|
Cím: Déli kilátó Írta: Mrs. Norris - 2020. 06. 17. - 16:19:50 (https://i.imgur.com/JSPRBiA.jpg) (https://i.imgur.com/3LDYFJa.jpg) A szárny legmagasabb tornya, ám még így is meglehetősen alacsonynak számít a kastély más pontjaihoz képest. Széles panorámát nyújt a kastély többi részére, a tóra és a Rengetegre egyaránt. Ha egy kis nyugalomra vágysz, nem árt benézni ide! Cím: Re: Déli kilátó Írta: Jayce Hansel - 2022. 04. 11. - 21:52:02 Olvadás 20030418 (https://i.pinimg.com/236x/82/f8/85/82f8859ccab63e1eafb50e5b7a5170b0.jpg) Florian A hátamat a hideg kőfalnak támasztom, miközben egy kis nyugalomért szerettem vona elvonulni a világtól. Igazából még midnig magamon kívül vagyok, mert... Nem is tudom egyszerűen úgy érzem, amióta Rose-t elvesztettem, összetört bennem valami, ami jelenleg helyrehozhatatlannak tűnt. Nem is tudom, utólag belegodnolva halott ötlet volt az egész, nem is értem, hogyan engdethettem közel magamhoz valakit. Tudtam, hogy a szüleim idő kérdése volt, hogy újra felbukkanjanak. Tudtam, hogy akkor töngretesznek és újra megmérgeznek, hogy újra kinőnek rajtam a jeges tüskék, hogy csak marni tudjak. Nem is volt ez másképpen. Olyan lette, aminenné akartak formálni. Valami olcsó lélektelen üresség, aki csak tengett az éterben, miközben annyira más akart lenni. Annyira más. Minden. A zsebemet a nadrágomba süllyesztem, miközben a kilátó nyitott ablakain besüvít a szél. Hűvös áprilisi hétvége van, és az eső is megállás nélkül zuhog odakint különleges és megnyugtató dallamot diktálva. A távolban mintha dörögne is, szóval valahogy tökéletesen nyomott az én tökéletesen ynomott lelki állapotomhoz is. Lehunyom a szemem és úgy hallgatom az esőt, miközben érem a frisstő hűs illatot az orromba kúszni. Anyámék megint leléptek, pontosan olyan hirtelen, mint ahogy pár hónapja felbukkantak. Miután tönkretettek, és eléggé megnyomorították a lelkem ismét eltűntek. Én pedig gyűlöltem őket. Teljes szívemből gyűlöltem őket. és mindennél jobban érzem, hogy azt akarom, haljanak meg valahol, ölje meg őket egy auror vagy szakadjon rájuk az ég. Iagzából örülök, hogy Rose elment. Nem kell kerülgetni, így is az utolsó fél év egy kíbszenvedés volt miatta, főleg, hogy utána még a szüleim azt se akarták, hogy az egyetlen egy emberrel, aki nem gyűlölt és félt tőlem találkozzak. Iagzából szánalmas volt, ahogy elérték a kicsinyes cljaikat velem, és úgy mozgattak, mintha csak egy marionette bábu lettem vonla a számukra. Nem is csodálkozom, hogy otthon megbolondult a nagynéném, aki egész nap a virágokkal cseverészett. Lassan én is úgy érzem, hogy megbolondulok. A tekintetem a kőfalra vándorol, miközben egy keserű sóhaj hagyja el az ajkamat, közben léptek zaját hallom, és még kelletlenebbül sóhajtok fel. Már megint útba lesz valaki és én sosem maradhatok egyedül a gondolataimmal. Még fel se bukkan az arc, meg a fej, mmáris odadörmögök valami nem túl kedveset. Mert át úgyis ilyen vagy, nem igaz, Jaye? - Túl szűkös az egész Roxfort neked, hogy pont idejöttél, vagy mi? - mromoom kelletlenül, de aztán felbukkan annak az embernek az arca a lépcső tetején, akiére a legkevsébé számítok. Úgy kerültem, ahogy csak lehetett, nehogy apám vagy anyám megtuja, és aztán képesek lettek volna megölni őt, hogy még jobban tönkre tegyenek. - Florian? - kérdezem aztán, szinte meglepődve, hogy ő az, és hogy kettesben vagyunk egy légtérban. Szinte el is kapom róla a tekintetem, hogy aztán ellökjem magam a faltól, hogy elmenjek. - Bocs. Nem is zavarlak - mondom zavartan, ahogy mellé lépve bámulom a lépcsőket, de valamiért egyelőre nem visz lefelé a lábam. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Florian le Fay - 2022. 04. 12. - 09:36:27 olvadás a tél után ▪ 2003. április 18. ▪ Jay (https://i.pinimg.com/736x/c9/a5/ed/c9a5ed1b18dbbf22c8b8fb5c0b7bd0c2.jpg) Fáj. Nagyon fáj. Gyorsabban kapkodtam a lábaimat, ahogy felfelé haladtam a lépcsőn. Nem siettem, nem, menekültem. Menekültem, mert muszáj volt… mert ott fordult be pont a folyosón, ahol én is és éreztem az illatát, láttam az arcát. Hallottam persze a pletykákat, hogy Welch már csak idén tanít itt, aztán elmegy, mert jobb lehetőséget kapott. Egy részem pedig azt kívánta menjen el, mert idén másról sem szólt az évem, mint a menekülésről és a fájásról, amit okozott. Hibáztam, mikor Welch mellett döntöttem. Hagytam, hogy maga mellett tartson és elvegye, amit akar, mert tetszett az érzés, amit láttam rajta. Akart. Engem nem sokan akartak, a sok testvérem között gyakran elvesztem odahaza, aztán még Isaac is csak a gondot látta benne. Jay pedig egyszerűen került az elmúlt hónapokban. Teljesen magamra maradtam és az érzés, amit Welchen láttam korábban, most emlékként melengette a szívemet. A falhoz lapulva álltam meg. Vártam egy kicsit, hogy hallok-e lépteket. Hallottam. Ezért újra rohanni kezdtem fölelé a kilátóhoz, hogy meghúzzam magam egy rövidke időre. Kellett az, hogy elbujjak a világ elől, ám amikor felértem, ismerős hullámos tincsek fogadtak és az a zöld szempár… - Túl szűkös az egész Roxfort neked, hogy pont idejöttél, vagy mi? - A kérdésből tudtam, hogy nem vett észre, egyébként azonnal eltűnt volna még csak a környékről is. Gondolom a szülei nem örültek volna, hogy egy mugli gyerekével barátkozik, még ha én magam félvér is voltam apám révén. Megköszörültem a torkomat. Erre végre felém emelte a tekintetét. - Florian? - Nyeltem egyet, ahogy kimondta a nevemet. Már nem voltunk barátok, mégis ahogy odabökte, abban volt valami Jayesen kedves. - Bocs. Nem is zavarlak- lökte el magát végül a faltól. Felém indult meg, de tudtam, hogy csak menekülni akar. Mármint engem nem zavart… miért is zavart volna? A legjobb barátom volt. Lépés közben megállt mellettem. Én pedig a karjára tettem a kezem, hogy ne menjen el, nem akartam állandóan nélküle lenni. Jay nélkül ugyanis egész egyszerűen senki voltam… magányos. Csak az maradt ekem, hogy Welch-t bámuljam távolról és azon keseregjek. - Nem akarom, hogy elmenj… zavarj… - Dünnyögtem és közelebb bújtam hozzá, ahogy léptek zaját hallottam. Azt akartam, hogy Welch féltékeny legyen és lássa, tovább léptem. Talán akkor nem bámult volna meg minden reggelinél… vagy éppen a Repüléstan órákon, amikről egyre gyakrabban lógtam el. - Jay… - Súgtam neki oda és átölteltem. Nem léptem el tőle egészen addig, míg a léptek nem halkultak. Aztán csak álltam vele szemben, nem engedve, hogy kikerüljön. Ha oldalra lépett, én is oldalra léptem. - Kérlek… maradj… Cím: Re: Déli kilátó Írta: Jayce Hansel - 2022. 04. 13. - 11:55:13 Olvadás 20030418 (https://i.pinimg.com/236x/82/f8/85/82f8859ccab63e1eafb50e5b7a5170b0.jpg) Florian Olyan mintha egy mázsás óriás ülne a mellkasomon. Minden egyes lélegzetvétel egyre nehezebbre esik, ahogy kiármlik a levegő, csak a jeges szilánkok kapargatják meg a torkomat. Miért is vonzom én magam után a katasztrófát. Valahogy egy részem úgy tűnik összeforrt vele. Sierrára is ráhoztam. Rose-ra is, és ettől csak még szánalmasabbnak érzem magam. Nem mintha Rose valaha is próbált vonla úgy tényleg megérteni, ő is csak menekült a fájdalom és a kuderc elől, mint én. Talán emitt sem volt hosszútávra vezethető a kapcoslatunk, mégis ő volt számomra az első, és attől még jobban fáj. Elhúzom az arcomat és csak a falnakdőlve engedem át a hűvöst az egyenruhámon keresztül egenesen a hátamba. kIssé oldalra fordítom a fejem, hogy a hűvös eső zúgását halljam. Ez egy kicsit megnyugtat. Igazából teljesen üresnek érzem magam, és a szomorkás hangó zápor is csak fájdalmasan visszhangzik a lelkemben. Talán még egy részem most is Rose kellemes illatát és hajkoronáját keresi, miközben a másik fele örül, hogy már nem láthatja. Szinte fájt az az utolsó pár hónap, amikor még a Roxfortba járt én pedig úgy kerülgettem őt is, meg Flort is, mintha csak valami szellem lettem volna az elők között. Szánalmas vagy Jayce Hansel, gyenge és szánalmasan szar alak, nem is csoda, hogy a mardekárban rohadsz. Nem mintha bajom lenne a házammal, egészen szerethető, habár akadnak benne furcsa alakok, megnyugtató a tudat, hogy a legtöbb aranyvérű kölyök már klevésbé olyan elfuserált. Még Monstro és Baldron sem olyan égedelem, és egészen jól el lehet lenni velük. A léptek hangjára kicsit összerezzenek, és egyre inkább úgy érzem, hogy megint valami tehetetlen düh önt el. Sehol sem lehetek már szinte békére, mert állandóan valami zsibogás lesz mellettem. Az órákon zaj van. Egyedül a Bájitaltanon kell kussban lenni, de hát az megér egy külön ráolvasást. Nem is gondolkdom, csak kibököm azokat a sebző szavakat, nem is igazán érdekel, hogy nagyjából az egész Roxfort kerül és utál. Iagzából így van ez, amióta idekerültem. Még Rose-t is el akarták tőlem szedni, mondván, hogy nem vagyok neki való. És talán... igazuk is van. De ahogy felbukkan az ismerős haj, és vele együtt az arcis, csak meglepődöm és egy kicsit zavar lesz rajtam úrrá. Iagzából nem kellene, hogy beszékjünk. Anyáék egyszerűen csak megtudják megint... Valahogy mindig mindent megtudnak. Még itt se vagyok biztonságban tőlük, ami elég szánalmas, még Potterre is vigyáztak a falak egy ideig... El is lököm magam a faltól, hogy lelépjek, nem akarom, hogy bántsam, hogy megint rossz legyen neki, de mellette tétovázok és ő megragadja a karomat. - Nem akarom, hogy elmenj… zavarj… - motyogja, és tompa léptek zaját hallom odalentről, mire Flor csak közelebb bújik hozzám. Szinte biztos vagyok benne, hogyWelch van a dologban, bár... iagzából nem is tudom mi van vele mostanában. Ez pedig szánalmas. Sóhajtok, és egy ideig némán állok, miközben a hátam rejtekéből várjuk az egyre haluló léptek némaságát. - Jay… - suttogja, és hirtelen megölel, mire én megint megrémülök és a váratlan érintéstől szinte le se tudom reagálni, csak megvárom míg vége szakadjon és akkor próbálok oldalra lépni, kikerülni, elmenni, de Flor minden lépésemet követi. - Kérlek… maradj… - néz rám esdeklő tekintettel, mire én kifújom a levegőt és lefelé lesek, de valahogy a cipő kopogása hol elhalkul hol felerősödik, szóval ránézek Flor szomorú arcára. - Na jó... Csak mert nekem sincs kedvem vele találkozni. Kellemetlen lenne bajbakerülni amiatt, hogy megütök valakit, aki miatt bújkálsz - dünnyögöm, és aztán egy kis félmosolyt is megeresztek, majd csak lehuppanok a lépcsőre, és kinyújtóztatom a lábamat. Mormogom, és bár nem nagyon tudom - Szar év? - kérdezem aztán, hogy valamennyire sután megtörjem a csendet. Nem is tudom mikor bezséltünk utoljára. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Florian le Fay - 2022. 04. 14. - 20:39:46 olvadás a tél után ▪ 2003. április 18. ▪ Jay (https://i.pinimg.com/736x/c9/a5/ed/c9a5ed1b18dbbf22c8b8fb5c0b7bd0c2.jpg) Ahogy közelebb húzódtam Jayhez, biztonságba éreztem magam. Tudtam, amíg ő itt van, addig Welch professzor sem jönne a közelemben… ha egyáltalán az ő léptei voltak azok. Valahogy el nem tudtam képzelni, hogy bárki más kövessen. A kígyós társulásba egészen jól belesimultam végül, Isaac meg már tavaly elhagyta az iskolát, így az FT is egészen lekattant rólam. Csak ez a furcsa magány maradt utána. A lépések hangja tompult. Szinte éreztem, hogy Jayce mennyire feszült s hogy leginkább arra gondol, mikor menekülhet. Nem akartam, hogy elmenjen. Hónapok óta nem szólt hozzám, mert valami történt tavaly… nyáron… mármint nem tudom mi, de valami volt. Aztán mindent felborított és engem is ellökött magától többek között. – Na jó... Csak mert nekem sincs kedvem vele találkozni. Kellemetlen lenne bajbakerülni amiatt, hogy megütök valakit, aki miatt bújkálsz – mondta Jay. Végül is megadta magát és egy félmosollyal az arcán huppant le az egyik lépcsőfokra, hogy a hosszú lábait elnyújtva lógassa lefelé. Odahuppantam mellé. Utánoztam a mozdulatot, csakhogy az én lábam nevetségesen rövidnek tűnt az övé mellett. Megköszörültem a torkomat és inkább összehúztam magamat. A felhúzott térdemre támasztottam az államat. – Miattam sosem kell verekedned… Welch nem bántana… csak újra akarná… – Nyeltem egyet. Nem éreztem valami jól magam mostanában a bőrömbe. Még bajba keveredni sem volt olyan szórakoztató, mint régen. Tényleg próbáltam meghúzni magam, de néha csak elkapott a hév és a magam hülyesége miatt keveredtem kétes helyzetekbe. Ebből a legrosszabb az volt, mikor Miron… Welch professzor… szóval ő, szólt rám. Mindig attól tartottam, hogy magához rendel bűntetőmunkára. Hangosan sóhajtottam és mostanra olyan aprónak éreztem magam, mint még soha. – Szar év? – bukott ki Jayből. Talán csak meg akarta törni azt a kínos csendet, ami beállt közénk. Engem nem zavart persze ez sem, amíg nem fogta megint menekülőre a dolgot. Csak megvontam a vállamat. – Lassan másfél éve menekülök az egyik professzorom elől… nem sokkal szarabb, mint az előző… – Dünnyögtem. – Leszámítva, hogy a legjobb barátom nem szól hozzám szeptember óta. – Mondtam ki a tényeket. Mindig is én voltam kettőnk közül, aki tudott beszélni. Jay nagyrészt dünnyögött vagy magában tartotta az érzéseit, de én nyíltan vállaltam, hogy szeretem. Na nem úgy. Láttam, hogy helyes, meg minden, de Jay tényleg csak barát kategória volt és őszintén hálás voltam neki, hogy nem gondolt mindjárt arra, hogy le akarom őt támadni. Mégis miért akarnám? Ő sem indul rá minden csajra, csak azért, mert hetero. – Mi van veled mostanság? – kérdeztem. – Menőbb barátaid lettek? Cím: Re: Déli kilátó Írta: Jayce Hansel - 2022. 04. 15. - 21:28:17 Olvadás 20030418 (https://i.pinimg.com/236x/82/f8/85/82f8859ccab63e1eafb50e5b7a5170b0.jpg) Florian Flor és Rose voltak azok az életemben, akik valahogy egyben tartottak. Egy kicsit miattuk megtanultam jobb ember lenni, tudtam mosolyogni tudtam élvezni, hogy élek, és nem féltem a fénytől, nem gyűlöltem a nap melegét és kicsit jobban felolvadtam a közelükben. De aztán lassan újra mindent beborított a jég, mert a telet hozták a lelkemben anyámék. De aztán ellökött Rose, mert félt, és én hagytam, hogy megfagyjon az idő megint, hogy aztán ellökjem Flort is. Iagzából nem is tudom hogyan teltek ezek a hónapok el, egyszer csak hatodéves lettem, és még midng úgy éreztem, mintha egy helyben állnék, mintha semmi sem változna csak egyre jobban dér kúszik az ereimben, a bőröm alatt. Azt s etdutam, hogy mire menjek, vagy milyen célom legyen at életben. Valahogy nem is tudom. Nem is akartam getalálni, mert tudom, hogy... Tudom, hogy ha innen kikerülök, ők be fognak kebelezni, hogy aztán olyanná váljak, mint a szüleim, hogy teljesen kihunyjon a fény ragyogása a szememből, amit még Rose adott, De már a pislákolását sem láttam benne. Semmit se láttam lassan csak a zúzmarát atekintetem mélyén. Flort valahogy nem is zduodm. Szem elől tévesztettem, de már rég nem is hallottam arról a lábujvesztős szektáról. persze igazából csak lehuyntam a szememet, és becsuktam a fülemet a világ elől. úgyis mindeki azt suttogta a háttérben, milyen szörnyű alak voltam, hogy Rose-t megríkattam, hogy tönkre tettem, hogy mindenkit csak bántok. És ez még iugaz is volt. – Miattam sosem kell verekedned… Welch nem bántana… csak újra akarná… - dünnyögte Flor én pedig csak felvontam a szemöldökömet úgy néztem rá. ÍRá akartam kérdezni, hogy miért eddig ő is akarta, nem? De aztán nem tettem. Nem is mertem olyan messzinek tűnt Flor is, hogy nem is tudtam mit is mondjak erre, csak ácsorogtunk némán a kinti eső zaját meg a léptek hangját hallgatva. Kínos volt, mert... Nem is tudom. Hirtalan megint félni kezdtem, mi lesz ha megtudják, de aztán csak leültem a hideg kőre és ezt a modzulatsort követte Flor is. A hajamba túrtam, nem iagzán tudtam, hogy közelítsem meg Flort. valahogy elfelejtettem még azt is, hogyan kell kedvesnek lenni. vagy legalább is embernek. Aztán végtelen csend után csak kiböktem a kérdést. Hiáynoztak a beszélgetéseink. – Lassan másfél éve menekülök az egyik professzorom elől… nem sokkal szarabb, mint az előző… Leszámítva, hogy a legjobb barátom nem szól hozzám szeptember óta - erre megköszörültem a torkomat és csak biccentettem, hogy hát igen ez egy kellemetlen tény volt. De összevontam a szemödlökömet mert valahogy nem állt össze, hogy mégis miért bújkált... vagyis kezdett, de valahogy olyan furcsán hihetetlennek tűnt ez. Inkább csak nem válaszoltam egelőre. - Hát ez lényegre törő volt, még fájna is - horkantottam fel rá, aztán csak bámultam előre, lefelé a lépcsőkön, miközben az árnyékok hol kúsztak. hol megrövidültek, attól függően, hogyan esett ránk és a kilátóra a fény. – Mi van veled mostanság? Menőbb barátaid lettek? - erre felhorkantottam. Még hogy menő barátok. Mindenki került ha csak nem a házanm tagjai voltak. Ott legalább ha a rossz vér is, de összetartott minket anynira, hogy ne okozzunk egymásban kárt és valahogy volt közöttünk valami megfoghatatlan testvériesség, amitől végül is midnig is szerettem mardekáros lenni. De inkább egy erős néma kötelék volt ez, mégsem volt sneki akivel leültem volna bezsélgetni, pedg ha kellett mindig kiálltunk a másikért, ja barátok voltunk, ha nem. Igazából Flor volt az első barátom, és emiatt borzasztóan fontos volt nekem. Volt valaki aki tényleg megértett, aki hitt nekem a rossz suttogások ellenére is. - Hah, vicces kedvedben vagy, mint midnig - momrogtam olyan rám jellemző morcossággal, de még bántó éle se volt ennek a mondatnak. - De nem hiszem, hogy lennének menő barátaim. Csak egy van, akivel hónapok óta nem beszélek - pillatottam rá a szemem sarkából. Aztán újra előre nézten, hogy füleljek. A léptek zaja elvileg elhalt, így aztán csak megkérdeztem, amin agyaltam úgy egy ideje. - Most komolyan Welch elől menekülsz? - raktam össze a szálakat és nagyokat pislogva néztem rá. iagzából nem tudtam mi volt vele. Sőt még szerintem én se mondtam el, hogy mi volt tavaly tavasszal Rose-sal. Bár hallhatta a peltykákat, hogy én voltam az aki megijesztette hogy a hollóhát legaranyosabb lánya miattam omlott össze, mert nem érdemeltenm meg és ilyenek. - De miért? Cím: Re: Déli kilátó Írta: Florian le Fay - 2022. 04. 18. - 14:08:22 olvadás a tél után ▪ 2003. április 18. ▪ Jay (https://i.pinimg.com/736x/c9/a5/ed/c9a5ed1b18dbbf22c8b8fb5c0b7bd0c2.jpg) Jaynek nagyvonalakban mondtam csak el annak idején, hogy Welch és közben vége mindennek. Aztán összejöttünk néhányszor, majd megint szakítottunk, majd megint összejöttünk… olyan volt, mint valami őrült cigánykerék, ami nem akart megállni. De én már kezdtem beleszédülni, annyira, hogy rosszul voltam, így végül kiugrottam belőle és menekülőre fogtam. Csak pislogtam lefelé a lépcsőn, azon agyalva, vajon érti-e, hogy legjobb barát alatt rá gondolok. Szerettem Jayt, fél ember voltam nélküle… valahogy semmi sem volt olyan vicces, mint amikor még együtt mászkáltunk a lábujjatlan csoportosulás után. Néha-néha csak összeültünk beszélgetni, hülyéskedni. – Hah, vicces kedvedben vagy, mint midnig – mormogta. Valójában én tényleg azt hittem, hogy menőbb barátai lettek, akik mellett én nem fértem meg. Nem jártam a nyomában, nem tudtam kikkel lóg… csak amikor megláttam a folyosón, folyton elszomorodtam. – De nem hiszem, hogy lennének menő barátaim. Csak egy van, akivel hónapok óta nem beszélek – pillantott rám a szemem sarkából. Éreztem, hogy kicsit bele is pirulok. Persze nem úgy, mint mikor Welch olyanokat mondott kettesben, ez inkább csak olyan furcsán jó érzés volt. – Te nem beszélsz vele… te mellőzted… – dünnyögtem csendesen. Komolyan magányos voltam az elmúlt időszakban. Ezt pedig néha nagyon érzékenyen tudtam kezelni. Tudtam persze, hogy a legtöbben csak valami bohócnak tartanak, aki tényleg mindenen csak vihog… de nem. Nem volt ilyen egyszerű. Azért hülyéskedtem, hogy elfedjem ezeket az érzéseket. Most keserűséget éreztem és nem tudtam elrejteni. – Most komolyan Welch elől menekülsz? – kérdezte aztán. Talán tényleg nem voltam régen elég világos ezzel kapcsolatban. Mármint Jaynek tényleg mindig csak célozgattam arról, ami közöttünk volt. Nem szerettem beszélni, mert rossz volt. A nagyapám már így is szégyenkezett miattunk. Nem akartam tetézni a dolgot azzal, hogy egy professzorral feküdtem le. – De miért? Beletúrtam a hajamba, remélve, hogy rájövök, milyen szavakkal kéne ezt elmondani. De nem voltak meg azok a szavak a szótáramban, nagyrészt a hangos és idegesítő voltam, semmi finomság nem volt bennem. – Tavaly Welch szeretője voltam. – Böktem ki, gyorsan, egyszerűen. Bár a szerető nem épp a legjobb szó volt rá. Inkább azt kellett volna mondanom, hogy szexpartnere. Nem voltunk kapcsolatban, csak lefeküdtem vele újra és újra. Welch nem volt meleg, igazából csak kíváncsi, vagy éppen nyitott. Azt mondta a nőket szereti, ezért hát játékszernek éreztem magam, mert én komolyan kedveltem. – Megszakítottam vele a dolgot, de úgy érzem álladóan figyel. – Folytattam, de kellett egy mély levegőt vennem, mielőtt ismét megszólaltam volna. Elég letaglózó lehetett a dolog így is Jaynek. – Félek, ha a közelébe kerülök, megint újra kezdődik és nagyon, nagyon nem kéne. Megráztam a fejemet. – Ugye nem utálsz most? – kérdeztem, de aztán észbe kaptam, hogy amúgy tavaly óta nem is beszéltünk. – Mármint jobban, mint eddig… – Suttogtam és még jobban összehúztam mellette magam a lépcsőn. Jay hatalmas volt, én meg csak egy kis törpe, annak is éreztem magam kívül, belül. Szánalmas hibákat követtem el, pedig még csak tizenhat éves voltam. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Jayce Hansel - 2022. 04. 20. - 09:49:29 Olvadás 20030418 (https://i.pinimg.com/236x/82/f8/85/82f8859ccab63e1eafb50e5b7a5170b0.jpg) Florian Nem igazán örültem annak, hogy Jay kavart azzal a szerencsétlen Repüléstan tanárral. Olyan volt az a fazon, mint aki azt se tudja melyik világban létezik. Igazából nem is tudom, Nem bírtam amióta Flor kavart vele. Olyannak tűnt, mint aki csak kihasználta volna, hogy aztán kiélje rajta a perverzióit. De aztán, amikor elmodta, hogy szakított vele, egy kicsit megnyugodtam. De zaklatottnak tűnt még most is. Emlékszem, hogy egy érzelmi hullámvasút volt az az időszak neki, és még azt is nehezen mondta el nekem, hogy pasival kavart. Igazából nem zavart, nem éreztem magam úgy, mintha veszélyben lettem volna csúnya szavakkal mellette.Talán inkább ő volt veszélyben miattam most is. Talán nem is kellett volna beszélnem vele. Tényleg igaza volt apámnak, egy Hansel legyen acél szívű. Tényleg hagynom kellene, hogy ez a jégvihar csak úgy magával sodorjon, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a világot, ami már amúgy is szinte teljesen megfagyott körülöttem. De mégis még az eltékozolt hónapok ellenére is... hiányzott Flor. Hiányzott az a sok őrült és béna kaland, amibe belekeveredtünk. Halkan sóhajtok egyet és olyan érzésem van, hogy még a sóhajjal is csak jégtüskék szállnak fel belőlem. Igazából én tényleg nem voltam ugyan az az ember, amióta anyáék felbukkantak Roxmortsban, amikor Rose úgy döntött, hogy végleg eltűnik az életemből. Az az este valahogy teljesen kifordított önmagamból tavaly nyár előtt, és utána csak belehullottam egy sötét verembe, hagyva, hogy beférkőzze magát a jég a lelkembe. Még mogorvább és még szörnyűbb lettem, mint mielőtt megismertem Rose-t. Vagy mielőtt összebarátkoztunk volna Sierrával. Néha szinte azt hittem Rose után képes lettem volna megőrülni. Most mégis Flor mellett olyan volt ücsörögni, mintha minden a régi lenne. Egy nagyon kicsit... tényleg mintha egy elvesztett darabkámat kaptam volna vissza azzal, hogy mellette kuporgok a hűvös lépcsőkön, miközben odakint halkan egyre jobban zuhog az eső. – Te nem beszélsz vele… te mellőzted… – dünnyögte mellettem flor, én meg csak lesütöttem a szememet, és a nadrágomat kezdtem el piszkálni, miközben tekintetemmel meredten néztem előre. Nem is tudtam, hogyan foghattam volna bele. Nem voltak a torkomban ehhez a megfelelő szavaim. - Én... Nem tehettem mást - suttogtam, aztán inkább egyelőre többet nem is mondtam erről. Nem tudtam eldönteni, hogy miért nem. Inkább más témát hoztam fel, hogy ne rólam kelljen bezsélgetni. Akkor kiderülne, hogy milyen szörnyű alak vagyok. Hogy még Rose se maradt mellettem. -Tavaly Welch szeretője voltam. - Erre felvontam a szemöldökömet, de nem mondtam semmit. Nem igazán voltam a szavak embere az tény, de láttam rajta, hogy így is kellemetlen volt beszélnie erről. Inkább csak csendesen hallgattam. Flornak arrra volt szüksége, hogy valaki meghallgassa. És én voltam a barátja. Most is annak kellett lennem. – Megszakítottam vele a dolgot, de úgy érzem álladóan figyel. Félek, ha a közelébe kerülök, megint újra kezdődik és nagyon, nagyon nem kéne. Rápillantottam, de most nem a szemem sarkából, hanem tényleg felé fordítottam a fejemet. Sok dolog eszembe jutott, amit a fejéhez vághattam volna, olyan szemét aljas módon, hogy én megmondtam, hogy veszélyes. Hogy nem kellett volna újra kezdened, de tudtam, ha Rose megjelenne képtelen lennék megint elszakadni tőle. Ha mást nem, hát cska bámulnám távolról és sóvárognék, miközben gyűlölöm az egész világot, magamat és egy kicsit Rose-t is, amiért magamra hagyott. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ott hagyott a jégsötétben. Iagzából megértettem Flort. ezért sem bánthattam. – Ugye nem utálsz most? Mármint jobban, mint eddig… - Nem - ráztam meg lassan a fejemet, és beletúrtam a barna tincseim közzé, kissé megborzolva őket, majd egy ideg csendesen ücsörögtünk a lépcsőkön, miközben odalent is elhaltak a cipőkopogások. Az eső is lassan alábbhagyott odakinn és szinte kísérteties csendesség telepedett ránk a kilátóba. - Sose utáltalak, Florian - ismételtem meg magamat, aztán csak előre néztem. - Ha kell valaki, aki közéd és Welch közzé áll, akkor itt leszek én - mondtam végül, mintha csak ezzel az egész ebaszódott barátságunkat újra tudtam volna írni. - Jól beleválasztottunk mind a ketten. Te Welch, én Rose... - remegett meg a hangom és utáltam is magam érte. Azért is, hogy így veszélybe sodrom Flort. Mellettem mindenki elsorvad. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Florian le Fay - 2022. 04. 23. - 08:08:13 olvadás a tél után ▪ 2003. április 18. ▪ Jay (https://i.pinimg.com/736x/c9/a5/ed/c9a5ed1b18dbbf22c8b8fb5c0b7bd0c2.jpg) – Én... Nem tehettem mást– suttogta Jay. Nem volt jogom vádolni, amiért nem akart velem lógni az elmúlt időszakban. Inkább csak valamiféle magyarázatot vártam, hogy megértem, mi változott egyik pillanatról a másikra. Mégsem faggattam. Ez a válasz olyan volt, amilyen talán a legjobb verzióban létezett. Talán csak eltiltották tőlem, de az sem volt kizárt, hogy ő maga döntött így… hiszen sok mindenbe keveredtünk együtt. A tényen viszont aligha változtatott, hogy ő a legjobb barátom. Csendesen avattam hát be a titkaimba. Tudnia kellett Welch-ről, hiszen szinte minden mást is tudott már rólam. A legféltettebb dolgaimba avattam bele, közöttük az FT-be is. Velük szemben is kiállt értem. Jay olyan volt, mint egy erős testőr, aki folyamatosan mellettem állt mindenben. Nélküle erőtlennek éreztem magam. Ahogy befejeztem a mondandómat, nyeltem egyet. Láttam, ahogy felém fordul, s végig néz rajta. Szó szerint azt vártam, hogy most majd akkor elmondja, milyen felelőtlen és hülye voltam. De valójában én csak egy gyerek vagyok, akit egy felnőtt irányított a rossz irányba. Ezért kérdeztem meg, hogy utál-e… mert láttam a szemében a megbélyegzést. Ő talán sosem tett volna így. – Nem – rázta meg a fejét végül. Nem tudtam szólni, ezért csak még jobban összehúztam magamat a lépcsőfokon. Vártam, hogy folytassa, mert tudtam, nem lesz ilyen egyszerű. Talán felfogta, hogy azok a dolgok, amiket korábban kértem tőle Welch közelében, miért voltak. Kellett valaki, aki megvéd. Nagyon kellett. Csend telepedett ránk. Mindenki órára mehetett eddigre vagy csak simán ki az udvarra, hiszen az eső elhalkult, már nem verte erőszakosan az ablakokat. Kicsit talán kellemetlen is volt ez a közöttünk beálló némaság… de nem. Megköszörültem a torkomat. – Sose utáltalak, Florian. Megint rápillantottam, mintha a valódi választ keresném. Hozzá vágtam volna szívem szerint, hogyha nem utált, miért nem szólt legalább, hogy nem beszélhet velem. Azonban túl békés volt a pillanat ahhoz, hogy erős szavakkal zavarjam meg. Jay mellett néha le tudtam nyugodni és ezt az érzés ki akartam élvezni. – Ha kell valaki, aki közéd és Welch közzé áll, akkor itt leszek én – mondta aztán kisvártatva. – Jól beleválasztottunk mind a ketten. Te Welch, én Rose... Ekkor kaptam észbe, hogy nem is kérdeztem a lányról, akivel annak idején volt. Az a csaj eltűnt vagy elballagott, fogalmam sem volt. – Jay… mi történt Rose-zal? – kérdeztem csendesen. Közelebb csúsztam hozzá a lépcsőn, hogy ne legyen közöttünk távolság. Egyszerűen csak éreztetni akartam vele, hogy ott vagyok, ahogyan ő is ott volt nekem. – Welch már a múlt. Vele jobb nem foglalkozni. – Tettem hozzá, elterelve a figyelmet magamról. Aztán kicsit zavartan fészkelődni kezdtem. Talán nem kellett volna azonnal letámadnom ezzel az egésszel. Mármint... miért tettem volna? Végül is Jay mindig is zárkózott volt, nehezen beszélt a dolgairól, én meg egész egyszerűen csak ki akartam erőszakolni belőle ezt a fajta megnyílást. – Mármint, csak akkor mondd el, ha szeretnéd... - nyeltem egyet. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Jayce Hansel - 2022. 04. 26. - 16:20:06 Olvadás 20030418 (https://i.pinimg.com/236x/82/f8/85/82f8859ccab63e1eafb50e5b7a5170b0.jpg) Florian A magyarázkodást nem szerettem annyira. Valhogy mindig kifogás gyártásnak gonodltam. Inkább voltam ényegre törő, mint az, aki mellébeszélt. Vagy inkább csak elhallgattam a dolgokat. Utóbbi volt igaz rám többek között, a legainkább. Csendesen ücsörögtünk, miközben valahogy furcsán úgy reztem, mintha nem történt volna meg az a hosszasan tartó némaság közöttünk. Szerettem volna, ha nem veszítem el őt is, úgy mint Rose-t. Bár talán kevesebb esély volt arra, hogy Flor megijed tőlem. Nagyobb valószínűséggel ölték volna meg anyámék, mint hogy csak úgy hátraarcot csapjon előttem, úgy ahogyan Rose is tette. Igazából valahogy még most is fájt, mintha gyomorn ütött volna, hogy ilyen könnyen lemondott rólam. MIntha nem is lettem volna számára fontos. Én miatta voltam durva.. Tl durva. Ismerhetett volna már, hogy a szüleim miket hoztak ki belőlem, és hogy ha nem lesz bennem minden újra jég, akkor... ott ölteék volna meg előttem... De nem, egyszerűen megszűntem számára létezni, és még a halott barátnője is biztos többet fordult meg utána a fejében, mint én. És ez is fájt. Piszkosul fájt, mert én őszintén szerettem, és fontos volt nekem. Ahogyan FLor is az volt. Talán ő túlságosan felelőtlen volt félni is. Nem tudtam utálni Flort, sőt. Nem tudtam vonla azután se, hogy tanárokkal kezdett ki, vagy hogy a pasikkal volt inkább. Ezek nem voltak lényegesek, ezektől ő még a legjobb barátom maradt. Csak azt utáltam, hogy nem hallgatott rám. Hogy Welch miatt ennyire tönkre ment ő is. Hogy egy felnőtt hogy tudta így kihasználni. Nem szerettem ilyen letörtnek és sebbzetnek llátni. Feltűnt korábban is, csak... kerülnöm kellett. De még ott nem tartottam, hogy a szüleim parancsára egy csapásra utáljak is valakit. És Rose mégis elhitte ezt is. Túl naiv volt, túl ártatlan és emiatt foszlottunk szét. – Jay… mi történt Rose-zal? Welch már a múlt. Vele jobb nem foglalkozni. - kérdezte hFlorian, én pedig kissé össze is rezzentem, a hirtelen csönd után. Zavartan túrtam bele ismét a hajamba, ami mostanra már teljesen kócos lehetett. Megköszörültem a torkomat és magam alá húzva a lábaimat átkulcsoltam őket. Nem szólaltam meg azonnal megint, nem azért mert nem akartam, csak mert.. Nehéz volt, kimondani a dolgokat mindig nehezebb volt. Akkor valósággá vált és visszautasíthatatlanná. A Welch-es modnatára olyan sután megveregettem egy kicist avállát, de a csendet bizonyára észrevehette ő is, ami kissé a tervezettnél hosszabbra nyúlt. – Mármint, csak akkor mondd el, ha szeretnéd... - megráztam a fejem, mintha csak a szavak terhétől akarnék megszabadulni. Nagyot sóhajtottam, és Florian szemébe néztem. - Rose... szóval Rose otthagyott. Igazából egyszer.. valamikor tavaly tavasszal sétáltunk Roxmortsban a dombok környékén és megjelentek a szüleim. Durva lettem vele, mert ha nem vagyok, akkor megölik. És elüldöztem. Ő meg egyszerűen nem jött vissza hozzám többé. Az én hibám volt - dünnyögtem csendesen. - Azt hiszem egy ideig nem kérek a szerelemből. Úgysem lesz jó vége - mormogtam, miközben sóhajtva megropogtattam a vállamat. Felpillantottam az ódon kastély plafonjára, ahol bizonyára Frics sem takarított még sohasem, mert a beáramló friss eső illatú szél vastag pókhálókat lebegtettett odafent. Nem szerettem a pókokat. - Ne haragudj, hogy nem beszéltem veled. Azt mondták, hogy megölnek téged is és Rose-t is, ha veletek vagyok. Nem akartam, hogy meghaljatok. De hiányoztatok. Hiányoztál. Legközelebb bátrabb leszek, úgyis lesz kitől tanulnom - viygorogtam halványan rá, majd felálltam és a zsebembe dugtam a kezemet. - Gyere Flor, rég nem látogattuk meg együtt a Konyhát. Hátha van almás-fahéjas pite - biccentettem lefelé, miközben lassan megindultam a lépcsőkön én is. Egy részem örült, míg amásik őrülten rettegett attól, hogy elvehetik tőlem. Talán lassan meg kellene tanulnom egy kicsit.. erősebbnek is lenni. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Florian le Fay - 2022. 05. 01. - 11:28:44 olvadás a tél után ▪ 2003. április 18. ▪ Jay (https://i.pinimg.com/736x/c9/a5/ed/c9a5ed1b18dbbf22c8b8fb5c0b7bd0c2.jpg) Rossz barát lettem volna? Nem vettem észre, hogy nincs jól és kellemetlenül érzi magát. Azt sem tudtam mi van azzal a Rose-zal, leszámítva, hogy már nem láttam egy ideje errefelé. Talán befejezte a Roxfortot, nem tudtam mennyi idős, mert Jay sosem volt szószátyár, csak tudtam, hogy együtt voltak, mert annyit azért kibökött. – Rose... szóval Rose otthagyott. Igazából egyszer.. valamikor tavaly tavasszal sétáltunk Roxmortsban a dombok környékén és megjelentek a szüleim. Durva lettem vele, mert ha nem vagyok, akkor megölik. És elüldöztem. Ő meg egyszerűen nem jött vissza hozzám többé. Az én hibám volt – csendesen beszélt. Éreztem, hogy mennyire rosszul érzi magát az egész miatt. – Azt hiszem egy ideig nem kérek a szerelemből. Úgysem lesz jó vége. Lesütöttem a szememet. Ezt látnom kellett volna, még akkor is, hogyha nem voltunk jóban. De nem tűnt magányosnak, mert akkor úgy gondoltam, a közelemben volna. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy lecserélt jobb társaságra. Jayce aranyvérű volt, megfelelő társaságban kellett mozognia, hogy a családja elfogadja. – Ne haragudj, hogy nem beszéltem veled. Azt mondták, hogy megölnek téged is és Rose-t is, ha veletek vagyok. Nem akartam, hogy meghaljatok. De hiányoztatok. Hiányoztál. Legközelebb bátrabb leszek, úgyis lesz kitől tanulnom – folytatta. Időm sem volt szólni, mert túlságosan belemerültem a gondolataim világába. Figyeltem, ahogy feláll és lenéz rám, amint zsebre dugja a kezét. – Gyere Flor, rég nem látogattuk meg együtt a Konyhát. Hátha van almás-fahéjas pite – jelezte. Felkeltem és bénán követtem őt lefelé a lépcsőn. Kicsinek és szerencsétlennek éreztem magam mellette, mert Jay még ilyenkor is képes volt egyszerűen laza lenni. – Sajnálom, hogy nem vettem észre, mennyire rossz dolgok történnek körülötted. Egy barátnak ez a dolga. – Mondtam keserűen, ahogy lepillantottam a piros tornacipőm kopott orrára. Nem volt kedvem megbámulni a falon sorakozó képeket, vagy megnézni, ki járkál még rajtunk kívül a folyosón. De rosszkedvet sem akartam, inkább szerettem volna összeszedni magamat, megenni azt az almáspitét. – Jóban vagy a manókkal a konyhán? – váltottam témán. Igen Florian, jól csinálod. Ne süppedj bele abba, hogy mennyi minden van mögötted. Jayt legalább nem veszítettem el, ő a barátom akart maradni, nem úgy, mint Welch, akit ki kellett írtanom magam mellől. Ott muszáj voltam döntést hozni, az apám és a családom miatt, meg a szégyen miatt, amit a fejükre hoztam. Hogy valaha tudok-e majd érett döntéseket hozni? Nem hiszem, pedig ma-holnap már nagykorú leszek. – Egyszer bementem hozzájuk egyedül és arcon dobtak egy puncsos muffinnal… mellesleg a puncs az milyen íz? Sosem értettem igazán. Na és mitől rózsaszín? – magyaráztam, hogy ne gondolkodjak, meg hogy Jay is kicsit el tudjon lazulni mellettem. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Jayce Hansel - 2022. 05. 05. - 19:57:37 Olvadás 20030418 (https://i.pinimg.com/236x/82/f8/85/82f8859ccab63e1eafb50e5b7a5170b0.jpg) Florian nem akartam tényleg eltávolodni Flortól, de valahogy az életem sehogy sem szeretett volna normélis lenni. Csak azt szerettemn volna ha az életem rendes mederben folyik tovább, nem pedig valami elfuserált létezés csak az egész. De a szüleim miatt valahogy nem is éreztem magam máshogy, csak hogy léteztem és keringtem a jegesz szívemmel, a jeges szilánkokkal a bőröm alatt. Talán egy kis melegséget csak Florian mellett éreztem, vagy pedg régen Rose mellett. De az a hajó elment, pedig én még most is azt éreztem kétségbeesetten próbálok utána úszni. pedig már eltűnt még a horizontról is. és lassan belefulladtam az egészbe. Meglepően nehéz volt még most is bezsélni róla. Mármint Rose-ról, pedig nem történt tegnap, amikor fogta magát és eltűnt az életemből. Talán nem is kellett volna enynire gyászolnom ezt a kapcsolatot, de igazából ő és Flor adtak egy célt és értelmet az életemnekl. De amióta Rose elment még fényképet sem csináltam. Sőt az egész albumot, az összes fényképet megsemmítstettem. Talán tényleg jégből voltam. mert amikor aképek lángra robbantak, nem éreztem smemit, csak űrt. AZt az űrt, amit ő hagyott magam után. – Sajnálom, hogy nem vettem észre, mennyire rossz dolgok történnek körülötted. Egy barátnak ez a dolga - szólalt meg végül Florian, én meg cska megvontam a vállamat, majd megráztam a fejemet. Igazából akkor már nem is lehet, hogy barátok voltunk. A szüleim gondoskodtak róla, hogy kellően elkerüljem. - Szerintem nem is akartam, hogy ezt meg tudd. Akkor a szüleim már kezdtek rám szállni. Nem akartam, hogy bántsanak. Eléggé őrültek - mormoltam, miközben megindultunk lefelé a lépcsőkön. Csend volt már és nyugalom a folyosókon. A konyhába akartam menni, hogy ne csináljunk ma mást csak tömjük magunkat édességgel. Szerettem a manók által főzött finomságokat, és erre is csak akkor kaptam rá, miután bánatomban zabálni kezdtem, nem sokkal azután hogy elhagyott Rose. Legalább megtudtam, hogy szeretem az édeset. A legjobban a töltött fánokat szerettem. És ezt a manók is tudták. – Jóban vagy a manókkal a konyhán? - kérdezte, én meg bólintottam egyet halványan. – Egyszer bementem hozzájuk egyedül és arcon dobtak egy puncsos muffinnal… mellesleg a puncs az milyen íz? Sosem értettem igazán. Na és mitől rózsaszín? - fecsegett tovább flor, én pedig felsóhajtottam. Szerettem, amikor így összevissza bezsélt. Olyan volt, mintha nem is szakadtunk volna el egymástól, mintha újra olyan jó barátok lettünk volna. - Hát nagyjából csak a Konyhába jártam a szakítás után, hogy ne kelljen snekinek a tekintetével találkoznom. Így is az egész Hollóhát ellenem akarta hangolni Rose-t, még az elején is - mormoltam az orrom alá a választ, miközben egyre közeledtünk a konyha felé. - A uncs gusztustalan - borzongok meg én is. - És tele van szörnyű mazsolával. Egyáltalán miért látezik a mazsola? Fúj. Biztos rósazínre színezik, amúgy tojásból van rumból és cukorból - magyaráztam miközben felbukkant előttünk a jellegzetes festmény én pedig megcsikiztem a megfelelő helyen. Furcsa zajok szűrődtek ki onnan, de amikor beléptem nem várt látvány fogadott. A manók mindenféle konyhai eszközökkel felszerelkezve álltak két csoportba osztódva, a fedők pajzsok voltak meg sosakok, a kezükben hagymák és répák szolgáltak kardként. - Akkor is kell kethcup és majonéz a pizza tetejére! - Szentségtörés, szentségtörés! - kaibálták egymésnak, miközben én döbbenten álltam a kajacsata közepén. Inkább megfordultam és kihúztam innen Flort is, semmi kedvem nem volt egy manóháborúba keveredni. KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT! A HELYSZÍN SZABAD Cím: Re: Déli kilátó Írta: Leonard J. Flint - 2023. 04. 24. - 08:22:25 A hold reflektora (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRzMMbiVRv89MnpDQs1QzXaeyzMXHgFb2DSnA&usqp=CAU) 2004.04.24 Simple casual (https://i.pinimg.com/564x/ee/cd/70/eecd7027d303929ca3d5c66fce51210f.jpg) ♫ Music ♫ (https://www.youtube.com/watch?v=4ht80uzIhNs&list=RDE2Q52cVx7Bo&index=17&ab_channel=ImagineDragonsVEVO) Strange Enola "Holdnak fénye, ablakból táncol, leül mellém, gondtalan, örök. a látvány teljesen ideláncol, de nem bánom, sose bántam." Szinte csak pár perce hagytam el a hálókörletet, de az út maga már hosszúnak hatott, mintha régebb óta róttam volna a folyósokat. Habár még nem jártam tilosban, de már lassan pizsiosztás lesz, azonban ez engem nem zavart, többször éjszakáztam már a kilátóban vagy a csillagász teremben, de oda már nem járok, mert Fitzgeralt professzor állandóan meglesett és rámtörte az ajtót. Hiába a házvezetőnk valami mást is akart tőlem, ebben biztos vagyok, de nem engedtem neki, jó tanár és félek, elveszítené a munkáját, bele se merek gondolni. Ezen gondolatok közt néztem ki a következő folyosóra a sarkon túl, nem-e találkozok egy tanárral vagy Friccsel. A diákok nem zavartak, ők nem szóltak rám, hogy merre igyekszem, nemsoká takarodó van, igyekezzem vissza a hálókörletekbe. Fitzgerald professzor akárhányszor buktatott le, egyszer sem vont le pontot, innen is gondolom, hogy valami szeszélyes érzelem vezérli, de emellett nagyon jó szívű tanár. A mai telihold biztos szép lesz, rég volt alkalmam kimászni a kilátó ablakába, ahonnan tökéletes képet kapni nem csak az égboltról, a tiltott rengetegről és a tóról, mondhatni igazán gyönyörű ilyenkor. A hold megvilágítja az éjszakát, a víz felszínét, de még az erdőből is többet enged ilyenkor láttatni, teljesen elvarázsolja az embert, megéri vállalni a kockázatot, hogy lebukom. Rengeteg dolog történt mostanában úgyis, amit érdemes átgondolni. A mágustéren történt rend által okozott támadás, aminek magam is áldozata voltam. Monstro és Narek is velem volt, de sajnos nem voltam velük túlságosan partner, mindig is magányos farkas voltam, de lehet ez az a helyzet volt, amikor engednem kellett volna a makacsságomból. A kviddics se úgy ment, ahogy kellene, sorra buktuk el a mérkőzéseket és bár nem rajtam múlt, biztos, hogy kapni fogok emiatt az édesapámtól, eleve ellene volt a kviddicsezésnek és minden alkalmat megragad, hogy gúnyolódjon rajtam, sőt, sokszor inkább terrorban tart, hogy minden követ megmozgat majd, hogy semelyik csapatba se vegyenek fel. Ő azt akarja, hogy a minisztériumban dolgozzam, ahogy ő, de nekem ehhez semmi kedvem. Őt is tönkre teszi a hatalom utáni sóvárgás, az, hogy minél több pénzen üldögélhessem, meg persze, hogy villoghasson a státusszal, amit emiatt kap a vagyon mellé. Nevetséges ez a világ. Az ő világa. Nagyot sóhajtva ráztam ki a gondolatokat a fejemből, majd ráérek ezen gondolkozni, ha a kilátóba érek, ami már csak pár lépésre van tőlem. Alaposan szétnézek, senki sehol, inkább kilépek a sarokig ha kell, mert a deli kilátó ajtaja nyikórgósabb, mint a többi, talán még a többi folyosón is hallani, ha valaki belép oda. Megigazítottam a hajamat, majd, mint, aki hivatalos ebbe a toronyba, úgy léptem be és irányítottam figyelmem a csigalépcsőre, ami felvezet a tetejére, ahol már vár a hatalmas ablak, a gyönyörű kilátással. A taláromban őrzött, korábban készített citromos pitém és némi drazsé fog szolgálni éjszakai nasimként, míg kulacsban hoztam fel egy kis tök levet is. Ilyen vagyok, mindenre gondolok. Tökéletes vagyok. Elégedett, nyugodt mosollyal baktattam fel a lépcsőkön, remélve, hogy az ablak hatalmas párkánya még mindig épségben van, mert anélkül, hogy kiülhetnék oda, nem lenne olyan különleges a nézelődés. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Enola Hemmings - 2023. 04. 24. - 10:51:10 T e l i h o l d k o r to; Leonard J. Flint (https://img5.goodfon.com/wallpaper/nbig/3/8e/luna-parit-noch-fentezi-devochka.jpg) 2004. április 24. Sorra tűnnek el mellőlem a srácok, mindegyiknek jobb dolga akadt. Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényű telihold alatt. zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 (https://www.youtube.com/watch?v=9E6b3swbnWg) ● outfited: szokásos (https://static2.redcart.pl/templates/images/thumb/4608/1500/1500/pl/0/templates/images/products/4608/99cc8a006d751a4082a99ce6cc7599dc.jpg) Az órám pontosan jelez, de... még nem végeztem. Az egyik párkányon ücsörögve próbálom papírra varázsolni mindazt, amit odakint látok, de be kell vallanom, egyszerűen kiestem a gyakorlatból. Nekem ez az év másról sem szólt, csak hogy meglegyen az RBF, minden időm annak szentelem, hogy úgy készüljek fel rá, hogy ne tudjon meglepetés érni. Jó, talán rágörcsölök, elismerem, de fontos nekem, fontosak a jó jegyek is. Azt szinte észre se vettem, hogy ennyi idő eltelt, pedig ezek szerint a vacsorát is szépen kihagytam. Annyi baj legyen, amúgysem szoktam én minden nap többször is enni, belém se férne annyi étel, és ha minden kötél szakad, a talárom zsebében még van egy alma. Felsóhajtok, hátam a falnak vetve bámulok kifelé, pontosan mint aki elgondolkodott. Én azonban már nem gondolkodok semmin, nincs értelme. Tudom, hogy a helyzetemen csak én tudok javítani, és csak úgy, ha magam mögött tudom azt a mérgező légkört, ami engem mindig vár otthon. Épp csak a türelem nem az erősségem, nem ezen a téren, szabadulni akarok, minél előbb és tudom, anyám is ezt akarja, de mindkettőnk keze megvan kötve, legalább is míg nagykorú nem leszek. Lépéseket hallok, valaki felfelé jön, így a papírt meg a ceruzákot a talárom ujjába dugom mintegy reflexszerűen, hisz amivel nem vagyunk elégedettek, azt nem is mutogatjuk. Pont azért nagyobb maga a talárom is egy számmal, nekem így komfortos, sose voltam olyan lány, aki csak úgy kirakatba tenné bármilyét. Jó tudom, ahhoz kéne az a bármi. Meglepődök, mikor a háztársam látom, bár... nem kellene. Leonardról már hallottam, hogy ha valaki, akkor ő aztán tényleg magának való, és ezt tiszteletben tartva, nem is állt szándékomban, hogy bemászva a privát szférájába, csevegni kezdjek vele. Talán nem is lenne miről, már a szokásos bosszúságot, mikor valaki miatt pontot veszítünk. Igen, az engem is zavar. - Szia - köszönök rá halkan, elvégre ezt így illik, az már más tészta, hogy hall-e belőle bármit is. Ahogy tudom, kerülöm az ilyen helyzeteket, de valahogy a háztársakkal szemben sose fogom egyszerre menekülőre, csak akkor, ha láthatóan nem az én társaságomra vágynak. - Ha gondolod.... innen szebb a kilátás - adok magyarázatot arra, miért pattanok le a párkányról, és megyek távolabb. Ő valószínűleg nézelődni jött, én csak bújni, így övé a prioritás, nekem ez tényleg nem okoz gondot. Így ha kell neki a hely, leülök én a földre is, és megpróbálom alig észrevehetően a táskámba csempészni azt, ami a talárom ujjában van. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Leonard J. Flint - 2023. 04. 24. - 12:17:11 A hold reflektora (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRzMMbiVRv89MnpDQs1QzXaeyzMXHgFb2DSnA&usqp=CAU) 2004.04.24 Simple casual (https://i.pinimg.com/564x/ee/cd/70/eecd7027d303929ca3d5c66fce51210f.jpg) ♫ Music ♫ (https://www.youtube.com/watch?v=4ht80uzIhNs&list=RDE2Q52cVx7Bo&index=17&ab_channel=ImagineDragonsVEVO) Strange Enola "Holdnak fénye, ablakból táncol, leül mellém, gondtalan, örök. a látvány teljesen ideláncol, de nem bánom, sose bántam." A toronyba érve meglepődve konstatáltam, hogy szinte alig láttam valamit. Érezhető volt már a sötétség közeledte, de nem akartam Lumost használni, mert felhívtam volna magamra mások figyelmét, így óvatosan indultam el felfelé. Az ajtót nem zártam be, nem igazán számított, hogy benéz ide valaki, vagy nem, ha nagyon gáz a helyzet, maximum lebukok, de itt még nem jött utánam senki, Fitzgerald a csillagvizsgálót szokta ellenőrizni, plusz remélem éppen valahol Sage-et boldogítja. Eszembe sem jutott az a gondolat, hogy társaságba kerülhetek, így halkan elkezdtem fütyörészni, annyira beleéltem már magam ebbe az esti magányos programba, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Egy ismert pop nótát fütyürésztem, kezemben pedig már bátran lengedtem a kis csomagomat, amiben a pitéim feszültek, bátrabban vettem a lépcsőfokokat is, így csak hamar a torony tetejéhez értem, ahogy a gyönyörű, kifogástalan panoráma helyett valami egészen más várt. Meglepettségemben visszatántorogtam, fütyörészésem egykettőre alábbhagyott, arcomról lehervadt a mosoly és pillanatnyi harag jelent meg rajta. A lány sem várt senkit, bár zavarba sem jött, csak egy enyhébb köszönést hallottam felőle, bár nem vagyok benne biztos, olyan halk volt. Ki ez? A mi házunk színeit viseli, de mivel éppen rám néz, nem tudom kivenni arcának vonásait, a hold nem világítja meg megfelelően. Arcomon még mindig a méreg jeleivel közelebb osonok hozzá és közelről az arcába bámulok. Enola. Egyenesedek ki mostmár, miután megnyugodtam kissé a jelenlététől, mérgesebb lettem volna, hogyha olyas valakit találok itt, aki a pletykák szerint odavan értem, mert nehéz lett volna lemosnia, hogy valakitől kiderítette, az általános tartózkodási helyeim egyikét. Enola a légynek sem tudna ártani, olyan, mint Harding, csak nem annyira hirtelen és nem futkározik, mint az a hibbant kis göndör. Nem sokat tudok róla pont emiatt, mert engem csak azok a csajok érdekelnek, akiknek bejövök. Soha sem kezdeményeztem vagy rohantam nő után…minek, nem is éreztem még szerelmet, vagy csak nem tudok róla. Nehezen fejezem ki az érzelmeimet, így nem is érdekel a téma. - Ha gondolod.... innen szebb a kilátás. – adta át helyét végül, miután alaposan szemügyre vettem magamnak, majd unottan megrántottam a vállam. - Elférünk rajta ketten is. – vetettem oda, mert nem akartam elzavarni, ő volt itt korábban. Szándékosan nem köszöntem neki, mert még mindig meg volt bennem a gyanú, hogy valaki rám küldte őt, vagy tudta, hogy itt leszek, ismét végigmértem szigorúan, majd felültem a párkányra és lelógattam az egyik lábam, hogy ő is vissza tudjon ülni. - Amúgyis soványka vagy, ideférsz, ha gondolod. – mondtam neki, miután ülve is megbizonyosodtam arról, hogy mellém fér és még csak közel sem leszünk egymáshoz, szerencsére az ablakok párkányait azért szélesre éppítették és persze elég hosszúra. - Ha meg lazuhanunk, az meg a te hibád lesz. – vetettem oda és valóban nem viccnek szántam, igazából, csak úgy mondtam. Sőt, hálás is lennék érte. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Enola Hemmings - 2023. 04. 24. - 12:51:42 T e l i h o l d k o r to; Leonard J. Flint (https://img5.goodfon.com/wallpaper/nbig/3/8e/luna-parit-noch-fentezi-devochka.jpg) 2004. április 24. Sorra tűnnek el mellőlem a srácok, mindegyiknek jobb dolga akadt. Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényű telihold alatt. zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 (https://www.youtube.com/watch?v=9E6b3swbnWg) ● outfited: szokásos (https://static2.redcart.pl/templates/images/thumb/4608/1500/1500/pl/0/templates/images/products/4608/99cc8a006d751a4082a99ce6cc7599dc.jpg) Őszintén, én számítottam rá, hogy nem sokáig leszek egyedül. Tipikus randihelynek tűnik ez, vagy hát... szerintem. Arra viszont nem számítottam, hogy Leonard lesz az, aki kellemesen fütyörészve szeli a lépcsők fokait felfelé. Ha akarom, ha nem, a döbbenet kiül az arcomra, ahogy a háztársam nézem, hisz mi nem így ismerjük. Én is bárhányszor láttam, mindig dagadt a homlokán az ér, vagy a nemtörődöm, flegma arckifejezés ült ki az arcára, abból tudtuk, hogy legalább nem rakta senki idegbe. Dehogy mosolyogni? Szent meggyőződésem volt, hogy ő arra képtelen, pedig aztán, mennyivel másabb arca volt abban a fél pillanatban, míg rá nem jött, itt vagyok. Egyből rosszul érzem magam, holott tudom, semmi okom rá, hisz az mindig benne van a pakliban, hogy a hely nem tátong. - Ígérem, nem mondom el senkinek - épp csak megrándul a szám, de a szavakat teljes komolysággal ejtem ki. Eszembe sincs megtépázni a hírnevet, amiért ő olyan szépen megdolgozott egy ilyen pletykával. Noha ha nem is tudom, sejtem, hogy az iménti srác se áll távol attól, aki alapjáraton lenni szokott, valószínűleg ő is csak bújik. Azt már sokszor megtapasztaltam, itt mindenki szerepet játszik, mindenki rejteget valamit, és mindenkinek van csigaház, épp csak a ház más. Talán ez így is van rendjén, én sem futkosom a homlokomon a felirattal, hogy apám sokszor a lelket is kiveri belőlem, és azt se tudom elképzelni, hogy ezt a jelentéktelen információt bárkivel is megmerném osztani. Talán neki is vannak ilyenjei, csak ő épp más módot választott, amivel ezeket elrejtheti. Végül is, ha nem kerül senki a közelébe, nem is talál rajta fogást, ugye. Nem egy rossz taktika az sem. - Amúgyis soványka vagy, ideférsz, ha gondolod. – tetézi, mikor épp nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, biztos rendben van-e. Utoljára épp azon morogni hallottam, hogy egyesek mennyire nem ismerik a tapintatosság fogalmát, mert valami csaj richtig nem hagyta békén. Jó, én azt a részét is megértem, de tényleg. Nem egy rosszképű fiú ő. - Hát... köszönöm - felmászom mellé, és szerintem senkit nem ér meglepetésként, hogy az az egyszerű rugaszkodás is csak harmadszorra sikerül, sőt még a kezeim is beleremegnek abba a másodpercbe, míg a saját súlyom kell tartanom. Sose tették fel a kérdést, miért nem kviddicsezek, talán ez lehet az oka. Oké, ez határozottan irónia volt, talán még az ütőt se bírnám el, nemhogy lengessem is meg. A táskám azért közénk helyezem, mintegy jelezve, pontosan tudom, hol húzódik az a határ, ami még mindkettőnknek kényelmes, és nem szül kellemetlen helyzeteket, bár... a zavar így is hamar eluralkodik rajtam, így a kopott tornacipőm orrát vizslatom inkább, és hagyom, hogy a hajam előre omolva eltakarja az egész arcom. Azonban nem tehetek róla, egy ponton halkan elnevetem magam, még ha az aprócska megjegyzés teljesen komolynak is tűnik. - Mondanám, hogy magamra vállalom, de az esés szögét, a magasságot és az éghajlati viszonyokat figyelembe véve, ha innen kizuhannék, nem nagyon tudnék utána mondani semmit - elfordítom a fejem közben, hogy letekintsek az ablakon. Bármennyire is rossz a helyzet, bármennyire is ki akarok kerülni mindabból, amiben vagyok, még egyszer se fordult meg a fejemben, hogy a könnyebbik utat válasszam. - Te hogy állsz a vizsgáiddal? Ez az év vége mindig nagy stresszfaktor - húzom el a szám, mert hát a tavalyit is végig izgultam, hát még idén. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Leonard J. Flint - 2023. 04. 24. - 19:41:38 A hold reflektora (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRzMMbiVRv89MnpDQs1QzXaeyzMXHgFb2DSnA&usqp=CAU) 2004.04.24 Simple casual (https://i.pinimg.com/564x/ee/cd/70/eecd7027d303929ca3d5c66fce51210f.jpg) ♫ Music ♫ (https://www.youtube.com/watch?v=4ht80uzIhNs&list=RDE2Q52cVx7Bo&index=17&ab_channel=ImagineDragonsVEVO) Strange Enola "Holdnak fénye, ablakból táncol, leül mellém, gondtalan, örök. a látvány teljesen ideláncol, de nem bánom, sose bántam." Nem örültem társaságnak. Nagyon nem. Jobb szeretek egyedül lenni, ha csajozni vágynék, akkor arra külön beszélek meg találkozót. Magányra vágytam. A holddal, a csillagokkal és a tó felszínén megbújó, kósza kis csillámlással. Nem is ismerem ezt a lányt, ami még tetézi a rossz érzésemet, nem tudok, hogy hozzáállni, még csak pletykákat sem hallottam róla. Oké, vézna és folyton sátrakban mászkál és csöndes. De nem fut el előlem, még így sem, hogy a találkozás kellemetlen lett. Milyen szép lány és így elhanyagolja a testét, haragszom ezért rá, én rengeteget edzem a formámért, a testünk a templomunk. Na mindegy, nem az én dolgom. - Ígérem, nem mondom el senkinek - nyöszörögte, amikor mellé léptem és felpattantam a párkányra. Szigorú tekintettel néztem fel rá, majd fújtattam egyet még mindig dühösen. - Azt ajánlom is. – válaszoltam, majd lenéztem a semmibe, miközben lelógattam a lábam. Ha innen lezuhannánk, tényleg annyi lenne a életnek és bár soha nem lennék képes magamtól eldobni, elég hülye voltam ahhoz, hogy nekirontsak vagy tíz felfegyverkezett rend tagnak, hogy megvédjem a háztársaimat. Még csak nem is a barátaim. Narekkel volt egy balhénk és ráadásul ezután szerettem volna megvédeni őt. Persze aztán randiztunk, de az amolyan baráti dolog volt, véletlen kerültünk össze, majd egy bulin ismét próbáltam megvédeni, de végül ő védett meg engem. Olyan ő is, mint a testvérem. Monstro meg...mindig megette a sütijeimet. - Hát... köszönöm – válaszolt, majd elkezdte a felmászásnak hívott húzós műveletét, aminek háromszor állt neki. Unottan néztem a tevékenységet, de már csak büszkeségből sem segítettem neki. Magának köszönheti, hogy ilyen soványka, érje el amit akar a maga erejéből. Persze, ha előre dőlne, elkapom, azért azt nem akarom, hogy baja essen. Végül nem volt szükség ilyesmire, magától felkapaszkodott és még a táskáját is közénk tette. Ezzel megint felbosszantott. Lázadásképpen megfogtam és vissza leraktam a táskáját a földre. Ha rám nézett panaszos arccal vagy kérdőn, hűvös kijelentéssel válaszoltam. - Ne tedd oda a táskád, ahol enni fogunk. – válaszoltam, majd elővettem a becsomagolt sütiket és kitettem közénk. Óvatosan kihajtogattam, amiben három citromos pite volt és mellé tettem a két csomag minden ízű drazsét is. Azt is szétnyitottam, majd az egyik csomagot felé nyújtottam. – a sárga színű cukrok az enyémek. – közöltem ridegen. - Két citromos süti a tiéd, nekem elég egy. Jobban rád fér. Én sütött…loptam a konyhából. – motyogtam a végét zavartan, majd a tájra emeltem a tekintetem, ahogy elvettem egy kisebb sütit. - Mondanám, hogy magamra vállalom, de az esés szögét, a magasságot és az éghajlati viszonyokat figyelembe véve, ha innen kizuhannék, nem nagyon tudnék utána mondani semmit. – magyarázta, mire teli szájjal unottan néztem rá. Igaza volt, az a legrosszabb, bár az is nagy szó, hogy ennyit beszélt egyfolytában. Nem szóltam érte, de nem is válaszoltam, megrántottam a vállam és ismét a látképet figyeltem. - Te hogy állsz a vizsgáiddal? Ez az év vége mindig nagy stresszfaktor. – törte meg a kellemetlen csendet, mire én nagyot sóhajtottam. – Muszáj jól állnom velük. Kitűnő vagyok és ez nem változhat. – feleltem egyhangú szigorral a hangomban, akár egy robot, mintha csak édesapámat ismételtem volna, ahogy az íróasztala mögül megszidott egy V érdemjegyért. - Ha valami nem megy kérj segítséget a Kis Kékségtől. Vagyis…áá Monstro mindig így hívja. Harlingtól. – magyaráztam, miközben ismét beleharaptam a sütibe. – szívefen korrepetál. – tettem hozzá teli szájjal. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Enola Hemmings - 2023. 04. 24. - 20:20:26 T e l i h o l d k o r to; Leonard J. Flint (https://img5.goodfon.com/wallpaper/nbig/3/8e/luna-parit-noch-fentezi-devochka.jpg) 2004. április 24. Sorra tűnnek el mellőlem a srácok, mindegyiknek jobb dolga akadt. Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényű telihold alatt. zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 (https://www.youtube.com/watch?v=9E6b3swbnWg) ● outfited: szokásos (https://static2.redcart.pl/templates/images/thumb/4608/1500/1500/pl/0/templates/images/products/4608/99cc8a006d751a4082a99ce6cc7599dc.jpg) Nem mondom, hogy nem fog el olykor-olykor a késztetés, hogy katapultáljak innen, de aztán meg úgy vagyok vele, hogy míg nem hangzik el a szájából a "Takarodj" kifejezés, nem hagyom ki ezt az alkalmat. Sok diák tényleg nem foglalkoztat egyáltalán, de azért a háztársaimmal szemben van bennem némi kíváncsiság, és Leonardtól is elcsíptem egy olyan pillanatot, amit ha másnak mesélnék, biztos nem hinné el. Azonban gyorsan közlöm vele, ez kettőnk között marad. - Azt ajánlom is. – halványan és épp csak, de elmosolyodok. Pontosan olyan látszatot kelt, mint aki zavarban van, de azt azért kétlem. - Mosolyoghatnál többet is, teljesen más tőle az arcod - megvonom a vállam kósza megjegyzésem után, tudom, hogy valószínűleg a következő tekintettel fel is nyársalna, de nem bírom megállni, hogy ezt magamban tartsam. Sose vártam segítséget, így most se kezdek sápítozásba, vagy felhívni őt az illem hiányára, hát megszenvedek én azzal a párkánnyal, még ha maga a hadművelet ciki is. Tényleg rá kéne gyúrnom valami sportra, de... a fáradtság, és az alvás hiánya valahogy sose összeegyeztethető vele, és akkor a lelki dolgokról még nem is beszéltem. Csak pislogok, mikor a táskám a földön landol, gyanítom az arcomra is kiül az értetlenség, amit csak tetéz a következő megjegyzésével. - Ne tedd oda a táskád, ahol enni fogunk. – a szemöldökeim is magasba szaladnak, és ösztönösen próbálom a falba passzírozni magam, mintegy óvintézkedésként, mikor hirtelen mozdul. Oké, vannak traumáim és ösztönös reakcióm, nem ellene szól, tényleg. De talán most majd megérti, miért nem én vagyok a Roxfortos szociális élet etalonja. Nekem már az is fura, hogy nem másodpercenként, csak úgy két percenként tekintgetek az ajtó felé, amikor elfog a menekülhetnék. - Szóval.... te mindig hozol magaddal sütit meg cukrot, hátha valakivel együtt tudsz... vacsizni? - a gyomrom persze elárul, mert ahogy a süti a perifériámba kerül, úgy meg is kordul a gyomrom, jelezve, hogy az a vacsora nálam rendesen kimaradt. - Megeheted az összeset, nem szeretem a drazsét - vallom be félszegen, még grimaszolok is mellé. Ez történik, ha elsőre kifogsz valami irtó undit, aminek az ízét még mindig érzem a számba, ha arra gondolok, és ki is ráz a hideg. Szóval így köszönöm, de nem óhajtok kísérletezni többet. - Én sütött…loptam a konyhából. – egy pillanatra megütközök, de aztán már szinte vigyorgok, ahogy elveszem az egyik sütit. A citromot szeretem alapból is, úgyhogy semmiképp se lehet rossz. - Ezt tényleg te.... loptad a konyhából? Marha finom - természetesen azután szólalok csak meg, hogy lenyeltem azt a falatot, de máris merészebben majszolom tudva azt, hogy tényleg jó. Zavarba hozni meg nem igazán akarom, meg nem kockáztatnám a világért se, hogy az ablakon túl találjam magam. Bólintok, mikor a vizsgákra esik a szó, és közli, hogy nem igazán lehet nem kitűnő. Mondjuk a mentalitással nem értek egyet, rákényszeríteni valakit, hogy egyfolytában bravúrozzon igazán nem fair, és el is veszi a tanulástól a kedvet. – szívefen korrepetál. – a kifejezés, ami miatt megáll a kezemben a süti, és most én nézek rá talán csúnyábban a kelleténél, de....de...de ez sértő, na. - Kítűnő vagyok... többnyire - még ki is húzom magam, és tényleg amolyan ezt most kikérem magamnak hangnemben osztom meg vele. Ha valamire büszke vagyok magammal kapcsolatban, az a hajamon túl a tanulmányi eredményem. Oké, oké becsúszik egy-egy VF, de azért az inszomniám a ludas, sajnos nincs ráhatásom, és képes vagyok a végletekig elmenni, hogy ki is javíthassam. - Vagyis, sajnálom, csak... - azért valahol észbe kapok, hogy nem kéne így beszélnem, és miután az egész süti a gyomromban kötött ki, a talárom úját gyűrögetve, tekintek ki a holdra, ha már egyszer itt vagyok. - Igazából... nekem is annak kell lennem, de nem szülői kényszer - még én se hiszem el, hogy ezt így magamtól elmondtam, magamról, nem is nézek voltaképp a háztársamra, a falnak vetem a hátam meg a fejem. - A szüleid nagyon szigorúak? - próbálom terelni a témát, és most már rá is tekintek Leonardra. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Leonard J. Flint - 2023. 04. 24. - 21:17:05 A hold reflektora (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRzMMbiVRv89MnpDQs1QzXaeyzMXHgFb2DSnA&usqp=CAU) 2004.04.24 Simple casual (https://i.pinimg.com/564x/ee/cd/70/eecd7027d303929ca3d5c66fce51210f.jpg) ♫ Music ♫ (https://www.youtube.com/watch?v=4ht80uzIhNs&list=RDE2Q52cVx7Bo&index=17&ab_channel=ImagineDragonsVEVO) Strange Enola "Holdnak fénye, ablakból táncol, leül mellém, gondtalan, örök. a látvány teljesen ideláncol, de nem bánom, sose bántam." Bár itt ül mellettem ez a fura lány, azért jó ötlet volt feljönni ide. Ma is szép a hold, úgy ragyog a tó felszínén, mintha csak a testvérére nézne le, bírálóan, segítően, mintha csak segítné, hogy megfelelően utánozza őt. Jobbra nézek, az erdő felé, ahol a gyenge szellő húzza-vonja a fák lombkoronáit, szinte dalra kezdenek a levelek suhogásával és táncra perdülnek, ahogy követik a szél ritmusát. - Mosolyoghatnál többet is, teljesen más tőle az arcod. – mondta teljesen megzavarva a meditációmat, majd lenyelve a falatot rá se emelve a tekintetemet válaszoltam tömören, ridegen. – Felejtsd el. – nem vagyok valami kedves tudom, de nem vagyok dajka, sem életmód tanácsadó vagy barát. Utálom az emberek lelki problémáit kezelgetni, mindenki küzdjön meg a démonaival egyedül. - Szóval.... te mindig hozol magaddal sütit meg cukrot, hátha valakivel együtt tudsz... vacsizni? – vacsizni? Honnan tudhattam volna, hogy ő is itt lesz. Flörtölni próbál? Elég gyengén adja elő. Megadóan sóhajtok, de nem akarom elmondani neki, hogy azért kínálom fel neki, mert egyébként szeretem megosztani a tulajdonom másokkal. - Nem. Nem készültem háztárssal való vacsira. Elkeveredett a randira invitáló leveled. – böktem oda csípősen, majd ismét nagyot haraptam a sütiből, amivel be is kebeleztem a végét, a legjobb részét. A kemény, roppanós vége, ami olyan volt akár a mézeskalács. - Megeheted az összeset, nem szeretem a drazsét. –fintorgott, amikor megkínáltam az édességgel. Nem sértett meg vele, megrántottam a vállam, majd válaszul megfogtam egyet és felé mutattam. - Ez a cukor olyan, mint az élet. Lehet édes, finom, de lehet éppen rossz. Te döntesz, hogyan kezeled. – magyaráztam bölcsen, majd azzal a lendülettel bekaptam egyet és elkezdtem rágni. Merlinre, ez sárízű…undorító. Elkerekedett szemekkel néztem a lányra, idenéz, figyel? Nem, nem bírom. Kiköptem végül, így a mesteri mondókám visszafelé sült el. Megtöröltem a számat, miközben ujjammal felé mutattam. – meg…ne…szólalj… - köpködtem továbbra is próbálván palástolni hibás döntésem és leégésem a cukros anekdotával. - Ezt tényleg te.... loptad a konyhából? Marha finom – nem tudom, hogy sikerült-e palástolnom a cukros malőrömet, de a sütimet legalább megdícsérte. Büszkén húztam ki magam, majd eképpen bólintottam felé. – Hogyne lenne finom…tettem bele…tettek bele szegfűszeget is…kiérzik. – magyaráztam, megint majdnem lebuktatva magam. Havonta egyszer leszoktam lógni a konyhába és sütök egy ilyen sütit, imádom, ez a kedvencem, mást nem is nagyon tudok csinálni. De a citrusos ízvilág, szinte megrészegít. - Kítűnő vagyok... többnyire. – tértünk rá végül a tanulásra, amire elégedetten bólintottam. Nem nagyon szokta kellemetlen helyzetbe hozni a házunkat, így nem is próbáltam ellenkezni vele, azt hittem valamelyik tantárggyal volt nehézsége, ezért ajánlottam Hardingot a figyelmébe. – Ne sajnáld, végre hallottam a hangod. – válaszoltam neki, miután észrevette magát, hogy magabiztosabban fellépett velem szemben. Letettem a mézes töklevet is közénk, majd mikor megrándult és a falnak fordult csak elmosolyodtam magam. - Ne ijedezz. Nem harapok. Igyál inkább. Finom. – mondtam, majd kérdésére, miszerint a szüleim szigorúak-e elkomorodtam. A holdat bámultam, majd arra felé is mutattam. – Nézd csak. Ilyenkor a legszebb. Látni lehet ilyenkor rajta azokat a furcsa jeleket. Olyan, mintha házak lennének. Kráterek, de mindig eljátszom a gondolattal, hogy azok mások. – magyaráztam neki, figyelmen kívül hagyva a kérdését. - Szerinted mire hasonlít most? – kérdeztem elmerengve. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Enola Hemmings - 2023. 04. 25. - 11:26:41 T e l i h o l d k o r to; Leonard J. Flint (https://img5.goodfon.com/wallpaper/nbig/3/8e/luna-parit-noch-fentezi-devochka.jpg) 2004. április 24. Sorra tűnnek el mellőlem a srácok, mindegyiknek jobb dolga akadt. Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényű telihold alatt. zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 (https://www.youtube.com/watch?v=9E6b3swbnWg) ● outfited: szokásos (https://static2.redcart.pl/templates/images/thumb/4608/1500/1500/pl/0/templates/images/products/4608/99cc8a006d751a4082a99ce6cc7599dc.jpg) – Felejtsd el. – valahol azért megrökönyödök kicsit. Hol a horkantás? Hol a fintor? Komolyan az eddigi tapasztalatok alapján, ezt vártam tőle, vagy valami leteremtést, hogy foglalkozzak a saját dolgommal, és ne az övével. Vagy azt, hogy fogja magát és elmegy, mert úgy gondolja, az éjszakai panoráma látványa, nem ér neki ennyit. Erre két szó. Biccentek, mert amúgy ez is olyan, amibe ha akarnék se tudnék belekötni, se tetézni. Azonban vitathatatlan, hogy másodszor lep meg úgy a nap folyamán, hogy én köpni-nyelni nem tudok. Arról meg nem tehetek, de a következő kijelentése rendesen megnevettet. - Nem. Nem készültem háztárssal való vacsira. Elkeveredett a randira invitáló leveled. – akármennyire is odaszúrta, én ezen tényleg nagyon jót nevetek. Már alapból engem meg a randit egy lapon említeni elég szürreális számomra, elvégre... csak van oka annak, hogy még nem boronáltak össze senkivel, de hogy még levelet is írjak. És most még jól is esik. Akárhogy gondolkodom, nem tudom felidézni, mikor nevettem ilyen jót utoljára, szóval Leonard még ha nem is sejt ebből semmit, lógok neki egyel. - Na látod, pont ezért, ha randira hívnálak, azt biztosan személyesen tenném. Mi sem esik jobban, a szemtől szembeni visszautasításnál, talán még egy lesajnáló tekintet mellé - vigyorgok tovább, még rá is nézek, hogy lássa, nem feltétlenül gondolom én ezt komolyan. Még soha nem fogalmazódott meg bennem olyasmi, hogy bárkit is randira hívjak. Egyrészt az a fiúk dolga, másrészt, időm sincs ilyesmire. - De az is lehet, simán csak leütnélek, elvinnélek és odakötöznélek egy székhez... mennyi kellemetlenséget elkerülnék... - próbálok valami irtó fenyegető látszatot kelteni, de tekintve az előbbi malőrt, a Hollóhátas is pontosan tudja, mennyire könnyedén kivitelezhető ez számomra, így abszolút nincs mitől tartania. Elfogyasztom én is a maradék sütit, de nyúlok utána egyből a másikért. Ő mondta, hogy kettő lehet az enyém, hát élek vele. Jobban ízlik, mint az a nyamvadt drazsé, amivel kapcsolatban csak rossz tapasztalatom van, így azt hárítom is szépen. - Ez a cukor olyan, mint az élet. Lehet édes, finom, de lehet éppen rossz. Te döntesz, hogyan kezeled. – bólogatok az eszmefuttatásra, azt nem mondom, hogy kellően ösztönző volt ahhoz, hogy újabb kísérletet tegyek, de érdeklődve figyelem, ahogy bekapja a drazsét. Nos, ami azután történik, ember legyen a talpán, aki kibírja nevetés nélkül. Szerencsére nem nyerítek, mint egy ló, így még kellemes is, legalább is anyu mindig szerette hallgatni, ahogy nevetek. Lehet, hogy háztársam ezzel nem nyűgözöm le, tekintve, hogy rajta nevetek, de ez elég. Közelebb hajolok kicsit, csak hogy a zacskóból csenjek egy kék színűt, abból csak nem lehet gond. Azért óvatosan közelítek vele a szám felé, bizalmatlanul vizslatom a kis édességet, de hát mi történhet? Maximum én is beégek. - Hmmm... áfonyás - még a szemem is felcsillan a kellemes tapasztalat után, és mosolyogva rágcsálom el, csak a kezeim teszem fel, hogy én aztán nem kommentálom az előbbit. Bárhogy is sikerült, hatott. - Ha iszol rá, talán egy kicsit jobb lesz - adok tanácsot óvatosan, de valahol tényleg sajnálom szegényt, azonban a fejem elrejtem a talárom nyakába, amennyire csak tudom, hisz mondta, hogy meg ne szólaljak. És most annyira jó itt, nem akarok előidézni egy Flint robbanást, azt már hallottam elégszer. A sütit viszont megdícsérem, imádom ezt az ízkavalkádot, sose rajongtam a túl édes dolgokért, talán még a szemem is behunyódik, ahogy egy újabb nagyobb harapással pusztítom el a maradékot. – Hogyne lenne finom…tettem bele…tettek bele szegfűszeget is…kiérzik. – mosolygok, ma már túl sokat is, kezdem is rosszul érezni magam emiatt, mert hogy van képem nekem mosolyogni, mikor... mikor... - Tényleg tehetségesek ezek a manók - dicsérem meg burkoltan, mert ez legalább igaz. Anyu is remekel a konyhában, de rólam ugyanez nem mondható el, talán majd a következő szünetben, majd, ha.... hazamegyek. És ezzel el is szúrom a saját jó hangulatom, nem akarok hazamenni. – Ne sajnáld, végre hallottam a hangod. – újra meglepődök, hisz nem ezt vártam. Tény, kifakad se igen szoktam, de akkor is sértő volt ledegradálni engem, azt pedig nem igazán szoktam hagyni. A pálcika jelző, meg a húzzál magadra nagyobb zsákot megjegyzésekre csak legyintek, azok leperegnek, mert csak azt látják, bele senki nem gondol, hogy mindennek megvan a maga oka, na de hogy a tanulmányi eredményem minősítsék, olyat, amiért évek óta keményen küzdök, na azt azért nem nyelem le. Persze bocsánatot kérek, és ezért döbbent meg az, amit mond. - Tudom, tudom.... felejtsem el. De tényleg jobban áll ez, mint az a flegma, ki ha én nem arc... - pislogok mellé, szándékosan terelve erre a témát, mert igenis zavarba akarom hozni, addig se velem foglalkozunk. Mert igen, valahol érzem, hogy a pír az arcomba szökött, hisz én tökéletesen elvagyok ezzel a láthatatlan életvitellel. Nézem a közénk kerülő töklevet, majd némi habozás után, óvatosan nyúlok érte, és iszok pár kortyot. De aztán gyorsan vissza is teszem, néma hálát rebegve neki, hogy nem kezd a viselkedésem miatt cikizni, azonban... a tekintetem megint megtalálja az ajtót, és rám jön a mehetnék. - Szerinted mire hasonlít most? – és érzem is a késztetést, egészen a kérdésig, amit nekem szegez. Én is a holdat kezdem el figyelni, és lágy mosoly kerül az arcomra. - Régen, mikor kisebb voltam, apukámmal sokat túráztunk, csomószor kint aludtunk a szabadban, és volt egy mese, amit mindig mesélt. Volt egyszer egy idő, amikor a Hold nem volt még teljesen kihalt, és különféle csodálatos lények lakták a krátereit. Voltak itt tündérek, törpék és varázslók, akik együtt éltek a Hold titokzatos világában. A Hold felszíne tele volt kráterekkel, amelyeket a meteorok becsapódása okozott. Ezek a kráterek mélyek és veszélyesek voltak, de az itt élő lények megtanulták, hogyan használják ki azokat a lehetőségeket, amelyeket ezek a kráterek nyújtanak. A tündérek például a kráterekben éltek, és csodálatos házikókat építettek a holdkőből és a csillagporból. Ezek a házikók ragyogtak a Hold fényében, és tele voltak varázslattal és mesebeli tárgyakkal. A törpék inkább az alagutakat használták, amelyeket a kráterek kialakítottak. Ezek az alagutak számos szinten át húzódtak, és a törpék itt bányásztak aranyat és ezüstöt, amelyeket kincsesládákban tartottak meg. A varázslók pedig használták a krátereket a varázslatok kifejtésére. A kráterek mélyében, ahol az árnyék és a fény találkozott, varázslatos energiák szabadultak fel, amelyeket a varázslók a varázslataikhoz használtak. Azonban az idő múlásával a Hold lassan elhagyatottá vált, és a lények egyre kevesebben lettek. A kráterek azonban még mindig ott állnak, és ha nagyon figyelmesek vagyunk, még ma is megtalálhatjuk a tündérek varázslatos házikóit, a törpék bányáit és a varázslók varázslatos helyszíneit. És ha szerencsénk van, talán még egy-egy mesebeli lényt is találhatunk a Hold titokzatos krátereiben - biztos vagyok benne, hogy korántsem adom elő olyan jól, mint ő, és abban is, hogy amúgy az egész egy logikai hülyeség, de vállat vonok. - Szóval én is mindig házaknak nézem őket, és ilyenkor sokszor felszökök és figyelek, hátha elkapok egy tündért is - nevetem el magam halkan, mert mostanra nyilván nem hiszek ebben, mióta tudom, hogy a Holdon nem lehet élet, de kis koromban nagyon éltem, és.... akárhogy is nézzük, az apám akkor még az apám volt, nem az aki most. Nem olyan rossz ezekre az időkre gondolni, hiába tűnik annyira távolinak. Ezt a napot meg egyenesen felírom, mert idejét se tudom, mikor hagyta el utoljára ennyi összefüggő mondat a szám. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Leonard J. Flint - 2023. 04. 25. - 21:15:53 A hold reflektora (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRzMMbiVRv89MnpDQs1QzXaeyzMXHgFb2DSnA&usqp=CAU) 2004.04.24 Simple casual (https://i.pinimg.com/564x/ee/cd/70/eecd7027d303929ca3d5c66fce51210f.jpg) ♫ Music ♫ (https://www.youtube.com/watch?v=4ht80uzIhNs&list=RDE2Q52cVx7Bo&index=17&ab_channel=ImagineDragonsVEVO) Strange Enola "Holdnak fénye, ablakból táncol, leül mellém, gondtalan, örök. a látvány teljesen ideláncol, de nem bánom, sose bántam." Mogorván emelem fel a tekintetem, ahogy Enola elneveti magát. Nem viccnek szántam. Mi ezen olyan rém nevetséges. Mindegy, ha nevetni akar, hát tegye, ezért nem szúrom le őt, amúgyis olyan gyámoltalan kis egér, miért rontanám el a jó kedvét. Sóhajtok egy nagyot, olyan nyűg ez az egész. - Na látod, pont ezért, ha randira hívnálak, azt biztosan személyesen tenném. Mi sem esik jobban, a szemtől szembeni visszautasításnál, talán még egy lesajnáló tekintet mellé. – válaszolt végül, mire iagazat adva neki, tényleg lesajnáló tekintettel meredtem rá. Így talán a húgom szokott rámnézni, mikor szánalmasnak tartja a kirohanásaimat, vagy megint el kell otthon sikálnia valami félresikerült női ügyemet. - De az is lehet, simán csak leütnélek, elvinnélek és odakötöznélek egy székhez... mennyi kellemetlenséget elkerülnék... - - Szánalmas. – válaszoltam ridegen. – Ha negatív önkritikával illeted magad, főleg mások előtt az gáz. Ne csináld. – tettem hozzá, ahogy majszoltam, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy semmi morzsa nem maradt se rajtam, se az ujjaimon, folytattam mondanivalóm lényegét. – Hidd el, mások becsmérelnek eleget. Ha te is gáznak tartod magad, akkor akár tényleg le is ugorhatnál. Vagy, tehetsz is ellene és élj úgy, ahogy az neked megfelel. Ne másnak, úgy élj, ahogy neked jó. – néztem rá szigorúan, majd felkészülve egy esetleges ugrásra készen álltam, hogy megragadjam a karját. Talán erős volt ilyet mondanom, de lehet pont erre volt szüksége. - Azt mondjuk megnézném, hogy te megemelsz engem. – rántottam meg végül a vállam játékosan, célozva ezzel arra, hogy el se bírna, de talán egy ütés tőle arra lenne max elég, hogy fájdalmat okozzon. Végül a cukros malőröm nem marad megtorlatlanul, jó ízűt nevet rajtam, ami pár ér megmozdulását eredményez a halántékomon. Kedves a nevetése, meg elméletileg most zavarban kellene lennem, esetleg a nevetésének örülni, hiszen, azt mondják, ha egy férfi meg tud nevettetni egy nőt, már nyert ügye van. De ezek a dolgok engem hidegen hagytam. Kellemes a nevetése, de nem hoz elő belőlem semmilyen érzés vagy gondolatot. Megrántom a vállam, nem szólok, jobb, hogy jó a kedve, minthogy önmarcangoló szövegekkel fárasszon egy ilyen gyönyörű estén. - Hmmm... áfonyás. – közölte, miután ő is megpróbálkozott egy cukorkával. Talán az én idétlen cselekedetem ösztönözte erre, vagy a mondókám nem tudom, bár valamiért reméltem, hogy jó ízűt talál magának. Ez a cukorka nem rossz alap esetben, érdekes és tényleg véleményes, többet rejt magában, mint holmi ízvilágot. De ezt kevesen gondolják így. Sajnálatos. - Örülök. Az áfonyás tényleg finom. – bólintottam kellő tapasztalással, majd ismét kipróbáltam egyet, ami legalább kenyér ízűnek tűnt. Gond nélkül elrágcsáltam. - Tényleg tehetségesek ezek a manók – dícsérte meg a sütit, miután befejezte a befalását. Nem agonizáltam rajta, hogy neki adtam két darabot, tényleg elég nyeszlett, nekem meg igazából csalás lett volna, jobban féltem a tökéletes alakom annál, minthogy bepusziljak három sütit, de úgyse bírtam volna ki. Még el is felejtettem volna a korábbi malőröket, mikor ismét elkezdte firtatni, hogy jobb tetszik neki, ha mosolygok és kedves vagyok. Sóhajtottam egy nagyot és beletörődve, hogy úgysem fogja ezt abbahagyni, hiába undokoskodok vele, elmagyaráztam a nézőpontomat. - Nincs kedvem szerepet játszani. Ha nem vagyok boldog, nem fogok bolondok módjára vigyorogni, hiába áll jól. Ha jól érzem magam mosolygok, tudok, igen. – feleltem neki nyersen és beláttam, végül bár nem ez volt a terv, tényleg bunkó módon válaszoltam. Nem akartam elvenni a jó kedvét, ezért hozzátettem. – Nincs most rossz kedvem…nem azért, csak mindennek megvan a maga ideje. – remélem ezzel kicsit enyhítettem a szorongásán, bár felőlem bármikor elillanhat, ha nem tetszik neki a társaságom. Végül csend állt be köztünk, főleg, mivel elkezdett a családom felől érdeklődni. Nem akartam erről beszélgetni, egyrészt lehangoló, másrészt semmi köze hozzá. Inkább kellemesebb dolgokról kellene társalognunk, ezért felhoztam a holdat. Úgy tűnt, partner az általam kialakított álomvilág hasonló szemléltetésében és elmesélt egy történetet, amit az édesapjától hallott még kiskorában. Érdeklődéssel emeltem rá a tekintetem és szinte ittam a szavait. Gyönyörű történet volt, aranyos és varázslatos. Néhány részletnél szugerálni kezdtem a holdat, hátha megtalálom azokat a dolgokat, amiket mesélt. Mikor a végén elkuncogta magát, sóhajtottam egyet. Olyan félét, mint amikor elégedetten hátradőlsz és álomra hajtod a fejed, mert tudod, minden rendben van. - Mekkora hülyeség. – mondtam szinte suttogva és elmosolyogtam magam. Amolyan őszinte, gyermeki mosoly volt. – de gyönyörű történet. Biztos nagyon szeretheted apukádat. – tettem hozzá felnézve az égre és vettem egy lemondó mély levegőt, ahogy apámra gondoltam. Ő gyerekkoromban volt, hogy a holdról való ábrándozásom miatt vert meg és korholt le. - Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer felrepülök a holdra. Ott magam lehetek, szabadon. – magyaráztam teljesen elmélázva, majd miután ráeszméltem, hogy ezeket hangosan mondtam ki, krákogtam egyet. – Öhm…izé vegyél még egy cukrot. – emeltem felé a cukros zacskót, majd ügyetlenségemben ráborítottam a tartalmát. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Enola Hemmings - 2023. 04. 26. - 18:21:04 T e l i h o l d k o r to; Leonard J. Flint (https://img5.goodfon.com/wallpaper/nbig/3/8e/luna-parit-noch-fentezi-devochka.jpg) 2004. április 24. Sorra tűnnek el mellőlem a srácok, mindegyiknek jobb dolga akadt. Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényű telihold alatt. zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 (https://www.youtube.com/watch?v=9E6b3swbnWg) ● outfited: szokásos (https://static2.redcart.pl/templates/images/thumb/4608/1500/1500/pl/0/templates/images/products/4608/99cc8a006d751a4082a99ce6cc7599dc.jpg) – Szánalmas. – tudom. Reflexből vágnám rá, egy hetyke vállrándítással kísérve. Bár fájnia kellene a szavainak, vagy legalább elgondolkodnom rajta, mégis csak mosolygok mintegy beletörődve. A kezem magam elé teszem, és a másikkal simogatom, pont úgy, mint aki valami fájdalmas ponton akar enyhíteni. Nem nézek rá. - Nekem így jó - halkan beszélek, és most tényleg megvonom a vállam. - Nem mindenkinek vágya kitűnni a tömegből, én addig érzem jól magam, míg a világon senki nem vesz észre. Nem vágyom a figyelemre, nem is tudnám, hogy kezelni, hisz könyörgöm... még ha felelnem kell is képes vagyok elájulni - ezen a ponton a hangom azért bosszússá válik, mert egyedül ez zavar egy kicsit. Hogy ez az... egész, hátráltat a tanulmányaimban. - És nem vagyok Nora, én nyugodtan hajtom le a fejem úgy is, hogy ma nem kelt szárnyra rólam egy pletyka se. Eloise-al is miket csinálnak... nekem miért lenne erre szükségem? És becsmérelnek? Hát... azt nem nekem mondják, úgyhogy nem tudok vele mit kezdeni - megint a cipőm orrát szuggerálom, kényesnek kellene lennie a témának, de nem érzem azt, hogy zavarban lennék. - Tudod... van olyan élethelyzet, mikor inkább leszel valami szürke kisegér, minthogy megkockáztasd, olyat is észrevesznek, amit nem akarsz megmutatni. Ez tudatos. - és mindezt sztoikus nyugalommal, a háztársam szemeibe nézve közlöm. Jó, igen, elárultam neki egy titkom, hát ez van. - Szóval nem Flint, nem ugrok - mosolyodok el a végén halványan, de elégedetten, mert úgy néz ki, végtére is jól csinálom, amit csinálok. - Azt mondjuk megnézném, hogy te megemelsz engem. – veti fel, és egy pillanatra összeszűkítem a szemem. - Azt mondjuk én is - elnevetem magam, tudom, hogy nem bírnám el, még megütni se tudnám úgy, hogy azt ne egy legyintésnek érezze, de ez is így van jól. Meg, nincs okom őt bántani. Oké, nyers... de legalább őszinte, és van egy stílusa, de még mindig jobb ez, hogy a szemedben is ilyen, mint az aki a szemedbe kedves, és amint elfordul, már megy is rólad a pletyka. Én esküszöm, nem akartam őt kinevetni, de ez az egész szituáció előcsalta belőlem, és nem... nem vagyok képes megbánást mutatni, inkább veszek egy cukrot, had lássa, hatottak azért rám a szavai. Amennyire tartottam, akkora boldogság önt el, hogy nem megint egy förtelmes íz kerül a számba. Az áfonyával még el is vagyok. - És ezeket önként eszik. Nincs gond vele egyébként, de amikor olyan undit kapsz ki... - persze, nem megy olyan könnyen elfelejteni életem első traumáját, a fintor is újra kiül az arcomra, és addig ott is marad, míg a sütire nem terelődik a szó. Az legalább tényleg finom volt. Meg is dicsértem Leot, noha burkoltan, de valahogy akartam, hogy tudja, tényleg jót sütött, bár szerintem ezzel is tisztában van, mint ahogy annyi minden mással. Azonban nem is hagyom, hogy komfortosan érezze magát, egyből visszatérek az előbbi témára. Mosolyognia kellene. - Nincs kedvem szerepet játszani. Ha nem vagyok boldog, nem fogok bolondok módjára vigyorogni, hiába áll jól. Ha jól érzem magam mosolygok, tudok, igen. – megmosolyogtatnak a szavai, biccentek is mellé, hogy én teljes mértékben megértem ezt. - Látod? Én is ugyanígy vagyok. Nem akarom nagyképűséggel, vagy sok álbaráttal kompenzálni azt, ami nincs. Jó, persze más a kettő, én nem tudom, hogy aranyvérűeknél mi az aranyszabály, szerintem te vagy az első, akivel beszélek - és persze, hogy érdekel, náluk otthon hogy mennek a dolgok, de már nem egyszer tapasztaltam, kellemetlen téma számára a családja, így nem firtatom csak azért, hogy kielégítsem a kíváncsiságom. És azt is lefogadom, még akkor se tudnék teljesen mindent átlátni, ha most kiselőadásba kezdene. Szerintem ez olyan, hogy csak akkor érted meg, ha beleszületsz. Kellemes a csend is, nem érzem, hogy mindenáron meg kellene tölteni, és nem is kezdek agyalásba, mire gondolhat most. Én is a holdat bámulom, és bár nem egyszer megfogadtam, nem emlékszem vissza azokra az időkre, nem bírom megállni. Egy idő után el is mesélem a háztársnak, mivel traktált az apám, még régen. Régen, amikor még hittem a mesékben, és elbújtam, hogy meglessem a Mikulást éjjel. Valahol szeretnék azokba az időkbe ragadni, akkor minden annyira jó volt. – de gyönyörű történet. Biztos nagyon szeretheted apukádat. – megfordítja a mellkasomban a tört a szavaival. Hirtelen feszülök be, mégis magamra erőltetem a mosolyt. - Szerettem... de a mi családunk is áldozattá vált a háború során. Eltemettük két bátyámat, apa legyen a talpán, aki kibírja ezt úgy, hogy a régi marad. Még csak okolni se tudom, mikor a fejemhez vágja, nekem kellett volna inkább odavesznem - szinte csak suttogok, és bár ez is távol áll mindattól, ami miatt képtelen vagyok már apaként tekinteni rá, úgy érzem, ez befogadhatóbb. De mocorgoni kezdek, így is túl sokat beszéltem, és hálásan pillantok rá, mikor menteni próbálja a helyzetet. – Öhm…izé vegyél még egy cukrot. – azért a hirtelen váltás megdöbbent kicsit, de még csak átgondolni sincs időm, a zacskó tartalma az ölemben köt ki. - Ezt mind? Köszönöm, de attól, hogy kifogtam egy kellemesebb ízt, még nem nőtt meg a bizalmam a drazsék iránt - vigyorogva szedem össze a cukorkákat a tenyerembe. Aztán az égre nézek, de így sötétben nagyon nehéz megállapítani azon bármit is. - Mennyi lehet az idő? - mert hogy azért vissza kellene érni, mielőtt kelni kezdenének az emberek. És tényleg nem hiányzik, hogy bárki rajta kapjon minket. Ötödik éve vagyok, és eddig még mindig megúsztam büntetőmunka és pontlevonás nélkül. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Leonard J. Flint - 2023. 04. 27. - 18:00:56 A hold reflektora (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRzMMbiVRv89MnpDQs1QzXaeyzMXHgFb2DSnA&usqp=CAU) 2004.04.24 Simple casual (https://i.pinimg.com/564x/ee/cd/70/eecd7027d303929ca3d5c66fce51210f.jpg) ♫ Music ♫ (https://www.youtube.com/watch?v=4ht80uzIhNs&list=RDE2Q52cVx7Bo&index=17&ab_channel=ImagineDragonsVEVO) Strange Enola "Holdnak fénye, ablakból táncol, leül mellém, gondtalan, örök. a látvány teljesen ideláncol, de nem bánom, sose bántam." Elmélyedve hallgatom Enola szavait, nem igazán értettem egyet vele, mert igazából félreértette a mondandómat. Én se szeretek kitűnni, engem kitüntetnek. Ha békén hagynának, ahogy azt mindig elvárom, nem lennék pletykák célpontja, nem mondogatnák rólam, hogy bunkó, meg idegbeteg. Ha hagynának magányosan sétálgatni és a holdat bámulni, ha sportként kezelnék a kviddicset és nem társasjátéknak, ahol minden boldogság és szivárvány, nem lennék dúrva és agresszív. Ha egy komoly élvonalbeli meccsen találnák magukat, ott sem finomkodnának velük, de lényegtelen, ez az én bélyegem, rámnyomták ezt a pecsétet. De ez nem jelenti azt, hogy kritizálnám magam. Nem, ha feladom, akkor mindennek vége, nincs cél, nincs értelme az életnek és ezt akár szürke egérként is el lehetne érni. - Nem azt mondtam, hogy tűnj ki a tömegből. Én se azért vagyok hírhedt, mert az akarok lenni, hanem mert azzá tesznek. – válaszoltam, miután közölte, hogy tudatosan szorul a háttérbe és önkéntesen vállalja a kisegér szerepét. – Arról beszélek, hogyha van egy álmod, amit szeretnél elérni, azért küzdj meg és ne gondold azt magadról, hogy bárkinél is kevesebbet érsz. – mondtam neki felé fordulva. – Próbáld meg bármi is az, amire vágysz, különben biztos nem fogod elérni és bánni fogod, hogy nem próbáltad meg, akár szürke kisegérként vagy a zajos Nora féle kisugárzással, mindegy. – fejeztem be mondandóm, majd ezzel ejtettem is a témát a magam részéről. Azt kezd az életével, amit akar, nem az én dolgom, hogy megmondjam, mit hogy csináljon, meg ránézésre elég magabiztos, csak félszeg és visszafogott. Én meg aztán tényleg utáltam mások lelki világát ápolgatni. Szerencsére visszatértünk egy számomra kedvesebb témára, a cukorra. - És ezeket önként eszik. Nincs gond vele egyébként, de amikor olyan undit kapsz ki... – válaszolt a miközben megráztam a fejem. Nem érti talán a korábban elmondott hasonlatomat, de nem ismétlem meg magam, ígyis magamhoz képest sokat beszélek, amit utálok. Lesznek az életben akadályok, amiket túlélünk, akár egy-egy rossz ízű cukorka, de mikor viszont eljön a boldogság pillanata egy áfonyás cukorka képében, az mámomító érzés. Mennyi sárga cukrot megettem már, míg nem találtam egy citromosat. Mosogatólé ízű, banános, méz, rohadt barack és még sorolhatnám. Na de amikor ráharapok egy citromosra. Mámorító. - Látod? Én is ugyanígy vagyok. Nem akarom nagyképűséggel, vagy sok álbaráttal kompenzálni azt, ami nincs. Jó, persze más a kettő, én nem tudom, hogy aranyvérűeknél mi az aranyszabály, szerintem te vagy az első, akivel beszélek – felvontam a szemöldököm. Köztünk úgy változnak oda-vissza a témák, mint ha pinpongot játszanánk a mugli világban. – Nem vagyunk mi más faj. Milyen aranyszabályról beszélsz? Ugyanúgy élünk, mint mindenki más, csak más a társadalmi helyzetünk. – korholtam le, miután furcsán nyilvánult meg az aranyvérűekkel kapcsolatban. Egyáltalán nem különbözünk a fél vagy a sárvérűektől, csupán rangi előítéletek alapján, meg persze, rendben, vannak, akik undorodnak a többi vértől, édesapám most szíjat hasítana a hátamból, mert egy félvérrel beszélgetek. Ezek a dolgok azonban engem hidegen hagynak. Ugyanolyan értékes lehet egy mugliszületésű is, mint egy aranyvérű, más dolog mondjuk, hogy nekem is tartanom kell a normákat, például Enolával nem jelenhetnék meg nyilvánosan. - Szerettem... de a mi családunk is áldozattá vált a háború során. Eltemettük két bátyámat, apa legyen a talpán, aki kibírja ezt úgy, hogy a régi marad. Még csak okolni se tudom, mikor a fejemhez vágja, nekem kellett volna inkább odavesznem. – nagyot sóhajtok és megrázom a fejem. Erre aztán tényleg nem volt semmi szükség. Nem kellett volna ezt elmondania, nem vagyunk barátok és nem vagyok jó mások szívének pátyolgatásában. - Sajnálom. – mondtam kicsit határozatlanul. –de akkor már értem, miért érzed kevésnek magad. – mondtam fintorogva és a semmibe bámultam. – Minden ember különleges és nem szabadna másra ráerőszakolni a saját elhatározásukat. Apáink bekaphatják. – püffögtem a semmibe, miközben az arcom düh és undor fogta el. Szerencsére saját bakimnak köszönhetően sikerült elvonnom a figyelmet a mérgemről és Enola ölébe öntöttem a cukrokat. Ha tudtam volna, hogy kell zavarba jönni, talán most jött volna el az ideje, de lehet éppen abban voltam, nem tudom. - Enola. Most elvörösödtem? – kérdeztem tőle komoly arckifejezéssel, miközben a lány összeszedte a cukrokat. Kiváncsi vagyok, most zavarba jöttem-e vagy a testem valamilyen úton most jelez-e az agyamnak, hogy ez az a fajta biológiai kényszer, amit nem érzek meg. - Mennyi lehet az idő? – kérdezte. Lehet ezzel a cukros manőverrel pont annyira megijesztettem, hogy el akar menni. Nem baj, amúgyis sok mindent kellene átgondolnom. - Nem tudom. – rántottam meg a vállam. – Menj, ha akarsz. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Reed Lancaster - 2023. 04. 28. - 06:34:40 Miss Hemmings, túl késő van (https://i.pinimg.com/564x/78/e6/d3/78e6d32817b0c8fb21228ef9f62a25a6.jpg) 2004. április 24. Miss Hemming és Mr. Flint Magam sem tudtam pontosan mennyi idő volt, de már bőségesen benne voltunk a takarodóban, hiszen éppen ezzel egy időben kezdtem meg a szokásos járőrözésemet a folyosón. Én voltam a soros és nem is bántam, este a kastély csendesebb volt, az ember megállhatott elmélázni egy-egy tájkép előtt, ahol a legelésző bárányok bégettek. A nyugalom volt a menedékem az elmúlt hónapok furcsaságai után... furcsaság, hát igen, végül is így is lehet nevezni egy szállást, meg az apasági járadék haviszintű fizetését, amihez még mindig nem igazán szoktam hozzá. Bár tény, azóta kevésbé van bűntudatom, hogy nem tudok hazajárni minden hétvégén a családomhoz. Megköszörültem a torkomat, ahogy tovább léptem az egyik festménytől a déli torony irányába vezető lépcsősor felé. Nem volt kedvem ma küzdeni senkivel, hiszen legutóbbis a Fleming gyerektől úgy kellett elrángatnom le Fayt, hogy ne tegyen kárt benne. A házvezetőjük azóta alaposan meg is büntette őket. Remek. Bár mindenki így reagálna rá. Maria a hollóhátasokkal kicsit elnézőbb volt persze, amit mondanom sem kell, nem támogattam. Évekig voltam a Hugrabug házvezetője, a szigor meghozta a gyümölcsét. Megnyerték a házkupát, aktívan részt vettek a feladatokban és egészen normális társaság hagyta el a kastélyt. Ahogy haladtam fölfelé, beszélgetés hangja csapta meg a fülemet. Nem a festmények diskuráltak a diákokról, ezek fiatal, élettelteli hangok voltak. Sóhajtottam egyet és tovább haladtam, hogy hamarosan, a holdfényében ismerős alakokat pillantsak meg. - Szép jóestét. - Köszöntem rájuk szigorú hanggal, majd ugyanazon lendülettel megálltam a két hollóhátas tanuló mögött. Képtelenség lett volna nem felismerni Flint és Hemmings-t. Mindketten jól - még ha nem is kimagaslóan - teljesítettek az óráimon, könnyen megjegyeztem a nevüket. - Mondanom sem kell, hogy a takarodó már régen elkezdődött, tehát, hogy a kérdésére is válaszoljak Miss Hemmings, túl késő van. Kihúztam magam és végig mértem őket. Érzékelhették, hogy a magyarázat nem érdekel különösebben. - Öt pont fejenként a Hollóháttól. - Közöltem szigorú arckifejezéssel, mintha tényleg semmiféle érzéseim nem lennének. - Természetesen a takarodó időpontjának figyelmen kívül hagyása egyéb büntetést is von maga után. Holnap délután, négykor mindketten az irodámban büntetőmunkára jelentkeznek. - tettem hozzá és intettem nekik, hogy induljanak meg szépen a klubhelyiségük felé. Ha ez nem sikerült, hát még óvatosan terelgetni is kezdtem őket. Cím: Re: Déli kilátó Írta: Enola Hemmings - 2023. 04. 28. - 14:38:59 T e l i h o l d k o r to; Leonard J. Flint (https://img5.goodfon.com/wallpaper/nbig/3/8e/luna-parit-noch-fentezi-devochka.jpg) 2004. április 24. Sorra tűnnek el mellőlem a srácok, mindegyiknek jobb dolga akadt. Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényű telihold alatt. zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 (https://www.youtube.com/watch?v=9E6b3swbnWg) ● outfited: szokásos (https://static2.redcart.pl/templates/images/thumb/4608/1500/1500/pl/0/templates/images/products/4608/99cc8a006d751a4082a99ce6cc7599dc.jpg) – Arról beszélek, hogyha van egy álmod, amit szeretnél elérni, azért küzdj meg és ne gondold azt magadról, hogy bárkinél is kevesebbet érsz. – ezen a ponton rájövök, hogy valami nálam félre siklott, és le is hajtom a fejem. - Van álmom, küzdök is érte, csak.... van, amihez idő kell, kevés a küzdés - sóhajtok fel a padlót bámulva. Tény, ha rajtam múlna, már rég valami kis lakásba mennék haza London közepére, hisz megvan hozzá mindenem. Még segítség és pénz is, de... nem vagyok nagykorú. - De köszönöm - némi hallgatás után, csak rámosolygok, mert sejtem mennyire volt kedve ezzel foglalkozni, és mégis...persze, tény az is, sokkal jobban esnének a szavai, ha nem lenne az arcára írva, mekkora nyűg ez neki, de nem akarhatok mindent is. Leo így is rendesen meglepett, ami felett nem hunyhatok csak úgy szemet. Persze, a cukorkáról könnyebb beszélni, és még vicces is, hogy a nagy szavak után kifogott valami ékkövet a zacskóból. Még úgy meg is értem, amit mondani akart, de.... öt éven keresztül így voltam, ahogy és jó volt. Tudom én, vannak mérföldkövek, meg minden, meg hogy az embernek egy idő után elege lesz, és maga lép a változás útjára. Nekem még nem jött el az idő. Talán félek is, hisz akárhogy is nézem azt, ami most van, azt legalább ismerem. Az új helyzetek meg ijesztőek. Azonban megint sikerül olyan témára eveznem, ami miatt kapok egy fejet, és már meg is bánom, hogy felhoztam. De nem tehetek róla. Nálunk nincsenek túl jó véleménnyel az aranyvérűekről, ami érthető. A családom egyik fele holt biztos, hogy már sárga az irigységtől, apu meg újonnan kit nem utál? Azokat a neveket könnyebb lenne felsorolni, ha a nagyszüleimet kérdezem róluk, ők meg legyintenek. – Nem vagyunk mi más faj. Milyen aranyszabályról beszélsz? Ugyanúgy élünk, mint mindenki más, csak más a társadalmi helyzetünk. – a korholás viszont jogos, így még a nyakam is behúzom, és fintorgok egyet. Nem akartam én megbántani, ebből is látszik, jobb ha nem beszélek. Hisz azt szokták mondani, ami nem megy, azt ne erőltesd. - Sajnálom - azért halkan, de bocsánatot kérek, rá viszont nem nézek a Hollóhátasra, nem akarom, hogy most amiatt szekáljon, mert elvörösödök. Abban viszont biztos vagyok, neki se egyszerűbb, főleg mikor látom a dühöt az arcán. Vállat vonok, a közöny kiül az arcomra, ahogy a történetem egy csekély részét mesélem, és csak egy kicsit érzem rosszul magam, mert füllentek, de... az én valóságommal nem dicsekedne senki. És ha már ilyen apróság ilyen reakciót vált ki Leoból, talán jobb is, ha nem tetézem, és csendben maradok. – Minden ember különleges és nem szabadna másra ráerőszakolni a saját elhatározásukat. Apáink bekaphatják. – a végére azért elnevetem magam, lelkesen bólogatok is, hogy egyet értsek vele. Talán rosszul kellene éreznem magam, amiért nem török ki könnyekben, és nem nyúlok zsebkendő után, de... sose tettem ezt. Fájni fáj, de hol van az attól, amit úgy általában kapni szoktam... Ezzel a fájdalommal könnyedén megbirkózom. A másik már nehezebb dió. - Bekaphatják - még nyomatékosítom is, mennyire egyetértek ezzel, pedig Merlin a tanúm rám, sose káromkodok, és most valahol még jól is esik. Az se szegi kedvem, hogy egy halom cukor kerül az ölembe, csak nevetek, de hamar abbahagyom azt is, mikor észbe kapok, hogy azt azért nem kellene. - Enola. Most elvörösödtem? – a kérdés annyira váratlan, hogy a homlokom ráncolom, és értetlenül meredek Leora. Mi van? De óvatosan közelebb húzódok kicsit, hisz azért nincs fényes nappal, hogy preimer plánba láthassam az arcát, úgyhogy jó alaposan megnézem, bármennyire is kellemetlen. - Határozottan. Igen - biccentek is mellé, majd szinte azonnal növelem is a távolságot kettőnk között. És érzem, vissza is kell vonulnom, szóval lepattanok, mert az valahogy könnyebben megy, és összeszedem a drazsék maradékát, mikor meghallom a hangot, amitől megfagyok a mozdulatban, és még levegőt is elfelejtek venni. - Szép jóestét. - mélyet sóhajtok, és behunyom a szemem. Igen, ezt akartam elkerülni, és emiatt nem is csapódok soha senkihez. Szinte érvágásként hat az öt pont, ami Miattam vonnak le. Miattam. Csak most tűnik fel, hogy a falba karcolt valaki egy virágzó cseresznyefát, remélem nem fogják még azt is rám verni. - El...el..el..nézést - habogok, mert arra vagyok képes, és gyorsabban fejezem be a mutatványt, majd kapom fel a táskám, mert hiába is mondanám, hogy mi csak kiültünk ide élvezni a tavaszi szellő jótékony hatásait, sejtem mennyire hatná meg ez Lancaster profot. Szó nélkül indulok vissza kulbhelyiségbe, még el is csípem Fricst, ahogy kárörvendően nevet, miközben valamelyik növényt locsolja. Fintorgok, és megadva a jelszót, roppant hősiesen be is kúszok a klubhelyiségbe, majd a szobámba. Talán... talán.. azért illett volna elköszönni nem? - Természetesen a takarodó időpontjának figyelmen kívül hagyása egyéb büntetést is von maga után. Holnap délután, négykor mindketten az irodámban büntetőmunkára jelentkeznek. - nyögök fel, ahogy elnyúlok az ágyamon. Még sose voltam büntetőmunkán, és már előre tudom, mekkora élvezet lesz ezt Leoval elvégezni. Sóhajtok, mert az álmot persze hiába várom. Az nem jön. És köszönöm szépen a játékot <3 Cím: Re: Déli kilátó Írta: Leonard J. Flint - 2023. 04. 28. - 17:21:41 A hold reflektora (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRzMMbiVRv89MnpDQs1QzXaeyzMXHgFb2DSnA&usqp=CAU) 2004.04.24 Simple casual (https://i.pinimg.com/564x/ee/cd/70/eecd7027d303929ca3d5c66fce51210f.jpg) ♫ Music ♫ (https://www.youtube.com/watch?v=4ht80uzIhNs&list=RDE2Q52cVx7Bo&index=17&ab_channel=ImagineDragonsVEVO) Strange Enola "Holdnak fénye, ablakból táncol, leül mellém, gondtalan, örök. a látvány teljesen ideláncol, de nem bánom, sose bántam." Megint elszomorítottam. Lehet mondjuk alapból ilyen. Egy Narek vagy egy Wheeland símán tudják kezelni az undok megjegyzéseimet, de az ilyenek, mint Hemmings vagy Harding magukba roskadnak már csak, ha csúnyán nézek rájuk, akkor is. Mindegy, ez van, nem így let tervezve az éjszaka, de ezzel kell beérnünk. - Van álmom, küzdök is érte, csak.... van, amihez idő kell, kevés a küzdés. – motyogta a padlót szugerálva, a végén pedig megköszöni nekem, amit mondtam. Még mosolyog is. Ez új, ilyen még nem fordult elő velem. Lehurrogok valakit és megköszönik, sőt mi több, még mosolyognak is mellé. Hűha, itt valami nagyon jót mondhattam, vagy ez a lány szereti, ha lekorholják. Érdekes, az biztos. Egyszer olyan, mint egy leveleitől megfosztott, kiszáradt fa, másszor pedig olyan, mint egy virágzó cseresznyefa. Mindegy, megint csak megrántom a vállam, ami csoda, hogy ennyi rángatást követően nem ugrik ki a helyéről, de hát nem tehetek róla, ez a lány kikészít. Aztán ismét egy virágzó fa hasonlatával élve, jön megint egy negatív kritikával az aranyvérűekkel szemben, ami pedig ismét csalódást keltő érzelmeket ébreszt bennem vele szemben. Tpipkus nő, döntsd el éppen mi jár a fejében. Lehetetlen. Egyszerűbb lenne megalkotni a fiatalság forrását. Miután ismét majdnem a fejét vettem ezért, elnézést kér, ami után kicsit megenyhülök. Szeretem, ha belátják igazam van, mert egyrészt tovább nem kell az adott problémával foglalkozni, másfelöl a továbbiakban is hasonlóan fognak vélekedni az adott dologról. Ahogy itt üldögélünk az ablakban, érezhetően hült az idő is, a tavaszi szellő is megérkezik és beletűr a hajamba. Miután ráterelődött a szó a családjára és az apjára, kurtán igazítom meg a kósza tincseket és úgy mondok neki véleményt a dologról. Nem szívesen teszem ezt, mert semmi közöm nincs a családi dolgaihoz és nem is érzem azt, hogy neki erről kellene beszélnie egy majdnem idegen háztársával, de nem szólom meg ezért. Nekem is hozzá hasonlóan sanyarú sorsom van otthon, így megértem mit érez, így inkább apáink felé intéztem a kelleténél őszintébb trágár megjegyzéseket, ami tetszett neki. Megint elnevette magát és a korhadt fából ismét cseresznyefa vált belőle. Többet kellene nevetnie, jobban áll neki, mint egy a depressziós külső. A cukrok kiömlése pedig aztán hab volt a tortán, miután a lány összeszedte őket és kezébe fogta, közelebb hajolt hozzám. Nem zavart a közelsége, őt láthatóan annál inkább, ahogy tudott olyan gyorsan távolodott el tőlem ismét. - Határozottan. Igen. – válaszolt végül, mire ökölbe szorítottam a kezem és kezdtem elraktározni magamban azokat az érzéseket, amik a cukor kiöntéstől eddig a pillanatig elöntöttek. - Ez az. Köszönöm. – lelkendeztem, ahogy fogdosni kezdem az arcom és még egy mosolyt is megláthatott a lány, ami viszont Lancester professzor hangját hallva el is halt nyombam. Hogy nem hallottam meg, hogy bejön az ajtón és felcammog a lépcsőn. Váratlanul ért, leengedtem a védelmem. - Szép jóestét. – köszönt szigorúan, ami már magában véve nem jelentett jót. Jó tanár volt, szerettem is az óráit, de nagyon szigorú volt a diákjaival és sokat is várt el tőlük. Tudtam, ez a kis móka rengeteg pontjainkba fog fájni és mehetek megint büntetőmunkára. - Öt pont fejenként a Hollóháttól. – közölte szigorú hangtónusát megtartva, mire bennem is felment a pumppa. Méreggel telt arccal fordultam felé, de hirtelen eszembe ötlött mi történt, mikor Smith professzornak mondtam ellent. Nem akartam a tüzzel játszani, így nem szóltam semmit, ökölbe szo-rítottam az ujjamat és bólntottam. - Természetesen a takarodó időpontjának figyelmen kívül hagyása egyéb büntetést is von maga után. Holnap délután, négykor mindketten az irodámban büntetőmunkára jelentkeznek. – nagyszerű, Enolával. Nem mellesleg ő az oka mindennek. Ha nem let volna itt, nem hallotta volna meg a beszélgetésünket. tíz pontunkba került és mi less, ha ezt elmondják apámnak. Ne…nekem végem van. - Bocsásson…meg professzor…Enolát…én hívtam ide, őt ne büntesse…kérem. – nyöszörögtem visszatartva a dühömet, de kezemből szinte már serkent a vér, úgy nekiszorítottam az ujjaimat. – Kérem…professzor. Ne szóljon az édesapámnak. – tettem még hozzá, majd remélve, hogy a professzor egy kicsit elnéző lesz a kérésemet illetőleg Enola után mentem. Örültem, hogy hamarabb kiment, így nem hallhatta, hogy próbáltam kivédeni őt. Nem is tudom, mi ütött belém, pedig egyértelműen az egész az ő hibája. Ez nem tett jót az önbecsülésemnek, a hétvégi meccset azt hiszem sok-sok gurkóval locsolom meg az ellenfelet. Köszönöm a játékot!
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |