Roxfort RPG

2002/2003-as tanév => Mágus tér => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:09:14



Cím: Anchante Mademoiselle
Írta: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:09:14

(https://i.imgur.com/NZsGyEV.jpg?1) (https://i.imgur.com/XpUwF1s.jpg)

A legújabb, egyedi tervezésű talárokból válogathatnak itt az igényes, ifjú vagy érett boszorkányok. A tulaj, Mademoiselle Mimi egy igen apró, de rendkívül fürge ujjú boszorkány, aki bármely talárt csodássá tudja varázsolni egy-két ötlettel. Hétköznapi viseletnek ajánlott talárok ugyanúgy megtalálhatóak itt, mint a legextravagánsabb dísztalárok, sőt akadnak kimondottan esküvőre tervezett modellek is. A tágas teremben kényelmes próbafülkék is rendelkezésre állnak, a személyzet minden kívánságukat lesi.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Jasper Flynn - 2020. 11. 14. - 09:19:09
ajándékvadászat

(https://i.pinimg.com/564x/0c/82/5c/0c825c66bb7afd2b876e16795f9ad655.jpg)

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Miért hívtam ide Frasert? Nem tudom… talán nem kellett volna, de mégis csak ő az egyetlen korombeli, akivel körülbelül jóban vagyok. Williamsonnal mégsem jöhettem volna éppen ide. Mármint nem tudom, ez nem az a klasszikus szobatárs elfoglaltság… és hát lássuk be, Fraser nagyjából családtagnak minősül. Családtagnak… mármint ő az egyik apósom, ami azért eléggé érdekes felállás. Nem, mintha Cassen szeretné, hogy az apjának tekintem, de hülye lennék kihagyni egy ennyire jó poént.
Az Anchante Mademoiselle kirakata előtt ácsorogva előrángattam egy szál cigit, hogy az ajkaim közé dugjam. A pálcámat kihúzva a nadrágom zsebéből gyorsan meggyújtottam a cigarettát és mélyet szippantva belőle fújtam ki egy adag füstöt. Közben megnéztem a kínálatot, bár itt leginkább csak estélyik és más elegánsabb ruhadarabok voltak, ám Cassenéknél múlthéten a Szombati Boszorkány egyik számában láttam, hogy megjelent a legújabb fehérnemű kollekciója Mademoiselle Miminek az üzlet tulajdonosának.
Kicsit oldalra billentettem a fejemet, hogy belessek az üzlet belsejébe. Nem láttam túlzottan semmit, csak egy ide-oda mászkáló aprótermetű boszorkányt, meg néhány ruha oldalát. Lehet, hogy kicsit klisé a barátnőmnek fehérneműt venni, de abban még a csoporttársaim is egyet értettek, hogy eljutott a kapcsolatunk már arra a szintre, hogy ilyesmivel is meglephetem. Végül is testileg is nagyon vonzódom hozzá, nem csak érzelmileg, szóval… ezt is ki akartam fejezni valahogy.
Nyeltem egyet, ahogy elképzeltem Cassent selyemben. Persze anélkül sokkal jobban néz ki, de azért egy kicsit ellettem volna ezzel a látvánnyal is. A testemen enyhe kis forróság futott végig, hát pontosan ezért nem kellett volna ilyeneken gondolkodnom. Már az ilyen kis képek is túlzottan fokozták a hiányát, nem mintha nem minden percben ő járt volna a gondolataim középpontjában. Nem hittem volna, hogy ezek az érzések valóban léteznek. Régen úgy véltem, ilyen csak a romantikus regényekben van… de nem. Ha külön voltunk úgy éreztem magam, mint aki nem egész. Alig vártam, hogy befejezze a Roxfortot és egy helyen lakhassunk. Bár nem beszélt sokat a jövendőbeli terveiről, de reméltem, hogy Hertfordshire-ben találja meg az útját ő is, akárcsak én.
Frasert a kirakat tükröződésében pillantottam meg. Az lepett volna meg, ha nem csupa feketében kerül el, mint valami halálmadár. Felé fordultam, eldobtam a cigimet, majd egy lépést téve előre össze is tapostam alaposan. Biccentettem csak köszönés helyett, nem voltam jó ezekben a haverkodós dolgokban, igazából nem is volt túlsok barátom. A csoporttársaimnak is csak felületesen meséltem magamról és a Cassennel való viszonyomról.
– Hm… te is akarsz venni egy csipkés bugyit Elliotnak? – kérdeztem, majd fejemmel az ajtó felé bökve belöktem az ajtót. Odabent az apró boszorkány széles mosollyal köszöntött minket.
– Üdv, uraim! Segíthetek valamiben? – kérdezte azonnal.
– A fehérneműket szeretnénk megnézni… Muci szeretne a párjának venni valami szépet… – Böktem Aiden felé a fejemmel, majd mikor a boszorkány megmutatta, hol találjuk a ruhadarabokat, magunkra is hagyott.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 14. - 22:46:11
i'm not the same kid
from your memory


(https://data.whicdn.com/images/91456369/superthumb.jpg?t=1387299355)
2001. december 2.
style (https://i.pinimg.com/236x/73/73/0f/73730f1775e761b75c2bb0e1134a41da.jpg)


Túl jófej vagyok... már megint. Mármint... nem is tudom. Ez a helyzet több oldalról is kissé elcseszett.
Először is, én már Elliot és a kiscsaj kapcsolatán is elvesztem, ezen az apa-lánya dolgon... mi is a neve? Szégyen, hogy sosem vagyok benne biztos, hiszen Elliot mindig emlegeti, meg amúgy is, még halovány emlékeim mintha lennének is róla a suliból, még ha elég kicsik is voltunk akkor. Hasonló a helyzet Fynnel is... igazából azon kívül a néhány képen kívül, ahogy a vakítóan fehér frizurájával fel-le lobog a hálókörletben, semmit sem tudok róla. A baráti körünk kétlem, hogy valaha is közel esett volna egymáshoz... bár ki tudja? A roxfortos évek már olyan távoliak, hogy alig emlékszem bármire is, ami nem fájdalmas és kegyetlen.
Szóval a helyzet zavaros kissé, ahogy a hétvégéken jópofizunk ott egymás előtt... olykor kissé frusztrál az egész, hiszen engem igazából nem nagyon mozgat meg a feltartott rendes-család látszat... vagy legyen akármi is... de inkább csendben maradok, elcigizgetek az asztal sarkában, hiszen belehalni úgyse fogok. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy álljak Flynnhez, eddig legalábbis főképp csak hidegen hagyott a jelenléte... erre most vásárolni akar velem.
Még mindig azon gondolkodok, hogy talán összekevert Benjaminnal, ahogy végigsétálok a Mágus Téren, tökéletes tudatában azzal, hogy valamennyit késni fogok. De ez van, volt még egy kis dolgom ezelőtt, amit el kellett intéznem... bár nem mondom, így is könnyebben ment, mint gondoltam. A zsebemben lapul az értékes karóra, és már csak arra vár, hogy a találkozó után át is adjam a következő tulajdonosának.
Flynn valami flancos ruhabolt előtt akar találkozni... és nem, továbbra sem értem. Miért pont én? Persze elutasítani túl bunkó lépés lett volna, meg igazából amúgy sincs vele különösebb bajom... nem is ismerem. Egy ideig szobatársak voltunk, ennyi. Aztán én olyan messzire sodródtam a Roxforttól, amennyire csak lehet.
Ahogy odaérek a kirakat elé, figyelem, amint eldobja a cigarettát, és akármennyire is próbálom elterelni a figyelmemet másra, csak az jut eszembe, hogy én is mennyire rágyújtanék... miért is nem jutott eszembe eddig? Viszont kétlem, hogy az eladók kifejezetten értékelnék, ha körbefüstölögném a ruhákat, így a cigiszünet későbbre marad.
– Hm… te is akarsz venni egy csipkés bugyit Elliotnak? – kérdezi, mire kicsit felhúzom a szemöldökömet, és én is bepillantok az üzlet belsejébe, ahogy kinyitja az ajtót. Nem látok sok mindent, csak rózsaszínt és fodrokat... ez a hely rémisztő.
- Ki tudja, miután felpróbáltál néhány csini báliruhát? - kérdezek vissza, és az egyik, pont nem messze a bejárattól kirakott vörös, kövekkel kirakott darab felé lesek. - Ha engem kérdezel, a piros a te színed.
Az eladó boszorkány túlságosan lelkesen keveredik elénk, mintha csak tényleg az volna a napja fénypontja, hogy kiszolgáljon két srácot... A feje felett pillantok fel a választékra, velünk majdnem pont szemben egy mindenféle különös szímben pompázó talárkollekció virít, a próbabák pedig, mintha csak észrevennék, hogy rájuk pillantok, pózolni kezdenek, hogy a lehető legtöbb szögből megmutassák a türkízkék és vakító rózsaszín darabokat.
– A fehérneműket szeretnénk megnézni… Muci szeretne a párjának venni valami szépet… – A szemem sarkából pillantok a mellettem állóra, de épp csak a pillantásomban csillan meg a gyilkos fény. Azután mosolyt varázsolok magamra, és visszanézek az eladóra.
- Így van. Mutassa meg a legszexibb darabokat, kérem! - A nő pedig már siet is előre a különféle rongyok között, hogy csak egy gyors pillantást vetek Flynnre.
- Szóval ezért rángattál magaddal... Kreatív.
Ahogy beérünk a fehérneműk részlegére, a legkülönfélébb csipkék bukkannak fel... mindenféle színben és formában, bár egy közös azért akad mindegyikben; hogy nem takar túl sok mindent. Elrejtem a vigyoromat, és úgy fordulok Flynn felé, mint akit tényleg nagyon leköt a vásárlósdi.
- Szóval? Selyemmel vagy csipkével lepnéd meg a csajodat, vagy inkább válasszak én?





Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Jasper Flynn - 2020. 11. 18. - 09:03:09
ajándékvadászat

(https://i.pinimg.com/564x/0c/82/5c/0c825c66bb7afd2b876e16795f9ad655.jpg)

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Talán nem volt nyerő ötlet éppen Frasert elcsábítanom erre a kis vásárlásra, de nem igazán vannak fiú barátaim. Lényegében vele találkoztam a korosztályomból egyedül rendszeresebben és azt is leginkább Cassen miatt. A csoporttársaim között több volt határozottan a lány, mint a fiú, és velük is voltam el jobban. A srácok legfeljebb ilyen tanácsokat tudtak adni, mint ez a fehérnemű vásárlás... ami végülis tetszett. Cassennek tökéletes alakja volt, minden jól állt rajta, de meztelenül tetszett azért mégis csak a legjobban.
– Ki tudja, miután felpróbáltál néhány csini báliruhát? – kérdezte, mikor beléptünk az üzletbe. Olyan furcsa, púderes illat volt, amitől azonnal viszketni kezdett az orrom hegye, mintha éppen allergiás reakciót készülnék kapni. Ráadásul mindenhol fodrok, csipkék, kövek, flitterek és rózsaszín dolgok sorakoztak.– Ha engem kérdezel, a piros a te színed.
– Pedig a zöld a kedvencem – válaszoltam. Talán még emlékezett rá, hogy egy hálóteremben voltunk a Roxfortban, így pedig érthette a reakciómat is. Mindenesetre nem sok időnk volt nekem báliruhát keresni, mert az eladó azonnal megkérdezte miben segíthet.
– Így van. Mutassa meg a legszexibb darabokat, kérem!
Ahogy elmosolyodott… hihetetlen volt, hogy ez ugyanaz a morcos Fraser, aki a vasárnapi ebédnél ott cigizett az asztal sarkában. Akkor leginkább csak morgott, mint én. Nem igazán tudtam mit kezdeni ezekkel a családi programokkal, bár hálás voltam Elliotnak, hogy ott van Cassen mellett és vigyáz rá, főleg a Vincentes ügy óta. Ezért mostanában próbáltam legalább némi beszélgetést kierőltetni magamból, na meg minden ebédhez vittem egy üveg italt. Ennél többre nem futotta tőlem, de már így is fényévekre voltam az első pár találkozáshoz képest.
– Szóval ezért rángattál magaddal... Kreatív.
– Életem legjobb döntése volt – villantottam meg felé a tökéletes mosolyomat, aztán beléptem az üzlet hátsó részében, amit teljesen a fehérneműknek szenteltek. A nő megmutatta a felakasztott bugyikat, meg melltartókat.
– Ezek itt mind selyemből vannak. Olyan puhák, hogy a barátnőd szinte észre sem venné, hogy rajta van – magyarázta a nő Mucinak… én meg röhögni kezdtem. – A csipkék a másik oldalon vannak, a legtöbb Párizsban készült, a másik részük pedig Amsterdamban.
– Itt biztosan találunk megfelelő ajándékot a nyuszidnak – mondtam, majd az eladóra pillantottam. Láttam, hogy elpirul, mint azok a roxfortos csajok, akik Cassen előtt megpróbáltak a közelembe kerülni. A legtöbb nem volt több egy menetnél. Sosem kerestem komoly kapcsolatot… ez lényegében Averyvel változott meg. – Köszönjük. Akkor kicsit válogatnánk  – tettem hozzá, célozgatva, hogy tűnjön el. Szerencsére a nő vette a lapot és hamarosan el is indult vissza a kasszához.
– Szóval? Selyemmel vagy csipkével lepnéd meg a csajodat, vagy inkább válasszak én? – kérdezte aztán Fraser, mikor végre teljesen kettesben maradtunk. A tekintetem végig futtattam azon a rengeteg bugyin és azon gondolkodtam, hogy vajon melyiket lenne jobb érzés lehúzni Cassenről.
– Te melyiket választanád? Ha már így szóbahoztad. – Pillantottam rá hümmögve, de közben megfogdostam egy halványrózsaszín melltartót, aminek a szegélyén csipke dísz ült. Talán ez egy kicsit túl elegáns volt szexi ajándéknak. – Egyébként, ha nem gond, erről ne beszélj Elliotnak. Gondolom, nem örülne, ha ilyeneket adnék a lányának…  – Vigyorodtam el és felemeltem egy selyembugyit, hogy Fraser képébe nyomjam.
– De ha még is elkotyognád, sajnos kénytelen volnék megemlíteni neki, hogy ilyen bugyikat nézegettél neki – nyögtem oda egy kis zsarolást, hogy bebiztosítsam magam.



Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 19. - 23:40:13
i'm not the same kid
from your memory


(https://data.whicdn.com/images/91456369/superthumb.jpg?t=1387299355)
2001. december 2.
style (https://i.pinimg.com/236x/73/73/0f/73730f1775e761b75c2bb0e1134a41da.jpg)



Az üzletbe lépve akárhova nézek, minden rózsaszín és csipkés. Ez pedig elég undorító. Én nem kifejezetten követtem a divatot soha, mármint oké, roxfortos koromban még talán érdekelt egy kicsit, de akkor is csak főleg az, hogy hogyan nézhetek ki a többieknél okosabbnak, elegánsabbnak és aranyvérűbbnek... most meg már igazán leszarom. Persze, még mindig jó az aranyvérrel mutogatózni, de hogy én igazából már nem vagyok az, az teljesen biztos. Vajon lehet idebent cigizni?
– Pedig a zöld a kedvencem – válaszolja Flynn, én pedig újra végigpillantok a kipakolt próbabák sorain, de mielőtt egy zöldet is kiszúrhatnék a ruhák közt, a fürge kis eladó boszorkány már fel is bukkan előttünk, hogy úgy hallgassa, mit keresünk, mintha az élete múlna rajta. Milyen kurva érdekes lehet egy ilyen ruhaboltban dolgozni, hmm... már-már irigykedem.
– Életem legjobb döntése volt – vet felém Flynn egy olyan tipikus szépfiús vigyort, amire csak egy sejtelmes, halovány kis fintorral válaszolok. Tényleg nem sok rémlik róla a Roxfortból... a vakító fehérségét leszámítva, persze. Arra ki ne emlékezne? Mindenesetre nem reagálok, de a bosszúmat azért szépen eltervezem, ahogy mindig szoktam.
– Ezek itt mind selyemből vannak. Olyan puhák, hogy a barátnőd szinte észre sem venné, hogy rajta van. - Nem is figyelek Flynn röhögésére, csak előhúzom ugyanazt a csodálatos műmosolyomat. – A csipkék a másik oldalon vannak, a legtöbb Párizsban készült, a másik részük pedig Amsterdamban.
Úgy vezetem végig a tekintetemet a minket körbevevő csipkéken, mintha bármennyit is értenék hozzájuk, aztán egy kis hümmögéssel fordulok vissza a nőci felé, mielőtt Flynn elzavarná.
- Azt hiszem, a nyuszim mindenképpen a legjobban érdemli... meg tudná mutatni a legdrágább darabokat? Egyszerűen gyűlölöm a silány minőséget - érdeklődöm fesztelenül, és amíg a boszorkány körbefordul, vetek egy laza mosolyt Flynn felé is, mintha csak azt kérdezném mellé: nem csodás ez a nap?
- Ezek itt elég drágák... - mutogat néhány darabot az eladó. Végigpillantok a kollekción, bár én semmi különbséget nem látok köztük a színüket leszámítva... jó, meg van, ami csipkés, van, ami nem...
– Te melyiket választanád? Ha már így szóbahoztad. – kérdezi Flynn, ahogy a boszorkány végül odébb áll, én pedig zsebredugom a kezeimet, és újra végigpillantok a körbe-körbe felakasztgatott fehérneműkön. Engem különösebben lázba se hoznak az ilyenek... mármint, jó, szép, meg minden, de úgyis lekerül, akkor meg mindegy, nem?  – Egyébként, ha nem gond, erről ne beszélj Elliotnak. Gondolom, nem örülne, ha ilyeneket adnék a lányának… – Felhúzom a szemöldökömet az arcomba érkező bugyira. – De ha még is elkotyognád, sajnos kénytelen volnék megemlíteni neki, hogy ilyen bugyikat nézegettél neki.
Semleges arccal pillantok rá a szánalmas kis fenyegetésére, aztán inkább újra visszabámulok a ruhadarabokra. Kikerülöm őt hogy végighúzzam az ujjaimat egy csipkés, halványlila darabon, aztán visszafordulok felé.
- Hűha, Flynn... most aztán beszarattál... különben meg nem tudom, én nem ismerem a nődet. Csak annyit tudok róla, hogy nem kedvel, és ezt elég hevesen fejezi ki - válaszolom az előbbi kérdésére, és közben kitapintom a zsebemben lapuló ékszert, csak hogy érezzem, még mindig megvan. - Vegyél neki valami olyat, ami neked tetszik.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Jasper Flynn - 2020. 11. 22. - 17:04:42
ajándékvadászat

(https://i.pinimg.com/564x/0c/82/5c/0c825c66bb7afd2b876e16795f9ad655.jpg)

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Jó… meglehet, nem kellett volna elszórakoznom Fraserrel, mégis csak eljött és nem hisztizett, mikor azt mondtam, ő akar tangát venni. Végül is ez egész jófejség volt tőle, de közben meg megvolt a gyanúm, hogy előbb-utóbb miatta szívok majd én is. Nem hinném, hogy tizennyolc évesen túl komolyan tervezi Elliot mellett a dolgot és már az előző szakításánál is eléggé ki volt, amiből kifolyólag pár napig nem tudtunk találkozni Averyvel. Szóval egy kis előre bocsátott szivatást igazán megérdemelt.
– Azt hiszem, a nyuszim mindenképpen a legjobban érdemli... meg tudná mutatni a legdrágább darabokat? Egyszerűen gyűlölöm a silány minőséget – magyarázta, tökéletesen játszva, hogy ő a vásárló fél.
Nem gondoltam, hogy túl komolyan venne minket az eladó. Csak két fiatal srác voltunk, közepesen márkás ruhákban, az ilyen nők pedig az ilyesmit azonnal leolvassák az emberről. Nálam persze volt elég pénz, elég tetemes zsebpénzt kapok otthon… a szüleim ezzel is csak a Vincenttel történteket akarták kompenzálni. Elkényeztettek, ezért lettem beképzelt és nagyszájú, még ha ezek mögött meg is húzódott némi gyávaság.
– Ezek itt elég drágák… – mutatott néhány darabot az eladónő. Mindegyik csak bugyi meg melltartó volt, némi színbeli különbséggel. Csak hümmögtem egyet, mire a nő elindult, hogy kicsit hagyjon minket szétnézni, éppen csak egy pillanatra szólt vissza: – Ott hátul pedig van pár exkluzív férfiköntös – mondta és rám kacsintott, mintha valamit mondani akarna a dologgal… fogadjunk azt akarja, hogy páros szettet vásároljunk ennek a végén. Gondolom, minél nagyobbat kaszál, annál nagyobb a prémium.
Csak ezután böktem oda az enyhe kis fenyegetést, hátha akkor nem szól Elliotnak az itt látottakról. Nincs gondom vele, idővel egyre lazábban kezdett hozzám állni, de ha megtudja, hogy a lányának bugyit adok, akkor biztosan kinyír. Azt hiszem, nem örülne, ha ennyire szexualizálnám a kapcsolatomat Cassennel, pedig azon a téren is tökéletesen működünk.
– Hűha, Flynn... most aztán beszarattál... különben meg nem tudom, én nem ismerem a nődet. Csak annyit tudok róla, hogy nem kedvel, és ezt elég hevesen fejezi ki – válaszolta és a zsebébe nyúlt. –  Vegyél neki valami olyat, ami neked tetszik.
Sóhajtottam egyet. Most nem vesz komolyan, pedig képes lennék beárulni, ha esetleg ő is köpne… a saját bűnéről az ember a másik bemocskolásával tudja a legkönnyebben elterelni a figyelmet.
– Te mit adsz a nyuszidnak karácsonyra? – kérdeztem csak úgy mellesleg és megfogdostam egy halvány rózsaszín melltartót. Bár nem értettem a méretezéshez, de azt mondják, hogy egy tehetséges boszorkány könnyen magára tudja igazítani az ilyesmit és azért Cassen egészen ügyes volt a varázslatok terén. Ezen részén egyelőre nem akadtam fenn a dolgoknak. Az anyaga finom volt és puha, finom csipkével szegélyezve.
– Nem akarod meglepni? – böktem a fejemmel a köntösök felé, amikre korábban célozgatott a nő. Volt mindenféle, selyemből készült, puha, bolyhos fajta, steppelt, biztosan talált volna valami neki valót. – Válassz egyet, meghívlak rá titket, mégis csak az apósom…




Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 23. - 20:20:13
i'm not the same kid
from your memory


(https://data.whicdn.com/images/91456369/superthumb.jpg?t=1387299355)
2001. december 2.
style (https://i.pinimg.com/236x/73/73/0f/73730f1775e761b75c2bb0e1134a41da.jpg)


Lepereg rólam Flynn nagymenősége... vagy az a dolog, amit ő és mások ennek neveznek. Talán ha az életem máshogy alakul és nem hagyom magam mögött a Roxfortot akkor, amikor, még barátok is lehettünk volna. Így viszont... a felszínen kívül semmit nem látunk egymásból, és ez valahol jól is van. Bár az életem nagyokat változott az utóbbi csupán pár hónapban, azért továbbra sem lettem sokkal nyíltabb és barátságokra áhítozóbb. Ott van Elliot... és ez tökéletesen elég, én pont ugyanolyan boldogan elvagyok egyedül, mint előtte.
Az alacsony kis boszorkány tisztességtudóan megmutogat nekünk mindent, felhívja a figyelmünket a háttérben lévő selyemköntösökre is, aztán végre eltűnik, én pedig halk kis sóhajt hallatok. Van egy érzésem, hogy sokáig itt leszünk... Flynn ugyanis nem pont úgy néz ki, mint aki mindjárt eldönti, mit szeretne. Unottan figyelem, ahogy az anyagokat tapogatva nézelődik, majd a plafon felé emelem a tekintetemet.
Kissé hihetetlen, hogy már december van... hogy már egy év telt el Feryll halála óta. Egyszerre tűnik sokkal többnek és kevesebbnek... az viszont egészen biztos, hogy azt nem gondoltam volna, hogy jövő ilyenkor egy puccos ruhabolt közepén állok majd egy egykori évfolyamtársammal... sőt, még ki is röhögtem volna azt, aki valami ilyesmit felvet nekem. Bár igaz... akkor azt sem gondoltam volna, hogy áprilisban egyszercsak hazamegyek.
– Te mit adsz a nyuszidnak karácsonyra? – érdeklődik Jasper a fehérnemű fogdosás közben, mire felé sandítok, zsebemben játszva a cigarettás dobozommal. Karácsony... kissé még abba is furcsa belegondolni, hogy három év után egyszercsak újra elkezdjem ünnepelni.
- Van pár ötletem, de még nem tudom - felelem végül szűkszavúan. Sosem voltam jó ajándékozó... még ha tudom is, mire vágyik a másik, sosem vagyok igazán biztos ezekben a dolgokban, milyen alkalomra mit illik adni... nem is szeretem annyira az ünnepeket, ami azt illeti. Olyan feleslegesek.
– Nem akarod meglepni? – Erre kicsit meglepetten sandítok felé. – Válassz egyet, meghívlak rá titket, mégis csak az apósom…
Vetek egy pillantást a köntösök felé, de nem sokáig figyelem őket. Nem értek ezekhez... nem tudom, mi tetszene Elliotnak, és igazából nekem sem tetszenek... ruhák terén elég szűk az ízlésem.
- Te csak válogass a hercegnődnek - lesek vissza a fehérneműk felé, aztán elnyomva egy ásítást a pult felé fordulok, ahol az eladó boszorkányt pillantom meg minket bámulni. Ahogy feltűnik neki, hogy kiszúrtam, egyből elfordítja a fejét és bár ilyen távolra nem látok teljesen jól, elég biztos vagyok benne, hogy el is pirul. - Már így is többet voltunk itt, mint amennyire vállalkoztam...
A karórámra pillantok, hogy megnézzem az időt. A fickó, akinek le kell szolgáltatnom a lopott ékszert, talán már a Vakegérben van... bár még van egy kis időm odaérni.
Ha Flynn végre kiválasztja a szimpatikus darabot, akkor egyszerűen csak kikapom a kezéből, mielőtt a pulthoz induljunk - természetesen csak hogy tartsam az előbb már olyan jól előadott képet.
- Ennyi lesz, drágám - csúsztatom át a pulton a boszorkánynak és rá is kacsintok mellé, csak hogy egy kicsit felforrósodjon az arca. - Van esetleg hópelyhes szatyrotok? Karácsonyi ajándék lesz.
Az eladó motyog valamit, aztán beledugja a választott fehérneműt valami bordó-zöld színű papírba, mire arrébb lépek, hogy a fizetés részét a dolognak átadjam Flynnek. Közben kilesek az üvegen... úgy tűnik, odakint újra elkezdett szemerkélni a hó, a kirakat előtt azonban egy furcsa arcot pillantok meg. Egy középkorú fickó lesekedik befelé, a báliruhák helyett azonban a tekintete a pultot célozza meg. Összehúzom a tekintetemet, egy pillanat múlva azonban úgy néz ki, hogy észrevesz, mert hirtelen megpördül és eltűnik valamelyik irányba. Furcsa... bár nem mondom, a kiscsaj elég szemrevaló, de azért az ilyen perverzeket nem ártana valamivel távol tartani.
- Mehetünk? - pillantok vissza Flynn felé.



Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Jasper Flynn - 2020. 11. 26. - 20:40:17
ajándékvadászat

(https://i.pinimg.com/564x/0c/82/5c/0c825c66bb7afd2b876e16795f9ad655.jpg)

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Abból a pillantásból azt szűrtem le, hogy Fraser jobban szereti meztelenül Cassen apucit és ezért nem ítéltem el. Én is csak azért akartam meglepni cicamicát, hogy egy kicsit feldobjuk a dolgokat, hogy bókoljak a szépségének még ezzel is… szóban úgyis sokkal nehezebben mondtam ki. Ezért másképp kellett neki megmutatnom, mennyire tetszik.
– Te csak válogass a hercegnődnek – mondta. Hallottam a hangján, hogy már unja magát, de én azért teljesen nyugodtan nézegettem a púderrózsaszín csipkéket. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik volna a legjobb, mindegyik szépen mutatott volna rajta, de azért túlzás mindent megvenni. – Már így is többet voltunk itt, mint amennyire vállalkoztam...
– Jól van… igyekszem… – válaszoltam és egy rózsaszín selyemdarabot, némi csipkével közelebb vontam magamhoz, letéve a többi fehérneműt, ami addig a kezemben volt. Azzal a kezemben sétáltam a pult felé, az oldalamon Fraserrel. Hagytam, hogy kivegye a kezemből a kiválasztott darabot.
Figyeltem, ahogy a pultra kerül a bugyi és a melltartó, meg ahogy Fraser adja a szépfiút. Azért annyira nem nézett ki jól… de nem léptem közbe. Engem aztán nem érdekelt, ha ez tetszik a törpenövésű boszorkánynak.
– Ennyi lesz, drágám – mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy most flörtölni próbál-e vagy éppen csak rosszul játssza meg magát… de a „drágám” éppen elég furán hangzott a szájából. Kicsit még meg is borzongtam tőle. – Van esetleg hópelyhes szatyrotok? Karácsonyi ajándék lesz.
Az apró termetű boszorkány zavartan pislogva kutakodott a pult mögött, majd magához vett egy csomagot. Zöldes-bordós színű volt, mondhatni klisésen karácsonyi. Ez tetszett, megúsztam, hogy nekem kelljen még valamibe szépen belebugyolálni is. Az ilyesmiben nem voltam elég ügyes, ráadásul karácsony előtt mindig a csomagolópapírhalmazban veszítettem el végképp a türelmemet, pedig az ajándékozást kifejezetten szerettem.
– Természetesen van díszcsomagolásunkat. – Makogta és felénk torta a papírtasakot. Előbányásztam a pénztárcámat és azonnal ki is fizettem a szerzeményt. Csak egy pillanatig tartott, hogy visszagyömöszöljem a pénztárcámat a zsebembe és elinduljak Fraser után, de persze már jött a türelmetlenkedés. Mi van vele basszus? Talán siet? Jó, megértem, ha Cassennel laknék én is minden percet vele akarnék tölteni. Ezért is jut egyre többször eszembe a közös jövőnk… mert nagyon is közösen tervezem. Fiatal voltam, de közel sem annyira, hogy az furcsa legyen. Vannak, akik már tizenhét évesen megházasodnak. A varázsvilágban ez nem volt szokatlan, még ha én egyelőre ettől a kérdéstől tartottam is. Csak azt akartam, hogy egy helyen legyünk… nehéz volt nélküle.
– Mehetünk? – kérdezte, én meg csak biccentettem.
Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, már emeletem a tekintetem, hogy egy cinkos vigyorral Fraserre kacsintsak… csakhogy nem őt szúrtam ki először, sőt nem is a havazást, ami akaratlanul is karácsonyi érzéseket kelthetett volna… hanem Vincentet. Szürke képpel bámult meg minket.
– Tűnj el… – közöltem gyenge hangon. Nem voltam elég erős, sosem voltam az és nem tudtam vele szembe szállni, ráadásul most Cassen sem volt itt, mint egyetlen húzó erő.
– Mi a baj, Jasper? – lépett közelebb és olyan erővel taszított meg, hogy a bolt kirakatának csapódott a hátam. Frasernek nem kellett volna így látnia, nagyon nem… – Megmondtam, hogy nem úszod meg, te kis féreg… – morogta egyenesen az arcomba. – Szeretnél még egy jelet? Mondjuk az arcodra?


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 27. - 15:24:52
i'm not the same kid
from your memory


(https://data.whicdn.com/images/91456369/superthumb.jpg?t=1387299355)
2001. december 2.
style (https://i.pinimg.com/236x/73/73/0f/73730f1775e761b75c2bb0e1134a41da.jpg)


Nincsen semmi különösebb célja annak, hogy húzzam a pult mögött álló boszorkány agyát... egyszerűen csak beteg módon élvezem, ahogy zavarbajön és kapkodva elkezdi csomagolni a fehérneműt. Kiélvezem ezeket a jelentéktelen kis színjátékokat... igazából ezekkel dobom fel a napjaimat, még akkor is, ha a másik fél ezt nagyon nem értékeli. Az a lényeg, hogy én mulassak egy jót, nem?
Ahogy a kiscsaj csomagol, Flynn meg előszedi a pénzét, unottan körbepillantok a pult köré lepakolt ruhákon is, hogy sokadjára is rácsodálkozzak a varázslóvilág különös divatjára. Igazából a háború utáni években elég sok mindenről lemaradtam... Hiszen nagyrészt mugli városokban töltöttem az időmet, így áprilisban visszatérve Londonba még ez a Mágikus Szeszély dolog is kisebb meglepetésként hatott. Nem mondom, hogy előtte esetleg nem találkoztam vele... csupán elkönyveltem egy újabb megmagyarázhatatlan őrültségnek az életemben, amire inkább meg se próbáltam észérvet keresni.
Aztán persze a tekintetemet hamar felkelti az üvegen át kukkoló alak... csapzott külsejét tekintve erősen kétlem, hogy a méregdrága ruhadarabok után érdeklődve. Általában kerülöm a még Zsebpiszok köznél is aljább helyeket, de azért ismerősek az ilyen figurák... így nem is szentelek neki sok figyelmet, csak visszafordulok Flynn felé, hogy nem gondolta-e meg magát, és a rózsaszín helyett inkább mégis egy másikat választana inkább.
- Szép napot! - vetek még egy mosolyt a lányra, mielőtt kilépnénk az üzletből, bele az egész kellemes, decemberi hóesésbe. Kissé már-már meglepő az időjárás... a folyamatos esőzés helyett ugyanis most szinte egyfolytában esik a hó, ami azért valamivel határozottan hangulatosabb, mint az előző.
Flynn felé pillantok, hogy mondjak valamit ahogy rámvigyorog, közben pedig előhúzok egy szál cigit a zsebemből, azonban egy közénk lép alak félbeszakít. Nem sokat látok persze belőle, ahogy egyenesen Flynn felé lép... de még féloldalról is megismerem az előbb leskelődő alakot benne. Úgy tűnik, engem észre se vesz... csak Jasperre figyel, ami azt jelenti, hogy ő nem verekedni jött, vagy azért, hogy ellopja azt a bizonyos frissen szerzett szexi fehérneműt.
– Tűnj el… – Flynn hangjára egyből visszacsúsztatom a cigit a helyére. Szóval ismeri... itt valami nagyon bűzleni kezd, ahogy pedig feléjük fordulok, a fickó durván nekitaszítja Jaspert a ruhaüzlet üvegének.
– Mi a baj, Jasper? Megmondtam, hogy nem úszod meg, te kis féreg… Szeretnél még egy jelet? Mondjuk az arcodra?
Sebesen kapom elő a varázspálcámat és lépek közéjük, hogy egy erős mozdulattal hátrébb toljam Flynntől a pasast. A helyzet egyre tisztábban rajzolódik ki előttem... annyira, hogy nem is kérdezek, egyszerűen csak nekiszegezem a galagonya hegyét a csávó torkának.
- Attól tartok, itt egyvalaki lesz, aki heget kap... - közlöm ridegen, ahogy méginkább Flynn elé húzódom. - Választhat, féreg, vagy eltűnik, vagy az utca közepén nyírom ki, melyik tetszik jobban? 
A fickó morog valamit felém, a szemében pedig csillan valami furcsa, őrült fény... Túl sokszor láttam már ilyet... persze nem mondom, hogy emlékeztet a halálfalókra, hiszen egy egyszerű zakkantnál azért jóval okosabbak és veszélyesebbek... de az már jobban aggaszt, hogy ez honnan ismeri Flynnt, és miért van a nyomában.
- Mivan, Jasper, már testőröd is van? Ennyire fosol tőlem, hm? - A nevetése olyan vékonyan és hisztérikusan csattan fel, hogy többen is hátrahúzódnak körülöttünk, én viszont erre csak erősebben nyomom neki a nyakának a pálca hegyét. Egyszerű lenne földrevinnem pár varázslattal, de egyelőre mégsem mozdulok, csak visszapillantok Flynn felé, hogy kiolvassak az arcából valamit, bármit... aztán visszanézek a fickóra, és még hátrébb lököm, az utca közepe felé.
- Húzzon el innen - ismétlem újra, de nem engedem le a pálcámat. Nem feltétlen akarok a Mágus Tér közepén balhéba keveredni, ez az egyetlen oka annak, hogy nem átkozok... egyébként nem vagyok szívbajos ilyen dolgokban, legyen ez akárki is.



Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Jasper Flynn - 2020. 11. 29. - 16:01:31
ajándékvadászat

(https://i.pinimg.com/564x/0c/82/5c/0c825c66bb7afd2b876e16795f9ad655.jpg)

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Mintha az agyam lefagyott volna. Vincent arca, a tekintetében ülő kegyetlenség olyan hatással volt rám, mint másra egy alapos fejbevágás. Megszédültem, s mintha az egész világ billent volna velem együtt, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy valóság-e, amit élek vagy álom… A Cassennel történtek után azt hittem, majd jó időre meghúzza magát, erre alig telik elég másfél hónap, máris itt van megint. Remegve bámultam rá, ahogy közelebb lépett. A hátam a kirakatnak ütközött, szinte éreztem annak hidegségét áthatolni a fekete szövetkabátom anyagán.
Ha Fraser nem lép közénk és tolja el, biztosan megint sebet ejtett volna rajtam. Képtelen lettem volna megszólalni vagy ellenállni… ez volt rám a hatásra gyerekkoromtól kezdve. Avery előtt talán kicsit erősebbnek tűntem, mert őt meg kellett mentenem. Aidennel kapcsolatban ilyesmit nem éreztem.
– Attól tartok, itt egyvalaki lesz, aki heged kap… – Fraser hangja hideg maradt, még akkor is, mikor a pálcája Vincent torkába fúródott. Alig néztem oda, mégis láttam, hogy ahol benyomja a bőrt, ott az világosabb lesz. Több erő volt benne, mint bennem. – Választhat, féreg, vagy eltűnik, vagy az utca közepén nyírom ki, melyik tetszik jobban?
Nyeltem egyet. A fenyegetésére Vincent szemében az őrült fény csillant, amit már annyiszor láttam. Gyerekként is ezt fedeztem fel elsőre… mintha élvezné, hogy árthat nekem, hogy azt tesz velem, amit csak akar. Most is így lett volna, csakhogy Fraser közbe lépett… és ez tetszett neki, mintha kihívást látott volna kettőnkben.
– Mivan, Jasper, már testőröd is van? Ennyire fosol tőlem, hm?
A nevetésére egészen megborzongtam. Azt kívántam, hogy Fraser nyírja ki, csakhogy megszabaduljak végre tőle… hogy ne én legyek az, akinek tovább kell viselni, akinek aggódnia kell Cassenért. Bár lett volna bennem bátorság megtenni ezt.
– Tűnj el… tűnj el…  – ismételgettem remegő hangon. Ujjaim közben nagy nehezen ráfogtak a fazsebemben várakozó varázspálcámra. Nem rántottam elő, nem akartam varázsolni, sem támadni… csak kellett, hogy még inkább biztonságban érezzem magam mindattól, ami rám várt.
Elpillantottam a macskakövekre. Ha nem néztem rá, talán nem bánthatott… milyen ostoba, gyerekes gondolat, én mégis annyira hinni akartam benne. Azt kívántam, bár egy szörnyű rémálomban lennék… de ez határozottan nem az volt. Éreztem a hideget, ami szinte csípte az arcomat az ület meleg után, s éreztem Fraser parfüm illatát is, ami most került hozzám érezhető közelségbe. Nem bántam. Valahogy most hálás voltam neki, hogy egyáltalán itt van.
– Húzzon el innen – közölte aztán Fraser. Észre sem vettem, hogyan… de Vincent határozottan távolabb került tőlünk. Hallottam, ahogy válaszként fájdalmas kacajt hallatt a bolondja, majd tett még egy lépést hátrébb, mielőtt pálcát lendített volna, nem felém, hanem Fraser felé.
– Osruptum – alig, hogy kimondta a tiltott csonttörő átkot hoppanált is el. Nem tudtamm i volt ez… talán csak egy lecke, talán csak egy bemutató, hogy nagyobb kegyetlenségekre is képes, mint eddig hittem. A testemben ott maradt a remegés, hosszú percekig bámultam arra, amerre állt és nem tudtam megszólalni. Aztán rám tört az émelygés, mintha a gyomromból már is feltörne minden, amit megettem ma… előre hajoltam, de nem akartam hányni, csak mély levegőt vettem újra és újra.
– Minden oké…  – suttogtam magamnak két öklendezés között, csak a szemem sarkából bámultam Fraserre. – Nem talált el az átok?  – kérdeztem remegő hangon és eltűrtem a hajam az arcomból, mikor újra felegyenesedtem.
 


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Aiden Fraser - 2020. 11. 29. - 22:18:54
i'm not the same kid
from your memory


(https://data.whicdn.com/images/91456369/superthumb.jpg?t=1387299355)
2001. december 2.
style (https://i.pinimg.com/236x/73/73/0f/73730f1775e761b75c2bb0e1134a41da.jpg)



Ki a franc ez a fickó?
Ellenségesen bámulok a rideg, őrült fénnyel csillogó szemekbe, ahogy hátrébb tolom Jaspertől. Sosem kifejezetten érdekeltek az emberek, az, ha veszélyben vannak... nem vagyok az a típus, aki gondolkodás nélkül felsegít egy megbotlott idegent az utcán, vagy bármi ilyen szarság. Egyszerűen csak mert nem érdekel... nem érdekelnek az emberek, magamon kívül senki nem érdekel. Flynnel sincs ez sokkal másképp. De mégis... Ahogy a fickó tekintetét figyelem, amelyben tisztán megcsillan, mennyire bántani akarja a mögöttem állót, ráismerek a helyzetre. Nem pillantok Flynn irányába, de még így is észlelem a szemem sarkából, ahogy a kirakat üvegéhez simul és nem mozdul... és a lelki szemeim előtt látom magamat, amint a saját véremben próbálok arrébbkúszni Feryll kegyetlen nevetése elől. Ő veszélyes volt és halálos... nem csak fenyegetett, hanem félholtra átkozott, de azért biztosra ment, hogy ne haljak meg. Mert ő élvezte azt, hogy időről-időről visszajöjjön és követelje a bosszút, amiért ellenálltam a szavának azon a napon...
Mélyen beszívom a levegőt, és kicsit megingatom a fejemet, de mégsem vágom hozzá az alakhoz az első átkot, ami eszembe jut. Akármennyire is jól esne, nem akarok ennél is jobban belefolyni Flynn életébe... majd legfeljebb akkor, ha megkér rá. Ez a forma amúgy sem tűnik túl nehéz ügynek... túlságosan elborítja az agyát az őrült köd.
– Tűnj el… tűnj el… – hallom Flynn remegő hangját a hátam mögött. A fickó újra csak nekifeszül kicsit a pálcámnak, mintha a "tűnj el" volna a hívószava, de én nem mozdulok.
- Tényleg az utca közepén akar jelenetet rendezni? - mordulok felé. Még mindig olyan, mintha szinte észre se venne... csak Flynnt bámulja azokkal az undorító, véreres szemekkel. Aztán egyszercsak hátrébb lép magától, majd felém kapja a fejét.
– Osruptum – löki felém az átkot, én pedig még szerencse, hogy amúgy is őt céloztam a pálcámmal, hiszen így ki tudom védeni, de mire visszatámadnék, ő már eltűnt. A francba! Pedig ezután szívesen nekimentem volna.
Halkan kifújom a levegőt, ahogy azért még egyszer körbenézek, de az utcára hamar visszaszáll ugyanaz a nyugalom, mint egy pillanattal ezelőtt. Visszafordulok Flynn felé, de először nem szólalok meg. Hagyom, hogy rendezze magában, hogy hányjon... vagy akármit is csináljon, csak visszacsúsztatom a pálcámat a helyére. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen szálai vannak a háttérben... nem olyan srácnak tűnik, mint akit csak úgy meg akar ölni valami őrült fazon a sarkon.
– Minden oké… – Túlságosan ismerős ez az egész, még ha nem is mutatom jelét. Nem mintha megsajnálnám, vagy elkezdenék szimpátiát érezni iránta... egyszerűen csak tudom, milyen ez.
- Már eltűnt... kétlem, hogy visszajönne. Legalábbis egyelőre - lépek kicsit közelebb Flynnhez, és zsebembe mélyesztem a kezeimet. Megvárom, amíg kiegyenesedik, és csak akkor pillantok a szemébe.
 – Nem talált el az átok? – kérdezi, mire megingatom a fejemet. Ugyan már... még azt is megkockáztatnám, hogy be volt lőve valamivel a fickó. Valószínűleg akkor sem talál el, ha valamivel lassabbak a reflexeim.
- Nem, ne aggódj. - Az üvegen át bepillantok az üzletbe, ahol a boszorkány fel-le járkál, valószínűleg semmit nem vett észre az egészből. - Szóval valaki meg akar ölni, Flynn? Eddig nem is említetted.
Szavaim ellenére, az alapvetőtől eltekintve nem sok gúny húzódik hangomban. Sőt, még vetek is egy firtató pillantást felé, annyira sápadt ugyanis, hogy kicsit tartok tőle, mindjárt tényleg lehány.
- Ki volt ez? - kérdezek rá végül. Felesleges lenne megkérdeznem, jól van-e... ugyanis süt az arcáról a válasz.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Jasper Flynn - 2020. 12. 01. - 17:19:22
ajándékvadászat

(https://i.pinimg.com/564x/0c/82/5c/0c825c66bb7afd2b876e16795f9ad655.jpg)

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Alig álltam a lábamon. Éreztem, ahogy kavarog bennem ezer meg ezer érzés, s rám talál az émelygés. Nem akartam, hogy Fraser ilyennek lásson… ilyen gyengének és törékenynek, de valójában az ő véleménye érdekelt a legkevésbé. Talán kezdtünk megbarátkozni egymással, már csak a különös rokonság révén is, de nem zavart, ha elkönyvel valami idiótának.
–  Már eltűnt... kétlem, hogy visszajönne. Legalábbis egyelőre – mondta, mintha meg akarna nyugtatni. Nem sok oka volt persze rá, nem bántam jól vele, végig piszkáltam a boltban is és súlyosan kihasználtam azért, hogy ne keverjem magam kellemetlen helyzetbe.
Felpillantott rá, láttam, ahogy a zsebeibe teszi a kezét. Én pedig szép lassan, a kirakatra tenyerelve felegyenesedtem a rosszul létből. Erre is megszédültem egy egész kicsit, éreztem, amint a világ megbillen velem közben, de igyekeztem nem engedni neki, hogy a hideg macskakövek felé húzzon.
– Húzzunk el, mielőtt visszatérne… – suttogtam kicsit remegő gyomorral. A tekintetem önkéntelenül is arra vándorolt, ahol korábban még Vincent ácsorgott annak a reményében, hogy esetleg bosszút állhat rajtam. – Nem akarok balhét… minden tele van aurorokkal… – magyaráztam és megigazítottam magamon a szövetkabátot, hogy úgy fessek, mint akinek az égvilágon kutyabaja sincs. Csak ezután pillantottam Fraserre, ellenőrizni akartam, hogy rendben van-e. Tanultam az átokról, amit felé küldött… sötétvarázslat, olyasmi amiből nagyon nehéz meggyógyítani a csontokat. Az általános módszerek nem is igazán alkalmasak rá.
– Nem, ne aggódj.
Nem bántam, hogy nem kevertem még egy embert bele ebbe a hülyeségbe. Akármennyi is az életem része volt, be kellett látnom, hogy nem volt több egy beteg elme agyszüleményétől… értelmetlen bántás az egész. Sokáig elhittem, hogy megérdemlem, mert gyerek voltam, de azok az idők már olyan távoliak voltak.
– Szóval valaki meg akar ölni, Flynn? Eddig nem is említetted. – Kezdett bele a kellemetlen témába… meglepő módon nem gúnyos stílusban. De mindegy, ha úgy is kérdezte volt, mintha a legundorítóbb titkomat tudta volna meg, kénytelen voltam magyarázatot adni. Még is csak belépett a pálca elé, amit rám szegeztek. Nem voltam sosem a tisztesség mintapéldánya, de úgy éreztem, hogy ezt megérdemli. – Ki volt ez?
Nyeltem egyet. Nem volt nehéz beszélnem erről… valahogy mióta Cassennel megosztottam a dolgokat, sokkal könnyebb volt. Csak megszorítottam a papírzacskó fülét egy kicsit, ahogy lepillantottam.
– Ezt kérlek, ne említsd Cassennek, már így is halálra aggódja magát emiatt… – Sóhajtottam egyet és szép lassan elindultam a macskaköves úton, intve Frasernek, hogy kövessen. Jót tett egy kis mozgás a majdnem ájulást követően. Meg kellett mozgatnom az elzsibbadt tagjaimat. Elhaladtunk a következő kirakat mellett, míg előrángattam a cigimet és először Frasernek kínáltam a doboz tartalmát, csupán ezután gyújtottam rá. Ahogy a füst kiszökött az ajkaim között, úgy éreztem végre kicsit megnyugszik minden, addig pattanásig feszülő, idegszálam.
– Vincent a neve és ahogy sejtheted nem éppen normális – kezdtem bele. Őszintének kellett lennem. – Anyám termékenykségi problémákkal foglalkozik, a feleségét kezelte, de a nő belehalt a vetélésbe. A fickó elmélye megborult és azóta nem száll le a családomról.. gyerekkoromban egyszer… nyomot  hagyottrajtam. Valószínűleg azt hiszi, hogyha engem tönkre tesz, akkor anyám is szenvedni fog…


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Aiden Fraser - 2020. 12. 04. - 20:27:01
i'm not the same kid
from your memory


(https://data.whicdn.com/images/91456369/superthumb.jpg?t=1387299355)
2001. december 2.
style (https://i.pinimg.com/236x/73/73/0f/73730f1775e761b75c2bb0e1134a41da.jpg)


Látom Flynnen, mennyire felzaklatta ez az egész találkozó. Igazából nem lep meg... Sőt, egy kicsit magamat látom benne, azt az fiút, akire Feryll először törte rá az ajtót. Meg másodszor... aztán egy idő után már számítani kezdtem rá, már nem rémített meg annyira. Olykor elbíztam magam, azt kántáltam magamba, hogy én erősebb vagyok, fiatalabb és ravaszabb, nem győzhet le... aztán megint ott hevertem összetört csontokkal. Egy kicsit megborzongok a gondolatra... azt hiszem, senkitől nem fogok úgy félni soha, mint ahogy tőle tartottam. Egyszer legyőztem, az igaz... de ha most elém állna, én is ugyanúgy összetörnék tőle, mint Flynn.
– Húzzunk el, mielőtt visszatérne… – Biccentek a szavaira, bár akaratlanul is eszembe jut az, hogy vajon mennyit számít az, hova megyünk? A fickó úgy tűnt, pontosan tudja, merre fogja megtalálni Jaspert. – Nem akarok balhét… minden tele van aurorokkal…
- Bezzeg akkor nincs itt egy sem, amikor rádtámad egy elmebeteg... - jelzem meg. Persze, az aurorok mindig is haszontalanak voltak. A Roxfort is tele van velük, és minek? Ha valami olyan történik, ők inkább elfordulnak és behunyják a szemüket, csak hogy ne kelljen közbelépni. Vajon mit tett volna vele a fickó, ha nem vagyok itt, és senki nem hajlandó közbelépni a járókelők közül sem?
Ahogy elindulunk, visszacsúsztatom a zsebembe a kezeimet a hideg ellen, hópelyhek szállnak az arcomba. A lábnyomokat hamar újabb réteg hó mossa el, olyan hevesen kezd esni.
– Ezt kérlek, ne említsd Cassennek, már így is halálra aggódja magát emiatt… – mondja Flynn, közben pedig előveszi a zsebéből a cigarettásdobozt. Ahogy felém biccenti, kihúzok belőle egy szálat, hogy aztán ajkam közé is dugjam, de ezúttal a pálcámmal gyújtom meg, nincs kedvem az öngyújtómnak könyörögni ebben az időben. Ahogy felszáll a dohányfüst az arcomba halkan sóhajtok egyet, az izmok kicsit kiengednek hátamban.
- Tőlem nem tudja meg - vonom meg a vállamat. Csak utána biccentek felé, ahogy beszélni kezd.
– Vincent a neve és ahogy sejtheted nem éppen normális. Anyám termékenykségi problémákkal foglalkozik, a feleségét kezelte, de a nő belehalt a vetélésbe. A fickó elmélye megborult és azóta nem száll le a családomról.. gyerekkoromban egyszer… nyomot  hagyottrajtam. Valószínűleg azt hiszi, hogyha engem tönkre tesz, akkor anyám is szenvedni fog…
Tényleg vannak még beteg elmék a világon... persze nem mondom, tudom milyen az, amikor az ember teljesen belesavanyodik egy szerette elvesztésébe. Pontosan tudom, milyen ez... és muszáj találni valakit, akit hibáztathatsz, akit megbüntethetsz, mert azt hiszed, úgy könnyebb lesz.
- Jelentettétek a Minisztériumnak? - kérdezek rá. Nem mintha bármibe is nézném... de ez a helyes eljárás ilyen esetben, nem? Igazából fogalmam sincs... Halkan sóhajtok egyet, egy kicsit habozva, mielőtt folytatnám... aztán mégis megszólalok. - Tudom milyen az, amikor a nyomodban vannak... nagyon is tudom - csendesen szívok a cigarettából. - Egyszer kénytelen vagy ellene fordulni és felvenni a harcod, ha véget akarsz vetni neki. Tudom, hogy nem könnyű... de senki nem tud véget venni ennek az őrületnek helyetted.
Felé lesek mégegyszer, aztán inkább visszafordulok előre. Amíg leég a cigi, pont kiérünk a tömegből, utána fordulok csak Flynn felé újra, ezúttal már lazábban, és a pálcámat is előhúzom, hogy hoppanálhassunk.
- Visszakísérjelek a kollégiumig? - kérdezem. Nem tudom, ő tud-e hoppanálni... nekem meg nem különösebben nagy megterhelés.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Jasper Flynn - 2020. 12. 07. - 10:10:24
ajándékvadászat

(https://i.pinimg.com/564x/0c/82/5c/0c825c66bb7afd2b876e16795f9ad655.jpg)

2001. december 2.
Fraser
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Bár egyetértettem Fraserrel, azért örültem, hogy még sem keveredtek ide az aurorok. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam, hogy elővegyék az ügyemet és megijesszék az anyámat. Így is pont elég bűntudata volt miattam… pedig aztán végképp nem ő tehetett arról, hogy Vincentnek elment a józan esze.
Egyszerűen nem akartam még csak gondolni sem erre az emberre. A testem azonban még mindig remegett, érezve, hogy ami történt csupán a veszélyt jelezte megint. A számba gyömöszöltem séta közben a cigarettát újra és újra, ahogy füst távozott a szép lassan, megnyugodtak az idegeim is. Most pontosan erre volt szükségem, a hideg levegőre és a dohány kesernyés ízére.
– Jelentettétek a Minisztériumnak? – kérdezett rá aztán.
Egyelőre csak bólintottam. Tudtam, hogy a kérdésére bővebb választ kell majd adnom, de igazából ez már egy annyira régi történet volt… kellemetlen lett volna felidézni újra az apró részleteket, amik tüskeként most is ott ültek a lelkemben.
– Tudom milyen az, amikor a nyomodban vannak... nagyon is tudom. Egyszer kénytelen vagy ellene fordulni és felvenni a harcod, ha véget akarsz vetni neki. Tudom, hogy nem könnyű... de senki nem tud véget venni ennek az őrületnek helyetted.
Fraser szavai kicsit megráztak. Azért, mert igaza volt és én ezt már nagyon is régóta tudtam. Előbb-utóbb meg kell küzdenem rendesen Vincenttel, talán komolyabban is, mint amit most el tudok képzelni. Ebben a harcban vagy ő, vagy én maradok állva, egyébként soha nem lesz nyugtom tőle, pedig mindennél jobban vágytam rá. Csak  Cassennel akartam törődni, tanulni, új életet építeni. Nem volt szükségem Vincentre és Beara, mint valami régi árnyékokra, amik üldöztek.
– Amikor először tett bennem kárt anyámék azonnal jelentették a Minisztériumnak. Az aurorok nem találtak rajta fogást, valahogy mindig megúszta az Azkabant… ezért van most is a nyomomban. – Mondtam és eldobtam a csikket, ahogy szép lassan elfogyott, mi pedig szép lassan kiértünk a tömegből. – Azt hittem, Elliot elmondta neked, hogy Vincent legutóbb Cukormáznál látogatott meg engem… és Cassent is. – Tettem hozzá, mert úgy tűnt, semmit sem sejt a dologból. Persze az ő dolguk, hogy mikről beszélgetnek odahaza… de talán, ha szóba is került az már azért tényleg sok héttel ezelőtt történt, esélye sem volt.
– Visszakísérjelek a kollégiumig? – kérdezte aztán.
Elvigyorodtam kicsit. Azért ennyire nem tört meg a dolog, de kedves volt tőle, hogy egyáltalán felajánlotta. Hirtelen hálát éreztem, amiért éppen most itt volt velem. Az pedig, hogy megértette a gondomat, csak még többet segített. Nem csak neki, Elliotnak is hálás voltam, amiért ezek ellenére Cassent nem próbálta meg elválasztani tőlem. Tudom, hogy veszélyt jelentek rá Vincent miatt… de tőle is megértést kaptam.
– Köszi, megoldom. – válaszoltam és kezet nyújtottam felé, hogy egy szorítással vegyek tőle búcsút. – Tudod, Fraser, örülök, hogy egy családba kerültünk. – Tettem hozzá, majd még egyet biccentve hátra léptem, hogy hoppanáljak. Talán túlzás volt minket még családként említeni, de én nem terveztem már hátra lépni és azt mondani, nem kell ez. Cassen nélkül már tényleg nem tudtam elképzelni és nem is terveztem.

 
KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 12. - 18:12:26
◂apának lenni…▸
2002. október 17.
(https://i.pinimg.com/564x/d8/38/59/d83859c3e927940457ae00e0a6b96de3.jpg)
◃ l u l u ▹
fine, make me villain

style:  for a cold day (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: paint it, black (https://youtu.be/O4irXQhgMqg)

Néha csak bámultam ki az ablakon és azt hittem őt látom… őt. Az anyámat, pedig igazából csak Lulu volt kint az udvaron. Még mindig nem szoktam meg a jelenlétét, hiába foglalkoztam vele annyit nyáron, hiába döntöttem úgy, hogy megmentem az anyjától, képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy biológiailag bármi közöm lehet hozzá. A sötét tincsei, a szúrós pillantása mégis az anyámat idézték. Csak egy félázsiai kölyök, Elliot, amilyen te is voltál. Semmi másban nem hasonlít az anyádra, vagy éppen hozzád… – győzködött a hang, én pedig próbáltam bízni benne.
Most még is, ahogy az utcán sétáltam vele, csakhogy az őszi szünetét apa-lánya programmal töltsük, belém hasított a felismerés. Továbbra sem volt hajlandó bevenni az elmém, hogy a gyerekem volna. Valahogy mégis szerettem. Fontos lett és ő nem ítélkezett úgy, mint Ada azért, mert Aidennel összeházasodtunk. Nem kellett neki magyarázkodnom, hogy miért akarok a válás után is boldog lenni. Egyszerűen nem kellett előle titkolnom azt, aki lettem Aiden mellett. Talán mert ő úgy ismert meg.
A Mágus tér macskaköves valójában fogadott ezen a szombati napon is. A korábbi eső nyomai még megcsillantak az impozáns kövezeten, de legalább már nem szakadt a nyakunkba semmi. Sőt, ami azt illeti a kellemetlen hűvös levegő ellenére, úgy tűnt, hogy odafent a szürkeség mögött kitalál sütni a nap is. Ilyenkor élveztem. A nyári forróságot egyenesen gyűlöltem, mert gyakran az ájulás kerülgetett. Az őszi napsütés viszont más volt. Egy egészen kicsit végig cirógatott és felmelegített annyira, hogy éppen jól érezzem magam. Így hát egy pillantást vetettem a felhőkre, hátha szíveskednének teljesen félre vonulni.
– Egy nagyon különleges helyre viszlek.  – Mondtam Lulunak.
Tudtam, hogy nem nőtt fel gazdagságban, hogy még talán annyira sem volt meg mindene, mint nekem annak idején. Ezért kényeztetni akartam, mert megérdemelte, na meg talán is megérdemeltem, hogy elkapva az Anchante Mademoiselle tulajdonosát, egy bizonyos Mimit, szert tegyek az értékes tűpárnájára. Kölcsönösen jó helyzet volt ez mindenkinek… na jó, talán Mademoiselle Miminek nem, aki minden bizonnyal a mai napon rablás áldozata lesz.
Fel sem merült bennem, hogy esetleg rosszul süljön el a dolog. Tapasztalt tolvaj voltam, bár a legtöbbször nem finomkodtam, csak kinyújtottam a kezemet és elvettem, amit akartam – az sem zavart, ha vér folyt érte. Ebben az esetben viszont óvatosabban kellett eljárnom, nem csak azért, mert akkor többé nem hozhattam ide Lulut… hanem mert nem akartam címlapra kerülni, mint „Nathaniel Forest ex-kínai ringyója tolvajkodott.” Elhúztam a számat a gondolatra, majd átkarolva Lulu vállait vezettem a kis utcába, ahonnan az üzlethelyiség nyílt.
– Ez az egyik legelőkelőbb varázsló üzlet. – Meséltem neki és belöktem az ajtót, hogy aztán magam elé engedjem. Pontosan tudtam, milyen hatással van ez a hely arra, aki először lép be rajta. A csillogás, a pasztel színek… és persze az azokból áradó luxus érzés lehengerlő tudott lenni. Egészen így éreztem magam, mikor először jártam a Guccinál.
– Bármit válaszhatsz. Muci fizeti.  – közöltem és elvigyorodtam, ha találkozott a tekintetünk. Még a kabátom zsebét is megpaskoltam, ahol a pénztárcám lapult, benne a tetemes mennyiségű galleonnal. – Nézz csak körbe...  - Tettem hozzá, aztán a tekintetemmel már Mimit kerestem... de helyette egy nagyon édes, bézs színű, rózsaszín masnikkal díszített rugdalózót pillantottam meg. Lulunak még nem említettem meg a kishúgát, mert... nem tudom. Egyszerűen csak nem jöttel el az ideje, de most olyan önfeledten rohantam oda a ruhadarabhoz, mintha erre nem is emlékeznék és arra sem persze, hogy miért jöttem ide. – Merlinre! - Fogtam a kezembe és csillogó szemekkel bámultam rá, meg sem hallva, hogy Mimi odalépett mellénk és félig franciául karattyolt valamit.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Lola Miller - 2021. 10. 15. - 20:40:37
Best day ever
2002. október 17.

(https://i.pinimg.com/236x/2c/ee/b3/2ceeb3313abe038c568f692be656afa6.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c6/75/eb/c675eb31436ceeac21920cf428e8ef8f.jpg)


Kérdezte valamelyik gyerek egy másik házból, hazamegyek-e a szünetre, én meg, nem látszott ugyan, de nehéz kérdés volt, úgyhogy majdnem bambán pislogtam vissza. De csak majdnem.
– Közöd?
Jó, hát nem kedves válasz, de ezt minden kérdésre csípőből el lehet sütni, amire hirtelen nem tudnám a választ, szóval sajnos ez jött. Inkább, mint hogy gügyén bámuljak. Inkább nem kedves leszek, mint bamba. Aztán amíg a másik értetlenül meredt rám, én meg felsőbbségesen farkasszemeztem vele, magamban átgondoltam, miért is kellett ezt mondanom.
Főleg azért, mert a korábbi értelemben vett “haza” már nem igazán volt haza. Nem is oda mentem, Camden mélyére, bár az is napirendi ponton volt, hogy azért meglátogassam Mayát. De most Elliotékhoz mentem. És alig vártam. Hiába csak egy pár hetet töltöttem el náluk… A Hamutartóban tényleg, tök jó volt. Nem csak azért, mert volt kaja, meg tiszta víz, meg ki lehetett menni játszani a kertbe anélkül, hogy megpróbáltak volna ellopni… Bár az se volt rossz. De volt valami furcsa, ezeken túlmutató biztonságérzetem, ha ott voltam. Nem tudom, otthonnak nevezzem-e, mert ki tudja, meddig tart, vagy hogyan is van ez az egész, de alig vártam az indulást, hogy ott legyek, a találkozást Elliottal, szóval minek is bonyolítsam?
– Aha. És te?
Huncutul mosolyodtam el, a másik meg megnyugodott, hogy csak poénból voltam tuskó.

*
Jó volt kimenni az utcára, elfogott a szabadság érzése. Nem mintha régebben nem kóricáltam volna a városban, de egyrészt sose éreztem ennyire kockázat nélkülinek, mint most, hogy megbízható felnőttel jöttem, másrészt meg London mágikus részein nyilván akkor még nem jártam. Izgalmasnak ígérkezett felfedezni, és így, hogy Elliot kísért, egészen meg is voltam nyugodva.
– Egy nagyon különleges helyre viszlek.
– Még nem vagyunk ott?
Engem már az a kis eldugott tér is lenyűgözött, ahol most voltunk. Jó, persze a világért nem mutattam volna, hogy ámuldozom, de azért csak körbenéztem a puccos boltok között, legalább a szemem sarkából. Ez jobb helynek tűnt, mint akármelyik pláza, ahol életemben jártam. És még az is lehet, hogy ki is fogjuk fizetni, amit kinézek magamnak.
Somolyogva lépegettem Elliot mellett, és kihúztam magam, hogy úgy csináljak, mint aki pontosan idevaló. A camdeni sikátorok sötétsége belém ivódott már annyira, hogy levetközni sose tudjam, és ha külsőre meg is változom, azt a feketét kipislogni a szememből biztosan nem fogom soha.
Elliot átkarolt, én meg igyekeztem nem meglepődni. Csak lazán…! Olyan kellemes volt így, de még most sem tudtam teljesen megszokni. Pedig az eszem tudta, hogy ez bizonyos családokban tök normális. Szóval hagytam, hogy bekormányozzon a kis utcába, meg azon belül is abba a boltba, amit kívülről meg se néztem igazán, hiába láttam, még mindig azzal foglalkoztam, hogy milyen érzés is, ha az ember felett atyáskodnak.
– Ez az egyik legelőkelőbb varázsló üzlet.
– Cuki.
Csak ennyit böktem ki csendesen, szűkszavúan, de csak azért, hogy ne kezdjek kislányos sikítozásba ott a bolt küszöbén. Még mindig kicsit gyanakvóan álltam a dologhoz, de elrontottam, mert körbe néztem a boltban. Elbűvölt a selymes anyagok hullámzása, a kristálygombok, nemesfémes csatok csillogása, de még a puha, süppedős szőnyeg is, amire ráléphettem. Aztán elbotlott a tekintetem az egyetlen, innen számomra kicsit elütő látványon - egy tükrön, amiben magamra bámulhattam vissza. Egész alakos, csicsás keretes cucc volt, Elliot is ott volt benne, de ő elegáns volt, meg kifinomult, meg minden ilyesmi. Én meg…
Én meg rohadtul kihúztam magam, és megigazítottam az amúgy makulátlanul álló frizurámat, aztán keresztbe fontam a kezeimet.
– Nagyon előkelő hely, tényleg.
Nem tudtam, miért hozott ide Elliot, de voltak sejtéseim, csak a legtöbb kapcsán volt bennem némi hitetlenkedés. Olyan jó dolgom volt náluk, hogy már majdnem elkényeztetett is lehettem volna, de azért az eszem biztonsági okokból kerített egy olyan lehetséges indokot, miszerint mi azért vagyunk itt, hogy vegyünk valamit Elliotnak. Nem volna baj az sem, már azért hálás vagyok, hogy elhozott magával a mágikus világba. Hát még, egy ilyen üzletbe...
Szóval kicsit hagytam kilátszani a lelkesedésem, és rámosolyogtam. Erre elszabadította a fenevadat.
– Bármit válaszhatsz. Muci fizeti.
Ahogy elvigyorodott, és megcsörgette a pénztárcáját, csak kicsalt belőlem egy borzasztó nívótlan, ámuldozós szájtátást. De sebaj, talán nem vette észre nagyon, mert ez a bárgyú pofa hamar fordult lelkesen sátáni somolygásba.
– Jól meggondolta ezt? Túl jó arc ez a Muci, nem?
Színpadias aggodalommal csóváltam meg a fejem, még mindig Elliotot figyelve, egyrészt azért, mert azt kutattam az arcán, hogy nem vicce-e esetleg, másrészt meg azért, mert ha újra az árura nézek, félő, elszabadulok, és azt is elfelejtem, hogy itt van.
– Nézz csak körbe…
– Biztos...? A jó szíve lesz szegény Muci veszte – mondtam, de azért tudtam, hogy Elliot legalább épp annyira benne van ebben, ha nem jobban.
Bár elkezdtem nézelődni, de valahogy még Elliot mellett vitt a lábam. Onnan pislogtam egy bézs színű utazó-talár/kabát szerűségre, ami egészen idézte az idei Burberry kollekció hasonló, őszi darabját, csak egy kis mágikus világ-beütéssel. Már majdnem arra is kanyarodtam, de Elliot felkiáltott.
– Merlinre!
Először azt hittem, látja, mit bűvölök, de ahogy elstartolt mellőlem, rájöttem, hogy csak kiszúrt valamit. Nagyon furcsán örömködött, egy nagyon babás izé felett. Félrebillentett fejjel álltam meg felette, hol a cuccra, hol rá nézve gyanakodón.
– Ez… édi. De nem hiszem, hogy van a méretemben – sajnálkoztam eltúlzottan. Jó, gondolom, hogy nem nekem nézte. Jó ég, remélem nem…
– Kinek lesz kisbabája? - kérdeztem csevegős hangnemben, de hamar megszakított minket a mádám, vagy ki a csuda itt a főnök. Olyan monológot lenyomott, hogy csak lestem. Nagyjából semmit se tudtam franciául, csak azt, hogy oui, meg hogy vulé vukusé moá de egyiket se mondta, szóval Elliotra sandítottam kérdőn. Próbáltam igyekezni, hogy ne tűnjek aggodalmasnak, pedig hát még az is lehet, hogy el akar engem innen küldeni? Csak nincs a homlokomra írva, hogy nem vagyok aranyvérű, vagy mi a szösz ami itt minden másodiknak olyan marha fontos a varázsvilágban. Vagy ezért elküldhetnek innen? Ki tudja...






Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 18. - 17:42:45
◂apának lenni…▸
2002. október 17.
(https://i.pinimg.com/564x/d8/38/59/d83859c3e927940457ae00e0a6b96de3.jpg)
◃ l u l u ▹
fine, make me villain

style:  for a cold day (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: paint it, black (https://youtu.be/O4irXQhgMqg)

Egészen különleges volt ez a kapcsolat köztem és Lola között. Volt benne valami szülő-gyerek kötelék, de annál azért tovább mutatott. Inkább mondtam volna magam egy nagyon jó nagytesónak, aki képes érte felelősséget vállalni, de közben barát is inkább. A bizalmasa akartam lenni, akivel megoszthat bárkit, akitől nem kell félnie vagy aki elől nem kell titkolnia semmit. Egyszerűen csak egy támasz akartam lenni, valaki olyan, aki az én szüleim nem tudtak nekem lenni. Talán azért, mert én magam sem hagytam. Lulu talán dacosnak tűnt, túl felnőttesnek, de a nyomomba sem ért rosszalkodásban, ő elvégre még csak a közelében sem volt, hogy kicsapassa magát a Roxfortból – és ha rajtam múlt nem is lesz. Többre kellett vinnie, mint nekem.
–  Cuki. – Jegyezte meg, mikor beléptünk az Anchante Mademoiselle ajtaján. Tipikus kislányos púderszínben úszott minden… de itt-ott egy-egy érdekesebb ruhadarab is felbukkant. Volt bársony, selyem, minden, amit csak kívánhat az ember. Nyilván én nem idejártam vásárolni, de meg akartam mutatni Lulunak azt a világot, amiben én nőttem fel.
– Jól meggondolta ezt? Túl jó arc ez a Muci, nem?
Vállat vontam.
Aiden mindig is túl jó arc volt. Eleinte voltak súrlódásaink, kicsit rajtam vezette le a bánatát, a fájdalmait, a benne dolgozó sötét emlékeket, de ahogy felnőtt és felül kerekedett ezeken minden a helyére kattant. Nem is tudom, hogyan vagy miért lett más ez az egész közöttünk, de már nem akartam megkérdőjelezni, hogy rendben mennek-e a dolgaink. Egyszerűen csak élveztem, hogy többé nem egy sértődős kamaszfiú, aki még egy kapcsolatban is el akarta rejteni az érzéseit… sokkal inkább volt férfi. Készen állt szembe nézni a múltjával, ettől pedig olyan mocskosul szexi lett, mint korábban soha.
Megköszörültem a torkomat, mielőtt esetleg kényelmetlenné válna a nagy álmodozástól a nadrágomat. Arra bíztattam Lulut, hogy nézzen körbe és hozza, ami tetszik neki. Nem is tudom, csak jól esett kényeztetni.
– Biztos...? A jó szíve lesz szegény Muci veszte.
Erre elmosolyodtam. Megnyugtató, hogy legalább egyik lányom kedveli őt. Adával minden annyival nehezebb volt. Számára nem létezett olyan opció, ahol én nem Nathaniel Forest mellett vagyok… csakhogy neki fogalma sem volt, hogy min megyek keresztül vele. Nem értette, hogy mennyiszer bántott – még ha nagyrészt csak szavakkal is.
Már mondani akartam valamit, mikor megpillantottam valamit. Valami elképesztően édeset. Azonnal odasiettem, a kezembe vettem a bársonyos anyagú rugdalózott. Egyszerűen majdnem elolvadtam, amikor a kezembe vettem. Hihetetlen volt, hogy egy olyan apróság lesz hamarosan a karomban, akire az a ruhadarab jó lehet. A szívem hatalmasat dobbant. Egészen a helyzet hatása alá került.
–  Ez… édi. De nem hiszem, hogy van a méretemben – jegyezte meg mellettem Lulu. Nem is vettem észre, hogy ott van. Azt hittem, hogy már a hercegnő ruhák rengetegébe veszett el… hát talán egy kicsit túl hangosan örültem a babaruhának.
– Egy kisbabának néztem. Nem neked, te lüke.  – közöltem és magamhoz öleltem a kis ruhát. Imádtam, hogy olyan apró, olyan elképesztően puha… de még mindig nem igazán tudtam elképzelni magam szülőnek. Ráadásul Aiden kislány lesz… Aidené… Még a gondolattól is nyeltem egyet. Akihez semmi közöd nem lesz… A hang kegyetlenül dünnyögte bennem ezt a mondatot. Nem akartam meghallani, de nagyon is beleégett a tudatomba. Éreztem, ahogy megmérgez és a hegek is lüktetni kezdtek a csuklómon. Még is közelebb vontam megint a rugdalózott inkább.
– Kinek lesz kisbabája?
– Öhm, hát az az igazság, hogy…  – kezdtem, de akkor jött Mademoiselle Mimi. Apró termete ellenére túlzottan is giccsesen festett. A csuklóján pedig ott díszelgett a híres bársony tűpárna a maga vöröses valójában. Benne egy-egy gombóstű arany feje csillant meg.
– Bonjour, drágáim! – köszöntött nagyon akcentusosat. – ’át nem gyönyörű ez náp?– Kérdezte széles mosollyal és megpaskolta Lulu vállát, ahogy mellénk lépett. – Épp most érkezett meg a legújább kollekciónk kislányok részére! – Folytatta fennhangon és Lulunak az egyik fogas felé mutatott. – És urám? Ön egy kisdednek vásárol? Remek döntés, igazi fránsziá bársony. –  Simított végig a kezemben szorongatott rugdalózóra. – Sáját gyermek?
– Igen, a kislányomnak akarok vásárolni. Még nem született meg, de szépen akarom öltöztetni…  – Magyaráztam és közben a tűpárnát bűvöltem a tekintetemmel. Mimi meg már azon fáradozott, hogy valami újabb ruhadarabot vegyen elő. Hát én kinyújtottam a kezem és rámarkoltam a tűpárnára, mire az akkorát sikított, hogy menten vissza is húztam. – Merling valaga! Ez mi volt?  – Próbáltam úgy tenni, mintha nekem semmi közöm nem lett volna a dologhoz. – Mármint Merlin hátsója... bocsánat.  - böktem oda, mikor elkaptam Mimi rosszalló tekintetét.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Lola Miller - 2021. 10. 19. - 12:20:24
Best day ever
2002. október 17.

(https://i.pinimg.com/236x/2c/ee/b3/2ceeb3313abe038c568f692be656afa6.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c6/75/eb/c675eb31436ceeac21920cf428e8ef8f.jpg) 

– Egy kisbabának néztem. Nem neked, te lüke.
– Aki mondja! – húztam ki magam fennsőbbségesen, és még a nyelvem is durcásan kinyújtottam, de aztán elvigyorodtam. – Jó, gondoltam.
Néztem, ahogy Elliot elveszik az anyag tapogatásában, meg a kis fodrokban, meg ahogy nyilvánvalóan közéjük képzeli a pici illetőt, akié majd a ruha lesz. Eszembe jutott, vajon nem kár-e, hogy nem tudott rólam? Talán tizenegy évvel ezelőtt nem varázsolták volna még el így a babák. Talán mérges lett volna Mayára? Ki tudja.
– Öhm, hát az az igazság, hogy…
Furcsálltam a zavarát, és nagyon is kíváncsi lettem volna, mi az igazság és az miért kell ilyen köntörfalazva forrókásaként kerülgetni. Támadt egy halovány, de egyre erősödő balsejtelmem, mert egyértelmű volt, hogy valamit akar is mondani, de tart is tőle, hogy elmondja.
– Bonjour, drágáim! ’át nem gyönyörű ez náp? Épp most érkezett meg a legújább kollekciónk kislányok részére!
Futólag arra pillantottam, amerre a mádámö mutatta, és közben az orrom alatt épp csak alig hallhatóan morogtam, hogy tudod, hogy a kislány... Azért megakadt a szemem, megint ott volt előtte az a kabi, amit kiszúrtam, vagy talár, vagy mi is az, szép drapp és kockás színben és messziről is nyilvánvalóan csodás anyagból. És volt ott még sok minden más is, csábítóan sikkes és minden mindenhez passzoló darab… D1e Elliot, meg a babaruha, meg a fura zavara itt volt, szóval nem mentem sokkal messzebb, hanem keresztbe font karokkal hallgatóztam tovább.
– És urám? Ön egy kisdednek vásárol? Remek döntés, igazi fránsziá bársony. Sáját gyermek?
– Igen, a kislányomnak akarok vásárolni. Még nem született meg, de szépen akarom öltöztetni…
Hogy ne essen az állam a padlóra, elegánsan megtámasztottam a csuklómon, mintha az egyik karomra könyököltem volna a másikkal. A boltos elkezdett matatni a ruhaállványon, Elliot meg valamiért odanyúlt a nő másik kezéhez. Ott volt valami… Karkötő? Ilyen tüskés izé. Csak nem azt akarta lekapni onnan? Aztán egy sikítás hozta rám a frászt, úgyhogy most már mindkét kezem a szám előtt volt, nehogy elsikítsam magam én is, kontrázva a tüskés izével. Meg még mindig féltem kinyitni a szám, nehogy elhagyjam az állam.
– Merling valaga! Ez mi volt? Mármint Merlin hátsója... bocsánat.
Különös volt, hogy Elliot a tűpárna után matatott, most meg ez. A nő meg elég csúnyán nézett.
– Elnézést…
A tenyereim takarásából dünnyögtem, mintha én sikítottam volna az előbb, és még próbáltam volna visszatartani. Aztán leengedtem a kezeimet.
– ...De hát így kell megtudnom, hogy lesz egy kistesóm?
Direkt színpadiasan adtam elő a dolgot, de valójában a szívem is tényleg a torkomban dobogott hozzá. Hát ezért aggódott? Talán mert tartott tőle, hogy ha elmondja, féltékeny lennék. Pedig miért is lennék. Csak érkezik a családjába egy újabb kislány, akiért már most rajong nyilván, és aki pici, pufi, elbűvölő, rózsaszín kis izé lesz, akibe nyilván bele is van kódolva, hogy amíg magatehetetlen magaalárottyantó bömbölőbomba, addig a cukiságával éljen túl. Én meg… Tőlem meg tartani kell, hogy majd féltékeny leszek. Hát mit? Azért se leszek. Nyeltem egyet. A képemmel nem tudtam mit csinálni, kamuból megpróbálhattam volna kicsikarni egy “jajdeszupi” mosolyt, meg nyálasan édelegni, de úgyse ment volna, még rosszabb is lehetett volna tőle a helyzet. Szóval ahelyett komoly maradtam, és eldöntöttem, ha valami Elliotnak fontos, akkor az nekem is legyen inkább fontos.
– Elmondhattátok volna hamarabb is. Miért csak most…
Kikerekedtek a szemeim. Mert hirtelen leesett, hogy hát Elliot Aidennel van. Persze, a mágia útjai kifürkészhetetlenek, és számomra még pláne azok, de elvileg ők mindketten apukák lehetnek. Na most vagy az van, hogy valami varázslat van a dologban, és a kislánynak két apukája lesz, vagy ha hagyományosabb a dolog, akkor… Akkor lehet, az volt a kockázat, hogy elkottyantom magam.
– Ugye… Aiden tud róla? – kérdeztem halkabban, nem elítélően, mert hát felnőtt emberek, meg hát én szappanoperákon nőttem fel, szóval szeretem is őket, de azért csak képben kellett lennem. Mindegy, Elliot akár az édesapám, akárcsak egy jótevő felnőtt barát, aminek ő örül, annak én is.
 – De jó, hogy legalább én már tudok. Így nem választhatok az új kollekcióból! –  fakadtam ki komolyan. – Olyan ruhát kell választanom, hogy az a kicsiéhez passzoljon, mert az úgy lesz - rohadtul - cuki! – mondtam nyomatékosan tagolva, jelentőségteljesen intve a babaruhák, meg a korombelieknek valók felé.
– És neki amúgy se csak egy darab kell, Elliot, hiszen most alakítod ki a ruhatárát! Ez hatalmas felelősség! Szettet kell venni, hogy minden mindenhez passzoljon, mert mi van, ha ezt megveszed, és nem tudja majd mihez felvenni, mert nem illik a pici zoknikájához, vagy a… a kis főkötőjéhez, vagy mik azok a szalagos kalapkák - magyaráztam tovább mutogatva, egészen belelovallva magam a dologba, és a madamot is nyilván lefoglalva, ahogy egyre több és több kérdésem és kívánalmam került szóba.
– Hadd segítsek! Szívesen segítek, Elliot, muszáj segítenem, egy kislánynál különösen számít, hogy van felöltözve, a ruhái, a kiegészítői, a külső a MINDEN[/ i].
Egészen lelkes lettem a végére, nem fogok édesen nyivákolva ujjongani a babaágy felett… De ha azon a babán pont olyan cucc lesz, mint rajtam, és kábé olyan márkás szerelésünk lesz, mint a (ma)Gucci, akkor nagyon rajongani fogok. Hirtelen máris küldetésemnek éreztem, hogy a születendő kishugom (fél-kishugom, vagy fogadott, mindegy) legyen a világ legmenőbb, legjobban öltözött kiscsaja. De azért a nevét se ártana tudni.
– És amúgy... Hogy fogják hívni?





Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 20. - 18:38:56
 
◂apának lenni…▸
2002. október 17.
(https://i.pinimg.com/564x/d8/38/59/d83859c3e927940457ae00e0a6b96de3.jpg)
◃ l u l u ▹
fine, make me villain

style:  for a cold day (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: paint it, black (https://youtu.be/O4irXQhgMqg)

Lulura pillantottam és elismerően bólintottam, ahogy leengedte a kezeit. Milyen édes kis színész lenne belőle, de a partneremnek semmiképpen nem fogadnám. Nem azért, mert nincs tehetsége, mert láthatóan nagyon is volt, hanem mert neki nem ezt az életet szántam. Érdemelt volna inkább egy palotát, ahol hercegnő lehet vagy legalábbis élhetett volna olyan életet. Ezért kellett az, hogy a Roxfortban maradjon és végig csinálja úgy, ahogyan nekem sosem sikerült. Talán mindig is erre voltam ítélve, hogy ne illeszkedjek be sehova, hogy ne legyen jövőm… de Lulu, neki kellett kapnia egy új esélyt az életre, még akkor is, ha nem a legjobb helyre született.
– ...De hát így kell megtudnom, hogy lesz egy kistesóm? – kérdezte.
Nyeltem egy nagyot. Kicsit féltem, hogy egy újabb kislány hisztire nem voltam felkészülve… de nem is tudom, egyszerűen csak nem éreztem, hogy ideje lenne erről beszélni. Egyrészről nagyon korai volt, ezért tényleg kevesen tudták rajtunk kívül, másrészről meg aggódtam a véleménye miatt is. Adától sejtettem, hogy mire számíthatnék… Lulu más volt, nagyon is más.
– Elmondhattátok volna hamarabb is. Miért csak most…
Tudtam, hogy hamarosan muszáj lesz megszólalnom. De a tekintetem visszavándorolt a rugdalózóra, ami olyan tökéletes volt. Meg sem próbáltam elképzelni milyen lesz, de a tudat, hogy ennyire apró… valahogy összeszorult a szívem. Noah-val nem voltam ott, amikor született, mert Nat nem engedett a közelébe. Akkoriban sokat hibáztam, talán tanultam is belőlük… talán nem. Nem. Aligha, hiszen most is ugyanaz az őrült voltam, akinek minden bizonnyal nem kellett volna gyereket vállalnia. Még Aiden is kiakadt, mikor kalandokra akartam vinni magammal a babát… de mit adhatnék én neki? Még csak vérszerint sem lesz közöm hozzá. Sosem fog rám semmiben sem hasonlítani. Az apukája akartam lenni, nagyon is… de közben idegennek éreztem magam. Ezt vajon meg tudná érteni bárki is…
Sóhajtottam egyet.
– Ugye… Aiden tud róla? – kérdezte halkabban Lulu.
– Mármint a gyerekről? Nélküle nehéz lett volna összehozni.  – Válaszoltam és halvány mosolyra húztam el a számat. Hirtelen nem is számított az a hülye tűpárna. Ez egy olyan apa-lánya pillanat volt közöttünk Lolával. – Tudod… nekem nem lehet gyerekem. Aiden intézte azt a részét. – Tettem hozzá, bár továbbra sem akartam lelombozni ezzel. Tény volt persze, hogy Noah-ért annyit küzdöttünk, amit én már alig bírtam a végén. Már kértem Natot, hogy fejezzük be, nem akarom… pont amikor végre összejött. Az a sok bájital, az evés, a sport. Megviselt. Teljesen ki kellett fordulni magamból hozzá.
– Olyan ruhát kell választanom, hogy az a kicsiéhez passzoljon, mert az úgy lesz - rohadtul - cuki!
Lulu lelkesedésére megint elmosolyodtam. Imádtam, hogy ilyen, imádtam, hogy a lányomnak érezem és itt van velem.
– És neki amúgy se csak egy darab kell, Elliot, hiszen most alakítod ki a ruhatárát! Ez hatalmas felelősség! Szettet kell venni, hogy minden mindenhez passzoljon, mert mi van, ha ezt megveszed, és nem tudja majd mihez felvenni, mert nem illik a pici zoknikájához, vagy a… a kis főkötőjéhez, vagy mik azok a szalagos kalapkák – magyarázta tovább. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de örültem, hogy lelkes.
– Aha…  – bólogattam némileg bizonytalanul. Mármint a ruhákhoz volt ízlésem, de fogalmam sem volt, mi az a főkötő és egyéb lánydologok. Persze amitől a legjobban kivoltam az a harisnya. Egy darab zacskó egy nő lábán… mi a faszom szexi abban? Azóta is voltam égve a harisnyakötőizéktől, hogy Esmén láttam egyet.
– Hadd segítsek! Szívesen segítek, Elliot, muszáj segítenem, egy kislánynál különösen számít, hogy van felöltözve, a ruhái, a kiegészítői, a külső a MINDEN.
– Jó, jó, nyugalom. Mimi majd segít neked választani, igaz?  – Pislogtam a kis nőre, aki azonnal oda is lépett mellénk. Azonnal előkezdett készíteni ezt-azt, én viszont a tűpárnára pillantottam megint a csuklóján. Azon agyaltam hogyan hallgattathatnám el, míg lelopom a kezéről. – Remélem Aiden nem borul ki, hogy máris egy halom babaruha lesz otthon… tudom! El fogjuk dugni.  – Tettem hozzá és elvigyorodtam. Aztán én magam is kiválasztottam néhány pár apró zoknit, amik szépen, rendezetten sorakoztak az üzlet kislány részlegén. Valójában egészen élveztem ezt a vásárolgatást és reméltem, hogy férfi létemre azért képes leszek igazi lányként nevelni.
– És amúgy... Hogy fogják hívni?
– Rosie.  – Válaszoltam és aztán hozzátettem: – Mármint Rosemary, csak én Rosie-nak szólítom. – Tettem hozzá és akkor Mimi odanyomakodott Lulu mellé. Ez volt az én alkalmam, hogy amíg neki valami bársony, tüll izécuccokról beszél, elkapjam a csuklóján tartott tűpárnát. Közben a farzsebemből kirántottam a pálcát és a hátam mögött intettem a pálcával egyet. A bolt hátsó részében valami összedőlt, hangosan, csörömpölve, így amikor az ujjaim a párnára simultak a sikoltása elhalt a többi zajban. Egy gyors zsebbe dugás és disaudio után pedig már minden rendben is volt.
– Jáj, a drágá ékszerek! – Visította magas hangon Mademoiselle Mimi.
– Kedvesem, nyugodjon meg, mindjárt helyre hozzuk!  – mondtam és a megmentő szerepében tetszelegve előre szegeztem a lucfenyőpálcát és intettem is, annak reményében, hogy minden a régi pompájában fog hamarosan tündökölni.
– Köszönöm! Köszönöm! Kérem, válasszanak, amit csak akarnak. Mindent féláron adok!


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Lola Miller - 2021. 10. 24. - 06:19:42
Best day ever
2002. október 17.

(https://i.pinimg.com/236x/2c/ee/b3/2ceeb3313abe038c568f692be656afa6.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/c6/75/eb/c675eb31436ceeac21920cf428e8ef8f.jpg)  

– Mármint a gyerekről? Nélküle nehéz lett volna összehozni.  Tudod… nekem nem lehet gyerekem. Aiden intézte azt a részét.
– Jaa…
Nem is az hozott zavarba, hogy itt futólag érintettük a “Hogyan lesznek a babák” témakört, mert azt… Sajnos, az nem titok előttem annyira, mint szerintem kéne. De Elliot mondta is már ezt egyszer, szóval emlékezhettem volna. Ráadásul ahogy mondja....
Az a része csak egy dolog. Még annyiféleképpen lehet a gyereked!
Bátorítóan meglapogattam a karját - mert ahhoz nem kellett lábujjhegyre állnom. Nem akartam, hogy szomorkodjon, és hát céloztam is kicsit például a jelen helyzetre is. Még csak az sem biztos, hogy összeköt minket a genetika, de az egyébként is túlértékelt. Sokkal fontosabb az együtt töltött idő, meg egyszerűen a döntés. Gondolom apának is pont úgy meg kell tanulni lenni, ahogy nekem is szokatlan még kicsit, hogy valaki másnak is a lánya vagyok, aki nem az anyám. De a szándék a fontos, gondolom, a gondoskodásra, a megbízhatóságra, vagy egyszerűen arra, hogy ott legyen a másiknak, hogy engedi, hogy lehessen rá számítani… És ehhez még csak időpont sem számít, a születésekor, vagy később, vagy jóval előtte máris, sosincs rossz időpontban.
Ahogy így végiggondolom, pont ebbe az irányba tartunk. Persze, nem akarok nagyot koppanni, szóval még nem veszek mindent készpénznek, de Elliot ha tudatosan, vagy ha csak úgy szívből, mégiscsak éppen így viselkedett velem.
– Csodálatos apja leszel.
Nagyon komolyan jelentettem ki, mielőtt észbe kaptam volna, hogy a kezemet végülis a kezén felejtettem, cikisen több ideig, mint egy laza és nem nyálas gesztus, szóval gyorsan tovább lendültem, és hadarós dumaáradattal merültem bele az egyik legkedvesebb hobbimba - a ruhashoppingba.
– Jó, jó, nyugalom. Mimi majd segít neked választani, igaz?
A hölgyike is lelkes volt, és elkezdte mutogatni az apró hacukákat, de hát persze, hogy lelkes volt, hiszen jó nagy bevétel forgott kockán. Én viszont szigúan nézegettem, a legkritikusabb, leghisztisebb hozzáállásommal, mert a kis pártfogoltamnak csakis a legjobbat, vagy semmit!
– Nem. Nem! Az sem... Jó, az cuki. Nem, jaj, a keresztbe csíkos kövérít, még mit nem!!! Jó, az a pöttyös, az jó...
– Remélem Aiden nem borul ki, hogy máris egy halom babaruha lesz otthon… tudom! El fogjuk dugni.
Elliotra néztem, és cinkosan visszavigyorogtam rá.
– Az én szobámban tuti nem keresné.
Lelkesen ajánlottam, és ó, de izgalmas lesz! Tetszett a tudat, hogy van egy közös titkunk, és hogy a szobám a Roxfortban tartózkodásom alatt is fontos szereppel bír. Még azon is elgondolkodtam, vajon bánnám-e ha a pici beköltözne oda - de aztán eszembe jutott, nem valószínű, hogy osztozkodnom kell, mert már az én szobámat is csak úgy hozzá toldották a házhoz, nagyjából egy laza csuklómozdulatba került. Hogy én hogy imádom a mágiát… De valószínűleg úgyse leszek ott azoknál az első éjszakáknál, amiken megy majd az a tipikus, filmes bababömbölés.
–  Rosie. Mármint Rosemary, csak én Rosie-nak szólítom.
Nem mondtam, hogy szép név, nem értem rá, de azért helyeslően bólogattam. Nagyon nézegettem a ruhákat, de a madam majd’ félre lökött, úgy nyúlt oda, hogy mutasson nekem valamit, ami csupa tüllfodor meg bársony volt, mint egy pici tütü, és persze, hogy lelkesedtem a minibalerina gondolatától, ezért nem is láttam pontosan, mi történt közben. Csak a nagy zörgésre kaptam fel a fejem. Jó nagy csörömpölés volt, pedig láthatóan a kutya se járt arra.
– Kedvesem, nyugodjon meg, mindjárt helyre hozzuk!
Elliot olyan gyorsan és olyan nyugodtan ajánlkozott, hogy én meglepve vontam fel a szemöldökömet egy pillanatra - én még azon gondolkodtam, hogy mi a jóélet történt. De ő biztos tapasztaltabb, és hát ahol mágia van, ott gondolom történnek ilyen furcsa balesetek. Amik milyen jól jöttek nekünk, mint utóbb kiderült.
– Köszönöm! Köszönöm! Kérem, válasszanak, amit csak akarnak. Mindent féláron adok!
Nem kezdtem örömbömben visongani, az olyan nívótlan lett volna. Egy ördögi, kapzsi félmosolyban nyilvánult meg minden, amit gondoltam, aztán mutogatni kezdtem Elliotnak az összeválogatott baba-és tinilányruha szetteket, az alakuló csodás ruhatárat, ahol minden mindenhez passzolt, és minden a legjobb volt. Furcsa, de ha volt is bennem egy pici aggodalom az első pillanatban azért, hogy esetleg az új kis jövevény miatt számomra már nem lesz annyi hely az életükben, az már egészen elpárolgott. Kezdtem úgy érezni, hogy éppen több hely lett számomra is a kicsi miatt. Egy baba születésekor sosem lehet elég segítő kéz a… környéken…





Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 27. - 10:21:59
◂apának lenni…▸
2002. október 17.
(https://i.pinimg.com/564x/d8/38/59/d83859c3e927940457ae00e0a6b96de3.jpg)
◃ l u l u ▹
fine, make me villain

style:  for a cold day (https://i.pinimg.com/564x/3d/3d/ca/3d3dca77b8225ca93c26d1a6ad717111.jpg) ║ zene: paint it, black (https://youtu.be/O4irXQhgMqg)

Lulu lelkesedése édes volt. Azt hittem, majd inkább borul ki és közli, hogy ő nem akar kistestvért. Valahol megértettem volna, mert egyke volt és egykének lenni azt jelentette, hogy ő a család szemefénye, amit aztán nálunk meg is tapasztalhatott. Aiden is és én is el-lekényeztettük apróságokkal, mert imádtuk... sőt egyenesen rajongtunk érte.
- Az én szobámban tuti nem keresné. - Javasolta, amire persze elmosolyodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg csak egy ötlet, vagy titokban ő is a babaruhákat akarja nézegetni, míg meg nem jön a húga. Igen. Valahol megértettem, én is nagyon vártam Rosie-t... de közben azt sem szerettem volna, hogy Lulu hanyagolva érezze magát. Ez persze vonatkozott Adára, Natra és Noah-ra is, bár őket sokkal nehezebb volt látnom. Nathaniel Forest semmit sem könnyített meg. A viselkedése inkább gátat jelentett közöttünk... képtelen volt újra építeni a bizalmat, amivel legalább a gyerekeinket támogatnánk. Csak sírás, morgás és keserűség volt, ami nem csak nekem, nekünk, de a közös gyerekeknek sem volt jó.
- Jó ötlet. Ott úgyis minden hercegnős elve. - Dünnyögtem halkan és elmosolyodtam, ahogy válogatni kezdett.
Szerencsére a költkezésünk ígérete megtévesztette Mimit is, így a markomba került a tűpárna, aminek visítását elnyelte a mágiával ellátott kabátzseb is. Próbáltam nem arra gondolni, milyen következményei lehetnek ennek még, ha talán észreveszi, inkább a pénzre és a babaruhákra koncentráltam.
- Ézek mind minőségi ányágok - magyarázta az apró termetű, túlzottan is akcentusos boszorkány. Végig simított valamin, amit Lulu tartott a kezében. Én már azt sem tudtam, hogy hol tartunk, miket kapott fel a lányom.
Ezért megvártam, míg közös erővel mindent kiválasztanak. Én magam csak egy pár bolyhos, nyuszis mamuszt vettem a kezembe és azzal sétáltam a kasszához. A végösszeg persze csillagászati volt, de ennyit megért az újdonsült kislányom és Lulu is. Ez a hét, amit otthon töltött a szünet alatt a szórakozásról szólt. Nem is tudom, egy egész kicsit kárpótolni szerettem volna azért, hogy annyira paráztam, mikor felbukkant.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Yoana Bertov - 2021. 12. 24. - 20:42:42
 
London, 2002. december

(https://i.pinimg.com/564x/21/dd/60/21dd60997c16858cabecc8b58ed36fe4.jpg)

One more day, we'll spend together
Lay your eyes, look up upon me for the better

Engem is meglepett, amikor Mikhail felvetette, hogy menjünk el együtt vásárolni karácsonyra. Nem mintha annyira sok pénzem lett volna, és mintha bátorkodtam volna abban reménykedni, hogy a bátyámmal együtt tölthetem az ünnepeket, de lassan el kellett kezdeni bevásárolni a kislányomnak.
Az a tudat töltött el csak boldogsággal, hogy nem leszek teljesen egyedül. A kisbabám ott mocorgott a pocakomban, jelezve, hogy ő teljesen készen várja a karácsonyt.
Így elfogadtam Mik meghívását, és ahogy megbeszéltük, a Mágus téren vártam őt, hogy utána elmenjünk pár általa ismert boltba.
Mostanában - a rosszulléte óta -, nem volt annyira elutasító velem szemben, mint korábban. Talán rájött arra, hogy nem akarok neki rosszat, és az elmúlt lassan fél hónapban nem követeltem semmit tőle, sem pénzt, sem segítséget, maximum annyit, hogy ne próbáljon kitenni a színházból. Mindenesetre Mr. Sokolov nagyon ügyesen oldotta meg, hogy minél kevesebbet találkozzunk: sok külsős munkát szerzett nekem. Más londoni színházaknak is készíthettem plakátot, így valamennyire megnövekedett a bevételem.
A téren lévő szökőkút mellett vártam, két pohár meleg tea volt a kezemben. Az egyik a sajátom volt, a másikat Mikhailnak szántam, aki hamarosan meg is jelent a téren.
Bátortalanul nyújtottam felé a teát:
-Ezt neked hoztam. - Eleresztettem egy halvány mosolyt is.
Ahogy Mikre néztem, elmerengtem azon, hogy vajon mondtam-e már neki, hogy unokahúga lesz. Még mindig nem tudtam felfogni, milyen is lesz egy kislányt felnevelni. Vajon erre vágytam, vagy titokban inkább egy kisfiút szerettem volna? A kisfiúk erősebbek, meg tudják védeni magukat.Bezzeg egy kislány, őt mindig meg kell védeni.
Közben Mik elindult az egyik ruhabolt felé. Amikor odaértem, olvastam el a nevét: Anchante Mademoiselle. Nagyon flancos neve volt, mit is vártam Mikhailtól? Mindig szerette az ilyen elegáns helyeket.
Kicsit feszengtem, ahogy beléptünk? Vajon ki fogok tudni fizetni itt akármit is? Nem néznek ki már az első pillanatban innen az eléggé elhordott ruhámban, és a gömbölyödő pocakommal.
-Üdvözletem, Mr. Bertov! - lépett oda hozzánk egy boszorkány. - Miben segíthetek?
Nahát, Miket ismerik itt. Biztosan nagyon büszke magára, és élvezi a helyzetet. Az eladó vetett rám egy pillantást, de inkább visszaterelte a figyelmét a potenciálisan fizető vendég felé. Figyelmesen hallgatta Mikhailt, hogy mi járatban errefelé, és én is füleltem, hogy tanuljak, hogyan lehet jól eladni magunkat. Hiszen Mik is így kezdte nem? A megnyerő modorával és a csinos pofijával.
Még mindig megborzongok, ha belegondolok, hányszor használhatta ezeket a tulajdonságait, hogy gazdag emberek kegyeibe férkőzzön. Arra pedig gondolni sem akartam, hogy is léphetett magasabb szintre a kapcsolatuk.
Most is beszélték a színházban, hogy Mik és Eduard között több van, mint főnök-beosztott kapcsolat. Én ezekről inkább tudomást sem vettem, próbáltam kizárni minden magánéleti dolgukat. Úgy gondoltam, hogy ez az ő dolguk, nekem semmi közöm hozzá.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Mikhail Bertov - 2021. 12. 28. - 10:56:41
c h r i s t m a s  s ho p p i n g
20021220
(https://i.pinimg.com/originals/8a/b5/f8/8ab5f81b2880fb1346d883377b4eec42.gif)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/b9/8a/c1/b98ac13ec1750361938a30c5d6871c0f.jpg)

Nem kellene mindig a Főnökre hallgatnom. Bölcs volt, mindig tudta, hogy mit kell csinálni… de az még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy fogalmam sem volt, hogyan kellene bátyként viselkednem. Yoanának családra volt szüksége, nem rám. De végül is engedtem, hogy rávegyen erre az egészre, hiszen az ünnepeket úgysem töltjük együtt. Egyrészt azért mert az ortodox karácsony még igencsak messze volt, ezt a nyugati vackot meg egy hotelben terveztem eltölteni az én főnökömmel.
Engedtem tehát. Ezért is sétáltam kicsit lassan a szökőkút felé a mágus téren, szigorúan napszemüvegben, hogy ne ismerjenek fel. Meg kellett volna szabadulnom a fekete hajtól is, míg a szabadságunkat töltöttük, de nem álltam készen arra, hogy szembe nézzek az igazi Mikhail Bertovval. Szükségem volt a maszkomra, ami erőt adott és mássá tett, mint akinek születtem.
- Ezt neked hoztam.- Mondta mosolyogva Yoana, ahogy odaértem. A kezembe nyomott máris egy pohárka teát. Csak biccentve vettem át a poharat és kicsit körbenéztem a hólepte téren. Szép volt, nem olyan szép, mint a házamnál, a hatalmas kertben, ami még London közepén is úgy festett, mintha utat nyitna a természetbe.
- Bocs a késésért… - közöltem dörmögve. Nem voltam ehhez szokva, nem használtam a “bocsánat” vagy “bocsi” kifejezéseket. Túl alantasnak éreztem kimondani, ezért most is inkább belekortyoltam a meleg italba, hogy befogjam a számat, mielőtt még több hülyeség hagyja el a számat. - A főnök küldött neked egy kis csokit.  - Tettem hozzá és kihalásztam a zsebemből a narancsos ízű valamit. - Párizsból hozta. Ott volt megbeszélése.
Sosem beszéltem Yoanának arról, ami közöttünk van. Legfeljebb a munkahelyi pletykákat hallhatta, amik nem voltak éppen kedvesek. Fogalma sem lehetett tehát, hogy ami Sokolov és köztem van, nem csak egy kis szex, hogy ott tartson ezzel a bicegős, sérült lábbal is… hanem szerelem. Igazi szerelem, amitől az embernek pillangók táncolnak a gyomrában.
Ezzel indultam meg az Anchante Mademoiselle felé. Egy-két férfi ruhát is lehetett venni itt, na meg Sophie-t is meg akartam lepni valamivel - hátha a megfelelő terelgetéssel valamiféle ízlést is beleverek a fejébe -, és Yoanára is ráfért volna egy-egy tisztességesebb ruhadarab.
- Ez jó lesz.  - Közöltem és kinyitottam a húgom előtt az ajtót, hogy menjen előre.
Odabent feltoltam a napszemüveget a hajamra. Így láthatóvá váltak a karikák a szemeim alatt… nem számított. Nagyjából ez érdekelt a legkevésbé, miután napok óta nem tudtam elaludni. Csak akkor pihentem, ha a Sokolov kúriában voltam, odahaza nem maradt más a forgolódáson és az álmatlanságon kívül. Mégsem tölthettünk együtt minden pillanatot. Nem éltünk együtt, nem voltunk elég régóta egy pár. Ráadásul azt sem szerettem volna, hogy mindenki rajtunk csámcsogjon.
- Üdvözletel, Mr. Bertov! - Mademoiselle Mimi azon lendülettel termet előttünk, hogy az ajtó becsukódott. Még annyi időm sem volt, hogy kibökjem Yoanának, hogy válasszon magának pár dolgot. - Miben segíthetek? - Nézett Yoanára, vagy rám.
- Szép napot, Mimi. - Biccentettem. A kistermetű boszorkány volt az egyik olyan eladó, akivel képes voltam kedvesen bánni. Nem egy eseményre ő maga intézte az öltözékemet és bizony, ha kellett színházi ruhadarabokat is képes volt beszerezni.
- A húgomnak kéne pár csinos ruha. - Mutattam a pocakra. - Amiben elférnek mindketten.  - Közöltem és hagytam, hogy a kis boszorkány félre vonja a húgomat. - Egy ünnepi darab is kéne, amit viselhet karácsonykor… -  Tettem hozzá, de a tekintetem egy apró, fehér, csipkés ruhára vándorolt. Mintha említette volna, hogy a baba lány, én pedig ösztönösen elképzeltem abban a vacakban… megráztam a fejem, de nem tudtam ellenállni. Megfogtam a kis ruhát és azzal együtt követtem őket.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Yoana Bertov - 2022. 01. 02. - 20:52:59
London, 2002. december

(https://i.pinimg.com/564x/21/dd/60/21dd60997c16858cabecc8b58ed36fe4.jpg)

One more day, we'll spend together
Lay your eyes, look up upon me for the better

Mikhail elfogadta a felkínált teát, amikor találkoztunk. Ezt pozitívumnak értékeltem, talán jobb kedve van, mint eddig, talán csak a közelgő karácsony. Igazából próbáltam elvonatkoztatni ettől, és elfogadni, hogy jó kedve van - olyan Mikhail-szerűen - és élvezni azt a pillanatot, amely oly ritkán adatik meg vele.
Valamit a kislányom is tudhatott, mert ficánkolt a hasamban. Halvány mosollyal vettem tudomásul, hogy örül ő is, az én csekély boldogságomnak. Olyan szívesen odahúztam volna Mik kezét, de tudtam, hogy ez kényelmetlen lenne a számára. Helyette inkább elfogadtam a csokit:
-Köszönöm. Majd Mr. Sokolovnak is megköszönöm, ha találkozunk. Miért volt Párizsban?
Aztán beterelt egy üzletbe, ahol törzsvendégnek számított. Mimi, az eladónő, igazán kedves volt velünk. És meglepetésemre Mikhail is kedves volt vele. Ha a bátyám kedvelte ezt a lányt, akkor biztosan tényleg megérdemelte a szeretetét. Én is barátságosan próbáltam rámosolyogni.
- A húgomnak kéne pár csinos ruha. Amiben elférnek mindketten. - Mondta Mik, a hasamra utalva. Én kicsit kényelmetlenül álltam ott, mert igazán nem híztam olyan sokat. Sok lehetőségem sem volt rá. Habár most már anyagilag nagyjából rendben voltam, de az albérlet még mindig sok pénzemet elvitte. Azért szerencsére ételre mindig jutott, habár közel sem olyan kiegyensúlyozottan, mint ahogy kellett volna. Miközben Mimi lelkesen a próbafülke felé húzott, Mik még utánunk szólt: - Egy ünnepi darab is kéne, amit viselhet karácsonykor…
Mire odaértünk Mimi már két ruhát is a kezében fogott. Egy világoslila egyberuhát, és egy sötétzöld, gyönyörűen hímzett talárt, amilyet Londonban hordanak a varázslók.
-Ezek a legújabb darabjaink. Karácsonyra készültek. Próbálja csak fel őket. - bíztatott a hölgy, én meg zavartan néztem Mikre és a lányra, de végül elvettem a ruhákat, és felvettem a lila ruhát. Kicsit kínosan léptem ki, mert szűk volt, habár pár hónappal ezelőtt még bő lett volna rám. És láttam az árát is, ahogy felvettem.
Ahogy kiléptem a próbafülkéből, megláttam Mikhailt, kezében egy kisbaba ruhával. Nem jutottam szóhoz, eddig annyira nem foglalkozott sem velem, sem a leendő unokahúgával. Lehet, hogy tényleg megcsapta a karácsony szelleme?
Amikor Mimi meglátta, hogy kényelmetlenül érzem magam a ruhában, előkapta a pálcáját, és pöccintett vele egyet, a ruha pedig hirtelen a méretemhez igazodott.
-Ó, köszönöm. - mosolyogtam rá megkönnyebbülten. Csodálatos volt a ruha, ámulva figyeltem, ahogy a zöld talárt is rám kanyarítja. Soha nem volt ennyire gyönyörű ruha rajtam - még az esküvőmön sem. Óvatosan simítottam végig magamon, és zavartan néztem Mikre.
-Ez... Mik... - sóhajtottam, hogy értse, erre semmi szükség. Mimi azonnal érezte, hogy kettesben kell maradnunk, úgyhogy gyorsan eloldalgott keresni még néhány ruhát. Én még nem akartam szóba hozni az anyagiakat, inkább rámutattam a kis ruhára a kezében: - Hát ez? - kérdeztem halvány, kedves mosollyal. Őszintén boldog voltam, hogy gondolt a kislányomra is. Hálás voltam neki, hogy nem akarta semmissé tenni azt a kis lényt a pocakomban.
Odaraktam a hasamra a kezem, nagyon elemében volt a kisasszony.
-Azt hiszem, neki is tetszik. Eléggé ébren van most.
Végigsimítottam a hasamon, így egyben a ruhán is.
-Mik, ez nagyon szép, de... rettenetesen drága ruha. És egyedül leszek karácsonykor, semmi szükség rá. - sóhajtottam fel, és várakozón néztem rá.


Cím: Re: Anchante Mademoiselle
Írta: Mikhail Bertov - 2022. 01. 09. - 16:05:02
c h r i s t m a s  s ho p p i n g
20021220
(https://i.pinimg.com/originals/8a/b5/f8/8ab5f81b2880fb1346d883377b4eec42.gif)
to: Yoana

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/b9/8a/c1/b98ac13ec1750361938a30c5d6871c0f.jpg)

– Köszönöm. Majd Mr. Sokolovnak is megköszönöm, ha találkozunk. Miért volt Párizsban?
Talán nem is kellett volna a főnököt emlegetnem. De szerettem Edről beszélni, olyan volt, mintha összetartoznánk tényleg, nem csak én lennék egyedül Mikhail Bertov. Egyetlen egységet képeztünk, érzésekkel, szenvedéllyel, olyan vágyakkal, amik korábban csak álom szinten léteztek. Mindig is vonzódtam Sokolovhoz, de az élet mindenféle akadályt gördített elénk. Most teljesedhetett csak be, mintha így lett volna megírva.
– A szokásos. Munka.  – Vontam vállat és belekortyoltam a forró teába. Nem igazán voltam oda az ilyen mindenféle helyeken vásárolt vackokért. Kávéból is csak a biot ittam meg, na meg a szigorúan cukormenteset. De a húgom volt, úgyhogy megpróbáltam kicsit összekapni magam és legalább figyelmesen megkóstolni a meleg italt. Végül is elment.
Az Anchante Mademoiselle felé vettem az irányt. Ez volt az egyik legnívósabb varázslóknak szánt üzlet Londonban. Ha az ember komolyabb márkákkal szeretett volna találkozni, akkor bizony egészen Párizsig kellett volna utaznia az embernek.
Odabent bársoly, selyem, egyedi csipkék, szépséges ruhadarabok sorakoztak. A férfi részleg felé pislogtam, de aztán a próbafülkébe sétált Yoana és Mimi, én pedig lehuppantam a kis kanapéra, a kezemben az apró ruhával, amit a kislánynak akasztottam el, szinte ösztönösen korábban. Sokszor gondolkodtam, milyen érzés lehet, ha az embernek gyereke van… túl önző voltam, hogy ilyesmire vágyja, de Holden mellett időnként elkapott a család utáni vágy. Talán azért, mert a lányáról beszélt, őt kereste… én pedig irigykedtem, hogy valaki mással született gyereke. Aztán ez az egész elhalt. Már csak Ed érdekelt, meg az, hogy jól érezzem magam vele. Egy sírós kisbabával ez aligha ment volna.
Már akkor pillantottam meg a húgomat, mikor Mimi kicsit rendbe szedte rajta a ruhát. Tökéletes volt az alkatára.
– Ez... Mik... – sóhajtott. Tudtam, hogy azt akarja velem elhitetni, hogy nincs erre szüksége. Butaság volt. Mindenkinek szüksége volt egy csinos ruhára, amiben megérdemelten jól érzi magát. Mimi odébb sétált, hogy még egy-két szebb ruhadarabot hozzon neki. – Hát ez? – kérdezte aztán Yoana, mikor meglátta a kezemben az apró ruhadarabot.
– Tudod… az első karácsonyi ajándéka.  – Vontam meg a vállamat, mintha semmiség volna ez az egész. Nem volt az. Én nem voltam kedves vagy figyelmes… egyszerűen csak… nem tudom. Szívem szerint kifutottam volna ebből a túlzottan is meghitt pillanatból.
– Azt hiszem, neki is tetszik. Eléggé ébren van most. – Közölte, mikor végig simított a hasán.
Oké. Ezen a ponton, már tényleg menekülhetnékem volt, de szerencsére a ruha elterelte a figyelmét a dologról. Így befejeztük a nagy családi összeborulást, ami hirtelen kezdett kicsit túl érzelmesre várni.
– Mik, ez nagyon szép, de... rettenetesen drága ruha. És egyedül leszek karácsonykor, semmi szükség rá. – Sóhajtott fel, mintha tényleg olyan szörnyűség lenne normálisan felöltözni. Az ő korában az a csoda, hogy korábban nem fordult meg a fejében, hogy igenis kéne neki valami rendes viselet.
– Huszonhét éves vagy. Kell egy normális ruha… ahogy kell egy normális fodrász és arcápolási rutin is.  – Közöltem egyszerűen, finoman jelezve, hogy elég elhanyagolt azért. Persze, nem volt pénze…
– És amúgy sem te fizeted. Nekem ez semmi.  – Tettem hozzá és körbe mutattam neki. – Keress még bármit, ami tetszik. Ezért vagyunk itt.  – Folytattam és ha nem indult el, belekaroltam és finoman odahúztam egy csomó szép ruhához. – Vannak hétköznapibb darabok is.