kezdődött, hogy pitét akartam neked sütni…  – próbáltam húzni az időt. Nem akartam elmondani neki, hogy egy olyan levéllel állított be, ami szerint ő az én lányom. – Muci, kérlek ne haragudj…  – remegett meg a hangom és elsírtam magam. – Bekopogott és adott egy levelet, amiben az anyja azt állítja, hogy a lányom… és… tuti nem az! Nem lehet gyerekem!  – magyarázkodtam két szipogás közben.
– Valami Lulu a neve… és… és azt hiszem, még nem tudja, hogy boszorkány lesz belőle és ez az volt… és ez az volt… és kérlek, ne utálj!  


Cím: Re: konyha
Írta: Lola Miller - 2021. 06. 26. - 06:00:55
Meglepetés!

(https://i.pinimg.com/564x/1f/b4/ce/1fb4ce517a3d24010d4c3950702f0669.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d7/7b/69/d77b69a9df95ead4419c692e8480e5ec.jpg)
to Elliot

2002. Június 22.



– Kétlem, hogy szén lenne az ételben. Akkor válasszál magadnak. De ne a legdrágábbat, alig van nálam pár galleon!
Normális esetben szóvá tettem volna, hogy nálam is van pénz, Maya adott valamicskét, ami legalább egy mentes csapvízre elég még egy étteremben is, ami azért jó, mert szénhidrátcsökkentett, vegán, glutén és laktózmentes, ja, és csomagolásmentes is, szóval jó a környezetnek, és de jó nekem. De Elliot megint félre beszélt, értelmetlen szavakat, és a legfurcsább az volt, hogy se szélütöttnek nem tűnt közben, se elszálltnak.
- Köszönöm - cincogtam mindenfajta hála vagy mosoly nélkül a képemen, és az étlap helyett egész addig a másikat fixíroztam gyanakodva és bizalmatlanul, egészen addig, míg be nem repült köreinkbe a bagoly-bomba. Biztos az törte be az ablakot is.
A szívem a torkomban dobogott, de egy határozott mozdulattal visszanyeltem. Komolyan kezdtem azon aggódni, hogy itt fogok meghalni, rongyos tizenegy év után, ami valljuk be, nem sok, úgyhogy mindenki menjen a fenébe, akinek több jutott.
 A szavaira csak pislogtam tágra nyílt szemekkel, és megtorpantam egy pillanatra két mozdulat között, nagyjából úgy, mint mikor az őz bámul az autó reflektorjába, mielőtt az hangosan kürtölve elbassza. Az értetlenségből tudtam még annyi dühöt meríteni, hogy e pillanatnyi megtorpanás után se szó, se beszéd tovább meneküljek a “tett” színhelyéről, de négykézláb a szilánktengeren egyébként sem lett volna jó ötlet lelépni, hát még úgy, hogy mire talpra ugrottam volna, egy másik dühös pasas az utamat állta.
- Basszameg a jó élet, Elliot, mégis mi a szar történt itt? Meg ne mozduljatok!
Kezdtem magam úgy érezni, mint a dedós szobrocska játék egy bizarr, felnőttes és életveszélyes verziójában. Most megint meg kellett állnom, és bár az ajtó nem volt messze, ez a sötét képű srác se volt emiatt. Felfele pislogtam rá, összeszorított szájjal, mert bár biztos voltam benne, hogy az ajtót valaki más törte össze, azért valahogy sikitozni ezek után mégse mertem.
- Két percetek van megmagyarázni, hogy mi foylik itt, vagy addig álltok egy helyben, míg le nem megy  a nap!
– Hát az egész ott kezdődött, hogy pitét akartam neked sütni… Muci, kérlek ne haragudj… Bekopogott és adott egy levelet, amiben az anyja azt állítja, hogy a lányom… és… tuti nem az! Nem lehet gyerekem!
- A levél biztos kamu... Én nem is hasonlítok rá! És most hazamegyek! - szipogtam én is, fényesen csillogó szemekkel, szaporán pislogva, nehogy már én is elbőgjem magam, szóval határozottan nagyon kihúztam magam, és szúrósan próbáltam nézni erre a “Muci”-ra, hogy engedjen utamra.
– Valami Lulu a neve… és… és azt hiszem, még nem tudja, hogy boszorkány lesz belőle és ez az volt… és ez az volt… és kérlek, ne utálj!
- Lola! - fakadtam ki, és megint jöttek az egyáltalán nem cikis, harag-könnyek, ami sokkal jobb volt, mintha bömbölnék, mint egy… Szóval arra ennek a “Muci”-nak volt már embere.
- Nem Lulu, Lo-la!És nem vagyok egy rusnya banya... Ha bármi lennék, biztos egy cuki tündér lennék, de az ajtó nem én voltam, ne akarjátok rám kenni, mert hozzá se értem, és tuti nem fogom kifizetni! - Idegesen pislogtam, hol a két pasasra, hol meg a gusztustalan, hegyescsőrű tollgombócra, és még mindig azon gondolkodtam, hogy szökhetnék meg innen. Szépen lassan, míg a két fickó egymást szórakoztatta, megpróbáltam oldalazva az ajtó felé araszolni. Majd futok a vonatig. Vagy bármilyen buszig. Vagy kérek segítséget egy erre járó autótól. Ezen a ponton már az is biztonságosabbnak tűnt. Kár, pedig elsőre kedvesnek tónt Elliot is, meg a másik is. A házuk is gyönyörű, lehettek volna elbűvölő házigazdák, csak volt ez a furcsaság körülöttük, ami megijesztett, mert nem értettem, és összezavart. Nem mintha gyáva lennék, de tapasztaltam már rosszabbat is, tudom, mikor kellene menekülni. Kéne. Csak egy óvatos lépés emellett a “Muci” mellett...




Cím: Re: konyha
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 06. 27. - 11:11:11
(https://data.whicdn.com/images/321605098/superthumb.jpg?t=1540938551) (https://data.whicdn.com/images/354177240/superthumb.jpg?t=1616498770)
2002. június 22.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/30/34/5a/30345a41c8a37688dee3fad2126be67d.jpg)

what the fuck


Ma az üzletben nem volt akora nagy fennforgás, így kicist tudtam olvasni is, mert semmi kedvem nem volt ott ácsorogni a pult előtt. Amúgy is, inkább lekötöttem a gondolataimat a nagyszabású terveim között, mert én igazából nagyban gondolkodtam és szerettem volna lassan kikövezni a komolyann alvilági szervezetemhez vezető utat, amihez nyilván kellett most egy kis tőke is. Elégedett voltam, ami azt illeti. Elégedett a hellyel, azzal, hogy végre Sean feje felett is tudtunk tetőt biztosítani, még akkor is, ha legtöbbször Benjaminéknál vagy nálunk pocolt a napon, a fűben. Az ember nem is hitte volna, mennyire szeretett lustálkodni, olyankor egészen bájos volt. Bár mostanában, hogy megint rászálltak az aurorok óvatosabb volt, és inkább többet volt afarkas alakban. Néha azon is csodálkoztam, hogy még nem felejtett el beszélni.
Nem mintha nem merített volna ki ez a nap. Az utolsó órákban olyan idióták jöttek a boltba, hogy legíszvesebben leátkoztam volna őket. Nem értettem, miért nem lehetett felfogni, hogy nem lehet nálunk alkudozni, hogy mindennek fix ára van, és azt sem, miért kérdőjelezték meg a varázstárgyak hitelességét. Bíztam Seanben, valamiárt őrült jól értett a varázstárgyakhoz, és még ha ne is tudta megmagyarázni, hogy miért, legalább tényleg normális munkát végzett. Megint örültem, hogy nem voltam Benjamin szóval balhézás helyett elküldtem őket a faszomba, szépen és úriasan. Nem adok szemeteknek értékeket. Ezt már addig is eldöntöttem. Bár Elliot mondta, hogy így aztán tényleg nem sok bevételünk lesz, ha még a vásárlókra is finnyás vagyok. Persze ő ezt úgy mondta, hogy minden második eladott tárgyat visszalopott. Már vártam, mikor fognak betárni hozzánk a dühöds kínaiak a kínai varázslónegyedből, akiktől ellopta a Sárkány Szemét.
Szerettem vonla elszívni a kertben Cleo és Elliott mellett ücsörögve békésen egy cigarettát, de ahogy beléptem a házba, erre esély sem volt. A mai napi fezsültség, az idegesség és a hektikus helyszín okozta sokk szinte kirobbant belőlem, és meglehetősen hangosan elkezdtem kiabálni, midnekire ráhozva a frászt. Ezek ketten ott álltak a szilánkok között, és hirtelen az sem érdekelt, hogy egy vadidegen gyerek miatt is aggódtam. Megvetett lábakkal és keresztbe font kezekkel magam előtt bámultam rájuk, válaszokat követelve, a beállt csömdben. Még az állatok sem mertek hangot kiadni.
– Hát az egész ott kezdődött, hogy pitét akartam neked sütni… Muci, kérlek ne haragudj… - persze, tudtam, hogy az időt húzta, én pedig csak komoly arccal megcsóváltam a fejemet, hogy ezt most felejste el.
- Felejtsd el a kerülőket, Elliot - szúrtam közbe szigorúan, miközben a szemem sarkából a kislányra pillantottam. Szinte ijesztő volt a hasonlóság közte és ELliot között, ami egyrészt volt őrületes és nevettséges is. Láttam a kislány szemében csillogó dühös gyerekkönnyeket, de azok nem hatottak meg. Chrissie sírása talán meghatott volna, főleg, hogy legtöbbször a hülye öcsém baromságai miatt bőgött. pedig tudtam, hogy Bejmain is ugyan úgy imádta, mint én. A tekintetemet visszaemeltem Elliotra, miközben igyekeztem úgy állni, hogy a kislány ne menekülhessen el.
- Bekopogott és adott egy levelet, amiben az anyja azt állítja, hogy a lányom… és… tuti nem az! Nem lehet gyerekem! - hihetetlenkedő horkantás szalad ki belőlem, pedig nekem is elég eggyértelműnek tűnt. Az éles eszűség átka, hm? Igazából rohadtul szórakoztató volt, csak éppen nem így csomagolva, hogy a házamat szétbasszák, mire hazaérek. 
- Aha. Világos - mondtam szűkszavúan, de még mindig kellően szigorúan. Egyelőre túlságosan dühös voltam az egész helyzetre, hogy meghasson Elliot és a könnyei, de már azért kezdtem felengedni. Egy kicsit. - Szerintem meg a gyeked. Ez van, ha már itt van előtted vállalj érte felelősséget. AMit azzal is kezdhetnétek, hogy nem robbantjátok egymásra a kurva házat - fűzöm tovább a mondandómat a feleklősségteljes felnőttet játszva. A hasonlóság nyilvánvaló. És én nem is voltam emiatt ELliotra dühös. Inkább a nőre, aki az anya volt, és így random elküldi az apához a gyereket nem tudván, hogy milyenek lehetnek a körülmények, hogy milyen lehet az apa. Inkább a nőre vagyok mérges. Meg a felfordult házamra.
– Valami Lulu a neve… és… és azt hiszem, még nem tudja, hogy boszorkány lesz belőle és ez az volt… és ez az volt… és kérlek, ne utálj! - erre aztán felsóhajtottam, és az egyik ujjammal összecsippentettem az orrnyergemet és megdörzsöltem. A szabad kezemmel a farzsebem felé nyúlok, hogy elővegyem a pálcámat, amikor mérgesen megsgzólal a kislány mellettem.
- Lola! Nem Lulu, Lo-la!És nem vagyok egy rusnya banya... Ha bármi lennék, biztos egy cuki tündér lennék, de az ajtó nem én voltam, ne akarjátok rám kenni, mert hozzá se értem, és tuti nem fogom kifizetni - sóhajtottam egyet, és amint láttam, hogy a kislány ki szeretett volna surranni, elé álltam.
- Várj egy kicsit, picúr - mondtam egy kissé kellemesebb tónussal a hangomban. - Mielőtt felelőtlenül belerohannál az éjszakába, mutatok valamit - mondtam majd Elliotra pillantottam, és előhúztam a hófehér pálcát a zsebemből, ami szinte hozzábújva a bőrömhöz várta, hogy varázsoljak vele. Intettem egy párat, és minden mozsok, minden üvegszilánk visszakerült a helyére, és a ház pár pillanat elteltével úgy nézett ki, mint ahogy engem is fogadnia kellett volna.
- Nem kell félned. Elliot varázsló, ahogy én is. És valószínüleg te meg boszorkány leszel, ami tök fasza. Most meg itt maradsz nálunk - guggoltam le a kislány elé, és belenéztem a szemébe. Furcsa volt, rég nem bezsélgettem így kislánnyal. Persze, Chrissie-t más volt megnyugtatni, ő nem akadt ki a mágiától. De ha neki megmutattam, hogy amitől fél is lehet jó is, megnyugodott. - Mi nem csak üvegeket robbantunk, hanem tudunk ám ilyet is - intettem a pálcámmal és egy  bolyhos golmyók plüsst varázsoltam neki és odanyújtottam felé, miközben halvány kis félmosolyra húztam a számat.


Cím: Re: konyha
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 06. 28. - 15:36:45
◂ meglepetés! ▸
2002. június 22.
(https://i.pinimg.com/564x/e8/72/3a/e8723a4d91f5fc04ed6e5fddca156625.jpg)
◃l o l a▹
i want to be happy
but something inside me
screams that i do not
deserve it

style: yellow&black (https://i.pinimg.com/564x/4f/74/77/4f7477e059e33b05a0f75816f2ec5338.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/WMweEpGlu_U)

Aidenre pillantottam, szinte vártam, hogy mondjon ítéletet a fejemre. Nem is tudom, azt váram tőle, hogy most majd kijelenti, hogy akkor mehetek. Övé volt a ház, meg a döntés is kettőnkről. Lehetett magyarázkodni? Lehetett szépíteni a tényt, hogy itt áll előttem egy gyerek, aki akár az enyém is lehet. Nem, nem csak az ázsiai vonásai miatt, hanem minden miatt is. Még is megpróbáltam… megpróbáltam nagyon távolról kezdeni az egészet, hogy legyen időm átgondolni miképpen csillapítsam az érzelmeket, ahogy eljutok arra a pontra. Nem, nem Aiden érzéseit, hanem a sajátjaimat. Azok ugyanis egyetlen gombóccá válva feszítették a torkomat és az állkapcsomat. Szabályosan fájt. A könnyek most nem buggyantak ki a szememből, csak várakozva csillogtak, elhomályosítva a látásomat.
– Felejtsd el a kerülőket, Elliot – szúrta a mondadóm közepére Aiden. Tökéletesen ismert már, tudta, hogy mikor ferdítek, mikor próbálok szépíteni és mikor hazudok. Őt képtelenség volt megvezetni. Hát belekezdtem az eseményekbe. Éreztem, amint szóról szóra elhagy az erő, a szám pedig egyszerűen kiszárad. Ne utálj… ne utálj… ne utálj… – mantráztam magamnak a háttérben, annak reményében, hogy Aidenre is hat, mint valami varázslat.
A lányom. Nekem nem lehet lányom! A világ minden emberével van már lassan gyerekem, csak azzal nem, akivel együtt vagyok… milyen szánalmas dolog ez. Bele tudott volna szakadni a szívem ebbe a gondolatba, de minden erőmet lekötötte a tény, hogy Aiden ne most szaladjon el.
–  Aha. Világos – válaszolta szűkszavúan. Szinte éreztem, hogy most jön majd az, hogy kiadja az utamat és a gyerekkel együtt majd csövezhetek valamelyik parkban, ahogy a muglik szokták. –  Szerintem meg a gyeked. Ez van, ha már itt van előtted vállalj érte felelősséget. AMit azzal is kezdhetnétek, hogy nem robbantjátok egymásra a kurva házat. – Folytatta, én meg összerezzentem, mintha pofonvágott volna. Erre a válaszra nem számítottam tőle. Persze Muci nem tudhatta, hogy milyen szülő vagyok. Azt már tudta, hogy fontosak nekem a gyerekeim, hogy szükségem van arra az időre, amit velük töltök. A felelősség viszont nem volt az erősségem.
A tekintetem Aidenen maradt. Elmondtam hát a gyereke nevét és hogy szerintem boszorkány, ezért törte be a hangjával az ablakot. A pánik egyetlen hatalmas erőben nyilvánult meg, ami mágikus robbanást idézett elő.
– Lola! Nem Lulu, Lo-la!És nem vagyok egy rusnya banya... Ha bármi lennék, biztos egy cuki tündér lennék, de az ajtó nem én voltam, ne akarjátok rám kenni, mert hozzá se értem, és tuti nem fogom kifizetni – javított ki a lány. Természetesen meg akart lógni, nyilván azt hitte a mugli világképével, hogy valami bolondok közé keveredett. Aiden szerencsére az útját állta. Akit így lerázott az anyja, az megérdemli, hogy normális élete legyen… ha a gyerekem, ha nem. Egyelőre az utóbbi volt az, amerre hajlottam.
– Várj egy kicsit, picúr – mondta Aiden. Egészen más hangon beszélt vele, mint amire számítottam. – Mielőtt felelőtlenül belerohannál az éjszakába, mutatok valamit – folytatta. Hirtelen nem tudtam mozdulni, csak bámultam ahogy előhúzza anyám régi pálcáját. A fehérségével szinte kitűnt a konyha sötét bútorai közül. Érezhető volt, ahogy a mágia lüktetés egy pillanat alatt megtöltötte a helyiséget. Elegáns mozdulat volt csupán, amivel megemelkedtek az üvegszilánkok, majd szépen a helyükre lebegtek. Az ablak pontosan úgy nézett ki, mintha semmi sem történt volna. A maszat és a tészta, amivel az előbb küzdött már eltűnt.
– Nem kell félned. Elliot varázsló, ahogy én is. És valószínüleg te meg boszorkány leszel, ami tök fasza. Most meg itt maradsz nálunk – guggolt le aztán Aiden a gyerekhez, hogy szemtől szembe beszéljenek. A szívem hirtelen vadul kezdett el kalapálni. Nem tudtam egyszerűen felfogni, hogy miért éppen vele nincs gyerekem, miközben ő ilyen… apás. Talán egész eddig rossz álmokat kergettem. – Mi nem csak üvegeket robbantunk, hanem tudunk ám ilyet is – újabb pálcaintés és máris megjelent az a golymók plüss. Puhának, bolyhosnak tűnt távolról.
Sóhajtottam egyet és odasétáltam melléjük. Leguggoltam és megpróbáltam elővenni a normális énemet. Elég nehéz volt, mert közben végig arra gondoltam, hogy meg akarom csókolni Aident, mert… mert olyan édes.
– Nincs mitől félned, Lulu.  – mondtam és megérintettem a karját. – Ez a világ sokkal érdekesebb, mint az, amelyikben az anyád eddig tartott. Főleg, ha az iskolát is elkezded ősszel, ahol megtanítanak neked minden varázslatot… és lesz saját ilyened.  – Mutattam Aiden varázspálcájára. Aztán nem bírtam tovább, odahajoltam Mucihoz és finom puszilt leheltem az ajkai szélére. Igaza volt, felelősséget kéne vállalnom… de azt hogy a tökömben kell?
– Ha megnyugodtatok és Hermész még hajlandó előkerülni, akkor rendelhetünk ételt… – tettem hozzá nagyon felnőttesen.


Cím: Re: konyha
Írta: Lola Miller - 2021. 06. 30. - 07:54:53
Meglepetés!

(https://i.pinimg.com/564x/1f/b4/ce/1fb4ce517a3d24010d4c3950702f0669.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d7/7b/69/d77b69a9df95ead4419c692e8480e5ec.jpg)
to Elliot

2002. Június 22.



Bámultam a csillogó üvegszilánkokat a padlón. Némelyikben visszatükröződött a szúrós tekintetem, vagy a dacosan összeráncolt orrom. Pont ilyennek éreztem magamat, összetörtnek, szúrósnak, és mindenki jobban teszi, ha óvatos, nehogy megvágjam. Hogy ezt én csináltam, vagy más tette velem, azt nem is igazán tudom, de valahogy úgy éreztem, meg kell védenem magam. A tagadás jó választásnak tűnt az elején erre, de sajnos folyton elbizonytalanodtam.
- Szerintem meg a gyeked. Ez van, ha már itt van előtted vállalj érte felelősséget. Amit azzal is kezdhetnétek, hogy nem robbantjátok egymásra a kurva házat
Néztem ezt a “Mucit” -mintha Elliot valami itt lakó Aident emlegette volna, szóval talán őt - aztán meg Elliotot is. Ha találkozott a tekintetünk, kényelmetlen érzésem támadt. Az ő mandulavágású, mélybarna szeme olyan érzést keltett bennem, mintha valami bosszantó, kicsit torz tükörbe néznék. Inkább a szilánkokat vizygáltam hát, és megpróbáltam megtervezni az útvonalat; merre menjek közöttük anélkül, hogy szétszabdalnák kezem-lábam.
De sajnos felhívtam magamra a figyelmet a dühöngéssel a nevem felett. Hiába sikerült megszabadulnom egy kis feszültségtől, még így is maradt elég, ráadásul ez az égimeszelő fickó az utamat állta.
- Várj egy kicsit, picúr. Mielőtt felelőtlenül belerohannál az éjszakába, mutatok valamit.
Nem mertem semmit mondani, még azzal a “picór”-ral se vitatkoztam hangosan, de azért dacosan kihúztam magam, és nagyon gyanakodva, ugrásra készen méregettem őt. Egyre hangosabban csengett  fülembe a nem létező vészcsengőm. Mert ha egy férfi egy ilyen mondat után a gatyája után nyúl, akkor futni kell. Alapesetben. De most… Már nem tudtam, mire számítsak, és a józan eszem bármennyire is inkább az éjszakába rohant volna, az ostoba kíváncsiság legyőzte ezt a késztetést. Nem kedvelem a kígyókat, csak táska formájában, de az jutott eszembe, hogy az olyanból, amit mindjárt látok, nem szokott táska lenni.
És mégsem történt semmi megbotránkoztató. Mikor már épp megint pánik-menekülésbe kezdtem volna, az előttem álló előhúzott egy… Botot. Egy szép, míves botot. Hát nem erre számítottam. És pláne arra nem, ami azután következett.
Úgy utálom azokat a szájtáti kölyköket, egy csomó osztálytársam is ilyen, bármi aprósággal úgy lenyűgözhetúk, hogy percekig nyitva felejtik a szájukat. Most velem is ez történt, de amit láttam, az minden volt, csak nem apróság. Majd kiestem a szememen, úgy bámultam az üvegszilánkok villogó tánccát, ahogy szépen helyükre igazodtak, és újra egybe forrtak, míg már ismét az egész alakos tükörképemre bámulhattam az immár ép üvegajtóban. És nem csak az, minden helyre került. A pite romjaira már csak az enyhe, égett-karamelles illat emlékeztetett a levegőben.
- Nem kell félned. Elliot varázsló, ahogy én is. És valószínüleg te meg boszorkány leszel, ami tök fasza. Most meg itt maradsz nálunk.
A beálló csendben cikisen hangos kis kattanás volt, ahogy becsuktam a számat. Félre fordított fejjel, még mindig szavak nélkül figyeltem, ahogy ez a fickó elém guggolt. Mindent egybevéve, egész megnyugtatónak tűnt. Majdnem szimpatikusnak is. Nagyon tetszett, hogy nem gügyögött hozzám, mint a többi felnőtt, de a csúnya szavakkal mégis kedvesebben beszélt velem, mint a többiek. Valaha.
- Mi nem csak üvegeket robbantunk, hanem tudunk ám ilyet is
A puha, rózsaszín plüsslabda egészen magára vonta a figyelmem, és utáltam érte, de azonnal önkéntelenül odanyúltam, elvettem, és rajongva magamhoz szorítottam. Pedig azt se tudom, honnan került oda. Ahogy a képemre se az a félmosoly, amivel viszonoztam ezét a… varázslóét… Még furcsa és idegen volt rágondolni, még nem igazán volt más jelentése a szónak a fejemben a szokásos gagyi bűvészkedésen túl, de már éreztem, hogy itt nem erről van szó. Ez nem lehetett bűvésztrükk. Ez nem volt gagyi sem. Komoly volt, és a fene essen bele, pont annyira lenyűgöző, mint egy a semmiből előtűnő, tök cuki plüssizé.
– Nincs mitől félned, Lulu.  Ez a világ sokkal érdekesebb, mint az, amelyikben az anyád eddig tartott. Főleg, ha az iskolát is elkezded ősszel, ahol megtanítanak neked minden varázslatot… és lesz saját ilyened.
Néztem a botot, meg a két hapsit, és még mindig kicsit féltem, hogy nem tudok egy értelmes szót kinyögni, de azért megpróbáltam, és még csak nem is a nevem miatti tiltakozás volt. Legalább addig kaptam időt, amíg egyértelműsítették számomra, hogy ők hogyan is lakótársak. Hát ezért volt a pitesütés...
- Köszönöm - emeltem feljebb egy kicsit a puha figurát, ha már nem egymással voltak elfoglalva. Kicsit szégyenkezve mondtam, próbáltam azért megőrizni a maradék méltóságom, ami nem volt egyszerű, tekintve, milyen hülyén viselkedhettem. Pedig már nem vagyok kisgyerek, és utálom, mikor úgy tűnik.
- És bocsánat, amiért… Mindenért… - Lassan jöttem rá, hogy mennyire kínos az egész, amit itt műveltem, kezdve azzal, ahogy Maya az összes dolgát intézte, de most, hogy megismertem a lehetséges apámat, és belátást nyertem ebbe a kicsit még hihetetlen világba, éreztem, hogy én nem vagyok teljesen az anyám. Én valami más is vagyok. Ijesztő és lelkesítő érzés volt egyben.
– Ha megnyugodtatok és Hermész még hajlandó előkerülni, akkor rendelhetünk ételt…
Halkan nyögtem a gonosz bagoly nevének említésére, és automatikusan megszorítottam a plüsst.
- Én… Én nagyon szépen köszönöm, az a gyerekmenü igazából finomnak hangzik. Ha szabad, én most elmennék a mosdóba - motyogtam. Jót fog tenni egy kicsit egyedül átgondolni a dolgokat, rusnya tollas társaság nélkül meg pláne.
Reméltem, hogy amikor visszamegyek hozzájuk, a bagoly már messze jár, bár azt még mindig nem értettem, hogy tud az ételt hozni, de mivel kicsit már megnyugodtam, megkérdeztem ezt is. Meg azt is, hogy azzal a bottal lehet-e varázsolni; hogy mi az az iskola, amit említettek, és hogy én hogyan fogok járni oda… Hogy sok olyan gyerek van-e, mint én, és sok olyan felnőtt, mint ők…  Hogy mi is az a cuki gömbölyű izé, amit kaptam… Szóval feltettem párezer kérdést, de  nem olyan idegesítően faggatódzó kisgyerek módjára, csak lazán. Apám világa tényleg lenyűgözőnek ígérkezett, és én nagyon hálás voltam, hogy egy kicsit bepillantást nyerhettem általuk...






Cím: Re: konyha
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 07. 04. - 18:57:34
(https://data.whicdn.com/images/321605098/superthumb.jpg?t=1540938551) (https://data.whicdn.com/images/354177240/superthumb.jpg?t=1616498770)
2002. június 22.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/30/34/5a/30345a41c8a37688dee3fad2126be67d.jpg)

what the fuck


nem akartam igazából semmi mást, csak egy kis nyugalmat, meg azt, hogy kettesben is megbezséljem Elliottam mi a szar ez a gyerek dolog. Nem igazán volt lényeges, hogy tényleg ő-e a vérszerinti apja, vagy sem, bár egészen sok külső és néhány észrevehető belső tulajdonságuk is egyezett. Ezt a gyereket ideküldte egy balfasz felnőtt, szóval nekünk kellett érte felelősséget vállalni.
Ijesztően komolyan tört elő belőlem a felnőtt, bár én mindig is annak éreztem magamat. Talán mert benjamin helyett is annak kellett lenne, vagy egyszerűen ezt a vonalat aza pámtól örököltem. Nem tudtam eldönteni. DE valahogy nem akartam egyszerűen csak megszabadulni ettől a kislánytól. Láttam rajta, hogy értetlenül, majd később döbbenten pislogva bámulta, ahogy visszaállt a rend a házunkba. reméltem, hogy ha legközelebb mondjuk kitör belőle a Kövér Dáma, akkor legalább nem a kertben henyélő Seanra, vagy valakire robbannak rá.
Türelmesen vártam, hogy megszólaljon, hogy ő vegye el a kezemből a plüsst. Chrissie szerette, amikor plüssökkel halmoztuk el. Imádta a rózsaszínt, a kislányos, hercegnős dolgokat. talán egy kicsit visszajött belőlem egy adag Aiden báty is. Eszembe jutott, hogy bárcsak itt lehetett volna velünk ő is. Egészen biztosan sokkal jobban kijött volna akár Adával is. Valahogy őt rögtön mindenki megszerette. Mint Benjamint.
– Nincs mitől félned, Lulu. Ez a világ sokkal érdekesebb, mint az, amelyikben az anyád eddig tartott. Főleg, ha az iskolát is elkezded ősszel, ahol megtanítanak neked minden varázslatot… és lesz saját ilyened - jött oda hozzánk Elliot is, a kis csójka után őpedig mosolyra rándult az ajkam haloványan. Reméltem, hogy legalább annyi hátassal leszünk rá, hogy nem tervezgette a menekülést. De ahogy a lány arcára néztem már nem láttam olyan heves ellemnáéllást rajta, mint a káosz közepén, amikor megjelentem.
- Köszönöm. És bocsánat, amiért... mindenért. - Még egyszer halványan rámosolyogtam, majd feltápászkodva elkaptam egy szál cigit is.
- Én valami olaszosat akarok- válaszoltam Elliot kédésére. Persze, hogy most benjamin kivételesen nem küldött nekünk egy valag kaját.
Miután Lola végül kiment a mosdóba, Elliot felé fordultam, miközben megtámaszkodtam a konyhapulton. Felvontam a szenmöldökömet, és hümmögtem egyet. Húztam az időt, azzal, hogy megszólaljak, szóval megvártam míg megrendeli a kaját, és direkt csendben voltam. Csak az állatok tébláboltak körülöttünk, aztán amikor úgy éreztem eleget várattam, megszólaltam.
- Bájos kislány. Szóval a vad ifú évek, hm? - kérdeztem vonogatva egy kicsit a szemöldököm. - Egyébként emlékszel, hogy hogyan és mikor jöhetett ez össze? Csak kívácnsi vagyok, mert tökre érdekel - fújtam felé a füstöt és megcsókoltam utána. - Nyugi nem leszek mérges, csak kicsit. Egyébként be kéne toldanunk neki egy szobát.


Cím: Re: konyha
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 07. 08. - 08:39:12
 
◂ meglepetés! ▸
2002. június 22.
(https://i.pinimg.com/564x/e8/72/3a/e8723a4d91f5fc04ed6e5fddca156625.jpg)
◃l o l a, a i  d e n▹
i want to be happy
but something inside me
screams that i do not
deserve it

style: yellow&black (https://i.pinimg.com/564x/4f/74/77/4f7477e059e33b05a0f75816f2ec5338.jpg) ║ zene: butter (https://youtu.be/WMweEpGlu_U)

Hiába sétáltam oda és guggoltam le melléjük, éreztem a gyomromban lüktető ideget. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Egyszerűen nem tudtam, mihez kezdjek a gyerekkel. Az enyémnek látszott, de éreztem, hogy nem az. Mégis hogyan lehetne az enyém? Nat Forest ezer medimágushoz vitt el és mindegyik megmondta, hogy nekem nem lehet olyan egyszerűen természetes úton. Még kezelést is kaptam, amivel összejött Noah. Ezt viszont egyelőre nem sok értelme volt bizonygatni. Lulut kellett megnyugtatni.
Az bizonyos volt, hogy a kislány boszorkány. A káosz, ami elszabadult nem volt egészen ismeretlen előttem. Én magam is ilyen voltam, na meg ilyen volt Ada és Noah is. Szóval tudtam mi ez, mégha kezelni nem is tudtam jobban, mint a tulajdon anyám, aki szintén csak sikított, mikor valami szétroppant a közvetlen közelébe.
–  Köszönöm. És bocsánat, amiért... mindenért. – motyogta a Lulu, ahogy szép lassan nyugodni kezdett. Sejtettem, hogy nem fogadja majd ezt el ilyen könnyen. Mugli születésűként sokkal nehezebb lehet szembe nézni a varázsvilág csodáival.
Időszerű lett volna persze a vacsorával foglalkozni. Aiden megjött a munkából, vagy az anyjától, akárhol is járt. Lulu is csak nem rég esett be és nyilván lefekvés előtt bizonyára enni is szeretne. Így hát sóhajtottam egyet és megpróbáltam rájönni, hova menekülhetett el ugyan Hermész. Jó esetben egy kis repkedéssel már le is vezette a feszültséget. Nagy nehezen felkeltem és visszatértem a pult mellé.
– Én valami olaszosat akarok – jegyezte meg Aiden, ahogy elővettem megint a pergament és tintát és írni. A másik kezemmel a menüt lapozgattam, abban a reményben, hogy esetleg végre sikerül mindenkinek választania.
– Oké. És te, Lulu? – fordultam a gyerek felé, hátha most már nem olyan para a hangulata.
– Én… Én nagyon szépen köszönöm, az a gyerekmenü igazából finomnak hangzik. Ha szabad, én most elmennék a mosdóba – magyarázta.
– Menj fel a lépcsőn, az első ajtó lesz az szemben. – Mutattam a nappali felé. Megvártam, míg távozik, majd nagyot sóhajtva néztem Aidenre. Nyilván nem arra vágyott, hogy betoppanjon az állítólagos szerelemgyerekem és még vele is meg kelljen osztanunk az életünket. Kétlem, hogy az anyja mostanában előkerülne. Sőt az igazat megvallva, ha tényleg a gyerekem, akkor vissza sem adnám valakinek, aki csak így ideküldte. Talán nem vagyok jó szülő, de azért annyi értelem van benne, hogy tudjam mi a megfelelő környezet egy gyereknek… és nem, az én közelemben sem feltétlenül tökéletes. Itt viszont legalább nem küldi el senki egy random idegenhez.
– Bájos kislány. Szóval a vad ifú évek, hm? – kérdezte Aiden a szokásos stílusában.
– Vad ifjú évek? Annyira vad volt… csak arra emlékszem, hogy mindig majdnem elájultam az éhségtől vagy a fáradtságtól vagy a melegtől… – sóhajtottam és közben felvéstem a lapra, hogy „gyerekmenü.” Aidennek meg random választottam egy olaszos zöldség levest, meg valami tésztát sok parmezánnal. Aztán még egy gyerekmenü Elliotnak.
– Egyébként emlékszel, hogy hogyan és mikor jöhetett ez össze? Csak kívácnsi vagyok, mert tökre érdekel – magyarázta tovább és egy adag füst után finom puszit lehelt az ajkaimra. Kicsit belesóhajtottam lehunyt szemekkel. – Nyugi nem leszek mérges, csak kicsit. Egyébként be kéne toldanunk neki egy szobát.
- Cseppet sem rémlik.  – Rántottam meg vállam. – Ez az egész nagyon furcsa. Mikor Nattal akartuk Noah-t, azt mondta a medimágus, hogy nekem nem lehet gyerekem csak úgy és hogy ez minden bizonnyal mindig is így volt. Szóval egy halom bájitalt belém tört, mire egyáltalán összejött a baba.– Magyaráztam, minta számítana. Nem számított. Lulu itt volt és vigyáznunk kellett rá.
– A szoba jó ötlet. Köszi… – Tettem hozzá, mert értékeltem a gesztust, nagyon is. Szóval odabújtam hozzá egy pillanatra, még mielőtt beröppent volna az ablakon Hermész és a lábára köthettem volna a megrendelésünket. Így hát, ezen az estén nem volt más terv már, minthogy megvacsorázzon mindenki, Lolának pedig megágyazzak a kanapén. Nem ma akartam megismerni, ahhoz túl fáradt voltam.   

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!