Oldal nyomtatása - A falu melletti hegyek

mindent újra beborít a jég
20010915

(https://data.whicdn.com/images/259737336/superthumb.gif?t=1474536211)

Rosie

Az idei évet rohadtul nem akartam elkezdeni. Nem csak azért mert prefektus lettem... Ki a fasznak jutott eszébe ez a baromság? Hogy én mint prefektus? Komolyan, ennyire nincsen választék a mardekárosok között, vagy mi a retek? Mindegy, ez még a kisebbik rossz... Amúgy is így legalább gyakrabban lehetek Rose mellett, és inkább elbliccelem a közös járőrözést a Cassen fontoskodó társaságával együtt. Nem, baromira nem volt hozzá kedvem, így is a klubbhelyiségben folyton belebotlottam, de legalább az a nagypofájú Flynn már nem basztatott.
A másik ok, amiért nem vártam ezt a rohadt évet az az, hogy Rose idén ballag. Ezt pedig rohadtul lehangolt. Még csak ötöd éves voltam, és annyi évet várni, hogy én is végre megszabaduljak a kicseszett iskola minden egyes kövétől, az még sok idő volt. Így is kevésnek éreztem azt a nyarat vele, még ha minden percét is baromira élveztem. Nem szeretném őt elveszíteni, de közben még most is baromira félek, hogy ez lesz a vége. Mert ott vannak a szüleim. A rohadt szüleim, akiket egyszer meg fogok ölni.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, és megállok a suli kongó, szürkületi homályba borult folyosóján. Annyiszor jártam már a Hollóhátasok klubhelyiségjéhez, hogy már csukott szemmel is oda tudok találni. Szeretnék egy kis időt együtt tölteni végre Rose-al, nem csak úgy, hogy közben mindig bámul egy auror, csak mert avarázslótársadalom túl béna ahhoz, hogy normálisan vigyázzon az emberekre. Azt hinné az ember, hogy ott nagy koponyák ülnek, de ezek szerint rohadtul nem. Kissé zavart, hogy nem tudtam elmenni a fesztiválra, és nem tudtam megvédeni a lányt, akit szeretek. Szóval most inkább azt tervezem, hogy este kilógok vele egy kicsit Roxmortsba. Prefektus vagyok, nem tiltja a házirend, úgysem.
A folyosó szürkületi lepelben tolja felém a hűvös őszi éjjeli leheletét. Valamiért nem borzongok meg, pedig megtehetném. De egy részem mindig is fagyos és jeges marad, hiába melegít fel olyan sokszor Rose gyönyörű fénye. Van egy részem, amit még ő sem tud kiolvasztani. És az a részem veszélyes. Félelmetesen veszélyes. De most csak átsurranok az árnyak között, és végre megpillantom Roset, ahogy vár a hülye liba vagy sas vagy mi a tököm fejű kopogtató előtt. Vetek rá egy mogorva pillantást, aztán a karjaim közzé zárom a lányt, és élvezem, ahogy belekúszik orromba a finom virágillat, és ahogy hozzám simul érzem, hogy felhevíti a fagyott tagjaimat, ami nem a hűvöstől fáznak. Hanem a bennem lévő jégtől.
- Szia, Rosie - suttogom, és gyengéden beletúrok a hajába miközben finom csókot lehellek a puha ajkaira. - Lépjünk le innen, mielőtt idepofátlankodik egy gyépés auror - dünnyögöm, majd átkarolom és húzni kezdem magam után.
Rejtélyesen mosolyra húzom a számat, mert azon kívül, hogy találkozzunk és hozzon magával kabátot nem mondtam neki túl sokat. Béna vagyok a meglepetésekben, de nem szerettem volna ezt elszúrni. Meg azért a romantikát sem szeretném túltolni azért. Nem akarok úgy viselkedni, mint aki beleszagolt a szerelmi bájitalba. Ahogy végre biztonságban és észrevétlenül leosonunk a tekintetem egy pillanatra megint a fal melletti névtáblákra téved, amin most is és örökké ott fog virítani a barátaim neve. De nem hagyom, hogy a keserű íz a számban ezt az egész pillanatot
tönkre tegye. Inkább Rose felé fordulok, és a nyaka köré csavarom a sálamat.
- Jól áll neked a házam színe - vigyordok el, és homlokon csókolom. - Mit szólnál egy kis éjszakai kiránduláshoz, Rose?

Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress (https://i.pinimg.com/236x/73/38/8a/73388a3f5c2ff7ece213ef98f5e527e9.jpg)
(https://data.whicdn.com/images/240111007/superthumb.jpg?t=1463442761)

her aura was a warm chaos

Izgatottan verdesett a szívem, miközben a könyvet visszacsúsztattam a polcon a helyére, a többi közé, és hallgattam, ahogy az utolsó háztársaim is eltűnnek a hálókörlet felé. Én még lent bóklásztam a klubhelyiségben... ami persze nem volt túlzottan meglepő. Már megszokhatták, hogy sokáig lent tanulok. Na meg, valószínűleg amúgy sem tűnt volna fel senkinek, ha nem könyvvel ülök lent a kanapén, egyszerűen csak bámulom a tüzet... én még is úgy éreztem, hogy mindenki pontosan tudja, mire készülök. Kilógni. Úgy van... Merlinre!
Még a gondolatra is megborzongtam, és újra visszalestem a háló/körletek felé vezető folyosó irányába. Nem volt ebben semmi olyan... csak el akartunk tölteni egy kis időt Jayjel kettesben, és amúgy is prefektusok voltunk mind a ketten, így hát éjszaka is kimehettünk a folyosókra... nem volt ebben semmi illegális. Ugye? Hiszen ott a jelvényünk. Meg minden! Igazából abban sem voltam biztos, hogy hová megyünk... csak izgatottan vártam, hogy Jay megjelenjen. Annyit mondott nekem, hogy hozzak magammal kabátot, és hát ez azért nem volt túl sok információ.
Igazából izgultam egy kicsit. Mármint... persze, persze, én mindig izgulok, mindenen. De hogy az aurorok belepték az iskolát, hát... nem is tudom. Tavaly is meghalt valaki, egy hollóhátas lány... és ez azért elég erőteljes félelemmel töltött el. A Csillagleső fesztivál pedig csak tetézte ezt az egészet. Adott persze egy kis biztonságérzetet, hogy ott vannak az aurorok és figyelnek ránk, de közben féltem is tőlük valamennyire. Reméltem, hogy este azért ők is visszahúzódnak a szobájukba, és maximum csak néhányan maradnak a folyosókon. Valami olyan helyen, amelyet könnyedén el lehet kerülni...
Rosie, mikor lettél ilyen lázadó? Charlotte most biztosan büszke lenne... épp élvezné az akadémiát, de igen, nagyon büszke lenne.
Halk kis sóhajjal hátralestem, és ha tényleg nem láttam senkit, akkor megragadtam a kabátomat, és ahogy belebújtam, kisurrantam a klubhelység ajtaján. A folyosón persze jóval hidegebb volt, mint odabent, éreztem az arcomon az egyik ablak felől belengő hűvös szellőt. Szerencsére nem kellett sokat várakoznom, Jay alakja ugyanis hamar kirajzolódott a folyosó végén.
- Szia, Rosie - súgta, ahogy közelebb ért. Mosoly gördült a számra, miközben olyan közel lépett, hogy illata az orromba szállt, nemsoká pedig finom érintését is megéreztem ajkaimon. - Lépjünk le innen, mielőtt idepofátlankodik egy gyépés auror.
Egyetértve bólogattam, és kezéért nyúltam, hogy összefűzzem ujjainkat. Jó volt végre megint kettesben, nem a többiek hangját hallgatva körülöttünk. Szorosan az oldalához simulva követtem, annyira beletemetkezve az illatába, hogy nem is figyeltem igazán, merre megyünk.
- Hogy vagy? Jó napod volt? - kérdezgettem, kíváncsian várva a válaszát, ahogy fellestem az arcára oldalról. - Óóó, és milyen érzés prefektusnak lenni? Annyira... illik hozzád.
Halkan felkuncogtam, merthát egy kicsit mégiscsak nevetséges volt a dolog... Jay és a prefektusság... két teljesen különböző világ volt.
Csak akkor néztem fel, amikor megálltunk valamerre, de nem sokat nézelődtem, csak amíg Jay a nyakam köré tekerte a zöld és ezüst színekben játszó, puha sálját. Felmosolyogtam rá.
- Jól áll neked a házam színe. - Lehunytam a szememet, ahogy a szája homlokomat érintette. - Mit szólnál egy kis éjszakai kiránduláshoz, Rose?
Újra fellestem rá, az ajkaim meglepetten nyíltak el.
- Kirándulás? Hát... - kissé idegeskedve pillantottam körbe, hátha kiszúrok valamerre egy aurort keringeni. - Nem is tudom... szabad olyat? Mármint... - Persze, egyértelmű volt, hogy nem... nem is az a lényege, Rose!, szóltam magamra, de nem folytattam, csak nagy szemekkel visszapislogtam Jay arcára.

mindent újra beborít a jég
20010915

(https://data.whicdn.com/images/259737336/superthumb.gif?t=1474536211)

Rosie

Nem tetszett az egész valami, ami a fejünk felett sűrűsödött egyre jobban. Nem teszett, mert még mindig üldöztem a rémképeket, a háború pillanatait, ahogy anyám és apám elégedetten égettek és perzseltek fel maguk után mindent. Nem akartam még valakit elveszteni miattuk, főleg nem úgy, hogy mindannak a tanúja vagyok. Nem akartam még egyszer átélni azt, hogy tönkre megy minden, ahogy tönkre mentek a dolgok Sierra és én köztem.
Féltem, hogy előbb utóbb ez újra megtörténik, hiszem a szüleim elől nem tudok elfutni. Annyira messzire nem, hogy ne érezzem a tekintetüket és a jeges szilánkokat a bőröm alatt. Pedig mindent megadtam volna azért, hogy tényleg teljesen normálisan és félelem nélkül szerethessem Rose-t. A fejem felett pedig úgy érzem egyre több a viharos felhő.
Mert a szüleim halálfalók.
Mert a Roxfortban tavaly halloweenkor meghalt egy hollóhátas. Aki Rose is lehetett volna.
Ez a gondolat keserű jéghideg zúzmarával és fekete füstfelleggel tölt meg.
De ahogy megpillantom Rose gyönyörű alakját, és sugárzó tekintetét, egy rövid időre ezek a fellegek kissé hátrébb araszolnak, én pedig fürdök abban a meleg paradicsomban, ami Rose-ból árad. Ahogy az ujjaink egymáshoz érnek, szinte magamtól teljesen vadidegen boldogság önt el, amit férfiasan magamban tartok, megőrizve a szokásos Jay fejemet. Na jó, egy elégedett félmosoly azért futja tőlem, ahogy leillantok rá, és az orromba kúszik az a kellemesen és finom aromájú virágillat. Annyival életteltelibb volt már az illata is. Nem olyan halott savanyúan keserves, min amilyen otthon fogadott.
A házunkat benőtte a keserű, és a gyűlölet vegyes elegye, ami olyan elviselhetetlenül fojtogatott, hogy örültem, ha nem voltam otthon. Inkább leléptem és Rosie társaságában voltam, meg fotózgattam minden vackot, csak hogy elkerüljem azt a helyet, azt a szagot. És annak a lehetőségét, hogy már megint összefutok a kibaszott szüleimmel. Mert ezt az egyet rohadtul nem akartam. A képükbe bámulni és állni a jéghideg pillantásukat. Mert akkor tudtam, hogy belém ivódik minden fagy megint. És akkor ismét olyan leszek, aki csak bánt és bánt, és belül tiszta fagy.
- Hogy vagy? Jó napod volt? - rángat vissza Rose vidám hangja a jelenbe, mire megvonom a vállamat.
- Tök jól vagyok, végül is elcsentem egy másodikos csokibákáját. Dumbledore volt benne - mondom, de aztán elvigyorodom. - Na jó, vicceltem. Eltelt. Nem robbantottam fel senkit Bájitaltanon - adok komolyabb választ. Utálom a Bájitaltant, annyira értelmetlen és hülye egy tantárgy. - Éste hogy vagy? Hány ötös kaptál ma? - borzolom meg kedvesen a haját miközben magamhoz húzva megpuszilom a feje búbját. Közben persze nagyban húzom magam után abban reménykedve, hogy egy hülye felnőtt sem áll valami sötét sarokban arra várva, hogy megakadályozza az éjszakai kirándulásunkat.
- Óóó, és milyen érzés prefektusnak lenni? Annyira... illik hozzád - csak megforgatom a szemem, és felsóhajtok.
- Remek érzés. Én vagyok a legsegítőkészebb Mardekáros, nem tudtad? - vigyorodom el. - Mindenki imád - teszem hozzá bólogatva.
Lassan kiérünk a hűvös őszies udvarra, ahol cseppet sem fúj barátságosan a szél, így a sálamat inkább Rose nyaka köré csavarom. Én elvagyok a hidegben, meg ha úgy vesszük... A bőröm alatt is csak a télvihar dúl. Sejtelmesen a lányra nézek.
- Nem is tudom... szabad olyat? Mármint... - pislog rám nagy szemekkel én pedig csak elvigyorodok, majd a két kezem közzé fogva az arcát megcsókolom. Annyira imádtam, olyan aranyosan tudott viselkedni, hogy nem lehetett nem szeretni.
- Jaja, én most csak neked, csak itt, prefektusi jogomnál fogva engedélyezem neked a kijárást - mondom ünnepélyesen, majd kézen fogom, és Roxmorts felé kezdem vezetni. Valahogy erősen kétlem, hogy pont a mai nap történne valami katasztrofális. Nem vozhatja egy ember egyfolytában a bajt.
Az őszi éjjel fekete takaróként borul a tájra, a talpam alatt pedig recsegnek az elszáradt, rezesbarnás, sárgás levelek, ahogy haladunk a Roxmorts felé vezető ösvényen. A távolban néha valami varjú meg ki tudja milyen hülye lény krákogása meg vinynogása hallatszik, szóval a tipikusan sulis éjjeli hangulatába burkolózik az egész táj.
- Elhoztam a gépemet is. Úgysincsen még éjjeli szelfink - mondom halkan, majd lassan a kis ösvényen haladva elérjük a kis tisztást, ami a falu mögött terül el. Az egyik kisebb dombról éppen tök jól lehet látni a felhőfátyolba burkolózó csillagokat. A gépemet előkapva le is fényképezem, és miután az analóg kamerám kiadja a fotót, pár legyező mozdulat után Rose kezébe adom. Igazából az utóbbi időben csak neki csinálom a képeket.
- Remélem tetszik a kilátás.

Ahogy felbukkant Jay, a rideg folyosó sem tűnt hirtelen olyan hűvösnek. Összébb húztam magamon a kabátomat a pulcsim előtt, ahogy az ablakok közt átsuhant a szél, és bár kicsit még borzongtam, már nem is figyeltem erre igazán... csak arra, ahogy Jay egyre közelebb ért, én pedig végre odafészkelődhettem a mellkasához, belesimulva a finom ölelésébe. Mélyen szívtam be az illatát, mintha olyan régen éreztem volna utoljára... dehát már az órák is szinte elviselhetetlennek tűntek nélküle. Ez volt az én bajom... az egyik. Olyan hamar kötődtem, és azokat a szoros szálakat aztán képtelen voltam lazítani... ez történt most is, ez történt mindig. És persze arra nem is akartam gondolni, hogy ez az utolsó évem, hogy mi lesz jövőre... egyszerűbb volt nem gondolni ezekre a dolgokra. A gondolat, hogy egyszer az ő hiánya is annyira fájjon, mint a Charlotte-é, nagyon megrémisztett.
- Tök jól vagyok, végül is elcsentem egy másodikos csokibákáját. Dumbledore volt benne - mesélte Jay, mire kissé rosszallóan pislantottam fel rá. Mhm, hmm... - Na jó, vicceltem. Eltelt. Nem robbantottam fel senkit Bájitaltanon - tette aztán hozzá, amire egyből elmosolyodtam, és belekaroltam. Jól esett még közelebb fészkelődni a hidegben, amely a kabátom alá is bekúszott azért. - Éste hogy vagy? Hány ötös kaptál ma?
Halkan elkuncogva megrántottam a vállamat, a karjának biccentve közben a fejemet. Igyekeztem nagyon halk maradni, nehogy feltűnjünk egy közeli aurornak vagy prefektusnak... bár mindkettőnkön ott lógott a jelvény.
- Nem sokat, sajnos... kezdenek elvonási tüneteim lenni - feleltem. - Viszont én kaptam egy csokibékát otthonról apa egyik levelében, ha gondolod, kinyithatjuk majd együtt... hátha ebben is Dumbledore lesz.
Csak ekkor figyeltem fel arra, hogy merre is megyünk. A hideg erőteljesebben csapott meg, ahogy kiléptünk az udvarra, én pedig akaratlanul is elbizonytalanodva lestem körbe. Persze régen sokszor kilógtunk Charlotte-tal esténként... de az tényleg régen volt. Mintha már az emlékek csak képzelt árnyak lettek volna... de ahogy a fák sötétzöld árnyékait figyeltem, egy kicsit megborzongtam. Zavartam lestem fel Jay arcára, és már nyitottam is a számat hebegni egy sort, de aztán becsuktam... csak tátogni tudtam, mert nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam ünneprontó lenni, mutatni, mennyire nem vagyok bátor... de ez voltam én. Még egy kis szabályszegéstől is a gyomorgörcs kerülgetett.
- Jaja, én most csak neked, csak itt, prefektusi jogomnál fogva engedélyezem neked a kijárást - közölte Jay az aggodalmaimra, aztán már húzni is kezdett, hogy én csak sietősen szedtem a lábamat mellette. Jaj, jaj... hát nem tudom, nem voltam én ebben olyan biztos.
- Ahaaa... Oké, oké... bízok benned - makogtam, de a lelki szemeim előtt igazából már láttam, ahogy az igazgatóiban ülünk néhány auror társaságában... Éreztem a késztetést, hogy megkérdezzem, meddig leszünk idekint, de szerencsére az utolsó pillanatba visszafogtam magamat, és a számba haraptam. Jajj, szedd már össze magad!
Az ösvényt körbevonták mindenféle hangok. Furcsa, ismeretlen hangok... amiktől kirázott a hideg, és csak közelebb bújtam Jayhez, reménykedve hogy nem ugrik elő semmilyen lény a bokrok közül. Ez az út napközben valahogy sokkal barátságosabb és kedvesebb volt.
- Elhoztam a gépemet is. Úgysincsen még éjjeli szelfink - suttogta felém Jay, hangjának finom élétől pedig kicsikét megnyugodtam. Egy egészen picikét... Mert aztán utána riadtan pillantottam körbe, hiába tisztult ki körülöttünk a táj.
- Gyönyörű... - suttogtam, ahogy végre észrevettem a csillagokat. Kicsivel mögötte álltam meg, és amíg ő megcsinálta a képet, újra körbepillantottam. Faleveleket lengetett át a szellő nem messze, a földre pillantva pedig mindenfelé kis gömbök hevertek... Gesztenyék. Igazán ősz volt már, a növények is ezt mutatták. Fellestem újra Jayre, ahogy odaadta a képet, ám ahogy szóra nyitottam a számat, hirtelen az egyik sövény alól egy apró, sötét folt ugrott kis ugrott ki, és áthasított nem sokkal előttünk a pázsiton, hogy ajkaim közül csak egy sikkantás bukott ki, még az ujjaim közül is kihullt valamerre a fénykép. Kellett egy pillanat, hogy a szívem ritmusa rendeződjön, pedig addigra már realizáltam azt is, hogy ez nem valami szörny volt... csak egy elkóborolt cica.
- Merlinre... - krákogtam. - Majdnem szívinfarktust kaptam...
Halkan felnevettem saját magam rémületén, majd a fénykép után kezdtem kutatni tekintetemmel a sötét avarban, de ekkor újabb zörgést hallottam... pont onnan, ahonnan az előbb a macska ugrott ki. És ez olyan hangos volt, hogy nem lehetett a szél... de egy újabb kisállat sem.

mindent újra beborít a jég
20010915

(https://data.whicdn.com/images/259737336/superthumb.gif?t=1474536211)

Rosie

Rose kezét szorogatva valahogy még arról is megfeledkezem egy pillanatra, hogy rohadtul óvatosnak kéne lennem, ha nem akarom hogy megbaszanak minket a járőröző aurorok, de mellette valahogy egy részem csak beletompul abba a kellemesen meleg és békés pillanatokba, amiket az ő jelenléte okozott. Nem volt félelem, nem volt a fojtogató jég a torkom körül és még a szüleim nyomasztó jelenlétére is nagy ívben tojtam. AHogy arra is, hogy jövőre elballag én meg még rohadtul itt maradok még pár évig. Fasza.
De ezt mos elengedem, és csak húzom magam után az őszies éjszakai derengésben, hogy legalább egy pici nyugalmunk legyen, ami amúgy elég nehéz főleg hogy minden sarkon rád mered egy karótnyelt auror, vagy egy tanár vagy a többi diák.
- Viszont én kaptam egy csokibékát otthonról apa egyik levelében, ha gondolod, kinyithatjuk majd együtt... hátha ebben is Dumbledore lesz - elvigyorodom, és közelebb vonom magamhoz, ahogy átvágunk a sötétlő utcákon.
- Már egy egész vitrint be lehetne rendezni a Dubledore-os képekkel. Igazán lehetne bennük valami érdekesebb varázsló vagy boszorkány is. Olyan, ami nincsen meg ötvenszer. Gyerekként mit meg nem adtam volna egy Nicolas Flameles kártyáért. Tök ritka volt - magyarázom csak úgy. Igazából elsőévesként nagyon nagy slágere volt ennek még, sokat szórakoztam a barátaimmal ezzel, hogy betegre vettük magunkat csokibékával, aztán csak bosszankodtunk, hogy mind a hármunknak már megint Dumbledore volt a képen vagy Mafalda, vagy valami béna Minisztériumi tag.
Ahogy kiérünk a falu melletti hegyekhez, a szívem valamiért már megint összeszorul, mintha valami furcsa baljóslat járna át megint a tagjaimat, úgy ahogy átjárta amint átsétáltam Rose mellett a Roxfort folyosóin, de csak betudom inkább makacsul megint annak, hogy éjszaka azért igazán normális, hogy az emberbe ennyi életösztön szorul, hogy ugrásra észen vár valamit. De inkább elhessegetem ezt, és csak belevigyorgom a fényképezőbe, ahogy egy esti szelfit csinálok magunkról. A kép éppen alkapta, ahogy a fények átszűrődnek a felhőkön és mögöttem Rose elpillant valamerre. Hangulatos, már-már varázsos kép lett belőle. Nem is igazán fogllakozom a neszekkel, betudom őket az állatoknak, meg az egyéb varázslényeknek. De azért odalépek, Rose mellé, és megsimítom a hátát.
- Nyugi, ha megtámad minket egy pocok, vagy valami hülyeség, megvédelek.
Aztán ahogy ezt mondom, Rose felsikkant, miközben valami állat ugrik elő valmamelyik bokorból, én pedig vigasztalóan magamhoz ölelem.
- Merlinre... Majdnem szívinfarktust kaptam... - motyogta, mire vígasztalóan megcsókoltam.
- Bocsi, talán valami világosságot illett volna idevarázsolnom - dünnyögöm, majd a következő pillanatban ismét zajokat hallunk. De ezek nem zizegések, és nem is állatmotoszkálás. Ezek léptek zaja, amik egyre közelebbről jönnek. Rose elé állok, és felkészülök, hogy egy kötekedő aurorral találom magunkat szembe.
Két sötét köpenyes alak áll meg előttünk egy magasabb és egy alacsonyabb, én pedig védelmezően megfogom Rose kezét, miközben mindenfélét kitalálok, hogy kimagyarázzam magunkat a helyzetből. Az aurorok szeretik azt hinni, hogy a diákok hülyék.
- Na hát szabad ilyen késő este itt bóklászni a sötétben? - szólal meg az alacsonyabbik auror, mire megfagy az ereimben a vér. A hang tulajdonosa lassan felemeli a kezét és hátradobja a fején lévő csukját, hogy aztán egy jéghideg szempárral találjam szembe magamat.
- Mit kerestek itt? - csúszik ki a számon a kérdés, miközben minden tagom megfeszül, miközben egyre jobban szökik ki belőlem a melegség és a fény.
- Meg akartunk látogatni, hogy hogy is mennek a dolgok. A rendes szülőket érdekli, hogy van a gyerekük, nem igaz, drágám? - néz anyám a másik alakra. Apám őszülő szakállas arca és dermesztő hideg tekintete mered rám. Apám azonban válasz helyett Rosera pillant, és most tűnt fel hogy eddig nem is foglalkoztak vele. Hogy csak most sodortam igazán életveszélybe.
- Úgy látom nem fogalmaztam világosan a tavasszal.

- Már egy egész vitrint be lehetne rendezni a Dubledore-os képekkel. Igazán lehetne bennük valami érdekesebb varázsló vagy boszorkány is. Olyan, ami nincsen meg ötvenszer. Gyerekként mit meg nem adtam volna egy Nicolas Flameles kártyáért. Tök ritka volt.
Mosolyt csalt az arcomra az, hogy Jay beszélt és beszélt. Szorosabban húzódtam oda mellé oldalról, és belélegezve az illatát, kiélveztem azt ahogy megnyílik és belecsöppenünk kettőnk különleges, apró kis világába. Nem volt senki más körülöttünk, csak mi ketten és a kellemes csend, ami uralkodott mindenfele amerre jártunk... és persze izgultam, mint mindig, hogy mindjárt ránk akad egy auror aki majd aztán jól leszid bennünket, de mintha ma este elkerült volna mindenféle szerencsétlenség. Ettől pedig csak még jobban mosolyogtam.
- Nekem anyukám fél a csokibébáktól... bár nem mondom, elég kellemetlen, amikor összeugrálják a házat - kuncogtam fel röviden, ahogy kissé szorosabban fontam karjai köré az enyémet, arcomat egészen belenyomva a vállába. Néha elbizonytalanodtam, vajon őt zavarja-e a folytonos bújásom, az, hogy mindig közel szerettem volna lenni hozzá... ugyanakkor abban is elég biztos voltam, hogy benne is egyre több meleg rész van, a jeges külső alatt, amelyet mindenki felé mutogatott. Valahol ezt nem is bántam igazán... élveztem azt, hogy velem olyan, amilyen, különlegesnek éreztem magam tőle. - Apa egy időben sokszor hozott haza nekem varázsédességeket. Anyát teljesen kiakasztotta.
Aztán egy idő után nem ő, hanem Charlotte volt az, aki direkt szerette ezzel idegesíteni anyut. De ezt végül nem említettem meg... Inkább csak gyönyörködni kezdtem a tájban, ahogy szép lassan kiértünk a kastélyból. A minket körbevevő fák és cserjék elkezdtek sűrűsödni, ahogy mi csak egymásba merülve, jelentéktelen dolgokról beszélgetve sétáltunk egyre távolabb az iskola falaitól. De valamiért most még ez sem zavart... igazából nem gondoltam, hogy lesz valaha még egy olyan ember, aki mellett ennyire biztonságban érzem majd magam. Olyan lehetetlennek tűnt... és mégis itt volt.
Aztán hirtelen a semmiből előszökkent valami macskaszerűség, én pedig majdnem meghaltam. Úgy értem, tényleg... a szívem még akkor is a torkomban dobogott, amikor Jay már nyugtatni próbált, ahogy pedig zaklatottan fellestem rá, láttam, hogy ő bezzeg meg se rezzent. Hát persze, hogy nem... csak én vagyok ilyen ijedős...
- Bocsi, talán valami világosságot illett volna idevarázsolnom - mondta, én pedig kifújtam a levegőt, hogy megnyugtassam magam. Csak egy macska, csak egy macska!
- Szerintem akkor is megijedtem volna... - ingattam meg a fejemet egy apró kis nevetést is hallatva mellé, csak hogy jelezzem neki, szerintem is szánalmas vagyok, de aztán újabb mocorgás támadt, amire összerezzentem. Egyből Jay arcára lestem egy kis megnyugtatásért... de ezt most nem találtam. A rajta átfutó feszült pillantás pedig csak még idegesebbé tett.
- Mi az? - suttogtam oda neki, de a válasz talán nem is tőle, hanem már a hátam mögül érkezett.
- Na hát szabad ilyen késő este itt bóklászni a sötétben? - A mély hang éle végigborzongott a hátamon, és beharaptam az alsó ajkamat, ahogy lassan hátrapillantottam. Két magas, sötét alak állt nem messze tőlünk, de egyelőre mindkettejük arcát csuklya borította... ami határozottan nem volt megnyugtató. Aztán az alak, akit nőnek sejttettem, lassan felemelte a kezét és lelökte a vonásait fedő lepelt, erre pedig összerándult a gyomrom. Mi a... nem... ez nem lehet... ugye?
- Mit kerestek itt? - nyeltem egyet, hallva Jay hangjában a feszültséget, és nem mozdultam. Nem húzódtam hozzá közelebb vagy távolabb... Csak az apját figyeltem, akinek vonásai szinte tökéletesen tükrözték Jay arcát, leszámítva persze az arcszőrzetet. Ezek a szemek azonban sokkal hidegebbek voltak, sokkal élesebbek.
- Meg akartunk látogatni, hogy hogy is mennek a dolgok. A rendes szülőket érdekli, hogy van a gyerekük, nem igaz, drágám? - Óvatosan pillantottam fel Jayre, hátha leolvasom róla, hogy tudja-e, mit kéne most tennünk vagy mondanunk... de nem találtam semmit. Engem pedig kezdett túlságosan megbénítani az aggodalom és a félelem.
- Úgy látom nem fogalmaztam világosan a tavasszal.
Tavasszal? Zavart pillantást vetettem a fiúra, akkor azonban a nő - az anyja, biztos voltam benne, hogy ő az anyja - közelebb lépett, nekem meg ettől megrándult a gyomrom. Egy kicsit reflexből hátráltam, de erre ő csak egy furcsa, keserű kis mosolyra húzta a száját.
- A szőke azért jobb falat volt, nem gondolod, Mike? - kérdezte negédesen, mire végigfutott rajtam a hideg újra, és ahogy még közelebb húzódott, én úgy léptem ismét hátra. Erre pedig egyenesen felnevetett. - Ne félj, angyalkám, nem foglak megharapni! Rose a neved, igaz?
Nyeltem egy kicsit, ahogy Jay felé pillantottam, és úgy döntöttem, nem válaszolok. Merlinre... miért tudja egyáltalán a nevemet?

mindent újra beborít a jég
20010915

(https://data.whicdn.com/images/259737336/superthumb.gif?t=1474536211)

Rosie

Rose közelében minden olyan más volt,mmintha teljesen másik ember lettem volna én is, ez pedig teljesen összezavart, és furcsa volt. Nagyon furcsa, mert ő volt az első olyan lány, az első olyan ember hosszú idők óta, akit nem akartam elveszíteni, aki mellett elengedtem a bennem dúló fagyos hangot, ami csak azt zsizsegte a fülembe, hogy bántani fogom őt is, mert ilyen vagyok. Mert ez vagyok én, aki képtelen másokkal sokáig jól meglenni, mert olyan vagyok mint az anyám vagy az apám- Elengedtem ezt a hangot és makacsul kapaszkodtam Rose nagyfényes mosolyába, a kellemes hangjába, a virágillatába.
- Nekem anyukám fél a csokibébáktól... bár nem mondom, elég kellemetlen, amikor összeugrálják a házat. Apa egy időben sokszor hozott haza nekem varázsédességeket. Anyát teljesen kiakasztotta - mondja Rose, én meg csak megeresztek egy mosolyt felé, és gyengéden megborzolom a haját. Annyira édes volt, amikor magyarázott, ahogy hozzám bújt, és talán nem is tudja, hogy emnnyire szerettem ahogy közelebb araszolt hozzám, mert inden egyes kis cselekedetével szebbé tett mindent, és a világ nem volt olyan kibaszott hideg. És azt hiszem már kezdtem megunni, hogy folyton fázom.
Elhessegetem a képeket, hogy emnyire nem ilyenek az én szüleim. Hogy mennyire megkeserítették az egész gyerekkoromat, az életemet, a háborúban és azon túl is. Minden egyes emlékfoszlány róluk csak egy mérgező tüske volt bennem. Inkább csak lehunyom a szememet és homlokomat Rose dús fürtjeibe fúrom, hogy a bársonyos illata kimossa a szememből és a szívemből ezeket a szálkákat.
- Hát, úgy tűnik az apukád igyekezett minden jó dologgal elhalmozni - dörmögöm, egy kis sóhaj kíséretében. - Menő lehetett - teszem hozzá, majd a kezem végigfuttatom Rose kabátba bújtaott karján hogy megfogjam az ő kezét, és egy kicsit megmelengessem az ujjait. - Legközelebb hozok kesztyűt is - mondom vigyorogva, de aztán az egész békés pillanat félbe szakad.
Mintha ketté vágták volna.
Mert megjelentek a szüleim.
És már megint mindent tönkre tettek.
Érzem, hogy Rose befeszül, és sejtem, hogy ennek nem lesz jó vége. Az anyám egyszerűen csak ott állt, és ahogy a fehéről lesiklik a csuklya a szőke, vékony szálú hajszálai szinte a vállára omolnak, a hideg szemeivel pedig fagyos mosolyt vet Rose felé, aki hátrál egy lépést. Elé kellene álnom, de egyszerűen olyan, mintha megint megfagynék, és belefegynék az időbe.
- A szőke azért jobb falat volt, nem gondolod, Mike? - apám erre csak gunyorosan felhorkan, és összefonja maga előtt a kezét, de a tekintetem megakad az ujjai között szorongatott pálcáján. Basszameg, basszameg, basszameg. Nyelek egy nagyot, és hirtelen próbálom magam összeszedni.
Reagálj, már Jay. Csinálj valamit!
- Ne félj, angyalkám, nem foglak megharapni! Rose a neved, igaz? - és a következő pillanatban a vékony ujjai közzé kapja Rose arcát, végigfuttatva a vörös műkörmeit a bőrén. - Óó, milyen puha a bőröd, Jayce mindig is szerette az ilyen bársonyos bőrű lányokat. A szöszi is egészen addig fogllakoztatta, míg nem történt vele meg az a bizonyos kis baleset, igaz? - kérdezi és a hangja a negédesből egészen irreálisan vált át valami gonosz kegyetlen hangszínné, én pedig nem tudok magamon uralkodni. Előre lépek, és megtaszítom Roset, hogy kikerüljön az anyám karmai közül, mert látom, hogy már ő is a pálcájával szórakozik közben. A karom Rose hasának üttközik, úgy tolom hátra, de nem nézek rá. Ha nagyon védem megtámadják. Ha látják, hogy fontos nekem, megtámadják.
A kurva életbe.
- Ő csak egy újabb csaj, akivel szórakozom. Rose, vagy Rosalinda vagy Sara, nem mindegy, mi a neved? - találom meg a hangomat. Azt a hangomat, amit ők akarnak hallani.
- ÓÓó, tényleg szórakozol? Akkor hadd lássuk, hogyan is teszi a mi kis édes fiunk - húzza kegyetlen mosolyra a száját az anyám, én pedig reménykedem, hogy Rose hallja mit akarok.
Tűnj el innen, tűnj el. Kérlek Rose, fuss.
- Privát dolgom, hogy mit csinálok, szóval... - kezdem, de az apám egy intéssel félbe szakít, és közelebb jön a sötét őszes szakállával és a hideg kékjével bámul rám.
- Hogy játszol, fiam? A szoknyájuk alá nyúlsz? Vagy elcsened a cukorkájukat, ahogyan régen is? Mutasd meg. Mutasd meg milyen férfi lett belőled, és szórakozztass el minket - s azívem a fülembe dobog, és képtelen vagyok bármit is csináli. Velük szembeszállni nicsen meg az erőm, én pedig gyűlölöm magam, amiért ilyen gyáva vagyok.
- Égesd meg - parancsolja az apám, én pedig úgy érzem ezzel mindent kihúznak a talpam alól. - Tudod, hogyan kell, nem? Hadd legyen rád büszke az anyád. - markolja meg a vállamat és Rose felé fordít.

Olyan jó volt visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még mindig rendben volt. Amikor még meg sem fordult a fejemben az, hogy bármikor is lehetne rosszabb. Amikor elhittem, hogy az élet egyszerű... mert olyan egyszerű volt elhinni. Persze, mindenhonnan ezt halljuk, az élet kiszámíthatatlan, és hogy borzalmas dolgok történnek... de ezt igazából nem hisszük el addig a pontig, amíg valami tényleg nem történik. És velem is pont ugyanez történt.
- Hát, úgy tűnik az apukád igyekezett minden jó dologgal elhalmozni. Menő lehetett - aprón bólintottam a szavaira, és ahogy megfogta a kezemet, kicsit közelebb simultam hozzá. Valóban az volt... menő és egyszerű... minden egyszerű volt. Persze nem mondom, Jayjel a dolgok is kezdtek kicsit vidámabb vizekre evezni. De én már egy kicsit féltem belenyugodni ebbe... abba, hogy minden kezd jó lenni. - Legközelebb hozok kesztyűt is.
Elmosolyodva simítottam arcomat Jay mellkasához, hogy érezzem az illatát és a belőle áradó meleget, közben pedig lepillantottam az ujjainkra. Minden olyan kellemesen békés volt... de ez csak egy pillanatig tartott. Egy nagyon rövid pillanatig.
Feszülten bámultam rá a két, Jayhez elég sok külső vonásban hasonlóságokat mutató felnőttre, akiket félig csuklya fedett. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, próbáltam összerakni... és azt kívántam, bárcsak nehezebb lenne. Mert nem akartam meglátni a nyilvánvalót... Úgy látszik, ez egy ilyen dolog volt nekem. Hisz mindig ezt csináltam, nem?
- Ne félj, angyalkám, nem foglak megharapni! Rose a neved, igaz? - Nyeltem egy nagyot, ahogy a nő jéghideg ujjai hirtelen az arcomat érintették, és kicsit megfeszültem, még ha elhúzódni nem is volt erőm. - Óó, milyen puha a bőröd, Jayce mindig is szerette az ilyen bársonyos bőrű lányokat. A szöszi is egészen addig fogllakoztatta, míg nem történt vele meg az a bizonyos kis baleset, igaz?
Bizonyos kis baleset... mégis milyen baleset? A szívem hevesebben kezdett verni, és riadt pillantással lestem át Jay felé. Ő pedig addigra már közelebb is lépett, aztán váratlanul odébb taszított, hogy levegőért kaptam. Az előbbi idilli hangulat másodpercek alatt tűnt el... nem maradt más, mint a vad, jeges valóság, amitől annyira féltem.
- Ő csak egy újabb csaj, akivel szórakozom. Rose, vagy Rosalinda vagy Sara, nem mindegy, mi a neved?
Csak bámultam Jay hátát, ahogy még hátrébb tolt. Az agyam egy hátsó szegletében felserkentek a szavak: csak a szülei miatt csinálja, de mégse voltam képes igazán elhinni. Önszántamból léptem távolabb, talpam alatt ropogott az avar, fülemben pedig hallottam, ahogy száguld a vérem az ereimben.
Körbelestem, hátha találok egy utat valamerre, amerre menekülhetek a helyzetből. El akartam tűnni... minden erőmmel el akartam tűnni innen, vissza szépen a hálókörletbembe... minek is jöttem el? Tudhattam volna, hogy valamilyen módon úgyis rossz vége lesz... Merlinre, kérlek...
- Hogy játszol, fiam? A szoknyájuk alá nyúlsz? Vagy elcsened a cukorkájukat, ahogyan régen is? Mutasd meg. Mutasd meg milyen férfi lett belőled, és szórakozztass el minket. - Megborzongtam Jay apjának a szavaira. Hogy mondhatta ki ezeket a szavakat ilyen... rezzenéstelenül, ridegen? Jay alakját figyeltem a háta mögül, de addigra már jó pár lépésre jártam tőle.
- Égesd meg! Tudod, hogyan kell, nem? Hadd legyen rád büszke az anyád. - Ahogy Jay felém fordult, riadt szemekkel bámultam vissza rá. Éreztem, hogy remeg a kezem, ahogy a kabátzsebembe vándorolt, a pálcám után kutatva... Hogy is bízhattam meg benne? Hogy bízhattam benne?! Nem szólt... nem szólt semmit a szüleiről, nem tudtam, én... Charlotte nem engedte volna, hogy belekeveredjek ebbe. Ő tudta volna. Ő mindent tudott... rábíztam volna az életemet is, de ő már messze járt, nagyon-nagyon messze.
Reszketett a kezem, ahogy előkaptam, vörösberkenye pálcámat pedig magam elé szegeztem. Tudtam, hogy nem lenne merszem átkozni... de felsorakoztattam fejemben minden egyes rontást és védőbűbájt, amit csak ismertem.
- Ne gyere közelebb... - suttogtam, de a hangom olyan vékony volt, talán el se jutott tisztán Jayig. A tekintetemet is elkaptam felőle... képtelen voltam tovább figyelni őt. A szívembe fájdalmasan mart bele a tekintete... és most ezt nem hagyhattam. Vissza kellett jutnom a kastélyba... ezt ismételtem magamban, amígnem végre mély levegőt vettem, és megpördülve futni kezdtem a fák között. Nem tudtam pontosan, merre megyek... a falu gyér fényeit kerestem tekintetemmel, mert onnan eljutni az iskoláig már nem volt nehéz. Közben pedig a szívem rémülten dobolt a mellkasomban, hogy minden egyes lépésnél úgy éreztem, most biztosan kiszakad.

mindent újra beborít a jég
20010915

(https://data.whicdn.com/images/259737336/superthumb.gif?t=1474536211)

Rosie

Mennyire érdekes, hogy az ember milyen hamar darabokra törhető. Hogy a bizalom mennyire vékony, és egy szepillantás alatt mindent beborít a jégvirág. Hogy mennyire, de mennyire elképes mérgesedni egy kapcsolat úgy, hogy az sose jöjjön helyre. Büszkének kellene lennem, mert ezt nevelték belém, a szüleim? Büszkének kellene lennem, hogy képes vagyok a szavaimmal embereket megkéselni?
Nem, nem vagyok rá büszke mégis úgy működöm, mintha csak automata lennék. Tönkre tettem, talán az első gyerekkori szerelmem kapcsolatát, és úgy elfojtottam, hogy sose javuljon meg köztünk a helyzet Sierrával, és most ugyan így tönkre teszek mindent, ami szép volt és jó Rose-val. Nem érdemelek meg jó embereket, mert nem tudom őket megvédeni. Sem a szüleimtől, sem pedig önmagamtól. Nem érdemelek meg kedvességet, mert arra úgyis jeges vágás a válasz. És azt hiszem, ahogy Rose rettegett szemébe pillantok, tudom, hogy elveszettem őt is.
Azt kívántam, hogy egy picit lásson belém. Azt kívántam, hogy lássa, ahogy fuldoklom. Azt kívántam, hogy vegye észre nem akarom bántani. És egy másik részem ugyan úgy kívánja az ellenkezőjét. Hogy ne is akarjon meglátni. ne akarjon a közelembe jönni, ne akarjon rám nézni. Mert mellettem nincsen biztonságban. Hadd legyek csak számára is egy elmúló emlék, ami egyre csak kifakul, és hadd legyek valami ismeretlen idegen. Mert csak akkor lesz biztonságban tőlem.
Az apám vasmarokkal fogja, és szorítja a vállamat, én pedig megremegek alatta. Kezemet meglendítem és a pálcámat Rose felé emelem, mert ha nem teszem megöli. ha nem teszem, ha nem látja, hogy bántani akarom, megöli. Ha nem is most, de egyszer utána mennek, megkeresik és megölik.
Azt pedig nem tudtam volna elviselni. Hallom, ahogy suttog, és lehunyom a szemem, hogy ne is lássam, ahogy elszalad.
- Nahát fiam, csalódtam benned. Azt hiszem lesz miről elbeszélgetünk a téli szünetben, mert ugye hazajössz? - suttogja anya a fülembe. Még mást is mondanának, ha nem hallanának meg egy aurort a közelben neszezni.
Halk pukkanással eltűnnek, mintha itt se lettek volna. Én meg egyedül maradok, és ordítani tudnék.
De nem teszem.
Rose után mehetnék, mert tudom, hogy meghallgatna, és talán... talán mert ő olyan kibaszott kedves, megértene.
De nem teszem.
Csak magam maradok, és zsebre dugom a kezemet, úgy bámulok a domb alatt elterülő Roxmorts falujára.
És lassan, de biztosan porig égetem a közös emlékeinket, kezdve az állomásnál való találkozásunktól. Elégetem, hogy ne fájjon. Elégetem, mert mindent lassan újra beborít a jég.
Én pedig magam maradok.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

új fények

(https://i.pinimg.com/originals/fa/57/5a/fa575a0703616dabfa92fb76e60fe500.jpg)

2001. december 31. – 2002. január 1.
Cassen

„Call it magic
Call it true
Call it magic
When I'm with you”

Nem akartam nyálas lenni, meg semmi túl romantikus… de valahogy az év utolsó napját inkább töltöttem volna kettesben vele, mint mondjuk az apjával meg Fraserrel. Talán azért, mert a karácsonyi családi program volt és az úgy is volt rendjén igazából, ezt viszont magamnak akartam teljesen. Kölcsön kértem anyámék sátrát, amivel annak idején egy csomó környékbeli erdőt bejártak, egy kisebb háznak megfelelő berendezés volt benne, ráadásul jól fűthető volt, így télen sem fázhattunk meg.
Mielőtt lementem volna Cassenhez gondoskodtam a díszkivilágításról, a pezsgőről, amit a kisasztal közepére helyeztem jégben. Étel mondjuk nem sok volt, csak amit otthonról hoztam el, meg egy kis epercsokival – a mi esetünkben fehércsokival. Az egyik csoporttársam szerint a lányok legalább annyira megvesznek érte, mint az új fehérneműért. Végül is az a tipp tökéletesen bevált… Cassen egyértelműen örült neki és még fel is vette egyszer-kétszer, mikor találkoztunk.
A kis tükörhöz léptem, ami pont a bejáratnál kapott helyett. Végig simítottam a hajamon, hogy minden tincs pontosan úgy álljon, ahogyan kell. Tudtam, hogy jól nézek, jó régóta tisztában voltam ezzel… de cicamica más volt. Nem csak egy csaj, akit le akartam venni a lábáról, hanem szó szerint a mindenem. Ha nem voltunk együtt majdnem megállás nélkül rajta kattogott az agyam és alig vártam, hogy magamhoz ölelhessem. Abban a percben is éppen így éreztem, ahogy végig simítottam a hajamat… aztán szépen megigazítottam a fekete szövegkabát gallérját. Csak biccentettem a tükörképem felé, mikor végre elégedett voltam, majd egyetlen mozdulattal, kicsit előre dőlve kimásztam a sátor bejáratán.
Már csak tíz perc volt, hogy a kis ösvény végéig lesétáljak és ott találkozzunk. Averyék házának hátsó bejárata éppen arra az erdei útra nézett, ahonnan könnyen meg lehetett közelíteni a hegyeket, talán csak egy pár perccel volt hosszabb az az út, mint ami Roxmorts szívéből vezetett erre a területre. Nem akartam hoppanálni, hiszen jól esett a séta.
Hideg volt, a hó kis foltokban még megmaradt a fák között. A levegő frissítő volt, éreztem, ahogy szinte pirosra csípi az arcomat, ez azonban még mindig jóval kellemesebb, mint a nyári forróság. Valójában mindig úgy éreztem, hogy télen vagyok igazán elememben. Szerettem a hóesést, a hideg… és ilyen időben még Cassent is sokkal, de sokkal könnyebb volt rávennem, hogy bújjon hozzám egy kicsit melegedni.
Hamar elértem az ösvény végére, jóval korábban, mint ahogy őt vártam. Ezért csak megálltam az egyik fánál, neki döntöttem a hátamat és rágyújtottam egy szál cigire. Hosszan fújtam ki a füstöt a hideg téli éjszakába. Így pillantottam el a házuk felé. Nem sok fény tört ki onnan, talán nem a hátsó helyiségekben voltak, vagy Fraser és Elliot bealudtak, mielőtt Cassen elindult volna… megborzongtam még csak a gondolatra is. Valahogy nem tudtam őket leképzelni együtt, habár határozottan jobban támogattam ezt a felállást a réginél. Az a Forest jó nagy darab medve volt… simán leütött volna.
Ahogy ezeken a dolgokon agyaltam, megint a ház felé pillantottam és mintha láttam is volna a szőke tincseket megcsillanni a holdfényben. Nem mozdultam, csak még egy adagot magamhoz vettem a keserű dohány füstjéből, azt várva, hogy majd amint megérkezik megölel.

JASPER
(https://i.pinimg.com/564x/45/3f/2d/453f2de000ead5d6ad3c771b3bad7a98.jpg)
2001. december 31; 2002. január 1
o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/1e/4f/e7/1e4fe7ee24a1b6d5ad021b9f17cb081c.jpg)

Még egyszer óvatosan végighúztam ujjaimat a szőke tincseim közt, hogy azok aztán puhán hulljanak le a vállamra. Még mindig remegett egy kicsit a kezem, ahogy megérintettem a fehér pulóver anyagát, és próbáltam nem kiérezni a vér szagát, ami a levegőben terjengett. Vagy talán már mégsem... Fogalmam sem volt, csak az agyamba itta be magát ennyire és megőrültem kicsit, vagy tényleg itt volt. Többször dörzsöltem át magamat tusfürdővel, mire végre nagyjából tisztának éreztem a bőrömet, és még így is...
Halk kis sóhajjal nyúltam a parfümért, hogy egy keveset fújjak a nyakamra. Nem sokat, az édes illat épp csak körbeölelt egy pillanatra, mielőtt hozzászoktam volna és eltűnt a levegőben. Úgy löktem el aztán magamat a tükör elől, hogy még megcirógassam Wampi fejét, aki az ágyon nyújtózkodott, majd lassacskán kiinduljak végre az előszobába a kabátomért.
Nem is bántam, hogy végülis nem itthon szilvesztereztünk. A délelőttiek után... még mindig zaklatott voltam kicsit, szerettem volna a lehető leghamarabb Jasper karjai közé simulni, hogy ott egy kicsit legalább elfelejtsem a dolgokat. Nem voltam biztos a programban... nem árult el sokat, csak valami sátorozást említett. Engem mondjuk amúgy sem kifejezetten érdekelt, hova megyünk, a lényeg csak annyi volt, hogy együtt legyünk.
Gyorsan bújtam bele a kabátomba és bakancsomba. Már egész sötét volt a ház, Elliot és Aiden a hálóban voltak, én meg elgondolkodtam, hogy beszólok, hogy előre is boldog új évet kívánjak, de... de nem, inkább mégsem. Inkább nem akartam látni, ami odabent folyhat.
Kilépve a hideg, kissé csípős levegő fogadott, amire megborzongtam kissé. Úgy húztam össze mégjobban a kabátomat, aztán csak visszabűvöltem a zárat az ajtóra, úgy indultam el az ösvény felé, ahová a találkozót beszéltük meg. Jól esett beszívni a friss levegőt, nemsokára pedig kis is szúrtam Jasper az egyik fánál álldogálni. A gyomrom már csak a látványától is összerándult kissé.
Pár másodperc múlva már a nyakába is vethettem magam. Nem zavart a cigije, ha addigra nem dobta el, szorosan öleltem át, ujjaim bele is markoltak a szövetkabát vastag anyagába, úgy nyomtam hozzá arcomat. Hagytam, hogy a füsttel keveredő illatától egészen elfelejtsem a délelőtt kellemetlen emlékeit.
- Szia... - suttogtam bele a kabát anyagába, még a szememet is lehunytam néhány másodpercre, és csak öleltem. Kellett ez a hosszas pillanat, hogy helyrebillenjen kicsit a lelkibékém. Úgy húzódtam el aztán kisvártatva, de nem engedtem el, ujjaim a kabát gallérjára csúsztak, ott simítottam végig. Végigjárta tekintetem az arcát, a világos szemekben épp csak Roxmorts távolabbi fényei csillantak meg, de hirtelen minden olyan kellemesnek és nyugodtnak tűnt... Ujjaim picit megszorultak a gallér anyagán, úgy húztam magam felé, hogy összeérjen az ajkunk. Nem akartam még mesélni a napom eddigi feléről... nem akartam egyből elrontani a pillanatot. Az ő jelenlétét akartam kiélvezni.
A rövid kis csók után lestem újra fel az arcára, márcsak ennyitől is sokkal jobb lett a kedvem.
- Mehetünk? - kérdeztem halkan, és mögé pillantottam az ösvényre, ahol persze még nem láttam semmit. Mindenesetre már izgultam, mivel készül.

új fények

(https://i.pinimg.com/originals/fa/57/5a/fa575a0703616dabfa92fb76e60fe500.jpg)

2001. december 31. – 2002. január 1.
Cassen

„Call it magic
Call it true
Call it magic
When I'm with you”

Figyeltem ahogy közeledik a ház hátsó ajtajától Cassen. Még ebben a sötétségben is tökéletesen kivettem a hajában megcsillanó ezüstös fényt, ahogy hosszan szívtam meg a cigarettát, hogy aztán a füstöt magam elé fújva, ismét a szemközti fák törzseit vizsgáljam. Azt mondják az erdők veszélyesek éjszaka, de bennem egy csepp félelem sem volt. A növények és a vadállatok nem keltettek semmiféle aggodalmat, ráadásul a bal kezemben ott lógott a pálcám is a combom mellett.
Ahogy közelebb ért Cassen, a cigaretta bűzét elnyomta a finom parfüm. Hagytam, hogy átkaroljon, belemarkoljon a kabátom anyagába, én meg a pálcát tartó kezemmel végig simítottam a hátán.
– Szia… – Suttogta a köszönést a kabátomba, miközben én finom csókot nyomtam a tincsek közé. Hát ezért vártam ennyire ezt az estét. Szerettem, ahogy az illata megtölti az orromat, ahogy a bőröm alatt érzem a tincseket, a puha bőrt… ez volt a minden.
– Végre, Cassen… rengeteget vártam… – mormogtam a szőke szálak közé. Lehunytam egy pillanatra a szememet, csak élvezni akartam a közelségét. Akárhányszor visszamentem a kollégiumba, vagy otthon voltam nélkül úgy éreztem magam, mint aki meztelen. Talán hülye hasonlat, de akárhogyis, igaz volt. A kapcsolatunk ősz óta még komolyabb irányt vett, hiába nem tanultunk egy helyen, a heti találkozások, a rendszeres levelezések valahogy közelebb hoztak minket még inkább egymáshoz. El sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Ekkor nézett rám, éreztem, hogy a gallért szorítva közelebb húz és engedtem neki, hogy elvegye a csókot, amire vágyik. Rövid volt, mégis olyan finom, hogy csak az ajkai közé sóhajtva húzódtam hátrébb.
– Mehetünk?
Bólintottam és finoman az ujjai közé fűztem az enyémeket. Így kezdtem húzni az ösvény felé, amit egy pillanattal korábban éppen csak megnézett magának. Előre szegeztem a pálcámat és egy Lumost intve magunk elé kicsit megvilágítottam a hidegtől fagyott, poros utat. Ezen indultam el egyenesen a sátor irányába. Direkt eldugott helyre pakoltam le, hogy teljesen kettesben lehessünk, de azért arra ügyeltem, hogy az ösvényről könnyen megtalálható maradjon. Ha odaérünk, úgyis levédem annyira, hogy senki se találhasson ránk.
– Nem kell sokat sétálni innen… – magyaráztam, csakhogy megnyugtassam, nem megyünk el a roxforti birtok határáig. Az erdőnek azon a részén már vérfarkasok és mindenféle más állat is lehetett… vagy veszélyes lény. Jobbnak láttam ezen a területen maradni, ahol csak az átlagos vadvilág található meg.
– Milyen napod volt? – kérdeztem, hogy csevegjünk egy kicsit és ne azzal foglalkozzunk, hogy amúgy idekint eléggé hűvös van. Azért közelebb húztam Cassent és inkább a vállánál karoltam át. Amilyen aprócska volt, hát minden esélye megvan, hogy esetleg megfázik.

◊ Ça va? ◊
2002.05.10.
(https://cdn.shopify.com/s/files/1/2527/4000/products/wicked_good_co_1_600x.png?v=1579642452g)
◊ Serena ◊
Mindig csak előre

zene ◊ Cuatro Vientos (https://www.youtube.com/watch?v=7UgVqlakdAw&ab_channel=Danit-Topic) outfit ◊ lookbook (https://i.pinimg.com/564x/be/a5/21/bea521500e79649c765c75dc039f9d5d.jpg)

Még csak 15 perce gyalogolunk felfelé, de én úgy érzem, nem bírom sokáig. Az elmúlt időszakban a lábaim kissé nehezn tudják követni a tempót. A szent mungós gyakorlatom óta estére, például néha csak úgy összecsuklanak. És az elmúlt két hétben mégcsak semmi érdekes esetet sem láttam. Beraktak a földszintre a varázstárgyasokhoz. Üstrobbanás, karambol, Weasley játékok okozta béna sérülések. Igen, ezek a Weaslyék jól feltörtek. Bár ezzel egyáltalán nem leptek meg, emlékszem még, hányszor volt lezárva a Roxfortban egy egy folyosó rész, vagy terem a csínytevéseik miatt. Mikor eszembe jutnak, azért csak elmsolyodom, de mikor az óra számlálója vánszorog, és a nyolcadik ugyanolyan robbanó izé miatt kell a gyerek arcáról eltűntetni egy büdös fekélyes cuccost, akkor sokkal kevésbbé tűnik murisnak a dolog. Ezért is gondoltam, hogy jól esne egy kis kiruccanás Serenával. Már elég rég óta ismerjük egymást, de valahogy sosem töltöttünk együtt igazán sok időt. Mondjuk ez elmúlt években én inkább a dokinál töltöttem az szabadidőm nagy részét. Először Kiliannal kapcsolatos lelkiismeretefurdalásom sikeült minimalizálni, aztán segített leszokni a sok altatóról. Mostanra viszont a látogatásom a doki felé egyre csak ritkul, és tényleg kezdem magam jól érezni mindenféle hülye recept, szer nélkül is. Igazából talán készen állok megint nagyobb társaságba járni. És az egyetem vége felé valahogy a szórakozásnak is mintha nagyobb értéke lenne. Bár néha azt érzem, túl sokat hagytam ki a társasági életből. Ha belegondolok, az egész egyetemet tanulással és a sebeim nyalogatásával töltöttem.
- Azt hiszem, talán egy kicsit...persze csak egy kicsit, de lassíthatnánk.
Szuszogom elhalóan, és tudom, hogy ciki, de hát ez van. Leülni azért nem ülök le, még a végén kiderül, hogy tényleg extrém puhány vagyok, vagy...vagy hogy extrém rohangálásoknak vannak kitéve ezek a futóművek. Az idő kellemes, tavaszi, egyelőre nem látok esőfelhőket sem. Serena kissé előttem halad, de igyekszem tartani a tempót.
-Bocsi, csak a lábaim kicsit oda vannak. Tereld el a figyelmem. Mesélj valamit. MIintha múltkor említettél volna valami kutatást. A ..mágia keletkezéséről. Azzal hogy haladsz?
Közben gyorsan felzárkózom Serena mellé, és igyekszem nem elbotlani valamiben.A földön lévő fadarabokat bámulom, hátha valamelyik nem is fa, hanem egy Dugbog. Bár tudom, hogy javarész mocsári lény, de mivel mémg sosem láttam élőben, csak a könyvekben, már egy ideje ácsongózom rájuk. Mondjuk nem a harapásukra, de rám pisloghatnának egyet kettőt. Csak hogy kipipálhassam életem ezen kis hiányzó darabkáját. Mondhatjuk úgy is, hogy a bakancslistámon szerpel, csakhogy nem vezetek bakancslistát. Régebben terápiás neheztelési listát vezettem, de már vagy két éve nem tartok számon olyasmit sem. Ahogy sikerül kicsit kiszuszognom magam, visszaváltok a rendes gyaloglós tempóra. Nem hoztam nagy táskát, a tágítóbűbájjal ebbe a tenyérnyi táskába is minden belefér. Sőt, ami azt illeti, annyi kacat van benne, hogy így is kezdem érezni a súlyát.

Kirándulás

(https://i.pinimg.com/564x/37/dd/05/37dd057c1981d72eca48cf000d9d3c14.jpg)

2002. május 10.

To: April Sheridan

Nagyon örültem, amikor April felkeresett, hogy menjünk egyet kirándulni. Még az év elején futottunk össze Hertfordshire-ben - a Roxfort óta nem találkoztunk -, és megbeszéltünk, hogy mindenképpen beülünk valahova egy kávéra, és segítjük egymást a suli alatt, de aztán mindkettőnk féléve eléggé izgalmas volt, így végül most, az év végére tudtunk programot szervezni.
Maga a kirándulás megszervezése is bonyolult volt, mert időpontot alig találtunk. Nyakunkon volt a vizsgaidőszak, valójában tanulnunk kellett volna, de hát egy ilyen szép napsütéses napon mindenhez volt kedvünk csak tanulni nem. Nekem még a kutatás is ott volt, de úgy voltam vele, hogy majd este bepótolom, ami most kimaradt.
Kíváncsi voltam Aprilre, mert egy ideje már nem hallottam felőle. Szerettem volna megtudni, hogy neki is olyan nehezen indult-e be az egyetemi karrierje, mint nekem, és tudni szerettem volna, mennyire érzi jól magát Hertfordshire-ben. Valójában fogalmam sem volt arról, mi történt vele a Roxfort óta.
Persze ebben én is ludas voltam, baromira nem tartottam senkivel sem a kapcsolatot a kis világkörüli utamon, pedig egy-egy baglyot igazán repíthettem volna a barátaim felé. De most, hogy már lassan egy éve visszatértem, itt volt az idő, hogy újra felélesszem a régi kapcsolatokat.
A kirándulós ösvény egy kellemes, napsütötte erdőben kezdődött. Jó volt csak a természet zajait hallgatni egy kicsit, és teljesen kizárni a nagyvilág minden civilizációs zsivaját. A csendet egyedül a szuszogásunk törte meg, az út elég rendesen emelkedett. Kellett is, hiszem egy vízesés felé tartottunk, annak pedig magasról kell aláhullnia, hogy vízesés legyen belőle.
Talán egy kicsit gyorsan is mentem, mert April kénytelen volt rám szólni, hogy lassítsunk. A kórházi gyakorlat biztosan nem tett jót a lábainak, de a fizikai állóképességét bizonyára növelte.
Hogy elterelje a figyelmét, a kutatásról kérdez:
-Hát, tulajdonképpen ez Henricksen professzor kutatása, csak bevett engem is. Én adom az asztronómiai tippeket neki. Haladunk, de elég lassan. Nagyjából próbáljuk megtalálni azt a pontot, amikor a mágia keletkezhetett. Abban mindketten egyetértünk, hogy a csillagok állásának köze kell, hogy legyen hozzá. Szóval én hozom az asztronómiát, Henricksen meg a többit. De legalább az összhang meg van... - vonom meg a vállam.
-Neked hogy megy a gyakorlat a Mungóban? - kérdezem, és akaratlanul is Cherubra gondolok. Jó ideje nem találkoztunk. Nekem a vizsgák, neki a munka és a kislánya veszi el minden idejét. Ráadásul megegyeztünk abban, hogy a vizsgaidőszakra visszaköltözöm Hertfordshire-be, a férfi edig így különösen hiányzott.
Közben lassabbra veszem a tempót, sőt előveszek a táskámból egy üveg vizet is, és April felé nyújtom. Nem szeretném, ha kiszáradna a túrában.

Mély levegőt veszek, mintha valami varázslatosan jó illatot szippantanék be. Serena mindig is szimpatikus volt nekem. Talán a háború viszontagságai, talán a saját gondjaim vagy eetleg mindkettő lehet az oka annak, hogy szorosabb barátság nem fűződött közöttünk. A roxmortsi múlt idézős este és a mai nap is kísérlet arra, hogy egy új April szülessen. Lassan az egyetemet is befejezem, és azt hiszem, készen állok valami jóra. A kutatások mindig kalandosnak hangazanak, de én nem vagyok jó bennük. KÉptelen vagyok a sok informácót rendszerezni, és egyik következtetésből lvonni mégegyet, aztán tovűbb kutatni egy adott vonalon. Ehhez túl szétszórt vagyok. De mindig irigyeltem azokat, akiket ez felvértez, és annyira csodálatosan összpontosítanak, elhelyezik az információak a kellő helyére, és tovább és tovább mennek, míg valami fantasztikus dologra nem bukkannak. Mugli foglalkozások közül például nagyon tetszik a régészet, a felfedezők, ahogyan felfedezték például Amerikát. De abban az esetben ha mugli lennék, szerintem néprajzos lennék, és egy falumúzeumban dolgoznék. De élvezném, az hót zihher.
-Hát, tulajdonképpen ez Henricksen professzor kutatása, csak bevett engem is. Én adom az asztronómiai tippeket neki. Haladunk, de elég lassan. Nagyjából próbáljuk megtalálni azt a pontot, amikor a mágia keletkezhetett. Abban mindketten egyetértünk, hogy a csillagok állásának köze kell, hogy legyen hozzá. Szóval én hozom az asztronómiát, Henricksen meg a többit. De legalább az összhang meg van...
Az asztronómia volt az egyik olyan tantárgy, ahol egy csomószor másoltam. Emlékszem, volt valami szcintilláció, valami szabélytalan pislákolás, meg emlékszem, vaami parszekben mérik a távolságot...de Serene bizonyára jártasabb nálam. Jó, hát ha valaki egy obszervatóriumban nő fel, annak kábé a vérében van.
- Jaj, ez klassz lehet. Én csak nézegetni szeretem esténként a tiszta égbolton a csillagokat, a roxfortban se ment valami...fényesen.
Jaj de rossz szóvicc. Én azért jót mosolygok magamban, aztán tovább lépek. Én imádom a mélységesen szar szóvicveket, de ezzel nem mindenki van így. Képes vagyok lefárasztani a társaságot öt perc alatt velük, én meg jót rötyögök magamban.
-Neked hogy megy a gyakorlat a Mungóban?
Ó, a jó öreg Mungó. Amikor kikerültem, azt gondoltam wáó, ez egy igazán izgalmas hely, és én majd most jól belecsöppenek a közepébe. Sok érdekes és rejtélyes dologgal fogok találkozni. Mérgezéses tünetek, rejtélyes szeszély sebesülések, de persze hamar csalódnom kellett. Semmi rejtlyes sebesülés, legalábbis nem a gyakornokoknak. Biztos vannak szeszély balesetek, de nem kötik az orrunkra. Egyelőre. Sóhajtok egyet, majd elmesélem, mennyire vártam pedig az egészet.
- Hát nem igazán erre számítottam. Nagyon vártam, hogy majd látog izgalmas rejtélyes balesetes betegeket, de ránk, gyakornokokra nem osztanak ilyen feladatokat. Mi látjuk el a kisebb varázstárgyak okozta baleseteket, csínytevéses sebeket, sőt, van, hogy a recepcióra is minket ültetnek be, ha nincs más. Persze ez is gyakorlat, nem is szoktam panaszkodni. Hamar rájöttem, hogy végig kell menni a szamárlétrán.
Biggzesztem le az ajkam, de amint April vizet nyújt felém, újra mosolygok. Vííííííííz!
- Uh, köszi. Ígérem, nem leszek végig ilyen..béndzsa. Sokat voltam bent éjszaka a múlt héten, fel le rohangáltam. Valami családi rendezvény volt, amikor felrobbant bent a házban valami. Még nem tudják mi volt az pontosan, de sok volt a gyerek. Könyebb sérülésekkel megúszták ugyan, de hirtelen minden ágyunk tele lett.
Visszaadom a vizes üveget Serenának, majd bólintok, hogy tovább mehetünk. Remélem látunk majd kis bólintéreket. Ahogy tovább indulunk, izmaim kezdenek visszatérni.
- Neked mik a terveid, ha végeztél itt? Visszamész a szigetre kutatni?

Kirándulás

(https://i.pinimg.com/564x/37/dd/05/37dd057c1981d72eca48cf000d9d3c14.jpg)

2002. május 10.

To: April Sheridan

Lehet, hogy kicsit gyors volt a tempó, mert April örömmel fogyasztja el a vizet, amit felé nyújtok. Én is megállok egy pillanatra, nekem sem árt néhány levegővételnyi pihenő, mert azért mégis csak felfelé caplattunk az elmúlt fél órában. Körülnézek az erdőben, ahol minden nyugodt és csendes. Úgy tűnik, ezen a napon csak mi vagyunk olyan elvetemültek, hogy kiránduljunk, a családok inkább valami hűsítőbb helyet keresnek, a párocskáknak meg nem ez a legjobb randihelyszín. Így maradunk ketten Aprillel. De én ennek örülök, mert nyugodtan, a saját tempónkban kirándulhatunk, nem kell másokhoz igazodnunk.
Néhány pillanatig hallgatom a madarak csicsergését, a fák lombjának súgását, és csak utána válaszolok Aprilnek. Nem lepődök meg, hogy a lánynak nem ment a csillagászat a Roxfortban. Valójában nagyon kevesen voltunk azok, akik tényleg élvezték az éjszakai órákat, a csillagos égbolt fürkészését.
De úgy tűnik, a Mungóban zajló gyakorlattal sincs teljesen megelégedve. Talán tényleg izgalmasabb feladatokra számított, többet szeretne tenni a varázslókért és boszorkányokért.
Elmeséli a családi rendezvényt, ahol egy mágia rosszul sült el, és emiatt egy csomóan bekerültek a kórházba. Sajnálom őket, igazán alakulhatott volna jobban a napuk.
-Szegények. - mondom ki hangosan, amit gondolok. - És szegény ti ott a kórházban. Biztosan sok munka lehetett vele. Én legutóbb a Szeszély miatt kerültem be, de szerencsés kimenetele lett a dolognak.
Amikor April a terveimről kérdez, én egy kicsit elhallgatok.
-Igazából még nem tudom. Szerencsére még van két évem, hogy eldöntsem. De ha találok egy olyan kutatást, ami érdekel, akkor szívesen maradnék inkább az egyetemen. Vagy Londonba is elköltöznék, ha más nem, akkor besegítek majd a keresztapám csillagászati boltjában az Abszol úton. De annyira sok kedvem nincs visszamenni Skóciába. Túl messze van mindentől, nem akarok a világtól elzárkózottan élni.
Valójában ezt most fogalmaztam meg először, de tényleg nem akarok a Skye-szigeten élni. Az ott a szüleim élete, teljesen más dolgokra vágyom én egyelőre.
Közben továbbindulunk, én pedig bátorítóan mosolygok Aprilre.
-De te biztosan meg fogod találni a helyed a Mungóban. A medimágia melyik ága érdekel a legjobban? Volt már valami, amibe különösen beleláttál, és megtetszett? - kérdezem kíváncsian, aztán megtorpanok. Egy útelágazáshoz érkeztünk, én pedig elbizonytalanodtam, merre is kellene tovább mennünk. Bizonytalanul nézek Aprilre, remélem ő tudja az utat. Most, hogy már nem vagyok biztos magamban, mindkét út elég rémisztőnek és veszélyesnek tűnik.
Csak ne találkozzunk valami veszélyes lénnyel... Én valahogy mindig beléjük futok. - gondolom magamban, és egy ágreccsenésre is már felkapom a fejem. Remélem, April bátrabb, mint én.

Persze nem panaszkodok, vagyis ez a kis panaszkodás amolyan kis panaszos csicsergés, mert szeretek ott lenni, így is sok praktikus dolgot lehet tanulni. Első éves egyetemista koromban azt gondoltam, hogy ha nagy leszek, égési medimágus leszek, de aztán ahogy az évek teltek, változtak a dolgok, és jobban körvonalazódott, mivel szeretnék jobban foglalkozmi. Szeptembertől már mesterképzésen leszek, és egész évben arra készültem, hogy ha itt befejztem, akkor a plaszti-medimágiára megyek tovább. Embererknek visszaadni az önbizalmát egy súlyos égési sérülés után, vagy átok során keletkezett maradandó sérülés után...ez az amit szeretnék. És így, hogy van célom, így könnyűá elviselni a mosatni esetleges kellemetlenségeket is, hiszen hát ilyen az élet. És végtére is jól érzem magam itt, már amikor épp nem omlok össze, és rohanok a pszicho-medimágushoz. April kedves, az érzelmi kirohanásaival, és az ezzel összefüggésbe hozható hedonista ámokfutásokaival kezdenünk kell valamit. Mit szeretne elérni vele? Élni. Hát azt szeretnék. Meg felejteni. És bár lehet hogy ez nem hagzik jól, mégis úgy érzem, haladok, és egyre közelebb kerülök magamhoz.
-Szegények. És szegény ti ott a kórházban. Biztosan sok munka lehetett vele. Én legutóbb a Szeszély miatt kerültem be, de szerencsés kimenetele lett a dolognak.
A szeszély. Én nem tudom,milyen úton módon voltam olyan szerencsés, hogy a szeszélybe még nem ütköztem bele. Eme roppant jó szokásomat igyekszem megtartani.
-Oh, ezt nem tudtam. Mi történt? Tudod, én valahogy eddig még nem találkoztam vele. Mindig elkerültük egymást.
Kiváncsian fordulok Serena felé, hogy mik a tervei a jövőben. Olyan érett lány, olyan felelősségteljes, amiért irigylem. Bár nekem is mindig vannak céljaim, de sokszor elbizonytalanodom, vagy esetleg irányt váltok. Sokszor elbizonytalanodom, mi is lenne a jó nekem, rajta viszont azt látom, hogy megy egyenesen, tántoríthatatlanul, tudásra éhesen.
-Igazából még nem tudom. Szerencsére még van két évem, hogy eldöntsem. De ha találok egy olyan kutatást, ami érdekel, akkor szívesen maradnék inkább az egyetemen. Vagy Londonba is elköltöznék, ha más nem, akkor besegítek majd a keresztapám csillagászati boltjában az Abszol úton. De annyira sok kedvem nincs visszamenni Skóciába. Túl messze van mindentől, nem akarok a világtól elzárkózottan élni.
Kedvesen elmosolyodom. Jól van, akkor talán kevésbé lesz itt mellette kisebbségi komplexusom. Teljesen természetes, hiszen fiatalabb nálam, én meg most végzek. Bár tuti hogy Serena nevét még olvasni fogom az újságokban, de nem ám a bugyuta Szombatiban, hanem valami tudomány folyóiratban. Illetve én nem olvasok olyanokat, de majd fogok.
- Megértelek. Én sem tudnék. Illetve régebben még el tudtam volna képzelni, de biztos csak azért, mert a háború után mindenkitől és mindentől távol akartam lenni. Most már persze nem így van.
Már el is feledkezem a fájó virgácsaimról, és egészen jó tempóban tudom követni Serenát, a víznek hála megpustulni sem fogok már, mehetünk a végtélenbe és tovább is. Csak sötétedésre érjünk vissza.
-De te biztosan meg fogod találni a helyed a Mungóban. A medimágia melyik ága érdekel a legjobban? Volt már valami, amibe különösen beleláttál, és megtetszett?
Már tudom is a választ, és izgatottan várom miatta a Szeptembert. Elégedett vagyok az eddigi teljesítményemmel, és remélem a mesterszak is jó választás.
- Igen, már jelentkeztem plaszi-medimágiára. Anya egyik barátnője is plaszti medimágus, sok érdekes dolgot mesélt, és azt hiszem, ez illik legjobban hozzám. Embereknek visszaadni az önbizalmukat, olykor az életükkel együtt. CSak a pszichológiai vizsgán kellene átmennem, de azt hiszem, menni fog.
Ahogy mesésem, mitha a szemeim is csillogni kezdenének, és határozottan érzem, ahogy a lelkesedésemmel együtt a pulzusszámom is emelkedik. Régen lelkesedtem igazán, és ez olyan jól eső érzés. Megtorpanunk. Egy rövidke pillanatig hezitálok, de aztán határozottan jobbra mutatok.
- Erre. Erre rövidebb. Nem lenne jó, ha itt ragadnánk sötétedés után is. Itt levághatjuk az utat.-
Határozottan el is indulok, mint a jó cserkészek., hogy eloszlassam Serena kétségeit. Kiül az arcára, hogy elbizonytaanodott, pedig biztonságban vagyunk, nem lesz gond.Egy ideig még én is teljesen biztos vagyok benne, hogy simán visszajutunk, azonban egy 20 perc múlva már nem tudom, hol vagyunk. Ajaajajj...vajon Serena levágja hogy eltévedtünk? Furcsa hangokat hallok a közelben, és azt hiszem, kicsit be vagyok tojva. Lelassítok, majd megállok. Először nem akarok hinni a szememnek, Óvatosan hátra lépek pr lépést. Ez tényleg egy...egy 30 centis szőrös, csupasz fejű Pogrebin... Mégjobban hátrálok. Ha ez az izé elkezd követni engem, vagy Serenát, nagyon pórul járhatunk.
- Serena...ne tégy hirtelen mozdulatot..szerintem ez egy izé---egy Pogrebin...
Hogy a fenébe került ide egy ilyen izé? Ez egy kibaszott orosz démon! Azt hittem, csak este jön elő, és amúgy is mit keres itt? LÚjjem ki egy kábító átokkal? De mi van, ha beteg? Nem kéne szólni is valakinek? KÖzben a pálcám keresem, amit csak nem találok. PAsszus, nincs nálam a pálcám.

Kirándulás

(https://i.pinimg.com/564x/37/dd/05/37dd057c1981d72eca48cf000d9d3c14.jpg)

2002. május 10.

To: April Sheridan

Elmosolyodok, amikor arra a napra gondolok, amikor Angliába való visszatérésem után először futottam bele szó szerint a Szeszélybe. Igazából az egy olyan nap volt, ami megváltoztatta az életemet.
-Hát igazából nekimentem egy férfinak, és aktivizálódott a Szeszély. És mivel az a férfi éppen színházba készült, kénytelen voltam elkísérni. - kuncogtam, ahogy visszagondoltam arra a lassan egy évvel ezelőtti napra. - Aztán annyira tetszett a színház, hogy - miután a Mungóban szétszedtek minket - elmentünk még meginni egy italt aznap este. És hát azóta félig-meddig már együtt is lakunk. És képzeld, ő is medimágus, mint te.
Amikor hallgatom, hogy Aprilt mennyire megviselte a háború, megsimítom a hátát. Nekem szerencsére könnyebb volt átvészelni a dolgot. Skóciában senkit nem zavartunk, a szüleim pedig nem izgatták magukat a varázslóháború miatt. Ők továbbra is a csillagászatnak szentelték az idejüket. Ráadásul egy régi mágus família tagjaiként félnünk sem kellett. Szerintük elég volt csak végiglavírozni ezt a pár évet.
Mondjuk én, aki a csata közepében voltam, nem így gondoltam. De ott volt a helyünk, ez egyértelmű volt. Meg kellett védenünk azokat a barátainkat, akik esetleg veszélybe kerültek volna, ha a Sötét Nagyúr vette volna át a hatalmat.
-Képzeld, a párom, Cherub is plaszti-medimágus. A Szent Mungóban dolgozik, lehet, hogy már találkoztál is vele korábban. - mondtam büszkén. Tényleg büszke voltam erre a férfira, aki annyi nehézségen keresztül jutott el oda, hogy most egy boldog, kiegyensúlyozott varázsló, mind a munkájában, mind a magánéletében.
Annyira belemerültünk a nagy beszélgetésbe, hogy amikor a kereszteződéshez értünk, egy pillanatra azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk. De aztán April határozottan mutatott az egyik irányba, én pedig vakon követtem. Azért egy idő után, amikor még mindig nem értünk a vízeséshez, kezdtem aggódóba esni. Már rég el kellett volna érnünk célunkat. Nem volt az a vízesés olyan messze...
April megtorpant előttem. KÍváncsian néztem ki a háta mögül, és egy kis törpeszerű, nagyfejű, kopasz lény állt előttünk, szerencsére nekünk háttal.
-Blö... - mondom, és gyorsan kutatok az emlékeimben, hogy miféle lény lehet ez. De végül April mondja ki a megfejtést: - Egy Pogrebin.
Jajj, miért futok bele én mindig ilyen kalandokba. Miért kell furcsábbnál furcsább, ráadásul nem honos lényekkel találkoznom Nagy-Brittaniában. Egyáltalán hogy kerül ide egy orosz démon?
-Oké, elvileg ezt viszonylag könnyű legyőzni, ha követni kezdene minket. Van egy orosz barátom, mesélt róluk. Ott lépten-nyomon ilyen lényekbe futhat az ember. Szóval, ha követni kezd, akkor egy kábító átok megteszi, amíg elfutunk előle.
Próbáltam nyugodt maradni, még ha a hangomból ez nem is hallatszott. Aztán, amikor láttam, hogy April a pálcáját keresi, kicsit kétségbe estem. Mégis csak könnyebb lenne, ha ketten bánnánk el vele. De úgy tűnt, most magamra maradtam.
-Mi legyen? Próbáljunk elsettenkedni, amíg nem vesz észre minket, vagy most kábítsam el? - kérdeztem Aprilt, a pálcámat szorongatva.

Hallgatom Serena beszámolóját a Szeszélyről, és a romantikus randiról, amit végül okozott.
-Hát igazából nekimentem egy férfinak, és aktivizálódott a Szeszély. És mivel az a férfi éppen színházba készült, kénytelen voltam elkísérni.- Aztán annyira tetszett a színház, hogy - miután a Mungóban szétszedtek minket - elmentünk még meginni egy italt aznap este. És hát azóta félig-meddig már együtt is lakunk. És képzeld, ő is medimágus, mint te.
Hát ez a fajta szeszély engem is megtalálhatna akkor, és belesodorhatna egy jóképű idegen ölébe. Az, hogy a szeszély tényleg milyen kis szeszélyes, elnevetem magam. Ki gondolta volna, hogy még jól is elsülhet a galiba, amiket okoz! Serenával együtt kuncogok, és meg próbálom elképzelni az esetet, ahogy Serena gyanútlanul sétál, és nekimegy egy idegennek. Aaztán elmegy vele a színházba, aztán kávézni. Ú, milyen kis romantikus! Talán a szeszély is tud érezni? Vágyott egy kis romantikára? Ki vagy mi vagy te tulajdonképpen te szeszély? Ő is medimágus. Ó, és ismerhetem? Kíváncsi leszek, így barna szemeimet Serenára tapasztom, miközbn haladunk az erdőben.
-Ú, ez milyen jól hangzik! Már már könyve illő sztori. Medimágus? És hogy hívják? Lehet, ismerem is, csak nem tudok róla. Mármint hogy azt tudom, hogy ismerem, csak hogy..jaj, na, érted!
Nevetek fel, ahogy belebonyolódom a mondókámba.
Serenával szép nyugis tempóban haladunk, körülöttünk viszonylag csend van, pár madár csicsereg, a szél is olyan lágyan és kellemesen fúj, hogy biztos vagyok benne, jó napot választottunk a kirándulásra. Jól esik, hogy együttérez a háborús veszteségek miatt, de mindig tudom, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a borzalmas emlékekkel, a fájdalmammal és a veszteségeimmel, és mindig erőt az a tudat, hogy együtt, barátokkal könnyebben fel lehet dolgozni őket, és hogy végül nem maradunk egyedül, nem maradtunk, mert mi mégis itt vagyunk egymásnak. Pont ezek miatt esik jól egy sima várveregetés, olyakor egy együttérző tekintet, egy simogatás. Hogy tudjuk, itt vagyunk egymásnak mi, akik valahogy átvészeltük, túl éltük.
-Képzeld, a párom, Cherub is plaszti-medimágus. A Szent Mungóban dolgozik, lehet, hogy már találkoztál is vele korábban.
Cherub, Cherub...igen, igen, ismerős a neve, azt hiszem, már láttam őt, találkoztam is vele, ha csak futólag is, de mintha az arca is kezdene rémleni. És ha eddig nem is jegyeztem volna meg, Serena története után már biztos meg fogom, mert mindig eszembe jut majd az aranyos szeszély sztori. Nagyon szeretem a Mungót, és bármennyire is tudok olyakor panaszkodni, tényleg szeretek ott lenni, és remélem, hogy ha befejezem a sulit, akkor engem is felvesznek, és majd megszíépítem az emberek életét, lehetőséget adok egy újra kezdésre. Persze tudom, hogy az elején az apróbb vágásokkal kell majd törődnöm, de tudom, hogy hova szeretnék majd eljutni, és már csak a gondolat is megnyugtat, és motivál. Ezt a nagy motiváltságot és határozottágot aztn az irány váltásba is beleviszem, és túlzott határozottséggal állítom, merre menjünk tovább. Mikor a vízesésnek még mindig nem hallottuk a csobogását, akkor ugyan kezd gyanússá válni, de még nem merem elárulni Serenának, csak némán menetelek, pislogok, mkeresek valami kapaszkodót..ebbe a nagy keresgélésben állít meg az apró Pogrebin, amitől aztán teljesen zavarba jövök. Nem számítottam rám, hogy pont itt találkozom egy példánnyal. Nem szeretem a démnokat, és az alől még a kis Pogrebin se kivétel.
-Oké, elvileg ezt viszonylag könnyű legyőzni, ha követni kezdene minket. Van egy orosz barátom, mesélt róluk. Ott lépten-nyomon ilyen lényekbe futhat az ember. Szóval, ha követni kezd, akkor egy kábító átok megteszi, amíg elfutunk előle.
Oké, oké, nyugtatgatom magam, ha ott arrafelé mindennapos kis bosszúság, akkor nem is kell tőle megijedni. Bizonyosan így van...nyúlnék is a pálcámért, de persze ma voltam olyan hebrencs, hogy kint hagtam az ágyamon.
-Mi legyen? Próbáljunk elsettenkedni, amíg nem vesz észre minket, vagy most kábítsam el?
Serenára pillogok, a számhoz tapasztom a mutató ujjam, mutatva, hogy szépen csendben próbáljunk meg vissszafele sétálni. Azért is visszafelé, mert ha megtorpanntunk, és van lehetőség, akkor mégis csak induljunk el visszafele. Ebből Serena tuti levágja, hogy amúgy meg el is tévedtünk, és rosszul mondtam az irányt. Akkor hát egy lépés...két lépés...de a kis lény is tesz egy lépést, meg még egy lépést. Megállok, hhátra pillantok. Újból elindulunk lassan, egy lépés, két lépés. A kis lény csak felénk döcög, min a kiskacsa az anyukája után. Kissé remegő hangom kérem Serenát, hogy legyen nagyon ügyes és próbálja meg leszerelni a hű követőnket....aztán, ha sikerül, utána fussunk!

Kirándulás

(https://i.pinimg.com/564x/37/dd/05/37dd057c1981d72eca48cf000d9d3c14.jpg)

2002. május 10.

To: April Sheridan

Szeretek arról mesélni, hogy jöttünk össze Cherubbal. Igazi mesébe illő történet, ami nem mindenkivel esik meg. Mosolyogva gondolok vissza arra az első találkozásra, amit még nem is nevezhettünk randinak, mégis mindketten úgy gondoltunk rá. Az egész kapcsolatunk annyira tökéletes volt. Megértettük egymást, hasonló volt az érdeklődési körünk, mégis mások voltunk, a magunk kis egyéniségei. Szeretem őt, és tudom, hogy ő is szeret engem, még akkor is, ha mindig felbukkan némi nehézség az életünkben.
Büszkén gondoltam rá, hogy ő egy olyan medimágus, akinek ismerik a nevét. Akiről tudják, hogy kicsoda a Szent Mungóban. És nem azért, aki volt, hanem amiatt, akivé Cherubként vált. Büszke voltam rá, és amikor csak lehetett, ezt elmondtam neki. Mert tudnia kellett, hogy tényleg mindenki szereti, kedveli, és jól érezzük magunkat vele. Szüksége volt a bátorító szavakra.
Biztos voltam benne, hogy az Aprillel való találkozásunkat is el fogom mesélni neki. Talán ő is ismeri Aprilt, hiszen egy helyen dolgoztak, ha minden igaz.
Mindenesetre nem azért voltunk itt, hogy a munkáról meg a suliról beszéljünk. Már alig vártam, hogy elérjük a vízesést, és gyönyörködhessünk benne, erre egy pogrebinbe botlunk.
Látom Aprilen, hogy ő teljesen kétségbe esett, úgyhogy próbálok én a helyzet magaslatán állni - kevés sikerrel. De legalább tudok ezt-azt ezekről az orosz démonokról. Jó esetben a kábító átok megteszi, ha pedig nem, akkor jöhet a hátráltató ártás.
April csak a szemével jelezte, hogy ő a békés megoldások híve, inkább próbáljunk meg elslisszolni a pogrebin elől, de az nem hagyta magát. Elkezdett követni minket, és ennek nem lett volna jó vége. Úgyhogy pár lépés után, amikor nem akart eltakarodni a kis piszok, kilőttem felé egy kábító átkot!
-Stupor! - mutattam a pálcámmal a lényre. De ő a szívósabb fajtából való volt. Nem ártott neki a kábítás. - A fenébe. - motyogtam, miközben továbbra is próbáltunk kitalálni az erdőből. Reméltem, April legalább ebben tud segíteni, én csak követtem őt a fák között.
-Hátráltatnom kell, úgyhogy, ha kilőttem a következő átkot, akkor futás. Lesz pár percünk, hogy eltűnjünk a szeme elől.
-Obstructo! - kiáltottam, és elkezdtem magam előtt terelgetni Aprilt. - Gyerünk, gyerünk. - noszogattam, és néhány perc futás után, mindketten egy-egy fának dőltünk neki.
-Azt hiszem, lehagytuk. - lihegtem.

Szép is a szerelem, még ha néha kicsit bonyolult is. Jó, nem vagyok egy romantikus típus, de pontosan tudom, milyen szeretni valakit. Jó érzés. Még akkor is, ha ez nicns viszonozva. A szeretet nem is a birtoklásról szóll. Persze, az embernek fáj, ha valaki nem szereti úgy visznt, ahgyan ő azt szeretné,d e..én szeretek szeretni, csak most már...kevésbé merek. Olyan szívesen merengenék még kicsit a szerelmen, de ez a hülye démon a szívbajt hizza rám. Ráadásul így, hogy voltam olyan buta, és kiraktam az ágyamra a pálcám, így még biztonságban sem érzem magam. Jeesszus, mi lett volna, ha nem Serenával övök, hanem csak úgy egyedül erre fee kiréndulgatok? AMég gondolatától is kiráz a hideg. Akkkor lehet hogy pár nap múlva egyszerűen csak felfalna. Mertt nagyon jól tudok az életen keseregni, sajnos elég borzalom ért engem is a háborúban. Nem tartana neki sokáig, míg térde kényszerít, elég depresszív típus vagyok. Nem olyan régen szoktam le a nyugtatókról, így jogosan vagyok a kelleténél jobban megijedve. Persze nem tudom, Serena mennyire van képbe vele, nem sok midnekinek kürtöltem szét, de eléggé köztudott volt, hogy az ikertesóm halála után eléggé szétcsúsztam. Bár ugye rögtön jelentkeztem a fősulira, de piszok nagy erőfeszítésbe, és napi pszicho medigmágus látogatásával sikerült átverekednem magam az első évemen. Utána azért könnyebb volt, de az első évem...tényleg nem tudom, hogyan sikerült. Csoda. Szóval nekem ez a kis orosz démon sokkal félelmetesebb, mint úgy általában másnak. Pontosan tudom, hogy könnyű préda vagyok neki. Kétségbeesetten motyogok a nem kétező bajszom alatt. Jaj, mami, menj már innem te undok lény...Serena előkapja a pálcáját, és lő.
-Stupor!
Hátra pillantok, de hiába találta el az átok, meg se kottyan neki. A szívem már a torkomban dobog, nem hiszem el, hogy pont egy ilyen kis szívós dög d9nt majd le a földre...
-Hátráltatnom kell, úgyhogy, ha kilőttem a következő átkot, akkor futás. Lesz pár percünk, hogy eltűnjünk a szeme elől.
Bólintok, hogy értettem, én úgy fogok futni, ahogyan csak bírok. Már így is alig tudok egy helyben maradni, a pánik kezd teljesen urrá lenni rajtam. NYugi, April, nagy levegő, de azért ne ventillálj, beszív, oké, ezaz, kifúj...minden rendben lesz.
-Obstructo! Gyerünk, gyerünk. -
Gyorsan kapkodom a lábaim, igyekszem nem elesni a kavicsokban, nagyobb kövekben és megpróbélom a lábamat nem megrándítani. Csak rázzuk le, mami, rázzuk leeee.....kis idő múlva megállunk egy fának dőlve. Úgy lihegek, hogy majd kiszakad a tüdőm, de leginkább még mindig a pánik miatt van. Látom, hogy Serenát kevésbé viselte meg a dolog. Tiszta ciki, de azt hiszem, megvan a gyenge pontom. Nekem ez felér egy dementorral, hála a pompás lelki világomnak. Miért nem egy bohóccal futottun össze? jó, nem a gyilkos fajtára gondolok, az nem kell.
-Azt hiszem, lehagytuk.
Igyekszem a légzésem visszaállítani a rendes, szokványos, normális tempójára.
-Re..reméle.hem..-
A mai izgalom adagom is megvan, már nem kell a boltba mennem egy kis adrenalinért, azt hittem, ez a kis zörnyeteg rövid időn belül felfal. Oké, talán kicsit túl reagáltam a dolgot, nem kellett volna így bepánikolni, de nem tudtam kontorllálni a félelmemet. Ijesztő dolog, ha nem tudod iránytani a viselkedésed.
- Egy rövid kis pillanatra azt hittem..azt hittem, elkap. Bevallom, azt hiszem én vagyok a ludas, a másik irányba kellett volna fordulni. -
Ismerem be neki őszintén, de szerintem erre már ő is rájött, ha csk le nem kötötte teljesen a kis démon.
- De vajon mit kereshet erre? Fura, mert ha jól tudom, itt nem élnek ilyenek. Csak nem valaki csempész állata?-
Ledőlök a fa tövébe, és elterülök. Jaj, de jó így a földön fetrengeni kicsit! Igyekszem nem a napba nézni, nem hiányzik a vakság, de jó most egy kicsit a hűvös föld.

Kirándulás

(https://i.pinimg.com/564x/37/dd/05/37dd057c1981d72eca48cf000d9d3c14.jpg)

2002. május 10.

To: April Sheridan

A hátráltatásom sikeres, a kis lényt magunk mögött hagyjuk. A futástól azonban mindketten kifáradunk, így inkább megpihentünk a fák közötti kis tisztáson. April felé nyújtok egy üveg vizet, neki is szüksége van egy kis frissítőre. Örülök, hogy megúsztuk ezt a kalandot, mert habár nem nehéz elbánni egy pogrebinnel, azért meg tudja tréfálni az embert. Alapvetően egy roxforti diáknak is el kellene tudni bánni vele, persze, csak ha nála van a varázspálcája.
Erről eszembe jut, hogy April valamiért nem hozta magával a pálcáját, amit nem is igazán értek. Én sehova nem indulok el a varázspálcám nélkül. De inkább nem teszem szóvá, nyilván ez az ő dolga. Én mindenesetre biztonságosabban érzem magam, ha velem van a karom meghosszabbítása.
Én is gyorsan iszom pár kortyot, aztán Aprilre nézek. Eléggé megviselte a kis kalandunk.
-Jól vagy? - kérdezem tőle. Már egy ideje sejtettem, de végül bevallja, hogy eltévesztettük az utat. Igazából nem zavart, úgyis kirándulni jöttünk, úgyhogy bátorítóan rá mosolygok.
-Semmi baj, nem ezen múlott, hogy ránk talált ez a pogrebin. Viszont most meg kellene találnunk majd a megfelelő utat hazafelé. - gondolkodom el rajta, hogyan is juthatnánk vissza Roxmortsba. Alapvetően csak vissza kellett volna hoppanálni Hertfordshire-be, de attól tartottam, hogy Aprilnek a pálcája nélkül, és a felfokozott idegállapotban ez nem fog menni.
-De vajon mit kereshet erre? Fura, mert ha jól tudom, itt nem élnek ilyenek. Csak nem valaki csempész állata? - kérdezi, én meg megvonom a vállam.
-Szerintem simán lézenghet egy-kettő Nagy-Brittaniában is. Kétlem, hogy ez Hagrid újabb kísérlete lenne a kiskedvenc nevelésre. - A vadőr legendás volt a furcsa varázslény mániájáról, mégsem gondoltam volna, hogy köze lenne a pogrebinhez. - Amíg csak egy van, nincs semmi baj.
Ha pedig több lenne, akkor inkább nem akarnék találkozni velük. Az már a Minisztérium dolga lenne...
-Figyelj, nagyjából visszafelé futottunk, szóval, ha jól gondolom, akkor azon az ösvényen tovább haladva Roxmortsban vagy annak közelében kötünk ki. Mennyire fáradtál el? Bírod még egy kicsit a sétát? - kérdezem Apriltől, remélve, hogy még bírni fogja a picit.
Addig győzködöm, amíg útnak nem indulunk. Újra az erdőben gyalogolunk, most már óvatosabbak vagyunk. Én minden zajra, reccsenésre odapillantok, de szerencsére semmi nem állja utunkat. Fél óra séta után már látszanak Roxmorts házai, én pedig megkönnyebbülten figyelem a kis varázsló falucska sziluettjét. Megnyugvással tölt el a látvány, most már semmi bajunk nem lehet.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 15:10:25