Roxfort RPG

   Tanácstalanul nézem végig a pályaudvaron, ahogy a vonatom a semmibe tűnik, engem otthagyva egy bőrönddel és a jegyemmel. Utálok vonattal, repülővel, vagy bármi olyan közlekedési eszközzel utazni ami időhöz kötött és pontos kell legyek. Mert mikor annyira szeretnék időben odaérni, bárhova is, az úgysem fog összejönni. Ahogy most sem. Ez volt a mai utolsó járat, úgyhogy szépen elhetelhetjük a barátnőmnél töltött hétvégét. Vagy esetleg holnap indulok, de az milyen már?! Már a holnapi napot bulizással akartam tölteni, a ma estét pedig mesélgetésekkel, ehhez képest, marad a kis ágyam, az üres házunk és a csend. Anyáéknak is pont most kellett elutazni. Nem készültem fel eléggé lelkileg erre a napra és az idő sem hasonlít a megszokott nyári napokhoz, egyre több esőfelhő jelenik meg az égen és a hőmérséklet is őszies. Bőröndömmel a kézben megindulok lassan, oda ahova most igazán vágyok, London legjobb, legcsendesebb és leghangulatosabb kávézójába. Ilyenkor, amikor semmi nem jön össze és az egész naptól elmegy a kedvem, mindig beülök oda és egy forró latte társaságában bámulok ki az ablakon. Amíg elsétálok oda, általában a házunktól, már az idő alatt is kikapcsolok kicsit, de ott jön az igazi megváltás. Erre a helyre mindig magamba megyek és szerintem a család többi tagja nem is tud a zsákutcában lévő kis kávézóról, ahogy sok más ember sem, nagyon kevesen járnak oda, épp ezért tervezték a nyár elején, hogy bezárnak, de úgy látom rájöttek, hogy az embereknek szüksége van egy kikapcsolódáshoz tökéletes helyre.
  Az utcába beérve elered az eső és pillanatok alatt bőrig ázok, mégsem kezdek el futni, pedig csak néhány méterre vagyok már, lassan húzom magamután a bőröndömet a kávéillat felé haladva. A kávézóhoz érve nagy mosollyal tolom meg az ajtót. Jól esik most a meleg levegő, ami ide beszorult és a kávé illat.. Igen, erre vágyom most. Nincsenek sokan, az egyik sarokban egy aranyos pár romantikázik, a helyiség másik végében egy szakállas, morcos fekete hajú pasi ül magában, méghozzá az én szokásos helyemen, igazából a kávézó legjobb asztalánál, onnan látni az utcára és az összes asztalra, gond nélkül. A bőröndömet a bejárat melletti fogas alá betuszkolom és elindulok a pult felé, hogy szóljak, nekem most is csak a szokásos lesz, szinte törzsvendég vagyok már itt, ezért nem kell itallap és a pincéreknek sem kell mondani már semmit, mindig ugyanazt iszom, karamellás lattet, ezért annyit szoktam mondani, hogy „csak a szokásos” és már tudják is mi kell. Megállok a fura férfi melletti asztalnál és leveszem a kabátomat, ami csurom víz. Kicsit megrázom, ő is kap az esővízből az asztalára és a felsőjére is.
- Bocsánat, hogy lefröcsköltelek, esküszöm nem volt szándékos – leülök közben és az ujjaimmal az asztalon dobolva várom az italomat, közben néha átnézek a férfi asztalára, aki valami érdekes könyvet tart a kezében és kifejezéstelen arccal bámul a sorokra és néha mikor megunja, kipillant másodpercekre az ablakon.– Ne haragudj már, hogy megint zavarlak de,- megállok kicsit megvárom, hogy rám nézzen,– olvasod is azt a fura könyvet, vagy csak nézed? Nem kötekedésképpen tényleg, csak olyan semmilyen arcot vágsz közben, vagy nagyon nem érdekelhet, vagy nagyon nem olvasod. – fogom be gyorsan a számat. Úr Isten, el sem hiszem, hogy ezeket tényleg kimondtam, az arcom színe kezd a vörös rózsára hasonlítani ami az asztalomon lévő vázában hervadozik.

  Irtóan para az alak és már nem is vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt megszólítanom. De most olyan mindenkibe belekötős hangulatom van és ő az egyetlen, akihez hozzá is szólhatok, talán zavarom, de megszokja, vagy elmenekül, ő dönt. Próbálom oldalból megfejteni az arcvonásait, mivel nem szándékozik egy pillanat erejéig sem rám nézni, vagy mondani valamit. Lapozgat ott abban a könyvben és én egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem is tudja, hogy mi is áll a lapokon. Zavart és feszült a levegő körülötte, ezt bárki megérzi, van a viselkedésében valami furcsa és tényleg ijesztő, pedig még eddig nem sok mindent csinált, csak annyira durván ér mindenhez, mintha a világ lenne az ellensége. Hagyom, had fogja fel amit mondtam neki, inkább elfordulok és az asztalomon lévő rózsát piszkálom, az arcom színe pedig kezd visszaállni az eredeti állapotába. Mire éppen megszólalnék újra, hogy elnézést kérjek azért amiért nyaggatom, ismételten durva mozdulattal fellöki a kávéscsészéjét ami a fehér kerek asztalt barnává varázsolja. Azt hiszem elértem, kellően kellemetlenné tettem a helyzetet és sikerült még jobban felidegesítenem az alapból indulatokkal teli férfit. Mielőtt bármit is érkeznék mondani, ledobja az asztalomra a könyvét és lehuppan az üres székre. Micsoda társaság ma délutánra, nagyszerű.
– A következő kört te fizeted.– és ezzel folytatta is tovább az olvasást. Érkeztem ezalatt a néhány másodperc alatt észrevenni az arcvonásiból, hogy jó pár évvel idősebb lehet nálam, de igazán jól tartja magát, kinézetre, a viselkedése meg egyre durvábbá válik, de azért kibírható és tudom, hogy képes vagyok kezelni, legalábbis egy kávé erejéig biztosan.
- Már épp akartam szólni, hogy leülhetsz ide, nagyon szép mozdulat volt az előző, de tényleg – jegyzem meg kicsit cinikusan és bökök a fejemmel a kiborult kávé felé. Bár nem hinném, hogy érdekli amit gondolok, ő azt teszi amihez neki kedve van. – Ha már meghívok valakit egy kávéra, akkor szeretem tudni, hogy ki az, a vadidegen emberek nem épp a kedvenc társaságomba tartoznak tartoznak – végre már annyival méltat, hogy leteszi azt a könyvet, amit valójában csak nézeget. De a tekintetét látszólag mégsem az arcom fogja meg, kicsit lejjebb vándorol, és ó, igen, tudom is, hogy miért. Ez a felső nem épp az esős napokra van tervezve, de azért hálát adok, hogy reggel volt kedvem melltartóba elindulni, valahogy éreztem legbelül, hogy ma jól fog jönni. Van mit nézegessen, tisztába vagyok vele, de azért ez így elég zavarbaejtő. Összefonom a karjaimat, ezzel még jobban megfeszülnek a melleim.– Tudod, szerintem az arcom is megállja a helyét és örülnék ha gyakorolnád a büszkeségeim után, a szép kék szemeIm fürkészését – vigyorgok rá, kissé kioktatósan. Végre megérkezik az italom ő pedig szól a pincérnek, hogy lesz egy eszpresszó az én számlámra. – Emily, legyen még erősebb mint az előző, az úrra ráfér egy kis dopping – kiáltok oda a pincérnőnek, akit már régóta ismerek. – Nos, szerintem szépen odébb is teheted azt a könyvet, ha már leültél, nem lesz szükséged rá, meg amúgy sem lehet izgalmas ha csak nézegetted.

    – Ahhoz képest elég bátran szólítod le őket – meghúzom a vállamat. A nagyszájúság öröklődő, én meg abból mindkét oldalból kaptam bőven, bár most tényleg nem mondtam olyan dolgot, amit illetlenség lett volna kimondani, vagy kérdezni. Őszinte voltam, még akkor is, ha nem volt kíváncsi arra, amit gondolok. Na, már ha ő nem kíváncsi a mondandómra, akkor én meg arra nem vagyok kíváncsi, hogy ő mit is akar hallani, vagy akarja-e, hogy megszólaljak. Nagyot kortyoltam a forró italomból és jólesett ahogy átmelegített belül. Kissé rám fagyott már ez a póló, egyre libabőrösebb lettem, ezért erősen fogtam a poharam oldalát, hogy felmelegítsem vele a kezeimet. Végre elértem, hogy a szemembe nézzen, bár unottabb már nem is lehetne az arca. Nem szeretnék a tekintetére hangosan reagálni, ezért csak megforgatom a szemeimet, bár lehet, hogy ezzel veszem el még jobban a kedvét, még az élettől is. Alapból nem szoktam ennyire bunkó, meg nagyszájú lenni, de valahogy ez a kifejezéstelen, rideg arc ezt hozza ki belőlem, és még a tapintatlanságáról nem is beszéltünk.
– Az urat Ariannak hívják – bólintok, bár kicsit olyan mintha csak azért mondta el a nevét, hogy örüljek és ne nyaggassam már, de azért még mindig jobb, mintha egy továbbra is vadidegen, névtelen pasival szórakoznék, még ha csak egy kávé erejéig is kell kibírjuk egymás társaságát. Remélem bírja a forrót és gyorsan elfogyasztja a kis eszpresszóját, egyre bosszantóbb ez a nagy kedvtelenség és idegesít már a bunkósága, bár tisztába vagyok vele, hogy én kezdeményeztem ezt a beszélgetést és én sem voltam valami aranyos az elején sem, és továbbra is szeretném megtartani magamnak a kedves énemet.
-    Az attól függ. Valaminél izgalmasabb. Szóval szórakoztatnod kell. Bár meg kell mondjam, egyelőre nem állsz valami fényesen, mert a melleid határozottabban érdekesebbek a szemeidnél. – rápillantok a pólómra. A székem karjáról leakasztom a kabátomat és felveszem, próbálom úgy összehúzni magamon, hogy semmit se lásson a melltartómból. Igazából jól esik belebújni a kabátba, szerencsére a belseje nem vizes, kortyolok még egyet a kávémból és kezdek mostmár azért én is mondani neki valamit, ugyanazzal a hangsúllyal amivel elkezdtük a beszélgetést.
-   Nos mivel ennyire érdekesnek találtad, ezért inkább eltettem őket, csak, hogy tudj másra is koncentrálni.  – sóhajtok, aztán már próbálok valami normális témába belekezdeni. Amiről azért nem is lehet sokat beszélni, de egy kávé mellé pont tökéletes, még idegeneknek is.  – Te jártál már ezen a helyen Arian, vagy, most vagy először? Hogy tetszik? – pillantok körbe
- Amúgy nálad az időjárás okozza ezt a mogorvaságot, vagy alapból, mindig ilyen vagy?