Roxfort RPG

-Aztán jót ne halljak rólatok- vigyorog ránk búcsúzóul Auntie, ahogy kilépünk az otthoni kandallónk előtti lábtörlőre. Segít kirakni a cuccainkat a kandallóból, aztán egy cinkos, laza búcsú-szalutálás múlva már csak a mögötte maradt zöld lángoknak integetek.
-Szóval,.. üdv itthon- mosolygok Sophie-ra, és magam is körülnézek, mint ha új helyen járnék.
Itthon. Egy bő fél éve nem jártam már itthon, már nem is itt lakok nyáron sem, még csak nem is ezen a kontinensen, és még mindig ezt hívom "itthon"nak. Tényleg rosszul bírhattam ezt a költözést...
De anélkül most Sophie sem állna itt mellettem.
Kötelességtudóan megtörlöm a lábam, mielőtt kilépek a padlóra, hogy ne hozzak be kormot a kandallóból. Nem nagy a ház, már azelőtt is Apáé volt, hogy megismerkedtek Anyával, és hárman még így nagobb éveimbe se nőttük ki, nem kellett költözni. Innen a kandalló előttről belátni a földszint nagyját, a nappali és a konyha szinte egy légtér, csak az a pult választja el, ami az ebédlőasztalként is szolgál. A többi csak az épp csak cipő- és kabáttartónyi előszoba, egy rövid T alakú folyosó a fürdőszoba meg a garázs felé két irányba, meg a lépcső föl az összesen két hálószoba felé, ami fenn van.
-Megjöttünk!- kiáltom bele a lakásba, de talán már itt lenne Apa, ha itthon van. Lehet, hogy kinn van, vagy a műhelybe itt a szomszédba.
-Tedd csak le itt a cipőd, és foglalj helyet bátran. Kérsz valamit?- mosolygok Sophie-ra, és jó példát mutatva én is lerakom a levett cipőm a kandalló melletti cipőtartóra. Vagy "cipőszárító"ra, minden varázsló-furcsaságnak megvan a bűbetlenbarát elnevezése és kitalált funkciója, ha mondjuk felmerülne a kérdés, minek van cipőrartó a kandalló mellett, nem az előszobában. Bár van ott is.
Intek a kandallóval szemközti kanapé felé, és elindulok a konyhába megnézni, ha már így fekínáltam, mi van egyáltalán itthon felkínálható.
Végül csatlakozok Sophie-hoz a kanapén, hosszú és eseménydús nap volt, még vége sincs, muszáj rápihenni egyet a történtekre. Még ha meg is került végül mindene Sophie-nak, kedvenc nagynénémnek hála, azér még mindig ott van csak a tény, meg az ijedelem emléke, hogy meglopták, még ha nem is maradandóan végül.
Meg még pár máshogy izgalmas dolog is.
Pislogok Sophie-ra, kicsit bizonytalanul, hogy is vegyünk fel milyen vonalat, amég Apa hazaér. Csak hogy ne nyúljon el a csend, jégtörő gyanánt segítségül hívom a berendezkedés előbb-utóbb úgyis fontos kérdését.
-Izé... kis otthonos házikó, szóval egy szabad szoba van fenn, meg ez a kanapé kihajtható... De te vagy a vendég, válassz, amelyiket csak szeretnéd.
Mosolygok kedvesen, azt meg nem fűzöm hozzá, bár van benne ilyesmi szándék végülis, hogy "és nem kell szerénykedned". Majd szerénykedek én, úgyis én vagyok a házigazda, meg erre a pár napra teljesen jó nekem a kanapé is.

-Hát... köszönöm...- motyogom megilletődött, esetlen mosollyal piszmogva az ölelés miatt, minden bizonnyal pirulok is, de a mai nap lassan már észre sem veszem, ha az elvörösödésnél még enyhébb marad. Pedig Sophie ölelgetős közvetlenségét megszokhattam volna már, az kevésbé újkeletű tapasztalat, eleve ilyennek ismertem meg. Bár... lehet, hogy minden mástól, ami történt ma, ez is visszajött, vagy talán új értelembe gondolok rá, vagy... talán az lenne jobb, ha nem próbálok mindent túlgondolni.
De elég hamar el is lépett utána, ahhoz képest, hogy mennyire fogta a kezem a New York-i tömegbe. De lehet, hogy a stresszhelyzet miatt kapaszkodott, én is nagyon kerestem valami biztosnak érezhető pontot a káosz elől végülis. De ha elbizonytalanodott volna a hirtelen közeledésemtől, biztos máris ölelgetne csak annak örömére, hogy hazaértünk? De itt toporgunk ketten egy közepes lábtörlőn, persze, hogy nehéz elférni rajta hosszú távon...
Lu! Mondom nem túlgondolni.
Tényleg jobb, ha lekötöm magam valami nem gondolkodós dologgal, mint cipőlevétel, meg házigazdához illő fogadás, meg is kérdezem, hogy mit kér.
Óh...
Hát... végülis... ezt is lehet... mármint,.. én örülök, ha így érzi,.. csak váratlanul ért most kicsit,.. de ha ezt kéri, és tényleg szeretné,.. csak Apa azér ne pont most toppanjon be, ha lehet...
Esetlenül, kicsit megkésve reagálok a hirtelenjött csókra, csak amint meglepetésem közepette felfogom, mi is történik, és hogy úgymond "válaszoljak", ne csak faarccal álljak itt. Az a vége, gyengén kapok kicsit utána az épp már távolodó ajkaknak, ahogy ő is zavarba visszahúzódik, és leül a kanapéra. Most elég biztos vagyok benne, mer rajta is olyan élénk színnel látszik a zavara, mint a saját arcomon is érzem a magamét.
Ja, hogy egy pohár vizet. Vagy... mindkettőt igazából, esetleg a vizet ő is csak hogy lekösse a gondolatait, mint én a kérdéssel..?
LU! Konyha, pohár víz, meg egy magadnak is, és addig nem gondolkozol!
Megyek, na, megyek. Szárító megnéz, üres. Akkor felső szekrény. Kinyit, pohár. Másik pohár. Nem kalandozik, csap, pohár, víz. Kifejezetten koncentrálva utasítgatom magam végig a feladatsoron, aztán amint a két pohár víz megvan, bevizezem a kezem is épp csak pont nem szárazra, és megtörlöm vele az arcomat is, hogy hűljön egy pillanatra, addig kinézek az ablakon.
A Massachusettsbe lévő Ilvermorny miatt így hat év után már nem meglepő, de még mindig feltűnő látni a különbséget, ilyen délen idén sincs hó, az után, amilyen ezúttal Angliába, meg csak egy fél órája se, New Yorkba is volt a táj. Idelenn sincs nyár azér, de csak a ritka leghidegebb napokon szokott havazni. Amitől az egész állam bepánikol általába.
Ez most elég hasznos kitérő volt, indokolatlan gondolatmenet létére. Mégegyszer megtörlöm az arcom, most hogy száraz legyen, aztán felveszem a poharakat, és visszatérek a nappaliba.
-Tessék- adom át a poharat egy mosollyal, aztán én is leülök, óvatosan csak úgy két-három lábra Sophie-tól, mer... valószínűleg csak mer bizonytalan vagyok, most mit, hogyan, mit ne, mér, mér ne, mi van egyáltalán. Ő is bizonytalankodik talán?
Meglepően sokat iszok egy huzamba a vizemből, pedig gyanítom, nem is szomjas vagyok elsősorba. Látva az alig fél kortyot, ami az alján marad, inkább eltüntetem akkor már azt is, és üresen rakom félre a poharat. És veszem észre, hogy közbe Sophie közelebb csusszant hozzám. Az... jót jelent? Gondolom?
-Hát,.. végülis mostmár minden szoba csak Apáé, ha úgy nézzük...- eszkábálok össze valami félig végiggondolt mondatot, csak hogy ne túlgondoljam azt, ami a fejembe jár, csak utána jövök rá, ez milyen negatív felfogásnak hangzik így.
-Hát,.. ha szeretnéd,..- óvatosan keresi meg a tekintetem Sophie arcát, összeesetlenkedve egy mosolyt. -Nem tudom, van-e valami matracunk, amit... Hülyeséget mondok, lesz. Szerintem nincs, de tudunk varázsolni egyet. Apa tud.
Tessék, annyira bizonytalan vagyok a varázsképességeimbe is, hogy már majdnem eszembe sem jut, mint lehetőség. Pedig nem is bűbetlen családből jövök, ilyenekre már természetesen gondolnom illene, nem csak majdnem eszembe sem jutni.
-Ha... szeretnéd,.. én nem bánom. Mármint, szivesen vagyok veled. Ha szeretnéd. Én... is.
Inkább csak előrebiccentem a fejem, hogy mind a sok hajzuhatagom függönyként hulljon előrébb, kicsit eltakarni legalább a vöröslő arcomat, miután egyre esetlenebbül belespiráloztam ebbe a mondatba.
Csak félig-meddig látom a szemem sarkából, mintha ő is épp hasonlóan bújkálna, ő a térdei mögött.
-Egy...- szedem össze magam végül, -...kicsit még pihenjünk talán. De jól hangzik egy séta, és ez sokkal nyugodtabb, csöndes környék, mint New Yorkba volt.
Megkeresem az órát, mer mostanra meginn besötétedett, és a sok esemény meg időeltolódás miatt későnek érződik, de valóba. Még hat óra sincs egészen.
-Igen, még Anyánál is nagyobb kalandor. Egyedül jött ki Amerikába először, még ...Tudodki idején. Aztán Anyának még tudott segíteni kijönni. Mármint, még régen, annak idején, aztán mindketten itt is maradtak.
Tudom, hogy Voldemort nevét nem illik használni, de még így is oda kell rá figyelnem, még fél év Roxfort után is. Nekünk itt annyira csak egy tény volt, mágiatörténet órán arról a rémuralmáról, ami elől Anyáék is idejöttek, meg hírekből, amikor a varázsvevőn beszéltek róla néhány éve. Voltak szóbeszédek róla, hogy már a Macusa is fontolgatta, hogy be kell-e avatkozni, mielőtt túl nagy figyelmet kelt a bűbtlen nemzetközi világba is, de végül megoldódott
Így, hogy belegondolok, kicsit... Szégyellem magam talán? Hogy én ilyen távolról hallottam csak az egészről, Sophie számára meg a végén már az iskolán belüli hétköznapokba is belerondított, odáig terjedt. Hogy ha nem figyelek, véletlen valami érzékeny témába is beletiporhatok, csak mer nem tudom.
-Apámék meg egész régi család itt Amerikába. Az ükapja a vadnyugaton volt pálcakészítő- teszem hozzá, csak hogy a saját gondolataimat is más téma felé tereljem, mielőtt pontosan, valami érzékenybe lépnék tudatlanul. Karácsony van, most nem a szomorú témákról kéne beszélgetni.

Óvatosan nem ültem túl közelre, most felmerül bennem, lehet kicsit messzire is sikerült? De egy kis mosolyka sarka is az arcomra téved, ahogy Sophie közelebb csúszik. Meg legalább annyi pirulás. Az nem téved. Az nagyon határozottan, bevett rutinnal foglalja el az önkényesen kisajátított helyét az ábrázatomon. Nem tudom, összegezhető-e megkönnyebbülésnek, amit érzek. Igen, megkönnyebbülés, hogy Sophie szerint is közelebb a megfelelő, de egybe kicsit aggodalom, hogy baj-e, hogy nem ilyen közelre ültem egyből. Meg az elmaradhatatlan zavar. Egyértelműen.
Óvatosan pislogok fel a hajfüggönyöm mögül, még annak a bizonytalan spirálnak az alján, amibe összedadogtam a felajánlást. De ha ilyen lelkesedéssel fogadja, akkor biztosan tényleg örül neki.
-Az... szuper- esetlenkedek valamit válaszul én is. Biztos tök bénán, de tagadhatatlanul egyre vidámabban. Örülök, ha örül.
-Tényleg, mennyi is lenne az idő most Angliába?- morfondírozok el a gondolatra, hogy igazából késő van, de hamar arra jutok, talán jobb is, ha nem gondolkodunk rajta. Egyre később, biztosan. -Meghagyhatjuk a sétát holnapra is.
Főleg mer vagy kihúzzuk ébren addig, hogy itt is késő legyen, vagy holnap fogunk az időeltolódás miatt nagyon korán kelni.
Hátra is dőlök kényelmesen a kanapén. A félénkségem ellenkezik az ennyire nyitott pozíció ellen, viszont az elhelyezkedés a megfelelően kényelmes helyre jó ürügy arra is, hogy én is kicsit közelebb araszoljak Sophie-hoz. Csak szép diszkréten. Vagy tök átlátszóan, akkor sem szoktam tudni általába titkolózni, rejtegetni, pláne hazudni, ha véletlen próbálnám. De... reméljük a lehető legjobbakat. Mondjuk hogy tök átlátszónak bizonyul, de legalább Sophie nem haragszik meg érte?
Lu, túlgondolkodás.
Tessék inkább beszélgetni, abba kevésbé zavarodsz bele.
-Aha... itt nyugisabb idők voltak nálunk. Mondjuk voltak azér kalandjai, egy öreg csempésszel meg egy újonc aurorral, szokott néha mesélni.- Inkább el is kanyarítom a témát anekdoták irányába, hogy ne Voldemort kerüljön szóba kéretlenül, ő most nem kell ide. Aztán - remélhetőleg - véglegesen is hátrahagyjuk az aggasztó emlékek ólálkodó témáját, ahogy a családfánk Wyne ágáról is mesélek pár érdekességet.
-Ó, ez menőbb, hogy te pálcakészítőnek is készülsz, te magad. Én... ez semmi, csak a nevét örököltem valakinek, aki vagy száz évvel ezelőtt dolgozott. Asszem most egy kis mini-kiállítás van a régi műhelybe, már nagyon régóta nem működik pálcaboltként.
Hát ha én ezt előbb tudom, hogy pálcakészítő akar lenni, utánanéztem volna, biztos van valami érdekes könyv a témába, azt adhattam volna karácsonyra neki ajándékba. Ennyi idő alatt már nem lesz meg, de sebaj, legalább már meg is van az ötletem legközelebbre.
-Nem,.. a művészi vénát nem örököltem meg- szerénykedek, egy kis csodálattal együtt, hogy ő meg tud ilyeneket.
-Az autókhoz értek ezt-azt, Apának segítve rám ragadt valamennyire. Talán nem is csak a gépzsír- bátorkodok egy kis humorral, még ha félénken is, mer hogy máshogy is lenne, ha rólam beszélünk.

Lopva pislogok Sophie-ra, sok szőke hajfüggönyön át, ahogy elvörösödik valamin. Olyan kis esetlennek tűnik most, úgy átölelném védelmezőn... Könnyű azt persze így itthon, biztonságba, elég csak a kínos-bizonytalan helyzet, mint egy órája sem, és én húzom mmagam össze bénán, mit nem adva a védelemér. De ha valahogy magamat sikerül megvédenem, az csak mégrosszabban szokott kisülni, de inkább hagyjuk is. És ne bámuljak nagyon, azér nem kell még pluszba feszélyezni szegény lányt.
Most itt egész jó lenni, ne rontsuk el.
-Akkor hagyjuk is talán holnapig, az utcák úgyse kószálnak el.
Igazából, ha túl sokáig nem csinálunk semmit, itt is el tudnék aludni. A kanapén ülve, mellette...
Azér Apát még illene rendesen üdvözölni, meg akkor már kibírni egy normális takarodóig. De ez a beszélgetősdi segít azér.
-Gondolom...- Lehet erre épkézlábat válaszolni? Kéne? Szerencsére folytatja a mondatot, mer biztos tök nyomi lett volna bármi válaszom.
-Én sem olyan nagyon sokat. Apa, meg a szülei, Auntie itt van még, Anya ugye visszament Angliába. Távolabbi rokonok vannak még Brighthornba, de róluk csak ritkán hallani. véké most a volt pálcabolt.
Értelmesen zagyválok egyáltalán itt, vagy csak csapongok? Említettem már Brighthornt? A végén csak összezavarom Sophie-t, hogy elárasztom nevekkel meg dolgokkal, ami persze, nekem tök egyértelmű, de ő lehet nem érti, mit próbálok sikertelenül összehordani.
De érdeklődve figyel, kicsit közelebb is mozog meg billenti a fejét, akkor biztos nem lehetek olyan követhetetlen. Vagy csak talán, egy félénk kis talán, nem is az elhangzó zagyvaságokra figyel ennyire? Kalimpálni próbáló szívvel teszem odébb egyelőre az ilyen logikai ugrásokat, majd ha biztosabb. Csúnya lenne tévedni.
De ezt a kis járulékos feszengést, meg a néha előkerülő, ingatagnak tűnő témákat leszámítva, igazából egész jól érzem most magam, és talán ő is. Úgy néz ki, hogy ő is.
A Rose nénivel lakós témát azér inkább békén is hagyom. Olyan mint a Voldemortos, ide most nem kell az ilyenek hangulata, hess hess.
-Óh...- pirulok el, de valahogy jól is esik, még bújkálni sem annyira próbálok. -Ilyen szempontból még nem is néztem... Meg nem is gondoltam... Tényleg?
Alig veszem észre, milyen közel kerül az arcunk egymáshoz, ahogy felé fordulok, miután az előbb ő is közelebb billentette a fejét. Azt meg most még egyáltalán nem is, hogy mintha egy-két hajtincsem súlytalanul kezdene szállingózni.
Összetéved a tekintetem Sophie-éval, és beleveszek a kék szemekre, nem is tudom hány pillanatra.
Valami nesz zökkent ki, illetve az se, hanem ahogy Sophie ugrik meg miatta. Hallom koppanni, ahogy valamelyik pohár lezökken csak egy hajszálnyi magasról, és látom lehullani pár hajtincsemet, ami mostanra egészen ellibegett a normális lógástól. Illetve, jól láttam pár vörös tincset is visszahullani?
-Ó, jaj... várjál..- pislogok az egyik gyanún felül álló tincsre: ez biztos nem huppant le, mer nagyon egyenes vonalba köti össze Sophie fejét a pulóverem cibzárjával. Rejtély, hogy jutott oda, de van gyanúm.
-Ez szerintem én lehettem... bocsánat. Mármint, nem szándékosan... Na várj.
Koncentrálva lapozom el az útból a szabad tincseket, és próbálom óvatosan szabadítani ki a beakadtat, közbe újabb zajt hallok meg.
Az a jellegzetes zötyögés, amikor lehúzza valaki a garázsajtót. Aztán a bejárati ajtó zárkattanása. Meg valami motozás hangja közbe, amit most nem tudok megnézni, de azt tippelném, aki jön be - Apa, egyértelműen - valamit hozhat.
-Itthon vagyunk!- jelzem kvázi köszönésként előre, hogy csak ne arra toppanjon be Apa, hogy itt ül a kanapéján két jövevény, akiket be sem engedett, szóval váratlanul. Közbe nagyon pirulok valamér, pedig nem is tudom, indokolt-e ide, miközbe a hajtincs kiszabadításával küzdök.

A sóhajtásra pislogok egy sort kérdőn-kíváncsian.
-Ja!.. Igen, meg most nagyon hirtelen is volt. Hajóval legalább lehet közbe aludni egyet, hosszú az út. Az kicsit talán segít.
Mosolygok a mosolyán, mer jól esik egyszerűen vidámnak látni, és a magam zavarát-lámpalázát is próbálom hessegetni azzal, hogy csak erről-arról beszélgetünk közbe. Lehet ő is ilyen esetlennek érzi magát, keresgélve csak témákat, amiket fel lehet hozni, csak hogy ne béna csönd legyen?
-Egész Brighthorn is hangulatos, kicsit mint ha vadnyugati maradt volna, meg nagyon varázslós. Egy kis ültetett minierdővel az unikornisfarm számára, meg minden.- Kézenfekvő egyáltalán, mik vannak Brighthornba? Vagy csak én veszem természetesnek, mer tudom? Majd legfeljebb Sophie rákérdez, akkor tudok mesélni róla, és addig se azzal bénázunk, hogy miről beszéljünk, ami furcsa-e úgy.
-Igazából nem is voltam még pálcaboltba- ismerem be, nem is ismerve az Ollivandert, akiről ő beszélt. -Mármint, ami még boltként van nyitva.
Lehet, hogy náluk boltba kell megvenni az első évük előtt?
Hosszan mindketten csak egymás tekintetébe veszünk. Néha zavaromba odébbpillantok, végig a szemöldöke ívén, meglesve a csinos nyakát, csak egy-egy pillanatra, de mindig visszakívánkozik a tekintetem, még ha kicsit zavarba is jövök.
Aztán az a valami zaj, meg a hajhúzódás segít eldönteni a kérdést, hogy meddig tudjuk csak nézni egymást, nem is foglalkozva bármi mással.
-Jaj... bocsánat...- motyogok, talán leginkább csak magamba, gyorsan kitépem a cibzárból azt a két-három hajszálat, ami ottmaradt, ahogy Sophie felpattant, és én is felkászálódok, integetek Apának. Bújkálva közbe a hajzuhatagom mögött, mint akit rajtakaptak valamin, nem tudom, szükségesen-e.
Apa a jelenetre, amibe beletoppant nem reagál többet egy felvont szemöldöknél, csak leállítja a padlóra a fenyőfát, ami ezek szerint a dolog volt, amit az ajtón hallhatóan bemanőverezett, és kezet fog Sophie-val.
-Robert Wyne.
Csak röviden, lényegretörően, mint szokása. Nem látom innen, a kézfogás olyan kézropogtatós erős-e, mint biztos lenne, ha egy fiút üdvözölne, de szemmelláthatóan legalábbis szilárd mozdulat.
-Ő... itt... Sophie...- dadogok esetlenül én is egy kört, ha már én vagyok házigazda, illene bemutatni a vendéget, bár Sophie maga - valamivel - talpraesettebben szintén bemutatkozik közbe.
Meginn - vagy még mindig - ott az a szemöldökemelés, kédő talán? Számonkérő? Kíváncsi csak? Nem vagyok ebbe a legjobb. Már készülök valami megjegyzésre, szurkálódásra csak Apa humorába, amivel Anyával mindig el tudták találni a közös - gyanúsan egymás vérét szívós, még ha jó hangulatba is - hangot, de én soha nem éreztem rá, de mint kiderül, most nem ilyesmire nyílik a szája.
-Szerintetek hol mutatna ez a legjobban?- emeli meg a fenyőt, még díszítetlenül, de az alján a fémtalppal, biztos azt faragta rá odakinn. Talán jégtörő gyanánt, sokkal kevésbé bénázós módon, mint nekem menne az ilyen.
Nem is tudom, mire számítottam már, talán hogy valami zavarbaejtőt kérdez, csak heccből? Tény, szokatlan, hogy a semmiből hirtelen karácsonyra hozok vendéget magammal, külföldről jövet pláne, amikor korábban nem volt nagyon szokásom egyszerű hétköznapokon sem áthívogatni mindenkit. Mondjuk nem is volt olyan sokmindenki, akit áthívtam volna. Nem tagadom, nem lepett volna meg, ha valami kérdéssel arra utalgatna, hogy hirtelen barátnővel bukkannék föl Angliából hazajövet... próbálok nem belevörösödni a saját gondolatomba, nem lenne túl pókerarc.
Nem is tudom, Apa tudja-e egyáltalán, hogy a lányok tetszenek, ilyesmiről soha nem beszélgettünk vele. Talán egyszer annyit, hogy "Fiúk?" "Semmi...", ami után rámhagyta. Auntie tudta először, szerintem hamarabb rájött, mint én magam. Anyával beszélgettem inkább ilyesmiről, egyszerűen nem olyan témának tűnt, amiről Apa felé nyílnák meg. Persze kérdezné simán csak viccból is. Szerinte a "Csöcsi" mint becenév is egy elismerés, szerencsére leszokott róla a kedvemér, de csak mer a lánya vagyok, és nem értékeltem túlzottan. Kevesekkel ilyen tapintatos, remélem a vendég azér beleesik a kategóriába, akikkel igen.

-Hmm... Nemtom, lesz-e időnk rá most, de mindenképp megéri, különleges hely. Olyan kizárólag varázsló városka, mint nálatok a Roxmorts is. Lehet nyáron, akkor lesz idő bőven.
Kezdődik. Pontosan így kezdődik, Lu, így hívod meg spontán, minden belegondolás nélkül, karácsonyozni a lányt, aki tetszik, egy egész kontinenssel odébbra. De ez még nem meghívás, na. Ez még ötlet, meg egy fél év addig, ki lehet találni, eldönteni, meglátni addigra hogy lesztek, ilyen együtt utazósan-e, mindegy, hagyjuk is most. Ne gondold túl, Lu.
-Mi, az unikornisoktól?- pislogok értetlenül. Tessék, a túlgondolás miatt maradtam le valami összefüggésről, hogy nem értem, mi hidegrázós? Hagyjuk is, mielőtt belegabalyodok.
-Ezek szerint gondolom, ti boltba mentek érte. Mindig van néhány pálcakészítő, aki dolgozik az Ilvermornynak, és az iskolába van az elsősöknek a pálcaválasztósdi. Egy rövid ideig a...- leállok kicsit számolgatni a generációkat -minek hívják ezt, szépapám? "Ol' Bill" Wyne, ő is bekerült, csak nem sokáig dolgozott már utána.
A véletlen gyújtogatásról is jut eszembe pár emlék, igaz, nem a kiválasztáskor voltak, hanem mer a galagonya és viharmadártoll kellemetlenül önálló tud lenni, de ezeket most inkább nem idézem föl részletesebben. Ide most nem hiányzik olyan horror, mint órai balesetbe megégetett kezek, meg átokhegek, meg tűzfalak... Hess-hess.
-Lehet egyszer, érdekesnek hangzik.- Meg helyesnek is, itt végigrángatom Amerikán minden érdekességgel, Angliát is jó lehet megismerni. Minimum egy darabig úgyis ott fogok már élni.
A bemutatkozósdi közbe a fenyőt nézem, csak hogy kezdjek valamit magammal, mondjuk bambulás helyett. Szokatlanul kicsi, régen szokott hat-hét láb is lenni, ez most alig van öt, még nálam is alacsonyabb. Gondolom, mer idén nem lesz nagy családi összejövetel, talán a nagyszüleim átjönnek majd még, vagy lehet, Apa tervezett most hozzájuk menni. Végülis, azóta csak ők hárman vannak... Illetve most így mi is Sophie-val, de ez biztos borított az eredeti terven inkább, mint része volt. A hülye spontán ötleteim...
-Talán valami asztalkára feltéve- teszem hozzá az én két centemet a dekoráció-ötleteléshez, talán csak kicsit kisegíteni Sophie-t a helyzetből. Látom, felismerem, hogy kellemetlen a helyzet neki, az ilyesmihez túl jól értek. Tapasztalat.
Hátha csak egy kicsit segítettem enyhíteni.
-Nem fáztok? Vagy ti már így is összemelegedtetek?
Jaj neee, mér kell szegény Sophie-t is kitenni ennek a nézésnek? Olyan jellegzetesen Apa. És úgy tűnik, nem mentesül Sophie azér, hogy a vendégem. Vagy pont azér kapja, miattam ő is ilyen közvetlen fogadtatásba részesül, mint ha régi ismerős lenne itthon?
Nem mérges, nem ítélkező, talán leginkább csak várakozónak tudnám mondani. Olyan... nem is tudom, kegyetlenül türelmes? Épp csak annyira kérdő, hogy érezd a nyomást, várja, hogy bizonyísd, miből vagy, hogy állod Bob, az Ember jelenlétét. Ez apa. Talán meg se kérdőjelezi, mennyire vagy méltó egyenlő félnek vele szembe, csak rádnéz, amég meg nem kérdőjelezed te magadnak.
Apa pár nagyon hosszú másodperc után végül elvigyorodik, és megpaskolja Sophie vállát.
-Nyugi, csak viccelek.
-Apaaa!..
Bocsánatkérően nézek Sophie-ra, miközbe Apa, azzal a jellegzetes, furcsán kisfiús vigyorával az arcán felemeli a fenyőt, és átlibben vele a felvetett sarokhoz, egy pálcaintéssel otthagyja lebegni két-három láb magasan, közbe hátralép nagyon elgondolkodva jól szemügyre venni, végül leteszi a padlóra, mondva, hogy "Na majd még kicsicsázzuk". Egészen biztos vagyok benne, hogy ezzel igazából egy fellélegezésnyi szünetet hagy nekünk önmag élménye után, amiből úgyse ez volt az utolsó.

-Az is jól hangzik- helyeslek az éttermes ötletre. Kicsit talán túl lelkesen? Vagy csak túlaggódom? -Úgyis meg kéne ismernem a környéket jobban, ha már oda lettem költözve... Így egyre jobb indokom van rá.
Somolygok, egészen amég rá nem eszmélek, ezzel is mennyire zavarba hozhatom szegényt. Mármint, így is láthatóan pirul meg zavarba van, azt azér nem akarom, hogy rosszul érezze magát a helyzettől.
Ami már nem sokáig probléma, berobban Apa a leendő karácsonyfával meg a sajátos humorával, és gondoskodik minden további zavarbahozásról.
-Látom kezdtek fáradtak lenni. Hogy fogtok aludni?
Egy ilyen nap után? Valószínűleg mélyen, mit ha kiütöttek volna.
-Ja igen- szedem össze magam gyorsan. -Kérhetünk egy plusz matracot?
Biccentek Sophie felé egy megerősítő...nek szántat, hogy nem lesz kipaterolva a kanapéra, meg nem hagyom azér, hogy Apa megegye. Már hogy képletesen. Már hogy máshogy se, de attól azér már én is tudom, hogy nem kell tartani, kannibálnak azér nem kannibál. Csak van ez a nagyon ijesztőképes nézése, épp felém, hogy "szóval én varázsoljak nektek matracot". Amibe jó eséllyel igaza lesz, mer nem hiszem, hogy van készen tartalékmatracunk.

A kései - illetve neki biztos inkább korai - vacsora után Apa félrehív azon címszóval, hogy megnézzük, van-e a garázsba valami elsúvasztott matrac, bár erős a gyanúm, hogy ez sokadlagos szándék csak. Sophie-nak mondom, hogy nyugodtan felköltözhet addig, vagy csak le is pihenhet - nem csodálnám, az után, hogy nagyjából annyira gördülékenyen veszi Apa stílusát, mint én, szóval kevéssé - én meg befordulok a földszinti alig-folyosón a garázs felé Apa nyomába.
-Megzavartam valamit?- Mer persze hogy nem matracér jövünk elsősorba.
-Mi? Ja, nem, semmi...
Alibi szinten körülnézünk azér a kacatok között, bár nem sokminden van felhalmozva, nem szokta megtartani azt, aminek nincs semmi haszna, és csak helyet foglalna a kocsi körül.
-Persze, a végére mindketten vörösebbek voltatok a barátnőd hajánál. Tudod, hogy szólhatsz, ha zavar.
-Mer így is minden szokatlan meg új neki itt, és még vegzálod!..
Nem találunk semmi fekvőhelynek valót, úgyhogy Apa előteremt a semmiből egy új matracot. Hogy mér itt, az egy jó kérdés, most végigmanőverezhetünk vele a fél házon. Van egy gyanúm, hogy ez nem egészen véletlen.
-Nem kell a vadászpuskás apukának lenned, nem fog elrabolni vagy teherbeejteni vagy mittudomén...- Hoppá... Hoppá? Elég védekező hangnemre sikeredett, és már meginn ott az a kérdőre szemöldökvonás. Lehet, hogy pont most, én vezetem rá, hogy..? Mindegy, hagyjuk. Matrac. Ki kell vele tolatni a folyosófordulón, fel a lépcsőn, be a szobámig, elég lesz arra koncentrálni.
-Csak kíváncsi vagyok, milyen fából faragják, aki ilyen sülve-főve a lányommal van, hogy még karácsonyozni is átjön. Najó, kapd fel a túlvégét, és vigyük. Vigyázz a kanyarral.

Szerencsére ágyneműből nem nehéz találni két készletet is, miután fél éve egyharmadára csökkent a ház lakóinak száma, és nem fenyeget veszélye olyasminek, hogy mittudomén, mosásba lenne épp eggyel több, mint amennyire szükség lenne.
-Köszönöm, neked is nagyon szép álmokat.
Bebugyolálódok a takarómba, és egy kicsit még ferdén keresztbe leleskelődök az ágyam szélén a matracra mellette, mosolyogva még egy kicsit Sophie aranyos sziluettjére, mielőtt utánam siet a hosszú, pláne hosszabbított nap fáradtsága, és elnyom az álom.

Meg voltam győződve, hogy valami dél környékén ébredek, amilyen hosszú volt a nap, meg fáradt voltam - voltunk, Sophie úgy bedőlt a matracába, hogy szerintem már aludt is, mire behúztam a takaróját - de az ablakon kinézve még bőven éjszaka volt. Sokáig csak feküdtem álmatlanul, lopva le-lekukucskálva az ágyamról, úgy téve, mint ha csak valahogy a szélére vergődve aludnék. Olyan aranyosan volt összegömbölyödve, na. Végül sikerült valahogy visszaaludnom, és mostmár biztos, hogy valahol dél környékén járhatunk.
-'Reggelt...- motyogom vissza Sophie-ra mosolyogva. -Úgy... valahogy. Nem szeretem az időeltolódást...
Még abba is van valami aranyosan vonzó, ahogy félkómás-álmosan próbálja összekaparni magát, és feltámaszkodni az ágyamra.
-Gyűrött vagy.- Valószínűleg annak köszönhető csak a valahogy bóknak szánt megállapítás, hogy még nem vagyok elég ébren, hogy a mindenféle félénk gátlásaim is időbe kapcsoljanak, és hogy jelentős hajmennyiségemet kéne még kisöpörni az arcomból az álmomba mozgolódás eredményeként, úgyhogy addigis tűrhető álarcot képeznek a tincsek. -Jajvigyázz!..
Ahogy előrebotlik - "botlik", jobb szó híján a mutatványra - megpróbálom elkapni, ami eredményeként csak végigcsúszik az oldalán a kezem, kicsit zavarbaejtően és nagyon eredménytelenül, a fejünk pedig összekoccan.
-Túlélem. Dörzsöld, az kicsit enyhíti.- Be is mutatom, hogy értem, dörzsölve a magam homlokát az összekoppanás helyén, továbbkócolva a hajam, közbe próbálva megnyugtatóan mosolyogni Sophie-ra, hogy "ne aggódjon, semmi komoly, meg véletlen volt, megesik az ilyen, ne is okolja magát". Magamból indulok ki? Valószínűleg bűntudatom lenne bármi győzködés ellenére, szóval... ja.
Végül összeszedjük magunkat valahogy, előkászálódunk, asztalhoz ülünk odalenn. Hálásan biccentek Apa felé a melegszendvicsekér, amiket össszedob nekünk, kinéztem volna belőle, hogy rám bízza, Sophie szempontjából én vagyok a házigazda végülis.
-Nem akartam megzavarni bármit, csak gondoltam, negyed tizenegykor már csak éhesek lehettek.
És el is nyer egy rejtett, félénk kis gyanakvó pillantást, hogy ezzel most célozgat valamire, vagy csak piszkálódik, mer Apa. Vagy én vagyok csak paranoid? És negyed tizenegy? Meg is keresem az órát a tekintetemmel, de kicsit megkönnyebbülve látom, most annyi az idő, kelni azér korábban keltünk ennél. Valamivel. Bár nem nézünk ki úgy, mint akik fél tízig úgy aludtak, mint a bunda, az elszórtan még fejüket fel-felütő lapos pislogásokkal meg ásításokkal.
-Hmm,.. mihez van kedved?- gondolkozok el Sophie kérdésére. -Otthonos kinn a környék, de szétnézhetünk az itteni "Abszol úton" is. Wandwood Walk, pontosabban. Ha gondolod
Apropó, ha oda megyünk ki, a biztonság kedvéér kéne váltanom... kurvaélet... Szóval kérnem pénzt Apától, mer hát ugye tegnap abból segítettem ki Sophie-t a vásárba, amim volt. Mindegy, sebaj, majd legfeljebb ledolgozom házimunkába besegítéssel. Nem fogom én Sophie-n számonkérni, hogy tartozna, mer ...nem. Nem katasztrófa, megolduk, Lu, megoldjuk valahogy, megoldunk mindent.

-Ja- mosolygok még félbágyadtan az "arctetoválásra". -Nagyon csinos.
Pillogok is kicsit rá önmagam rejtekéből, úgy az összekoccanásig, mer ki más tudná ilyen megnyerően viselni még az összealudt pizsamát gyűrött fejjel és szivet olvasztó vigyorral, ha nem Sophie. Ezen a sajátos, jellegzetes módján, olyan aranyos kényelmes-otthonos érzetűen vonzó. Vagy na, nehéz szavakkal írni le, pedig olyan egyértelmű érzés.
Aztán kopp.
Akaratlanul is megemelem a kezem, aminek nem sikerült megakadályoznia az ütközést, mint ha nyúlnék utána, ahogy felkászálódik, hogy maradjon csak, aztán szégyellősen vissza is ejtem az ágyra, remélve, hogy nem vette észre. Olyan jó érzés volt a közelsége, mégha csak egy pillanatig is, még a fejfájás se rontaná el, ha még tartana...
Inkább én is felülök az ágyon, dörzsölve a homlokom, meg nyújtózkodok is egyet, kicsit életet mozgatni magamba.
-Azt azér nem, szerencsére. Biztos a matrac hősiesen kitompította, hogy megmentsen minket.
Azér valószínűleg nem egészen, meg olyan óriásit csak nem fejelt Sophie, hogy ezen múljon, de biztos segített egy picit ahhoz képest, ha mondjuk padló lett volna a fejem alatt. Mint a biztonsági öv, lassabb lassulás, kisebb kopp. Mikre nem jó, hogy értek az autókhoz.
A kései reggeli után magamra vállalom az elpakolást, így is nagyon rendes Apától a külön mégegy kör futása a kedvünkér. Ahogy a tányérokat berakom a mosogatóba, hogy majd egy intésre elmosogathassák magukat, észreveszem a reggel óta már kihűlt kávét. Még abból is főzött többet, gondolom, amikor ő kelt, mi meg még bőven az utazást heveréztük ki. Nem lenne rossz egy kis extra felébresztő löketnek, de gondolok egyet, és úgy döntök, inkább majd meghívom Sophie-t egy friss kávéra kinn. Vagy lehet ezt is felfrissíthetem mondjuk valami jegeskávé-félének, de ezt a verziót inkább meghagyom későbbre már.
-Az egyik vége keresztezi a bűbetlen Peachtree-t, biztos vicces kedvükbe voltak az építők, és azt gondolták, lehetne akkor a fának a mágikus ága.- Lehet idegenvezetőnek kéne mennem.
-Jaj, ugyanmár. Nagyon aranyos ajándék volt a karperec is, igazán ne aggódj rajta!.. Tudodmit? Kölcsön adtam, mer szerencsétlenül kijött helyzet volt, hogy meg tudd venni az ajándékod Averynek!- Ellenmondás nincs. És akkor nem is jöhet ilyesmivel, hogy csak ne fizessek a saját ajándékomér, mer nem az enyémről van szó. Azt az apró részletet, hogy a kettő együtt volt megvéve, meg szépen eltusolgatjuk. Ördögi megoldás.
-Van egy bankfiók valahol a Wandwoodon, váltani biztos tudnak.- Páncéltermünket meglátogatni meg ehhez nem kell, azt lehet csak New Yorkba lehetne, de ilyen kisebb ügyintézésekre itthon is van lehetőség.
A zsupszkulcs emlegetésére - bevallom, kicsit rájátszva a hatásér - elkerekedett szemekkel szörnyűlködök egyet, mielőtt visszafordítom egy megnyugtató kis mosolykába.
-Azkénemég... Nem, szerencsére rajta van a hálózaton, csak ki kell kandallózni, és ott is vagyunk.

-Jó kis matrac- paskolom meg a szélét, mint ha egy háziállat lenne, amit megdicsérek -Remélem, a tiéd sem gorombább.
Biztos nem az, hasonlóan kényelmesnek néz ki az is. Furcsa, milyen felelősnek érzem magam a fekhely viselkedéséér, de minden bizonnyal a házigazdasággal jár. Meg gondolom azzal, hogy valahogy mindenféle jóval ösztönösen el akarom kényeztetni Sophie-t, biztos kényelmes legyen, biztos kellemes, biztos vidám, biztos felhőtlen, az egész itt tartózkodása.
A reggeli utáni elpakolás közbe is rámosolygok, ahogy látom, milyen elveszettnek tűnik. Általába nem tartom magam nagy szakértőnek az emberek olvasásába, de néhány dolog túl ismerős, hogy ne vegyem észre. Elég sokat voltam már esetlen pont így. Meg például fordított esetbe, ha Sophie-éknál lennénk, én is pont így esetlenkednék most, mit csináljak, mit kéne, mit nem.
Remélem, egy kedves mosoly megfelelően elmondja, hogy "ugyan, ne fáradj ezzel, te vagy a vendég".
-Ha gondolod, kisétálhatunk a bűbetlen városba is, ott van egy sarokra. A belvárosba még ki is ismerem magam, úgyhogy el se tévedünk.
Igen, Lu, ezt biztos olyan megnyugtató felhozni...
-De végülis, van időnk megnézni mindkettőt is.
Érdekes, Sophie társasága, csak egyáltalán jelenléte is hogy megváltoztat. Meginncsak, én magam is hogy görcsölnék azon a kis szerencsétlenségen a karperecekkel, viszont szóba se jöhet, hogy őt ilyesmi aggassza, főleg ha tehetek ellene.
-Ugyan, kis semmiség, elmúlt, még meg is oldódott, ne aggódjunk rajta egy ilyen szép napon.- El is hessegetem még kézzel is a gondokat, aztán meg nem győzök pirulgatni. -Hát... köszönöm.
Ejnye, az a kacsintás. Nem jó ez így, nem jó, elolvadok, és akkor hogy megyünk sétálni? Mármint, nagyonis jó, túl jó is, csak hát mi lesz itt, kanál kell hozzám, ha így folytatja. Aztán még ez a csempészett kis ölelés, alig győzöm titokba viszonozni, és remélem, nem üti meg nagyon a szivem, amekkorákat dobbanni kezdett itt hirtelen.
Aztán szégyellősen ellépünk egymástól, lopva körül is nézünk, ugye Apa azér nem látta. A boldogságot mondjuk olyan nehéz lenne letörölni most az arcomról, mint a pírt.
Inkább át is térünk a furán facsarodó utazási módok témájára.
-Hát nem csoda. A legtöbb varázsmód olyan fura és kellemetlen.
Menetre készen bekászálódunk a kandalló zöld lángjaiba, kimondom uticélként a Wandwood Walk nevét, és visszatartom azt az ötletet, hogy átkaroljam Sophie derekát a stabilabb utazásra hivatkozva, tök átlátszó ürügy lenne biztos.
Aztán úgy kapok utána, hogy megtartsam, amint a túlvégen megérkezünk, mer hát csak ne kihasaljon a kandallóból. Aztán amint bizonyos, hogy stabilan áll a lábán gyorsan szégyellősen elengedem, mer egy nagyobb szobányi kerek terembe vagyunk, a fal mentén végig nyilvános kandallókkal, amikkel néhányan most is közlekednek. Az utcára vezető forgóajtó felé vesszük az irányt.
-Mikulás?- kérdezek vissza még az otthon elhangzott megnevezésre, talán szóterelésnek is. -De most, hogy mondod, valóba. Lehet, hogy a Mikulás is hopp-porral közlekedik igazából.
Közbe kilépünk a széles sétálóutcára. Szokatlan most ilyen frissen látni a különbséget, nem olyan sok, mint New Yorkba, de itt is van pár bódé karácsonyi vásár, de az Abszol út szélessége lehet még a két oldal bódéi közé is elférne. Talán. Két oldalt a régiesebb építésű varázsló-boltépületek sajátos kontrasztot adnak a tetők fölött bekukucskáló kerek üvegtorony felhőkarcolóval, ami már kinn van a bűbetlen városrészbe.

-Jó ötlet- bólogatok, talán kicsit túl lelkesen is. Vagyis... mindenképp lelkesen, nem tudom, túlzásba megy-e. -Van néhány érdekesség itt-ott, ha nem a köztük rohangálással akarjuk tölteni a napot, úgyis jobb ötlet egyet-egyet nézni meg egyszerre.
Valahogy az a gondolat sem éppen taszít, hogy annyival többet ketten legyünk, Apa bármikor időnként felbukkanó jelenléte nélkül. Ami nem tudom, mér baj igazán. Őszintén azt se tudom, hogy állna az ilyesmihez, vagy épp tudja-e,.. fiút biztos vagyok, hogy rendesen meginkvizíciózna, de ennek most nem forog fönn veszélye... Mindegy! Most nem ezzel kell foglalkozni.
-Hacsak nem egy nap rohangálnánk végig a város minden érdekesebb pontját, mér fáradnánk ki..?
Először kicsit butának érzem magam, hogy pislogok csak értetlenül, lassan rakva össze, hogy pont a rohangálásra mondhatta valószínűleg, aztán gyorsan hessegetem is elfelé, hogy mi mást lehetne beleérteni. Nem, Lu, ne most gondold ezt végig,.. majd máskor. Talán. Biztos. Mondom máskor.
Mindenesetre csak eljutunk valahogy a kandalló mindkét feléig, előbb otthon, aztán a túloldalon kibotladozva is. A köszönetre csak lámpalázasan mosolygok, bénázok a közelségétöl is, de elválni is olyan rosszul esik mégis.
-Biztos annyira más, mint nekem is az Abszol út.
Ahogy kiérünk a sétálóutcára, és Sophie le is áll ámuldozni, fel is mutatok a varázslótetők fölött beleső bűbetlen épületre, ami igazából nem is látna minket a mágikus elrejtés miatt, pedig a felsőbb szintek egyenesen a Wandwoodra is néznek. Furcsán és vakmerően van elrejtve ez az utca.
-Nézd, az a kerek üveg felhőkarcoló, az a Westin, talán ha két sarokra van innen. Ameddig látjuk, vissza tudunk találni bárhonnan.
Kicsit talán közel hajolva mutatom, mer nem olyan a város, mint a csillagos ég, hogy ha nem jó szögből néz végig a karomon, másra látja mutatni, mint én látom az én fejem helyéről. Tulajdonképpen csak néhány felhőkarcoló van Atlantába, és ha látszik innen másik is, az totál ellenkező irányba lesz. De ilyen körmönfont meg befolyásolható vagyok, had használjam ki az ürügyet egy kis közelségre.
Bár hó nem esik itt gyakran, hideg azér van annyira, hogy adjon egy alibit a piruló arcomnak. Nem, igazából nem a hidegtől pirul.
Aztán csak mosolyogni, és titkon olvadozni tudok, ahogy Sophie kézen ragad, és olyan aranyos lelkesedéssel veti magát a nézelődésbe, hogy szinte már ő mutatja be nekem a várost, nem is fordítva. Mielőtt rövid úton kikötünk az állatboltba.
-Általába nálunk is a hagyományosak vannak, de gondolom mindenhol van néha egy különcebb valaki, akinek valami szokatlan állata van.
Én nem ismerek ilyet személyesen az Ilvermornyból, de egy évvel felettünk az egyik fiú állítólag egy madárpókot tartott titokba. De minek arról meséljek, amiről én se tudok ennél többet.
-Nekem soha nem volt sajátom, de a nagyszüleim szoktak tartani jackalope-okat. Olyan, mint a nyúl, csak kis agancsai vannak.- Körülnézek én is, idebenn nem jártam gyakran, talán valamikor régen még, és megnézem, mi lehet a "mozgó bot".
-Talán ilyen praktikus dolgokra lehet inkább ez a bolt. Ó, igen, bólintérek! Van egy kis pálcakészítő műhely Savannah-ba, kinn a partnál keletre, biztos nekik lehet, a bólintérek szeretnek olyan fán fészkelni, amiből lehet pálcát készíteni.
Kész idegenvezetőbe mentem át, pedig nem szoktam túl szószátyár lenni, sőt. De most lelkes vagyok, hogy mesélhetek valami érdekeset Sophie-nak, és ő is kíváncsi, remélem legalábbis, hogy jól veszem észre. De illik hozzá, hogy szeresse a különös állatkákat, nem is tudom, honnan tudom, de az annyira ő.
Közbe néha lopva lepillantok a kezünkre, meg-megbizonyosodni, hogy tényleg fogja, még azóta is, és nem csak képzelem. Kicsit fel is bátorodok, és nagyon lopva, óvatoan, és finoman, megkockáztatok simítani is egy picit az ujjain. De csak nagyon félénken persz, mer hát persze.

Nagyon szép és jó gondolat, hogy minden nap kettesbe sétálgassunk, csak keresni kéne egy domboldalt hozzá, mer ha elolvadunk, kelleni fog a "sétához" a lejtős felület. Mer én biztos az olvadozás szélén állok, de ahogy a pirulását elnézem, minden bizonnyal Sophie is. Talán azér is ilyen jó vele tölteni az időt, mer megértem, mer magam alapján annyi mindenre ráismerek, és talán fordjtva is igaz. Pedig nem vagyok jó emberismerő általába.
Mindenesetre lehet mindkettőnkre ráférne egy alapos hócsata, hogy ne kapjunk hőgutát karácsonyra, amivel két bibi van: nagyon nem szeretem a hideget, és amúgy sincs egy pehely hó az egész városba.
-Hát, nem szokott- tanusítom a felhőkarcolóról, az bűbetlen épület, nem szokott csavarogni, mint a Roxfort Lépcsői. Meg folyosói. Meg biztos vagyok, hogy termei is. Meg a képek a falon, meg a páncélok, hogy azok szerint se lehessen tájékozódni. Illetve, a páncélokat mászkálni még nem láttam, és jobb is így.
És ha Sophie ilyen lelkesen városnéz, hogy csak lobogok mögötte zászlóként, mer fogom a kezét, jó is, hogy van egy százemeletes iránytűnk. Nem azér, nagyon szivesen lobogok mögötte zászlóként a kezét fogva, már csak ilyen vidámnak és lelkesnek látni is boldogság. És nem csak látom, itt vagyok vele. Itt van velem.
Az állatos boltba i őszintén szólva csak alibiből nézegetem a mindenféle lényeket is, biztos fura lenne végig csak Sophie-t nézni, pedig bármeddig elgyönyörködnék a mosolyába.
-Hmm... Én arról hallottam, hogy egy Griffendéles lánynak meg legelni szokott a macskája. Gyakoriak az ilyen furcsa macskák?
Jackalope-ot itt nem látok, pedig szivesen meg is mutattam volna, valóba milyen aranyosak. Általába.
-Nagyon azok. Csak amikor... szóval néha extra öklelős kedvükbe vannak. Olyankor nagyapám azt szokta mondani, kályhacsövet kell a lábszárunkra húzni, ha be akarunk menni közéjük.
Aztán ahogy Sophie mesél a hagyományosan agancsmentes nyusziról, én csak halkan olvadozó óóó...-zással egyetértek, milyen aranyos történet, és teljes figyelmemmel csüngök a lányon, a külvilágról meg is feledkezve pár pillanatra.
-Ez volt az egyik tárgy, amiböl nem voltam olyan béna.- Lehet büszkén szerénykedni? Lehet, hogy nekem pont azt sikerült?
Ahogy Sophie is közelebb jön, nagyot dobban a szívem, és úgy elveszek a bájos tekintetébe, hogy néhány hosszú pillanatig el is felejtek válaszolni neki. Hmm... talán kéne valami nyugis, mer csak magunktól is túlpörgünk, és ez biztos fura lesz egy bolt közepén állva, egy kicsit már így is bűntudatom van az állatos boltos felé.
-Ó,.. hát... igazán köszönöm...- dadogom a bizalomra, nagyon megtisztelő és nagyon váratlanul ért. -Talán csak... üljünk le egy kicsit? És tudunk közbe nézelődni is.
A boltosnak félénken integetek egyet, hogy köszönjük, hogy nem dobott ki csak a bámészkodás és időhúzásér, és lassabban, mint a Sophie-rohanás, néha őrá pillogva vissza, most én vezetem a Wandwood-on. Van egy-két kávézó, amit ismerek, bár inkább nyáron szoktak kiülős helyeik lenni, és biztosan vannak padok végig az utcán, és több is teljesen szabad belőlük. Szivesen meghívnám egy kávéra vagy forrócsokira, nagyon romantikus lenne, csak attól tartok, nehogy túl hirtelen is, ezér csak vezetem az utcán, nézelődve minden kettesbe elfoglalható ülőhelyet, beleértve a kávézókat is, és reménykedek, hogy kiválaszt egyet nekünk ő. Nekem mindegyik lehetőség több mint tökéletes lenne, de így neki is biztos az lesz.