Oldal nyomtatása - Fogadó a Vasorrú bábához

14/02/2002
● ELLIOT ●
⭃ Ó, már megint... ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg[b)[/url]

(https://data.whicdn.com/images/225817585/superthumb.jpg?t=1455992905) (https://data.whicdn.com/images/343677980/superthumb.jpg?t=1588559803) (https://data.whicdn.com/images/273683916/superthumb.jpg?t=1484016618)

Life is a struggle
We're being prepared to delve in the greater parts of us
It's the one fight in our lives that we have to win
No choice but to win, to believe that we can win

Volt még egy kis időm az edzés előtt, és én abban a hitban, hogy úgysem történhet velem semmi érdekes ezen az esős, és nyirkos téli délutánon, bevetettem magam az Abszol útba. Csak mert annyira nem volt jobb ötletem, és mert raylára nem akartam rámászni megint. Úgy értem még mindig nem tudtam mi volt közöttünk, és ez jobban összezavart, mint az orrom előtt vadul cikázó gurkók. Azt kívántam, bárcsak tanácsot kérhettem volna apától. Anyát nem mertem ebbe beleavatni, ez olyan ciki lett volna előtte, és amúgy is férfi dolog volt ez. Igyekeztem apát elképzelni, ahogy az asztala mögött dolgozik... ahogy pipázik, ahogy makettet épít egy üvegbe Chrissie-vel. De a kép homályos volt, egyre csak homályosult, és én már a hangját is kedztem elfelejteni. Ezt pedig mindennél jobban gyűlöltem.
Bóklásztam a kissé kihalt utcákon kerülgetve a pocsolyákat, amikbe gyerekként olyan lelkes vehemenciával vetettem bele magamat, hogy aztán a nyakamig felcsapjon a sár. Halk sóhajjal sodródtam a macskaköves úton, miközben a saját csendembe mélyedtem. Nem is figyeltem, csak mentem és mentem előre, egészen addig, míg bele nem botlottam valakibe. vagyis üttköztem igazából, bár annyira nem volt olyan nagy belemenés, hogy elvágódjak, azt meg nem igazán fogtam fel elsőre, hogy az a valaki esetleg leesett-e a földre vagy nem. Aztán vettem észre, hogy az a valaki Elliot volt. Meglepetten felvontam a szemöldökömet.
- Hát helló Elliot. Nem hittem volna, hogy így egymásba borulunk. Azért örülök neki, hogy nincs a kezedhez tapadva valami ragadós varázscucc izé - húztam el a számat az emlékre, főleg mert rá kellett fizetnem a sörre is.
- Mi a helyzet? - kérdeztem, de aztán valami nőszemély olyan hangosan kezdett visítozni, hogy a hajam is az égnek állt.
- Kiraboltak! Kiraboltak! Mocskos tolvajok! Ellopták tőlem!
Ekkor éreztem azt először, hogy rohadul sarkon kellene fordulnom, de nem tettem, mert én naív azt hittem úgysem Elliotról volt szó.
- Ők voltak! Ők tették! - kalimpált felénk a nő, mire az amúgy is sok aurortól hemzsegő utca még több aurorral lett tele.
- Ó, már megint!... - sóhajtottam fel.

l ● st
(https://i.pinimg.com/564x/f6/40/3b/f6403b78b569175744cf5961ad32efe0.jpg)

Benjamin
2002. február 14.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/9c/3e/bf/9c3ebf24431b742f9ac7a04d8a6eafa1.jpg)

black is my happy color

Minden Valentin-nap egy elcseszett kínzási szertartás, aminek a végén kibaszottul megszívom. Most is, hiába lenne, akivel tölthetném az elcseszett munkája a Mungóba juttatta… pedig semmire sem vágytam jobb, minthogy a közelébe lehessek. Túl nehezek voltak még ezek a napok. Túl nehezek, mert magányosan még nem voltam magabiztos, mellette viszont nem gondolkodtam a dolgain. Szükségem volt rá, hogy most éppen neki is rám – még ha ezt sosem vallaná be.
Ezekkel a gondolatokkal sétáltam végig az Abszol út állandóan tömött, macskaköves járdáján. Hiába volt a szokásos zsizsegés, hallottam, ahogy az elegáns cipőm talpa újra és újra megérkezik a kemény felültre. Néha-néha meg is csúszott, hiszen nem rég esett az eső, minden tele volt pocsolyákkal, amiket nem győztem kikerülni. Talán éppen ezért nem is néztem előre… pedig elkerülhettem volna az ütközést. Megtántorodtam ugyan, de nem estem el, leginkább azért, mert sikerült megkapaszkodtam a mellettem lévő épület falába.
– Mi a szar? – háborodtam fel. Igaz alapból elég morcos voltam, szóval ez csak annak a következménye volt. Aztán ahogy felnéztem… ahogy felnéztem… majdnem megszakadt a szívem. – Aiden?– A hullámos tincsek szinte tökéletesen ugyanazok voltak… de tudtam, hogy nem ez nem ő. A testvére volt, az a furcsa gyerek, Ben. Olyan volt, mint egy kibaszott kísértet, ami a frászt hozta rám... nem, mintha meg kéne ijednem Aidentől. Attól még, mert elment nem utál… ugye? Ki a faszt érdekel, O’Mara? Azt csinál, amit akar. A hangnak igaza volt, annyira, hogy még bólintottam is rá, mintha csak válaszolnom kéne. Aiden valóban maga döntötte el, mit kezd velem, velünk a szakítás után. Végül is vállaltam, hogy segítek neki beilleszkedni a Zsebpiszok köz mocskába… ezt nem vontam volna meg tőle, ha csak ő nem akarta. Ahhoz viszont túl fáradt voltam, hogy ráerőltessem magam… úgyis tudta, hol keressen, ha akart valamit tőlem.
– Hát helló Elliot. Nem hittem volna, hogy így egymásba borulunk. Azért örülök neki, hogy nincs a kezedhez tapadva valami ragadós varázscucc izé. – A beszéde… mintha nem is testvérek lennének. Ben a szöges ellentéte volt Aidennek. Nem sok hidegség volt benne, szerencsétlenség annál több. Ezt már a legutóbb is sikerült kiszúrni.
– Mi a helyzet?
Nem értettem, miért kérdez tőlem ilyet, miközben a bátyjával tönkre ment a kapcsolatunk. Utálnia kéne minimum… nem, mintha feltétlenül tudnia is kéne a dologról. Mármint a testvérét ismerve az is csoda lenne, ha bármibe is beavatná. Sóhajtottam egyet, hogy kipréseljek magamból valami választ…
– Hát… én… ő… – kezdtem, de mielőtt belezavarodtam volna egy „minden oké” című színjátékba valami nyanya sikoltozni kezdett konkrétan mellettünk. Először ki sem tudtam venni a szavaiból, hogy mi a picsa van. Aztán láttam, hogy a táskáját lóbálja, mintha abból hiányozna valami neki… vagy legalábbis egy óriás pók lenne benne, amitől pánikba esett.
– Ők voltak! Ők tették! – Mutogatott felém.
– Már bocsánat, de miért öltöznék így ki ahhoz, hogy kiraboljam?– Mutattam a fekete szöveg kabát felé, ami alatt ott volt a nyakkendő és az öltöny. Nem, ez az egész Miltonnak szólt, nem pedig annak, hogy random nőket raboljak ki random módon.
– Ó, már megint!...
Na nem, engem aztán tuti nem visznek el sehova… A döntés megszületett, én pedig egész egyszerűen, megragadva Ben kezét úgy, hogy az ujjaim a csuklója köré szorultak. A Vasorrú bába itt volt egy köpésre. Azt kellett volna elérni, hoppanálás nélkül, nehogy még nagyobb feltűnést keltsünk. Úgy rángattam be a tömegbe, hogy eltűnjünk a banya elől, mielőtt megint ránk kezdene mutogatni.
– Na figyelj, Ben, most el kell jutnunk addig… a kocsmáig – próbáltam a fejek felett elmutatni addig, de az az igazság, hogy túl alacsony voltam átlátni odáig. Csak egyszerűen tudtam az irányt. – Szóval, ha lehet most ne bénáskodj egy percig…
Még felé is fordultam.
– A legjobb az lenne, ha csendbe maradnál és csak követnél. – Tettem hozzá, majd a tömegen keresztül igyekeztem a gyülekező aurorok háta mögé kerülni. Kibaszott Valentin-nap, szarabb már nem is lehetne.

14/02/2002
● ELLIOT ●
⭃ Ó, már megint... ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg[b)[/url]

Life is a struggle
We're being prepared to delve in the greater parts of us
It's the one fight in our lives that we have to win
No choice but to win, to believe that we can win

Igazából nem tudtam milyen nap volt. Sosem tudtam, bár azt hiszem ez annak is volt az oka, hogy teljesen lekötöttem magam az edzésekkel. A legutóbbi meccsemen kicsit megsérültem, és bár hiába volt Madame Pmfrey nagyon profi az a törött jobb váll akkor is törött volt, és időközönként nagyon is tudott fájni, amit persze gyűlöltem. A fájdalmat mindennél jobban gyűlöltem. De túl büszke voltam, hogy ezt anyának otthon kimutassam. Így is éppen elég fájdalmat okozott neki Aiden, az, hogy engem is szenvedni lásson, nem akartam. Igyekeztem most nem gondolni úgy semmire, mert nem akartam. Csak bele akartam süppedni a jelen unalmas sürkeségébe.
Figyelmen kívül hagytam a szerelmes enyelgő párokat, azt, hogy Rayla egyre kevésbé akart, pedig én tényleg szerettem volna. Kettőnket. De ez volt, Benjamin mindig elvesztett mindekit maga körül. Annyira belemrültem a gondolataimba, hogy először fel sem fogtam, hogy ki állt előttem.
- Mi a szar? Aiden? - hangzott az ismerős kérdés, és lassan ahogy az alakra néztem fel is fogtam, hogy ELliot állt előttem. Én minidg is élveztem régebben, hogy esetleg valaki összekevert minket, Aiden már annál kevésbé ő büszkébb volt és rátartibb. De most nem sok kedvem volt eljátszani, hogy ő vagyok, mert nem is tudom. Elliot eléggé pocsék hangulatban festett...
- Hát... majdnem. Tudod én vagyok a nyobibb fél, Benjamin - vonogattam meg a vállamat és félmosolyra húztam a számat. A beszélgetésünket aztán megszakította egy rikácsoló nőszemély, aki egyenesen felénk mutogatott, miközben természetesen minden járókelő megbámult minket. Én még abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy annyira nem voltam közismert kviddicses - még -, de Elliot mellett tuti belepletykáltnak majd megint valami hülyeséget az életembe. Hurrá?
Mire bármit is reagálhattam volna, Elliot elkezdett rángatni a tébláboló tömegen keresztül, én meg még nem is tudtam neki ellenkezni.
– Na figyelj, Ben, most el kell jutnunk addig… a kocsmáig - mutogatott a kocsmáig, mire sóhajtottam egy nagyot. Tényleg el voltunk átkozva, a családom betegesen vonzotta a bajt. Kíváncsi voltam vajon melyik ősünk váltotta ki ezt, és igazából megkérdezhettem volna a kriptánkban lévő szellemet erről... Dilis Dave-et, de nem sok kedvem volt oda bemenni. De azt hiszem inkább maradjon meg a tudatlanság. Semmi kedvem rémtörténeteket hallgatni a családomról. - Szóval, ha lehet most ne bénáskodj egy percig…
- Hát jól van Elliot - sóhajtottam megadva magamat a sors akaratának... Vagyis inkább Ellioténak.
– A legjobb az lenne, ha csendbe maradnál és csak követnél - dünnyögte még hátra felém, én meg csak az égnek emeltem a tekintetemet. Tudtam én, hogy szokásom volt a kelleténél többet dumálni, de valahogy most megint semmi kedvem nem volt. Feladtam, hogy Aident hazahívjam, feladtam lassan, hogy Raylával tényleg együtt legyek, igazából szánalmas módon elég sok mindent feladtam. Ez pedig szánalmas volt. Szánalmas és én örültem, hogy apa ezt nem látta. Mármint fene yse tudta mennyire bámultak minket a halottak... De mégis hiányzott az atyai fejmosása. Kegyetlenül hiányzott.
A tömegen átnyomakdotunk, magunk mögött hagyva a rikácsoló nőt, bár azttól kicsit tartottam, hogy ránkrontanak az aurorok, mert hát mostanában minden sarkon állt egy vagy kettő. Nem igazán zavart, mert én a legtöbbször a levegőben repkedtem. Egyik részem szeretett volna auror lenni, az a kissrác régen aki a nagy hős akart lenni, aki mindekit meg akart menteni, és aki azt hitte repkedésből és lányok fűzéséből állt az élet.
De felnőttem. Talán túlságosan hamar.
A kocsmában leültünk egy rozzant asztalra, de persze az is dugig volt. Legalább a tömegben könnyebb elrejtőzni.
- Hát, azt hiszem egy ideig leráztuk őket - dobtam le amgam egy székre. - Csak kíváncsiságból, tényleg elvettél tőle valamit? - kérdeztem tőle, miközben rendeltem magunknak sört. - Egyébként szarabbul festesz, mnit én, ami azért telejsítmény. Minden rendben?

Szívem szerint nagyot sóhajtottam volna, ahogy azt mondta, hogy nyomibb fél az, Benjamin. Nem akartam Aident látni most egy darabig… sőt talán az lett volna a legjobb, ha örökre így marad. Minden porcikámmal imádtam Gabriel Miltont, de tudtam, azok az érzések még túl frissek voltak ahhoz, hogy csak úgy elnyomjam magamban a fájdalmat, amit okozott. Persze ő biztosan azt gondolná, hogy csak picsogok, hogy már megint nekem rossz… de hát rossz. És igen vagyok olyan önző, hogy az én fájdalmam fontosabb legyen mindenki másénál. Rohadt sokat tűrtem és már nem volt erőm többhöz. Azt akartam, hogy az legyen, amit én akarok, úgy, ahogyan én nekem tetszik.
– Örülök neked… de komolyan…– Válaszoltam, bár a szívem még mindig pontosan ugyanannyira kalapált, mint amikor a hullámos tincsekhez más nevet párosítottam. Ben más volt a legtöbb dologban, ez pedig éppen elég megnyugtató volt a jelen helyzetben. Tudod, O’Mara, mennyivel őszintébben hangzott volna, ha azt mondod neki: jobban örülök neked. A hang kegyetlenül hasított át a gondolataimon.
Lényegében a nagy belső keserűségben kapóra is jött a sipítozó nő. Nem akartam ennél jobban elmerülni ebben az egészben… jót tett, hogy mozgolódnom kellett s utat vágni a tömegben magunknak. Pont most nem kellett volna bajba keverednem, hogy még Gabriel is a Mungóban feküdt és volt elég baja nélkülem is. Ha kellett hátra nyúltam, hogy megragadjam Benjamin kezét s úgy húzzam magammal.
Nem. Most nem bénázott, ahogy számítottam volna rá. Könnyedén vágtunk át egészen addig a részig, ahol a Fogadó a Vasorrú bábához helyet kapott az Abszol út zsúfolt térképén. Ó mennyiszer jártam itt korábban! Az a csúnya bibircsókos nő, Meggie is éppen itt űzött a szerelmével, mikor megismerkedtem Merellel… akkoriban még minden olyan más volt. Számos seb volt a lelkemen, de a szívemet még nem tépték ezer meg ezer darabra. Nem volt még szükség senkire, aki fogja s megragasztja. Akárhány embernek adtam oda, máshogy illesztette össze a részeket, annyira, hogy már egész más voltam, mint mikor 1998 telén idetévedtem azzal a kicsi, fekete hajú lánnyal… s ennyi év alatt ő is már kész nővé fejlődött.
Biztos voltam benne, hogy Meggie most is itt volt valahol. Nem számított,n em néztem körbe, csak követtem Bent, ahogy előre ment az asztalok között az egyetlen üreshez. Rozzant, mocskos darab volt, mint itt nagyjából mindegyik. Könnyedén huppantam le az egyik székre, éppen vele szembe, csakhogy tovább kínozhassam magam azzal, hogy a szemébe nézek. Még szerencse, hogy neki ép volt mindkettő… így nem emlékeztetett rá. Pedig megérdemelnéd, hogy láthasd… A hangnak igaza volt, én pedig lassan bólintottam.
– Hát, azt hiszem egy ideig leráztuk őket – mondta, ahogy helyet foglalt ő is.
Válasz helyett röviden biccentettem felé. Láttam, ahogy a kocsmáros azonnal kiszúrt minket s leolvastam a szájáról a zajban, ahogy az formázza: Ah, O’Mara! Inkább elfordítottam a tekintetem… tudtam, hogy így is úgyis odajön.
– Csak kíváncsiságból, tényleg elvettél tőle valamit?
Sóhajtottam egyet.
– Ben. Talán furcsa lesz, amit most mondok neked… de attól még, mert tolvaj vagyok, nem lételemem percenként kifosztani valakit. Ráadásul nem vagyok úgy öltözve. Ki a franc lop öltönyben? – Kérdeztem, de valójában nagyon is tudtam a választ. Egész kézen fekvő lett volna kimondani a nevét… ám megérkezett a kocsmáros. A szokásos pillantással bámult rám.
– Mit hozhatok, Elliot? – kérdezte.
Szerencsére mielőtt bármit is mondhattam volna, Ben megrendelte a söröket. Ezzel lényegében megúsztam, hogy fizetni kelljen. A mai csokikat is úgy loptam el egy mugli cukrászdából… ráadásul csak kóstolók voltak. Gyanítottam, hogy sokan végig fogdosták őket és nem mosták meg a kezüket előtte.
– Egyébként szarabbul festesz, mnit én, ami azért telejsítmény. Minden rendben? – kérdezte.
Sóhajtottam egyet, mielőtt bármit is mondtam volna. Nem tudom miért, talán csak nem akartam neki kimondani, hogy az új párom a Mungóban raboskodik és nélküle egész egyszerűen túl soknak tűnik minden magányosan töltött idő. Olyan volt, mint valami végtelen örvény, ami belülről feszített szét. Hol a gyomrom görcsölt tőle, hol hányingerem volt, hol csak vártam, hogy esetleg besétál az ajtón… fogalmam sem volt hosszú távon, hogyan fogom bírni, ha állandóan bevetésre jár. Ki akartam bírni…
– Persze. Csak kicsit hiányzik a pasim… pont most kellett a Mungóba kerülnie. – Vontam meg a vállamat és a kocsmáros felé pillantottam, aki éppen a mi söreinket csapolta a pult mögött. Hümmögve fordultam aztán ismét Ben felé. – És te miért festesz szarul?
Nem kellett volna visszakérdeznem. Ez azonnal leesett. Valamit tennem kellett, mielőtt esetleg kimondja az A betűs szót. Nem akartam még véletlenül sem hallani. Most nem… nem rondíthat bele a boldogságomban.
– Várj kitalálom! – Emeltem fel a tenyeremet, mielőtt válaszolhatott volna bármit is. – Szarul sikerült a randid!

14/02/2002
● ELLIOT ●
⭃ Ó, már megint... ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg[b)[/url]

Life is a struggle
We're being prepared to delve in the greater parts of us
It's the one fight in our lives that we have to win
No choice but to win, to believe that we can win

Nem hittem volna, hogy pont Elliot fog nekem örülni, és volt egy olyan érzésem, hogy még meg is könnyebbült, hogy nem Aiden vagyok. Ez pedig fura volt, az emberek mindig bennem keresték Aident még a Roxfortban az ostrom után is. Valahogy azt akarták hogy ott legyen velük újra, a tanárok is és a debil haverjai is. És én is ezt tettem akárhányszor belenéztem a tükörképembe. De talán itt lett volna az ideje tényleg megemat látni a tükörben is nem? Nem csak egy sápadt srácot, Aiden hasonló tekintetével, hanem egy Benjamint.
De hol volt Benjamin? Hol lettem volna, amikor mindeki elszivárgott mellőlem, pedig én mindekit meg szerettem volna tartani. Még Esthert is... És mégis mindig ugyan az történt. Mindig eltűntek mellőlem azok, akiket mindennél jobban szerettem. Gyűlöltem ezt, mert képtelen voltam tényleg elengedni őket. Családio átok volt talán, hogy ennyire ragaszkodtam az emberekhez? Túlságosan tudtam szeretni, túl erősen és túlságsan tudtam olyanokhoz is ragaszkodni, akiknek már nem jelentettem semmit, vagy akik már nem is éltek.
A lucskos utca nyomorultul festett, akár csak én vagy ELliot. Úgy néztünk ki mint egy rakás szerencsétlen, és talán a sors fintora volt, hogy egymásba botlottunk. Kifejezetten örültem, hogy nem ragadtunk össze, mert semmi kedvem nem volt semmilyen röhejes szituációhoz, egyszerűen csak létezni akartam volna.
A kocsma nyüzsgött, az egyik vendég éppen beleájult az asztalba halk koppanással, miközben elhaladtam mellette, hogy egy kis félre eső helyhez leüljek. Pedig imádtam a feltünőskodést régen, most meg egyre inkább csak el akartam vonulni, hogy hagyjon midneki békén. Még az volt a szerencsém, hogy kezdőként annyira nem ismert fel senki sem.
Rápillantottam Elliotra, majd spontán belekezdtem a bezsélgetsébe, miközben próbáltam nem úgy kinézni, mint egy lőtt sárkány.
– Ben. Talán furcsa lesz, amit most mondok neked… de attól még, mert tolvaj vagyok, nem lételemem percenként kifosztani valakit. Ráadásul nem vagyok úgy öltözve. Ki a franc lop öltönyben?
- Nyugi meg tudom különböztetni a tolvajokat a kleptomániásoktól - sóhajtottam. - Nem tom, az elegáns tolvajok? - kérdeztem a vállamat vonogatva, majd megvártam, hogy kihozzák a sört.
– Persze. Csak kicsit hiányzik a pasim… pont most kellett a Mungóba kerülnie. És te miért festesz szarul?
Jobbnak láttam nem firtatni, hogy mi a bánat történt, nem akartam érvágásra késztetni Elliotot. Inlább csak kifújtam hangosan a levegőt, és ha megjött a sör amit hozott a nőszemély, akkor belekortyoltam egy jó nagyot. Valahogy nem is igazán finomkodtam vele,c sak élveztem, hogy leégeti a torkomat és hogy az alkohol beleissza magát a sejtjeimbe.
- Hát igazából... - kezdtem volna, de Elliot rögtön közbevágott és belém fojtotta a szót.
– Várj kitalálom! Szarul sikerült a randid!
- Hát végül is eltaláltad - vigyorodtam el egy kissé. Rayla jutott az eszembe, és az, hogy mennyire hagytam ezt az egészet elfuserálódni. Valahogy nem jött ki úgy a lépés ahogy szerettem volna. Talán tényleg mindenkit csak elüldöztem magam mellől.
El kell engedned minket is Ben.
Hallottam Chrissie halk suttogását a fejemben, de olyan élénken, mintha csak mellettem szólalt volna meg. Mindig ott lesz, minden lépésemben minden árnyékban ott fog állni ő is és apa is. És nem megy. Nem tdutam őket elengedni, egyszerűen képtelen voltam rá.
- Raylával azt hiszem befejeztem, szóval ja, a legutolsó randink elég szarul sikerült.
Mert az érzéseim sosem lettek viszonozva, és én belefáradtam a futásba. Pedig annyira akartam. Annyira nagyon akartam volna ezt.
- Hé, van kedved dartsozni? - vetettem fel hirtelen az ötletet, amikor a tekintetem megakadt a sarokban lévő táblán, miközben már a második korsó sört ittam meg.

Aggodalmasan néztem körbe a Bábában, Meggie-t keresve a tekintetemmel… mióta megházasodtam sértett volt, méghozzá nem is kicsit. Azt hitte, ő életem értelme, pedig semmi másra nem használtam a vele való kapcsolatomat, minthogy kihúzzak belőle egy-egy fontosabb információt, vagy hogy éppen kiraboljam. Nehéz volt leszerelni. Túlzottan is rámenős volt.
Egyelőre csak a részegségtől asztalba ájuló arcot szúrtam ki, vagy éppen a kockázó társaságot a másik sarokban. Aztán lehuppantam szépen a félreeső asztal mellé, ujjaimmal picit végigdobáltam a ragacsos felületet. Ezúttal nem bámultam meg annyira Bent, mert tudtam, hogyha vizslatni kezdtem volna a vonásait, elkezdett volna hiányozni Aiden. Hiába léptem tovább gyorsan, az a kapcsolat még ott kísértett mindezek mögött. A házamban is ott uralkodott az illata… a kanapéra nézve is ő jutott eszembe. A gondolat ugyan nem fájt, hiszen elfogadtam már a dolgot, csak voltak elemei a kapcsolatnak, amik hiányoztak, mert annyira a mindennapjaim részét jelentették fél éven át.
– Hát végül is eltaláltad – válaszolta Ben furcsa kis vigyorral a képén.
Ismerős. Én sem vagyok szerencsés a szerelemben… elég csak elhinnem, hogy valami lehet jó, máris elromlik minden. Tudtam, hogy most is így lesz, csupán nem próbáltam belegondolni. Magamhoz vontam a söröskorsóm megint, majd jó nagyot kortyoltam belőle. Hiába volt hideg odakint, most jól esett az ital hűvöse. Az alkohol mindig olyan volt, mint egy nyugtató ölelés, minden fájdalomra megoldás volt, ha éppen nem bőgnöm kellett tőle.
– Raylával azt hiszem befejeztem, szóval ja, a legutolsó randink elég szarul sikerült.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy egy Frasert felültetett valaki. – Válaszoltam őszintén és még ki is húztam magam, mintha büszke lennék, hogy egykor én is hozzájuk tartoztam ilyen-olyan módon. Még Bent is megkedveltem a maga módján, ahogyan az édesanyjukat is. Az a nő maga volt a tünemény, ahogy a karjaiba vette a fiamat. Egy kis szeretettel és kedvességgel megerősödhetett volna… de Aiden túl rideg volt hozzá, mikor ő csupán a gyerekére vágyott. Talán ez volt a kapcsolatunk legfőbb akadálya is… mikor már elhittem, hogy szeret mondott vagy tett valami olyat, ami visszadobott a nullára. Nem működtünk, mert Aiden nem akarta, hogy működjünk. Én pedig beletörődtem.
– De ne foglalkozz vele! Mindig van más lehetőség, ha ez nem is jön be. Csak néha várni kell rá. – Mondtam és megint kortyoltam egyet az italból. Nem akartam belegondolni sem, hogy mi lesz, ha nem Gabriel mellett öregedek meg… pedig tudtam, hogy így lesz. Minden porcikámban ott remegett az őszinte felismerése ennek a ténynek. Nagyon fog fájni, mikor ő is kilép az életemből, de azt is ki kell majd bírnom. Mindent kibírok. Minden kibírok, mert Elliot O’Mara vagyok.
– Hé, van kedved dartsozni? – kérdezte Ben. Tekintetem az övét követte a sarokban lévő játék irányába. A kerek táblát méregettem egy hosszú percig… fogalmam sem volt mi az a davalami, amit Ben említett. Talán csak távolról láttam egyszer-kétszer, ahogy apró nyilakat dobálták felé… azt sem itt, hanem odahaza az egyik közeli kocsma falai között.
Időközben megérkezett a második kör sörünk is. Az első korsó aljára érve éreztem a kellemes szédelgést, ez pedig elnyomta bennem a ma történteket. Nem ettem, így hát gyorsabban beütött a szokásosnál, még ha részeg nem is voltam, éppen elég kellemesen becsiccsentettem.
– Miért ne?– Megfogtam a második korsót, a másik kezem ujjai Ben csuklójára fonódtak és úgy húztam magammal. Útközben kicsit meg-megbillentem az italtól, majd csuklottam is egyet, ahogy megálltam a vonalon, ami a dobás helyét jelezte – igen, pont ennyire emlékeztem az egészből. – Megtanítasz célozni, Benny?– kérdeztem, ahogy ujjaim közé vettem egy kicsit nyilat.

14/02/2002
● ELLIOT ●
⭃ Ó, már megint... ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg[b)[/url]

Life is a struggle
We're being prepared to delve in the greater parts of us
It's the one fight in our lives that we have to win
No choice but to win, to believe that we can win

– Képtelen vagyok elhinni, hogy egy Frasert felültetett valaki - szólal meg ELliot, miközben felhajtok egy másik üveg sört is. A hangulatom kellemesen megdobta, így már nem is igazán tudtam kifakadva bezsélni arról, ami éppen történt. Igazából csak felröhögtem. Mert amúgy igen, nevettséges volt az egész. Nevettséges és fájdalmas.
- Haha - szakad is ki belőlem egy kisebb röhögés. - Hát pedig hidd el, egyszer már megtörtént. Sőt Aident és engem egyszerre dobott egy csaj. Szinte már drámai. Egyébként csak úgy elváltak az útjaink. Nem is volt ez olyan felültetés. De mit számít... - vonogattam meg a vállamat és kikortyoltam a maradák sört. Nem akartam arra gondolni, hogy egy ilyen iszogatás uztán volt az első csókom Raylával. Fájt az emlék, és én nem akartam fájdlamat. Túl sok dolog fájt már és kezdett nagyon elviselhetetlenné válni.
- Teszek rá - morogtam, de igazából csak az alkohol váltotta ki belőlem a kemény arcot. Mert rohadtul nem volt ez ilyen könnyű. Elfelejteni azt a sok jót. De most csak inni akartam.
– De ne foglalkozz vele! Mindig van más lehetőség, ha ez nem is jön be. Csak néha várni kell rá - hallom Elliot hangját. Erre megint csak elmosolyodtam és hátradőltem a székben. Szabad kezemmel megborzoltam a hajamat és körbenéztem egy pillanatra a kocsmában. Mindenki olyan veszettül jókedvű volt. Mindeki elvolt amaga kis világában, és én éreztem magam egy nyomorult, szerencsétlen kis foltnak még itt is. Rayla volt az aki ezt megváltoztatta, hogy újra egy részem az volt akit rég elfelejtettem. Francba Ben. Ki kellett magamból engednem a feszkót.
- Vagy tudok jobbat! Belevetem magam Soho bugyrába, és lefekszem az összes dögös nővel, aki az utamba kerül - mondtam úgy, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. De azért vetettem felé egy hálásabb vigyort is, amiért megpróbált vígasztalni. - Remélem te veled minden fasza.- Közben már vonultunk is a darst felé, és bár én jóval stabilabban jártam, mint Elliot, azért kissé labilisnak éreztem a talajt a lábam alatt.
– Megtanítasz célozni, Benny?
- Simán. Én minden lyukba tükéletesen beletalálok - mondtam, majd felkaptam a hátamra. - Na zúzzunk - folytattam, és tüzes leleksedéssel vetettem bele magam a darstozok közzé. Cigaretta és a sör szaga ült meg a levegőben, ahogy a többi varázsló éppen dobálgatta a kis tűszerű vackokat a táblára. Régen szórakozásból a szobámba felszereltem egy ilyet, anya aztán örült neki, hogy tiszta lyuk lett a falam.
- Hát helló, beszállnánk mi is - közöltem az egyik fckó elé állva, aki alaposan végigmáért bennünket. Valahogy dübörgött bennem az a legyőzhetetlen vagyok érzés. Ami nem mintha nem lett volna meg bennem úgy eleve. A fazon megvonta a vállát.
- Vannak ám szabályok is öcsi. A vesztes fizet mindekinek - villant egy gonosz vigyort, mire én szemntelenül visszavigyorgok.
- Remek, akkor abszintet kérek majd - mondtam, és kivettem a kezéből az izéket.
- Na és ki játszik? Te vagy a kis majom a hátadon? - kérdezte egy másik fickó, olyan tipikusan motoros pacák kinézettel. Nem is gondoltam volna hogy ez a szubkultúra hódít a varázslók között is.
- Elliot. Kössétek fel a gatyátokat - mondom komolyan, majd odasúgom Elliotnak. - Te, ugye tudsz találni a közepébe?
Igazából nekem kicist kettős látásom kezdett lenni.

- Hát pedig hidd el, egyszer már megtörtént. Sőt Aident és engem egyszerre dobott egy csaj. Szinte már drámai. Egyébként csak úgy elváltak az útjaink. Nem is volt ez olyan felültetés. De mit számít...
Talán én is felültettem Aident. Talán hiba is volt... csak megrészegített a szex, amit valaki más kínált, mert egész egyszerűen odaadóbb és szenvedélyesebb volt. Nem tudom, de az biztos, hogy részben nem volt helyes döntés, mégis engedtem s hagytam, hogy közén férkőzzön. Az sem érdekelt, hogy előbb-utóbb ezután is egyedül maradok. Nat óta megtanultam, hogy nem nekem való a hosszútáv. Hiába vágyom mindennél jobban egy férjre, egy gyerekre, egy otthonra. Csakhogy ezt nem érdemeltem meg. Elfogadtam, hogy az álom álom marad... és ha más nem, hát este, lefekvés előtt elképzeltem, ahogy valaki átölel. Persze még ott volt Gabe. De nem voltam naiv kissrác, hogy bevegyek, mindent, amit mond. Ahogyan engem, úgy őt is megrészegítették a vágyak és a rózsaszín ködben létező érzések.
- Teszek rá - mormogta a mondandója végén. Igaza volt. Nekem is tennem kellett volna mindenre, s csak simán bebújni minden ágyba, amit valaki felkínál. A szex érzelemmentes, kellemes... és ha vége, nincsenek kötelezettségek. Mégis, ha valaki azt mondta akar, szeret vagy szép vagyok, egész egyszerűen megvett kilóra. Túl hiú voltam, hogy a bókok ne ragadjanak magukkat. Ezt minden partnerem tudta és úgy játszottak velem, ahogyan csak tudtak.
- Tegyünk együtt a sok gyökér emberre... - biccentettem.
Igen. Talán erre ittam olyan hevesen az újabb és újabb söröket... és minden bizonnyal emiatt találtam olyan mocskosul szórakoztatónak, hogy a kis nyílakat dobáljam a körizé felé. Ez utóbbiból egyébként kettőt láttam, mire Bennel odavánszorogtunk.
- Simán. Én minden lyukba tükéletesen beletalálok - válaszolta, miközben jelezte, hogy másszak a hátára. Egy pillanat alatt átkaroltam a nyakát, a lábaimmal átkulcsoltam a derekát, hogy könnyebben tartson meg.
- Aiden is ezt mondta... mondjuk be is talált... - motyogtam a fülébe. Furcsa volt ilyen közel lenni az ismerős hullámos tincsekhez megint, de nem törte össze a szívemet. Nem. Aiden nem volt rossz emlék, inkább csak nem tudtam hová tenni a hirtelen jött, újévi hisztit, miközben mindennel azon voltam, hogy a kedvére tegyek. Aztán megtörtént még egy halom dolog... és itt tartottunk, ahol.
- Na zúzzunk.
- Zúzzunk, Ben. - Egyeztem bele.
Szerencsére beszélt helyettem, mikor a dobóízé körüli társasághoz érkeztünk. Nem akartam, hogy bárki is felismerjen és esetleg egy bunyó áldozatai legyünk, így még közelebb nyomtam a fejem az arcához, hogy eltakarjon, amennyire lehetett.
- Na és ki játszik? Te vagy a kis majom a hátadon? - kérdezte a csávó, aki tuti kint felejtette a versenyseprűt a kocsma előtt. De utálom az ilyen unalmas fazonokat, azt hiszi, hogy felrakt egy koponyás matricát a seprűnyélre és máris ő a helyi nagyarc. Legszívesebben lehernyóztam volna a bajszát, ám nem tettem semmi ilyet végül.
- Együtt, de én dobok. - bújtam szorosan Benhez, miközben válaszoltam.
- Elliot. Kössétek fel a gatyátokat - erősítette meg aztán ő is a tényet. Bár a kössétek fel a gatyátokat egy kicsit merész kijelentés volt annak fényében, hogy jelen pillanatban kettőt láttam a célból is. Ráadásul egy perccel korábban még azt sem tudtam hogyan kell dobni. Így csuklottam egyet. - Te, ugye tudsz találni a közepébe? - Suttogta Ben.
- Hogy a viharba ne... a jobboldali vagy a baloldali az igazi? - kérdeztem, de közben felém nyújtották az első kis nyílat, amit azonnal magamhoz is vettem. Na jó, hát ez abnormálisan kicsinek tűnt és féltem, hogy megbököm vele Benjamint is. Nem. Azért nem akartam összemarni az arcát, mert volt egy pár egyforma vonássa az exemmel.
- Most ne mozogj Ben, nagyon ne... - motyogtam és megcéloztam a kis kört. Egészen pontosan a közepét... merthát, amikor még a farok másik oldalán voltam, nekem is egészen jól ment az ilyesmi. Szóval a célzásban valamikor tényleg jó voltam. - Merlin fasza, menj bele! - Kiáltottam fel és hajítottam.

14/02/2002
● ELLIOT ●
⭃ Ó, már megint... ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/0f/a8/a3/0fa8a3d2b9ab84694dc7878bf55ab951.jpg[b)[/url]

Life is a struggle
We're being prepared to delve in the greater parts of us
It's the one fight in our lives that we have to win
No choice but to win, to believe that we can win

Könyökömmel az arcomat támaszva stórakoztam a sörrel, ahogy lögyböltem, és az aranyló folyadék olyan örvénylően kavargott benne, mintha engem is képes lett volna elnyelni. Nem mintha nem kaptam volna rögtön az alkalmon. Az utóbbi években midneféle örvény elnyelt már, szóval egy sörörvény már meg sem kottyanhatott nekem. De igazából elvetettem a gondolatot. Anya nem nagyon örült volna, hogy az egyik életben maradt fia eléggé suicid hajlamúvá vált.
Közben persze közeledett a szülinapunk is, amit végre remélhetőleg végre egy családként fogunk megünnepelni. Mondjuk nem mintha apa tetsvérei nem hagyták volna ezt figyelmem kívül. Legtóbb azt hiszem az amerikában élő nagynéném küldött valami extramenő védőszemüveget kviddicsezéshez, amásik nagybátyám meg valami fura édességet valami arab országól, aminek megdöntötte a kormányát. Azért egy részem már várta, hogy Aiden hazajöjjön, elvileg kapott valami kutyát is, még Elliottól.
- Tegyünk együtt a sok gyökér emberre... - biccent ELliot, én meg egy fáradt, de huncut kis vigyorra húztam a számat. Úgy van, Benjamin, szard le az embereket, és lépj tovább. Nem olyan nehéz az, ugye?
De az, kurva nehéz, de most az alkohol úgy pröget, mintha mindent képes lennék egy piilanat alatt magam mögött hagyni, és újra az a megingathatatlan kölyök lennék, aki nagy ívban letojja azt, hogy mennyire nehézsúlyú emberekkel kötekszik, csak mert sértik az igazságérzetét, vagy a gyengébbeket bánták.
Ahogy ELliot felkapasztkodott a hátamra már csörtettem is, kissé ingatag lábakkal a céltáblához, ahol azok a motorosféle alakok fogadtak. Iagzából rohadtul egyértelműnek vettem, hogy Elliot tényleg tudott célozni. Én azt hiszem a táblából is kezdtem kettőt látni, de lehjet hogy ezt csak a furcsa billegés miatt volt. Mármint, ha nem billegett volna hirtelen ez a kocsma biztos tök stabil lettem volna. Mert nem én billegek, ugye?
- Most ne mozogj Ben, nagyon ne... - dünnyögte Elliot, én meg igyekeztem megvetni a lábamat.
- Ne nekem mondd, a kocsma mozog, asszem - válaszoltam, majd összerezzentem, ahogy beleordított Elliot a fülembe, azonban a kis pöcök beletalált, egy kis híján majdnem a közepébe. Még meg is tapsoltak minket, de aztán megint előkerült a kis pöcök, de nem Elliotnak adták, hanem nekem.
- Hééóó! - tört ki belőlem az ellenkezés, de mert nem iylesmi rémlett, de a fickó csak dünnyögöt valamit, hogy most próbáljam meg én. - Na baszki. Totál nem látom már a táblát sem, a picsába - dünnyögtem, majd random eldobtam valahova... Ami nagyon ordított, mert úgy tűnt, nem a teblát találtam el, hanem azt hiszem valainek a vállába dobtam. Az események eléggé felgyorsultak, de mielőtt egy dühös átok eltalált volna minket, előszedtem a pálcámat, és valahogy hárítottam, de hátra is estünk közben.
- Hopsz. Bocs... Oké, akkor most azt javaslom hopponáljunk el - mondtam de kiszaladt belőlem a röhögés is, és a dühös sebzett izomemberek acsarkodva közeledtek felénk, miközben egy néma flipperidot aztért dobtam feléjük, ésettől még a pálcám is csak halkan recsegett.

Mi a szar? Pislogtam, mert még abban a furcsa szédelgésben is úgy tűnt, mintha beletalált volna a kis pöcök a pöcöktartótábla közepébe… na ezt meg, hogy a fenében csináltam. Meglepetten pislogtam egy pillanatig még, mielőtt megszólaltam.
– Betaláltam? Betaláltam? Pedig esküszöm sosem volt lyukérzékem! – Hüledeztem, majd csuklottam egyet, még mindig rácsodálkozva a történtekre. Az izgatottságtól persze kicsit oldalba is rúgtam Benjamint, aztán mikor éreztem, hogy veszélyesen közel a csúszás lehetősége, hát még erősebben karoltam át a nyakát, kicsit talán túlzottan is fojtogatva.
A következő pöcökkel a sétáló pasas Bent lepte meg. Eddig persze arról volt szó, hogy én dobálózok, ő meg csak fog, hogy ne dőljek el… mert hát lássuk be, hiába voltam magasabb, az én testem volt kisebb felület, így az alkohol rám volt komolyabb hatással. Nagyon-nagyon komoly hatással méghozzá, hiszen ma még nem ettem és Gabe is alaposan kifárasztott a Mungóban. Talán egy kicsit fájt is a történtek helye. Éppen csak az terelte el a figyelmemet róla, hogy ez a rothadó szagú kocsma tele volt újfajta zajokkal, ismeretlen arcokkal… alkohollal és Aiden hasonmásával. Ahogy az arcom hozzásimult Benjamin hullámos tincseinek sűrű puhaságába akaratlanul is ő jutott eszembe. Talán nem kellett volna annak az egésznek így alakulnia… mert jobban összeilletünk, mint elmertünk volna hinni. Lássuk be, az újévig egyértelmű volt, hogy minden jól működik közöttünk. Nem is tudom hogyan állhatott közénk olyasmi, mint féltékenység. De az is ott volt… ott dolgozott, pedig sok értelme nem volt. Mindegy! Már így alakult és ideig-óráig még meg volt nekem Gabriel. Nem számított ettől a kapcsolattól sem sokkal többre.
– Hééóó! – Próbált Ben ellenkezni, de hiába. Már eldöntött tény volt, hogy neki kell megpróbálnia… legalábbis a fickó félig érthető dünnyögését elhallgatva. Még jobban hozzá nyomtam az arcomat és vártam a folytatás. – Na baszki. Totál nem látom már a táblát sem, a picsába.
– Várj! Várj! A kedvenc exsógoromnak járt egy szerencsepuszi! – Tettem hozzá és málnaszínű ajkaimmal finom csókot leheltem a füle hegyére. Máshol amúgy sem értem volna el, ez azonban kellően kellemes volt… de akármennyire is hasonlított ebből az irányból a bátyjára, az illata egész más volt.
Ahogy eldobta a pöcköt, az valahogy, mintha félre ment volna. Egészen pontosan valakinek a vállába, az pedig dühösen kiáltott fel. Talán káromkodott is, bár ezt nem tudtam kivenni, hiszen szép lassan egyre jobban eltompultam a testemben dolgozó alkoholmennyiségtől. Ben kezében már ott volt a pálca, mire kicsit feleszméltem és láttam, hogy kivéd egy átkot.
– Kedvens exsógor… szerintem nem tetszel a kopasz faszinak. – jegyzetem meg és belecsuklottam a fülébe. Közben az egyik kezemet elhúztam tőle, hogy én is előszedjem a pálcámat… ha más nem, hát legalább hoppanálni kelleni fog hamarosa – mégha annak Ben tartkónhányása is lesz a következménye.
– Hopsz. Bocs... Oké, akkor most azt javaslom hopponáljunk el – jegyezte meg Benjamin, s miközben ő még a varázslásra koncentrált, én már hoppanáltam is magunkat Cukormázba. Azon az estén tehát egy másik Fraser is aludt az egykori szexkanapénkon…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

◂ szép Meggie ▸

2002. július 24.
(https://i.pinimg.com/236x/1f/21/d5/1f21d5dc783d789a479bf01a0b14a434.jpg)

◃f y n n ▹

Ooh, when I look in the mirror
I'll melt your heart into two
I got that superstar glow

style: casual outfit (https://i.pinimg.com/564x/1c/8e/92/1c8e92f64ac133d33538edf879171e5a.jpg) ║ zene: butter (https://www.youtube.com/watch?v=DbXMjAYSa68&ab_channel=BANGTANTV)

Csak párnapja tértünk vissza Egyiptomból és még éreztem minden porcikámban azt a kellemes fáradtságot, amit a sivatag megjárása, a hatalmas építmények megmászása okozott. Élveztem minden pillanatát, ahogy a lüktető kis izomlázat is, ami arra emlékeztetett. Sóhajtottam egyet, ahogy nyújtózva egyet kiléptem az Abszol útra. Ilyen este felé már nem is volt akkora a nyüzsgés, mint napközben, amikor mindenki halomra vásárolja a holmit. Iskolai kellékek, könyvek vagy csak valami méregdrága ruha, amit életében egyszer vesz majd fel az illető… mint én a Guccikat. Hiába van egy kisebb gyűjteményen, folyton aggódok, hogy majd bepiszkolódnak és úgy már nem fogom annyira élvezni. Így hát csak néha-néha megnézem őket, végig simítok rajtuk, de ott pihennek, ahol hagytam őket. Mégis minek kéne egy tolvajnak ilyesmi? Csak beakadna, elszakadna. Egyszóval marha kényelmetlen lenne és akkor bizony nem sok mindent tudnék vele kezdeni. Jobb volt mindenkinek, hogy szépen ott pihentek a szekrényben, míg én kriptákba meg szellemházakba másztam bele.
– Baszki ez a rohadt meleg… – üvöltöttem bele az Abszol út gyanús csendjébe, majd belöktem a Fogadó a Vasorrú bábához ajtaját, hogy nagyon drámaian belépjek. Igen, csak a szokásos volt, ahogy általában megjelenek helyeken. Mármint normális esetben belépek és magamra vonom a figyelmet, nem beüvöltök. Nem számított, így is rám pillantottak, és még néhány elismerő pillantást is elkaptam.
A kocsmáros csak odaintett: – Jó újra látni, O’Mara!
Hát igen, itt aztán régi ismerősként üdvözöltek. Nem csak a pult mögött álló alak, hanem egy ronda, bibírcsókos banya is, aki egy pillanat alatt magához ölelt és úgy fülön cuppantott, mintha nem is csatoltam volna le a karkötőjét két éve. Aztán persze a Nat Forest iránti féltékenységében is megutált. Mondhatjuk, hogy Szép Meggie egy tipikus Elliot O’Mara rajognó volt. Nem csoda, tudtam, hogy szép az arcom. A legtöbb férfihez képest túlságosan is szép talán, de én megvoltam elégedve vele. Akárhányszor tükörbe néztem, olyan volt, mintha anyám arcát látnám… a hiányát pedig ez valamennyire pótolta is. Csak a szemeim okoztak csalódást, ahogy szinte feketén villantak. Ott ült benne minden, ami Rowle volt bennem és ez egy egészen kicsit elborzasztott.
– Elliot drágám! – Visította a fülembe, majd eltolt magától és a szemembe nézett. A tenyerei a karjaimon simítottak végig. Vagy én lettem kisebb, vagy ő nagyobb, mindenesetre ijesztőnek tűnt. – Mindig is mondtam neked, hogy az a Forest nem érdemel meg téged. – Már hajolt volna közelebb, hogy a számra cuppantsa az ajkait, de elhúztam a fejem.
Nagy szerencsém volt, mert ekkor megpillantottam vámpírsrácot Meggie széles, kissé férfias vállai felett.
– Jaj, Meggie, légy jó kislány és hozz apucinak egy barnasört. – Kacsintottam rá, majd ellépve mellette megindultam az ismerős Fynn srác felé. Csak kihúztam a széket az asztala mellett, majd leültem. – Most melózól vagy csak bánatosan piálsz? – mértem végig. Nem igazán számított a válasz, de azért egy széles vigyort megengedtem felé. A fehér fogsorom szépen kivillant, hogy lássa, megvannak még mind… leszámítva az egyik hátsót, de az úgysem látszott.
– Lógsz nekem egy itallal. – közöltem és hátra dőltem a székbe. Végül is az egyiket Meggie, a másikat ő fizeti, így még akár egész kellemesen is elsülhet ez az este. Habár eredetileg csak annyit mondtam Aidennek, hogy szerzek egy kávét.

Egészség
2002. július 24.
(https://i.pinimg.com/564x/f9/c7/ed/f9c7edff488d7b41203684230ac4caa0.jpg)

Elliot

A reggel óta tartó nyüzsgés az abszol úton mintha lankadni kezdene, amitől az én kedélyeim is kezdenek lenyugodni. Baromi frusztráló a sok kis rohangáló, visongó kölyök. Mármint nincs semmi bajom a kölykökkel, egyszer talán nekem is lesz, de mikor ilyen nagy számban sértik a dobhártyám, akkor kevésbé szeretem őket. Bár emlékszem, mikor megkaptam a pálcám. Emlékszem a jóleső idegességre.A torkomban dobogott a szívem, egyrészt annak a gondolatától, hogy egy új szakasz ketdődik az életemben, másrészt azért, mert pontosan tudtam, hogy Alizon immár egyedül marad anyánkkal. Furcsa érzés ebbe belegondolni, a hideg is végigszalad a testemen, libabőrt hagyva maga után. Hogy elüssem az időt, visszamentem a régi kúriánk hoz, vagyis ami megmaradt belőle, hogy apám régi cuccai között kutakodjak. Találtam is egyelőre azonosíthatatlan növényeket, és kis fiolákat. Nem tudom, melyikbe mi van, mert a robbanás miatt a felirat elhalványult, de az üvegcsék sértetlenek. Mintha apa tudta volna, hogy a háborúban mindneképp a vesztesek oldalán állunk majd. Furcsa volt visszamenni ahhoz a házhoz, ahol felnőttem. A házból nem maradt meg túl sok minden, úgy áll ott rommosan, mint mikor felrobbantották. Az mindenesetre meglepett, hogy senki z ég világon nem kutatta át apám holmijait, hiszen mindenki tudta, ha nem is tudta de sejthette hogy azok tele vannak értékes dolgokkal. Mégse jött értük senki. Először azt gondoltam, van rajtuk valami védő bűbáj, de nincs. Mindegyiket megvizsgáltam, és különösebb bűbáj nincs rajtuk. Bárki lenyúlhatta volna, mégse tették. Talán nem is olyan különleges fiolák? Mindenesetre elraktam őket a kabátom zsebébe, mert valami azt súgja, nagyon is azok. Nem tudom mi van bennük, tudásom meglehetősen hiányos, amiket kevereg mérgeket csak azért értékesek és jók, mert megvannak a féltve őrzött receptek. De ez nem recept, mégcsak azt sem tudom, mi az. Mégis érzem, hogy van benne mágia, elég sötét. Rejtély tehát, miért nem hozta el onnan senki. Egész nap a fiolákat forgattam, kinyitni még nem mertem, cak kiraktam az asztalra, és néztem őket, hátha valami eszembe jut, vagy rájövök, de...de semmi. Egy pillanatra beugrik valami...ezek lennének azok a kísérleti löttyök, amiket anyánk megivott? Nem találtam annak a méregnek meg a receptét, anyánk magával vitte a sírba, sose lett meg. Ide oda lötyögtetem, lerakom az asztalra, majd vissza a belső zsemembe. Mikor már kezdek teljesen belebonyolódni, fogom magam, és elindulok inni. Kell valami, ami elvonja a figyelmem, mert annyira befeszülök, hogy a fejem is fáj. És mikor zaklatott vagyok, újból alvajárni kezdek, ami a múltkori eset óta elkezdett aggasztani. Az abszol utat átszelve, megörülök, hogy a kölykök haza fele igyekeznek, és nagy sunggal nyitok be a vasorrúba. A szokásosnál bánatosabb képet vághatok, meg olyan hamar raknak le elém egy lángnyelvet meg egy sört, hogy szite meglágyul a szívem.
– De még nem is kértem semmit
-Idd csak meg.
Hát jó, így még nem igen tukmáltak rám piát, de mivel valóban szükségem rá, nagy szökségem, így a wiskeyt úgy iszom, mint a vizet, ha nem jobban. Mikor kiürül a pohár, bájos vigyorral kérek mégegyet.
– Köszönöm, ebből jöhet még egy.
Közben ujjaimmal dobolok az asztalon, próbálom kiüríteni a fejem. Egészen jól haladok, de valaki megjelenik egy hatásos belépővel. Tekintetem a bejáratra vándorol. Elliot. Régi ismerősként üdvölzik, amin nem lepődök meg. A bibircsókos banya majdnem még le is smárolja itt nekem, amitől arcom fintorba rándul,,apró, önkéntelen fintorba.
– Mindig is mondtam neked, hogy az a Forest nem érdemel meg téged.
Úgy tűnik, ez az Elliot nagy pasifaló. Lépten nyomon azt hallom, melyik itteni alvilági pasival kavart. Persze nem ettől lett szimpatikus, sőt, néha azért idegesít, de engem a legtöbb ember valmennyire idegesít. Valaki kevésbé, velük szoktam jóban lenni. Azt hiszem, Elliot a kevésbé kategóriába esik, de ez még változhat. Mindig változhat.
– Jaj, Meggie, légy jó kislány és hozz apucinak egy barnasört.
Jó tempóban felém indul, az előbb láttam, hogy észrevett.
- Helló.
Kurtán köszöntöm, a dobolást abbahagyom az ujjaimmal, és Elliot már le is ült az asztalomhoz.
-Most melózól vagy csak bánatosan piálsz? Melózni? Háát...
-Ha a régi kúriánkban való kutakodás melót jelent, akkor melóztam, de most iszom. Csak hogy kerek legyen a nap.
Ezzel rögtön újabb kortyot iszom a wiskeyből. Megfognom se kell külön, mert jobb kezem végig a pohárra van tapadva, mint valami életetadó elixír. Elliot olyan széles vigyort ereszt meg, mintha a szülinapja lenne. Már épp kérdezném, mi van, amitől ilyen vidám, amikor...
– Lógsz nekem egy itallal.
Áh, ital. Remek, akkor legalább nem egyedül iszom. Vagyis inkább iszom egyedül, mint valami idiótával, de Elliottal még úgy sem piáltam, itt az ideje.
- És? Mit innál? Lángnyelv? Úgy hallom, a sörödet úgyis mindjárt kihozzák.

◂ szép Meggie ▸

2002. július 24.
(https://i.pinimg.com/236x/1f/21/d5/1f21d5dc783d789a479bf01a0b14a434.jpg)

◃f y n n ▹

Miért is úsztam volna meg, hogy Szép Meggie a nyakamba ugorjon? Sosem volt olyan szerencsém, hogy a bibircsókos banya ne nézzen ki magának. Hiába mondtam neki azt, hogy házas vagyok, hogy gyerekem van… sőt utána tényleg házas is lettem Nathaniel Foresttel, a világ legeslegcsodálatosabb írójával, az sem volt éppen elég. Akkor is akart, mintha neki lennék fenntartva. Hányszor hallgattam meg, hogy nem elég jó hozzám senki és hogy ő tudná hogyan tegyen boldoggá.
Na mindegy. Arra ő is jó volt, hogy hozzon nekem egy sört, amit nem nekem kell kifizetni. Neki már úgyis volt törzsvendég kedvezménye, hiszen a napja nagyrészét ebben a kocsmában töltötte a szerencsétlen férfiemberek ijesztegetésével vagy éppen azzal, hogy kockázzon a fél lábú kalózpasival. Nem Meggie miatt jöttem. Egyszerűen csak járni akartam egyet, mielőtt véget ér a munkanap és hazavonszoljuk magunkat Aidennel. Az Abszol út és a Zsebpiszok köz ugyanis mindig tartogatott némi izgalmat… és hát igen, most is. Itt volt Fynn, aki tartozott nekem ezzel-azzal, főleg sok alkohollal. Legalábbis az volt a célom, hogy ezt valamilyen formában elhitessem vele.
– Helló. – Köszöntött, mikor odaértem az asztalához. Egyetlen pillanat elég volt, hogy kényelembe helyezzem magam a közelében. Nem kértem engedélyt, hogy leülhessek vagy ilyesmi, nem voltam az a típus, ráadásul úgy döntöttem, hogy a szellemkalandunk után barátok is vagyunk. Úgyhogy az a megtiszteltetés érte, hogy élvezheti a társaságom.
– Hali, vámpírsrác – köszöntem és keresztbe vetettem a lábaimat, ahogy végre tökéletes kényelemben voltam. Egy pillanatra elszakítottam a tekintetem róla és körbe néztem a társaságon. Valójában a szokásos arcok voltak itt, a legtöbbeket a köpkövezéssel voltak elfoglalva, ami persze néha véresen komoly tétekben zajlott. És nem mellesleg ez volt a legjobb alkalom, hogy az ember ezt-azt ellopjon a zsekből. Még csak észre sem szokták venni, mikor közelítek.
– Ha a régi kúriánkban való kutakodás melót jelent, akkor melóztam, de most iszom. Csak hogy kerek legyen a nap. – Érkezett közben a válasz a kérdésemre. Visszanéztem rá, hát ez a válasz kicsit uncsi volt, főleg, hogy tudtam róla, milyen dolgokban utazik. Kezdtek érdekelni azok a mugli anyagok, amiket még nem próbáltam ki. Lényegében csak a füvezéshez volt szerencsém, de mióta Lola beköltözött azt is kénytelen voltam a legmagasabb szekrénybe rejteni, ami azt jelenti, hogy nem volt szem előtt, én meg nem nagyon kerestem ennek megfelelően. Elég lyukaseszű voltam, ha a körülöttem lévő dolgokról volt szó, ellenben régi meséket, történelmi eseményeket egy egész életre meg tudtam jegyezni, mintha egy kétlábon járó lexikon lennék. Még szerencse, hogy nem hollóhátas voltál, O’Mara… – gúnyolódott a hang, de én csak elvigyorodtam és közöltem, hogy lóg nekem egy itallal.
– És? Mit innál? Lángnyelv? Úgy hallom, a sörödet úgyis mindjárt kihozzák.
– Nem úszod meg, azt Meggie fizeti, mert annyira szeret. – Kacsintottam rá. Tudtam, hogy van egy enyhe herceges beütésem kívülről. Nem véletlenül akarta Amber is állandóan, hogy én legyek a herceg, aki megmenti őt, mikor játszottunk. Bár néha túlzásba esett és kitalálta, hogy hercegnő vagyok, akkor meg kisminkelt és a hajamba aggatott egy csomó giccset. Ráadásul nem is ő volt az egyetlen gyerek, aki így tett. – Nos a külsőmet nézve megértheted, miért rajongnak értem az emberek. Ezt persze csak tovább fokozza a lenyűgöző személyiségem. – Folytattam. – Szóval egy lángnyelv jó lesz. Hacsak nincs nálad aranycsipszes pezsgő, akkor ennyivel is beérem.
Nem hittem, hogy ilyen luxus cuccokat árulnának itt. A Vasorrú bába nem volt éppen a legmenőbb hely a városban. Sőt, az Abszol út talán egyik legveszélyesebb kocsmája volt, nem olyan kis délutáni találkahely, mint mondjuk a Foltozott Üst.
Ahogy visszaért Meggie, megpróbált az ölembe ülni, de gyorsan behúztam magam a székkel. Így hát félig kiöntötte a sörömet, némileg rá Fynnre.
– Drágám, hát mit művelsz? Nézd meg, összekoszoltad a pasimat! – Sóhajtottam fel bosszúsan, majd kivettem a kezéből a sörös korsót, hogy beleigyak a hideg italba.
– A pasid?! – Háborodott fel, majd drámaian arcon vágott és elvonult. Távolról viszont Fynnt bámulta. Ezen nem tudtam nem vigyorogni.

Egészség
2002. július 24.
(https://i.pinimg.com/564x/f9/c7/ed/f9c7edff488d7b41203684230ac4caa0.jpg)

zene: Legendary (https://www.youtube.com/watch?v=o5jlLJa2Zhs&list=PLZZ5FlG6yRu41yYt_gndTDF6vP0s64rUS&index=36&ab_channel=WelshlyArmsBand)

Elliot

Elliot nem az a fajta, aki zavartatná magát, akkor sem, ha mondjuk épp zavarna, és várnék valakit. Ez mondjuk kicsit idegesít, de mivel eddig valóban nem zavart meg senkit, így aztán elengedem, nem fontos.
– Hali, vámpírsrác
Nos, úgy tűnik, ez a vámpírsrác rajtam marad. Ennyire fakó lenne a bőröm? Nem,nem, ahogy elnézem Elliotnak sokkal fakóbb. Reggelente, mikor tükörbe nézek, egész jó vágásúnak látom magam. Bár a vámpírok is tudnak jól kinézni, de szerencsére, nagyon közelről még nem láttam egyet sem. De ha egyszer a sor összehozz eggyel, és rosszul jövök ki belőle, majd visszajövök vámpírként, és ráfogom Elliotra, hogy miatta van. Mert ő adta ezt a nevet. Mikor meghallja a válaszomat arra, melózom e, látom, hogy nem örül. Csak nem csalódottségot látok az arcodok Elliot? Hát mit szerettél volna? Hm? Megersztek egy tudálékos mosolyt. Van nálam pár mugli cucc, és a nyakam teszem rá, hogy az érdekli. Sok midnnekit érdekel, mivel pörögnek fel a muglik, mivel módosítják azt a csökött kis agyukat. Hát én meg tudom nekik mutatni. Csak szépen kell kérni, és mint egy jó Gin, Fynn segít. Akár még az útitársad is lesz, ha van kedve.
– Nem úszod meg, azt Meggie fizeti, mert annyira szeret.
Elliot keresztbe tett lábbal ül le, és ahogy kacsint, egészen...érdekes. Nem egy maszkulin alkat, de nem zavar, és az vagyok és az elég. Elliot inkább tűnik kívülről egy kisfiúnak, mint egy harminc akárhány éves felnőtt embernek. Nem fog rajta az idő. Lehet, a gondolataim kiültek az arcomra, vagy netán Elliot legilimentor is, mert folytatja.
-Nos a külsőmet nézve megértheted, miért rajongnak értem az emberek. Ezt persze csak tovább fokozza a lenyűgöző személyiségem.
Áhámm...szóval Elliot, a babaarcú rossz fiú, akit mindenki szeret. Hát el ne olvadjak itt mindjárt a nyáltengerben, mert még ide is hányok. Nem bírom a cukimuki dolgokat, olyan mint a...lepra.
- És a hatamas önbizalmad ugye?
Felnevetek, mert bármennyire is rossz a kedvem, a lenyűgöző személyiségnél, kijött a nevetés. Jól is esett.
- Szóval egy lángnyelv jó lesz. Hacsak nincs nálad aranycsipszes pezsgő, akkor ennyivel is beérem.-
Nem, nincs nálam. Az épp nincs. A pult felé pislogok, hogy valaki ide fáradjon. Bájos mosolyom kíséretében kérek egy lángnyelvet is, nehogy a végén ez a szegény jó fiú itt szomjan halljon. Mit mondok akkor Aidennek? Megint menekülhetek éveken át, nehogy valaki kicsináljon. Nem, inkább igyon csak, én meg majd segítek neki.
- Kedves, legyen olyan drága, hogy hoz Elliotnak egy lángnyelvet, egy ilyen nap után mindenkinek jól esik egy jó whiskey. Hozzám írja.-
Fejemben még mindig ott cikáznak a fiolák, a házunk, anyánk, és ettől csak összeszorul a torkom, innom kell rá, hátha az leöblíti a görcsös gombócot, ami reggel óta itt fullaszt, és szorít. A meggie nevű nő, visszatér Elliot sörével, egy roppant vicces manőverrel megpróbál beülni Elliot ölébe, aki hamar észreveszi, és behúzza magát a székkel. Ez elég gáz, jesszus, ez a nő roppant...mi a megfelelő szó? Szánalmas? Igen. Azt hiszem. A sör java kiborul, kis része pedig rám csöpög, de csak feltűnésmentesen arrébb csusszanok. De ez még nem lenne elé, Elliot játékba kezd, amit azt hiszem nagyon szeret.
– Drágám, hát mit művelsz? Nézd meg, összekoszoltad a pasimat!
Na, itt azt hiszem nekem vége a jó világnk, ittt többet még talán sört se kapok. NA tessék, még a végén Elliot miatt nem jöhetek ide inni. Szép is lenne...
– A pasid?!
Egy drámai pofon után, ami Elliot arcán csattan, elviharzik, de a tekintetét végig érzem a tarkómon.
- Hát ez..igazán..drámai előadás volt. Csak attól félek, ezentúl nem biztos hogy kiszolgálnak engem. Vagy ha ki is szolgálnak, ellenőriznem kell, mit tesznek az italomba.
Mg a végén egy féltékenységi dráma miatt purcanok ki valami szartól, amit a piámba tesznek. Béna halál lenne, nem akarom. Talán ha legközelebb valami lánnyal jövök, megemyhül...Elliot elé rakom a lángnyelvét, majd hátra dőlök.
- Látom, szeretsz játszani. Már akartam mondani a nagy pofon előtt, hogy ne szomorkodj, van nálam pár mugli cucc. Van kedved játszani velem?
Dzsekim zsebeiből szolídan veszem ki a három kis zacsit. Ujjaimon úgy suhannak át a kis zacskók, mintha erre lennéének teremtve...ja? mert erre is vannak. Elliot elé tolom őket, majd rákacsintok. Az első zacsi az lsds cukorkák, a második a mosolygós eki, a harmadik a por. Arcomon a szokásos Fynn vigyor jelenik meg. Ha persze nem kell neki, annyi baj legyen, semmi gond. Ezt is csak úgy...mutiba hoztam, semmi rátukmálás, én olyat nem szoktam. Az olyan...sítustalan.

◂ szép Meggie ▸

2002. július 24.
(https://i.pinimg.com/236x/1f/21/d5/1f21d5dc783d789a479bf01a0b14a434.jpg)

◃f y n n ▹

Fynn társasága borzongató, kellemes érzéseket ébresztett bennem. Általában Aidennel éreztem magam a legjobban, de a másik szenvedélyem a kalandok voltak. Imádtam megszerezni, felfedezni, válaszokat kutatni. Egyszerűen ez tett Elliot O’Marává. Ez formálta meg a személyiségemet gyerekkoromtól kezdve, de leginkább a Roxfort utáni években. Ezt persze senki sem tudta azok közül, akik mostanában körbe vettek. Aidennek alig-alig meséltem, az új élményeinket nagyobb becsben tartottam, minthogy a múltat hánytorgassam fel. Fynn pedig, szimplán túl új volt, hogy időm akadt volna beavatni őt.
A pult mögül a kocsmáros felesége odafáradt hozzánk. Talán elkapta a vámpírsrác mosolyát, amivel finoman arra akart célozgatni, hogy szolgáljanak ki engem. Igen, engem, akinek még jön némi itallal. A termetes asszonyság megállt az asztalunk mellett és pilláit rebegtetve várta, hogy a túlzottan is kék szemű férfi mondja meg, mit szeretne.
– Kedves, legyen olyan drága, hogy hoz Elliotnak egy lángnyelvet, egy ilyen nap után mindenkinek jól esik egy jó whiskey. Hozzám írja.
– Jeget nem kérek bele. – Tettem hozzá kiegészítésként. Még véletlenül sem akartam megkockáztatni, hogy esetleg megfájduljon a torkom. Rendszerint minden hideg rossz hatással volt rám, annyira, hogy kellemetlen kín maradt a nyelés. Túl könnyen gyulladtak be a manduláim mindig is, de az utóbbi időszakban ez a fajta probléma csak megugrott. Még, hogy mi varázslók nem szenvedhetünk el mindenféle fájdalmat.
Persze ennyi volt a nyugalom. Szép Meggie visszatérése mindent megbolygatott… főleg a sörömet, aminek a fele az asztalon, a másol fele éppen Fynnen landolt. Ez pedig máris a tökéletes alkalom volt arra, hogy lerázzam magunkról ezt a kis problémát. Még az a pofon is abszolút megérte, na meg a fenyegető pillantások távolról, amivel az új „pasimat” illette.
Nagyon nehezen fogtam vissza a röhögést. Inkább eltakartam a kezemmel a számat, nehogy meglássa Meggie, milyen remekül szórakozom rajta. Aztán megittam az utolsó kortyot a sörömből. Nagyjából ennyi maradt belőle.
– Hát ez..igazán..drámai előadás volt. Csak attól félek, ezentúl nem biztos hogy kiszolgálnak engem. Vagy ha ki is szolgálnak, ellenőriznem kell, mit tesznek az italomba.
Megköszörültem a torkomat, de ez sem segített. Kénytelen voltam engedni az elégedett vigyornak, ami kiülni akarta az arcomra.
– Ugyan már, Meggie itt nem alkalmazott. Ahhoz, hogy meg tudjon mérgezni, minimum le kell paktálnia a kocsmárossal. – Legyintettem, majd magamhoz húztam a felém tolt lángnyelvet. Csak egy kicsit emeltem meg felé, aztán egy kortyot magamhoz vettem belőle. Ha már kikunyiztam Aidentől, hogy engedjen el kicsit mászkálni az Abszol úton, legalább ne józanul térjek vissza hozzá… hmmm, mondjuk arra lehet kellően dühös is lenne. Főleg, ha még meg is váratnám. Azt mondta, érjek vissza, mire zárja boltot.
– Látom, szeretsz játszani. Már akartam mondani a nagy pofon előtt, hogy ne szomorkodj, van nálam pár mugli cucc. Van kedved játszani velem? – Figyeltem, ahogy a zsebébe nyúlt, hát kíváncsi voltam mit vesz elő. Ha valami béna mugli játék, az úgyis felrobban itt… de nem. Ezek valami mások voltak. Kicsit vacakok, meg némi por. Közelebb hajoltam és a mosolygóshoz nyúltam, ami másodjára került ki a zsebekből.
– Ez meg mi a francra jó? – Pislogtam. Azt tudtam, hogy vannak mugli drogjai, de ezek cseppet sem hasonlítottak azokhoz a dolgokhoz, amikkel eddig probálkoztam. Azt hittem nekik is bájitalformában van, vagy legalábbis kis üvegben, mint az egyadagos piák, amiket a munkásemberek isznak. Ezek tök máshogy néztek ki.
Végül is megfogtam és gondolkodás nélkül a számba vettem egy olyat. Mi bajom lehet tőle? Azért alaposan leöblítettem a lángnyelvvel.
– Miért nem cukorka ízű ez a vacak? – Fintorogtam, de nem éreztem semmit. Vajon ez normális? Pislogva bámultam Fynnre, mintha azt várnám, hogy azonnal hatni kezd, nem lepett volna meg, ha a muglik még ezt is elmismásolják. – Inkább beveszek még egyet, lehet valamit elrontottam... vagy inkább a muglik, akik gyártyák ezeket... nem lepne meg. Furcsa egy népség! – Már nyúltam is a következőért. Persze nem túl magabiztosan, hiszen fogalmam sem volt, mit művelek.

Elliot roppant viccesnek találta Meggie műsorát. Kezét a szája elé tartva, némán röhögve szemlélte a jelenetet. Én azért nyilván kifejezem aggodalmam, amire egy legyintéses nyugtatás a válasz.
– Ugyan már, Meggie itt nem alkalmazott. Ahhoz, hogy meg tudjon mérgezni, minimum le kell paktálnia a kocsmárossal.
A női gyűlölettel legtöbbször nem számolnak a férfiak. És itt a hiba. Nem igazán bízom a nőkben, és csakis a tapasztalat beszél belőlem. Ha valamit nagyon akarnak, akkor minden lehetséges követ, sziklát, hegységet megmozgatnak. Ha ők maguk nem tudnak, akkor elérik, hogy valaki más megmozgassa helyettük. Vagy szereznek egy csákányt, istenséget, tudom is én, de megoldják. Ijesztő. De elengedem az aggodalmam, majd résen leszek. Mosolyogva nyűlok be a zsebembe, a kis aranyosakat kiterítve. A mosolygós kis ekis zacsi felé nyúl. átom a szemén, hogy kikerekedik, és érdeklődve vizsgálgatja.
– Ez meg mi a francra jó?
Szerintem még nem látott ijet vagy ha látott is, nem prübálta őket, mert úgy nézi, mint egy űrlény a..a...nem tom, valami emberi szarságot. A könyvet, mondjuk. Nem tudom, egy űrlénynek mi lehet a legfurább dolog a földon. Mondjuk maga az ember. Már éppen mondanám, hogy melyik mit csinál az agyaddal meg a szervezeteddel, de világyorsan lenyel egyet és ráhúzza a léngnyelvet. Ö..oké...akkor most azért elmondom, hogy
-Miért nem cukorka ízű ez a vacak?
-Mert nem az a lényegük. És pár perc múlva nem fog érdekelni az íze.-
Fintorog, mint egy kíváncsi gyerek, aki új édességet kap, de nem erre számított, és nem érti, mi történik, miért nem úgy van, ahgy azt ő akarja. Nagyokat pislogva néz rám, én meg elnevetem magam.
- Inkább beveszek még egyet, lehet valamit elrontottam... vagy inkább a muglik, akik gyártyák ezeket... nem lepne meg. Furcsa egy népség! -
Kék szemeim csak azt nézik kikerkedve, ahogy Elliot a másodikat is ohón nyeli le.
-Öhmm..okéé...most bevettél dupla adag felpörgetőt, ne lepődj meg, ha búgócsigaként fogsz arcon pörögni, vagy hasonló. De akkor már ne egyedül legyél benne, jövök én is, rám fér.-
Elliotra kacsintok, majd én is beveszek kettőt. Remélem, Aiden nem akad ki rám, hogy túlpörgetem Elliotot...még a végén lefejez, avgy valami. Nem akarok én lenni a rossz fiú, aki beleviszin Eliiotot minden hülyeségbe. Vaaagy mégiiiis? Iszok rá egy vesevet, majd várok. Mivel Elliot vette be, valószínű nála kezd el előbb hatni. Figyelem az arcát.
- Na és mondd csak, hogy van Aiden? Minden cuki, nyálas rózsaszín köztetek?
Szeretem az ekit, bár inkább csajok szokták használni, oldja a gátlásokat. Én nem igazán élek vele, szóval én is tesztelem magamon. Végülis, legalább el tudom mondani, hogy valóban jó e a cucc. Sokat csináétam már, de nem kóstoltam meg, csak az elsőket. Azóta sokkal ütősebbeket csinálok. Szerintem a muglik is megirigyelnék, de nekik nem árusítok. A lábaim azért kezdenk nyugtalanok lenni. Tényleg itt csincs zene. Miért nincs itt zene?

◂ szép Meggie ▸

2002. július 24.
(https://i.pinimg.com/236x/1f/21/d5/1f21d5dc783d789a479bf01a0b14a434.jpg)

◃f y n n ▹

Unalmas. Miért ilyen unalmas minden, ami mugli? Egy normális bájital legalább azonnal hat, nem kell az embernek két tablettát letuszkolnia a torkán, aminek még csak íze sem nagyon van. Miért olyan nehéz hozzáadni egy kis cukorka ízt? Kérdőn bámultam vámpírsrácra, mikor a második cucc sem kezdett hatni. Ennyit a pár percről.. és már Meggie dühös arca sem volt olyan szórakoztató, mint korábban.
– Öhmm..okéé...most bevettél dupla adag felpörgetőt, ne lepődj meg, ha búgócsigaként fogsz arcon pörögni, vagy hasonló. De akkor már ne egyedül legyél benne, jövök én is, rám fér. – A kacsintásra már-már azt hittem, tényleg ki akar velem kezdeni, de aztán bekapott ő is kettőt. Erre elégedett elvigyorodtam. Hát ha tényleg ha ez a duplaadag valami, akkor nem tudom mikor megyek vissza a boltba, dehogy Aiden ki fog rám teljesen borulni, hogy hol voltam az, biztos. Elég ritkán veszekszik… inkább bünti szexelünk. Általában meg is próbálom vele elhitetni, milyen szörnyen érzem magam tőle, csakhogy máskor is csináljuk úgy. Abban a dologban ugyanis nagyon jó.
– Jófiú. – Közöltem nagy elégedetten és hátra dőltem a székembe. Így húztam le a maradék lángnyelvemet. Ha ez nem üt ki most már, akkor tényleg semmi. Még a méreg is gyorsabban hatott, amit a nővérem vetetett be velem… és tenném hozzá, két hétig olyan voltam tőle, mint a mosott szar. Szóval ajánlottam ennek a mugli vacaknak, hogy legalább ütős legyen.
– Na és mondd csak, hogy van Aiden? Minden cuki, nyálas rózsaszín köztetek?
Kicsit olyan érzés volt, mintha valami bizseregne a bőröm alatt. Sok változást nem érdekeltem, bár azt mondta csak olyan leszek, mint a búgócsiga… ami nálam amúgy is alapállapot volt, szóval csak az tűnt fel, hogy a kérdése sokkal viccesebbnek tűnt, mint amilyennek kellett volna. Ezen ugyanis semmi vicc nem volt. Elvigyorodtam.
– Inkább mondjuk forrónak és szenvedélyesnek. Nagyjából minden percben dugni akarunk. – Sóhajtottam elégedetten és végig túrtam a hajamat, amitől a tincsek annyira összeborzolódtak a fejem, mint valami kiskölyöknek. Ezért azonnal igazgatni kezdtem a fekte szálakat az ujjaimmal, hogy az utolsó tökéletesen visszaálljon az imádott gombafazonba.
– Szóval Aiden jól van. Egyenesen remekül… – Húztam ki magam ültömben és széles vigyorral bámultam rá. A válla felett persze elkaptam Meggie vádló tekintetét… de aztán hirtelen átkattant az agyam. Elkaptam valami zenét a háttérben, így a zenegép felé böktem a varázspálcámmal, hogy az hangosabbá váljon. Jó kis ritmusa volt annak a dallamnak. Felugrottam az asztalra, lerúgtam róla mindent. Aztán megfogtam vámpírsárc karját, hogy felhúzzam magamhoz.
– Gyere, táncoljunk! – Ha sikerült felhúznom, akkor odasimultam hozzá és átkaroltam a nyakát. Reméltem, hogy Meggie annyira féltékeny lesz, hogy végleg megszabadulok tőle. – De… amúgy Aiden megkérte a kezemet. Szóval vegyük úgy, hogy most megünneplem veled. – Vigyorogtam rá, ahogy a nyakán csimpaszkodtam továbbra is. Hangosan sóhajtottam egyet és igazából vicces votl ilyen közel lenni hozzá, annyira, hogy minden lépéesemmel ide-oda billegtem is. Nem tudtam a zenére koncentrálni igazán... csak azokra a para szemekre. – Táncoltass meg rendsen.

A mugli cuccok, máshogy hatnak, a hatóidejük is más. Amikor egy varázsló először próbál ki ilyesmit, általban türelmetlen, van, hogy panaszkodik is, hogy ez valami hamis, és tuti átvágtam. Ilyenkor kicsit beszéltetnem kell, hogy ha már a tökkelütött nem hagy a szernek időt, én megtegyem. Mire oda jutnánk, hogy visszaadom a pénzét, már nincs rá szükség. Amúgy sem szokásom pénzt visszaadni, de eddig nem is volt rá szükség. Ahogy Elliot kapkodja a bocsókat, a szemeim először kikerekeednek, majd széles vigyorgásba kezdek, mert tudom, mi fog következni. Agymegborulás. Turbó nyuszi utazás. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy én józanul, tiszta fejjel nézem végig a műsort, de aztn gyorsan sutba is dobom ezt a tervet, és én is követem.
-Jófiú.-
Elliot elégedetten veti hanyatt magát, és húzza le a maradék piáját. Hogy addig is teljen az idő, Aiden és az ő mázasnak tűnő kapcsolatuk felől érdeklődöm. Nem voltam még igazán szerelmes, lehet én ilyenkre képtelen is vagyok, így néha nekem túl ragadósnak tűnik ez a Muci kapcsolat. Jó, a szex az oké, meg fasza, és imádom, de nyálas érzelmek, meg jaj, leélem veled az egész szaros életem..na neeeem. Azt mondják, a szerelméért mindent megtesz az ember. Ez elég nagy gyenge pontnak tűnik. Én azt hiszem, a szerelemhez túl önző vagyok. Amióta nincs mellettem Alizon, tényleg én vagyok magamnak az első. És ez bizony kibaszott jó. Az a helyzet, hogy azon kívól, hogy van, hogy azt érzem, túl sokat lopom a napot, és csinálhatnék valami sokkal érdekesebbet, én végülis szeretem az életem.
– Inkább mondjuk forrónak és szenvedélyesnek. Nagyjából minden percben dugni akarunk. –
Jó, ezzen nem vitatkozom, az király. De szerintem ennyi ami király. Nincs benne több.
– Szóval Aiden jól van. Egyenesen remekül… -
Na, de ha valaki ilyen típus, és jó neki..na, ht az a lényeg. Különösebben nem foglalkozom mások magánéletével, így az övükébe se nyúlok bele, csak épp annyira, hogy tudjam, mi a helyzet. Mert mi van, ha épp fasírtban vannak, és beletenyerelek valami egészen kínosba. Jobb ismerni azt a két embert, akivel dolgozol, meg minden. INformáció, az információ fontos.
- Na, akkor minden szuper. -
Még néha érzem ennek a Meggienek, vagy kinek a tekintetét a tarkómon, az arcomon, és most mintha kezdene nem csak hogy zavarni, de a bőröm is kezd bizseregni. Figyelek persze Elliotra, de kezdem érezni ahogy lüktet a vér az ereimben. Pumpálja, egyre szaporábban. pár perce morgolódtam a zene hiánya miatt, aztán mintha a csapos legilimentor lenne, halkan be is kapcsolta mögöttünk. Elliotot is zavarni kezdte, hogy milyen halkan is szól ez a zene, mert..mert na, jöjjön az hangerő. Érzem, hogy a végtagjaim mozogni akarnak. Én is mozogni vágyom. Elliot is hasonlóanérezhet, mert felpattan az asztalra, és magával húz engem is. Normális, nyugis este hülye lennék felmenni, meg táncolni, de ha most nem megyek, én meghalok. Menni kell. Mozogni kell. Meghalni is kell.
- Gyere, táncoljunk! -
Ahogy felhúz maghoz, a pult felé kiálltok, a zenét túlordibálva. Nem nézem, mennyi szem szegeződik ránk, akarom azt a piát. A pia is akar engem.
- Még kettő lángnyelvet kérünk! Kösziiiiiii!-
Elliot még tovább játszva Megginek a szerepét, átkarolva a nyakamat súg valamit. Ha nem tudnám, hogy oda meg vissza van Elliotért, néha elgondolkodnék rajta, hogy talán ki akar kezdeni velem, de mivel én a nőket szeretem, viccesnek találom, és így, kicist jobban ismerve őt, csak tudomásul veszem, mikor szereplője leszek egy jelenetének. Nem ltom Meggie arcát, már nem is érzem a tekintetét, az is lehet hogy azért, mert bőg. Erre a a gondolatra aztán szélesen vigyorgok, majd Elliot odasusog nekem valamit.
-Aiden megkérte a kezemet. Szóval vegyük úgy, hogy most megünneplem veled.
Nem tudom, hogy higgadt józan állapotban mit reagálnék, csak azt érzem, hogy ez mekkora fasza dolog, és erre aztán inni kell, és táncolni.
- Hol van már az a két lángnyelv? Bulizni szeretnénk, mert kibaszott nagy okunk van ráááá!-
Elliotra vigyorgok, majd kacsintok egyet. Valamiért ennek az infonak hirtelen kicseszettül örülök, és azt akarom Elliot is jól érezze magát. Nagy nehezen megjapjuk a kért lngnyelvet. A sajátomat egy pillanat alatt lehúzom, és vad táncba kezdek. Végig simítom a kezeim Elliot csípőjén, hétha Meggie, olyan hagosan zokova rohan el, hogy a zene mellett is tisztán hallani. Aztán ahogy egyre jobban érzem a zenét, a vért az ereimben, úgy kezdem kigomboln az igem. Olyan kibaszott meleg kezd itt lenni....Immár kigombolt ingben táncolok (https://i.pinimg.com/originals/1d/71/8f/1d718f37232d09014cf0c5949627b433.gif). Érzem, a szívem dobogását. Érzem a zenét.

◂ szép Meggie ▸

2002. július 24.
(https://i.pinimg.com/236x/1f/21/d5/1f21d5dc783d789a479bf01a0b14a434.jpg)

◃f y n n ▹

Fynn-nel nem esett nehezemre megosztani a magánéletem apró részleteit. Miért is esett volna? Megbízható srác volt, ráadásul érdekes is, akit szívesen beszerveztem volna komolyabb munkákra. A kincskeresésnél is meglepően hasznosnak bizonyult, hiszen nélküle már valószínűleg nem lenne meg az én drága lucfenyőpálcám.
– Na, akkor minden szuper.
Valóban szuper. Minden szuper. Az egész kapcsolatom Aidennel, mint a megtestesült álom. A szex kiváló, az érzelmek a helyükön vannak és nincs féltékenység, akármennyire is utálom Benjamin csaját, mert valamikor hajtott rá. Az semmi sem volt azokhoz a drámákhoz képest, amiket Nathaniel Forest mellett éltem meg. Egyszerűen csak tudtam, hogy minden a helyén van most éppen. Leszámítva, hogy mocskosul ki fog akadni, amiért betéptem és berúgtam és nem mentem vissza az Aranyfogba segíteni neki.
Hirtelen szűnt meg a kapcsolatom a valósággal. A zene ritmusa lüktetett az egész testemben, a szívem is ráállt. Ezért pattantam fel az asztalra és vontam oda magamhoz. Közben hallottam, ahogy vámpírsrác még odakiált a pultos lánynak: – Még kettő lángnyelvet kérünk! Kösziiiiiii!
Igaza volt. Legalább nem szárad ki a torkunk, míg Meggie-nek játszuk a szerepet. Egészen úgy tűnt, hogy a ritmusra valahogy a színek is változnak a kocsmában. Hol zöldre, hol kékre váltott a korábban sárgásfényű világítás. Tetszett ez a cucc… fura volt, de tetszett. Meg lehetne csinálni bájitalban is – ha józanon egyáltalán eszembe jut.
Eközben jelentettem be lényegében az eljegyzést. Nem akartam elkiabálni, nem akartam örülni neki, mint Miltonnál, hogy aztán ne legyen belőle semmi… mégis kimondtam azokat a szavakat. Már-már boldognak is éreztem magam, ez pedig csak még ijesztőbbé tette a helyzetet. Ha belebukok megint, hát akkorát bukok, amiből talán nem állok fel többé.
– Hol van már az a két lángnyelv? Bulizni szeretnénk, mert kibaszott nagy okunk van ráááá! – vigyorgott rám Fynn. Igazából meglepett, hogy ennyire örül a dolognak. A tánc viszont egyre inkább átvette a testünk felett az uralmat, a zene egészen másképp hatott rám, mint máskor… így hát, éreztem, ahogy minden porcikám magától mozdult. Fynn érintése kellemesen meleg volt a cípőmön és ez lényegében meg is adta Meggie-nek a kegyelemdöfést. Láttam, ahogy zokogva rohan el. A hangja egy pillanatra túl is zengte a ritmust. Nem tudtam nem röhögni.
– Elűzted a banyát… – Nevettem és kicsit távolabb léptem tőle, hogy átvegyem azokat a lángnyelveket. Ez viszont éppen elég volt arra, hogy kicsit távolabbról figyeljem, ahogy Fynn egy komplett műsort kerekít a helyi boszorkányoknak. Többen tapsoltak és fünyültek, ahogy kigombolódott az ing, én meg röhögtem tovább, talán addgira már kissé hisztérikusan is.
– Gyere, nagyfiú, igyunk! – Ugrottam le az asztalról, ahogy véget ért a zene és a kezébe nyomtam a lángnyelvet. Az egész testem izzadt, miközben egészen úgy tűnt, hogy a kocsmában minden rózsaszínre váltott. Még Fynn is. – Jól áll ez a szín… – Emeletem meg a poharamat és nagyot húztam le belőle.
– És neked van csajod, vámpírsrác? - kérdeztem rá aztán, mert kíváncsi voltam.

Elliot és Aiden talán mindig is egy kicsit megfejthetetlen páros lesz számomra. Persze tényleg helyeskék így együtt, így nincs okom nem örülni. És végtére is tényleg jó arcoknak tűnnek, így talán a későbbiekben is jóban leszünk. Bár a drámákat nem biztos, hogy el tudnám viselni, és ráadásul én roppant féltékeny típus vagyok. Nem szeretem, ha más is akár csak egy lehheletnyire is képbe jön. Ha Elliot csaj lenne, és Aiden helyébe lennék, szerintem a többi srác már nem élne. Én sajnos az a típus vagyok, aki géltéknységében véletlenül hullákat hagy maga után. De mivel nincs komoly csaj, aki miatt el kéne rejtenem egy csomó hullát, így azt gondolom, viszonylag gondtalan a jelenlegi életem, és ezt semmi képpen sem szeretném felbolygatni. Érzem, hogy a helyiség egésze megváltozik, mintha minden rezegne. A zene is rezeg, a levegő is rezeg, és minden egyes porcikám is rezeg. Kellemesen zsibadtnak érzem magam, és mozogni akarok, egy pillanatra sem akarok ácsorogni. Csak zsibbadtan vigyorgok Elliotra. Nem tudom, hogy józanul is ennyire örülnék a hírnek, de most valamiért kibaszottul örülök neki, mintha azt mondta volna, egy csapat csaj vár rám hátul, és épp a ruhájukat dobálják le. Mi a picsának örülök ennyire egy eljegyzésnek?
- Tééényleg, gratulálok nektek fiúúúk.
Jesszus, még mindig kurva meleg vaaaan...a lángnyelveket közben kihozzák, mialatt Elliot a poharakért nyúl, én neki vetkőzöm, de a táncot nem tudom abbahagyni. Nem is akarom...
– Elűzted a banyát…
Halkan hallom, ahogy Elliot Meggie felé biccent. Ááá, nem érdekel mit csinál, leszarom, most buli van. A nyomorával menjen is hátra, ne rontsa itt a levegőt.
- Felőlem fel is gyulladhat..-
Nevetek fel, hiszen tényleg, röhejes. Vagy vicces...vagy bármilyen is legyen. Az ingem a végén levszem, és a földre dobom. Bizsereg a bőröm, mintha még mindig lenne rajtam ing, pedig most vetettem le.
– Gyere, nagyfiú, igyunk!
Ahogy a zene véget ér, lassan én is leállok, és lekászálódok az asztalról. Pia. De jól is esik...
– Jól áll ez a szín…
Nem igazán vettem észre a színeket, vagyis a szemem úgy vibrál, hogy nagypn kell fókuszálnom, ha valamilyen tiszta színt akarok látni.
- Izé...kössz..-
Nem tudom eldönteni, Elliot milyen színt lát, mert hát azt se igazán, hogy én milyen színt látok, így tétován csak helyeslek. Ledöccenek a székre, és a pohár után nyúlok.
– És neked van csajod, vámpírsrác?-
Egy bizonyos csajom? Nincs, és ha rajtam múlik, nem mostanában lesz. Az is lehet, hogy sose lesz. El tudom kápzelni az életem agglegényként.
- Egy bizonyos csajom? Nincs. Tudod én..úúúúgy szeretek vadászniii-
A hangom talán kezd kissé vontatottá válni, és igen, azt hiszem egyszerre álltam be és rúgtam be. Nem mondom hogy szar érzés...
- Nem hiszem, hogy egy..ilyen..izééé..kapcsolat az nekem...való...-
Még mindig szélesen vigyorgok. Ahh, de rágyújtanééék...
- Legalább nem kell egy csomó hullát hátra hagynooom-
Ez a belső monológom kihangosítása lett, és nem tudom, Elliot így érti e. Csaj..hullák..végülis, tök logikus.
- Ti mióta vagytok együtt?-
Erre már előbb is rá akartam kérdezni kíváncsidágból, de valahogy sose terelődött úgy a a beszélgetés, így nem rőltettem.

◂ szép Meggie ▸

2002. július 24.
(https://i.pinimg.com/236x/1f/21/d5/1f21d5dc783d789a479bf01a0b14a434.jpg)

◃f y n n ▹

A tánctól egész kellemesen kimelegedtem. Éreztem, ahogy az enyhe rózsaszín pír kiült az arcomra ettől… de nem bántam egy cseppet sem. Kedveltem az olyan embereket, mint vámpírsrác, az olyanokat, akik tudnak inni és bulizni, el tudják engedni magukat. Talán a tabletta, talán a tabletta és az alkohol kellemes elegye okozta, hogy minden fene mód rózsaszínnek tűnt, de már az sem lepett volna meg, hogy az általános szórakozottságom és a fejembe kúszó hangok okozták volna ezt. Volt egy előéletem a pánikrohamokkal, a látomásokkal, az állandóan beszéddel a bennem lakozó hanggal. Nem tagadtam, kissé bekattantam, mióta visszatértem Londonba.
– Izé...kössz.. – Felelte Fynn, ahogy megdicsértem a színét. Rózsaszínben úszott ő is, akárcsak minden más a kocsmában. Ráadásul ezt csak tovább rontott, hogy idő közben megittam a kiérkező lángnyelvet. Kellemesen megszédültem tőle, mintha csak a világ billent volna meg, attól az egy adag lángnyelvtől, ám míg összeszedtem magam, Fynn beszélhetett az aktuális családi állapotáról. Nekem nem kifejezetten volt az esetem, de hát megvan a maga sötét, rosszfiús beütése, amire azért buknak a lányok… mégis ki tudná ezt nálam jobban? Annak idején én is űztem a szoknyákat, mintha csak muszáj lenne minden este más combjai közé befeküdni. De sosem voltam igazán szerelmes, míg meg nem ismertem Nathaniel Forestet. Megváltoztatott, megmutatta, milyen tartozni valakihez, milyen családban lenni és bár én nagyon akartam bizonyítani, hogy egyedül is megvagyok, valahogy megint jött valaki. Aiden.
– Egy bizonyos csajom? Nincs. Tudod én..úúúúgy szeretek vadászniii – mondta. Közben intettem, hogy hozhatják a következő adag innivalót, majd visszapillantottam az ijesztően kék szemekbe és csak bólintottam.
– Ismerős… – motyogtam és megtámaszkodtam az asztalon. Az ujjaimmal láthatatlan mintát véstem az asztallapba. Meglehetősen szórakozott voltam annak ellenére is, hogy alapvetően nem éreztem magam betépve annyira. Talán ránk másképp hatnak a mugli drogok, hiszen a betegségeik jórésze sem jelent halálos végkimenetelt.
– Nem hiszem, hogy egy..ilyen..izééé..kapcsolat az nekem...való...
Ez meg még ismerősebb volt. Sóhajtottam egyet, majd bólintottam.
– Legalább nem kell egy csomó hullát hátra hagynooom.
Hogy mi? Kissé feszengve nevettem fel, úgy hogy azt hihesse, meglep a dolog. Mióta megöltem Reagant az élet, mint olyan rövidnek és könnyen elvehetőnek tűnt. Azelőtt minden olyan más volt. A gyilkosság megváltoztatja az embert, valamit elvesz belőle, valamit kiszakít. Az egész olyan furcsa és képlékeny lesz… ráadásul rendelkezhetünk felette. Eleje és vége van… keserű, undok felismerés ez, ami rányomja a bélyegét onnantól az ember életére. Élvezd ki minden percét… ezt szokták mondani, én viszont gyakran úgy éreztem csak sodródok előre a napokkal.
– Talán szakítás után kinyírod őket? – kérdeztem és közben megérkezett megint a kocsmáros. Újabb adag italokat pakolt le elém, s ahogy megfogtam a poharat, magam elé vettem, megint eszembe jutott, hogy Aiden milyen morcos lesz, mert már vagy egy órája itt vagyok, ahelyett, hogy visszasiettem volna az Aranyfogba, segíteni a zárást. – Mármint engem nem zavar, te tudod, hogyan éled meg ezeket a dolgokat. De ha nem nyírod ki őket, akkor utána még visszatérhetsz egy-egy menetre… – Adtam a jó tanácsot, amihez aztán semennyire sem értettem.
– Ti mióta vagytok együtt?
– Jó kérdés. Augusztus 20-án feküdtünk lesz először egy éve… de aztán volt egy jó két hónapos megszakítás. – Magyaráztam olyan nyugalommal, mintha az előbb nem is csajhullákról beszétlünk volna. A számhoz emeletem a poharat, hogy kortyoljak belőle. – Szeptember 6-án jöttünk össze azt hiszem rendesen. Onnantól kezdve voltunk igazán elválaszthatatlanok és rövid időn belül össze is költöztünk. – Folytattam, mintha legalábbis érdekelhetnék Fynnt ilyen mélyre menően az események. Meg is köszörültem a torkomat, hátha akkor sikerült végre befogni a számat.
– Bocs. Ezek nem lényeges infók annyira… meg gondolom Aiden megöl, ha nem megyek vissza. – Pillantottam az órára. –Már egy órája zárt és hát… tudod, milyen mikor mocros.

Furcsa a magánéletemről pofázni, sosem kérdezi senki, és nem is szívesen dumálok erről. Sosem kötődtem senkihez, nem is szeretnék. Vagy egyszerűen még nem láttam senkit, akit méltónak találnék erre a posztra. Mármint nem mintha valami királyi őfelsége lennék, de szeretem, ha van kihívás, ha az a valaki érdekes, s megmozgat. Na, ilyennel még nem találkoztam. Ez a furcsa, színes köd mégis beszédre hív. Az egyetlen értelmes nőszemély az életemben Alizon. Na, mondjuk, azt a szerencsérlent is szánom, aki nla köt ki, mert tutifix, hogy abban a kapcsolatban Alizon fogja a nadrágot hordani...Őrült. Talán én is ezért keresem az őrült nőket. Anyánk is megbolondult...ez valami..valami családi defekt. Lehet, el tudnék képzelni magam mellett valami őrült nőszemélyt, akivel együtt csiszolúdunk kevésbé érdesre. De amíg nincs ilyen, addig is jól megvagyok a kis érdes lelkemmel együtt. Lehet, hogy elmeroggyant kívábalmaim vannak, ezzel tisztában vagyok, de hát...ez van.
– Ismerős… –
Motyogja Elliot is maga elé. Én nem ismertem az Aiden előtti Elliotot, és így, ismeretlenül nehezen tudom elképzelni, hogy ő meg a nők..olyan...hát mindegy is. Elliot arca abszolút elrejti a korát, ezt már több ázsiainál is megfigyeltem. Bámulatos, milyen..kortalanok tudnak lenni. 20, 30 40? Simán bemondhatják bármelyiket. Én pár éve még úgy néztem ki, mint egy béna nyálas tini modell. Még szőke is voltam. A szerek olyan kellemes bódultságba hoznak, amilyenre a sima alkohol nem képes. Mégis, az elején duzzadsz az energiától, a végén viszont úgy érzed magad, mint egy kivacsart citrom. Ahogy a hátrahagyott, vagyis a nem hátrahagyott hullákat említem, látom az arcát, hogy nem igazán érti, mire célzok. Persze, én se érteném magamat a heléybe. De még egy kis idő, és jobban megismeri a fura logikai vagy logikátlan észjárásom.
– Talán szakítás után kinyírod őket? Mármint engem nem zavar, te tudod, hogyan éled meg ezeket a dolgokat. De ha nem nyírod ki őket, akkor utána még visszatérhetsz egy-egy menetre…
Felnevetek, hiszen ugyan, nem akarnám őket kinyírni. Nem tenne boldoggá.
- Ugyan már, nem őket. De én sajnos egy felettébb önző, nárcisztikus és birtokló faszfej vagyok. Szakítás után is képes lennék...elveszteni a kis fejem itt. És vééletlenül tuti meglendülne az a pálca. Aztán persze megbánnám, de már nem lenne visszaút.
Vagy legalábbis jelenleg ezt tudom elképzelni magamról. Aztán persze a csaj megutálna, attól még szarabbul lennék. Áh, ki tudja mi lenne, de az tuti, hogy az sem százas, aki velem kezd. Én sem avgyok egy biztosítás. De a hullák és pompás személyiségem helyett rájuk terelem a szót.
Jó kérdés. Augusztus 20-án feküdtünk lesz először egy éve… de aztán volt egy jó két hónapos megszakítás. Szeptember 6-án jöttünk össze azt hiszem rendesen. Onnantól kezdve voltunk igazán elválaszthatatlanok és rövid időn belül össze is költöztünk.
Nocsak, nocsak. Így durr bele, én a tied, te az enyém? Hát...merész öregem, merész.
- Húú, azt a mindenit! Kemény vállalás öregem.
-Bocs. Ezek nem lényeges infók annyira… meg gondolom Aiden megöl, ha nem megyek vissza. Már egy órája zárt és hát… tudod, milyen mikor mocros.
Na, és pont ezért sem szeretnék senkit otthonra. De ezt nem fogom most kifejteni Elliotnak, hiszen most készül megházasodni, és azért én sem vagyok teljesen tapintatlan fasz, csak amikor..hát néha napján. Amikor különösen rossz napom van, és szeretném, ha mások é legalább olyan szar. De ez nem egy ilyen nap, így inkább csak bólintok. Megvárom, míg Elliot elindul haza, én meg kérek még egy levezető lónyálas sört, aztán egy óra múlva én is elindulok. Na még nem haza, de megubtam a benti levegőt. És amúgy is kell egy cigi.

Köszönöm a játékot, a helyszín szabad!

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Abszol út => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:15:15