Roxfort RPG

- Hé, Davis, hallottad, hogy Meteora egy nemzetközi lénykereskedő szervezetnek szállított? - tette fel a kérdést Tom, az egyik artista a Mágikus Lények Legendás Vándorcirkuszában, ahova most is, mint minden hónapban egyszer, beugrottam.
Jeremiah Meteora említésére azonnal felment a vérnyomásom... Persze alapvetően nem voltam híve a kegyetlen gyilkolásnak, de az az álszent állat megérdemelte. A legjobban az bosszantott az egészben, hogy az orrom előtt csinálta, amit csinált... Na jó, annyi felmentést azért érdemeltem, hogy a társulat többi tagja sem vette észre a dolgot. Különben egy pillanatig azt hittem, még engem toloncolnak az Azkabanba az aurorok, amikor kihallgattak, de Merlinnek hála még időben ráakadtak a tettes nyomára...

Valami Morrow volt az, egy igazi sorozatgyilkos. Durva, hogy én aznap még találkoztam is vele, a franc se gondolta volna első ránézésre, hogy az a fiatal nő képes lenne hidegvérrel gyilkolni, bár az ösztöneim azért elég jól megsúgták, hogy valami nagyon nincsen rendben vele. Ezért is néztem be Jeremiah-hoz, még lefekvés előtt, mert nem tetszett, ahogy a boszorkány kérdeződködött utána. Mikor ha Meteora holttestére nem is, de a gyilkosság nyomaira határozottan rátaláltam, először számos kérdés merült fel bennem... hogy ki tehette és főként, hogy miért...

A miértre aztán egészen hamar meglett a válasz, a tettes ugyanis direkt ott hagyta Meteora titkos füzetét, amiben lerántotta a leplet az általa folytatott illegális lénykereskedésről. Bár nyár óta tudatában voltam az igazságnak, még most is iszonyatosan felcseszett, ha azokra az ártatlan kimérákra, hippogriffekre és varázserővel bíró mérgeskígyókra gondoltam, amiket az aurorok szerint orvvadászoknak, vagy legendás lényekkel kereskedő maffiózóknak adhatott tovább az egykori porondmester… Mindegyik mellett egy-egy név és hatalmas összeg szerepelt a listán, majd a sor végén oda volt biggyesztve, másfajta kézírással a következő infó: Gringotts, 919. széf.

Az elmúlt hónapokban azon voltam, hogy a gyilkos által hagyott nyomon tovább haladva eljussak a forráshoz, magához. Nem nyugodtam, amíg meg nem találtam a tagot, aki ezt a szennyet irányította. A Gringotts széfet természetesen nem tudtam feltörni, nem is akartam, hisz azonnali hatállyal dobtak volna ki a sárkánygondozói állásomból, (és dugtak volna be az Azkabanba), na meg nem akartam, hogy valami másik pszichopata vegye át a helyem, aki külön élvezi, ha kínozhatja ezeket a különleges lényeket. Így hát meg kellett elégednem azzal, hogy lefizettem egy takarító kollégámat, aki az éjjeli műszakja alatt valahogy kileste a Gringotts nyilvántartásából, hogy kihez is tartozik az a bizonyos széf.

Oz Thomson neve azonnal kiverte nálam a biztosítékot, mert már korábban is hallottam lényidomári körökben, hogy illegális orvvadászatokat rendez beteg elméjű mágusoknak, akik busás vagyonért lődözik kedvükre a védett lényeket. Nem volt szükségem több cseppre a teli lángnyelves poharamba hát.... Isacre természetesen száz százalékban számíthattam, és rajta kívül néhány cimborámmal még összefogtunk, hogy kézre kerítsük ezt a beteg faszt, vagy legalábbis feldobjuk a parancsnokságon... Igaz, utóbbiakban annyira nem bíztunk, jobb szerettük volna magunk lerendezni az ügyet, de azt is tudtuk, hogy hiába tesszük el láb alól Thomsont, ez a szervezet úgy működik, mint a százfejű kiméra, ha levágod az egyik fejét, kinő helyette három másik... Hosszútávon tehát muszáj volt bevonnunk a minisztériumot is.

Heteken keresztül, felváltva figyeltük meg Ozt, mire eljött a leszámolás ideje... Jól tudtuk, hogy Thomson ebben az órában szokott találkozni az egyik beszállítójával a Red Lion Pub különtermében, így hát szétváltunk, és vártunk a pillanatra... Zane a bejáratnál lapult, Kip a hátsó bejáratot figyelte, míg én Isac-kel a különterem ajtajától nem messze lévő boxban - laza whiskyzgetést tettetve - szivarral a számban vártam, hogy elkapjuk végre azt a gennyes alakot. Türelmetlenül sandítottam az órámra, mert általában negyed 11 körül lépett ki az ajtón, és lassan felet ütött az óra. Bal kezem a zene ütemére dobolt a pohár peremén, miközben jobbom már alig várta, hogy izzíthassa az asztal alatt készenlétben lévő vörösfenyő pálcát...

Mint a legtöbb motoros, én sem vetettem meg a lángnyelvet, nagyon nem... De ha arról volt szó, hogy észnél kell lenni, akkor képes voltam lemondani régi drága cimborám füstös aromájáról. Most pedig észnél kellett lennem, nagyon is. Így hát, miután kikértem a  whiskyt, gyorsan átváltoztattam jeges teává egy jól bevált varázslattal. Ezért sem kerülte el a figyelmem a tőlünk nem messze ülő fiatal boszorkány, aki egyszer csak közelebb lépett az asztalunkhoz, majd diszkréten úgy tett, mintha csak a falhoz dőlve próbálna megtalálni valamit a táskájában... Megmosolyogtam a dolgot. Általában jól működtek az ösztöneim, és mindig bejeleztek, ha valaki sumákolni próbált körülöttem, ez pedig most sem volt másképp. Isac-kel mindenféléről beszélgettünk eddig, de az akcióról természetesen egy szót sem ejtettünk. Azért nem most jöttünk le a falvédőről, hogy nyílt színen áruljuk el magunkat...

A nő nem úgy nézett ki, mintha hivatásos lenne, vagy hasonló, ezért arra kellett következtetnem, hogy vagy eladni próbál nekünk valamit, vagy... sejti, hogy mit is keresünk mi itt, és úgy próbál körbeszaglászni minket, hogy beadja a feneketlen táskás trükköt. Akármelyik is állt fent, útban volt, így udvariasan felé fordultam:
- Segíthetek, Miss? - szívtam bele közben a szivaromba élvezettel, majd egyenesen felé fújtam a füstöt. Reméltem, hogy nem érzékeli felhívásnak keringőre, hanem átmegy az üzenet, amit valójában közölni akarok vele... Balettozz arrébb, de gyorsan.

Alig fél perccel ezután az ajtóra sandítottam, amin - jobb későn, mint soha alapon - végre kilépett a célpontunk. Tiszta rálátásom volt, így hát biccentettem Isacnek, aki a megbeszéltek szerint szabadjára engedte a perui instant sötétségport. Ami ezután következett, olyan volt, mintha Pandora szelencéjét nyitottuk volna ki. Hirtelen elszabadult a káosz, hallottam, ahogy az emberek üvölteni kezdenek...néhány fénycsóvát is láttam, amik talán vaktában lőtt átkok lehettek. Előre tudtuk, hogy ez lesz, de be kellett vállalnunk a kockázatot, mert a kocsma belseje volt az egyetlen hely, ahol nem lehetett hoppanálni. Ha megvártuk volna, hogy a rohadék kilépjen az ajtón, elveszíthettük volna... Éreztem, ahogy az adrenalin végigfut a testemen, beledobtam a szivarom a hamusba, majd felálltam.
- Lumos secretum - suttogtam a szememre irányítva a pálcámat, hogy lássak a sötétben, persze anélkül, hogy a pálcám hegyén megjelenne a fény. Egyszerű varázsige, ami sokszor kihúzott már a pácból.. aztán odarohantam Thomsonhoz, és a hátához nyomtam a pálcám jóóó erősen. - Te most szépen velünk jössz - kötöztem meg jó erősen a kezeit nonverbálisan. Hallottam, hogy erre idegesen felszisszent. Mint a vad, aki megérzi az üldözője szagát.
 
- Mit akar? - sziszegte a fogai között, mire csak annyit mondtam.
- Tipli, öreg... majd később csevegünk...- morogtam fenyegetően. Isac közben leszerelte Thompson biztonsági emberét egy jól irányzott sóbálványátokkal, és fedezett.
Éreztem rajta, ahogy megmerevedik. Az évek és a rutin bizonyára megtanította neki, hogy jobb, ha nem próbálkozik semmivel testőr nélkül, így lassan megindult előttem. A vadászat izgalma egyre fellángolt bennem... Most véged, seggfej...
Szépen, lassan indultunk meg a hátsó kijárat felé, ahol Zane várt minket. Minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy mielőbb elérjük az ajtót. Alig vártam, hogy kilépjünk rajta, és a rejtekhelyünkre hoppanáljunk a szajréval.

Kicsit meglepett a bőrkabátos csaj szövege arról, hogy ugyanarra az emberre várunk, de nem volt időm reagálni, az meg végképp nem volt opció, hogy leblokkoljak, mert Thomson éppen abban a pillanatban lépett ki a fényre. Hogy a zárt ajtók mögött miféle mocskos ügyleteket bonyolíthatott, abba még csak belegondolni is vérlázító volt számomra. Mekkora anyaszomorítónak kell mégis ahhoz lenni, hogy olyan különleges és méltóságteljes lényeket bántson valaki, akiknek épp a megmentéséért küzdünk oly sokan, kínkeservvel.

Számomra a lénymentés mindig iszonyat fontos ügy volt, már roxfortos koromban a legtöbb nyarat azzal töltöttem, hogy csatlakozzak olyan szervezetekhez, akik ilyen lények mentésével foglalkoztak. Kalandosak voltak ezek a nyarak, jó emberek társaságában teltek, és ugyan a szüleim általában véve persze sajnálták, hogy alig voltam otthon nyáron is, megértettek engem. Az én életem mindig is a lények körül forgott, ők pedig elfogadták ezt... Nyilván szerették volna azt látni, hogy megházasodom, meg családot alapítok, mint a legtöbb korombeli férfi, de az én életem valahogy sosem erről szólt, és szépen-lassan kezdtek ők is belenyugodni abba, hogy nem unokákat, hanem különböző kölyök lényeket pesztrálhatnak, ha átjönnek hozzám.

Rohadt fontos volt hát ez a mai rajtacsapás is, amit hetekig tervezgettünk a csapattal. A terv az volt, hogy miután leszereljük a faszfejt, elhoppanálunk vele Zane-hez, aki gyakorlatilag egy erődben élt... Aztán odahívtuk volna az aurorokat, hogy onnantól vegyék át az embert. Minden a terv szerint haladt, egészen addig a pillanatig, amíg a táskás spiné egyszer csak kilökte előttünk a hátsó ajtót, majd leütötte a mögötte álldogáló kettes számú testőrt.
Hogymia... néztem elképedve, mert egy ilyen törékeny nőből nem igen néztem volna ki ekkora sallert, de aztán elég volt csak az anyámra gondolnom, aki hasonló alkat volt, mégis nem egyszer okozott számomra meglepetést ilyen szempontból.

Apropó meglepetés... Hát ennek a nőnek aztán volt bőr a képén, mert sikerült egészen komolyan beletrollkodnia az akciónkba azzal, hogy közölte:
- Vigyetek magatokkal! - majd nemes egyszerűséggel hozzáláncolta magát a mi kis delikvensünkhöz. Bár le tudtuk volna szerelni, hisz hárman voltunk egy ellen, nem volt vesztegetni való időnk, hogy ezzel foglalkozzunk. Le kellett lépnünk, még mielőtt megérkeznek a pub biztonsági emberei. Így hát, rohadt mérgesen, de csak beadtam a derekamat.
 - Cseszd meg - morogtam felé, aztán szorosan átöleltem őt meg Thomsont, hogy egy pillanat alatt odahoppanáljam magunkat Zane kéglijére. Ahogy megérkeztünk, megtámaszkodtam a falban, az enyhe szédülés miatt, amit az okozott, hogy a szokásos helyett most harmadmagammal kellett hoppanálnom.

Az éberségemet egy gyors fejrázással igyekeztem visszaszerezni, a vörösfenyő pálcát felváltva Thomsonra, majd a nőre irányítva, amíg meg nem érkeznek a srácok. Erre szerencsére nem kellett sokáig várnom, így aztán Kip, Isac és Zane felé biccentettem: - Válasszátok szét őket - mondtam, mire cimboráim elég gyorsan kettéválasztották a párost. Jól ismertük ezt a trükköt, magunk is alkalmaztuk néha, így könnyen hatástalanították a varázsigét. Isac és Zane aztán szépen közrefogták Thomsont, majd hozzáfogtak, hogy módszeresen megkötözzék - ezúttal a meglepetés sziámihugi nélkül - míg én Kippel az oldalamon a kis potyautasunk felé fordultam:
- Ki a fasz vagy te? - kérdeztem reszelős hangon. - És ami fontosabb, mit akarsz itt? - tettem hozzá meglehetősen idegesen, készen állva arra, hogy lefegyverezzem, ha bepróbálkozna bármivel is.
Rég hozott ki a sodromból így nő...

Csendes, szép éjjel ez a mai. Ha nem élem túl, legalább elmondhatom, hogy szép volt a környezet. Még mielőtt kilépnék a sötét kapualjból, felnézek a csillagokra, egy futó pillantás erejéig. Milyen mások itt, mint odahaza… A levegő is más. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzott. De hiányolni bizony fáj, azt vizsont oly sokáig inkább elkerültem, de hiába, csak visszajöttem, és csak hiányzott. És már nem is csak Londonra gondolok, hanem azon belül is Rá, arra az egészre, ami velünk történt, és amiről azt gondoltam, jobb lesz mindkettőnknek, ha magam mögött hagyom.
Nagyot sóhajtok. Most viszont itt vagyok. Ide vezettek a nyomok. Tudom, hogy egy csapda ez, tudom, hogy a farkasok állnak mögötte, és hogy nem lesznek kedvesek, de nincs nagyon más lehetőségem, és elképzelhető, hogy a csapdában olyan kincs, olyan információ van, ami előrébb vezet.
Az emberem is mindjárt itt lesz. Bár nincs hideg, egy cseppet sem, összébb húzom magamon a kabátot, és teszek egy teljesen értelmetlen, de makacs lépést előre. Jólesik. Olyan érzésem van tőle, hogy bármi is jön, elébe megyek.
Jön is. Hatalmas, akkora, hogy varázserő nélkül is egyszerűen kilapíthatna. A kabát alatt a pálcámon nyugtatom fél kezemet, és kihúzom magam. Persze így is fel kell néznem rá, úgyhogy dacosan felszegem az állam, és most nem rebegtem a fekete szempilláimat, helyette szúrósan méregetem közülük.
- Volkova!
Reszelősen vakkantva köszönt és kivicsorítja hézagos fogsorát, amit gondolom valami erőltetett vigyorfélének szán. Nem viszonzom, szigorú biccentéssel letudom a köszönés formalitását.
- Ugyan-ugyan… Nincs félni való. Ha Te betartod szavadat, mi is. Visszakapod Apuska…
Fáj a fülemnek, ahogy töri a nyelvet, hiszen nyilván régebb óta él itt, mint én (nem). Durva volna akkor is, ha ki se nyitná a száját.
- Nem félek. A bizonyítékot akarom. És amit ígértetek.
A válasz öblös, ugatós röhögés, én viszont pókerarccal tűrök. Megígérték, hogy ha hajlandó vagyok találkozni, átadnak egy tárgyat, ami bizonyítja, hogy náluk van az apám, és hogy még él. Sőt, a helyet is megmondják, ahol van. Persze, nem ingyen, a két szép szememért, és tudom, hogy a kutatási anyagaimra fáj a foguk. Nem mintha a kórság ellenszerét megtaláltam volna, de minden balul elsült, torz eredményt, minden véletlenül kikutyult mérget…
- Jó kislány nem akar... Legfeljebb szeretne. Nagyon nagyon szerethetne, például engem…
Megint az a gúnyos, hányingerkeltő vigyor, és most közelebb is lép hozzám. Megcsap a lehellete, s az ujjaim kicsivel erősebben szorítják a pálcám a kabátom alatt. Nem félek, azon már rég túl vagyok, de a szívem zakatol, zavar hogy annyira fölém magasodik, és hiába minden fegyverem, tudom, hogy túlerőben van.
- Megállapodtunk. Idejövök, hogy elmondjad, amit akartok, és amit én tudni akarok. Ennyi.
- Megállpodtunk, hogy idejössz. Nem állapodtunk meg, hogy el is mész… Ne nyúlj a pálcához, vagy nem is élsz…
A hideg futkos a hátamon szavai gunyoros dallamától. Nem értem miért, tudtam, hogy ez egy csapda, tudatosan sétáltam bele. Hát elkezdődik. Ő még közelebb lép, somolyogva, mutatóujját hívogatón hajlítva felém, a másik kezével meg a gatyájába nyúl, és tudom, hogy igaza van a kimondatlan szavakkal, nincs is más lehetőségem, mint vele menni. Biztos, hogy vannak a környéken társai, akik csak az alkalmas pillanatra várnak. Szóval ennyi. Próbálok nem undorodva fintorogni. Már nyúl felém, csak egy hajszálnyira van.
Nem hangos lövés dörren. Talán észre se venné a fülem, ajtócsapódásnak is halk volna. Jobban hallom a koponyacsontok roppanását, aztán ahogy a golyó a kövön pattan, de már erejét vesztve.El is vész valahol.
Nem tátom el a számat, nem sikoltok. Láttam már hullát, de még olyat is, hogy mellettem lőttek le így valakit… Elkerekedett szemekkel lépek hátra, nehogy a test rámboruljon. Hangos az is, ahogy végigdobban a földön, mint valami súlyos zsák. Csak egy pillanat az egész, aztán arra nézek, amerről a lövés érkezett. Most kapok a szívemhez, eközben. Mert ez… Ez már egyszer megtörtént velem. És aki akkor a cső túlsó végén állt… Talán most is az?
Túl sötét van arra. Túl messze van. És közben itt közelebb is fontos dolgok történnek.
- Mit csináltál, bozhe moj… Hát már a Te szavadnak se lehet hinni? Az Alfa nem fog örülni…
Három másik alak hoppanál az utcára, nagyjából körém, bekerítenek, s a középső vékony srác morogja a panaszáradatot, színpadias sértettséggel. Nem mintha nagyon megrázná őket társuk hirtelen eleste, mint inkább élvezik a helyzetet, hogy több akció van, mint amire bármelyikünk számított. Másik két társa is pálcát szegez már rám. Lassan felemelem egy kissé mindkét kezem, jelezve, hogy ártatlan vagyok.
- Ez nem én voltam. Ehhez nekem semmi közöm.
Próbálok higgadtan beszélni, holott ez az egész olyan fordulatot vett, amire én sem számítottam. Fújhatom az informátorom, fújhatom az alkupozíciómat, de nem emiatt vagyok zaklatott, és nem is azért, mert körülvettek. Hanem mert tudni akarom, ki adta le azt a tökéletes lövést.

Magamon érzek egy szúrós pillantást, de nem az előttem álló három alak valamelyiké ez. A szemem sarkából leskelődök körbe. Láthatnák éppen, hogy én pont annyira nem értem ezt az egészet, mint ők, de persze nem akarnak tudomást venni róla.
- Állítsd le!
Felhördül a leghangosabbik, de szavait kissé elnyomja, ahogy egyik társa a földre borul, és többet fel se kell. A másik kettő láthatóan próbál fedezékbe húzódni, elkezdenek menekülni, én meg nem merek megmozdulni, hallván a süvítő golyókat. Csak állok ott a tér közepén, feszült várakozással, és azon gondolkodom, van-e értelme használni a pálcát. Még egy elterül. Nem nézek oda, nem mintha ne láttam volna ilyet, inkább pont, hogy már nem érdekel. Nem is az utolsó tagot figyelem, aki ide oda ugrál, nyilván attól tartva, hogy eltalálja egy golyó. Én ahelyett próbálok épp az ellenkező irányba nézni, amerről a lövéseket érkezni gondolom.
Sötét van ott. Próbálom elcsípni egy lencse csillanását, egy apró fényszikrát, ahogy elsül egy puska, vagy egy ismerős, kék szempárt, de mielőtt ezt megtehetném, hirtelen nagyon közel hallok magamhoz egy lépést.
Az utolsó fickó nagyon közel került, lévén, hogy nem rá figyeltem. Most már muszáj használnom a pálcám, piros átok röppen a támadóm felé, de az készült rá, és láthatóan nem teljesen ostoba. Elkapja a kezem, nyers fizikai erőben jóval felülmúl engem, így már nem tudom megcélozni. Aztán egy durva mozdulattal kicsavarja a kezemből a pálcát, és maga elé penderít, halántékomnak nyomva a saját pálcáját, egyúttal engem élő pajzsként használva.
- Gyere elő, Te gyáva!
A csendes utcán végigzeng a dühös ordítás, ahogy fogvatartóm dühöng. Én mocorgok, próbálok szabadulni, de ő körbe-körbe forog velem, mert ugye nem tudja, honnan fog jönni a következő lövés. Ezzel még akkor is bebiztosítja magát, ha azt feltételezi, hogy a puskacső végén lévő nem bánná, hogy engem is lelő.
Vajon bánja? A civakodás közepette csak újra arra nézek, amerről - inkább érzem, mint gondolom - a lövéseket leadót. Csak egy futó pillanat, de azt hiszem, belenézek a szemébe, akkor is, ha nem látom őt. Aztán az ipse továbbcibál, én meg kihasználom, hogy mozgásba hozott, és hátrarúgok. Jól eltalálom, legalábbis a vinnyogás alapján, és elszabadulok egy pillanatra, de elugrani nem tudok egészen, mert elkapja a hajamat, és annál fogva visszarángat maga elé.
- Mutasd magad, vagy a lánynak annyi!
Ezt ráadásul úgy harsogja, hogy benne van, ha megmutatja magát, is valószínűleg ezt tervezi velem, de még gyűjtöm az erőt egy következő szabadulási kísérlethez.
Nem tudom, vajon talál-e megfelelő szöget a fogvatartóm kiiktatására mellettem, de titkon majdnem neki szurkolok, hogy sikerüljön előcsalnia. Mert ha Cartwright az... Mit is tennék, ha találkoznánk, mit mondanék neki? Nem is tudom. De az arca azóta is előttem van, sármos borostája, megnyerő vonásai, és az a csibészes mosoly... A szívem most még hevesebben ver, mint előtte, ettől inkább nekiered, mint a torkomnak szegeződő pálcától, vagy attól, hogy  szándékosan mozdulatlanul tartott fejem mellett bármikor elsüvíthet egy golyó...

Bevonzza minden ösztönömet, és bár a szemem nem látja, a tudatom valahogy érzi, hogy ott van, és hogy Cartwright az. Biztos a farkas súg, vagy az egyszerű logika.
Egyik ember a másik után zuhan el körülöttem, míg végül csak az marad, aki a nyakamba akaszkodik, és élő pajzsnak használ. Majdnem meg is lep, hát őt hogyhogy nem szedte le? Bizonyára nekem tartogatta.
De most csakazért se azt csinálom, amit várt, és inkább várok.Nem is kell sokat. A farkas gyors érzékelése lelassítja tompa emberi eszemnek a történéseket sorban. Mozdulatlanná dermedek, és úgy figyelem, ahogy valami villan a tetőn, aztán tompa dörrenés, aztán egy süvítő hang. Szinte érzem a hideg fém menetszelét, ahogy hajszálnyira hasítja el mellettem a levegőt, majd szalad át a mögöttem álló koponyáján. Persze valójában ez felfoghatatlanul gyorsan történik, és inkább csak utólag követem le, mikor a tag már összerogyott mögöttem, és elterül az is az utcán, mint előtte a többi is. Odébblépek kicsit, hogy ne rám essen, és rá se nézek.
Körbevesz az immár üres utca lelketlen csendje. Hullák között állok némán, és tudom, hogy már mozdulhatnék, már továbbléphetnék. Talán át kéne lépnem egy kart, vagy egy vértócsát, hogy távozhassak, de én még mindig ugyanarra nézek, amerről a villanást láttam, és a dörrenés forrását véltem hallani. Kell még egy pillanat, hogy az előbbi dermedtséget lerázzam magamról, és feszesen felszegett állam leengedjem kissé, egy sóhaj kíséretében. A szemem még mindig nem tudom levenni arról a pontról. Keresztbe fonom a kezeimet a mellkasom előtt, és úgy rémlik, mintha itt állna előttem a férfi, a kék szemeivel, és a csibészes borostás képével. A gondolataim előbb elém idézik őt, de eltökélem, hogy nem állok meg itt. Teszek egy lépést, és bár a konkrét helyet már elvesztettem, ahová eddig figyeltem, de azért felnézek csak úgy valamerre, és nyugodt, szomorkás hangszínen, de azért jó hangosan beleharsogom az utca csendjébe:
- Még mindig jól célzol, Christopher…
Várok még egy kicsit, az utca hideg kövén, a mozdulatlan testek között, és hallgatom a név visszhangját, ahogy a házak falai között pattog ide-oda. Végülis, a vezetéknevét nem tettem hozzá, nem mintha tartanék attól, hogy lelő. Talán képes lenne rá, de lehet, az sem volna baj egyikünknek sem. De talán inkább csak odébb áll. Azért várok még egy kicsit, mielőtt feladnám, és én is a távozás mezejére lépnék.