Oldal nyomtatása - Hátsó asztalok

vasárnapra beköszönt az ősz

(https://i.pinimg.com/564x/9e/00/93/9e0093f676df59218ec7afb820280d65.jpg)

2001. szeptember 20.

Még érezhette Deliah, hogy vibrál belőlem az izgatottság, na meg némi aggódalom, hogy hogyan reagál majd a barátnő megnevezésre. Kicsit kihúztam magam, mintha attól magasabbnak és erősebbnek tűntem volna. Minden erőmet bevetettem, hogy ne látszon rajtam kétség… csakhogy már lehullott a lepel. Láthatta, milyen sebezhető vagyok és hogy bizony bőven akadnak ellenségeim. Nem hinném, hogy csak Karom fújt rám… hiszen ott volt az a sok tudós is, akik irigyek voltak a sikereimre. Nem egy nagybefolyású, idősebb alak is akadt közöttük, akik ha csak megneszelnek valami gyengeséget, képesek lettek volna tönkre tenni.
Bíztató volt a hangszín, amivel visszakérdezett, na meg az is, hogy nem menekült el. Hihetetlen volt, hogy Karom után még mindig itt állt, ilyen sziklaszilárdan velem szemben… és érezhettem az illatát. Furcsa, mert ha volt is rajta parfüm vagy valami más kozmetikum, én azt az illatot véltem alattuk felfedezni, amit kamaszként is éreztem. Ez pedig beindította a testem apró zsigereiben a kémiát, ami arra késztette, hogy mind közelebb húzódjak hozzá.
– Ez az egy biztos… – sóhajtott enyhe mosollyal, mikor áttértem arra, hogy melyik kocsmába kéne tovább mennünk. – És bár valami erősebb sem ártana, azért a Seprűben jobb a vajsör. Péntek óta szörnyen kívánom.
Bólintottam. Talán a vajsör mellé majd meghívom még valamire, azért a Seprű kínálata sem volt olyan rossz. Mondjuk azt azért nem szerettem volna, hogy esetleg kicsit túl ittasan menjek vissza a Roxfortba, de azért egy-egy pohárka valami nekem is belefért.
A kezünkre pillantottam menetközben, ahogy ujjaim Del ujjai közé fonódnak. Finoman megcirógattam a bőrét… éreztem milyen puha… és olyan, de olyan elégedett voltam ezzel a pillanattal.
– Hát, esetleg utána megihatunk valami erősebbet is vajsör után – mondtam és szépen kanyarodtam át az út másik odalán álló kocsma felé. Most nem várakozott előtte diáktömeg üres asztalra.
Elég volt belöknöm az ajtót és előre engednem Delt, máris éreztem a kandallóból áradó kellemes meleget, ami jól esett a kinti séta után. Nem fáztam át, de most éreztem, hogy mennyire kihűlt az arcom, a meleg gyorsan cirógatott rajta végig. Közben persze még az orromat megtöltötte Deliah illata is.
– Van ami nem változik… – Elmosolyodtam a szavaira. Valóban, a Három Seprű pontosan olyan volt, mint kamasz fejjel, leszámítva, hogy most csupán felnőtt varázslók ücsörögtek az asztalok mellett. Csupán halk morajlás töltötte meg az amúgy egészen kellemes csendet.
– Ez Roxmorts – nevettem kicsi fel, ahogy még jobban megszorítottam a kezét.
– Menjünk fel a galériára vagy esetleg ott a kandalló mellett…? – kérdezte, én viszont válasz helyett csak húzni kezdtem a hátsó asztalok felé, ahol olyan kellemesen el lehetett bújni a kíváncsi szemek elől… bár nem bántam volna, ha meglátnak. Útközben intettem csak oda a kocsmárosnőnek, aki a pult mögött állt, hogy kérünk két vajsört.
Kihúztam neki az egyik széket, megvártam, míg lehuppan, aztán éppen vele szembe foglaltam helyet. Így láthattam a szemében a csillogást, meg könnyedén megérinthettem a kezét, ha felteszi az asztalra… de ha más nem, hát a bokámat nyomtam oda hozzá, hogy finoman összeérjenek a lábaink.
– Tetszik itt? Szerintem elég nyugis és nem látnak nagyon ránk a központi részéről a kocsmának – mondtam, majd egy kicsit közelebb hajoltam. – Tudod, amikor egyedül járok erre, akkor mindig ennél az asztalnál ülök. Igaz, akkor a társaságom legfeljebb tényleg csak egy könyv, szóval kevésbé szórakoztató… – meséltem lelkesen.
A mondanóm végére meg is érkeztek a vajsörök. Azonnal nagyot kortyoltam belőle, érezve, hogy a hajszomon kicsit megül a hab. Természetesen ettől azzonnal zavarba jöttem és bénán törölgetni kezdtem az ingem ujjával a számat.

vasárnapra beköszönt az ősz

(https://64.media.tumblr.com/ece75fa9c706022a737b0f20fab846b2/d128885ae118a544-64/s500x750/06372fc13ce50950189ba8822e39c8bfea80f63c.jpg)

2001. szeptember 20.
♫ (https://youtu.be/UELkJqUBGtU) / outfit (https://i.pinimg.com/564x/02/f1/14/02f114660a4396c773580db58bf768ff.jpg)

A csók varázsütésre tűntette el minden aggodalmam, pontosan úgy mint annak idején, bár ezt akkor, ott, az utcán állva, Dorian közvetlen közelében mégsem realizáltam. Úgy akartam tenni, mintha Karom soha nem bukkant volna fel, mintha a csók nem is csak mindkettőnk zavarának és ijedtségének végkifejlete lett volna, hanem amúgy is megtörtént volna. El akartam felejteni az egész jelenetet, ahogy a földre kényszerítettem a vérfarkast, ahogy éreztem a pálcám újra fellobbanó gyilkos erejét az ujjaim között. Egyszerűbb volt ez, mint hagyni magamat rájönni a nyilvánvaló tényre, hogy Doriant bármikor elveszíthetem és nem csak Karom miatt. Magam miatt.
Bár igyekeztem nem magamra haragítani senkit a munkámmal, mégis… az embernek ritkán kell ellenségeket toboroznia, amikor valami illegálissal keresi a kenyerét vagy esetleg a Sötét Nagyúr szolgálatában állt egykor. Magamat nem féltettem, de abba bele sem akartam gondolni, hogy hányféleképpen érhet szerencsétlenül véget ami kettőnk között van és pont ezért nem is tettem. Csak megszorítottam Dorian meleg, biztonságot nyújtó kezét, ahogy megcirógatta a kézfejem és boldogan mosolyogva pillanottam rá, ahogy a Három Seprű felé sétáltunk.
- Hát, esetleg megihatunk valami erősebbet is vajsör után - ajánlotta, ahogy megérkeztünk és gyorsan a kocsma belseje felé vettük az irányt. Szavaira csak lelkesen bólogattam, mert bár nem voltam nagy alkoholfogyasztó, azért az idegeimnek mindig segített egy-két pohár gin, ha túl feszült voltam. Az iménti jelenetet követően pedig úgy éreztem mindkettőnkön segítene valami szíverősítő.

- Ez Roxmorts - felelte egyszerűen a kocsma változtlanságára tett megjegyzésemre és ahogy tanácstalanul felé fordultam, hogy hova is szeretne leülni, egy pillanatra csak néztem őt: a szemei még csillogtak az izgalomtól, a hirtelen melegtől pedig édesen kipirult az arca a kinti hideget követően. Az ujjaim finoman bizseregtek a markában, szerettek volna sötét, szélfútta tincseibe túrni, amik tökéletesen összekuszálódtak és kicsit a szemébe lógtak, de nem volt időm eldönteni, hogy mennyire lenne fura odanyúlni és kicsit megigazítani őket, mert ő magához ragadta az irányítást és már rendelt is, majd magával húzott a kocsma hátsó részébe, ahol hellyel kínált.

Láthatóan otthonosan mozgott itt és ez egyszerre volt teljesen érthető és mégis meglepő számomra; nem tűnt olyannak, aki minden este lejön ide Roxfortból egy pohár valamire és reméltem, hogy nem is azért ilyen természetes neki ez, mert annyi nőt hozott ide randizni előttem. Ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem, ahogy levettem a kabátom és az egyik székre hajtottam a táskámmal és a csokorral együtt, majd leültem a felkínált helyre és kicsit összedörzsöltem a kezeim, hogy felmelegítsem őket.
Dorian a szemközti székre huppant le és én önkéntelenül csúsztattam végig az asztalon a kezem, hogy ujjaim újra a markába bújtassam, remélve, hogy nem veszi tolakodásnak. Egyszerűen csak nem akartam elszakadni tőle, volt valami megnyugtató abban, hogy éreztem tenyerének puha bőrét, ujjbegyeinek lágy barázdáit. Az asztal alatt a lábaink is összeértek kicsit, épp mint az irodában két napja.
Jól esett ez a közelség, ezek a kis érintések, amikről az ember nem is gondolja, hogy olyan fontosak lennének, nekem mégis segítettek kicsit jobban realizálni, hogy Dorian és én mostantól egy pár vagyunk. Kicsit gyorsan történt minden és éreztem, hogy nehezen fogom ezt feldolgozni vagy megszokni majd, de most még izgatott és boldog voltam ettől a fejleménytől.

- Tetszik itt? Szerintem elég nyugis és nem látnak nagyon ránk a központi részéről a kocsmának - magyarázta a helyválasztás okát közelebb hajolva, hogy kicsit jobban érezhessem az illatát,
- Tökéletes - mosolyogtam rá, továbbra is az ujjaival játszva, nem egészen tudva, hogy a helyre vagy rá értem valójában a szót, de nem is számított.
- Tudod, amikor egyedül járok erre, akkor mindig ennél az asztalnál ülök. Igaz, akkor a társaságom legfeljebb tényleg csak egy könyv, szóval kevésbé szórakoztató… - meséli lelkesen, ahogy a felszolgáló gyorsan megérkezik a frissen csapolt italokkal, amiket mosolyogva elénk helyez, én pedig visszahúzom a kezem, hogy helyet adjak a korsóknak, amikből az édeskés illat máris az orromba szökik.

- Sokat jársz ide? - érdeklődtem magamhoz húzva az egyiket, körbepillantva kicsit jobban. - Itt biztos jó elbújni egy könyvvel… de ha hiányzik a társaság én bármikor szívesen csatlakozok - ajánlom fel, figyelve, ahogy Dorian mohón beleiszik a sörbe, majd jókedvűen felkacagok a bajuszán fennakadt habot látva, amit esetlenül próbál letörölni. - Ne az ingeddel - dorgálom félig még mindig nevetve, gyengéden eltolva a kezét és végigsimítom az ujjamat a felsőajkának vonalán, majd kissé zavartan visszahúzom a kezem. Megfordul a fejemben, hogy egyszerűbb volna lecsókolni a szájáról az édes habot, de nem akarok túl mohó lenni, inkább magam is kortyolok egy nagyot a hideg, édes, krémes, de sörös utóízű csodából. Elégedetten sóhajtok fel az ízétől, ami ködös emlékeket ébreszt bennem, aztán ahogy felnézek Dorianre gyorsan végignyalom a szám, hogy ne járjak úgy mint ő. - Nincs bajszom, ugye?

vasárnapra beköszönt az ősz

(https://i.pinimg.com/564x/9e/00/93/9e0093f676df59218ec7afb820280d65.jpg)

2001. szeptember 20.

A kocsmában végre kezdtem kicsit megnyugodni. Eddigre vált kényelmessé Deliah társasága és szép lassan, mintha a Karom okozta stressz is elkezdett volna leolvadni rólam. Hihetetlen volt, hogy annyi év után megint elém táncolt a lehetőség, hogy ezt a lányt… vagyis most már nőt elhívjam egy randira. Ráadásul mostantól már nem csak egy randi volt ez, sokkal inkább egy kapcsolat kicsit túlzottan is izgalmas kezdete. Mondjuk az pozitívan értékelhető volt, hogy Karomról már nem kellett színt vallanom, elvégre szinte azonnal meg is ismerte az ellenséget Deliah is. A hozzáállása pedig egyszerűen tökéletes volt. A legtöbb nő sikítva szaladt volna el, hogy miféle szörnyetegek járnak a nyomomban.
Finoman simítottam végig a tenyerembe csúsztatott puha ujjakon. Éreztem, hogy egy kicsit hidegek sétánk után, elvégre odakint már rendesen beköszöntött az ősz… de nem bántam, mert így megpróbálhattam felmelegíteni. Az ujjaim újra és újra végig dörzsöltek a kézfején, hogy az ismét kellemesen langyossá váljon.
– Tökéletes – vágta rá mosolyogva a kérdésemre Deliah. Örültem, hogy tetszik neki ez az eldugott kis zúg, mert itt aztán én is kellemesen éreztem magam. Nem látott ránk mindenki, így pedig olyan meghitt, olyan kedves volt ez az egész helyzet. Nem akartam elengedni, bár azért nem ejthettem egy egész napra fogságba a kapcsolatunk első napján… vagy mégis? A saját gondolatomra csak még szélesebbre húzódott a mosoly az arcomon.
Ahogy elhúzta a kezét, mert megjött a két vajsöröskorsó, úgy éreztem máris fázok. Nem számított, már az is szívet melengető volt, hogy csak belenéztem azokba az őzike szemekbe, amikben olyan szépen csillant meg a gyertyák és lámpások fénye.
– Sokat jársz ide? – kérdezte, miközben körbe nézet. – Itt biztos jó elbújni egy könyvvel… de ha hiányzik a társaság én bármikor szívesen csatlakozok.
– Igazából szeretem a Három Seprű zaját. Nem olyan, mint más kocsmáké, van benne valami kellemesen morajló. Semmi verekedés vagy üvöltözés – magyaráztam. Persze ezt most nem élhettük át, ahhoz túl kevesen voltak s inkább csak csend volt, egyszer-egyszer koppant egy korsó az asztalok lapján, néhány beszélgettek is, de nem olyan volt, mint egy átlagos hétvégén.
Esetlenül törölgettem aztán nevetve a bajszomról a vajsör habját. Igazából tetszett, hogy mosolyt csaltam az arcával ennyivel. Kicsit talán szerencsétlenre sikerült a mozdulat, mert azonnal odanyúlt Del is: – Ne az ingeddel. – És nevetve simított végig a felső ajkamon, kicsit felette, hogy újra tiszta legyek. A pillanat kellemes volt, de nem tartott sokáig, mert gyorsan elhúzódott és egy kortyot vett ő is magához. – Nincs bajszom, ugye?
– Nincs… pedig bájos lenne – jegyeztem meg szórakozottan és én is ittam egy újabb kortyot. Ezúttal persze azonnal végig töröltem az ujjammal magamon. Egyszer vicces volt a habbajusz, másodjára már unalmas lett volna.
A korsót visszatettem az asztalra és kicsit körbe néztem. Reméltem, hogy Karom messzire eltűnt, de az ilyen embereknél sosem lehetett tudni, mikor térnek vissza és akarnak bosszút állni. Szerencsére nem láttam hasonló alakot.
– Mit szólnál, ha meglátogatnálak valamikor Londonban? – kérdeztem, hogy kicsit elkezdjük a jövőt tervezni. – Végül is majdnem minden hétvégén ráérek… azokon a napokon legfeljebb az esti ügyeletet szokták rám bízni. – Folytattam lelkesen a beszélgetést, célozgatva arra, hogy mostantól akár minden hétvégét tölthetnénk együtt. Nem bántam volna, ha most már a magánéletemben is beáll valamiféle állandóság és Deliah erre tökéletesen alkalmas volt, hiszen úgy éreztem péntek óta, hogy őrülten vonzódom hozzá. Az asztal alatt még inkább a lábához nyomtam a lábamat és sóhajtottam egyet, ahogy megéreztem a közénk szorult kedves kis meleget.

Hosszan néztem Dorian szemeibe. Talán túl hosszan is, de valahogy nem tudtam betelni velük, mindig is elképesztően gyönyörűnek tartottam őket, már akkor is, amikor még csak félénk pillantásokat mertünk egymásra vetni a könyvtárban vagy a folyosón. A kocsma félhomályában a pupillái majdnem eltakarták az írisze halovány kékjét, engem valahogy mégis megnyugtatott a pillantásuk, úgy tűnt ő is lerázta magáról a korábbi ijedtséget és ez nekem is segített kicsit jobban ellazulni az ismerős miliőben.
- Igazából szeretem a Három Seprű zaját. Nem olyan, mint más kocsmáké, van benne valami kellemesen morajló. Semmi verekedés vagy üvöltözés - magyarázta és pontosan értettem mire gondol, még ha most nem is volt valami felkapott az ivó. Nekem is megvoltak a saját kedvenc helyeim, ahol nyugalomban tudtam dolgozni vagy épp kikapcsolódni egyedül és mégsem éreztem magamat magányosnak… Olaszországban sokszor töltöttem egész napokat kávézókban, éttermekben csak figyelve idegenek életét, mint valami filmet. Kis epizódokat jegyeztem le ebédelő barátok beszélgetéseiből, ahogy nyelvet tanultam vagy megrajzoltam egy donna portréját, aki a délutáni kávéját fogyasztotta a kirakatban számára fenntartott kis asztalnál és úgy tettem, mintha ismerném őket, ami talán szomorúan hangzik (Enzo szerint egyenesen tragikusan), de engem nem zavart ez a tevékeny magány, inkább szórakoztatott.

Szavaira csak bólintottam és kortyoltam a frissen csapolt specialitásból, a példájából tanulva kicsit óvatosabban húzva meg a korsót.
- Nincs… pedig bájos lenne - felelte könnyedén az aggodalmamra, én pedig gyorsan kortyoltam még egyet a sörből, ez alkalommal biztosra menve, hogy bajszom legyen. Egy pár csepp hideg ital túl is csordult a mohó szám fölött, de gyorsan letöröltem őket az államról egy kecses kézmozdulattal, majd Dorianre vigyorogtam.
- Tessék, csak kérned kell, bár nem garantálom, hogy igazit is növesztenék a kedvedért… - kuncogok, majd ahogy elül a poén hatása, letörlöm én is magamról a habot, ha Dorian nem lép közbe és úgy iszogatok tovább, élvezve a hely hangulatát.
A sokat olvasott ember agya talán kicsit túlkomplikálja a dolgokat és ott is jeleket, összefüggéseket lát, ahol nincsen semmi, de mégis, volt valami furcsán sorsszerű az újbóli találkozásunkban, ebben az egész szituációban… Roxfortban látni őt újra, ahol megismertem anno, ahol nemet mondtam a roxmortsi randira, ami nagyon hasonlóan alakulhatott volna mint a mai, amire igent mondtam… leszámítva persze egy vérfarkas felbukkanását, de még ez is csak megerősített engem abban, hogy együtt a helyünk.
Az ujjaim között forgatva a vajsörös korsót azt éreztem, hogy túl sok a véletlen egybeesés, ahhoz, hogy hagyjam az agyamat szokás szerint szabotálni a szívem kívánságát, hagyjam elúszni ezt a dolgot, mint annyiszor korábban, csak azért mert félek, hogy a sorsom csak megismétli majd magát. Ha így is lesz, Dorian nem Leon és én sem vagyok már az, aki azokat a döntéseket hozta, amik ide juttattak - több voltam, jobb voltam és… ami történt, itt és most, az balzsam volt a sebeimre és nem akartam többé megtagadni magamtól, azt ami ennyire jólesett.

- Mit szólnál, ha meglátogatnálak valamikor Londonban? - zökkentett ki Dorian hangja ismét a gondolataimból. Egy pillanat kellett is, hogy feldolgozzam a szavakat, de amint sikerült, széles mosoly ült a számra a vajsör kesernyés utóíze mellé. - Végül is majdnem minden hétvégén ráérek… azokon a napokon legfeljebb az esti ügyeletet szokták rám bízni.
- Nagyon örülnék - feleltem lelkesen bólogatva, kissé előre hajolva. - Megmutatnám neked én is az irodám, az üzletet - ajánlottam rögtön, máris büszkén az eddigi életem legnagyobb eredményére, amivel reméltem Doriant is le tudom nyűgözni kicsit. - Tetszene neked… vagy hát remélem - tűrtem egy zavaró tincset a fülem mögé izgatottságomban, teljesen felvillanyozott a gondolat, hogy végre valaki olyat engedhetnék be az életembe, akit érdekel is, aki talán értékelni tudja… - A következő két hétvégém egyelőre szabad… Ha gondolod, én bármikor szívesen látlak.

vasárnapra beköszönt az ősz

(https://i.pinimg.com/564x/9e/00/93/9e0093f676df59218ec7afb820280d65.jpg)

2001. szeptember 20.

Deliah mellett, mintha sebesen zakatolt volna az idő, pedig én úgy megállítottam volna, úgy kértem volna, hogy csak egy kicsit engedje még, hogy a társaságában legyek. Ez az egész mindennél tökéletesebb volt, ahogy nevetett s a szőke tincsei enyhén az arcába hullottak közben és azok a titkos kis érintések az asztal alatt. Ez volt maga a menyország, amibe nem is tudom, miképpen csöppentem bele. Nem gondoltam volna, hogy valaha kiérdemlem őt és megengedi, hogy a barátnőmnek nevezzem… pláne azok után, hogy Leont választotta annak idején, akiről mindig azt gondoltam, jóval tökéletesebb nálam.
Deliah is megváltozott, én is megváltoztam. Szép lassan eljutott a tudatomig, hogy nem a múltból kell kiindulni, hiszen az már régen tovaszállt. Ezért is javasoltam, hogy meglátogatnám Londonban. Érdekelt, hogyan él, miket csinál s hogyan szereti csinálni ezeket a dolgokat.
– Nagyon örülnék – a bólogatás is olyan lelkes lett, hogy tudtam: komolyan gondolja. Ahogy előrébb hajolt, én is így tettem, mert be akartam szívni a finom, nőies illatot, ami körbe lengte őt s egészen nagy hatással volt rám. – Megmutatnám neked én is az irodám, az üzletet – ajánlotta fel.
Elmosolyodtam.
Tetszett, hogy meg akarja mutatni mindezt. Úgy éreztem magam, mint aki kiérdemelt valami ajándékot… mégpedig azt, hogy Del életének részese lehetek. Nem éreztem így egy ideje, általában csak morogtam és bezárkóztam minden és mindenki elől. A Merlin-díjat ajándéknak hittem, míg nem egy pohárka bor felett ráeszméltem, hogy valójában életem legnagyobb büntetésé volt. Egy olyan titok, ami ott van az emberrel ébredéskor és lefekvés előtt. Nem lehetett tőle szabadulni.
– Tetszene neked… vagy hát remélem.
– Lehetetlen, hogy ne tetszen – válaszoltam, miközben a haját piszkálta. Olyan gyönyörű volt, minden mozdulatában ott rejlett valami kis finomság… igazi nő volt, előtte pedig nem sok ilyennel volt dolgom. A legtöbb lány, akivel megismerkedtem egy éjszakás kalandnak tekintett, nem akart tetszeni vagy lenyűgözni. Ha volt is rövidebb ideig valakim, azok sem éppen nőiesek voltak. A legtöbben tudósnők voltak s kissé szürkének hatottak Del szépsége mellett.
– A következő két hétvégém egyelőre szabad… Ha gondolod, én bármikor szívesen látlak.
A meghívásra biccentettem egyet és a lábamat kicsit hozzá simítottam az övéhez. Alig vártam, hogy eljöjjön a következő hétvége és megint vele tölthessem az időt, talán többet is, mint most. Esetleg megnézhetném akkor már a londoni lakásomat is, hogy egy hosszú hétvégét töltsek ott.
– Pénteken esete Londonba utazom, ha gondolod az egész hétvégére kitalálhatunk valami programom– fogtam meg a kezét és odahúztam, hogy egy finom kis csókot leheljek rá. – Majd küldök egy baglyot.
Még egy ideig elbeszélgettünk ott a Három Seprűbe, hogy aztán a kandallóhoz kísérjem és megvárjam, míg eltűnik a zöld lángok között. Csak ezután indultam vissza a Roxfortba, csendesen dudorászva s figyelve a tájat. Boldog voltam… hosszú ideje először. Nem azért, mert barátnőm volt, hanem mert Del volt az a barátnő.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

F O N O G A T Á S

(https://data.whicdn.com/images/116836265/original.gif)
2002. május 29.
Este 7 óra

Az eldugott sarokban meghúzódó hátsó asztalokra szinte rá sem lehet ismerni, ugyanis mindent beborít a virág. A közelben kialakított táncparkettről a zene kellemes hangerővel hallatszik át, így akik esetleg kímélni szeretnék a dobhártyájukat itt megtehetik. Messziről látni már, hogy az egyébként eldugott székek és asztalok pompázatos díszben vannak. Földre szór színes virágszirmok csalogatják oda a kíváncsi párokat, és ahogy egyre közelebb érnek szinte beburkolja őket a tömény virágillat.
A levegőben színesebbnél színesebb virágszirmok táncolnak, néhányuk játékosan megpihen egy-egy bálozó hajában vagy ruháján. Az asztalok mindegyikén fehér abrosz pihen, elegáns virágos csipkehímzéssel, azon pedig fonott kosarakban sziporkáznak a virágok. Van itt minden, mi romantikus lelkületű pároknak ingere, rózsák, a legkülönfélébb színekben; dáliák; százszorszépek; jácintok, amik csakis arra várnak, hogy csodás koszorúvá fonják őket.
Az asztalok előtt álló kissé molett idős boszorkány, kinek ősz hajszálai drótként meredeznek a lebegő virágok között elszánt lelkesedéssel invitálja koszorúfonásra az arra tévedő párokat, kezükbe nyom egy adag virágot és elnavigálja őket egy szabad asztalhoz, hogy utána újabb áldozatok után nézzen, mondván: – Aki ilyen koszorút tesz a párja fejére, az bizony egész életében boldog kapcsolatban marad! Na és micsoda termékenységet hoz! – Harsogta, ahogy szépen terelgette az embereket az asztalok között.
Az emberek között körbe jár egy külön erre az alkalomra készített rózsasör, mely vöröses-rózsaszín árnyalatával és a benne úszkáló rózsaszirmokkal kifejezetten esztétikus látvány, és az íze! Vajon belecseppentettek egy kis vágyfokozót?

A játék 2021. június 20-ig tart.
Minden megkezdett
játék (ha mindegyik játékos írt már) vagy szösszenet (aki egyedül megy) 10 pontot ér.
A megkezdett játékokban (a kezdőn kívül) minden hozzászólás 2 pontot ér.
Becsatlakozni ér másokhoz, akkor is ha valaki egyedül megy!
Aki csak egy szösszenet erejéig néz be az jelölje meg a hsz-t: #szösszenet-ként.
Figyelem, nem kizárt, hogy időnként egy-egy mesélői reag is beleszól a játékba!

◂ you put those chains
around you now ▸

2002. május 29.
(https://i.pinimg.com/564x/a7/e3/c6/a7e3c6424d2b09480a1cc286e64038ed.jpg)

◃a i d e n▹

The walls of freedom
Come crumbling down
The moment you put those chains
Around you now

style: pastel (https://0.soompi.io/wp-content/uploads/2017/08/11080342/bts-jin-love-yourself.jpg) ║ zene: Devil At Your Door (https://youtu.be/U_MIhCJczDs)

– Muci, annyira romantikus, hogy meghívtál ide! – karoltam bele Aidenbe, ahogy kiléptünk a kandallóból. Tökéletesen állt rajtam a világos színű öltöny, és a nem éppen hagyományos fazonú ing. Érzékelhette, hogy az ő kedvéért csíptem ki magam… még ha valójában nem is ő hívott el. Nem, mert az én ötletem volt, amikor reggelinél, finoman célozgatva elé dobtam az újságot, nagyon mutogatva, hogy Roxmortsban utcabál lesz és a Három Seprűben lehet majd táncolni, meg inni.
– Egy összebújós tánchoz van kedved, ugye? – kérdeztem és a fejemet a vállához nyomtam. Imádtam, hogy most már bármikor hozzábújhatok, mert nem olyan ördögtől való, amiket közösen csinálunk. Régen nem szerette, ha nyilvánosan egymáshoz érünk, bár azért a kezemet időről időre hajlandó volt legalább megfogni. A tekintetem a rózsaszirmos táncparketről gyorsan tovább vándorolt, bár azért Merelnek odaintettem, hiszen éppen láttam arra mászkálni valami langaléta, tejfölszőke kölökkel.
Csakhogy a fülemet megcsapta egy kellemes orgánum, amint azt kiáltja: – Aki ilyen koszorút tesz a párja fejére, az bizony egész életében boldog kapcsolatban marad! Na és micsoda termékenységet hoz! – Erre összerezzentem és elvigyorodtam. Céltudatosan húzni kezdtem hát Aident a hátsó asztalok felé. Gondoskodnunk kell a boldogságunkról, na meg a termékenységünkről. Mégis csak a legszebb éveinket éljük éppen együtt – mit számít, hogy alig nyolc-kilenc hónapról van szó… évek és kész! Ha én eldöntök valamit, hát az úgyis van, nem igaz? Eddig mindig bevált. Na persze… és akkor mi volt az a válás, meg az a zöldszem-cirkusz, meg az a szakítás?! A hang máris elővette a kegyetlenebbik oldalát, de csak megráztam a fejem és felkaptam egy vöröses színű sört, hogy belekortyoljak.
Az alkohol mindenre megoldás… na meg az a kis enyhe vágykeltős bizsergés, amit maga után hagyott. Aidennek nem szóltam inkább erről, csak felé nyújtottam.
– Ezt kóstold meg Muci, isteni! – Tettem hozzá és megérkeztünk a cseppet telt boszorkány elé. Az öblös hangból kiindulva ő kiáltotta az imént magát. Egy szempillantással később már el is irányítgatott minket az egyik üres asztalhoz, ahol ezer meg ezer féle virág várta lelkesen, hogy valaki koszorút fonjon belőle.
Lelkesen le is huppantam az egyik székre és úgy néztem fel Aiden szürke-barna szempárjába. Csak megpaskoltam a magam melletti széket, hogy üljön már le. Nem vártam el, hogy ő is gondoskodjon az én termékenységemről, szóval elég volt, hogy én kezdtem el céltudatosan a rózsaszín virágokat kiválogatni. – Iszogasd csak a sört, addig csinálok neked koronát. – Hajoltam közelebb, hátha ad egy puszit is végre. – Hadd gondoskodjak a termékenységedről!

fonogatás a hátsó asztaloknál

(https://i.pinimg.com/564x/42/e9/86/42e98625afc7bba95dcc75d14632957c.jpg)

2002. május 29.
Sophie

„Lately, she’s the
only one
who can make me
smile.”

Talán nyálas volt. Túlságosan is nyálas éppen idejönni, de ez is csak egy alkalom volt, hogy Sophie-val lehessek. A kastélykapunál szedtem össze, hogy aztán végig sétálva a macskaköveken a Három Seprűbe jussunk. Már nem is gondoltam olyanokra, hogy összefutok Cassennel és majd zavarban leszünk… vagy legalábbis neki kínos lenne. Nem igazán jutnak már eszembe azok a régi dolgok, neki megváltozott az élete, visszaköltözött az apjához és ezzel együtt mindent el is felejtett. Az ő szegénysége, nem az enyém, hiszen én boldog lettem nélküle is. Sophie-nál csodásabb dolgot nem is kívánhattam volna az életemben.
– Na hát, ez kellően nyálas – állapítottam meg, ahogy átlépve a küszöböt, megláttam a kocsma díszítését. Az utcán is minden rózsasziromban és virágban úszott, minden tele volt utcazenészekkel, de persze a Walpurgis lányai miatt, mindenki ide akart bejutni.
Nem igazán akartam besétálni a tánctérre, ahol minden rózsaszirmos volt, ezért Sophie-t óvatosan oldalra húztam, remélve, hogy a hátsó asztaloknál nagyobb a nyugi. Hát nem volt az, mert termékenységről és koszorúkról, meg életünk végéig tartó szerelemről üvöltözött egy harsány boszorkány. Elhúztam a számat, felismerve, hogy innen is menekülni kell. Csakhogy a gond az volt, hogy megpillantottam Fraser Elliottal, ahogy az egyik asztalnál cukiskodnak. Hát ezt nem lehetett kihagyni.
Azonban mielőtt még odaléphettem volna, elgondolkodtam, vajon Elliot előtt kéne-e mutatkoznom az új barátnőmmel. Mégis csak majdnem egy évig volt Cassen apja. Talán kevesebb, talán több, ki tudja. Nem emlékeztem már rá vissza annyira.
– Nem tudom. – Sóhajtottam, nem mintha Sophie kérdezett volna valamit. – Nem tudom menjek-e oda. Az Cassen ex-apja, vagy ex-nevelőapja… – Tettem hozzá, hátha így megérti, miért vagyok ennyire szerencsétlen.
Kissé remegő gyomorral karoltam át Sophie vállait és pillantottam le a kék szemeibe. Ő mindig mond valamit, amitől jó kedvem lesz… de most annyira odamentem volna Fraserhez. Mikor utoljára találkoztunk miattam sérült meg és bár begyógyítottam a sebeit, nem köszöntem meg. Most sem terveztem, ez nem az a helyzet volt.
– Szerinted menjek oda… Fraser miatt? Tudod vele néha megittunk egy-egy sört régen. – Magyaráztam Sophie-nak, bár nem nagyon akartam a fejemre egy olyan termékenységi koszorút. Mindenesetre elvettem egy olyan piros sört és beleszagoltam ott nagy gondolkodásomban. Bele sem gondoltam, hogy esetleg túl édes lehet, nem. Csak egészen egyszerűen belekortyoltam, hogy aztán fintorogva odaadjam inkább Sophie-nak. – Ez inkább a te ízlésed.

(https://data.whicdn.com/images/154012552/superthumb.jpg?t=1419850367) (https://data.whicdn.com/images/318790015/superthumb.jpg?t=1535978810)

2002. május 29.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/04/95/2d/04952db19e7c6d5b49d21aae1d835d5d.jpg)

you became a faint light in between the stars

Elliot határozottan hátbatámadt a tervével. Igazából már valamilyen szinten fel vagyok készülve a random felpörgéseire, amik amúgy egészen aranyosak voltak tőle. Nem terveztem ma igazából semmit, csak csendesen ellenni, szexelni, olvasni, cigizni. Valahogy ez egészen tetszett mai programnak, de Elliot ezt reggel - szokásos módon - felborította, amikor békésen kávézgattam és dohányoztam, kiélvezve a csendet, és azt, hogy nem jön a közelembe semmilyen igénytelen lés gusztustalan alak, aki le akarja alkudni a varázstárgyak árát. Így hát a mai napi nyugimnak szabályosan lőttek. Persze azért kifejezetten tetszett a bál gonodlata... De amint megérkeztünk, és meghallottam a zenét, elfintordtam, ugyanis én a kifinomultabb bálokat szerettem, amikre annyit jártam a szüleimmel, hogy a rokonaimmal összejöjjünk. Ez meg mindennek nevezhető, csak bálnak nem. Inkább csak unottan rágyújtottam, ahogy ELliot lelkendezett mellettem. Ő legalább élvezte ezt a... valamit. Volt egy olyan sejtésem, hogy Benjamint is megpillantom, minden bizonnyal majd valahol középen a tömegben.
– Egy összebújós tánchoz van kedved, ugye? - bújt hozzám, mire félmosolyra húztam a számat. A zene ugyan andalító volt, de a táncolást mindig is szerettem.
- Hogy találtad ki, hm? - kérdeztem, de mielőtt még tényleg elkezdtünk volna lassúzni, rikácsolni kezdett valami nő a tömegben, Elliot meg rögtön megindult abba az irányba, olyan hirteken mozdulattal, hogy majdnem lenyeltem a cigimet. Az pedig kellemetlen pazarlás lett volna.
Közben arra eszméltem fel, hogy Elliot a kezembe nyom valami löttyöt, ami színre is elég förmedvénynek nézett ki, de ha már ivott belőle, én se maradhattam ki belőle, így egy halvány fintorral beleittam, aztán a felét visszanyújtottam ELliotnak, miközben éreztem, hogy egyenesen gyomrost ad a vágyfokozó benne. Kíváncsi vagyok pár óra elteltével hány pár fog eltűnni a wécében szexelni.
- Szükségünt volt erre, Nyuszi? A vágyfokozó a gyengéknek való - dünnyögtem, majd magamban nyögtem egyet a giccsparádéra, ami fogadott minket, de Elliot csak lehúzott az asztal mellé, majd kissé a számat vonohgatva vettem tudomásul, hogy kapok valami hülye rózsaszín koszorút a fejemre. Inkább csak megigazítottam az elegáns tökéletesen kisimult öltönyömet, és kéynelmesen hátradőltem a székben, miközben a szék támlájára könyökölve féloldalasan Elliot felé fordultam, és abban lazán tartottam a szálat, amibe hol beleszívtam, hol csak az ujjaim között forgattam. Elliot is jól nézett ki, jól állt rajta az öltöny, úgyhogy inkább őt meg a tömeget néztem, nem azt a rózsaszín izét, amit éppen fonni kezdett.
- De jó nekem, hogy ápolod a termékenységemet, Nyuszi - sóhajtottam, majd kiszúrtam Flynn szőke fejét, meg mellette azt a kis vöröst akivel összefutottam már valamikor a Roxfortban. Félrebillentettem a fejem, és odahajoltam ELliothoz. - Nézd Nyuszi, ott van Flynn, meg azt hiszem az új csaja - suttogtam, majd intettem egyet felé, hogy ne fosson idejönni, mert lerít róla, hogy azt se tudja mit csináljon.

to; Sebastian
2002. május 29.
(https://i.imgur.com/tWeBXU8.png)
a little party never killed nobody

zene: young folks (https://www.youtube.com/watch?v=HxfVa9STROU) ● outfit: valahogy így (https://i.pinimg.com/564x/00/f1/16/00f1162dde21cae2ba28020208cd743d.jpg)

A Walpurgis lányai miatt is bőven megéri a mai nap, meg alapvetően imádok megragadni minden alkalmat arra, hogy valami bulihangulatot élhessek. Alig vártam, hogy a tél és annak minden hideg, nedves és fagyos hangulata eltűnjön és zöldbe váltson minden, ezzel egyetemben pedig, a hőmérséklet is kellemesebbre váltson. Utálom a sok réteget, így amikor más még bőven télre készül, én már váltok. De ma nem is az a lényeg, hogy melegben tartsam magam. A legutóbbi hasonló alkalommal sikerült megtalálnom azt a buli-arcot, akinek valahogy sikerült némi alkoholt is szereznie, így mondhatni, elég őrült módon ért véget az éjjel, pedig utána még hosszú volt a nap előttem. A rosszullét ellenére remélem valahol, hogy pár kortynyit ismét bezsebelhetek, hogy aztán rongyosra tapossam a cipőt a lábamon. Én ehhez bőven optimistán állok.
Ahogy közeledett az időpont, a lányok furcsák lettek. Hosszasan néztek és nyakamat rá, hogy mind azt várta, melyiküket fogom elvinni és megpörgetni a parketten. Legutóbb az akkori barátnőmet sikerült, aki azóta már szóba se áll velem, amikor őszintén megmondtam, nekem ez nem megy, nem érzem. Jó volt vele, kedves és vicces lány, én meg talán túl vad vagyok és tele erővel, amit nem tudok lekötni. Most talán nekik remény ébredt szemükben, hogy na, majd most, viszont én rohadt egyszerű voltam. Bepattantam szokásomhoz híven Sebastian mellé és mondtam neki: megyünk. Nem azt, hogy jönne vagy sem, hanem velem tart. Nem kínozni akarom, hanem kicsit kimozdítani, jobb kedvre deríteni, hogy azok után, akik kínozták, még sok jó várja az életben.
Az pedig ma is éri, remélem. Nem öltözöm túl, nem a hivatalos uniformist vagy épp ünnepélyes akármit húzok magamra, hanem egy fűzöld laza, kényelmes zakót. Két napja hozta a bagolyposta, azóta kilógta magát és most már az én illatomban fürdik. Ennek végén, kettő egészet húzok a vizes fésűvel a hajamban, hogy némileg álljon valahogy, majd Seb felé fordulok.
- Elmegy egynek? - ennyi divattanácsadás elég, kissé türelmetlen zizegve vártam, hogy elkészüljön és ha kell, akkor húzom magam után, lehet, ha a vállamra kapom, pont olyan gyorsan érünk oda, mint amennyire én tenném. De nem, nem, türelmes vagyok, meg minden.
- Aztapics… - csusszan ki ajkaim közül, amikor meglátom a helyet végül. Kicsit túlbecsültem, mondhatni, mert első ránézésre, ez lehetne a Valentin-nap második felvonása is. Belökve a Három Seprű ajtaját, hasonló látvány fogad. Ekkor nézek csak felé, kínos vigyorral.
- Hát ide lehet valaki randialapot kellett volna hoznunk – most már mindegy alapon csap fejbe az édekés buké és rázom meg a fejem kicsit. Lenézve taposok szirmokon, a zene kellemes, kedvem lenne már most pörögni, ha csak azt nézem, hallgatom, mi szól, de egyelőre ezzel kivárok. Nem éppen az én stílusom, csak már mozognék. Jellemző. Inkább tartok a hely hátsó része felé, hogy le tudjunk ülni akklimatizálódni. Lehuppanok, nézem, kik jöttek el és hümmögök. A rendszert nehéz lesz kijátszani.
- Kibírjuk a koncertig, aztán lesz, ami lesz. Csüccs. Vaaagy… koszorút fonnál? - nyögök fel, mert most látom, hova sikerült leülnöm. Na én ilyet nem, szóval amikor felénk néz az asszonyság, én elfordulok. Meghagyom ezt másoknak.

To: Jack
2002. május 29.
(https://i.pinimg.com/564x/ed/1f/49/ed1f4901c8d53c7a21a4ede8abe104c4.jpg)

go where you feel most alive

style (https://i.pinimg.com/564x/df/9b/69/df9b699bb8507d96fa73d49688eb422e.jpg)

Nem sok választásom volt. El kellett mennem a bálra, mert Jack úgy akarta… így hát végig nézhettem, ahogy öltözik és minden izmát láttam, ahogy finoman rásimul a világos színű ing. Nagyot nyeltem, mert éreztem, ahogy a farkas dolgozik bennem. A hormonjaim legalább annyi tomboltak, mintha muszáj lenne… a nadrágomat inkább elfordulva vettem fel. Jack-kel kapcsolatban végképp nem kellett volna így éreznem, de az utóbbi időben egyre erőteljesebben csapott meg az illata. Ő nem olyan volt, mint Noah, nem ő férfiasabb volt. Erősebb. Ez pedig valahogy imponált a bennem tomboló szörnyetegnek.
– Elmegy egynek? – kérdezte, én pedig csak akkor fordultam felé, mikor már rajtam volt a fekete póló. Sokkal jobban nézett ki nálam, főleg azért, mert neki volt is egy kicsit csinosabb ruhája, nekem viszont alig akadt valami. A rajtam lévő fekete, feszes farmer volt az egyetlen cucc, amit az utóbbi időben vettem. Azt is csak azért, mert százhatvanöt centiről valamiért megnyúltam egy nyár alatt százhatvankilencre és már szűkös is volt. Szóval nem vittem túlzásba, a póló fölé felvettem a bőrdzsekit, mert itt Skóciában lehet, hogy később hűvösebb lesz azért. Aztán belebújtam a bakancsomba is, hátha ettől valahogy lazábbnak tűnök, mint a szokásos, szakadt tornacipőmtől. Sosem voltam laza… mindig feszengtem igazából.
– Nagyon… jól… – Nyeltem egyet, ahogy dadogva bólogattam. Éreztem, ahogy a vörössé megint megül a fülem hegyén. Közben még rángattam magamra a dzsekit. –… nézel ki. – Sóhajtottam egyet és megigazgattam magam, aztán már mehettünk is. Jobbnak láttam nem beszélni, csak figyelni, amit mondd. Azt sem bántam, ha végig dumálta volna az egész sétát a Három Seprűig.
A belépés enyhén kínos volt. Valaki talán kint felejtette volna a Valentin-napra szánt dekorációt, mert mindenhol rózsaszirmok voltak, meg undorító, gejlnek kinéző löttyök az egyik szemközti asztalon és a zene is olyan furcsán andalító volt. Éreztem, hogy Jack felém fordul, így hát ránéztem, de megszólalni nem tudtam, még káromkodni sem, mint ő. Csak nagyokat pislogtam rá.
– Hát ide lehet valaki randialapot kellett volna hoznunk – mondta, én meg ettől még inkább zavarba jöttem. Hát igen, lehet tényleg egy lánnyal kellett volna jönnie… mert én csak a barátja vagyok. Igen, Sebastian, a barátja. Hirtelen eszembe jutottak az elmúlt napokban felbukkanó, furcsa, nedves álmok, amik mind Jack körül forogtak. Az ember hajlamos az ilyesmire ugye? Ez normális… nálam ráadásul még a farkas gének is befigyeltek, hiszen a hormonjaim állandóan túl voltak pörögve.
– Szerintem találsz itt egy lányt, ha esetleg, én meg elmegyek… oda… biztosan sokan jönnek csak azért, hogy bámuljanak… meg ilyesmi… szóval elmegyek oda, de tényleg– mutattam az egyik sarokba. Még a kezem is megremegek. Nem is ültem le mellé inkább, hanem elbámultam a sarokba.
– Kibírjuk a koncertig, aztán lesz, ami lesz. Csüccs. Vaaagy… koszorút fonnál? – A kérdésre csak bólintottam és leültem mellé, hogy az asztalon elhelyezett virágokat kezdjem piszkálni. Nem tudom, inkább pótcselekvés volt, ha már úgy tűnt, hogy mindenképpen velem akar maradni ma estére. Mondjuk a Walpurgis lányai miatt jöttünk mindketten. Volt, hogy néha-néha együtt hallgattuk a legújabb zenéiket valamelyik mágikus rádióállomáson, mikor csak ketten voltunk a hálóteremben. Jó volt Jackkel, sok mindent csináltuk együtt. Kicsit tényleg kiegészítettük egymást. Mellette nem éreztem magam szerencsétlennek… és félemebernek.
– A kishúgomnak fontam koszorút régen. Nem sok emlékem van… nos… az előttről, hogy átváltoztam, de erre emlékszem – Meséltem Jacknek, ahogy összefűztem egy szép kék virágot néhány fehérrel. – Azt játszottuk, hogy ő a tündérhercegnő, én meg a lovag, aki megmenti a gonosz koboldoktól. – Mosolyodtam el, kivillantva a fogsoromat is. Már majdnem megnyugodtam, mikor odajött hozzánk az enyhén telt boszorkány, aki a virágokat rendezgette.
– Drágáim, hát ettől igazán boldogok lesztek együtt! – Mondta negédes hangon, majd megpaskolva Jack fejét távozott.
– Innom kell valamit… – motyogtam, mert úgy éreztem, megint teljesen kiszáradt a torkom.

◂ you put those chains
around you now ▸

2002. május 29.
(https://i.pinimg.com/564x/a7/e3/c6/a7e3c6424d2b09480a1cc286e64038ed.jpg)

◃a i d e n▹

Varázslatos volt ez a hely! Sőt, egyenesen tökéletes, bár nem valószínű, hogy a rózsaszirmok és az édes illat kavalkádja okozta a felszabadultságot. Egyszeren csak tökéletesen jól éreztem magamat Aiden társaságában. Vele el tudtam lazulni, nem gondoltam olyan keserű dolgokra, mint mondjuk március közepe, vagy az, hogy mennyire kicseszett velem az egész élet. Túlzás azt mondani persze, hogy kicseszett az élet, magamnak kerestem a baj, mikor egy kamaszfiúval kezdtem, majd egy aurorral, aki ráadásul rám vadászott. Valahogy ez a kettő olyan szörnyű kombináció volt, hogy nem hittem volna, valaha tudok ilyen felszabadult lenni. Talán hülyén fest kívülről, hogy jóformán kezdem elölről a dolgot… de minden megváltozott. Aiden, én, az életünk, a körülmények, a lehetőségeink. Egyszóval minden egészen új és csendes lett.
Nem is számított igazán. Csak az pillanat, ahogy megint együtt voltunk és a furcsa, pirosas színű, rózsaszirmokkal teli sörféleséget kortyoltuk, ami édesebb volt, mint egy csokibéka… illetve addigra már csak Aiden, mert nekem bőven elég volt belőle egyetlen undorító korty. Azt éreztem, hogy enyhe vágykeltő van benne, ami finoman, bizsergetve éreztette a hatását odalent. Engem aztán nem zavart, már megszoktam, hogy Aiden közelében mindig ez az állapot uralkodik.
– Szükségünt volt erre, Nyuszi? A vágyfokozó a gyengéknek való – dünnyögte mellettem Aiden, miközben már húztam a virágokkal borított, közepes méretű asztalhoz. Én ültem a belső székre, így a vállama a falat súrolta, neki meg maradt a külső szék, hogy rendesen nézelődhessen, ha esetleg unná, míg én a virággal babrálok. Mindenfelé emberek voltak, főleg roxfortos diákokkal… csak reméltem, hogy semmi kínos alakba nem futunk bele. Volt egy-két ez-az… ami azt illeti. Voltak gondjaim diákokkal. Na meg Averyvel sem akartam összefutni. Jóformán semmit sem jelentett neki, hogy két évig az apjaként viselkedtem. Így hát eléggé fájt volna a szemébe nézni.
Megköszörültem a torkom és Mucira vigyorogtam.
– Nem tudtam, hogy van benne, hidd el! – Húztam ki kicsit magamat, ahogy az ujjaim a virágokat szép lassan egymáshoz fűzték. A rózsaszín minden árnyalatát bele akartam tűzni, hogy tökéletesen kiemelje Aiden vonásait és szép, sötét haját. – Így legalább csak még érdekesebb a játék. – Kacsintottam rá aztán és végül visszafordultam a virágokhoz. Egész gyorsan haladtam. Nem ez volt az első, hogy ilyesmit csinálok. Egyrészt egy hatalmas legelő mellett laktam, ahol a kölykök nagyrészt ilyesmivel szórakoztatták magukat, másrészt egy háztartásban éltem három évig egy kislánnyal, aki anyának nevezett engem. Ezt meg nem mertem volna említeni Aidennek, még a végén totál kiakadt volna. Már attól is kivan, ha bekenem az arcom… mintha nagyjából sminket tennék magamra.
– De jó nekem, hogy ápolod a termékenységemet, Nyuszi.
Elvigyorodtam, de nem válaszoltam. Csak hagytam, hogy magával ragadjon a fonás, Aiden meg nézelődjön a meglepően nyálas zenére lötyögő emberek felé. Nem itt terveztem leélni az életünket, csak megfonom ezt a dolgot, a fejére rakom, hogy majd öregebb korában sok kölyke lehessen, aztán mehetünk is összesimulni.
– Nézd Nyuszi, ott van Flynn, meg azt hiszem az új csaja – hajolt oda hozzám hirtelen. Talán ha nem érzem meg a kellemes illatát, akkor azonnal felpattanok és elmenekülök. Nem igazán akartam Avery ex-pasijával dumálni. Arról még nem maradtam le, hogy dobta.
– Az a halvány rózsaszín kifejezetten jó, ha sok kislányt szeretnének! – Kiáltott rám a töltött galambbal is akár versenyre kelő boszorkány. Aztán elém szórt egy csomó kis virágot, majd tovább libbent.
– Szóval kislányaid lesznek Muci… – vigyorogtam rá, majd a tekintetem riadtra váltott, ahogy megpillantottam Flynnt. Olyan volt, mintha hideg eső zúdult volna a nyakamba, hirtelen elmosott egy csomó jó érzést. – Ugye nincs itt a gyerek is? – kérdeztem Aident, nem igazán néztem, hogy kivel jött. Ahol én ültem, onnan éppen csak az ő szőke fejét szúrtam ki, de a körülötte lévőket nem. Már el is felejtettem, hogy korábban valami új csajt is említett Muci.

Possibilities

(https://i.pinimg.com/564x/0c/f3/04/0cf3049ee66f1a1b367c9e6dfef08189.jpg)

2002. május 29.

Egy újabb szivatás Vitroltól. Neki valami hihetetlenül fontos oknyomozásba kellett kezdenie a múlt héten, ezért jobb híjján engem küldött ide, hogy tudósítsak a roxmortsi utcabálról. Valójában nem volt semmi dolgom, de arra semmi szükségem nem volt, hogy sok-sok nyálas emberrel körülvéve töltsem az estémet.
Itt most minden a szerelemről, a tavaszról, a boldogságról szólt. Ebből nekem mi volt meg: egy eltűnt szerető, az esős London és az önsanyargató gyötrelem. Szóval jó cikk lesz ebből.
Vitrol külön kitért arra, hogy ezt most ne szúrjam el. A múltkori interjú azzal a medimágussal csúfos véget ért, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. Rita azóta is engeszteli ki a professzort... én meg inkább nem akarom tudni, hogyan és mivel.
A lényeg, hogy itt voltam, és unott fejjel léptem be a zenétől hangos Három seprűbe. Attól nem féltem, hogy ismerős roxfortiakkal találkozom, már éppen elég régóta nem jártam erre, és talán kicsit meg is változtam ahhoz, hogy felismerjenek. És amikor még ide jártam, sem ismert túl sok ember.
Nem akartam a roxfortos éveimre gondolni, mert csak összeszorult a szívem. A hertfordshire-i eset óta igyekeztem nem Jasperre gondolni, de ez elég nehezen ment. Továbbra is álmodtam vele, a medimágusom pedig nem akarta az altató bájitalom adagját növelni. Annyira meg sosem voltam jó bájitaltanból, hogy egy ilyen bájitallal próbálkozzak.
Akármennyire is magam alatt voltam, öngyilkosságra soha nem gondoltam. Annál én erősebb vagyok.
A Három Seprűre visszatérve, a zenész-táncos rész még nem tűnt elég érdekesnek, így inkább a hátsó fertály felé vettem az irányt. Szükségem volt néhány interjú alanyra, néhány ügyesen meg- és átfogalmazott mondatra a cikkhez. Reméltem, hogy a kevésbé zajos közegben nyitottabbak lesznek az emberek.
Ahogy beléptem, és körülnéztem, legszívesebben azonnal kifordultam volna, de mivel ezen a tudósításon múlt a fizető állásom, ezért nem tehettem.
Az egyik asztalnál két roxfortos srác ültek. Ők annyira nem érdekeltek, habár érdekes téma lehet, hogy két fiú mit keres a termékenység koszorúknál. Egy másik asztalnál az a fickó ült, aki néhány hónapja elküldött a jó büdös francba. Viszont ő Aidennel ült, akivel egy ebédet költöttünk el néhány hete. Talán így nem lettek volna barátságtalanok azonnal.
Egy félreesőbb helyen azonban - nem tudtam volna eltéveszteni a szőke haját - Jasper ült... Egy lánnyal, aki határozottan nem az a korábbi csaj volt. Hallottam, hogy új barátnője van, de ez most szívem ütött. Nem számítottam rá, hogy itt összefuthatunk.
Egyelőre nem akartam konfliktust, sem Jasperrel, sem O'Marával, ezért inkább a koszorúfonó hölgyhöz léptem oda, aki kitörő örömmel fogadott.
-Kisasszony! Csak így egyedül? Na, ne búsoljon, csak találunk magácskának egy párt. - mondta és lelkesen nézett körbe, éppen elég hangosan, hogy mindenki, aki a közelben van meghallja. Én pedig vörös képpel, legszívesebben valamelyik asztal alá bújtam volna.

ღ Szívekre virágkoszorú ღ

(https://data.whicdn.com/images/318024632/superthumb.jpg?t=1534735002) (https://data.whicdn.com/images/258898938/superthumb.jpg?t=1473910332)

Jasper

(2002. május 29.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/d1/97/e5/d197e5b010dbde5cffb54316966a39fb.jpg)

Vége van a bálnak
és a táncparkettről
a szívek kiabálnak:
A jóból jöhetne még!t (https://www.youtube.com/watch?v=mvTus1vsvxA)

Aggodalmasan pillantok végig magamon, és azon gondolkodom, nem vagyok-e csicsa. Lehet túlöltöztem, de Jaspernek tetszeni szeretnék, és valahogy gondoltam valami ilyesminek hátha örülne. Remélen nem váratom meg kellően, de nem vagyunk együtt olyan gyakran, így hát mindig igyekeztem egy kicsit kicsípni magam neki. Godnoltam meglepem ilyesmivel. Meg hát ő amúgy is folyton jól nézett ki. Ahogy összetalálkozom vele a kapunél, szélesen rámosolygok, és izgatottan a karjai közzé vetem magam, hogy megcsókoljam.
- Nagyon helyes vagy Jasper, mint mindig - jegyzem meg vidáman, ahogy a macskakövelen baktatunk a bálba. Szeretem a bálias dolgokat, mindig fellelkesedek tőlük. Az ilyeneken mindig vidám dolgok szokott történni, kivéve, ha nem támadnak meg minket azok a csuklyás emberkék, de reméltem, hogy ez egy kicsit nyugis lesz, és nem lesz baj. Szép idő volt, örültem, hogy az eső nem esett, szép az idő, és alig várom, hogy egy ilyen nyálas eseményen is hozzábújjak. A nyálas dolgok néha cikin jók szoktak lenni. Olyan érzelmesek, meg minden. remélem azért Jasper nem sokkolom le az érzelmeimmel.
- Óó, de aranyos - kiáltok fel, amint belépve arcba találnak a virágszirmok, meg a tingli-tangli zene. A lábam előtt épp egy csokibéka ugrik és egy alsób éves hevesen ráveti magát. AMint elkapja, diadalomittasan felkkiált, és elszalad. A hely egyébként szerintem varázslatosan néz ki.
– Na hát, ez kellően nyálas - állapította meg Jasper, mire én csak vigyorova belekarolok, és beljebb húzom. Valamiért egészen viccesnek tűnik a virágos ösvényt követni, olyan mintha valami romantikus kerben követnénk valami cuki ösvényt és a végén valami szupi lenne. Én meg kíváncsi vagyok mi történik a rikácsoló nénin túl.
- Szerintem remekül állna rajtad egy koszorú. Mondjuk egy fehér vagy egy kék virágból, az illene a szemedhez - magyarázom lelkesen.
- Akkor sok fiú gyermekük lesz! - kiabál utániunk a néni, majd asztal után nézelődve megpillantom Elliotot, és Bent...vagy Aident? Nekem olyan hasonlóak ami ciki, mert nem nagyon örült Aiden, amikor leBeneztem. De azt tudom, hogy Jasperrel egészen jóban volt Aiden. Hátha Jasper meg tudja őket különböztetni. Jasperre lesek, de ő eléggé bizonytalanul álldogál, én meg kérdőn pislogok fel rá.
– Nem tudom. Nem tudom menjek-e oda. Az Cassen ex-apja, vagy ex-nevelőapja… - Akkor csak Aiden. Jasper rettenetesen menő, hogy meg tudja őket kölönböztetni. Elhúzom a számat és bizonytalanul pislogok én is. Elliottal nem találkoztam csak azt hiszeme gyszer vagy kétszer... Aidennel is. Avery pedig így furcsán hatott hiszen valamennyire összekötött mindannyiunkat. De kezdett elfakulni bennem a legjobb barátnőm képe, a furcsa távolságtartása miatt. Megrázom a fejemet. Most nem Averyről van szó, haten arról, hogy Jasper bizonytalan, nekem meg támogatnom kell... még akkor is ha én is bizonytalan vagyok.
– Szerinted menjek oda… Fraser miatt? Tudod vele néha megittunk egy-egy sört régen - bólogatok egyet, azán megszorítom jasper kezét.
- Menjünk oda, Jasper. Pont mellettük most szabadul fel egy asztal... Te nem okoztál nekik bánatot, meg ilyenek, és Aiden is biztos örülne neked. - Ahogy magyarázok, úgy szorítom meg a kezét és húzom Ellioték felé Jaspert, miután a kezembe nyom egy valamilyen innivalót. Bele se gondolva mit iszok, beleiszok, és mivel annyira ízlik, meg is iszom az egészet. Jaspertől van végül is (eég közvetett módon, de na), csak nem lehet baj. Bár kicsit jobban hiányzik a kis összebújás. Odaérve Aidenhez és Elliothoz mosolyogva köszönök nekik.
- Sziasztook! Úú, Elliot cuki a rózsaszín koszorúd! - köszöntöm őket, és elfelejtkezem arról, hogy én meg Avery legjobb barátnője voltam, aki most Jasperrel jár.

Tudom, hogy néz és hogy talán más gondolatai akadnak, de ugyanúgy viselkedem, mint eddig mindig. Először is, nem zavar, van bennem annyi hiúság, hogy ezt elviselje, a más dolgokkal, meg, nos, nem törődöm, mert bennem másmilyen a szeretet felé. Igen, létezik, nem vagyok szívtelen sem. Ha hirtelen elvonulnék, elbújnék és kifogásokat keresnék, akkor kellemetlenül érezné magát és már itt se érezné, hogy biztonságban van vagy éppen jó helyen. Az én hátam sok mindent elbír, nem ő az egyetlen srác, aki megnézett magának, bár nekik mindig valami bárgyú vigyort adok válaszul, ha még utánam is kiált. Azt hiszem, már eleget látták, hogy nem ítélek el nagyon semmi ilyet. Amit igen, annak oka, mint a mocskos férgek, amik nem fogják megúszni ép bőrrel, ebben biztos vagyok. Addig is, valahogy, de megpróbálom megnyugtatni őt és feledtetni a sok szart, ami vele történt. Ezért is viszem el magammal és nem valamelyik lánykát, aki várná. Nem akarom, hogy úgy higgye, csak az én akaratom érvényesülhet, nem egyszer mondtam már, hogy mondjon ő is bármit, hova menne, mit nézne. Amikor kész vagyok, már nagyjából ő is. Sötét, én meg egész világos színeket választottam, megint jó kontrasztosak leszünk, mint a személyiségünk is.
- Te is jól mutatsz, no – ezt már kifelé menet mondtam neki, akkor még nem tudtam, hogy lehet nekem inkább full feketében kellene itt forognom, akkor ellensúlyoznám azt, ami fogad minket. Tudom, hogy nincs sok cucca, de még nem jöttem rá, hogyan vegyem rá, hogy a főzet mellett elfogadjon mást. Nekem van egy rakás cuccom, amit hirtelen nőttem ki és jók is lennének rá, már írtam anyámnak, hogy szedje össze, amint tudja és majd darabokban küldje el neki. Nem ússza meg, öcsém nincs akire jó lenne, szóval ha ez javít az önbizalmán, akkor megoldjuk. Csakhogy a csomag még nem ért ide, így úgy megyünk, amink van. Nem készültem esőre mondjuk, annyi baj legyen.
Sokkol kicsit a látvány mégis, olyan ez, mint valami tündérmese helyszíne. Lányoknak való, az már biztos. Pislogok párat, aztán csak megdörzsölöm az arcom. Értem én, hogy tavasz, de nemrég ünnepelték a szerelmet, akkor most minek megint? Én tökre a zöldben hittem, látszik is rajtam, hogy arra készültem, de ezek szerint, nem épp jól. Hát mindegy, vonom meg végül a vállam.
- Mi vagyok én? Bálvány, hogy bámuljanak? - nevetek fel a szavaira. Dehogy megy el, nem majd félredobom, hogy elkapjak valakit, ha már én hívtam ide. - Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem. Jobb indok kell. Egy randi neked, akkor már itt se lennék – de nem, nem hiszem, hogy van kedve egyáltalán ismerkedni bárkivel, így aztán nem indulok én semerre, csak a fenekem teszem le egy padhoz. Háttal ülök annak, így könyökeim kényelmesen támasztom rájuk, oldalra pillantva figyelem, ahogy a virágokkal babrál. Ebben a rózsaszín forgatagban mozogni érdekes lenne, fonni sem tudok, így nagyszerű biodíszlet leszek most. Varázslatos – hallom egy lány szájából, aki épp a szép ruhájában fordul körbe és nagyon szerelmesen néz a párjára. Az, de nem mindegy, milyen varázs az.
- Ó – figyelek rá, ahogy a húgáról kezd beszélni. Rossz lehet emlékeket veszíteni, főleg, ha volt benne valaki, aki olyan kedves neki, mint egy húg. Nekem sosem lehetett, a bátyáim sem éltek sokat, engem felnőttek vettek körbe, akiket testvéries szeretettel kezelek mai napig is. - Hát ez aranyos. És meg is mentetted, igaz? - válaszom egy mosoly a kedves emlékre, hiszen talán tényleg csak pár képsor, semmi több. - Akkor hajrá, hős lovag, ma is meg kell menteni valakit biztos – pakolom keresztbe a lábaim, majd felbámulok a felénk érkező nőszemélyre. Jobb szemöldököm emelkedik meg arra, amit mond, majd hol rá, hol Seb-re pillantok. A fejem paskolása után eltűnik szinte azonnal. Hát ez remek. Nekem tényleg kár a fésű, bár szeretem, ha a hajamhoz érnek, attól bizsereg kellemesen a fejbőröm, ez nem volt az.
- Miről zagyvált? - fordulok felé, majd bólintok. Inni kéne, de a sörből biztos nem kapok. Vagy talán mégis? - Hozok valamit, egy pillanat – kelek fel és csak annyi időre hagyom ott, amíg az italokat nézem át. A sört majd később próbálom meg, de amik vannak, nos, kiábrándítóak. Túl kedves, már inkább ijesztő mosollyal kapok kettő limonádét, aminek még én is érzem, milyen rettentő édes illata van, majd ezekkel térek vissza és teszem le keze ügyébe az asztalra.
- Semmi normális. Minden rózsaszín és… áhh, hagyjuk. Majd később szerzek sört, hátha – ülök vissza, teszem le a poharat, amelyből még inni se mertem. Az ehető dolgokat meg se mertem nézni, de mintha láttam volna valami csokibéka-szerű valamit. De ezek után itt már semmiben sem bízok.

Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem zavart Jack rajongóinak látványa. Az utóbbi időben jobban zavart, mint bármikor máskor korábban… megszoktam, az ő része volt és általában nem is volt olyan, mint a hirtelen jött, hűvös eső. Egyszerűen csak most nagyobb gyűlölettel pillantottam rájuk, talán még egy kis morgást is megengedtem magamnak, de az beleveszett a cseppet sem varázslatos dallamkoszorúba.
– Mi vagyok én? Bálvány, hogy bámuljanak? – nevetett fel, de nem néztem rá. Féltem, hogy túlságosan tetszene, ahogy nevet… egyre nehezebben viseltem a közelségét. Olyan volt, mintha valami túl édes illatú csapdát tettek volna le. Én tudtam, hogy az csapda, de valahogy egyre, egyre közelebb sétáltam. Tudtam, hogy csak a régen hiányolt biztonságérzet váltotta ki belőlem.
– Sokaknak az vagy… – motyogtam. Alig vártam, hogy kényelembe helyezzem magam az egyik asztal mellett és a virágokat babráljam, semmint hogy féltékenységemben azokat a csajokat figyeljem, akik bármelyik pillanatban összefekhetnek vele.
– Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem. Jobb indok kell. Egy randi neked, akkor már itt se lennék – magyarázta. Neyeltem egyet, nem akarva válaszolni erre. Nem akartam randizni senkivel sem. Nem éreztem magam biztonságban, ráadásul… talán nem is érdekeltek. Jackkel akartam lenni az időm minden percében. Tudtam, hogy nem helyes, mi csak barátok vagyunk… mégis.
– De én veled akarok lenni – súgtam oda magunk közé, ahogy felé fordultam. Aztán csináltam tovább a koszorút, belefűzve a fehér és a kékvirágokat. Egész ügyesen fontam, még ott volt az ujjaimban a technika, ha nem is emlékeztem mindenre. Már a családtagjaim arcára is egyre kevésbé, pedig őket még nyáron láttam, nem is azután, hogy elfelejtettem annyi mindent. A húgomról is alig néhány emlékem volt azelőttről. Éppen csak ez, amit meséltem, meg egy-két kisebb dolog volt. Azokat kincsként őriztem, mert tudtam, sosem fogunk elég közel állni egymáshoz.
Mielőtt válaszolhattam volna megjelent a nő, aki már korábban kiáltozott valamit a termékenységről. Igen, aztán a mi szerelmünkről. A nem létező szerelmünkről, amitől megint fülig pirultam. Éreztem, hogy megint megremeg a gyomrom.
– Miről zagyvált?
– Nem tudom… – közöltem kiszáradt torokkal, aztán inkább a virágokat piszkáltam. Inkább nem is néztem Jack után, ahogy elment italt vadászni. A tekintetem azonban nem maradt tovább a koszorún, ami már szinte kész is volt. Azt ellenőriztem, hogy nincs-e itt Morrow vagy valamelyik barátja… bár őt az utóbbi időben egészen rövid pórázon tartották a tanárok. Talán ide sem engedték el és ez a gondolata megnyugtatott valamennyire.
A koszorút éppen összecsomóztam, hogy egyetlen, kerek valamivé váljon, mikor egy túlzottan is élénk színű löttyöt tett le elém, magas üvegpohárban. Még ilyen távolról is éreztem, hogy a csokibékánál is édesebb, pedig azt is igencsak nehezen gyűrtem le.
– Semmi normális. Minden rózsaszín és… áhh, hagyjuk. Majd később szerzek sört, hátha.
Közelebb hajoltam, kicsit a pohár fölé és megszagoltam. Volt benne még valami… valami, aminek az aromáját is furcsa bizsergést éreztem a nadrágomban. Egy pillanatra elkerekedett a szemem, majd visszatértem a koszorúhoz.
– Megkóstolnád a limonádét? Tudod, hogy nem szeretem a túl cukros dolgokat… viszont szomjan halok. – Nem remegett meg a hangom, nem voltam egy másodpercig zavarba… mert megerőltettem magam. Aztán Jack felé fordulva a fejére tettem a koszorút. – Jól áll.

fonogatás a hátsó asztaloknál

(https://i.pinimg.com/564x/42/e9/86/42e98625afc7bba95dcc75d14632957c.jpg)

2002. május 29.
Sophie

„Lately, she’s the
only one
who can make me
smile.”

Bódítóan rózsaszín és édes volt itt minden. Elnézve az italokat pedig egyértelmű volt, hogy ezeket még csak meg sem fogom kóstolni. Undorodva mértem fel a löttyöket, de inkább ott maradtam Sophie mellett, szorosan magam mellett tartva a szabad kezemet, nehogy megpróbáljanak belenyomni valamit. Az nem lepett meg persze, hogy vöröske aranyosnak találja, amitől én szabályosan rosszul voltam. Nyálas, túl sok, túl hivalkodó… már-már zavaró.
Mégis, akármilyen nyálas volt, inkább választottam a koszorúfonást, mint az andalgást. Nem érdekelt, ha Cassen meglát, de azért kínos lett volna mégis csak… neki, nem nekem. Én elfogadtam a döntését, tovább léptem és Sophie, mint egy kis reménysugár úgy hullott a karjaim közé. Már azt hittem, hogy teljesen békében leszünk meg, mikor megpillantottam Frasert és Elliotot. Nem akartam hinni a szavainak, mikor legutóbb azt mondta, megint együtt vannak… igen sokszor felhoztam neki, hogy miért engedte el, miért nem szedte össze magát és udvarolt rendesen. Hülye lenne egy ilyen szerelmet elengedni. Talán engem is nyálassá tett ez a hely… meg az ital, amit a vöröske kezébe nyomtam a következő pillanatban.
Nagyot nyelve néztem Sophie-ra. Másképp gondolkodott, mint én, olyan kedves és nyílt volt, érdekelt a véleménye. Elliot miatt mondjuk jobban izgultam, mint Aiden miatt. Mégis csak a lányával voltam, aki az ő életéből is szépen kitáncolt. Nem akartam erre emlékeztetni. Talán csak most kaparja össze mindazt, ami maradt abból az életből. Megérdemelné, hogy rendes családja legyen… ahogy Fraser is.
– Menjünk oda, Jasper. Pont mellettük most szabadul fel egy asztal... Te nem okoztál nekik bánatot, meg ilyenek, és Aiden is biztos örülne neked.
Bólintottam röviden. Talán nem kellett volna beleinnom, abba a valamibe. Nem kellett volna hagynom, hogy hatással legyen rám. Nem csak Sophie iránt, de hirtelen mindenféle érzések kavarogtak bennem. Kiszúrtam, hogy Elliot észrevesz, majd riadt tekintettel elfordul… remek, pont ezért nem akartam odamenni, de addigra Sophie már húzott magával és még elkaptam a mondatot.
– Ugye nincs itt a gyerek is?
Nem válaszoltam rá. Nem tőlem kérdezte és jobbnak láttam úgy tenni, mintha el sem kaptam volna ezt a kérdést. Kényelmesebb volt elkerülni a Cassen témát, mindenkinek éppen eléggé végig tiport az életén.
– Sziasztook! Úú, Elliot cuki a rózsaszín koszorúd!
Sophie szövegére persze elmosolyodtam és már nyoma sem volt a kellemetlen érzéseknek, ami megült bennem. Inkább kihúztam egy széket a lánynak, hogy leülhessen Fraser és Elliot közelébe.
– Remélem nem zavarunk… látom jó a hangulat… – Pislogtam Aidenre, láttam, mennyire egymásra vannak kattanva. Nem zavart, sőt örültem neki. Igen, ők tényleg megérdemlik, hogy boldogok legyenek, annak ellenére, hogy ez-az kicsit bekavart közéjük. Ahhoz is kell egy erő, hogy az ember helyre tudjon hozni valamit, ami tönkrement, ahogy anyám is próbálta Vincenttel. Csak ő nem volt elég erős és kitartó. Persze talán az más is volt, mint a szerelem… hiszen értelmet kellett verni a fejébe.
– Tudod mit Sophie, legyen az én koszorúmban rózsaszín és kék is. Fiút és lányt is szeretnék majd. – Villantottam meg felé a fehér fogsorom egy széles mosollyal, alig vártam, hogy zavarba jöjjön. – Látom Fraser, te a lányokra hajtasz. – Böktem a rózsaszín koszorú felé.

(https://data.whicdn.com/images/154012552/superthumb.jpg?t=1419850367) (https://data.whicdn.com/images/318790015/superthumb.jpg?t=1535978810)

2002. május 29.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/04/95/2d/04952db19e7c6d5b49d21aae1d835d5d.jpg)

you became a faint light in between the stars

Elliot szabályosan ragyogott, ahogy beléptünk erre a csicsás helyre. Nem mintha mi nem toltuk volna túl ezt. Magamra és rá is pillantottam egy rövidet, de elégedetten konstatáltam, hogy igazán jól néztünk ki, egymás mellett, meg amúgy is. Élveztem még, hogy össze-összesúgtak a hátunk mögött. De az elegancia az elegancia marad, én pedig nem vagyok hajlandó megint csöves ruhákban feszíteni, habár nem zavart volna, csak... Csak mégis még mindig Aiden Fraser vagyok, és kibaszottul büszke még minig arra, hogy az maradhattam. Még most is. Ez már nem a kibazsott aranyvérről szólt. Hanem apám emlékéről. És a húgoméról. Miattuk kellett méltóságosan viselkednem. Ha már az öcsémnek nem ment. Éppen sikerült odapillantanom, ahogy belépett az ajtón, és csak megforgattam a szemem. Tudtam, hogy jönni fog, és egyszerűen csak valami halvány, láthatatlan fonál húzta felé atekintetem, hogy aztán el is veszítsem őt, ahogy beleolvadt a tömegbe. Majd még koccanunk, öcskös.
Szóval Elliot teljesen magáévá akarta tenni a koszorú témát, én pedig igazából hagytam is neki, attól függetlenül, hogy rohadtul idegesített a banya is, a viháncoló szerelmespárok, és a gusztustalanul rózsaszín körítés. A hangulatomon nem sokat segített az a felajzószer amit kevertek a sörbe, maximum csak még jobban magamhoz akartam szorítani Elliotot, de iagzából azt nem nagyon volt kedvem itt megtenni. Egy kicsit azért szégyellős voltam.
- Így legalább csak még érdekesebb a játék - jegyezte meg vigyorogva, mire csak sóhajtottam egyet, és megcsóváltam rosszallóan a fejemet.
- Nem hiszem, hogy egy halom felajzott ember között lenni olyan jó játék lenne - tettem hozzá kicsit sem derűlátóan, de aztán végre leültünk az asztalhoz, és ELliot elkezdett fonni egy halom rózsaszín virágból koszorút.
- Remek, úgysem tudtam, milyen lesz a gyerekünk - forgattam meg a szemem, miközben lustán cigiztem az államat támasztva, majd lassan elénk jött Flynn és a kis barátnője. Meglepő módon nem Avery volt, valahogy sosem tudtam azt a csajt elviselni. Idegesítő volt és fárasztó, lehet miatta sem akartam már nővel lenni. Viszont Jasper mellett lévő vörskét már láttam a Roxfortban. Felvontam a szemöldökömet, majd Elliotra néztem. Lehet a szöszi barátnője volt, és azért ismerték egymást. Így viszont egészen nevettséges és groteszk találkozót sikerült összehoznunk.
– Remélem nem zavarunk… látom jó a hangulat… - dünnyögte Flynn, mire a fejemmel a mögöttünk lévő asztal felé intettem, hogy igazán letehetné oda a seggét.
- Üdv, Flynn - biccentettem felé egy látom még egyben vagy kifejezéssel, és vetettem egy bájvigyort a vöröske felé is. Hátha most az egyszer nem Benjaminoz le, mert én voltam a menőbb iker. Anynira csak nem lehetett vaksi. - És üdv, szeplős - szóltam a lányhoz is. Ha végre leültek, odanyújtottam lazán Flynn felé a cigis dobozomat. EHhez a fonogatáshoz kellett a stresszlevezetés.
- Túl sok körülöttem a férfi, kell valami ellensúly is - vigyorodtam el Jasper megjegyzésére, miközben szórakozottan figyeltem ELliot lassan kész művét. - De ha így rástartolsz a gyerek témára, vigyázz, nehogy a végén a kis szeplős leolvadjon a székről - kacsintottam én is a lányra, hátha jobban zavarba hozzuk.
Közben ha ELliot elkészül, és végre a fejembe nyomja ezt a rózsaszín micsodát nem es egyszerűséggel felállok a székből, mintha csak égetné a seggem, és karon fogom ELliotot. Még biccentek egyet a kis szerelmespárnak, és szó nélkül húzom be a tánctérre. Átkarolom a derekát, és megdöntöm miközben megcsókolom.
- Na, ez Párizsban elmaradt, Nyuszi.

- Hát akkor tegyék, nézzenek. Azért van a szemük – vonok vállat, majd egy laza mozdulattal igazítok az ing gallérján, mintha csak azt szeretném, hogy jobban rálássanak arra, amire kell és jobbat is. Pedig aztán most végképp nem érdekel, nem azért jöttem, hogy parádézzak, hanem hogy együtt eltöltsük az időt egy jó koncerten. Kicsit ki kell szakadni az iskolai közegből, életből, még ha itt sokan vannak onnan, mégis más. Másak a falak, a berendezés, bár igencsak giccses és inkább hasonlít egy királylány kastélyához, mintsem kocsmához, most jó lesz. Eltökélt szándékom még mindig, hogy felhúzom a földről, ahova igencsak sikerült lekerülnie. Ha találok még hasonló programokat, nem csak most, hanem később is, menni is fog. Már ha nem lesz elege belőlem, mert akkor nehéz lesz magammal hívni, ha már sok, hogy cibálom valamerre. Nem ebből fog állni az élet, az is unalmas lenne egy idő után és fárasztó is. Próbálok keresni olyan dolgokat, amiket nem csak én élvezek. Lehet ez a hely most mind a kettőnknek sok így elsőre, de ami később jön, az megéri. Tanév közben nem éppen van lehetőség koncerten tombolni, ki kell használni. Nem gondoltam komolyan, hogy majd ma fog randizni kezdeni, azt tudom, hogy mivel eléggé mély sebet szerzett, nemigen akar bárkit is, így csak ugratom. Megmosolygom azt, ahogy kettőnk közé suttogja, mit akar.
- Tudom, tudom. Egyikünk se megy semerre – vagyis majd csak vissza a kastélyba. Bár sosem tudom előre, hogy mit hoz a jövő, mindig történik valamit. Kezemet emelem meg, amikor ismerős arcok lépnek be, köszöntöm őket majd ejtem is vissza magam mellé. Valóban nem hagyom magára Seb-et, kényelmesen ücsörgök, mint akinek semmi dolga se akad a világban. A koszorúra pillantok, ami majdhogynem kész, meg arra, hogyan csinálja. Hunyorgok felé, arra, ahogy dolgozik a fonaton.
- Nagyon megy ez neked – nekem összecsomósodna az ujjam. A kézírásom sem szép, sőt, elég ha én ki tudom bugászni, érthetően már művészetekhez sem nagyon értek, így aztán, nekem az, hogy ilyet alkossak, lehetetlen. Meg is zavar minket a nő, én csak értelmetlen bámulok, de látom, hogy Seb zavarba jön. Legyintek végül.
- Hagyd rá. Azt hiszi, mindenki szerelmes – ezzel hagyom ott és kutatok valami iható után. Nem egyszerű, ahogy látom, valahogy még az italokat is az előbb megszólaló nő kis mániájához igazították. Ha ezt tudom, akkor szereztem volna valamit és a zakóm alatt csempésztem volna idáig, így viszont kénytelenek leszünk beérni azzal, ami van és remélni, hogy legalább iható. Félig. Visszaérve pakolok le, majd ülök is vissza, de én sem iszom elsőre. Mintha fel kellene rá készülni. Sebastian megszaglássza, pedig az egész helyiségben érezni, hogy minden édes. Kérdésére fordulok felé végül és nevetek fel.
- Feláldozom magam, persze. Szerintem itt mindenben van cukor – láttam ám, mekkora szemeket meresztett a pohárra, szóval lehet benne valami. Egye-fene, ennyit kibírok. Épp a pohárért nyúlok, amikor a kész koszorú végül a fejemen landol. Felfelé pislogok értetlen kicsit, majd vissza rá.
- Ó, köszönöm – meglepett, hogy pont nekem csinálta, de hát… ez van? - Legyek termékeny? Anyám örülni fog neki – nevetek megint, majd megfogok egy nagyobb virágot, és beletűzöm a hajába, kicsit ügyetlenkedve. - Tőlem ennyi telik, nem tudok fonni – azzal emelem meg a poharat és nagyot kortyolok belőle. Próbálok nem annyira fintorogni, mint amennyire érzem magam. Még egy apró után teszem le és törlöm meg a számat.
- Hát ez… - nyammogok, mert úgy érzem, összeragad a szám. - …fura. Édes, meg olyan… nem tudom. Remélem ez az utóíz valami szar szerelmi bájital – sóhajtok egyet, nekem már úgy is mindegy, kortyolok hát még. - Egyszer kibírható, de következő körre könyörgök egy pohár vízért..

Jacket talán nem, ám engem annál jobban feszélyezett az a sok ránk tapadó szempár. Kicsit azért, mert mindig féltékenység fogott el, mikor Jack észrevett egy lányt… főleg mostanában. Úgy éreztem versenyeznem kell velük, hogy engem vegyen észre, velem akarjon lenni. Hülyeség volt. Nem várhattam el tőle, hogy hirtelen úgy érezze, velem akar lenni. Egész életében lányokkal volt, legalábbis mióta ismerem csak ezt az oldalát láttam. Magamról meg nem is tudtam kihez, vagy mihez vonzódok, míg Nightingale rá nem ébresztett, hogy a bennem tomboló feszültségek inkább csak a hormonok eredményei, semmint a farkassá válás. Vele csillapodott sok minden. Ha szexeltem vele, megnyugodott a testem, mert ő tudta hogyan kontrollálja.
Jack képes lett volna erre? Ő mindent tudott. Ha féltem, megnyugtatott, ha kellemetlenül éreztem magam, hát akkor is… meghallgatott, mindent tudott rólam. Azt is tudta, milyen szegény a családom, hogy mindenük elveszett, miután a háborút követően engem vérfarkassá tettek, őket pedig a minisztérium kezdte zaklatni. A háború utószele lényegében áttiport a családomon.
– Nagyon megy ez neked – jegyezte meg, mikor a koszorú már majdnem kész volt. Könnyű volt igazából, mert már az ujjaimban voltak a mozdulatok. Gyorsan haladtam a kék-fehér virágokkal, szép, tömött, mutatós koszorú lett belőlük.
– Hagyd rá. Azt hiszi, mindenki szerelmes.
Nyeltem egyet. Nem hittem magam szerelmesnek, de valahogy Jack közelében mostanában minden más volt… olyan szokatlan, olyan furcsa. Az illatától szinte remegni kezdett a gyomrom, vagy éppen a hátamon futott végig valami furcsa, hideg érzés, de mégis kellemes volt. Csak azt akartam, hogy minél többet legyünk egymás közelében. Vállat vontam, aztán inkább, hogy eltereljem a témát, megkértem, hogy hozzon inni.
Azonnal észrevettem, hogy van benne valami. Töménytelen cukor, rózsa, meg valami… és ha az én hormonjaimra még rá is iszok valamit, akkor abba nem lesz köszönet. Nem akartam szétszedni ezt a helyet, hiszen így is közel álltam hozzá. Szinte állandóan éreztem a bizsergést, csupán a holdtölte szedált le annyira, hogy bennem maradjon az a sok csillapítatlan vágy.
– Feláldozom magam, persze. Szerintem itt mindenben van cukor – mondta, aztán már nyúlt is a pohárért. Közben a koszorút is a fejére dobtam, finoman jelezve a háttérben fulladásrohamot kapó lányoknak, hogy Jack Starling az enyém… legalábbis ma estére. Másnak úgysem tudtam volna a fejére pakolni… és nem is akartam. Ha valamit nem akartam, hát tudtam elég dacos lenni.
– Ó, köszönöm – Érzékeltem, hogy nem erre számított. – Legyek termékeny? Anyám örülni fog neki – mondta, miközben az ujjai már egy nagyobb virágot fogtak közre, hogy aztán a hajamba tűzze. Nem volt könnyű dolga, mindig hullámos és rendetlen volt, nem sokat tudtam vele kezdeni és nem is voltam olyan őrülten jóképű, mint ő, hogy ez jól álljon. Valójában elé átlagos fiú voltam. – Tőlem ennyi telik, nem tudok fonni.
– Ez is elég. Köszi… – Válaszoltam kicsit zavartan, éreztem, hogy kipirulok, de azért el is mosolyodtam, engedtem, hogy a fehér fogsor is kivillanjon. Nem sokszor mutatom meg a külvilágnak, de Jack társaságában megint egész el tudtam lazulni még mindig. Egy kicsit lélegzet visszafojtva vártam, hogy beleigyon az italba. Vajon megérzi… amit érezni kell? Nem egyszerű szerelmi bájital lehetett, inkább valami vágykeltő, mert már az illatától is bizsergést éreztem… ott.
– Hát ez…– nyamnyogott kicsit rajta. – …fura. Édes, meg olyan… nem tudom. Remélem ez az utóíz valami szar szerelmi bájital – sóhajtott egyet. Közelebb hajoltam hozzá és beleszagoltam a poharába, aztán hagytam, hogy tovább igyon. – Egyszer kibírható, de következő körre könyörgök egy pohár vízért..
– Nem hasonlít szerelmi bájitalra… – makogtam és végül elvettem tőle a poharát, hogy beleigyak egy kortyot. Hősies volt, megérdemelte, hogy ne egyedül viselje a következményeket. Elég volt az az egy korty, hogy máris érezzem… azt a furcsa, de nagyon is erős bizsergést. – Ööö… – Zavartan pislogtam, majd kicsit közelebb húzódva ugyan Jackhez, de az asztal felé fordulva a virágokat kezdtem piszkálni. A poharat meg inkább eltoltam magamtól.
– Nem akarsz lassúzni… – Mi a fene, Seb? Ripakodtam volna magamra, de rohadtul zavarba jöttem és még a nyálas zene sem segített a háttérben. Ezt nagyon elcsesztem. Hogy kérdezhet valaki ilyet a legjobb barátjától? – Ö… bocsi… bocsi! – Takartam el a tenyeremmel az arcomat.

ღ Szívekre virágkoszorú ღ

(https://data.whicdn.com/images/318024632/superthumb.jpg?t=1534735002) (https://data.whicdn.com/images/258898938/superthumb.jpg?t=1473910332)

Jasper

(2002. május 29.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/d1/97/e5/d197e5b010dbde5cffb54316966a39fb.jpg)

Vége van a bálnak
és a táncparkettről
a szívek kiabálnak:
A jóból jöhetne még!t (https://www.youtube.com/watch?v=mvTus1vsvxA)

zavartan pislogok Elliotékra, de örülök, hogy Jasper végre mondjuk tud beszélgetni Bennel...Vagyis, hogy Aidennel. Hogy lehetek ennyire béna, hogy nem tudom őket megkülönböztetni? Csak nekem olyan egyformák? De mondjuk hozzátehetném azt is, hogy szörnyen rossz az arcmemóriám, bizonyos esetkben, ezért izgulok azon sokat, nehogy elfelejtsem hogyan néz ki jasper, csak mert keveset találkozunk. Szóval inkább azzal foglalkozom, hogy ne idegesítsem Elliotot meg Aident.. Ugye?
- Szép a fonásod - súgok oda ELliotnak, miközben jasperék kibezsélgetik egy kicsit magukat. Már válogatom is ki a virágokat, szeretem az ilyen kreatív dolgokat kicsit olyan megnyugtató, mintha mondjuk pálcatervet faragnék, vagy ilyesmi. Egyébként meg egészen szépek a virágok, lehet, hogy nyálas, de akkor is szép és tetszik. Olyan vidám és barátságos, mondjuk egy ilyen bálszerűséghez nem nagyon illene mondjuk valami pókhálós halloweenes dolog, nem? Meg azért csak színes, nem olyan, egyszínű fehér vagy ilyesmi, mintha valami esküvő lenne, nem? Szóval nekem egészen tetszik. Elkezdem fonogatni a kis koszorúmat enyhén lelkesen és kissé zavarban a rituális dolgok miatt, hogy most ettől gyerekeink lehetnének Jasperrel, és ahogy erre gondolok, természetesen Jasper is odafordul hozzám.
– Tudod mit Sophie, legyen az én koszorúmban rózsaszín és kék is. Fiút és lányt is szeretnék majd - erre persze kikerekedik a szemem, és azt hiszem elájulok.
- Ó..öm.. hát jó... ha te azt szeretnéd... Mámrint ez nagyon menő dolog - habogom, miközben gyorsab megszínesítem kékkel is a koszorút, és úgy érzem kigyullad a fejem, meg az orrom is sajogni kezd, mintha csak bedurrant volna mindenem ettől a kijelentéstől. Amúgy is az ital miatt túlságosan is szexinak látom most, ebben a cuccban, de még hogy ilyet mond... Jó ég, még jó, hogy ettől a kijelentéstől nem esel menten teherbe, nyugodj már le Sophieee!!...
- Neked szívesen szülnék bármilyen gyereket - dünnyögöm, és ahogy ezt kimonomd azt hiszem tényleg meghalok a zavaromban. De a koszorú kész, és ahogy odanyújtom, határozottan érzem, hogy mintha valami folyna az orromból. Odakapom a kezem és kerek szemekkel pislogok Jasperre. Merlin gatyájára, tényleg vérzik az orrom, attól, hogy ilyen szitukba keveredek!... Jasperrel való kapcsolatom kezd halálos lenni, nem?
Elliot és Aiden már messze járnak így ők nem láthatják ahogy égőn elélvez az orrom attól, hogy itt gyermekáldásról bezsél a barátom... Mármint ez csak vér, gondolom a szervezetem is kiakadt, mint én, te jó ég. Mit is kell ilyenkor csinálni? Hátra kell dönteni a fejem? Nem lehetne egyszerűen csak levenni a fejemet? Akkor nem lenne orrom se, ami vérezne.
- Öööö. Remélem tetszik a koszorú... és azt hiszem vérzek - jelentem ki, az amúgy is nyilvánvaló tényt, de engem jobban érdekel, hogy Jaspernek tetszen a kék-rózsaszín koszorú, amit a fejére tűztem.

Possibilities

(https://i.pinimg.com/564x/0c/f3/04/0cf3049ee66f1a1b367c9e6dfef08189.jpg)

2002. május 29.

Mielőtt a koszorús néni párt keresne nekem, gyorsan elmagyarázom neki, miért is vagyok itt. Elkezdem kérdezgetni a koszorúról, hogy miért is kell ezeket fonni, és hogyan jött az ötlet. Készségesen válaszol, éppen eléggé lekötöm, hogy ne keressen nekem egy fess ifjú varázslót... Hiszen az én varázslóm itt van, csak valami másik vörös hajú lánnyal.
Szőke, vörös, most már igazán jöhetne egy barna is, Jasper!
Amíg a néni a koszorúkról beszél, én inkább a négyes társaság beszélgetésére próbálok fülelni. A cikket majd úgyis megírom valahogy, de az ő társalgásuk jobban érdekel. Úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit, a bájcsevej egész jól megy mindenkinek. Mégis tele van feszültséggel az egész helyzet. Mindenki számára kínos ott ülni. Nyilván mindenki randizni érkezett, nem ismerősökkel cseverészni. Elliot és Aiden mennének már a maguk dolgára, Jasper meg a lány pedig inkább kettesben töltenék a napjukat.
Aztán végül Aidenék lelépnek, Jasper pedig egyedül marad a lánnyal. Nagyon susmorognak, fonják a kis koszorúikat, én pedig továbbra is azon gondolkozom, hogy odamenjek-e hozzájuk. Szükségem van még egy verbális pofonra Jaspertől? Ha odamennék és megzavarnám a randijukat, akkor tuti elküldene a búsba. Erre igazán nincs szükségem. Talán így tudom neki a legjobban bebizonyítani, hogy nem akarom feldúlni az egész életét.
De ha nem is tudja, hogy itt vagyok, akkor az semmit sem ér. Legalább látna meg, és akkor neki lenne lehetősége jelezni: akar-e velem kommunikálni vagy sem. Akkor ő odajöhetne hozzám, és mondhatna annyit, hogy Szia. Vagy, hogy tűnj innen, te őrült. Igen, inkább az utóbbit mondaná.
Aztán valami történik ott közöttük. A lánynak elkezd vérezni az orra. Itt az újabb döntési helyzet: menjek-e oda segíteni, és legyek én a jófej lány, aki segít a bajba jutotton. Vagy hagyjam, hadd legyen Jasper a lovag, és mentse meg a királykisasszonyát.
Közben a néni befejezi a mondandóját, én pedig megköszönöm neki az információkat. Fogalmam sincs, miket mondott, de majd kitalálok valami szaftos és menő termékenységi történetet a koszorúkra. Vitrol úgyis azokat szereti.
Aztán odalépek a Jasperék melleti asztalhoz, úgy, hogy Jasper ne tudjon nem észrevenni. Odahajolok a párocskához, akik ott fonják a koszorújukat, és érdeklődő pillantásokat vetek a műveikre. Kérdezem őket, honnan jöttek, mióta egy pár, hogy tetszik nekik a fesztivál, de közben a szívem hevesen ver: vajon Jasper észrevett-e?

Megszoktam már a figyelmet, így nem feszélyez a dolog, hogy néznek, miközben csinálom a dolgom. Most éppen ülök és nagyon lazára veszek mindent – mert amúgy olyan merev vagyok, persze – és támaszkodom az asztalon. El-elkapok pillantásokat, mikor kiét, van, akiét már láttam eleget és akár közelről is. Ó, tudom én, hogy akadnak, akik éppen nagyon haragszanak, mert nem velük lett életem komoly lépése. Nem ők tehetnek róla, hanem én, mivel bennem nem fogalmazódik meg az, aminek kellene. Mindegy is ugyebár, ami elmúlt az elmúlt. A többi szempár kutakodik, kacérkodik, én mégis minduntalan visszafordítom azt ma Seb felé, mert vele jöttem, ő a barátom és tudom, jobban van arra szüksége, hogy figyeljek, minthogy egyedül hagyjam, még ha nincs is itt senki olyan. Mert azt is lecsekkoltam, szerencsére egy necces figurát sem látok innen. Nahát, nahát, talán épp büntetésben lennének? Vagy Morrow olyan csöves összejövetelnek tartja az ilyeneket, hogy a finnyás orrát be sem teszi? Kitelik tőle, azonban bizonyára sokan értenének egyet velem, hogy nem kár érte. A csávó mint a dementor, annyi, hogy küllemre nem egy rohadó hulla, neki az a lelke, amely aszott és fekete, változó bőrével fedi csak el éppen hogy, de már kikacsintgat. Milyen szép is lesz, ha letépődik róla a csomagolás és mindenki annak fogja látni, ami.
Egyelőre azonban nem akartam ezzel foglalkozni, amint körbekutattam, már léptem is tovább a témán inkább. Egyre többen jöttek koszorút készíteni, nem csoda, a nő jó promót dobott be neki, aki csak egy kicsit komolyabban gondolja a másik féllel a dolgokat, már itt is van. Én csak nyugis sarkot akartam a koncertig, részben be is jött, mert senki sem tapos a lábunkra, csak éppen így meg aztán azt hiszik, nekem szükségem van bármire, hogy odalent minden jól menjen. Szerencsére így is van, túl jól is, ami azt illeti. De ma visszafogom magam és nem hajtok meg senkit sem. Italt próbáltam felhajtani, vagyis inkább, keresni olyat, amitől lehetőleg aludni is tudunk majd és nem rohad ki a fogunk a cukormennyiségtől, ez az este azonban nem erről fog szólni. Mindegy minden alapon kapok egyért, aztán szállítom le.
- Megvan az öregasszony öröme – nevetek fel, immáron visszaérkezve és leülve, koszorúval a fejemen. Egy kicsit fordítok rajta, mert pont odaér egy virág és csikizi a fülem, végül elengedve forgatom egy kicsit a fejem, hogy a helyére csússzon és ott is maradjon. Elég stabil, bár, ha kezdődik a koncert, jobb lesz majd levenni, mert ahogy megrázom a fejem, lerepülne. Az most pont nem érdekel, hogy úgy néznek rám, mint akik szellemet látnak. Még vigyorgok is egy sort, hogy mennyire jól érzem magam. Tény és való, néha vannak fura megérzéseim és nem a lányokkal kapcsolatban. Néha úgy érzem, Sebastian-ben több van, mint bennem, mint úgy aminek lennie kellene. Lehet csak én látok rémeket, lehet, hogy én is olyan rég – vagy hát mi számít annak – voltam bárkivel, hogy a fejemben csak ez a téma kering és rávetítem arra, akivel mostanság többet lógok. Nincsenek bennem iránta semmi olyan mélyebb érzés, vagyis nem úgy. Bírom, szeretem, szeretek vele időt tölteni. Lehet, hogy igazuk van a nagyot nézőknek és a srác most más, és más van benne, de… nem zavar. Ezt nem is értem, mert mástól igen. Van egy cingár srác, aki vélhetően lánynak indult, csak kukacos lett, ő kifejezetten irritál, ha látom rajta hogy megindulna, ha hagynám. Itt nem. Nem is értem. Régen túl vagyok azon, hogy csak azért segítek, mert akkor nem tudtam. Szerencsére ez a „kényszer” elmúlt, mert megismertem milyen és már csak egy ok az, hogy miért találkoztunk. De miért nem zavar? Nem tudom.
- Nincs mit – engedem el a témát és iszok inkább. Bár lehet ki kéne köpni, mert rohadt édes, mégis, itatja magát. Mint a finom röviditalok, észre se veszed és vége, elkapott.
- Valami akkor is van benne. A tömérdek cukron kívül – nyammogok, miközben ő is iszik, így hamar megtudja, mire gondolok. Kérdőn pillantok felé, de ő se tudja megfogalmazni, micsoda az. Remek, ezt adják az elsősöknek is? Fel fog robbanni a kastély a túlpörgött taknyosoktól.
- Igen? - fordulok vissza, miközben észre se vettem, de megindult a lábam a ritmusra. Kicsit gyorsabban is mozdul, tekintetemmel eddig most a kacér pillantásokat kerestem, hogy visszakacsintsak. De csakhamar ismét Seb íriszeit kapom el, majd nevetek fel. Valami tényleg volt benne, érzem és… feltápászkodom. Nem, felpattanok, mint akinek épp tűvel szúrták meg a fenekét.
- Csörögjünk, na – észre se veszem a zavarát, meg úgy, hogy épp el akar tűnni. Finoman fogom meg a karját és húzom fel, majd szinte magam után. Bár nem lassúzni kezdek, de mozdulok a zene ütemére, ahogy beállunk a táncoló tömegbe és várom, hogy ha nem fut el, csatlakozzon hozzám.

fonogatás a hátsó asztaloknál

(https://i.pinimg.com/564x/42/e9/86/42e98625afc7bba95dcc75d14632957c.jpg)

2002. május 29.
Sophie

„Lately, she’s the
only one
who can make me
smile.”

Sophie zagyválása közben szinte észre sem vettem, hogy Fraser és Elliot távoznak. Nem tudom miért, de imádtam, hogyha kicsit zavarba jön, hogy miattam jön zavarba, hogy ennyire belém esett. Egyszerűen imponáló volt és tökéletes érzés, ahogy elégedetten kihúzhattam magam mellette és egy hűvös mosollyal figyeltem, ahogy a koszorúval szórakozik.
- Neked szívesen szülnék bármilyen gyereket - mondta. A szavaira felvontam a szemöldökömet és végig mértem, ahogy felém nyújtott a koszorút. Aztán megláttam valami sötét foltot az orránál. A Három Seprű elég sötét volt, nem jutott be annyi természetes fény, amennyire szükség lett volna. Ezért nem tudtam kivenni, hogy csak beszippantott-e egy virág szirmot, vagy valami más. Aztán kiderült, hogy a valami más az, ahogy odakapta a kezét. Láttam az arcán a rémületet. Engem a vér nem ijesztett meg, medimágusnak tanultam, láttam rosszabbat is... bár többségében a saját véremet, mikor a Mungóba küldtek gyakorlatra. Sok kisgyerek ijedtében megharapott, megkarmolt vagy éppen óbégatva menekült a varázspálca elől... mintha kárt akarnék tenni benne.
Már nem is érdekelt a koszorú a tincseim között. Nyúltam be a zsebembe, hogy kirángassam a fehér vászonzsedkendőt.
- Öööö. Remélem tetszik a koszorú... és azt hiszem vérzek - mondta, mintha nem vettem volna észre, de a következő pillanatban félre toltam a kezét. Az orrára szorítottam a zsebkendőt és úgy mozdítottam, hogy hátra kelljen billentenie a fejét.
- Mindjárt elmúlik. - Szorítottam kicsit a zsebkendőt, de közel sem annyira, hogy az esetleg fájdalmat okozzon neki. Már így is összevérezte magát a kezével valószínűleg. A mosdó ajtaját kerestem a tekintetemmel. - Menj... - kezdtem, de aztán elakadta a lélegzetem, ahogy az egyik asztalnál megpillantottam Beát. Éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa. A szívem vadul kalapált, de csak mordultam egyet és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak merő véletlen. Ha rám nézet, hát odabiccentettem neki. Nem akartam feltétlenül beszélgetni vele, hacsak nem nagyon muszáj.
- Na jó... várj... - Sóhajtottam és elhúztam Sophie-tól a kissé véres zsebkendőt, majd a másik kezemmel előhúztam a pálcát a zsebemből, hogy egy pöccintéssel egy kis részét megfagyasszam az anyagnak. Azt dugtam vissza Sophie orra alá. - Ez majd segít... és én még azt hittem, hogy majd táncolunk egyet. - Tettem hozzá.

ღ Szívekre virágkoszorú ღ

(https://data.whicdn.com/images/318024632/superthumb.jpg?t=1534735002) (https://data.whicdn.com/images/258898938/superthumb.jpg?t=1473910332)

Jasper

(2002. május 29.)

Ruci (https://i.pinimg.com/564x/d1/97/e5/d197e5b010dbde5cffb54316966a39fb.jpg)

Vége van a bálnak
és a táncparkettről
a szívek kiabálnak:
A jóból jöhetne még!t (https://www.youtube.com/watch?v=mvTus1vsvxA)

Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy csak úgy elkezd vérezni az orrom? Ráadásul egy ilyen... Ilyen... romantikus pillanatban? Azon csodálkozom, hogy eddig hogy bírta ki az orrom a folytonos elpirulásokat, de azért örülök annak, hogy nem priccolta fejbe mondjuk az első csókunknál Jasper fejét vérrel... Életem legkínosabb pillanati lettek volna azok, azt hiszem.... De ha már itt tartunk azt nagyon rmeélem, hogy most kivérzi magát... Mi lesz majd az esküvőmön, ha csak úgy nekiindul, és folyna a szép fehér ruhámra, mindenki előtt. te jó ég esetleg egy... cunami nem akarna rázúdulni az életemre, ha már az amúgy is elég katasztrofális?
Rémülten pislogok Jasper felé, hogy mégis mi a fene folyik itt, de szerencsére ő elég vért látott már életében, hogy nagyjából hozzászokjon. Azt hiszem. Gondolom.
- Mindjárt elmúlik - közli Jasper szakszerűen. Azérz majd szerencsések lesznek azok az emberek, akiket majd jasper fog megszüleszteni. Elékpesztően menő lehet úgy medimágusosan. Modnjuk most is az. Az orromra nyomódik a zsepi, amire kissé felszisszenek, majd követem JAsper tekintetét, és megállapodik az én szemem is egy lányon. Aki annyira nem ismerős, hogy sehogy sem, de jasper egészen mérges lesz tőle. Lehet... lehet nem adta vissza neki a kölcsön adott jegyzetét vizsgaidőszak előtt? Aztán Jasper biccent neki, és én is intek vagy valami szerencsétlen mozdulatot teszek felé. Ahogy azon morfondírozom, hogy vajon miért is lehet mérges rá, felállunk, és egy kis varázslatnak köszönhetően már hideget is kap az orrom.
- Ez majd segít... és én még azt hittem, hogy majd táncolunk egyet. - Bocsánatkérő, szomorú tekintettel lesek rá a zsepim mögül, miközben igyekszem tényleg helyretenni a pezsgő és megvadult vérlemezkéimet. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mondjuk figyelmeztetném, hogy hé test, most inkább maradjon a vér a helyén, és ne próbáljanak kitörni. Akkor nem vérezne az orrom. És akkor valószínüleg senki se tudna vérezni. De már megint hülyeségekre gondolok... Lehet egy instatn agykárosodást is elszenvedtem.
- Ne haragudj, Jasper - mondom bűnbánóan, már amennyire tudom, a szepitől és az eltorlaszolt orromtól. Egy kicsit elgondolkozom, hogy megkérdezzem, hogy mitől olyan mérges arra a lányra, de az tűl féltékenyen számonkérő lenne. Meg amúgy is... Valahogy nem akartam még jobban vele felidegesíteni. Majd egyszer megkérdezem, ha szóba kerül. Vagy ilyesmi. - Már nagyon jól vagyok. Azt hiszem a testem túlságosan túlpörgött azon, mennyire jól áll neked a virágkoszorú, meg ilyenek - magyarázom. Tényleg lehet valami baj a fejemmel. - De azt hiszem, már nem vérzek... Szóóóvaal? - pislogok fel rá kérdően, miután meglesem a zsepit és megtapogatom az orromat. Nem tűnik úgy, mintha minden vérem ott szeretne távozni, ami jó jel, és rá is vigyorgok, hogy tényleg tök jól vagyok.

fonogatás a hátsó asztaloknál

(https://i.pinimg.com/564x/42/e9/86/42e98625afc7bba95dcc75d14632957c.jpg)

2002. május 29.
Sophie

„Lately, she’s the
only one
who can make me
smile.”

Sophie olyan bájos volt, ahogy kicsit szomorú tekintettel pillantott rám. Valahogy egészen elterelte a figyelmemet arról, hogy ott van Bea és a keserűség is ezzel együtt elkezdett halványulni. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el és villantsam ki még a fogsoromat is neki.
– Ne haragudj, Jasper – mondta olyan édes, bűnbánó hangon, hogy még az sem zavart, milyen orrhangon beszélt. Csak odahajoltam és finom puszit adtam a homlokára. Mégis hogyan haragudhattam volna rá? Elve csak azért táncoltam volna, hogy őt boldoggá tegyem… és amúgy sem vágyom tökéletes randikra. Nem egy babára vágyom, hanem egy húsvér lányra, és erre Sophie tökéletesen alkalmas volt. Belőle sosem éreztem azt a keserűséget áradni, ami annyira elborzasztott az előző kapcsolatomban… sőt! Jobb el is felejteni azt, mert ez most itt tökéletes, még kiegyensúlyozott is.
– Ó… pedig nagyon haragszom, hogy nem dülöngélhettem valami visító banya zenéjére… – közöltem egyszerűen majd, elhúztam a zsebkendőt, ahogy felhúztam az orrától a zsebkendőt, hogy megnézzem mennyire vérzik még. Egészen enyhülni látszott. – Hogy érzed magad?
– Már nagyon jól vagyok. Azt hiszem a testem túlságosan túlpörgött azon, mennyire jól áll neked a virágkoszorú, meg ilyenek – magyarázta. Édes volt, hogy ennyi elég is volt neki ahhoz, hogy kicsit megkavarodjon. – De azt hiszem, már nem vérzek... Szóóóvaal? – Hagytam neki, hogy ő is megnézze a zsebkendőt, bár mivel az eleve vörös volt már, nem sokat szűrhetett le abból, hogy éppen hogyan áll a dolog.
– Valóban nem vérzik már… – bólintottam, de azért finoman átkarolva a vállát, húztam kicsit kijjebb a tömegből, ami jellemezte az egész kocsmát. Először csak arra gondoltam, hogy menjünk ki levegőzni. Csakhogy odakint az utcabál ugyanúgy tartott, mint a kocsmán belül. Mindenhol virágszirmok étel- és italárusok, na meg táncoló, üvöltöző emberek voltak. Tudtam, hogy akármi is váltotta ki Sophie orrának a vérzését, jót tett volna neki egy kis pihenés, esetleg a gejl, fura löttyökön kívül vizet is inni.
– Tudod mit, menjünk el hozzám. – Fogtam meg a kezét, nem nagyon érdekelt, hogy vissza kéne kísérnem a Roxfortba. Egyszerűen csak hoppanáltam, hogy a kollégiumba találjuk magunkat. Elég hirtelen volt, így az én gyomrom is felkavarodott, de legalább csendes helyen voltunk és egyértelműen társaság nélkül.
Csak odahúztam magamhoz és hosszan megcsókoltam. Szerettem volna kimondani neki, hogy mennyire szeretem, de még túl bátortalan voltam hozzá, ezért ahogy elhúzódtam csak a szemeibe néztem: – Na gyere vöröském, pihenjünk egyet, mielőtt megint elered az orrodvére a látványomtól. – Finoman húztam oda az ágyhoz és segítettem a párnák közé, hogy aztán mellé feküdjek és finoman magamhoz öleljem. Olyan tökéletes volt ez így…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

⌘ Érdekes eset ⌘
Florian

(https://i.pinimg.com/736x/2f/61/8b/2f618b93ef2466b27013db17f9cd5d41.jpg)

☾ 2003. 09. 05. ☽

Elkezdődött a tanév, új tanárok, új házvezető aki Smith lett. Lassan Smith kísért engem, mindenhol megjelenik, de szerencsémre legtöbbször csak elmegy mellettem és rám se néz, de minden nap legalább háromszor belebotlok, kezd elegem lenni. Flor megígérte, hogy le visz Roxmorts-ba így össze beszéltünk egy idő pontot. Én már csak abban reménykedtem, hogy Smith nem viszi el "büntető munkára" és megy kudarcba az egész.
Eljött ez a nap alig bírtam megülni a fenekemen, szét szórt voltam, egy felsőbb éves hugrabugosnak is neki mentem. Csak én lehetek annyira szerencsés, hogy egy hirtelen óra csere miatt rúna ismeretek lett az utolsó órám. Így ott két okból kifolyólag se sikerült figyelni. Kicsengettek, nem tudtam eldönteni, hogy lassú legyek és hallgassam még Sage-t ahogy a házihoz ad segítséget vagy rohanjak ki rögtön. Végül csak megvártam a mondandója végét, akkor kiszaladtam a teremből fel a háló körletbe mindent eldobva vettem fel egy kicsit melegebb ruhát. Miután kiértem a kastélyból, egyenesen Roxmorts felé vettem az irányt azon belül a Három seprűbe. Langyos szél fújt szerencsére, így egész jó idő volt. Benyitottam a Három Seprűbe és a hátsó asztalok egyikéhez leülltem, és vártam Flort hogy megérkezzen. Közben elmélyedtem egy könyvben, ami a varázslényekről szólt, mostanába nagyon érdeklődök az ilyen téme felé, és egyre többet olvasok, lassan többet vagyok a könyvtárban mint bárhol máshol.

Hát ilyen is történhet
▪ 2003. szeptember 5. ▪

Henriette
(https://i.pinimg.com/564x/da/e4/69/dae469a9fb56362194342252f2ce817b.jpg)

Ez a tanév határozottan érdekesen kezdődött és a nyár sem volt éppen egyszerű. A Smith-szel való szakításomról senki sem tudott, hiszen a család jó része nem tudott róla, Henriette-tel pedig nem volt időm erről beszélni. Rendszerint nagy családi programok voltak, vagy Flora és Henry is ott voltak... máskor meg Dominic is, aki aztán mindig adta a komoly báty szerepet. Ezért hát, az egész litániámat magamban, csendesen éltem meg. A dühömet kizárólag Smith-re zúdítottam rá... aztán végre, szeptember 1-én engem választott. Mostanra pedig már a válást intézte. Elképesztően boldog voltam, mint aki még életében nem kapott jóhírt. Ez pedig mindenen meglátszott. Jól fésült voltam, mert Smith azt szerette, felvettem egy inget, a kicsit nagyméretű farmeremhez, hátha látja, amint kisétálok a kastélyból. Az eleganciát szerette. Ezért, csak akkor bújtam bele a vékony, kordbársony kék dzsekimbe, amikor már átléptem a kaput.
Szerettem a roxmortsi hétvégéket, volt bennük valami megnyugtatóan laza... mintha kicsit lelassult volna az idő körülöttünk. Örültem, hogy a rohanó nyár után végre tölthetek egy negyed napot a húgommal, Henry okoskodása cseppet sem hiányzott. Őt amúgy is lekötötték a stréber barátai a Roxfortban. Fogadni mertem volna, hogy most is a könyvtárban ül, hogy a csillagokról tanuljon.
Kétségtelen volt, hogy minden testvérem megtalálta azt, amit szeret. Henriette végre kviddicsezni kezdett, Henry az eget bámulta, Dom bekerült a minisztériumba, Florának meg ott voltak az állatok. Csak én nem tudtam mit kezdeni az életemmel, azon kívül, hogy Smith-t megszereztem magamnak mostanra már teljesen. Dolgozni... tanulni... ezek kérdéses pontok voltak. Én tényleg csak vele akartam lenni.
Végig siettem a falun s benyitva a Három Seprűbe, kicsit lábujjhegyre állva kerestem a húgom. Egészen hátul volt, valami könyvet bújt, így elvigyorodva léptem oda hozzá.
- Csak azt ne mond, hogy te is stréber lettél - mondtam, miközben leültem mellé. - Henry fertőzött meg?

⌘ Éredekes eset ⌘

partner : Florian

(https://i.pinimg.com/736x/2f/61/8b/2f618b93ef2466b27013db17f9cd5d41.jpg)

☾ 2003. 09. 05. ☽

Mközben olvastam a könyvet elkalandoztak a gondolataim, igazából lassan már csak dísznek volt a kezembe a könyv. Az év nyító a szokásosnál is több meglepetést tartalmazott a tanári kar változásai és a hugrásoknak legnagyobb szerencséjére, peresze ezt idézőjelesen értem, Smith lett a házvezetőnk csak úgy mint a Roxfort igazgató helyettese is. Örültem, hogy végre eljöhetek otthonról, semmi kedvem nem volt hallgatni azt ahogy Henry a csillagokról beszél és szüleink csillogó szemmel hallgatják. Ahogy vissza kerültünk a Roxfotba Flor megváltozott, a nyár utolsó felébe feszült volt és ideges ez látszott rajta, nem beszélt sokat és nem játszadoztunk annyit, pedig piszkáltam is, mintha megszűnt volna létezni. A nyárhoz képest most ebbe a pár napban sokkal jobban nézett ki, megvolt fésülködve, mosolygott, és mintha komolyabban is öltözködött volna. Tuti Smith-el történt valami, amint megérkezik tuti kifaggatom, hogy mi ez a hirtelen stílus váltás. Teljesen a gondolataimba merülve ültem az egyik hátsó asztalnál.
- Csak azt ne mond, hogy te is stréber lettél. Henry fertőzött meg?- Szólított meg hirtelen Flor, mondanom se kell majdnem neki dobtam a könyvet úgy megijesztett.
- Áá! Merlinre! Flor, megijesztettél - Mondtam mikor már leült velem szembe.
- Nem, nem lettem stréber és mióta itt vagyunk a Roxfortba azóta nem is beszéltem Henry-vel. Csak tetszik a könyv. - Becsuktam a könyvet és eltettem, végignéztem a bátyámon. Ing volt rajta, Florian le fay ingett vett fel póló helyett. Randira készül Smith-szel vagy mi?
- Hova készülsz így kiöltözve randid lesz? - Mosolyodtam el - Jó hogy itt vagy, rég nem voltunk már kettesben, jó sok mindent mesélned kell.

Hát ilyen is történhet
▪ 2003. szeptember 5. ▪

Henriette
(https://i.pinimg.com/564x/da/e4/69/dae469a9fb56362194342252f2ce817b.jpg)

- Áá! Merlinre! Flor, megijesztettél - jegyezte meg Henriette. Nem bírtam persze ki, hogy ne nevessem el magam a reakcióján. Azért ennyire nem vagyok ijesztő, de hát na... mégis csak le Fay, nekünk meg a lelkiismeretünk, hát maradjunk annyiban, hogy nem a legmakulátlanabb. Biztos voltam benne, hogy neki is van vaj a füle mögött, mégha az nem is egy tanár elcsábítása.
- Borzasztóan ijesztő vagyok ma. - Bólogattam és végig simítottam a hajamon, ellenőrizve, nem ment e tönkre. Smith csinálta a bájitalt rá. Vidáman asszisztált ahhoz, hogy elkezdjek értelmes felnőttnek kinézni és a későbbiekben ne kelljen letagadnia engem.
- Nem, nem lettem stréber és mióta itt vagyunk a Roxfortba azóta nem is beszéltem Henry-vel. Csak tetszik a könyv. - Válaszolta aztán. A könyvet eddigre persze sikerült is becsuknia, így rápillantottam, mégis mit búj olyan hevesen. Henriette-et jobban el tudtam volna képzelni valami kviddicsmagazinnal, amiben ott virít Campbell professzor képe is.
- Mi az, ami ennyire tetszik? - kíváncsiskodtam és még rá is könyököltem az asztalra, hogy jobban lássam.
A szó persze gyorsan tovább terelődött rám. Jó... értem, Henriette jó megfigyelő. Látja, hogy másképp nézek ki és minden egyéb.
- Hova készülsz így kiöltözve randid lesz? - Erre kicsit elpirultam. Nem volt randim, csak szimplán másképp néztem ki, hogy Smith egy fokkal komolyabban vegyen. Azt akartam, hogy velem akarjon maradni. - Jó hogy itt vagy, rég nem voltunk már kettesben, jó sok mindent mesélned kell.
- De nem a randimról. Ma csak a tiéd vagyok. - Mosolyodtam el és hátradőltem a székbe. Éppen időben, ugyanis megérkezett a pincér és végig nézett rajtunk.
- Mit hozhatok? Tizenhét év alatt csak alkoholmentes - magyarázta sietve. Nem lepett meg, hogy nem néztek nagykorúnak, túlságosan kisnövésű voltam és most még a borostámat is lenyírtam.
- Csak egy vajsört kérek, melegen - mondtam. Amúgy sem volt túl sok pénzem. - Te mit iszol? -Pislogtam a húgomra. Aztán, ahogy a pincér távozott, megint a testvéremre pillantottam.
- Szóval ez most az alapkülsőm.

⌘ Érdekes eset ⌘

(https://i.pinimg.com/736x/2f/61/8b/2f618b93ef2466b27013db17f9cd5d41.jpg)

☾ 2003. 09. 05. ☽

Amint megjött Flor rögtön el is tettem a könyvet persze elötte még meg tudakolta, hogy mit is olvastam pontosan. Tetszett az új külsője éretttebnek mutatta mint amugy.
- Hova készülsz így kiöltözve randid lesz? - Erre természetesen elpirult ezekszerint minden rendben megy... Legalábbis remélem mert Smith-en nem hat a gyilkos nézésem mert az övé még hatásosabb. - Jó hogy itt vagy, rég nem voltunk már kettesben, jó sok mindent mesélned kell. Hát még nekem, vissza tértem a suliba és már az évnyitón Sage-ről le se tudtam venni a szemem. Hogy bolondultam bele ennyire?
- De nem a randimról. Ma csak a tiéd vagyok. - NA jól van Flor le buktál, szóval hivatalosan is randiztook, ez olyan izgiiii.
- Mit hozhatok? Tizenhét év alatt csak alkoholmentes - Mondta sietve a pincért. Egy kicsit elnevettem magam, hogy FLort még így kiöltözve és összeszedve sem nézik tizenhétnek.
- Csak egy vajsört kérek, melegen. Te mit iszol? - Kérdezte tőlem a bátyám.
-Szerinem egy karamellás forrócsokit szeretnék - Mondom mosolyogva.
- Szóval ez most az alapkülsőm-
- Amibe még mindig nem nézel ki tizenhétnek - Nevetem el magam egy kicsit. - Bocsi ezt muszáj volt szóvá tennem. De ha jól értem akkor Smith-szel minden a legnagyobb rendben? És nem kell állandóan gyilkos szemekkel néznem őt?- Mosolyodom el.
- Én tényleg nem értem mit esznek a lányok Len-en- Kezdtem bele mert már valakinek elakartam ezt mondani. - Olyan öntelt és nagyképű... nála még Smith is szerethetőbb, így mindentől elvonatkoztatva. Na persz evan aki mindenkit felülmúl... akarom mondani tök szép időnk van ma- KIssé elvörösödöm szerencsére pont most hozta ki nekünk az inni valókat a pincér

Hát ilyen is történhet
▪ 2003. szeptember 5. ▪

Henriette
(https://i.pinimg.com/564x/da/e4/69/dae469a9fb56362194342252f2ce817b.jpg)

Bojkottálhattam volna a Három Seprűt a pincér megjegyzése miatt. Valójában egyáltalán nem zavart, hogy kiskorúnak néztek. Egy részem még mindig tartott attól, hogy Smith a fiatalabbakat kedveli és egy idő után ez az álomittas vágyakozás elmúlik, ha rájön, hogy idősödöm és megváltozom. Egy ideig irigykedtem Jayre, amiért magas is és egyre férfiasabb, én azonban tökéletesen elvoltam a magam százhatvannyolc centijével és kisfiús formájával.
– Amibe még mindig nem nézel ki tizenhétnek – nevetett fel a húgom. Éppen csak szóba került a sok külső változás, amin keresztül mentem. Csak elmosolyodtam válaszul. – Bocsi ezt muszáj volt szóvá tennem. De ha jól értem akkor Smith-szel minden a legnagyobb rendben? És nem kell állandóan gyilkos szemekkel néznem őt? Megráztam a fejemet elsőre.
– Elválik a feleségétől. Értem. – Nyeltem egyet. Büszke voltam, mégis kicsit szégyelltem ezt a húgom előtt. Kiharcoltam magamnak, hogy Smith engem válasszon, lényegében minden szavammal ezt kértem tőle, miközben ő újra és újra megpróbált megközelíteni.
– Én tényleg nem értem mit esznek a lányok Len-en – folytatta a húgom a fecsegést. Szerettem, mikor Henriette elengedte magát és csak egy egyszerű, egyre kamaszodó lány volt, akit érdekelni kezdtek a szerelmi kérdések. Egy évvel voltam csak idősebb nála, amikor szerelmes lettem Miron Welch professzorba, a korábbi Repüléstan tanárba. Persze jóval több fodrozódott közöttünk, ami nem csak kellemes cirógatásokban, hanem sokkal komolyabb dolgokban is megjelent. Ezt inkább nem kötöttem Henriette orrára.
– Olyan öntelt és nagyképű... nála még Smith is szerethetőbb, így mindentől elvonatkoztatva. Na persz evan aki mindenkit felülmúl... akarom mondani tök szép időnk van ma. – Vörösödött el. Nem is értettem, hiszen már én is vallomást tettem neki, s ha tetszik neki valaki, azt nekem aztán nyugodtan elmondhatta volna. Még én is megvallhattam neki Smith-t, anélkül, hogy máris jelentett volna a szüleinkenk.
A beszélgetést az odaérkező pincér zavarta meg. Lerakta elénk az italokat, majd csendesen távozott.
– Köszönjük. – Szólta utána, majd bele is kortyoltam az italomba. – Szóval, ki is ez, aki tetszik? – Érdeklődtem és végig nyaltam az ajkaimon, ahogy éreztem, kissé habos lett az italomtól. Megvártam míg válaszol valamit, aztán megint kortyoltam egyet.
Nem akartam persze erőltetni a témát. A lányok még nálam is sokkal, de sokkal szégyenlősebbek. Aztán megköszörültem a torkomat és hátradőltem a székbe, ha akart még beszélhetett. Ahogy figyeltem a húgom zavarodottságát, amint fecsegett vagy csak próbálta elrejteni az érzéseit, egy fickó megállt az asztalunk mellett, majd lecsapott egy kiürült korsót az asztalunkra.
– Hé! – Szóltam utána, felmarkolva a koporsót. Szerettem volna a kezébe nyomni, hogy vigye már el onnan a szennyesedényét… de mire felpattantam, már nem is volt sehol. Aztán valamit éreztem. Valami olyat, amit addig soha. A kezemben a korsó remegni kezdett.
Hátráltam egy lépést, megkapaszkodtam a húgom vállába, de már csak a rántást éreztem a gyomromban. Aztán jött a forgás. Eltűnt a Három Seprű ismerős füstössége és valami más illat töltötte meg az orromat.

⌘ Érdekes eset ⌘

Florian

(https://i.pinimg.com/736x/2f/61/8b/2f618b93ef2466b27013db17f9cd5d41.jpg)

☾ 2003. 09. 05. ☽

Miközben a pincér el ment az italunkért, kicsit elnevettem magam hogy Flort még mindig nem nézik nagykorúnak, ami azért furcsa mert mostanába kitett magáért. Megkérdeztem tőle, hogy Smith-szel, hogy állnak a dolgai de a válasza még jobban meglepett.
– Elválik a feleségétől. Értem. – Kicsit leesett az állam, nagyon meglepődtem, hogy idáig eljutott a kapcsolatuk. Mondjuk szó se róla nagyon örülök neki, csak a szüleinknek hogy fogja bemutatni? Mert tuti ki fognak akadni.
- Aztaa. E..Ez komoly lépés, de nagyon örülök nekii- Kissé megremegett a hangom a meglepettség miatt, de azthiszem ez érthető. Ezután míg váltunk az italokra kibukott belőlem az hogy zavar hogy az összes lány Len után csorgatja a nyálát, ami tmegtudok érteni de akkor is. Rá nézésre is meglehet mondani róla, hogy ő az a tipikus sztár ember igaz teljesített is azért, hogy így viselkedhessen, és tuti megszokta már, hogy amerre jár lányokkal találkozik, de hogy már nem egyszer löktek odébb a folyosón amiatt mert vagy követték őt vagy csak áradoztak miatt az már kezdett sok lenni.
Na persz evan aki mindenkit felülmúl... akarom mondani tök szép időnk van ma. – Kissé elvörösödtem mert kibukott aez így a heves mondandómba. Mondjuk Flor az aki előtt ezeket semmi féle képpen nem akarom eltitkolni, mivel egyedül ő értene meg a családból. Mikor folytattam volna, hogy tereljem a témát meghozta a pincér az italainkat, kezembe fogtam a forró csokim ami jó érzéssel töltöttel mivel a hideg kezemet kezdte felmelegíteni a forró ital.
– Köszönjük. – Köszönte meg a bátyám helyettem is a pincérnek. Majd persze vissza tért a lényegre.- Szóval, ki is az, aki tetszik? – Kvíváncsiskodott tovább, és folyamatosan engem kémlelt tudtam, hogy nem fogom tudni elrejteni az érzelmeimet így kissé zavartam és teljesen pirosan belekezdtem
- Hát már múlt év évvégén szemet szúrt nekem egy tanár, és most hogy így az óráira járok így még jobban... - Próbáltam össze szedni fejben, hogy mit mondjak és hogyan mondjak végül inkább csak kimondom az a legegyszerűbb - Sage az, ő tetszik... - Mielőtt reagálhatott volna rá Flor, egy fickó állt meg az asztalunk mellet, nem teljesen láttam hogy ki volt, mivel éppen az asztalt fürkésztem a szememmel. Flor felpattant, és utána szólt.
- Hé! - Felkapta a korsót és utána akart induln de megtántorodott, hátra lépett egyet ezzel mellém érve és belekapaszkodott a vállába én kapásból oda nyúltam, hogy elkapjam és éppen, hogy ránéztem a korsóra, hirtelen görcsbe rándult a hasam és eltünt a szemem elől a Háromseprű, és csak forogtam és csak forogtam de Flor is forgott velem, végül valami más illat csapta meg az orrom, vagy talán szag lehet..?

Hát ilyen is történhet
▪ 2003. szeptember 5. ▪

Henriette
(https://i.pinimg.com/564x/da/e4/69/dae469a9fb56362194342252f2ce817b.jpg)

Kicsit tényleg szégyelltem magam. Végül is odamentem Smith esküvőjére, jelentet rendeztem... én. Én, aki világéletében egy átlagos gyerek volt és sosem érezte magát másnál előrébb valónak. Talán korábban nem tettem volna semmit, csak tovább lépek és úgy teszek, mintha meg sem érdemeltem volna azt, ami közöttünk van. De Smith más volt. Vele éreztem valami többet, valami biztosabbat, amiből tudtam, nekem ő kell örökre. Ezt persze nehéz szavakba önteni, de határozottan szerelmes voltam belé. Nem olyan módon, mint mondjuk Welch-be, hanem őszintén.
- Aztaa. E..Ez komoly lépés, de nagyon örülök nekii - felelte Henriette, mikor végre vallomást tettem. Kimondtam, hogy Smith miattam válik el, pedig Aurora még a legyet is bekapta időközben. Nem akartam nyilván elválasztani a gyerekétől, de az a házasság csak is érdekekre épület. Nem volt benne szerelem és tudtam, hogy szenved. Mégsem engedhettem magamhoz közel, míg nem adja be a keresetet.
A téma szerencsére elterelődött rólam. Henriette elszólta magát... valaki tetszik neki. Majdnem azt mondtam neki, hogy túl kicsi ehhez, de én tizennégy voltam, amikor Welch és én összejöttünk. Ráadásul ő nem egy korombeli volt, hanem a professzorom. Jó. Viszonylag gyorsan vége lett a dolognak, hiszen ő folyton elfoglalt volt, én pedig próbáltam normálisan viselkedni és távol tartottam magam tőle. Smith-nél ez még csak fel sem merült bennem. Ebből is látszik mennyire más a két helyzet.
- Hát már múlt év évvégén szemet szúrt nekem egy tanár, és most hogy így az óráira járok így még jobban... - magyarázta. Ah. Ez csak is plátói lehet, de olyan aranyos volt, hogy elmosolyodtam rajta. - Sage az, ő tetszik...
Bár örültem, hogy Henriette így megnyílt nekem. Mondani is akartam rá valamit, szándékosan nem azt, hogy Fitzgerald professzorral szoktam látni Boltont, hanem valami olyasmit, hogy igen, ő tök cuki embernek tűnik. Nem is értem, hogy lehet a Mardekár házvezetője. Csakhogy valami seggfej tönkre tette a pillanatot és otthagyta a mocskos korsóját az asztalunk sarkában.
Aztán jött a forgás. Talán fel is kiáltottam ijedtembe, de minden volt. A Három Seprűt magunk mögött hagytuk és tájak felett forogtunk végig, míg nem éreztem, hogy magunk mögött hagytuk és valami nedves-füves illat csapta meg az orrunkat. Kavicsos-nedves talajba csapódtam. A csinos ruhám sáros lett, s ahogy a korsót elengedtem, megpróbáltam felkeltni a földről. Amint sikerült, leporoltam a nadrágomat, de a tenyerem is mocskos volt a sártól, így csak még jobban elkentem rajta.
- Aú... - nyögtem fel. Egy-két horzsolást sikerült szereznem. - Ez tuti nem Roxmorts... - Néztem körbe, bár felesleges volt. Csak a hatalmas tavat láttam, ami amúgy annyira szembetűnő volt, hogy még a vak is látta volna. Aztán az jutott eszembe, hogy az egy dolog, hogy én leléptem, de Henriette-et nem kéne kicsapatni egy ilyen hülyeség miatt.
- Hogy a francba fogunk visszamenni? - kérdeztem kicsit pánikba esve és toporogtam. - Vajon melyik tó ez... a Loch Ness? - kérdeztem. Ezt az egy tavat ismertem, szóval más fel sem merült bennem. Nem voltam annyira jó a földrajzi dolgokban semmi, meglepő módon.

A helyszín szabad.
A játék itt (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,15728.msg86446.html#msg86446) folytatódik tovább.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => A Három Seprű => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 12. - 15:06:57