Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Mágus tér => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:07:14



Cím: Dolce Vita Café
Írta: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:07:14

(https://i.imgur.com/B8qUozr.jpg?1) (https://i.imgur.com/fFsbIlZ.jpg)

Egy mediterrán hangulatú kávézó apró, fedett terasszal. Odabent télen kellemes meleg, nyáron üdítő hűvös csapja meg az érkezőket. A süteményes pultnál a legkülönbözőbb cukrászkülönlegességekből lehet válogatni, mint például hupikék álom, a varázslók gyöngye, vagy a kihagyhatatlan málna bálna. De természetesen szívesen várják azokat a vendégeket is, akik csupán egy reggeli kávét szeretnének elfogyasztani a reggeli meleg croissantjuk mellé.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Deliah Beckett - 2020. 09. 17. - 17:31:15
csokoládés katasztrófák

(https://imgur.com/m9It3AG.png)

2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem (https://i.pinimg.com/564x/dc/a5/1d/dca51d87841db7c37051f5a87b42ea58.jpg)

 - Hozhatok esetleg még egy kávét, kisasszony? - kérdezte készségesen a pincérlány, ahogy a tálcájára pakolta az előző két latte megürült poharát. Zavartan, gondolataimból kizökkenve pillantottam fel rá, éppen valami költségelemzést próbáltam megfejteni, amit Lotte nyomott a kezembe tegnap zárás előtt.
- Ööö… - kezdtem artikulálatlanul. - Van valami olyan meleg ital, ami nem kávé és nem tea? - kérdeztem elveszetten. Kb. ezen a két dolgon éltem az elmúlt napokban, de több koffeines dolgot nem akartam inni, mert attól tartottam, hogy jövő szeptemberben is ébren leszek, ha még egy gramm koffeint kap a véráramom.
 - Forró csoki? - ajánlotta mosolyogva és én azonnal, gondolkodás nélkül rábólintottam, csak hogy békén hagyjon. Nem voltam igazán formában, pár napja megint fejfájással keltem és feküdtem. Bár a régmúltban hasonló tüneteket okozó Jegy és egyéb kínzások már az emlékezetemben éltek csak, mégis akadtak pillanatok, amikor azt éreztem egy kígyó mardossa belülről a koponyám.

Az elmúlt három nap egy ilyen pillanat volt.
Azt reméltem, hogy majd a környezetváltozás segít, így reggel óta itt ücsörögtem a csodálatosan benapozott, meleg, barátságos Dolce Vita Caféban, ami elsőre pusztán a nevével fogott meg; mosolyt csalt az arcomra, amikor megláttam a cégért és reményt keltett bennem, hogy itt lehet olyan jó kávét inni, mint Olaszországban. Nem kellett csalódnom és a két-három sütemény, amit elfogyasztottam a nap különböző szakaiban reggeli és ebéd gyanánt sem volt éppen rossz.

Amíg a rendelésemet az asztalhoz hozták, inkább belekezdtem egy levélbe. Napok óta készültem, hogy írjak valami beszámolót Enzonak, aki a lelkemre kötötte, hogy tudassam, ha rendeződnek a dolgaim itthon és volt is bőven miről beszámolni... Unikornis-nevelő kislányok és átok-gyógyító medimágusok, egy ex-auror, akit futni hagytam és megköszönte, hogy csak megkínoztam. Éreztem, hogy Enzo remekül fog szórakozni a sztorikon.

Carissimo Enzo,

- véstem fel a papír tetejére, egy pillanatra megállva, amikor a forrócsoki megérkezett. Émelyítően édes illata kényszerített, hogy jobban szemügyre vegyem, majd a mutatóujjammal átszántsak a magasra tornyozott tejszínhabon és megnyaljam próbaképpen. A nyelvemen szétáradt a cukor kristályos és a tejszín krémes íze és tudtam is rögtön mi hiányzik: a tekintetem pillanatok alatt megtalálta a fahéjszórót a pult szélén.

Gondolkodás nélkül álltam fel, egyik kezemben még a tintás penna, a másikat épp elhúztam a számtól, amikor belém csapódott valaki oldalról és valami iszonyatosan forró placcsant szét a vajszínű pulóveremen.
- Merlin szakálla! - sikkantottam fel hirtelenjében a becsapódóra meredve, egyelőre azt próbálva eldönteni, hogy én voltam-e a baleset okozója vagy ő.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 09. 18. - 15:12:26
csokoládés katasztrófák
(https://i.pinimg.com/564x/d3/02/fb/d302fb41c1593f238a0b4172ad49d05f.jpg)

Deliah
2001. szeptember 6.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/97/da/f9/97daf93acf9e73c6b392c7e2953bed25.jpg)

Mint egy kibaszott gyásznap, olyan volt a szeptember 6. Szar idő volt, ma vittem haza Noah-t, az apjához és csak annyit böktem oda a régen úgy imádott kék szemekbe nézve, hogy: „boldog szülinapot.” Szánalmasan csengett a hangom, bár már tudtam, hogy van más, lehet más, még mindig könnyek gyűltek a szememben, ha csak megláttam, megéreztem az illatát vagy meghallottam a hangját. Szar dolog a válás, legalább annyira szar, mint nem együtt ünnepelni már a családi eseményeket. Igazából én már nem is voltam családtag, csak valami rossz emlék, amit kizártak Tengerszem ajtaján.
Nem akartam sírni, mégis szipogva hoppanáltam a Mágus térre és csak lehajtott fejjel császkáltam, mint egy kísértet. Nem akartam, hogy lásson bárki vagy kiszúrja egy kiskölyök, hogy „anya, nézd bőg a bácsi!” Erre végképp nem volt szükségem a nap végére. Inni akartam, sok-sok alkoholt, hogy ne is gondoljak arra, ami még történni fog a külön élt életünkben. Ezeken a napokon hiányzott a régi, amikor magamhoz ölelhettem a gyerekeket, amikor együtt terveztük, hogy mit főzzünk… vagy csak olyan hülye dolgok, mint a reggeli közös kávék. Sosem lesz már ilyenem. Ki akarna velem családot újra? Ki akarna velem ébredni? Persze ott volt Fraser, megszerettem és én tényleg akartam… csak hát ő még túl fiatalka volt, akármennyire is élveztem a vele töltött időt, csak nézni, vagy sörözgetni vagy valami, de szinte éreztem, hogy ennél több aligha jár már nekem. Nem vagyok naiv és fiatalabb én sem leszek már.
Kicsit sajnáltam magamat, aztán megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, csak úgy magamnak. Nem is tudom, miért, talán hogy úgy tegyek és el is higgyem, már nem fáj az elmúlt két év ilyen ocsmány módon történő elvesztegetése, s hogy éppen nekem kellett szakítanom, miközben nem is én löktem el újra és újra magamtól Natot. Mindegy. Mosolyogj, O’Mara, bár az nem tesz bizalom gerjesztőbbé! Megbámultam magam a Dolce Vita Café kirakatában. Sápadt fej, könnyes szemek, valami furcsa grimasz, ami inkább kétségbeesettre sikerült, semmint vidámra. Elkúrtam az életemet, megint és itt volt a remek alkalom, hogy ezt felismerjem. Két év házasság… mint valami elbaszott vicc ettől a nyamvadék élettől.
Sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet. Valahogy elnyomtam magamban napról napra a dolgot, így most is minden erőmmel az ellen voltam, hogy bármiféle könnycsepp kijusson a szememből. Ekkor fogtam fel a hatalmas üvegre helyezett kiírást, miszerint itt a forrócsoki szezon… Remek! Forrócsoki! Nem elég hogy két éven át minden reggel ennek az illatát éreztem, most még… szarok bele! Engem nem győz le ez a szarság! Átgondoltam a dolgot szépen, reálisan magamban, aztán belökve a kávézó ajtaját besétáltam. Csak a pulthoz léptem, hogy elvitelre szerezzek egy Nat által annyira imádott édes, undorító, tejes izét…
– Forrócsoki elvitelre… de gyorsan – közöltem mogorván, majd tíz perc várakozás után végre meg is kaptam a papírpoharat. Már a szagától is elment a kedvem, de nem számított. Rászorítottam a szemétládára és elindultam vele kifelé… vagyis csak elindultam volna, mert beleütköztem valakibe, a poharat még erősebben összeszorítottam ugyan, de így szó szerint közém és a valaki közé robbant annak a tartalma. Engem és őt is minden bizonnyal alaposan eláztatva. Éreztem, ahogy a pólómat átitatja a forró folyadék… de hát fájt már jobban is. Kibírtam hát.
– Merlin szakálla!
– Inkább Merlin büdös valaga… – kontráztam rá, de nem agresszív hangnemben, inkább csak olyan belenyugvóan morogva. Nem ez volt az első ilyen, tuti öntött már nyakon valaki forró itallal, még ha most nem is tudtam felidézni, kicsoda.
– Jól vagyok kösz…  – vettem oda durcásan, mintha ő tehetett volna róla, de minden bizonnyal az én hisztis állapotom volt mindennek az okozója. Megint ott volt az a nyamvadék gombóc a torkomban, a könnyek a szememben. Csak el akartam húzni a francba haza, a takaróm alá.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Deliah Beckett - 2020. 09. 20. - 21:13:34

csokoládés katasztrófák

(https://imgur.com/m9It3AG.png)

2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem (https://i.pinimg.com/564x/dc/a5/1d/dca51d87841db7c37051f5a87b42ea58.jpg)

– Inkább Merlin büdös valaga… – jött a szinte egykedvű válasz a saját meglepett felkiáltásomra, de nem reagáltam, egyből felmarkoltam egy köteg szalvétát a pult széléről és törölni kezdtem a földre loccsant italt. A ragadós, cukros massza mintha taszította volna a papírt, igazából csak undorítóan szétkenni sikerült és ettől talán még jobban bepánikoltam.
- Jól…?
 - Jól vagyok kösz… – szakított félbe durcásan, mielőtt még feltehettem volna a kérdést, ami egy hitetlenkedő pillantást váltott ki belőlem. Felegyenesedtem, készen arra, hogy elküldjem melegebb éghajlatra vagy ráborítsam a saját forró csokim is. Nem igazán voltam az érzelmi kontrollom tetőfokán én sem, valószínűleg látszott is rajtam, hogy szét vagyok esve. Ezt teszi az emberrel a koffein túladagolás és a három napos migrének.

Aztán ahogy felnéztem az illetőre, nem jött ki hang a számon.
Egyrészt nem is nézett rám, mint aki éppen egészen máshol van és teljes mértékben hidegen hagyja hogy mindketten ázunk a csokijában. Mert az illatból ítélve ami felszállt a földön hagyott hervadt szalvétákból, a vajszín pulóveremből és az ő valaha fehér pólójáról, egyértelmű volt, hogy ő is a forró csokit választotta.
Másrészt az ismeretlen sötét szemekben könnyek csillogtak, mintha csak egy hajszálra lenne a zokogástól és ez teljesen megbénított. Mit csinálok most? kérdeztem magamat. Dühös, agresszív emberekkel tudtam bánni, sírásra kész felnőtt férfiakkal nem annyira.

- Biztos? - böktem ki végül zavartan. Az agyam teljesen üresjáratba kapcsolt és immár tényleg minden kontroll nélkül szóltam, túlságosan elöntött a bűntudat. Abszurdnak tűnt, tekintve hogy miket követtem már el, de az érzés megkövetelte, hogy tegyem amit diktál. - Meghívhatom egy másikra? - kérdeztem, de valójában nem vártam meg a válaszát, máris intettem az előbbi pincércsajnak, aki néhány lépésről figyelte a csokis katasztrófát amit okoztam. - Csinálnának egy új adagot az… úr rendeléséből? - hezitáltam a megnevezésnél, mert nehezen tudtam megállapítani a korát. Az arca, a testtartása férfias volt, az öltözködése viszont inkább mugli tinédzserekre emlékeztetett, ami még egy réteget adott a zavaromnak.

A lány azonnal bólintott és eliszkolt a pult mögötti kollégájához, én pedig végre elővettem a pálcám a pulcsim ujjából.
- Bocsánat, nem figyeltem oda - jegyeztem meg végül, mielőtt a padlóra szegeztem a pálcám és elmormoltam pár Suvickus-t, hogy legalább ne tapicskoljunk a ragacsban. - Kicsit szét vagyok esve… - sóhajtottam inkább magamnak, mint neki mielőtt újra felnéztem rá, némiképp aggódva, hogy mit fog reagálni. A csokinak kellett még pár perc és nem tudtam mit tehetnék még, hogy jobbá tegyem a helyzetet. Vagy hogy legalább ne rontsam tovább.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 09. 22. - 16:25:02
csokoládés katasztrófák
(https://i.pinimg.com/564x/d3/02/fb/d302fb41c1593f238a0b4172ad49d05f.jpg)

Deliah
2001. szeptember 6.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/97/da/f9/97daf93acf9e73c6b392c7e2953bed25.jpg)

A hülye depresszió. Csak is az volt az oka annak, hogy ez a nap egy katasztrófa volt. Az élet persze engem is kárpótolni próbált a házasságom tönkremenetele okán, de valahogy ez az egész olyan fura volt. Még nem szoktam meg a reggeli ölelések nélkül, a kis becézgetések is hiányoztak, meg a reggeli kávé, amit olyan gondosan tettek a kezembe. Meglehet csak Nat születésnapja zaklatott fel… meg, hogy talán nem véletlenül adtam előre oda az ajándékát. Mintha én is éreztem volna, hogy már nincs sok időnk együtt. Azt kívántam neki, hogy a szülinapjára legyen neki valaki új, valaki akit jobban tud szeretni nálam… aki egész egyszerűen olyan nyugis, mint ő és nem hozza ki belőle az állatot.
– Biztos? – kérdezte a nő némileg zavartan, de annyira nem figyeltem oda rá. Nem érdekelt, csak annyira, hogy rajta vezessem le a dühömet. Talán nem érdemelte meg, de túl önző és hisztis voltam ahhoz, hogy ezt felismerjem. Csak azon voltam, hogy ki ne folyjanak a könnyek a szememből. Erősnek kell lenned, O’Mara. Tudtad nagyon jól két évvel ezelőtt, mi lesz… A hang nem hazudott. Valóban tudtam. Csak élvezni akartam, hogy megkaptam Natot… ki gondolta volna, hogy ebből házasság vagy gyerekek lesznek? Egy hatalmas embert láttam, akit magamba akartam bolondítani és kíváncsi voltam rá, hogy milyen az ágyban. Mindkét téren tökéletesen teljesítettünk.
– Meghívhatom egy másikra? – kérdezte, de nem szólaltam meg, csak a pulthoz nyúltam, hogy egy szalvétát vegyek magamhoz. Egyelőre túl zaklatott voltam, hogy varázslatot használjak, hát azzal kezdtem el felszívni a rám borult forrócsokit – már amennyire lehetett. –  Csinálnának egy új adagot az… úr rendeléséből?
– De én… – utálom a forrócsokit – mondtam volna, a testem azonban ellenállt. Éreztem, hogy a könnyek kibuggyannak a szememből. Nem akartam emlékezni. Nem akartam emlékezni, mert még túlságosan fájt, hogy annyi jó dolog történt velünk, még sem kellettem Natnak… és rákényszerített lényegében minden tettével, hogy én szakítsak vele. Én nem akartam ezt. Nagyon nem, mert a házasságunk nem azt érdemelte, amivé fajult. De nem küzdhettem már tovább kettőnként.
Nyeltem egyet, igyekeztem megőrizni a maradék büszkeségemet. Így még a nő nem nézett rám, hát addig megtöröltem magam a csokis szalvétával. Nem bőgünk. Nem bőgünk. Már így is mindenkit tizenévesnek nézett, a bőgös arccal gondolom még fiatalabbnak tűntem, mint amúgy. Rég nem volt meg a férfias csillogás sem a szememben, mert én azt is feladtam Natért. Furcsa érzés volt minden. Egyszerre voltam boldog, és szomorú. Új esélyeket kaptam az élettől, ott volt Aiden Fraser és az a furcsa kis valami közöttünk, amit mindennél jobban imádtam, de közben még mindig a házasságomat gyászoltam. Talán túl gyorsan ugrottam bele ebbe az egészbe… de túlságosan vonzott egy az újdonság. Kíváncsi voltam, na meg… állandóan csak rá gondoltam, ha nem éppen a sebeimet nyalogattam.
– Bocsánat, nem figyeltem oda – magyarázott, miközben a padlót takarította. Micsoda stréber, pedig ezt aztán tuti megcsinálta volna helyettünk valamelyik szolga… akarom mondani pincér. – Kicsit szét vagyok esve.
– Szar ügy… – közöltem szipogva és egy fényesen tükröződő falidíszben közben megláttam, hogy milyen vörösek a szemeim. Próbáltam magam bíztatni, hogy oké, ha szarul vagyok… teljesen normális, de közben baromira szégyelltem magam, hogy ennyire megviselt ez az egész. – Ilyenkor jobb otthon a takaró alatt.– Ezt inkább magamnak mondtam, semmint neki. De nem volt sok időm magamat istápolni, hamarosan megint a kezembe kaptam a forrócsokit. Csak bámultam a papírpoharat és éreztem a belőle áradó édes illatot… mire egész egyszerűen elkezdtem zokogni. Nem tudtam visszatartani. Talán túl sokszor tettem meg.
– A faszba… – suttogtam és inkább a szám elé tettem a kezem, hogy ne adjak ki semmilyen hangot.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Deliah Beckett - 2020. 09. 23. - 19:32:29

csokoládés katasztrófák

(https://imgur.com/m9It3AG.png)

2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem (https://i.pinimg.com/564x/dc/a5/1d/dca51d87841db7c37051f5a87b42ea58.jpg)


Hát lehet, hogy a kávézó neve Dolce Vita volt, de semmi édes nem volt a jelenetben, amit a jelenlévők végignéztek tőlem meg a “kedves” idegentől. Kapkodtam és pánikoltam, ez az ami történt és hát a bájos énemet, mintha otthon hagytam volna a józan eszemmel együtt, ahogy próbáltam helyre hozni valami látszólag megjavíthatatlant.

Az nem érdekelt különösebben, hogy az én ruhámat összekentem, annyira el voltam foglalva a sírás-közelben egyensúlyozó idegennel, hogy meg se hallottam a gyenge tiltakozásnak indult mondatát, csak azt amit az én kifogásomra mondott.
– Szar ügy… – szipogta, én pedig zavartan felegyenesedtem.
- Az - böktem ki bénán, ahogy a sértettség felbugyogott a torkomban, hogy elborítsa az agyam. Nem tudtam mit mondhatnék még ezen a ponton, ami segít, de valahol el is engedtem a dolgot. Nem az én dolgom megjavítani mindent. Megmenteni k*rva aurorokat a biztos haláltól, megmenteni a bátyám a szüleitől, ki a f*sz bízta rám, hogy én javítsam meg ezt a törött világot és legyek mindennek a megoldója?

Aztán megint ránéztem erre a sírástól puffadt szemű… nagy… gyerekre és torkomra forrt az összes átok, ami eszembe jutott. Ráadásul a pincérlány is pont akkor érkezett meg az italával, amit készségesen a kezébe is nyomott rögtön, én pedig ösztönösen tettem egy lépést hátra, nehogy megint kiboruljon valami.
Aztán mégis kiborult.
 - A faszba - suttogta elhalóan ahogy zokogni kezdett előttem, én meg egy percig csak néztem. Nem mintha nem láttam volna még felnőtt férfiakat sírni, de az más volt, ők életüket féltették, ez az ember meg… kicsit úgy festett, mint aki már darabokban érkezett erre a helyre.

Ahogy felemeli a kezét, hogy elfojtsa a saját hangját, óvatosan felé nyúlok és kiveszem a kezéből a forró papírpoharat. Eggyel kevesebb dolog, amire koncentrálnia kell és én is nyugodtabb vagyok, hogy nem okozunk újabb katasztrófát, míg beszélni kezdek hozzá.
- Oké… - veszek egy mély levegőt, lefojtva az előbbi hirtelen haragom. - Mi lenne, ha most egy kicsit félrehúzódnánk és… nem tudom - rázom meg a fejem tanácstalanul. - Akar róla beszélni? - kérdezem halkan, remélve, hogy végre megszán és legalább közli, hogy semmi baj és kirohan. Ez lett volna a legegyszerűbb mindkettőnknek, de az élet valahol nem így működik és… talán most én vagyok az, aki nekem Craig volt, amikor megtaláltam az esküvői ruhát a házban. Amikor kimentem a Temze partra és megpróbáltam…

Szorosan lehunyom egy pillanatra a szemem, próbálva elhessegetni a megkísérelt és hála Merlinnek meghiúsult öngyilkossági kísérleteim gondolatát. Tudom mennyire haragudtam, amikor nem sikerült… megtennem, hogy mennyire azt éreztem, hogy még ahhoz is kevés vagyok, hogy ezt végigcsináljam, de itt vagyok és talán mégis nekem kell mindenkit megmenteni, hogy törlesszem az univerzum felé ezt az adósságot.

A lélekjelenlétemet visszanyerve egy félreeső asztal felé pillantok és megpróbálok úgy helyezkedni, hogy ha akar, elléphessen mellettem és leülhessen valahova, míg összeszedem és a táskámba gyűröm a holmim az eddigi helyemen.
- Egyébként Deliah vagyok - teszem le a holmim és mindkettőnk rendelését az új asztalhoz, míg az esetlen férfit figyelem. Hát most meglátjuk mennyire van tehetségem a törött dolgokhoz.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 09. 28. - 14:07:49
csokoládés katasztrófák
(https://i.pinimg.com/564x/d3/02/fb/d302fb41c1593f238a0b4172ad49d05f.jpg)

Deliah
2001. szeptember 6.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/97/da/f9/97daf93acf9e73c6b392c7e2953bed25.jpg)

Nem lett volna szabad hagynom annak a bizonyos hévnek, hogy így elkapjon. Általában tudtam moderálni az érzéseimet, de ez a szakítás megviselt. Megviselt, mert két évet húztunk le egymás mellett, gyerekeink voltak, közös életünk, amibe valamiért én már nem illettem bele. Talán Nat tényleg csak ennyit akart. Ázsiai gyereket, mert annyiszor mondta, mire vágyik. Sötét, dacos szemekre, pont mint az enyémek. Én pedig megadtam neki, mert azt hittem, majd szeretni fog érte… holott én nem voltam szülőnek való. Egyszerre gyászoltam még és életem a világomat Aiden Fraserrel. Persze egy tizennyolc évestől nem várhattam, hogy pontosan úgy szeressen, mint egy harmincas férfi… nem várhattam tőle, hogy családként gondoljon rám. Főleg, hogy egyértelműen félt minden fajta elköteleződéstől… ezért hát, csak próbáltam élvezni, míg a fiatal dolgai tovább nem sodorják mellőlem. Jelenleg ő volt a gyógyír a sebekre, amik még mindig olyan vészesen tátongtak.
Hagytam, hogy az ismeretlen nő, akivel korábban összeütköztem, elhúzza a kezemből a papírpoharat. Amúgy sem akartam meginni… legszívesebben fogtam volna, hogy a falhoz vágjam, mint a tányérokat, mikor odahaza elszabadult a pokol. Annyiszor estünk egymásnak őrült vitákban Nattal, hogy csoda volt, amiért Tengerszem egyáltalán még állt. Éppen mi akartunk új életet kezdeni egy új házban, a gyerekeinkkel? Így utólag még az elképzelés is szánalmas egymásba kapaszkodás volt.
– Oké. Mi lenne, ha most egy kicsit félrehúzódnánk és… nem tudom – magyarázott, de nem néztem rá, csak lesütöttem a szememet, hogy a könnyek elapadjanak. Meg kellett nyugodnom, mielőtt a Próféta összes idióta firkásza megírja, hogy a Dolce szaros Vita kávézó kellős közepén hisztirohamot kapott Nathaniel Forest ex-kínai szeretőférje. – Akar róla beszélni?
– Nem. Le akarok csak ülni  – válaszoltam rekedten. Hát talán nem ismert fel, végül is most már néhány hete nem cikkezett rólunk Vitrol, szinte élvezve a tényt, hogy elváltunk. Azon is csámcsogott, ahogy eleinte azon is, hogy kínai vagyok meg egy rossz… szóval egy élősködő, akinek csak Nat pénze kell. Vajon mit írna, ha megtudná, hogy egy tizenéves fiúval fekszem lehet hetente többször?
A nő tekintetét követve a félre eső asztalra pillantottam. Elég nyugis volt, éppen elég jó arra, hogy egy kicsit üljek, mielőtt összeszedem magam és tovább állok vagy megkeresem Frasert, hogy egy jól érezzem magam végre. Hang nélkül odasétáltam és a hozzám legközelebb eső székbe huppantam, nem is várva, hogy a nő majd tényleg csatlakozik.
– Egyébként Deliah vagyok – magyarázta. Ránéztem a forrócsokis pohárra, amit éppen akkor tett le elém az asztalra. Nem akartam még csak látni sem, de ahelyett, hogy lecsaptam volna, odébb toltam jó messze magamtól.
– Elliot  – válaszoltam morcosan és kiszedve egy zsebkendőt a zsebemből kicsit megtöröltem az arcomat. Már nem akartam én lenni az, aki nyilvánosan bőg. Forest mit csinál? Bejárja a világot, meg a gyerekeinket mutogatja, hogy ő milye jó apa… miközben én az életemet kockáztatom érte, pedig már nem is szeret engem. – Utálom a forrócsokit.  – tettem hozzá, csak úgy, hogy ne csendben üljünk. Gondolom már így is elég őrültnek nézett… na nem, mintha számítana. Szánalmas egy tolvaj az, akit felismernek, mert a kortárs angol írók közül éppen az egyik leghíresebbel kellett együtt élnie. Mindenesetre úgy tűnt, hogy egyelőre csak a kávézó furcsán bámuló személyzetének tűnt fel a dolog. Ezért pedig hálás voltam.
– A leggusztustalanabb melegital ezen a világon – bámultam drámai arckifejezéssel a papírpohárra.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Deliah Beckett - 2020. 09. 30. - 21:43:11

csokoládés katasztrófák

(https://imgur.com/m9It3AG.png)

2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem (https://i.pinimg.com/564x/dc/a5/1d/dca51d87841db7c37051f5a87b42ea58.jpg)

Sajnos a vágyam nem teljesül, hogy összeszedi magát és elrohan, otthagyva engem a két pohár forró, cukros löttyel meg a barna folttal az ölemben, de valahol belenyugodtam, hogy ez a “találkozás” vagy minek is nevezzem úgy fog alakulni, ahogy gondolom. Veszek egy mély levegőt és próbálok legalább én nyugodt maradni, ha már a férfi nem tudja egyben tartani magát.

– Nem. Le akarok csak ülni - feleli továbbra is a sírással küszködve és én hagyom, hogy pontosan ezt tegye. Az asztalomon maradt vidáman gőzölgő forrócsokira pillantok és egy hirtelen ötlettől vezérelve, belekortyolok. A fullasztó édesség mintha a nyelőcsövemre tapadna, de a meleg legalább jól esik. Mindig utáltam ezeket a pudingporból mímelt sűrű vackokat. Mi olyan bonyolult abban, hogy forraljanak egy bögre tejet és felolvasszanak benne pár kocka minőségi csokoládét? Sosem fogom megérteni…

Ahogy az új székem támlájára igazítom a kabátomat, ő eltolja maga elől a friss rendelését, mintha már nem is akarná többet, de nem teszek rá megjegyzést a bemutatkozásom után.
– Elliot - morogta a nevét viszonzásul, ahogy leültem vele szemben. Talán csak a fény volt más ezen a helyen, de a név és az arc most mintha ismerősnek tűntek volna így együtt, de a szörnyű memóriám sehogy sem tudta megállapítani mi köti őket össze. A tekintetem elidőzött a babaarcú férfi vonásain, sötét szemein, de továbbra is csak találgatni tudtam. Újságcikkből vagy egy rokoni fotóról ismerem, esetleg korábbi vásárló volt?

Nem sokat tudtam ezen morfondírozni mielőtt újra megszólalt.
– Utálom a forrócsokit. A leggusztustalanabb melegital ezen a világon – bámult a messzire tolt pohárra olyan arckifejezéssel, mintha az személyesen tette volna tönkre az életét. Volt valami makacs és erőteljes az arckifejezésében annak ellenére, hogy az előbb még könnyek áztatták a bőrét és ebből éreztem, hogy valami sokkal többről van szó, mint a valóban undorító lötty.
- Ezért a típusért én sem rajongok feltétlen… - sóhajtom hátradőlve. - de azért sírva fakadni nem kell tőle - teszem hozzá enyhén cinikusan, bár inkább magamat próbálom kizökkenteni az előbbi gondolataimból, mint őt.

Őszintén szólva, fogalmam sincsen, hogy mivel segítsek neki is helyre rázódni, így inkább beletúrok a táskámba és előhúzom belőle a cigarettatartómat és a gyújtómat, majd komótosan rágyújtok. A tartót kettőnk közé teszem az asztalra a gyújtóval együtt, mintegy jelezve, hogy szolgálja ki magát, ha kívánja, míg én lustán eregetem a füstöt a bal oldalam felé.
- Jobb már? - kérdezem egy fél perc elteltével. A hangom inkább aggódóan cseng, mint türelmetlenül, bár nehéz elrejtenem, hogy mennyire nem bízok pozitív válaszban. Elliot sajnos nem úgy néz ki, mint aki egyhamar kiheveri majd ami történt vele, akármi is legyen az...


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 06. - 15:53:16
csokoládés katasztrófák
(https://i.pinimg.com/564x/d3/02/fb/d302fb41c1593f238a0b4172ad49d05f.jpg)

Deliah
2001. szeptember 6.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/97/da/f9/97daf93acf9e73c6b392c7e2953bed25.jpg)

Ez a nap aztán rendesen el lett cseszve! Nem azért, mert besétáltam egy kávézóba Nat egészségére forrócsokit inni… hanem azért, mert elve eszembe jutott, hogy most mi lett volna, ha még mindig együtt élnénk. Tavaly is megleptem valamivel, idén is terveztem, hiszen megvettem neki azt a házat Indiában s így utólag nem is bántam, hogy előre odaadtam neki. Azért adtam oda, mert azt hittem, többé nem leszünk együtt... és a végén tényleg igazam lett. Nem volt az több, csupán egy menekülési útvonal, egy hely, ahol meghúzhatja magát a gyerekkel… a gyerekeinkkel. Tudtam, hogy milyen. Ha nem vagyunk együtt menekül, mintha a világ omlana össze, mert már nem vagyok az életében. Könnyes lett a szemem megint, ahogy ezen elmélkedtem, úgyhogy inkább leültem.
Mindent megtettem, hogy erős maradjak. Még a papírpohara is félretoltam, hogy ne érezzem a forrócsoki ismerős illatát. Nem bőghetsz… nem bőghetsz mások előtt, O’Mara! – mormogta a hang, ahogy az ujjaim lesiklottak a papírpohár felületéről, a faasztallapra. Igaza volt a hangnak, nem lehettem gyenge. Nem lehettem megint az a törékeny ember, aki behódolt Nathaniel Forestnek… habár már rég elkövettem ugyanezt a hibát Fraserrel is. Ilyen vagyok. Ha valakit szeretek, képes vagyok hátra lépni, engedni neki s talán ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettem. Csakhogy magammal nem mehettem szembe, hiába tudtam mindahányszor, hogy én jövök majd ki rosszul belőle.
– Ezért a típusért én sem rajongok feltétlen… – szólalt meg a nő, kirángatva a keserű érzések sokaságából. – de azért sírva fakadni nem kell tőle.
Sóhajtottam egyet, majd bólintottam. A számat furcsa grimaszra húztam, nem akartam hallani a sírás szót, semmilyen ragozott formájában. Elpillantottam az ablak felé, hátha a kint táncoló falevelek tömeg, na meg a szél éppen csak halható süvítése megnyugtat. De nem így volt. Nem nyugtatott meg semmi, hiszen a lelkem zaklatott volt s ezen a háttérben valaki krákogott, de annak zaja sem segített kifejezetten.
– Nem sírtam. Csak a szemembe ment valami  – közöltem egyszerűen és benyúltam a zsebembe. Ellenőriztem azért, hogy van-e nálam zsebkendő, de csak az úton szedett gesztenye lapult meg ott. Talán majd odaadom a cicának odahaza, ugyanis bármilyen kerek dologgal ellabdázgatott csak úgy. Ez a gondolat is kevés lett volna, hogy elnyomja bennem a keserűséget, bár Zeusz játékát nézve mindig megnyugodtam.
– Jobb már?
Nem reagáltam, mintha meg sem hallottam volna, amit mond. Továbbra sem akartam arról cseverészni, hogy miért hisztiztem fél perce és jobb kedvem éppen csak akkor volt, hogy eszembe jutott Aiden szürke és barna színben pompázó szemei és az a titokzatos csillogás, ami áradt belőlük. Hiányzott. Meg akartam keresni, hogy megöleljem és megcsókoljam… de nyilván valahol odakint lenne, aztán kiakadna, hogy nyilvánosan hozzáérek. Ő is csak morogni tud. Tipikus, hogy az elcseszett, morgós medve pasikra bukom.
– Nem kell megmenteni a lelkemet, jó? Nem, nem jobb és nem akarok csevegni, sem megnyugodni. – Fakadtam ki aztán, de valójában nem is rá haragudtam már, hanem a világ összes morgós emberére… közöttük magamra is. Nem borulhatsz ki megint! Nem szabad! A hang nagyon erőlködött, én meg megint bőgni kezdtem, mint egy két lábon járó könnycsatorna… miért volt igaza Montregonak abban, hogy érzelmi hullámvasút vagyok? Rosszabbá váltam, mint azok a hisztis nők, akiktől mindig is távol próbáltam tartani magamat.
– Kell egy süti… – böktem ki indulatosan. – Kell egy csokis süti… most rögtön…


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Deliah Beckett - 2020. 10. 08. - 17:18:17

csokoládés katasztrófák

(https://imgur.com/m9It3AG.png)

2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem (https://i.pinimg.com/564x/dc/a5/1d/dca51d87841db7c37051f5a87b42ea58.jpg)

– Nem sírtam. Csak a szemembe ment valami – vetette oda a zsebében kotorászva, feltételeztem, hogy zsebkendőt keres a nyilván nemsírás miatt. Megforgattam a szemem és elővettem pár papírzsebkendőt a táskámból a gyújtóval meg a cigivel együtt és odanyújtom neki mielőtt rágyújtanék.

Nem bámulom, direkt a bejárat irányába nézelődök, hogy ne érezze, hogy bármit is akarok tőle. Nem sírtam, csak a szemembe ment valami, szinte felnevetek ahogy megismétlem magamban a szavakat… én meg vak vagyok, dohogtam magamban, bár talán inkább az zavart, hogy magának próbált hazudni, nem az hogy nekem.
Mi a baj a sírással? Muglik is, varázslók is bizonyíották már, hogy a sírás csodálatosan vezeti le a feszültséget. Már ha az ember hajlandó megengedni magának és nem csinál belőle büszkeségi kérdést, mint a férfiak nagy része, akik azt hiszik, hogy attól kevesebbek lesznek, ha elmorzsolnak pár könycseppet mások előtt.
A gyengék sírnak… a lányok sírnak, a fiúk nem… mások előtt sírni szégyen… ne mutasd ki, ha fáj… De persze a boldogságtól sírni, az teljesen oké. A meghatottságtól sírni, teljesen oké. Amikor darabokra törik a szívedet, amikor a földdel teszik egyenlővé a világod, amikor nem bírsz többet tükörbe nézni sem… akkor ne merj sírni, mert az gyengeség. Mosolyogj és tűrj, egész életemben ezt próbálták belém verni és talán egy ideig el is hittem, hogy majd ez segít túlélni… az emelt fő meg a büszkeség.

Háborgó érzéseim talán az arcomra is kiültek, ahogy némán a kávéillatú levegőbe bámultam és dohányoztam, mielőtt újra Elliotnak szenteltem a figyelmem és megpróbáltam megtudni, javult-e a helyzet, de ő nem válaszolt. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán hallotta-e amit mondtam, így újra szóra nyitottam a szám, de megelőzött.
– Nem kell megmenteni a lelkemet, jó? Nem, nem jobb és nem akarok csevegni, sem megnyugodni – kelt ki magából, mint aki számára még az is inzultus, hogy nem hagytam már itt percekkel ezelőtt, de egy pillanat múlva újra könnyekben tört ki hogy én újra, ki tudja már hanyadjára, megszánjam. Egy mély sóhaj szakad ki belőlem a friss könnyek és a halk hüppögés láttán-hallatán és egy kósza pillanatra eljátszok a gondolattal, hogy most kellene távoznom, amíg még a gorombaságára foghatom.

Egykedvűen szippantok egy utolsót a nikotinos füstből, majd kapkodás nélkül elnyomom a csikket a mellettünk lévő üres asztal hamutáljában.
– Kell egy süti… – bukik ki belőle újra a kisgyerek, ahogy összeráncolt szemöldökkel néz maga elé és nekem egyből Enzo legkisebb fia, Gino jut az eszembe, amikor hisztirohamot kapott, mert nem vittük el magunkkal a cukrászdába. Igaz Gino három éves és nem… harminc? – Kell egy csokis süti… most rögtön…

- Először is, Elliot - kezdem halkan, nyugalmat erőltetve magamra. - töröld meg az arcodat, fújd ki az orrod, vegyél egy mély levegőt - tolom közelebb hozzá a korábban az asztalra helyezett papírzsepis csomagot egy finom mozdulattal. - Másodszor, örülök, hogy ennyire határozottan tudod, hogy mit nem akarsz, de sokat lendítene a helyzeten, ha esetleg inkább arra koncentrálnánk egy kicsit, hogy mit akarsz… hm? - billentem oldalra a fejem, próbálva valami közös nevezőre hozni magunkat. - Kezdjük rögtön a sütivel - ajánlom mosolyt varázsolva az arcomra, olyan türelemmel, ami engem is meglep. Talán csak túlságosan magamra emlékeztet Elliot?

 - Kisasszony! - fordulok hátra a székemben és magunkhoz intem a korábbi pincérlányt. - Egy csokis sütit szeretnénk, presto - kérem, amikor odaér és ő egy bólintással nyugtázza a rendelést, majd Elliotra vetve egy szánakozó pillantást eliszkol a pult felé.
- Így - helyezem a kezeim az asztallapra némi elégedettséggel. - És most? - pillantok fel a szipogó Elliotra, remélve, hogy most már talán elapadnak a könnyei.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 12. - 07:33:34
csokoládés katasztrófák
(https://i.pinimg.com/564x/d3/02/fb/d302fb41c1593f238a0b4172ad49d05f.jpg)

Deliah
2001. szeptember 6.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/97/da/f9/97daf93acf9e73c6b392c7e2953bed25.jpg)

Még mindig nem igazán értettem, hogy miképpen kerültem ebbe a helyzetbe. Mármint azt értettem, hogy hülye voltam és a drámázásom közepette eljöttem Nathaniel Forestre inni egy forrócsokit, mint valami idióta szerelmes kamasz. Csakhogy nem voltam már kamasz, sőt ami az illeti túl öreg voltam még olyan dolgokba hinni, hogy szerelem. Talán sosem létezett csak egyszerű ragaszkodás volt ahhoz, ami tetszett és kielégített. Hosszú idő után ő volt az első, aki képes volt erre. El kellett nyomnom magamba, jó mélyre, amit tennem kellett miatta. Igenis az ő hibája az, hogy most nekem fáj és nem kéne sajnálnom, hogy eltűnt az életemből… szinte kikövetelte. Mégis, ha eszembe jutott az utolsó közös pillantunk, ahogy őt ölelve álltam a hajón és csak bámultam el a lemenő nap narancsos fényei felé… elszorult a torkom. Azért szorult el, mert nem mondott semmit, nem is próbált visszatartani, csak végig nézte, ahogy szép lassan eltűnök a hatalmas karok közül, hogy már nem bújok, hogy halljam a szívverését.
–  Először is, Elliot – kezdte a nő, de nem akartam igazából ráfigyelni. El akartam húzni a büdös francba erről a helyről, nem kellett lelkisegély. Tudtam nagyon jól mi segítene rajtam, de az egyelőre túl messzinek és elképzelhetetlennek tűnt. Túl sok dolgom volt egész egyszerűen. – töröld meg az arcodat, fújd ki az orrod, vegyél egy mély levegőt.
Elvettem a zsebkendő csomagból egy darabot, de csak gyorsan megtöröltem magam. Nem voltam olyan rosszul, mint ahogy kinéztem… legalábbis ezt akartam elhitetni magammal minden erőmmel. Éreztem, hogy vörös a szemem még mindig a bőgéstől és ez nem segített a megítélésemen sem túlzottan. De ez van… ez van, ha az emberrel olyan dolgok történnek, amit semennyire sem akar.
– Másodszor, örülök, hogy ennyire határozottan tudod, hogy mit nem akarsz, de sokat lendítene a helyzeten, ha esetleg inkább arra koncentrálnánk egy kicsit, hogy mit akarsz… hm? – magyarázott, de még mindig kerültem a tekintetét. Inkább a kezemben összegyűrt zsebkendőcsomót bámultam. – Kezdjük rögtön a sütivel.
Hangos sóhajjal és egy szemforgatással konstatáltam, hogy na végre képben vagyunk. Végre arra koncentrál, ami a fontos: a sütire. Mi ne tenne boldoggá, mint valami tömény csokis dolog? Igazából az sem biztos, hogy képes lett volna rá. Az étvágyamon nem javított a szakítás, sőt csak tovább rontotta. De szerencsére Aidennek ez nem tűnt fel például… nem is mintha érdekelnie kellene. Valószínűleg akkor sem babusgatna, ha kérném tőle. Az Nat Forest volt, Aiden Fraser egészen más volt… ráadásul túl fiatal is.
Megvártam, míg az asztaltársaságom megrendeli a süteményt. Aztán néztem csak rá. Miért ilyen kedves? Nagyjából itt is hagyhatott volna elrohadni… és valószínűleg azzal jártunk volna a legjobban mindketten.
– Így. És most? – kérdezte. Ezúttal nem néztem félre, már úgysem folytak a könnyeim, sőt igazából egészen megnyugodtam. A válasz az lett volna, hogy de széttrancsíroznék valamit, vagy kinyírnék valakit apám családjából… ez viszont aligha illet volna kávézóba. Ráadásul a nő is enyhén szofisztikáltnak látszott, szóval inkább nem feszegettem a határaimat.
Vállat vontam.
– Nem akarom kiönteni a lelkem, ne fáradjon… maga is valami újságíró, mi? Lefizet egy sütivel, hogy megkapja a pletykát, hogy miért hagytam el Forestet? – kérdeztem hezitálás nélkül az első dolgot, ami eszembe jutott erről a gyanús viselkedésről. Közben persze meghozták a sütit, de arra is csak undorral tudtam megnézni. – Nem kell lefizetnie. Azért hagytam el, mert már nem volt szerelmes belém. Nincs ebbe semmi bonyolult vagy izgalmas. Csak elmúlt.
Beleszúrtam a villámat a sütibe, de nem kezdtem el enni. Nem jött meg az étvágyam továbbra sem, csak piszkálgattam az ételt. Pontosan olyan voltam, mint gyerekként, mikor anyámnak úgy kellett belém könyörögnie az ételt.
– De annak örülnék, ha több képem nem jelenne meg a lapokban.  – Tettem hozzá.



Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Deliah Beckett - 2020. 10. 20. - 14:49:36

csokoládés katasztrófák

(https://imgur.com/m9It3AG.png)

2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem (https://i.pinimg.com/564x/dc/a5/1d/dca51d87841db7c37051f5a87b42ea58.jpg)

A szavaimat vagy vehetjük őket akár gyengéd utasításoknak is, meglepő módon követte és úgy tűnt némileg meg is nyugodott mire a süteményt megrendeltem neki, de a tekintetemet továbbra is kerülte.
Az utolsó kérdésemre csak megrándította a vállát, pont úgy mint egy durcás kamasz, akinek mindegy mit mondasz, úgysem lesz jó neki. Elég sok tapasztalatom volt hasonló emberekkel… sajnos. Leon egy akarnok volt mindig is, egy lángoló penge, ami utat vájt magának a legnagyobb sziklákon keresztül is, nekem pedig muszáj volt alkalmazkodni és kordában tartani: körülötte vízzé váltam, amiben nem tudtak kárt tenni a hullámzó hangulatai. Hozzá képest Elliot kezes báránynak tűnt - elsőre.

 - Nem akarom kiönteni a lelkem, ne fáradjon… maga is valami újságíró, mi? - kérdezi lemondóan, mint aki pontosan tisztában van a helyzettel és fel is nevetnék az abszurd feltételezésen, ha nem beszélne tovább. - Lefizet egy sütivel, hogy megkapja a pletykát, hogy miért hagytam el Forestet?
- Forestet? - kérdezek vissza bizonytalanul, őszintén fogalmam sincs kiről beszél. Egyáltalán ez egy kereszt vagy vezetéknév? Tudnom kellene, hogy ki az vagy csak akkor ha újságíró lennék? - Higgye el - váltok vissza a magázódásra, ha ő inkább ezt preferálja. -, ha le akarnám fizetni, nem süteménnyel tenném és biztosan nem azért, hogy a magánéletében turkáljak. Őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel…
 - Nem kell lefizetnie. Azért hagytam el, mert már nem volt szerelmes belém. Nincs ebbe semmi bonyolult vagy izgalmas. Csak elmúlt - folytatta ügyet sem vetve rám, inkább a megszerzett csokoládés sütemény szeletet kezdte feltrancsírozni a villájával. Nyilvánvalóvá vált, hogy Elliot valamiféle szerelmi bánattól szenved, de nyilván nem akarta, hogy belekérdezzek, így nem teszem. Hátradőlök a székemben és hagyom, hogy kiadja magából ezt a dolgot. - De annak örülnék, ha több képem nem jelenne meg a lapokban - teszi hozzá lezárásként, én pedig egy sóhajt hallatva fordulok vissza hozzá.

- Sokmindent el tudok intézni, de sajnos ez talán nem egy közülük - ingatom a fejem némileg csalódottan. - Nem vagyok újságíró - jelentem ki. - De ha az lennék se hinném el a kis műsora után - intek a pult felé, ahol először sírta el magát. -, hogy “semmi bonyolult vagy izgalmas” nincs benne… A szerelem vagy izgalmas vagy bonyolult, átmenet nem nagyon van, talán utólag sem - vonok vállat tűnődve magam elé bámulva. Nem akarok Leonra gondolni, de nehéz megállni, ahogy ne rágódjak kicsit Elliot előbbi szavain: “elhagytam, mert már nem volt szerelmes belém…” Rohadtul sok időbe tellett összegyűjtenem az erőmet, hogy ezt magamnak beismerjem és veszni hagyjam és ő nem emlékezett rám. Milyen lett volna, ha úgy szeret ki belőlem, hogy… végig tudja ki vagyok? Bele sem akarok gondolni. - Arról nem tehetünk, ha a másik már nem szerelmes, csak arról, hogy mi mit reagálunk erre… biztos nehéz volt elhagyni - teszem hozzá óvatosan, félig sejtve, hogy újabb könnyeket fog csalni Elliot szemébe. - De nyugtassa a gondolat, hogy a szerelem nem minden, akármennyire is annak tűnik, amikor a hatalmába keríti az embert…


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 10. 23. - 07:43:08
csokoládés katasztrófák
(https://i.pinimg.com/564x/d3/02/fb/d302fb41c1593f238a0b4172ad49d05f.jpg)

Deliah
2001. szeptember 6.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/97/da/f9/97daf93acf9e73c6b392c7e2953bed25.jpg)

Éreztem, hogy beszéd közben szép lassan megnyugszom. Nem tudom miért, talán mert kezdtem elfogadni a tény, hogy amit ezen a világon a legjobban szerettem már nem lehet az enyém. Aidenre vágytam… az illatára, az ölelésére, de ki tudja, hogy benéz-e. Rendben, tény, hogy majdnem mindennap előkerült, mióta lefeküdtem vele augusztusban és kezdett valami egészen különleges kialakulni közöttünk… szóval számíthattam rá, de ha nem akkor is Hermész megtalálná az üzenetemmel, ha látni akarom.
– Forestet? – kérdezett vissza a nő. Nem tudtam persze eldönteni, hogy most rájátszik-e vagy tényleg nem tudja kiről van szó. Akárhogy is, őszintén meglepett volna, ha éppen nem Nathaniel Forest jut eszébe valakinek erről… minden rohadt újság róla cikkez, ráadásul ha végig sétál az ember az Abszol úton az ő nyamvadék könyvei néznek vissza. Közöttük az egyik nekem dedikált műve is, amit legszívesebben felgyújtottam volna. Túl mély volt ez a seb. – Higgye el – ahogy hivatalosabb hangnemre váltottam ő is, pedig eddig tegezett. Engem persze megrémített a tény, hogy esetleg tényleg újságíró. Jobbnak láttam a három lépés távolságot tartani. –, ha le akarnám fizetni, nem süteménnyel tenném és biztosan nem azért, hogy a magánéletében turkáljak. Őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel…
Hangosan sóhajtottam egyet. Egy ember, akit nem érdekelne a magánéletem? Ez is meglepő volt, nemhogy a sütemény, amit hajlandó volt kifizetni nekem. Na nem, mintha lett volna étvágyam undorodtam még az édességtől is, akármennyire is jól esett az illata. Minden esetre nem reagáltam a mondadójára, csak ültem ott egy hosszabb pillanatig lehajtott fejjel.
– Sokmindent el tudok intézni, de sajnos ez talán nem egy közülük – válaszolta, mikor megemlítettem, hogy nem akarom viszont látni magam az újságokban. Nem azért, mert nem néztem ki jól… minden képen jól néztem ki, csak éppen már magam mögött próbáltam hagyni az életemet. Én nem voltam híresség. Én nem voltam olyan, aki beillet volna abba a képbe. – Nem vagyok újságíró.
Lassan bólintottam, bár egyelőre nem döntöttem el, hogy beveszem-e vagy sem. Soha senki sem közeledik az ember valamiféle érdekeltség nélkül. Ez a nő csak annyiban különbözött a megszokott arcoktól, hogy még nem leplezte le magát. Vitrol nagyjából az első öt percben közölte volna, hogy a Prótétától vagy a Szombati Boszorkánytól jött.
– De ha az lennék se hinném el a kis műsora után, hogy “semmi bonyolult vagy izgalmas” nincs benne… A szerelem vagy izgalmas vagy bonyolult, átmenet nem nagyon van, talán utólag sem.
Nyeltem egyet. A szerelem fáj, nem izgalmas, nem bonyolult, hanem mocskosul szar… és nem akarom soha többé érezni. Nagyon nem akartam, mert tudtam, hogy megint ott fogok állni, ölelve, míg az egész el nem párolog a kezeim között… s majd megint nekem kell kimondani és nekem kell erősnek lenni, hogy ne táncoljunk vissza ugyanabba a hibába. Nekem, mert Nathaniel Forest egy gyenge szarházi. Talán mindenki ilyen. Gyávának könnyebb lenni, mert erősnek és akarnoknak. Gyávaként nem kell az embernek semmit tennie, csak nyalogatnia a sebeit és sajnálnia saját magát.
– A szerelem egy kurva nagy szarság – jelentettem ki keserű nyugalommal a hangomon. Több könny már nem jött a szememre, mintha elfogytak volna… legalábbis átmenetileg, mert az éreztem, hogy a torkomban még mindig ott van az a rohadt gombóc, s fojtogat. Majd otthon kibőgöm magam.
– Arról nem tehetünk, ha a másik már nem szerelmes, csak arról, hogy mi mit reagálunk erre… biztos nehéz volt elhagyni. – Bólintottam. Nem tehetek arról, hogy valakinek a szórakozást a magamutogatás és a hasonló értéktelen dolgok jelentik, ebben igaza volt a csajnak. Meg abban is, hogy én legalább nem egy gyenge szar voltam. Elnézegethettem volna még ezer meg ezer féltékenységi jelentet a semmiért… mert az volt… mert csak az érdekelt, hogy mint egy tárgy az övé legyek, de amint tennie kellett érte, már nem volt jó. – De nyugtassa a gondolat, hogy a szerelem nem minden, akármennyire is annak tűnik, amikor a hatalmába keríti az embert…
Messzebbre toltam magamtól a sütit és a nőre néztem.
– Valójában sokkal könnyebb volt, mint hittem. Csak megöleltem, magamhoz vettem még egy adagot az illatából… aztán eljöttem.  – Mondtam. Nem ez a része volt a nehéz, hanem, hogy még mindig hallottam a szívverése hangját, éreztem a könnyeit az arcomon… mintha azok örök nyomot hagytak volna bennem. Ő sírt, ő volt megtörve, miközben engem kényszerített erre. Sosem fogom elfelejteni az utolsó naplementénket. Olyan mély nyomot hagyott bennem, mint az a kés, amit a gyomromba szúrtak és még mindig ott díszelgett a heg a bőrömön. Csakhogy ez a seb a szívemet és a lelkemet hasította fel. Valahol tudtam, hogy sosem fogom megbocsátani ezt Natnak, még ha szeretem is. Elárult. Elárult azt, amink volt.
– Na jó… inkább hazamegyek… innom kell valami erősebbet… – Megtöröltem az arcomat és már álltam is fel. – Jobb, ha nem stresszelek több embert a fos életemmel…


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Deliah Beckett - 2020. 10. 29. - 17:25:49

csokoládés katasztrófák

(https://imgur.com/m9It3AG.png)

2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem (https://i.pinimg.com/564x/dc/a5/1d/dca51d87841db7c37051f5a87b42ea58.jpg)

- A szerelem egy kurva nagy szarság - szólt Elliot kategorikusan, én pedig egyetértőn elmosolyodtam.
- Ezzel a kijelentéssel nehezen tudnék vitatkozni - ismerem el, de teljes mértékben tudatában vagyok, hogy ezt sok dologról el lehet mondani, amibe emberek a túlélésért kapaszkodnak. Remény, vágy, hatalom… mind olyan dolgok, amik egyszerre rejtik magukban a megváltást és a kárhozatot, egyik pillanatban még a magasba emelnek, aztán rohadtul pofára ejtenek. Én már csak tudtam, de ez a jelenet éppen nem rólam, hanem Elliotról szólt és akárki is ez a Forest ipse… kurvamagasról ejthette le az előttem ülő férfit, aki lassanként, de megnyugodni tűnt.

Következő szavaimra csak bólintott, majd messzebb tolta a meggyalázott süteménydarabot magától, amit nem kevés sajnálattal bámultam volna még, ha nem veszi fel velem a szemkontaktust.
 - Valójában sokkal könnyebb volt, mint hittem. Csak megöleltem, magamhoz vettem még egy adagot az illatából… aztán eljöttem.
Egy hajszál választott el tőle, hogy felnevessek. Éreztem, ahogy végigmos rajtam valamiféle keserű érzés. Talán irigység, talán szánalom, magam sem tudtam igazán megfogalmazni. Ettől van úgy összetörve? Valami nagy lávsztorit lezáró ölelkezős szakítástól? Nem mintha verseny lenne, vagy azt kívánnám, hogy mindenkinek olyan elbaszott legyen az élete, mint az enyém, de azért Leonnal a mi kapcsolatunk nem ilyen békésen ért véget… Nem volt “beszéljük meg”, nem volt “tiszta lap”, nem volt ölelés vagy bármilyen kapaszkodó, búcsú. Egyszerűen elvágták a zsinórt, ami összetartott minket, amin az életem függött és én évekig zuhantam mielőtt egyáltalán erőm volt megkapaszkodni.

Mégis túléltem. Elliot is túl fogja, még ha most ez kétségesnek is tűnhet számára.
- Hát sokféle közhelyet tudnék felsorolni, de nyilván nem segítenének többet ezen a ponton, mint a süti, amire annyira égetően szüksége volt az előbb… - vetek egy újabb pillantást a romokra. - De kívánom, hogy a megszerzett tapasztalatból fejlődni tudjon és ne ragadjon bele ebbe a jelenlegi, egyértelműen… fájó állapotba - döntöm kicsit oldalra a fejem. Sterilen hangzik talán ez a néhány szó, mintha valami agyturkász Mungós lennék, de ez legalább őszinte. Bármi más képmutató lenne egy szintén sebeit nyalogató, összetört szívű ember szájából, még ha ő észre sem venné.

 - Na jó… inkább hazamegyek… - feleli és már áll is fel. - innom kell valami erősebbet… Jobb, ha nem stresszelek több embert a fos életemmel…
Erre ismét egy mosoly az első reakcióm, majd egy rövid fejcsóválás után újra magamhoz veszem a cigaretta tartóm és egy gyors mozdulattal rágyújtok.
- Ahogy tetszik - válaszolom a csikkbe szívva, figyelve ahogy összeszedi magát. Nem mintha stresszelt volna bármivel azon kívül, hogy minden ok nélkül sírva fakadt, amikor leöntöttem forrócsokival, de utólag már talán ez is érthető. - A legjobbakat, Elliot - intek a cigarettát tartó kezemmel és ahogy otthagy egyedül. Még lustán elszívom a csikket, emésztve az elmúlt percek eseményeit, majd újra előveszem a táskámba gyűrt levelet, amit elkezdtem.


Köszönöm a játékot! :)


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Beatrix Flint - 2021. 02. 07. - 20:00:09
WAND-ering

(https://i.pinimg.com/564x/ae/36/07/ae3607aad36bf7336259156baf278bc8.jpg)

To: David Evanson
2002. február 1.


Pontosan két hét telt el azóta, hogy találkoztam David Evansonnal. Habár megfogadtam, hogy utánajárok ennek a rejtélyes Mr. Cartwrightnak, igazából nem maradt időm rá. Teljesen belemerültem a munkámba. Tudtam, hogy nem sabad elszalasztanom a lehetőséget, itt volt az esély, hogy befussak, mint pálcakészítő, és azt is tudtam, hogy az olyan alvilági figuráknak, mint David és Christopher, szükségük volt egy olyan tehetségre, mint én. Mert ebben nem kételkedtem: tehetséges voltam. Az egyetlen, amit az elmúlt éveknek köszönhettem, hogy megtaláltam azt az elfoglaltságot, ami teljes mértékben le tudott kötni, és elfeledtette velem a rossz élményeket.
Így, miután Daviddal elváltak útjaink, azonnal nekiláttam a tervezésnek. Millió és egy ötletem volt, milyen pálcát is készíthetnék a férfinak, de végül csak sikerült kiválasztani a tökéletes fa anyagot és a magját. A következő napokban begyűjtöttem, amire szükségem volt, és a második héten elkészítettem a pálcámat. Mintha David tudta volna, hogy elkészültem - vagy szimplán csak tudta, hogy eltelt a két hét -, jött a bagoly: találkozni akar velem.
Bagolyfordultával visszaírtam hogy mikor és hol: február 1. 16:00 - Dolce Vita Café
Semmi kedvem nem volt újra a Zsebpiszok közbe menni, abba a sötét lyukba. Ezen felül túl feltűnő lett volna, ha ott üzletelek mindig. Így inkább egy zsúfolt helyet választottam, távol a kíváncsi fülektől. Mégis, ki gondolná, hogy pont egy ilyen kis mézesmázos helyen folyik az illegális pálcakereskedelem.
Emellett a kávézó közel volt a szerkesztőséghez is. Habár négy órakor általában már végezni szoktam, sose lehetett tudni, mit talál ki Vitrol. Szóval ha más megoldás nincs, gondoltam, akkor csak kiugrom a kávézóba.
De szerencsére ezen a napon Rita Vitrol be sem dugta a képét a szerkesztőségbe, így jókedvűen léptem be a kávézóba. Zsúfoltság ide, sötét varázslók hiánya oda, a legeldugottabb asztal választottam. Amíg Davidet vártam, addig a saját pálcámat a kezemben forgatva gondolkoztam az elmúlt két héten. Bizton állíthattam, hogy a pálcakészítés a legjobb terápia volt számomra. Alig gondoltam Jasperre - viszont annál többet Davidre. A férfi az előző találkozásunkkkor egyértelművé tette, hogy bejövök neki. Nyilván nem gondolkodtam semmi komolyban, nem is úgy nézett ki, de tényleg egész életemben Jasperre kell várnom? És mi van, ha ő már tényleg túl lépett rajtam?
Mi sem bizonyítja jobban, hogy elkezdett másfelé kattogni az agyam, hogy az elmúlt két hétben zavaros álmaim főszereplő már nem(csak) a világosszőke hajú srác volt, hanem betolakodott egy felfuvalkodott, beképzelt, de rendkívül jóképű másik férfi is. Többször is álmodtam Daviddel, egyre vadabbakat, és nem tudtam kiverni a fejemből a gúnyosan és kihívóan csillogó zöld szemét. Magamnak sem akartam bevallani, de valójában alig vártam, hogy végre újra találkozhassak vele. Az előző találkozót igazán élveztem.
Amikor nyílt az ajtó, mindig odapillantottam, és reménykedve, némiképp izgatottan vártam, hogy besétáljon a férfi. Kíváncsi voltam, tetszeni fog-e neki a pálca, amit készítettem. Kiraktam a pultra a dobozt. Ott lapult benne a somfa pálca, szemiflázs szőr maggal 11 hüvelyk hosszúságban. Tökéletes munka volt, tudtam jól. Reméltem, David is így fogja gondolni.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: David Evanson - 2021. 02. 14. - 15:41:43
(https://i.pinimg.com/474x/68/e8/c1/68e8c1e3eb05ef8b32d54957ff113dd5.jpg)
Beatrix




Talán mókásabb lett volna váratlannál váratlanabb helyzetben, szituációba, pillanatban lekapni a lányt, na már nem a szó szoros értelmében, de meglehet úgy is, sokkal inkább a pálca szempontjából. Ám mégis inkább a hagyományos old fashion-d elcsépelt levelet küldtem el végül, mert talán biztos pofonnal illetett volna ha a munkahelyén a viszketeg Vitrol jelenlétében vagy netalántán a lakásán, méginkább a fürdőszobájában török rá a munka eredményét követelve.
Csak a fantáziámra bíztam mi mindent is művelt volna a pálcával, vagy akár egy egész másmilyennel, helyette jómodorosan megvártam a válaszát és február elejére szabaddá tettem magam.
Tudtam, hogy bár Chris ragaszkodni fog a beszámolóhoz és a pálcához, de arra a napra neki is tengernyi dolga akadt, így tojva a fejemre legyintett hogy csináljak amit akarok. Nekem pedig terveim voltak, mindig vannak, de hogy ebbe a kis pálcabűvész mennyire lesz partner majd ott és akkor spontán dől el.
A mugli motort könnyeden fékezem le a kávétó bejárata mellett, hogy aztán a bukósisakot lekapva szőke fürtjeimbe, melyek most szabadon vannak eresztve belekapjon a hűvös februári szél. Unottal lököm be a kávézó ajtaját, és máris hiányzik a megszokott kocsmahangulat, a csiszolt de annál viseletesebb és mocskosabb döngöltfa pulttal és a szeszgőzzel. Ehelyett letisztult világosság vesz körbe, kávé édesen keserű és gyomorforgató aromája, meg persze egy csapat jól öltözött mugli vendég, akik suhancként elkönyvelt pillantásokat vetnek rám. Nem zavartatom magam, mindenkit alaposan megbámulok mígnem kiszúrom azt, aki miatt itt vagyok. Egy, a megszokott félmosollyal arcomon indulok felé, és mire az asztalhoz érek már leveszem a fekete bőrkesztyűket majd lehámozom a kabátomat is magamról. Itt azért mégis csak fűtve van és Trix átható pillantása is tesz róla, hogy kimelegedjek.
- Hellóka tündérkém!
Gonoszkodom, és levágom magam könnyedén a vele szemben lévő székre, mintha csak ez is a törzshelyem lenne, noha normál esetben közelébe se mennék. Kényelmesebb lett volna újra a Vakegér, de ez a túlzott tisztaság gondolom neki jobban bejön. Meg lehet az italkínálat is.
- Itt gondolom nincs alkohol. Ha csak az ír kávét ide nem vesszük…
Fanyalgok egy sort, és elindőzök a lányon. Az arcán, a haján, a zöld macskaszemeken, meg mindenen, ami az asztal fölött őhozzá tartozik. És hogy ne várassam sokat a pincérnőt, aki már felém les elkapom az asztal közepére állított kis elegáns fa tartóból a kínálatsort.
- Pfej… maradok asszem a víznél…
Morgok magamban, mert hát még mindig dolgozik bennem a három nappali ezelőtti részegség emléke. Ha Mirabella nem lett volna annyira kotnyeles, talán két napra is húzódott volna a dolog így még ma is másnapos lennék. Nem siratom meg hogy ma utazik vissza a Roxfortba. Lássuk be nyugodtabb vidék egész London de főleg Garden Lodge nélküle.
- Hmmm és mondd csak, hiányoztam?
Pillantok fel sunyin vigyorogva míg lecsapom a papírt az asztalra és várom, hogy a kiszolgálószemélyzet odalibegjen hozzánk.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Beatrix Flint - 2021. 02. 14. - 18:17:42
WAND-ering

(https://i.pinimg.com/564x/ae/36/07/ae3607aad36bf7336259156baf278bc8.jpg)

To: David Evanson
2002. február 1.


Végül csak megjött, belibbent, úgy, mintha minden nap ide járna. Baromira bosszantó volt ez a nagy magabiztossága - valójában kicsit irigyeltem is. Én soha nem voltam ilyen. Persze, most már megtanultam, hogyan mutassam magam biztosnak, és félelmet nem ismerőnek, de tele voltam bizonytalansággal. Magamnak sem könnyítettem meg a helyzetemet. Folyamatosan kattogott az agyam Jasperen, és a munkámban is mindig talált kivetnivalót az a bosszant Vitrol, na és természetesen illegális pálcákat készítettem. Mondjuk a pálcakészítésben legalább magabiztos voltam. Most is egy tökéletes varázspálca lapult a táskámban.
A lényeg, hogy David megérkezett és mindenféle kérdés nélkül lehuppant szemben velem, a bőrkesztyűit meg az asztalra csapta. Az a letörölhetetlen félmosoly most is ott bujkált az arcán, és legszívesebben képen töröltem volna. Ugyanakkor... De nem! Nem terelheti el a figyelmemet arról, ami miatt elsősorban itt vagyok.
-Hellóka tündérkém! - üdvözölt, én meg egy kényszeredett mosolyt villantottam rá. Egyszerűen nem bírtam, hogy nem vesz komolyan. De majd ha kipróbálja a pálcámat...
-Helló David. - biccentettem felé, végigmértem, aztán hozzátettem. - Remélem már nagyon izgatott vagy. - Szuper. Ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
Rendelt magának egy vizet, én meg gúnyos mosollyal toltam felé a másik itallapot, amin a sörök voltak, de nem említettem neki, hogy jobban körül is nézhetne, mielőtt elhamarkodott döntéseket hoz. Végül arra volt kíváncsi, mennyi hiányzott nekem.
-Nem volt időm rajtad gondolkodni. - Ez persze szemen szedett hazugság, de annyiban igaz, hogy amíg lekötöttem magam a pálcakészítéssel legalább sem rá, sem Jasperre nem gondoltam. - Feladatom volt. - Tértem rá a lényegre, és lehajoltam a táskámhoz, ahonnan kivettem egy egyszerű dobozt, benne a somfa pálcával. David elé toltam, kíváncsian figyeltem az arcát, bármi reakció után kutatva.
-11 hüvelyk, somfa, szemiflázs maggal. Ilyet még soha, egy pálcakészítő mester sem készített. - Villant a szemem, jelezve, hogy mennyire különleges a pálca. Figyeltem, David kinyitja-e a dobozt. Mindenképpen szerettem volna, ha ő is kipróbálja, itt előttem. Én már varázsolgattam vele otthon, ismertem a pálcát, de az igazi használója kezében még bőven alakulhatott az elkészülte után is. A férfi pedig pont olyan varázslónak tűnt, aki elég erős személyiséggel rendelezik ahhoz, hogy saját magához idomítsa a pálcáját.
Közben megérkezett David vize, a pincérnő vetett egy kíváncsi pillantást a dobozra, de én éppen elég szigorúan néztem rá, hogy megértse, semmi köze ahhoz, hogy mi történik ennél az asztalnál.
-Ha jól emlékszem, akkor még jár nekem tíz galleon. - vigyorogtam rá elégedetten, mert tudtam, tökéletes munkát végeztem. Most már csak az volt a kérdés, hogy David és Cartwright is így gondolja-e?


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: David Evanson - 2021. 02. 21. - 20:19:25
(https://i.pinimg.com/474x/68/e8/c1/68e8c1e3eb05ef8b32d54957ff113dd5.jpg)
Beatrix




- Remélem már nagyon izgatott vagy.  Szuper. Ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
Ha ott folytatnánk, tündérkém, akkor hanyatt döntenélek és én adnék pálcát neked nem pedig fordítva
A gondolat csak egy különös, csábos somolygás képeként jelenik meg arcomon. Az orrom elé tolt itallapra vetek egy pillantást majd fanyarul ellököm magamtól. Jobb ha nem élek a piával, nem mert a színjózanság szórakoztató, hanem mert jobb ha tiszta a fejem.
-Nem volt időm rajtad gondolkodni.
- Hmmm.. kár.
Dörmögöm az orrom alatt félig meddig csalódottan, s nem tudom eldönteni ez valóban így van vagy csak takargatja vele az igazságot de mindenhogy szar. Ha az előbbi akkor azért, ha az utóbbi akkor azért mert még önmagának is tagad. És az bazira nem célra vezető sehogyan sem.
- Feladatom volt.
- Aha, hogyne.
Cinikus hangszínem mellé belejátszik a nemtörődömség és a szórakozottság, és a felém tévedő pincérnőre meg a vízre csak biccentek köszönetképpen. Nem iszok még, mert mire a kiszolgálás elpályázik olyan infó üti meg a fülem, amire érdeklődve kapom fel a fejem.
-11 hüvelyk, somfa, szemiflázs maggal. Ilyet még soha, egy pálcakészítő mester sem készített
- Azt meghiszem..
Ha nem itt lennénk, nem ennyire nyílt terepen talán még füttyentenék is egyet elismerően. Szemiflázst összevadászni nem mindennapi teljesítmény még Nagy-Britanniában sem. A somfa is ritka alapanyagnak számít. Húsz galleontól talán többet is ért volna ez a pálca bár így is jó summa.
A doboz hívogatón kerül az asztalra, pontosan kettőnk közé. A gondolat édes kis fonala, hogy kézbe vegyem csábítóan hat, de egy muglikkal teli kis kávéház félreeső zugában se lenne éppen tanácsos.. Így csak a doboz csinos kis fedelének bámulásával érem be, majd felpillantok az igéző zöld szemekbe.
-Ha jól emlékszem, akkor még jár nekem tíz galleon.
A dacos kis mosolyt kedvem lenne mohón lecsókolni az arcáról, mert bár ő nem gondolt rám én annál többet rá. Ehelyett csak benyúlok a zsebembe úgy hogy egy percig se veszem le róla átható tekintetem és dobom oda a maradékot, amivel Cartwright lóg neki.
- Tedd magad szabaddá a közeljövőben. Cartwright találkozni akar veled, tündérkém…
Búgom neki és várom a reakcióját. Megretten? Aggódni kezd? Végtére is jópár szennylap lehozza a milliomos magánéleti és üzleti fogásait, de azt kevesen tudják mi is ő ténylegesen, igazából.
- Ne aggódj… - teszem hozzá kisvártatva. - … mivel jó benyomást tettél rám, csupa szépet mondtam rólad.
Hízelgek tenyérbe mászón, de kivételesen… teljesen őszintén is.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Beatrix Flint - 2021. 02. 25. - 20:30:46
WAND-ering

(https://i.pinimg.com/564x/ae/36/07/ae3607aad36bf7336259156baf278bc8.jpg)

To: David Evanson
2002. február 1.


David elég szűkszavú. Vagy rossz napja van, vagy siet, vagy egész egyszerűen csak nem azt kapja tőlem, amit szeretne. Mondjuk a kis somolygás, és az átható pillantása elég árulkodó, de én még mindig őrlődök magamban, hogy mi a helyes döntés. Annyiszor megfogadtam már az elmúlt két hétben, hogy Jasperen csak egyféleképpen tudok túllépni... De vajon túl akarok lépni rajta? Kész vagyok, hogy elengedjem?
Ilyenkor jöttem rá arra, hogy mennyire jó lett volna egy barátnő az életemben. Vagy egy barát. Vagy valaki, bárki, akivel ilyen dolgokat át tudtam volna beszélni. De hát egy barátom sem volt, a családomat pedig más problémák éltették. Úgyhogy maradt az, ami eddig: agyalni.
Kérésemre odaadta a maradék pénzt, én gyorsan elraktam, majd kérdőn, felvont szemöldökkel néztem Davidre:
-Ki sem próbálod a pálcádat?
Kicsit előrébb is hajoltam, részben azért, hogy húzzam kicsit Davidet, ahogy némileg jobban belátott a dekoltázsomba, mint ahogy az illendő lett volna, részben azért, mert tényleg kíváncsi voltam, hogyan fog működni a pálcám a kezében. Kíváncsi voltam, hogyan tudja használni, mennyire képes uralni a pálcáját.
Aztán olyan mondott, amitől rögtön kihúztam magam. Cartwright találkozni akart velem. Ő is úgy szavazott bizalmat nekem, hogy még nem is látta a munkámat. Vajon David győzte meg? Vagy a hírem megelőzött? Rettenetesen kíváncsi voltam, ugyanakkor rendkívül izgatott. Itt volt a lehetőség, hogy feljebb kerüljek a társadalmi ranglétrán, hogy nevet szerezhessen - ha máshol nem is, legalább az alvilágban.
Cartwright egy rendkívül rejtélyes alak volt. Mindenki ismerte, aki számítani akart, mégsem tudott róla senki. Amikor nem dolgoztam vagy nem a pálcát készítettem, próbáltam megtudni ezt-azt erről a fickóról, de szinte semmit nem sikerült. Éppen ezért voltam igazán izgatott, hogy végre találkozhatok vele.
-Tényleg? És miket mondtál rólam? - kérdeztem, újra közelebb hajolva. Vajon mit mondhatott? Mik lehetnek azok a szépek? - Mesélj nekem Cartwrightról! Hogyan tudok a kegyeibe férkőzni?
Tudni szerettem volna, mit kell tennem ahhoz, hogy sikeresen teljesítsek előtte. Szükségem volt erre, hogy tovább léphessek. El a Szombati Boszorkányból, amit egyre jobban utáltam. Elszakadni a családomtól, hogy soha többé ne kelljen velük törődnöm. Hogy végre azt csinálhassam, amit szeretek. Ezért szinte bármit megtettem volna. És ha ehhez nem teljesen legális út vezet, hát még azon is hajlandó lennék végigmenni.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: David Evanson - 2021. 03. 03. - 12:37:22
(https://i.pinimg.com/474x/68/e8/c1/68e8c1e3eb05ef8b32d54957ff113dd5.jpg)
Beatrix




Nyelek egyet miközben figyelem Trix arcvonásait, ahogy a pálca dobozára majd rám pillant és végül csak nem állja meg hogy ne kérdezze meg.
-Ki sem próbálod a pálcádat?
Meghökkenek a nyílt kérdésen és körbepillantok laposan, hallott-e minket valaki, de a legtöbben elfoglaltak a maguk ügyével-bajával.
- Nem, itt nem.
Hangom talán kissé nyers, így pajkosan azért hozzáteszem oldva a bennem és a köztünk lévő feszültséget.
- De ha tudsz egy olyan privát lyukat mutatni, ahol nyugodtan megtehetem szíves örömest….
Sunyin vigyorgok, úgy hogy kellően kellemetlen, kellően kétértelmű legyen számára a kérdés. Kimehetnék a férfi wc-be, de az olyan unalmas és elcsépelt, akkor már mindegy ha estig kihúzom és ott tesztelem a pálcát ahol egyetlen mugli se zavar.
Persze Christopher emlegetése rögtön jobban leköti a lány figyelmét mint alkotása birtokba vétele, így mikor a nevelőapámról kérdezősködik csak rejtélyes kis somolygással húzom az agyát.
- És miket mondtál rólam?
- Miket nem?
Dobom vissza a kvafflabdát, ha már ilyen magas bevágom én abba a középső karikába, nem kell aggódni.
- Bár mondanék több mindent is, de ahhoz behatóbban kellene hogy ismerjelek….
Szándékosan nyomom meg a szót, várva hogy elpiruljon vagy lesüsse azokat a szép zöld szemeket. Tekintetem falja minden rezdülését, mint a prédát leső farkas.
- Mesélj nekem Cartwrightról! Hogyan tudok a kegyeibe férkőzni?
- Hmmm… - kuncogom el magam egy percnyi gondolkodást követően. – Előbb talán az én kegyeimbe kellene férkőznöd… nem gondolod?
Vonom fel a szemöldököm de van egy olyan érzésem hogy ő túl félénk, túl ájtatos és túl prűd ahhoz hogy spontán bármibe is belemenjen ami a megszokott komfortzónáján kívül esik. Bezzeg engem elrángatni egy mugli kávéházba nem gond… Hogy mit meg nem teszek egy nőért…


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Beatrix Flint - 2021. 03. 04. - 21:02:59
WAND-ering

(https://i.pinimg.com/564x/ae/36/07/ae3607aad36bf7336259156baf278bc8.jpg)

To: David Evanson
2002. február 1.


Ah, miért torkollik minden beszélgetésünk ilyen erotikus szóbeli adok-kapokká? - gondoltam magamban David vigyorgó arcát bámulva. - Torkollik... Haha... - folytattam magamban, és legszívesebben ugyanolyan kacéran vigyorogtam volna vissza Davidre, mint ahogy ő tette, de egyelőre nem tehettem meg. Most arra kellett koncentrálnom, hogy mielőbb bekerüljek abba a körbe, ahol elég sok munkával terheljenek ahhoz, hogy ne kelljen tovább amellett az ostoba Vitrol dolgoznom. Persze mindig belementem a játékba.
-Kíváncsi lennék, hogyan működik a pálcád a kezedben... Nálam egészen jól bevált. - kacsintok rá kacéran.
Cartwrightról továbbra sem tudok meg semmi konkrétat, pedig már nagyon szeretnék vele megismerkedni. Semmit, de tényleg semmit nem tudtam meg róla az égvilágon. Mindenki ismeri, és mégsem ismeri senki. Ez felettébb bosszantó volt, de abban bíztam, hogy ami késik, az nem múlik. Előbb-utóbb csak találkozhatok vele személyesen is.
-És mondd csak, mennyire szeretnél behatóbban megismerni? - Egyre jobban úgy éreztem, hogy ennek a fickónak csak a szája jár. Már sokadszorra vívtuk meg a kis szócsatáinkat, de lépni nem lépett. Elgondolkoztam azon, hogy vajon nem léphet - Cartwright vagy valaki nem engedi neki, vagy egyszerűen jobb ez a kis évődés, mint a tettek mezeje. Valójában én sem tudtam eldönteni, mit akarok - akarom-e egyáltalán, hogy közeledjen felém, vagy jobb lett volna az álomvilágomban maradni.
-Szóval rajtad keresztül vezet az út Cartwright kegyeihez? Mi vagy te? Az előkóstolója? - kérdeztem kihívóan. Igazából elég sok mindent megtettem volna azért, hogy nekik dolgozhassak. Sok veszítenivalóm már nem volt, így nem is féltem attól, ami rám vár.
-Tehát, mit is kell tennem még, hogy találkozhassak Cartwrighttal? - kérdeztem még a széken hátradőlve, a karjaimat a mellkasom előtt összekulcsolva. Tényleg érdekelt, hogy mennyire messze kell elmennem, hogy megismerhessem ezt a férfit. Egyre kíváncsibb voltam rá, ugyanakkor azt sem bántam volna, ha még egy kicsit Daviddel kell elszórakoznom ahhoz, hogy tovább léphessek.
Magamnak is nehéz volt bevallani, de élveztem ezeket a találkozókat. David letörölhetetlen, magabiztos mosolya minden nőt megfogott volna. Tudta, hogy neki nyert ügye van, akárkinél is próbálkozik. Mégis hajtott a bizonyítási vágy, hogy elismerjék a munkámat, és hogy úgy érezzem, hogy valaki hasznára vagyok - még akkor is, ha ez nem feltétlenül teljesen legális módon történik.
Kiskorom óta vágytam az elismerésre, de nagyon ritkám kaptam ezt meg. A szüleimtől soha, hiszen csak egy lány vagyok. Nem számítottam nekik. Jasper volt az első, aki igazán, magamért értékelt. Aztán pedig Roxane. De ennyi, két ember az elmúlt húsz évben.
Szóval itt volt a lehetőségem, hogy másoknak is megmutassam, hogy több vagyok egy csinos kis pofinál. Lehet, hogy David ezt soha nem fogja elhinni, de talán ez a Cartwright értékelni fogja a tehetségemet. Mindenképpen adnom kellett ennek egy esélyt.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: David Evanson - 2021. 03. 11. - 11:22:34
(https://i.pinimg.com/474x/68/e8/c1/68e8c1e3eb05ef8b32d54957ff113dd5.jpg)
Beatrix




-Kíváncsi lennék, hogyan működik a pálcád a kezedben... Nálam egészen jól bevált.
Meghiszem azt csillagom… gondolom magamban de csak ravasz kis somolygás ül ki arcomra. Nem akarom a tüzet szítani, pláne nem ennyire zsúfolt muglikkal övezett területen, így jobbnak látom ha a kis dobozkát, melynek tartalma engem is érdekel nem csak őt, elsüllyeszteni a zsebembe. Nyugodtabb és kedélyesebb leszek rögtön, már-már normálisnak ható párosként. Tudom mennyire fontos az álca, főleg a muglik előtt. Nem szeretnék a Minisztériumra járkálni vagy az aurorparancsnokság valamelyik veszett kutyájával összeugatni a lebukásveszély miatt.
-És mondd csak, mennyire szeretnél behatóbban megismerni?
- Mindegyhogy.
Bukik ki belőlem félig-meddig meggondolatlanul a válasz, mely teljesen nyilvánvaló. Hacsak nem leszbikus vagy prűd a lelkem, maga is rájöhetett.
-Szóval rajtad keresztül vezet az út Cartwright kegyeihez? Mi vagy te? Az előkóstolója?
Kegyetlen kis kuncogással veszem tudomásul újdonsült szerepköröm, melybe beosztott.
- Hát ha szeretnéd, miattad az leszek. Megkóstollak itt, meg ott… meg amott…
Tekintetem szándékosan időzik el az arcán, pontosabban a huncut ámde félszeg mosolyt villantó ajkain, aztán lentebb, formás mellein végül pedig még lentebb tekintenék de hát ott már az asztal kitakarja a lényeget, én mégis úgy fixírozom mintha csak röntgenlátásom lenne.
-Tehát, mit is kell tennem még, hogy találkozhassak Cartwrighttal?
Talán csak én érzem, hogy kissé hűvösebbre vált. Meglehet a testbeszéde adja ezt az érzetet, ahogy hátra dől, és félig védekezőn összefonja karjait maga előtt.
- Tenned semmit. Majd keres ha ráér, és hidd elfog. De ő elfoglalt ember, ne csodálkozz rajta.
Vonok vállat unottan. Chris az Chris, a maga logikai síkjaival, amit nem mindig könnyű kikalkulálni. Még nekem se, hiába élek vele egy fedél alatt.
- De addig is, jó pont lenne ha engem szórakoztatnál.
Vicceskedek egy sort.
- Már ha a te szűkös idődbe ez belefér persze…
Ajánlgatom magam, és kíváncsi vagyok ráharap-e a dologra. Ha igen, hát akár már most elmehetnénk innen végtére is, baromi idegesítő a mugli negyed ezen része.
- Kipróbálhatnánk az alkotásod is... valami... meghittebb helyen....
Dobom fel a magas labdát, úgy hogy a döntés rajta álljon. Nekem meg amúgy mindig akad jó pár randiötletem ilyen hirtelen jött lehetőségekre, ha úgy hozza az élet.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Beatrix Flint - 2021. 03. 14. - 19:41:15
WAND-ering

(https://i.pinimg.com/564x/ae/36/07/ae3607aad36bf7336259156baf278bc8.jpg)

To: David Evanson
2002. február 1.


Rettenetesen idegesítő Daviddel beszélgetni. Minden egyes szava csöpög az elfojtott - vagy talán annyira nem is elfojtott - vágytól. Találkoztam már egy csomó ilyen férfival, azt hiszik övék a világ. És talán tényleg övék is. Hiszen nem azon gondolkodom, hogy megadom magam? És mi bajom származhatna belőle? Valójában semmi.
Ahogy az arcomra pillant, aztán a melleimre, és végül egyértelműen oda, ami minden nőnek becses kincse. Ez még magamban is irtózatosan gázosan hangzott. A belső szemem körbe-körbe forog. Én már nagyjából mindent elvesztettem, miért őrizgetném ezt ennyire? Persze, tudom, miért. Beúszik a képzeletembe újra az az idegesítő szőke hajjal keretezett arc. De megéri várni?
A gondolataim továbbra is azt súgják, hogy nem, de a szívem meghasad, ha arra gondolok, hogy ily módon megcsalom a szeretett, és ugyanakkor gyűlölt férfit. El kell engednem, ezzel győzködöm magam.
-Majd keres ha ráér, és hidd elfog.
A gondolataim gyorsan visszatérnek a jelenbe, Cartwrighthoz.
-Csak ne gondolkozzon annyit. Lehet, hogy megtalál valaki más is, aki szívesen támogatná a pálcakészítési törekvéseimet. - mondom Davidnek, és figyelem a reakcióját. Nem kell tudnia, hogy mennyire szeretnél ennek a fickónak dolgozni: pénz és megbecsülés. Mit várhatnék többet? Én pedig meg akarom ismerni Cartwrightot, pálcákat akarok készíteni, és ha ez a kettő együtt megy, akkor én leszek a legboldogabb.
- Kipróbálhatnánk az alkotásod is... valami... meghittebb helyen....
-Mindenképpen szeretném látni, ahogy kipróbálod a pálcádat. - eresztek el egy széles mosolyt. - Tudsz valami... meghittebb helyet?
Tényleg érdekel, hogy mit fog művelni a pálcájával. Nincs is jobb, amikor bebizonyosodik, hogy jó munkát végzett az ember. Ugyanakkor érdekelt, hogy mi fog ebből kisülni. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy David meddig mer elmenni. Vajon csak a szája járt vagy tényleg a tettek embere?
Fel is pattantam, felkaptam a kabátomat, és türelmetlenül néztem rá.
-Hagyd csak, majd én fizetek, én választottam a helyet. Ráadásul pont most kerestem szép kis summát.
Amíg David készülődik, odamegyek a pulthoz, kifizetem, amit ittunk, és az ajtóban várok a férfira, hogy vajon hova készül elvinni engem. Nem aggódom, hogy történne velem valami - mert velem mindig történik valami.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: David Evanson - 2021. 03. 19. - 16:14:00
(https://i.pinimg.com/474x/68/e8/c1/68e8c1e3eb05ef8b32d54957ff113dd5.jpg)
Beatrix




-Csak ne gondolkozzon annyit. Lehet, hogy megtalál valaki más is, aki szívesen támogatná a pálcakészítési törekvéseimet.
Bár kötve hiszem hogy annyira szaggatnák a kerítését a megrendelők, meg hogy Cartwright ne tudná bármelyik ajánlatot is megfejelni neki, azért jól szórakozom a tettetett magabiztosságán. Végtére is ez sokszor fél siker így inkább imponálónak tartom semmint rosszallom a dolgot.
-Mindenképpen szeretném látni, ahogy kipróbálod a pálcádat.
Mosolyom kiszélesedik, mert hát mi ez ha nem felhívás nyíltan keringőre? Én pedig remek táncos hírében állok, hát elfogadom a felém küldött kvafflabdát.
- Tudsz valami... meghittebb helyet?
- Természetesen…
Hajolok szándékosan közel hozzá és kisimítok kezemmel egy puha barna hajtincset az arcából. Imádom ha zavarba hozom, ha elpirul, ha lesüti a szemét. Valamiért bájosan szexi ilyenkor, engem pedig egyfajta eufórikus mámorral tölt el hogy tudom, én okoztam mindezt.
De visszahúzom a kezem és felállva már nyúlnék a kabátzsebemben a pénzért, mikor megelőz nem kis meghökkenésemre.
-Hagyd csak, majd én fizetek, én választottam a helyet. Ráadásul pont most kerestem szép kis summát.
Nézem, ahogy kifizeti a fogyasztásunk értékét, majd vállat vonok. Hát jó, nekem aztán tök mindegy. Elegáns és széles mozdulattal engedem előre, egyrészt mert így kívánja az illem másrészt legalább hátulról is megbámulhatom a hullámos csigás hajfürtjeit, a feneke ívét, hosszú lábait.
Mikor kint vagyunk bevillan egy ötlet, egy vad és ostoba ötlet. Cartwrightnak bejön, mindig bejön, Volkovát is hasonlóképp szedte fel… talán nálam is működne. Hisz mennyiből tartana a kávézó fehér kővel kirakott falához nyomni és szenvedélyesen megcsókolni? Még a pofont is vállalnám… de végül nem teszem. Helyette csak a motorhoz sétálok és a bukósisakot leakasztva megfordulok. Beállítom két határozott mozdulattal a szíjt hogy szűkebb legyen, majd Trixhez lépve kihívóan villanó szemekkel meredek rá.
- Remélem szereted a száguldást kis pálcamester…
Kuncogok, és ha nem tiltakozik a fejére illesztem a sisakot. Még kicsit tovább szöszmötölök a csattal mint kellene, de addig is közel vagyok hozzá és puha bőréhez érnek szinte véletlennek hatóan újra meg újra dolgos ujjaim. Mikor kész felpattanok és felsegítem őt is hogy ezt követően elvigyem Chris egyik hoteljába, a Hiltonba, annak is egész pontosan az éttermébe melynek saját privát részlege van nekem és a nívós törzsvendég gárdának.

A helyszín szabad!


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Serena Fawley - 2021. 09. 01. - 20:28:54
Káosz a fejben, gondolatok Rendben

(https://i.pinimg.com/564x/aa/d2/0c/aad20cb63f57b607ae48c4092e9aca66.jpg)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/2d/42/9d2d427c700fb8d8b57aa2337b4a75bd.jpg)

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Már több, mint egy hónap telt el a bizonyos Foltozott Üstben történt események óta, de még mindig nem igazán tudtam hova tenni az eseményeket. Szerencsére Mrs. Hardy előkerült, akit a szemünk elől raboltak el, de az állapota nem volt megnyugtató. Hallottam ezt-azt, most már benne is voltam a dolgok közepében, mégis szerettem volna rendet tenni a fejemben.
Rendet... - magamban gúnyosan vigyorogtam. Hiszen ez a társaság próbál bekavarni mindannyiunk életébe.
Azalatt az egy év alatt, amíg nem voltam itthon egy csomó minden történt. Jött ez a Szeszély, megjelent ez a titokzatos csoport, akik terrorizálták a varázslótársadalmat, engem pedig rettenetesen zavart, hogy csak elkapott beszélgetésekből, a Próféta hol igaz, hol hamis állításaiból tudtam csak összerakni, hogy mi történt.
Viszont eszembe jutott egy ember, aki talán segíthet, aki többet tudhat, mert úgy tűnt, ő mindig, mindenhol ott van, és mindig, mindenről tud: Elliot talán tud felvilágosítást és talán egy kis megnyugvást is adni.
Küldtem neki egy baglyot, gyorsan válaszolt is, habár éppen csak friss házasként talán jobb dolga is lett volna, mint az én lelkemet ápolni. Ő viszont készségesen a segítségemre volt, és ezért hálás voltam neki.
Fogalmam sem volt róla, hogy fog menni ez a lelkizés, valójában még soha nem csináltuk, de Elliot gyakorlatilag a barátom volt, és ha legalább meghallgatott, már az is a segítségemre volt.
A Dolce Vita kávézóba hívtam el, nemrég hallottam róla, hogy egész jó kávét főznek. Egy fekete-fehér ruhát választottam, ami jól tükrözte a mostani hangulatomat. Egy ideje nem aludtam jól, néha rémálmaim voltak, néha meg szimplán csak nem jött álom a szememre. Az időjárás is a mostani napjaimat tükrözte: esett az eső, szürkeség volt. Egyértelműen magam alatt voltam.
Amikor megérkeztem, Elliot még nem volt a kávézóban. Kerestem egy félreeső asztalt, leültem, és amikor a pincérnő odajött, én csak a fejemet ráztam, hogy inkább megvárnám a barátomat, akire várok. Így csak ültem, nézelődtem, és minden egyes ajtónyitásra kicsit összerezzentem.
Aztán végre belépett Elliot, az újdonsült férj, én pedig halvány mosollyal intettem neki.
-Szia, Elliot! Nem is találkoztunk az esküvő óta! Gratulálok! Jól telt a nászút? - kérdeztem kíváncsian, de a hangom közel sem volt az a gondtalan hang, ami korábban volt.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 09. 05. - 13:49:24
◂ chaos in mind  ▸
2002. szeptember 5.
(https://i.pinimg.com/564x/10/f0/18/10f018af5383cad38ee438059f336dde.jpg)
◃s e r e n a ▹
a child who lost everything
sits ont he doorstep of a house
that is no longer there

style: coffee time (https://i.pinimg.com/564x/51/9d/cf/519dcf86fc4396c971db1d64b040ec95.jpg) ║ zene: piano (https://www.youtube.com/watch?v=UrxlRXKii10&ab_channel=heleneelinor)

Egy részem megkönnyebbült. Talán azért, mert nem kellett otthon ücsörögnöm a gyerekekkel. Szerettem őket, de néha-néha kellett egy kis nyugi. Nat talán bírta ezért, hogy csak nekik élt, de én egészen más ritmusban léteztem. Más társaságra is volt szükségem, azon túl, hogy Aiden esténként hazaért a boltból és együtt töltöttünk egy párórát. Serena meghívása éppen jókor jött. Neki egy beszélgetés kellett, nekem meg a házon kívül töltött idő, ráadásul így Ercia is kapott egy kis időt a gyerekekkel. Egészen pontosan egy egész hétvégét, amikor nagymamát játszhatott. El sem tudtam képzelni, milyen boldog lesz, mikor végre Aidennel nekünk is sajátjaink lesznek… mert bizony szóba került már ez is.
A szokásos módon, csinosan öltöztem fel. Odafelé úton pedig még benéztem Aidenhez is a boltba. Végig sétáltam a vitrinek között, és odaléptem elé egy finom puszira. Talán kicsit meg is lepődött, mert éppen olvasott valamit – szokás szerint – és nem hallotta meg, hogy bejövök. Vagy éppen azt hitte, megint egy őrült vásárló, aki egy varázstárgykereskedésben plüss elefántot akar venni, ha nem éppen golymókot.
– Sietek haza hozzád…  – suttogtam az ajkaira és megsimítottam kicsit a mellkasát. Ezután léptem csak a pulthoz, hogy lássam, mint búj éppen. Az agyonfirkált leltárjegyzékünk volt az, amit minden egyes oldalon kijavítottam Elliot O’Mara helyett Elliot Fraser-O’Marára vagy Elliot Nyuszi Fraser-O’Marára. Néha-néha eluntam magam a boltban, főleg mikor Aiden azt is megtiltotta, hogy a varázstárgyakkal játszak vagy éppen zsebre tegyem őket. Olyankor bementem Sean kis hátsó szobájába és addig firkáltam a könyvet, míg az is unalmassá nem vált.
– Ezt meg akarom tartani.  – Böktem rá a nyuszis díszekről szóló feljegyzésre. Elvigyorodtam, mert tudtam, hogy erre csak morgolódna egy kicsit. Nem számított, adtam neki még néhány puszit, majd a hátsó szobából elhoppanáltam a Dolce Vita kávézó elé. Kicsit megráztam magam, hogy most ne az apukaszerűség legyek, hanem az az Elliot, akit Serena is jól ismert.
A kávézóba lépve az egyik asztal mellett pillantottam meg. Azonnal felém intett, én meg már léptem is felé.
– Szia, Elliot! Nem is találkoztunk az esküvő óta! Gratulálok! Jól telt a nászút? – kérdezte kíváncsian. Hallottam a hangján, hogy nem a megszokott tónusban cseng, de egyelőre nem kérdeztem rá.
–Jó látni.
Kihúztam a szemközti széket és ledobtam magam. Aztán kinyitottam az itallapot rejtegető fekete borítós könyvecskét. Volt itt mindenféle különleges kávét, én egy mályvacukros forrócsokival szemeztem mondjuk, hiszen kávét rengeteget ittam napközben, hogy bírjam a kölykökkel. A kakaó persze túl édes volt, nem rajongtam érte, de még mindig jobban esett volna, mint mondjuk egy limonádé. Odakint már egészen hűvös volt így szeptemberben. Visszaköszönt a szokásos angol időjárás.
–Áh, kicsi, családi esküvő volt csak. Sok barátommal nem találkoztam azóta  – mondtam aztán kisvártatva és a lányra pillantottam. – Norvégiában voltunk nászúton. Aiden elvitt egy olyan helyre, ahol a varázslatnak köszönhetően nyáron is lehet látni a sarki fényt…  – Mosolyodtam el. Nem akartam túl boldognak tűnni, hiszen Serena láthatóan nem érezte jól magát a bőrébe. – És te…  – kezdtem volna, ám megérkezett a pincér.
– Jó napot! – köszönt lelkesen a pödört bajszával. Úgy nézett ki, mint bohóc. – Mit hozhatok?
– Egy mályvacukros forrócsokit kérek.  – Válaszoltam, miután Serena is leadta a rendelését. Aztán a férfi távozott és még odadünnyögött annyit, hogy a ház ajándéka a fahéjas csiga, amit az italok mellé kapunk.
– Szóval veled mi a helyzet?


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Serena Fawley - 2021. 09. 09. - 19:51:31
Káosz a fejben, gondolatok Rendben

(https://i.pinimg.com/564x/aa/d2/0c/aad20cb63f57b607ae48c4092e9aca66.jpg)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/2d/42/9d2d427c700fb8d8b57aa2337b4a75bd.jpg)

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Nem találkoztunk Elliottal az esküvő óta, úgyhogy volt mit megbeszélnünk. Nem akartam rögtön lerohanni a gondjaimmal, úgyhogy inkább az esküvőről kérdeztem.
-És hogy tetszett Aidennek az esküvői szetted? - kíváncsian vártam, hiszen együtt választottuk ki, kisebb kalamajka árán. Szóval nagyon reméltem, hogy Elliot újdonsült férjének tetszett a zakó, amit a varázsló talált, mert szó szerint meg kellett harcolnia érte.
-Norvégiában voltunk nászúton. Aiden elvitt egy olyan helyre, ahol a varázslatnak köszönhetően nyáron is lehet látni a sarki fényt… - mondta. Én meg halványan elmosolyodtam.
-Áh, a sarki fény. Sokfelé jártam már, de a sarki fényt még soha nem láttam úgy igazán. Skóciában nem lakunk elég északon ahhoz, hogy lássuk, tavaly meg nem jártam egy északi országban sem. Úgyhogy ez egyelőre kimaradt, de remélem valamikor sort tudunk rá keríteni. Lehet, hogy meg is mondom anyuéknak, hogy az egyik szünetben menjünk el... tudod, úgy az egész család.
Végre volt valami terv. Egész nyáron csak úgy el voltam, kerestem a helyemet - újra. Cherub nélkül az egész nyaramnak lőttek. Otthon nem volt jó, Londonban nem volt jó. Ide-oda mászkáltam egyik helyről a másikra, de sehol nem éreztem komfortosan magam. Amióta pedig volt az a túszejtős dráma Londonban, ide sem volt sok kedvem jönni.
De most itt voltam, Elliot pedig kíváncsi volt, velem mi a helyzet. Felsóhajtottam.
-Valójában nemcsak azért szerettem volna veled találkozni, hogy kibeszéljük az esküvőtöket, habár arra is felettébb kíváncsi vagyok. - kezdtem bele. - Viszont... volt múltkor a Foltozott Üstben az a bizonyos eset. Amikor a maszkos alakok betörtek a fogadóba, és terrorizáltak mindenkit. Nem akarom elrontani a kedved, de... esetleg beszélhetnénk róla. Nem igazán tudtam azóta senkivel sem átbeszélni a dolgokat, és azt hiszem, az akkor ott túl sok volt nekem.
Nem tudtam, Elliot akart-e mondani valamit, de csak ömlött belőlem a szó.
-Eleve rossz passzban vagyok. Szakítottunk Cherubbal, még a nyár elején, aztán jött ez a túszejtéses dolog. A szemem láttára rabolták el azt a minisztériumi boszorkányt. Reméltem, hogy te esetleg többet tudsz és akarsz is mondani erről az egész Rendről, meg ami körülöttük van, mint a szüleim. Ők folyamatosan csak azt szajkózzák, hogy ne foglalkozzak vele, és kerüljem a bajt, de... Én ezt egyáltalán nem választom. Először ott volt az a Halloween-i eset. Az álmokkal... Majd ez a fogadóba való betörés. Te is ott voltál mindkét esetben, ugyanúgy, mint én. Kérlek, mondj valamit, ha te többet tudsz erről.
A hangom már-már esdeklő volt. Nem akartam, hogy Elliot is azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele. Vagy, hogy olyanba ütöm az orromat, amibe nem kellene. Én semmi nem ütném az orromat, ha nem ütnék bele folyamatosan mások. Össze voltam zavarodva, és szerettem volna legalább egy kicsit tisztán látni. És jobb embert nem találtam, mint Elliotot, aki valahogy mindig belecsöppent a dolgok közepébe, mindenkit ismert, és mindenről tudott. És most tőle vártam felvilágosítást.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 09. 15. - 19:23:52
◂ chaos in mind  ▸
2002. szeptember 5.
(https://i.pinimg.com/564x/10/f0/18/10f018af5383cad38ee438059f336dde.jpg)
◃s e r e n a ▹
a child who lost everything
sits ont he doorstep of a house
that is no longer there

style: coffee time (https://i.pinimg.com/564x/51/9d/cf/519dcf86fc4396c971db1d64b040ec95.jpg) ║ zene: piano (https://www.youtube.com/watch?v=UrxlRXKii10&ab_channel=heleneelinor)

Nem is tudom, miért de olyan furcsa érzésem volt. Valahogy Serena nem volt olyan lelkes, mint amilyen szokott lenni. Kicsit, mintha elvesztette volna a lendületét… pont, mint én, amikor Gabriel meghalt… vagyis „meghalt.” Éreztem, hogy van valami, ami felzaklatta, de végülis nem kérdeztem rá.
– És hogy tetszett Aidennek az esküvői szetted? – kérdezte Serena. Sejtettem, hogy ez a házasság téma csak egy kis kitérő. Jó rég történt már… vagy legalábbis én régnek éreztem, hiszen annyi minden történt azóta is. A nászút, apám kedves kis akciója a házasságom tönkre tételére és a hirtelen lelkesedés egy közös gyerek iránt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd éppen Muci veszi elő ezt a témát. Úgy tűnt, hogy nem gondolkodik a családalapításon… az eljegyzés is váratlan volt tőle. Én is nagyrészt úgy nyaggattam a dologgal, hogy nem is reménykedtem változásba.
– Gyorsan levette, mikor kettesben voltunk. – Rántottam meg a vállamat. Inkább a nászútról beszéltem. Nem is tudom, miért, talán azért mert Norvégia nem tűnt olyan pikánsnak, mint a ruhaleszedés. Meg amúgy is, nem volt olyan hosszú az sem, nem volt időnk végig szexelni az ország minden pontját.
Aztán megrendeltem a forrócsokimat. Nem voltam oda az édes italokért, ezért kicsit féltem, hogy majd rosszul leszek tőle. Meleg is, tejes is, kakaós is, meg mályvacukros is. Volt benne némi elborzasztó adalék.
– Valójában nemcsak azért szerettem volna veled találkozni, hogy kibeszéljük az esküvőtöket, habár arra is felettébb kíváncsi vagyok. – Kezdett bele. – Viszont... volt múltkor a Foltozott Üstben az a bizonyos eset. Amikor a maszkos alakok betörtek a fogadóba, és terrorizáltak mindenkit. Nem akarom elrontani a kedved, de... esetleg beszélhetnénk róla. Nem igazán tudtam azóta senkivel sem átbeszélni a dolgokat, és azt hiszem, az akkor ott túl sok volt nekem.
Nyeltem egyet. Engem annyira nem viselt meg ez az egész helyzet… mármint tolvajként az ember egészen megszokja, hogy rátámadnak és meg kell védenie magát. A sérülések sem kifejezetten aggasztottak, ahogy az utánunk maradt holttestek sem.
– Eleve rossz passzban vagyok. Szakítottunk Cherubbal, még a nyár elején, aztán jött ez a túszejtéses dolog. A szemem láttára rabolták el azt a minisztériumi boszorkányt. Reméltem, hogy te esetleg többet tudsz és akarsz is mondani erről az egész Rendről, meg ami körülöttük van, mint a szüleim. Ők folyamatosan csak azt szajkózzák, hogy ne foglalkozzak vele, és kerüljem a bajt, de... Én ezt egyáltalán nem választom. Először ott volt az a Halloween-i eset. Az álmokkal... Majd ez a fogadóba való betörés. Te is ott voltál mindkét esetben, ugyanúgy, mint én. Kérlek, mondj valamit, ha te többet tudsz erről. – Magyarázta tovább, mintha valami féle feloldozást várna tőlem.
– Én is csak annyit tudok, mint te.  – A hangom kicsit komolyabbra változott. Az sem csigázott fel, hogy a pincér elém tette a forró csokimat. Éppen csak rápillantottam a cukorbombára, mint Serena kék szemeibe. – A csillagleső fesztiválon tavaly megöltem az egyiküket. Azt hittem, hogy az elég nyom lesz a minisztériumnak, hogy elkezdjék a nyomozást. Úgy tűnik mostanáig tétlenül várakoztak. Engem már az is meglepett, hogy volt egy komplett bevetés.  – folytattam, hátha valami olyat mondok, amit nem tudott.
Megköszörültem kicsit a torkomat és közelebb hajoltam. Halkabbra vettem a szavaimat.
– Azt hiszem, Serena, amíg mi… civilek, nem teszünk valamit addig nem lesz változás. Ez a veszély örökre velünk marad, ha az aurorokon múlik. Nekünk kellene eltennünk a Rendet lábalól.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Serena Fawley - 2021. 09. 19. - 17:27:17
Káosz a fejben, gondolatok Rendben

(https://i.pinimg.com/564x/aa/d2/0c/aad20cb63f57b607ae48c4092e9aca66.jpg)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/2d/42/9d2d427c700fb8d8b57aa2337b4a75bd.jpg)

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Úgy éreztem, Elliot nem sokat akar az esküvőről beszélni. Pedig lelkesnek tűnt. És biztosan az esemény és a nászútjuk is nagyon jól sikerült. Mindenesetre megmosolyogtam a férfi beszólását, miszerint Aiden szinte letépte róla a ruhát. Elképzeltem, milyen képet vágott volna az az erőszakos fickó a boltból, ha látja, mi történik a kedvenc ruhájával. Ettől kicsit jobb kedvem lett, de újra elkomorultam, amikor az ittlétünk tényleges témájára terelődött a szó.
Elliot is rögtön megkomolyodott, amikor a Rendre tereltem a szót. Úgy tűnt, akármennyire is titkolja, azért őt is foglalkoztatja a dolog. Ahogy valószínűleg mindenkit, aki már legalább egyszer találkozott ezekkel a rejtélyes, maszkos alakokkal.
-A csillagleső fesztiválon tavaly megöltem az egyiküket. Azt hittem, hogy az elég nyom lesz a minisztériumnak, hogy elkezdjék a nyomozást. Úgy tűnik mostanáig tétlenül várakoztak. Engem már az is meglepett, hogy volt egy komplett bevetés. - mondta, én meg az italomat szürcsölgetve hallgattam Elliotot. Előredőltem, nem akartam egy szót sem elveszíteni. Minden információra kíváncsi voltam.
-Miért? - vágtam közbe. - A minisztérium nem nagyon foglalkozik ezzel a csoporttal? Vagy egész egyszerűen nincs nyomuk hozzá? És... mi történt a csillagleső fesztiválon? Én akkor még nem voltam itthon, teljesen kimaradtam belőle.
Próbáltam felvenni a fonalat. De már a Szeszély léte is teljesen meglepett. Annyira nem foglalkoztak vele máshol, még újságcikkek formájában sem, hogy az egy éves kihagyásom pont elég volt ahhoz, hogy egy teljesen új Angliába jöjjek haza. Emellett nem nagyon szerettem a Szeszélyre gondolni, mert eszembe jutott, hogyan találkoztam vele először, és arról pedig eszembe jutott, hogy találkoztam VELE először.
Cherub gondolatára kicsit összébb húztam magam - hogyan a fenében nem tudtam még mindig túl tenni magam rajta? Valószínűleg nem segítettek a levélváltások, amiket még mindig folytattunk. De most, hogy képes lennék tovább lépni, talán meg kellene teljesen szakítanom vele a kapcsolatot. De olyan nehéz volt elengedni.
-Azt hiszem, Serena, amíg mi… civilek, nem teszünk valamit addig nem lesz változás. Ez a veszély örökre velünk marad, ha az aurorokon múlik. Nekünk kellene eltennünk a Rendet láb alól. - Egy pillanatra elámultam. Nekünk? Neki és nekem? Vajon mire készülhet Elliot? És ki tudhat még erről? Egyből felkeltette az érdeklődésemet, amit mondott.
Persze abszurd gondolat volt arra gondolni, hogy Elliot csak kettőnkre gondolt. Biztosan volt valami nagy terve, ami még működhetett is. Kíváncsian hallgattam:
-Mire gondolsz, mit tudnánk tenni? - kérdeztem tőle halkan. Éreztem, hogy ez az egész Rend elleni akció nem teljesen nyilvános, ezért halkabbra vettem a hangom. Érdeklődő tekintettel, és kissé bizakodva néztem a férfira, és vártam, mit tud ajánlani.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 09. 25. - 08:52:04
◂ chaos in mind  ▸
2002. szeptember 5.
(https://i.pinimg.com/564x/10/f0/18/10f018af5383cad38ee438059f336dde.jpg)
◃s e r e n a ▹
a child who lost everything
sits ont he doorstep of a house
that is no longer there

style: coffee time (https://i.pinimg.com/564x/51/9d/cf/519dcf86fc4396c971db1d64b040ec95.jpg) ║ zene: piano (https://www.youtube.com/watch?v=UrxlRXKii10&ab_channel=heleneelinor)

Valahogy nem voltam olyan hangulatban, hogy túl mélyen el tudjak merülni ebben a Rend témában. Mármint láttam Serenán, hogy nem igazán önmaga és talán a kelleténél egy kicsit jobban megviselték a nyáron történtek, én azonban egészen máshogy álltam ehhez. Az esküvő, a nászút és az azóta történtek elterelték a figyelmemet… ráadásul az első sokkon már tavaly nyáron átestem. Igen, amikor Averyt kellett volna védenem a csillagleső fesztiválon és a végén megöltem egyet közülük…
– Miért? – vágott a szavamba Serena. –  A minisztérium nem nagyon foglalkozik ezzel a csoporttal? Vagy egész egyszerűen nincs nyomuk hozzá? És... mi történt a csillagleső fesztiválon? Én akkor még nem voltam itthon, teljesen kimaradtam belőle.
Vállat vontam. Honnan tudtam volna mit csinál a minisztérium? Én csak azt láttam, amit mindenki más is. Talán nyomoztak, talán csináltak valamit, legalábbis a nyilatkozataik alapján, a Rend még is újra és újra le tudott csapni, veszélyeztetve egy csomó civil életét. Nem mindenki volt olyan, mint én, hogy fejjel közéjük rohant csak azért, hogy megvédje magát és a szeretteit. Voltak, akiket megbénított a félelem, ha bajba keveredtek, mások meg egyenesen belehaltak a támadás, mert nem voltak elég szívósak. Ott volt például az az eset a Roxfortban, mikor megölték azt a hollóhátas lányt az egyik vacsora kellős közepén… Több, mint egy éve tartott ez az egész és aurorok tehetetlennek látszottak. Én persze eleve nem vártam tőlük sokat, hiszen állandóan menekültem előlük. Nekem az volt a szerencsés, ha ők kellően szerencsétlenek voltak.
– Ugyanolyan támadás volt, mint az eddigiek…  – mondtam és mivel közben megérkezett a forró csokim is, óvatosan megkevergettem. Pont elég édesnek látszott ahhoz, hogy ezt a nem éppen kellemes beszélgetést megédesítse. – Egy bicskával megöltem az egyiküket.  – Sóhajtottam fel és inkább beleszürcsöltem az italomba. Nem akartam erről beszélni. Nem akartam, hogy Serena tudja, gyilkos vagyok. Nem a csuklyás miatt, nem csak miatta… hanem azok az emberek előtte… Egyszerűen nem akartam, hogy megbélyegezzen. Már pedig igenis megtehette volna, tudtam, hogy ridegen beszélek róla. Ha az ember valamit egyszer megtett már nem is lesz olyan félelmetes ez az egész.
Mégis folytattam és kimondtam, amit gondolok. Az egész varázsló társadalomnak össze kéne fognia, hogy ezt elpusztítsuk. A civilekre is szükség lenne, mert igenis mi vagyunk itt az erő, nem az a néhány ember, akik különleges kiképzést kaptak. Talán jobbak a harcban nálunk, de mégsem jutnak egyről a kettőre… és nem is őket tizedeli ez a népség, hanem a civileket.
– Mire gondolsz, mit tudnánk tenni? – kérdezte aztán halkan.
– Van egy ismerősöm a Roxfortban, aki ellenállást szervez. Ha van kedved, gyere el szeptember 10-én Roxmortsba, a Szellemszállásra.  – mondtam aztán. Végül is, ha többen vagyunk az jó… fogalmam sem volt persze, hogyan reagálna Serena. – Nem tudom, mire jutunk ott, de én azt gondolom, hogy fel kéne venni a küzdelmet velük. Talán ehhez már az önvédelem kevés.  – Nyeltem egyet és lepillantottam az édes italra, hogy megkavarjam. Pótcselekvés volt csupán ez. Tudtam, hogy mások nem értenének velem egyet. Én magam kellően szélsőséges voltam egy ilyen lépéshez, mert tudtam, hogy eltörölni dolgokat csak úgy lehet, ha az ember kiáll eléjük.
– Ezek addig nem állnak le, míg el nem pusztítjuk őket.  


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Serena Fawley - 2021. 09. 30. - 18:42:42
Káosz a fejben, gondolatok Rendben

(https://i.pinimg.com/564x/aa/d2/0c/aad20cb63f57b607ae48c4092e9aca66.jpg)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/2d/42/9d2d427c700fb8d8b57aa2337b4a75bd.jpg)

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Elliot nem igazán részletezte, mi is történt azon a csillagleső fesztiválon. Viszont, amikor könnyedén bejelentette, hogy megölt egy halálfalót, egyszerűen nem tudtam nem megdöbbenni. Nem ítéltem el, bizonyára én is megtettem volna, ha egy barátom vagy családtagom veszélyben van. Ki tudja, hogy nem öltem-e meg valakit a roxforti csatában? Mégis... Olyan furcsa volt belegondolni, hogy Elliot egy bicskával leszúr valakit. Akkor inkább valami elegáns átokra gondoltam volna, vagy ilyesmire.
Megköszörültem a torkomat, és ránéztem. Azt akartam, hogy érezze, ettől nem változott meg közöttünk semmi. Elfogadtam úgy és olyannak, amilyen, tudtam, hogy Elliot jó ember. Ezt már elégszer bebizonyította azalatt a röpke egy év alatt, amióta ismertem.
-Biztos vagyok benne, hogy alapos indokkal cselekedtél. És különben is, nekem úgy tűnik, ezek az alakok nem zavartatják magukat, ha támadni kell. Elliot, szeretném, ha tudnád, hogy nem ítéllek el ezért. Én is ott voltam a roxforti csatában, tudom, milyen egy harci helyzetben lenni.
Kirázott a hideg, amikor arra a harcra gondoltam. Annyi ismerőst veszítettünk el, annyi kezdődő élet veszett kárba. Szomorúan gondoltam vissza a roxforti csatára, de büszkén vállaltam, hogy ott voltam.
Szerencsére Elliot hamar áttért a lényegre, a Roxfortban szerveződő ellenállásra. Izgalmasan hangzott, felkeltette az érdeklődésemet.
-Ez érdekesen hangzik. Ott leszek. - bólintottam megerősítésképpen. - Viszont... nem tudom, mennyire bölcs dolog tinédzser diákokat harcra buzdítani. A Roxfortban nem túl alapos a harci kiképzés, nem igazán foglalkoznak a támadó varázslatokkal. Először talán fel kellene mérni, mit is szeretnének pontosan. Feltételezem a többségük még diák. Nem várhatjuk el tőlük, hogy vásárra vigyék a bőrüket. És én sem igazán szeretnék komolyabb harcba keveredni. Mégis, hogy gondoltad, mit kellene csinálni? - érdeklődtem Elliottól.
Jó lett volna többet tudni erről a Rendről. Annyira váratlan helyeken tűntek fel, és teljesen véletlenszerűen, hogy nehéz volt lekövetni, mikor, mi is történik velük kapcsolatban. Vajon voltak beépített embereik a Minisztériumban? Vagy a háttérben szerveződtek csak? Talán először kémkedni kellene utánuk, csak azután lehetne valami komolyabb műveletet kitalálni. És különben is, az egész nagyban függött a találkozón megjelenők létszámától.
Bizonytalan voltam az ellenállást illetően, de egy próbát megért. Az esélyt mindenképpen meg kellett adnunk egyáltalán a lehetőségnek, hogy elinduljon valami. És majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Gondterhelt sóhajjal kortyoltam bele a kávémba, és azon járt az eszem, amit Elliot mondott. El akarta pusztítani őket. Ez annyira kemény dolog. Nekem már bőven elég lett volna az is, hogy börtönbe kerüljenek. Vagy megkapják a méltó büntetésüket, legyen az akármi...
-Te tudsz bármi konkrétat erről a Rendről? Egyáltalán mit akarnak? Nekem még ezt sem sikerült leszűrnöm a támadásaikból...


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 10. 03. - 15:14:31
◂ chaos in mind  ▸
2002. szeptember 5.
(https://i.pinimg.com/564x/10/f0/18/10f018af5383cad38ee438059f336dde.jpg)
◃s e r e n a ▹
a child who lost everything
sits ont he doorstep of a house
that is no longer there

style: coffee time (https://i.pinimg.com/564x/51/9d/cf/519dcf86fc4396c971db1d64b040ec95.jpg) ║ zene: piano (https://www.youtube.com/watch?v=UrxlRXKii10&ab_channel=heleneelinor)

Kicsit furcsán éreztem magamat, hogy egy kávézó közepén, ahol elvileg az ember társasági életet él, vagy éppen lazítani próbál fel kellett idéznem a Csillagleső Fesztiválon történeket. Akkor még velem élt Avery és az ő védelmében támadtam rá arra a csuklyásra, akit megöltem a bicskámmal. Akkoriban nagyon mérges voltam, hogy nem adták vissza az aurorok a fegyveremet, de Gabrielnek köszönhetően az ezüstös kis tárgy visszakerült a birtokomba. Aztán persze tovább is adtam rajta.
– Biztos vagyok benne, hogy alapos indokkal cselekedtél. És különben is, nekem úgy tűnik, ezek az alakok nem zavartatják magukat, ha támadni kell. Elliot, szeretném, ha tudnád, hogy nem ítéllek el ezért. Én is ott voltam a roxforti csatában, tudom, milyen egy harci helyzetben lenni. – Magyarázta Serena. Hát igen, én nem voltam Angliában a varázslóháború alatt, nem voltam kifejezetten közel sem, így csak utólag tudtam meg, hogy mi történt. Az én családom is ráment, az enyémet is megtörték a támadások, az a sok fájdalom, amit a halálfalók tettek a sárvérűekkel.
– Teljesen mindegy, Serena, hogy az ember miért öl. Lehet rá jó ok, de a gyilkosság akkor is csak gyilkosság…  – suttogtam. Igazából nem akartam beavatni, milyen volt az életem, hogy kikért vettem el mások életét. Sokszor tudtam, hogy hibáztam, mégsem csináltam volna vissza. Nem tehettem volna meg, hogy azokat védjem, akiket akartam.
– Ez érdekesen hangzik. Ott leszek. – mondta aztán, mikor szóba hoztam Merel kis társulását. – Viszont... nem tudom, mennyire bölcs dolog tinédzser diákokat harcra buzdítani. A Roxfortban nem túl alapos a harci kiképzés, nem igazán foglalkoznak a támadó varázslatokkal. Először talán fel kellene mérni, mit is szeretnének pontosan. Feltételezem a többségük még diák. Nem várhatjuk el tőlük, hogy vásárra vigyék a bőrüket. És én sem igazán szeretnék komolyabb harcba keveredni. Mégis, hogy gondoltad, mit kellene csinálni?
Valahogy Serenáról úgy éreztem, túlságosan semlegesen kezeli a dolgokat. Ahhoz képest, hogy mennyire megviselték a történtek, nem akart harcolni… hát engem is megviselt. Megviselt az is, hogy Aident bántották, hogy a szemem láttára el tudták volna venni az életét, ha nem vagyunk elég talpraesettek. Nem volt elég csak védekezni, ez már régen nem az az állapot volt… és ha megint háború lesz? Megvárjuk, míg százakat ölnek meg megint, mielőtt összefogunk? Nem akartam azt átélni, amiben anyám meghalt. Nem akartam, hogy az öcsém és a nevelőapám megint elölről kezdjék. Nem érdemelték ezt… én sem érdemeltem, hogy megzavarják a nyugalmamat.
– Szerintem el kell őket tiporni, mielőtt komolyabban bántanának minket.  – Vontam vállat, habár ez az eddig elhangzottak alapján is éppen elég egyértelmű lehetett számára. Én nem pártoltam ezt a társaságot, ezért is lepett meg a kérdése… mégis mit tudnék róluk? Én is csak egy átlag ember voltam, aki az újságot olvasta vagy aki jelen volt, mikor a csuklyások lecsaptak.
– Azt, amit te. A Prófétát olvasom, ám jövőbe sajnos nem látok…  – dünnyögtem kicsit zavartan. Egészen úgy hangzott a kérdés, mintha valami titkos tudást várna tőlem Serena, ám ezzel nem szolgálhattam. – Veszélyesek. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy fel akarjak lépni ellenük. Nem kell nekünk még egy háború, még az előtt kell legyőzni őket, amíg nem történik komolyabb dolog.


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Serena Fawley - 2021. 10. 10. - 18:36:12
Káosz a fejben, gondolatok Rendben

(https://i.pinimg.com/564x/aa/d2/0c/aad20cb63f57b607ae48c4092e9aca66.jpg)
outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/2d/42/9d2d427c700fb8d8b57aa2337b4a75bd.jpg)

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Próbáltam meggyőzni Elliotot arról, hogy nem igazán érdekel, mit tett a múltban. Az elmúlt kicsit több, mint egy évben eléggé megismertem ahhoz, hogy tudjam róla, hogy jó ember. Még ha nem is pontosan így gondolkodik magáról. De jó barát, valószínűleg még jobb szerető, és mindent beáldozna a családjáért. Talán meg is tette, nemcsak a Csillagleső fesztiválon, hanem máskor is.
- Teljesen mindegy, Serena, hogy az ember miért öl. Lehet rá jó ok, de a gyilkosság akkor is csak gyilkosság… - Én nem teljesen így gondolkodtam erről, mert egy csomó olyan eset lehet, amikor valaki nem szándékosan öl meg valakit. Vagy ha szándékosan is, nem gonoszságból. Vannak alapos indokok... De talán én voltam túl naiv.
Mindenesetre én is kész lennék ölni Teddyért vagy a szüleimért, sőt talán még azokért a csillagászokért is, akik ott élnek velünk az obeszervatóriumban. Hiszen ők a tágabb családom, és tudom, hogy legtöbbjükre bármikor számíthatok.
Aztán rátértünk erre a Roxfortban szervezkedő csoportra. Elliot sem tud még sokat elmondani, de egyértelmű, hogy komoly indulatokat táplál ezek iránt az emberek iránt. Meglepett a hevesség, habár ő már találkozott velük szerencsétlenebb helyzetekben is. Nemcsak olyan szerencsésben, amikor mindenki megúszta, és nem lett senkinek komolyabb baja. Talán ezért nem tudtam komolyan venni ezt a Rendet igazán. Eddig kétszer futottunk össze: tavaly Halloweenkor, aminek aztán semmi következménye nem lett, és most a Foltozott Üstben, ahol eltűnt az a minisztériumi boszorkány, de azóta elő is került, és az amnézián kívül úgy tűnt, komolyabb baja nincs. Persze nem tudhattuk, nem szórtak-e rá maradandó átkot vagy valami komolyabb mentális vagy lelki baja nem lett-e, de egy külső szemlélő számára nem volt semmi baja.
Éppen ezért nekem inkább csak egy magamutogató társaságnak tűnt, még akkor is, ha tudtam róluk, hogy képesek lennének ölni. De valahogy, amíg ennek nem láttam konkrét jelét, nem tudtam elhinni, hogy végül tényleg valakinek a halálát okoznák. És talán megint én voltam a naiv.
-Én előbb meghallgatnám a terveket, és csak utána nyilatkoznék. Nem tudom, hány felnőtt varázsló és boszorkány lesz ott, de attól tartok ez inkább valami újabb Dumbledore serege lesz. Akik nagyon bőszen küzdöttek a roxforti csatában, de mégis csak gyerekek voltak... Vagyis hát én is az voltam akkor...
-Nem kell nekünk még egy háború, még az előtt kell legyőzni őket, amíg nem történik komolyabb dolog. - mondta Elliot, én meg elgondolkodtam, hogy ha mi megtámadjuk őket, akkor nem azzal indítunk el egy újabb háborút? Én sem akartam egy újabb sötét korszakot. De a Sötét Nagyúr indítékait mindenki világosan látta. De ennek a Rendnek valahogy nincs semmi indítéka. Voldemort egyértelműen kifejtette, mit akar, és az emberek választhattak: a pártját fogják vagy kiállnak ellene. De a Rend nem adott ilyen választási lehetőséget. Ők csak egy szimpla terrorista csoport volt, akiknek senki nem értette a motivációját. Ez pedig rettenetesen zavaró volt.
Mindenesetre láttam, hogy Elliotnak elege volt a témából. Így inkább visszatereltem a szót az esküvőjükre, a nászútra, és arra, hogyan vannak most Aidennel. Egy ideig még elbeszélgettünk, elmeséltem neki, hogy úgy tűnik, tovább tudtam lépni Cherubról, és most éppen egy roxforti tanárral járok.
Szóval csak csevegtünk, és megegyeztünk, hogy a Szellemszálláson találkozunk majd.

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Dolce Vita Café
Írta: Mrs. Norris - 2023. 04. 07. - 07:31:04
FIGYELEM!
A helyszín bekerült a sötét zónába, így jelenleg megközelíthetetlen.