Roxfort RPG

Hogy hogyan keveredtem ide? Ez egy nagyszerű kérdés. És hogy itt kéne-e lennem? Ez talán még nagyszerűbb.
Úgy értem, passz, hogy vannak-e itt ilyen korhatárok, vagy mi a fenék, de igazából ki nem szarja le? Én leszarom. Totálisan. Mindent. Kurvára. Leszarok.
Komolyan mondom, az élet jelenleg azon van, hogy a lehető legformásabban kibasszon velem. És őszintén? Nem tudom, hogy mit tettem, amiért most csak úgy zúdítja rám a hülyeségeket. De az biztos, hogy nagyon kezd elegem lenni ebből az egészből.
Az egész a Valentin nappal kezdődött, és azóta csak csúszok lefelé, pedig én tényleg, tényleg minden tőlem telhetőt próbálok megtenni. Például még nem írtam vissza anyámnak, nagy, vörös betűkkel, hogy hagyjon már békén a jó büdös francba.
Úgy tűnik, hónapok után ismét kidugta a fejét a kis alkotóműhelyéből, és talán arra is rájött, hogy van egy élő, lélegző gyereke, szóval mi is lehetne jobb, elkezdett ismét ostromolni a levelekkel, hogy márpedig idén nem mehetek vissza Olaszországba, hacsak nem lesz minden eredményem kiváló.
Az otthonomba. Oda, ahol születtem, és ahova tartozom, és ahova mindig is tartozni fogok. Megőrült. Biztos vagyok benne, hogy megőrült, mert tudja, pontosan tudja, hogy nekem Olaszország nem egy opció - amit majd eldöntök, amihez épp kedvem van vagy nincs. Olaszország a lételemem. És azt nem szakíthatja el tőlem. Nem teheti, igaz? Ennyire nem lehet gonosz és önző.
Sok mindennek gondoltam magam, de úgy éreztem, anyám tulajdonságai nincsenek igazán meg bennem. És ennek őszintén örültem. Vajon ő hogy bírja elviselni magát? Dühítő volt, olyannyira, hogy alig vártam, hogy betegyem a kis londoni lakásba a lábamat is három napon keresztül csak ordítsunk egymással, amíg nem indul a repülőm.
Mert nem, nem, nem állíthat meg abban, hogy hazamenjek. Az ő döntése volt, hogy elköltözik, nem az enyém, bele sem egyeztem, hogy vigyen magával, meg se kérdezett, sosem kérdezett, mert ő ilyen, egy velejéig önző ember. Amíg ő belenyugodva az élete haszontalanságába egész nap csak tájképeket festeget otthon, azon agyal, hogy én hogy fogom megvalósítani az ő álmait.
Sehogy, baszki! Mikor esik már le neki, hogy én nem leszek medimágus? Vagy legközelebb, ha vért látok, hányjam őt fejbe?!
Annyira dühös voltam. Minden egyes alkalommal, amikor a reggelinél lepottyant elém egy rohadt levél az ő rohadt kézírásával, szerettem volna apró kis darabokra szaggatni, aztán egy nagy papírmasé golyót csinálni belőle és fejbevágni vele anyámat.
Mélyet sóhajtottam, aztán az ajkamhoz emeltem a poharat, hogy kortyoljak belőle. Abban sem voltam biztos, hogy mi volt ez. Vodkának tűnt, de volt benne valami édeskék utóíz. Még szerencse, hogy nem csak mindenféle őrült varázsitalokat lehet itt kapni, hanem valami normálisát is, de anyám, ha ez elkezd mindjárt valami mágikus keringőt járni a gyomromban, én elsírom magam.
A másik ez az egész Ben-Esther ügy volt. És bakker, én nagyon jó kislány voltam. Tényleg. Ha már ennyire figyel rám éppen a sors - hogy hol baszhat ki -, miért nem ad ezért épp egy kis jutalmat, egy érmet, amiért meghúztam magam, lenyeltem minden mondanivalómat, és rá se néztem arra a csajra. Úgy tettem, mintha nem létezne, mintha nem lenne.
És aki nincs itt, azt nem is akarod megtépni, ugye?
De, de meg akarod. Csak nem tudod. Keserű különbség.
Ennek az egésznek egyetlen oka volt, mert én bizony nagyon szívesen veszekedtem volna vele akármeddig - a sérelmeim felé elég hosszú listán szerepeltek, és ha azokból esetleg még ki is fogytam volna, magamat ismerve, akkor sem merültem volna ki a szóból. Továbbra se értettem, hogy etetheti így Bent, miközben múltkor megmutatta az igazi oldalát, de nem, nem érdekelt, nem törődtem vele, Ben döntése volt - látszólag pedig a csaj olyan mély helyet foglalt el a szívében, hogy még az én le-olasz-kurvázásom Ben orra előtt sem volt rá nagy hatással. Én viszont - felmérve a jelenleg fennálló kapcsolat állapotát - úgy döntöttem, inkább nem táncolok vékony jégen. Szóval az a bizonyos ok Benjamin volt. Amiért inkább nagy ívben kikerültem őket, ha láttam a folyosón.
Az viszont, ha Esther harcolni akar, már nem az én problémám - magamat senki kedvéért nem fogom nem megvédeni.
- Cazzo - nyugtáztam az egész fennálló, ostoba helyzetet halkan, aztán leöblítettem még egy újabb korttyal, hogy aztán visszategyem a poharat a pultra, és figyeljem a benne lötyögő alkoholt, mintha annyira érdekes lenne. Szóval, hogy megérte-e ma idejönnöm? Minden bizonnyal nem igazán, amúgy se voltam a lerészegedés nagy híve, de van, amikor... Nem is tudom. Amikor ehhez van kedvem? Talán. De amúgy is, kinek kéne magyarázkodnom emiatt?

Hétvégéhez képest nem volt tele a Három Seprű. Vagy inkább azt mondanám, a szokásos zsúfoltság most nem volt felfedezhető, nem lökdösődött mögöttem senki, inkább hátrébb, az asztaloknál foglaltak helyet az emberek, és ott bandáztak, kiabáltak meg nevetgéltek, de nem zavart. Végigkopogtattam ujjaimmal az üvegpoharat, figyeltem az aljában ülő ital rezzenéseit, és közben sóhajtottam egyet.
Mostanában szinte minden este kijártam futni, hátha kicsit levezetem ezzel a dolgokat, de őszintén? Nem volt igazán hasznos. Pedig tegnap még jól el is áztam a végére, úgy vergődtem vissza a klubhelyiségbe, mint valami csapzott utcakutya. De nem igazán számított. Csak akkor zavart volna, ha épp összefutok a szőkeséggel.
A pultra könyököltem, és üresen bámultam az előttem elterülő üvegeket meg poharakat, a köztük sürgő-forgó kocsmárosnőt. Nem éreztem még úgy, hogy menni szeretnék, igaz, nem is tudtam, hogy pontosan mennyi az idő. Nem voltam túl több, mint két poháron - ez volt a harmadik -, de talán bele kellett volna húznom, mert eddig nem volt sok másra jó ez az egész kiruccanás, mint ismét átrágni magam az egyértelműn gondolatban. Hogy mennyire utálom anyám, hogy hogy elegem van Estherből, bla, bla, bla.
Egyáltalán mi a francnak foglalkoztam még vele? Estherrel. Nem az én barátnőm, nem nekem kell elviselnem a faszságait, és amúgy is, semmilyen formában nem felelek Benjamin döntéseiért. Legalábbis úgy éreztem, most már nem.
De igazság szerint kicsit kilátástalannak éreztem a helyzetet, és ez zavart. Zavart, hogy megkövetelte, hogy egész nap máson se agyaljak, ezzel felborítva az egyensúlyomat és az alap létezésem. Mert mindenhol csak Ben forgott a fejemben, és hiába is akartam őket minden áron elkerülni, akárhányszor észbe kaptam, őt kerestem tekintetemmel a folyosón.
Mert vajon neki nem számított ez az egész? Kételkedtem benne, hogy ez lenne az igazság, hiszen ismertem... Már amennyire pár hónap alatt ki lehet ismerni valakit. De azért kíváncsi lettem volna, ő hogy éli meg ezt az egészet. vajon boldog Esther mellett? Bakker, örültem volna neki, de képtelen voltam elhinni, hogy ez legyen az igazság.
Felcsavartam egy kósza, vöröses hajtincset a mutatóujjamra, amikor valaki levágódott mellém. Pontosabban felvonszolta magát a bárszékre, hogy először csak szemem sarkából pislantottam felé, de aztán ez nem volt elég - alaposabban is fel kellett mérnem, jól látom-e, akit látok.
Hát ezt nem hiszem el! Megvakultam? Mi volt ebben a vodkanarancsban?
Komolyan nem hittem el, hogy őt látom, nagyokat pislogva figyeltem, ahogy felküzdi magát mellém és a pultra vágódik, hogy kérjen még valami piát. De a hangja is homályos volt, zavaros, nem olyan, mint amilyennek megszoktam, és mint amilyet vártam...
Nem, tévedek. Pont ezt vártam, azok után, ahogy festett.
- Hátszia. - Pont ennyi idő kellett, hogy észrevegyen, de ahogy fürkészett, furcsa, tompa csillogást láttam csak a szemében. Kicsit felvontam a szemöldökömet.
- Hm... - Visszafordultam nagyjából előre, az előbbi, eredeti pózomba, és újra felvettem a poharat a fa pultról. Szóval ilyen az, amikor Ben Fraser szétcsapja magát, mi?
- Jó eddig az este, mi?
Erre csak majdnem felhorkantam. Vajon melyik részét sejtette jónak? Csak mert amikor a kocsma mellett fogja hányni kifele magából ezt a sok szart, amit eddig legurított, szerintem már annyira nem lesz élvezetes.
Mindenesetre ahogy felém tartotta a poharát, én is megemeltem az enyémet egy képzeletbeli koccintást imitálva, aztán belekortyoltam, hogy ismét égesse kicsit a gyomromat, és el is tűntettem ezzel a maradékot. Akármi is volt ez, nem lehetett túl erős, mert egyelőre még Raylának éreztem magam. Nem, mintha annyira tapasztalt lennék abban, milyen az, amikor már nem egészen vagyok Rayla. Az üres poharat aztán a kocsmáros felé toltam.
- Még egy ilyet szeretnék. - Az pedig öntötte is ki nekem valami üvegből, de túl messze volt ahhoz, hogy felmérjem, mi is ez... Amúgy sem számít.
Csak azután fordultam ismét Ben felé, hogy megkaptam a teli poharat. Óvatosan tartva, nehogy kilötyögtessem, felé fordultam ültömben, és keresztbe vetettem a lábamat egymáson.
- Szóval, hol hagytad a barátnődet, Jamin?  - érdeklődtem. Mellé azért körbepillantottam, nehogy valahol mégis felbukkanjon a csaj... Most tényleg nem volt különösebb kedvem veszekedni vele. Bár egy kocsmában az mindenképpen hangulatos lehet. - Csak mert ha épp őt várod, akkor már itt sem vagyok.

Ahogy magamhoz húztam a poharat, figyeltem a kocsmárosnő tekintetét. Mintha kettőnket figyelve, pontosan tudta volna, hogy itt ülve nem csak saját magunk, de a barátságunknak is sovány árnyai vagyunk csupán. Nem voltam benne biztos, hogy ennyire lerítt rólunk, vagy csak tipikus, részeg-tini dolog volt ez, amelynek minden egyes nap a szemtanúja lehetett, akár többször is.
Aztán inkább hátrahúzódtam, és Ben felé forogtam. Végigpillantottam az arcán, vizes tincsein, amelyek a homlokába tapadtak és amelyekről apró csíkok folytak le egészen arcéléig, az alkoholtól zavaros és ködös tekintetén, amelyben most valahogy csak a nagy semmit tudtam kiolvasni.
Láthatóan ő már sokkal többet ivott, mint én. Az érzékeim meg kimondatlan versenyként fogták fel ezt, hogy akaratlanul is mozdult a kezem a szám felé a teli pohárral.
- Ne, ne menj el... kérlek, Lala. - Szavaira csak megrándult az ajkam széle, és képtelen voltam nem oldalra pillantani. Ahogy kimondta a nevemet, az szinte szokatlanul vibrált végig a hátam mentén.
Annyi megjegyzést tehettem volna vissza erre, de nem tettem. Csak befogtam a számat az alkohollal, míg már annyira égetett, hogy majdnem felköhögtem. De mit is mondhattam volna erre? Titkon talán melengette a szívemet, ahogy ezt mondta, de egyben dühített is.
Ez az érzés pedig egyre csak nőtt, ahogy folytatta.
- Ő most tanul, tudod.
- Aha. Tudom - motyogtam vissza keserűen, mert egyszerűen a gondolatától is fojtogatni akartam a csajt.
- Neki vannak céljai, ő mehet RAVASZ-ra. Nekem az RBF is egy nagy fos lett... mindegy... Esther most nem is számít, annyira nem...
És itt volt, egyre csak nőtt, és egyre csak nem értettem. Lelöktem a poharat az pultra, hogy kérjek egy másikat, és egy pillanatig nem is néztem rá. Az ujjaimat bámultam az asztallapon, és rágcsáltam az alsó ajkamat.
- Akkor mégis mi számít, Ben? - Úgy éreztem, órák telnek el, mire visszakérdeztem, pedig igazából alig volt csupán néhány perc. - Komolyan, néha úgy érzem, nem látsz el az orrodnál tovább. - Hangosan kifújtam a levegőt, hogy újra felé fordítsam a fejem, és kicsit hátrébb toljam magam a pulttól kezeimmel. - Figyelj, egyet kérdezek, oké? És azt akarom, hogy őszintén válaszolj. Miért vagy vele? Miért vagy vele, miközben... - Miközben tönkretesz? Bárcsak valahogy rá tudtam volna venni magam, hogy ezt ténylegesen kimondjam.
- És most nem a múltkoriról van szó, Ben. Nem érdekel, hogy beszél velem, mert nem az a lényeg, hogy velem milyen. Az érdekel, hogy mit látsz benne, ami eléggé teszi őt ahhoz, hogy rám se nézz, mióta megint felbukkant. - Erősen össze kellett szorítanom a fogaimat ahhoz, hogy semmilyen olyan érzelem ne kússzon fel az arcomra, amilyennek nem akartam helyet adni, ám ezzel sikerült megharapnom az ajkam, hogy felszisszentem. A francba, minek kellett ezt kimondanom! Talán mégis csak túl sok volt ez a vodka.
Megérintettem alsó ajkam belülről, amely így vörös nyomot hagyott ujjbegyemen. Sóhajtottam, és csak megpróbáltam eldörzsölni az apró vérfoltot, aztán ismét visszapillantottam rá.
- Ő csak egy délibáb egy olyan múltból, ami sosem lesz normális. Nem tudom elengedni Rayla, mert annyira megkötnek...  Mindenkinek az emléke megköt... Jó mindegy... - Egyszerre sóhajtottam fel vele, és megingattam a fejem. Miért kapaszkodsz ennyire a múltba, Ben? Az már sosem fog igazán számítani.
- Kinek az emléke, Ben? Milyen mindenkinek? - Egy kicsit azért féltem, hogy ismét Aidenhez keveredünk. Valami olyan témához, amelyet talán nem akarok hallani.
- Csak egy roncs vagyok, pont annyira, amennyire Esther is. Máshoz nem is passzolunk, csak egymáshoz. A roncs emberek senkinek sem kellenek.
Összepréseltem az ajkaimat. Komolyan nem értettem - ezeket a gondolatokat Esther tukmálja belé, vagy magától jönnek? Mindkét opció meglehetősen rémisztő volt.
- Úgy tűnök, mint akinek nem kellene a roncsod? - préseltem ki keserűen. - Gondolkozz már, Benjamin! Nem csak Esther létezik a világon.
Közben egyre csak cserélődtek a poharak. Fogalmam sem volt, mennyinél tartottunk, de már éreztem, ahogy a gondolatok kisebb tömegkarambolba keverednek a fejemben. Talán ez is okozhatta azt, hogy ilyen gátlás nélkül mondtam ki azokat a szavakat, amikben eddig még én sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán komolyan gondolom. De nagyon úgy nézett ki, hogy igen.
- És te miért vagy itt? Mi elől menekülsz? - Menekültem volna? Talán igen, bár én nem így fogalmaztam volna. Sokkal inkább kergettek, hogy már képtelen voltam megmaradni a helyemen. Mindenesetre nem ellenkeztem, csak hagytam, hogy ujjaim felkússzanak a hajamig, és a tincsek közé furakodva hátralökjék az arcomba lógó sörényt. Az oldalamat pedig a pultnak vetettem, ahogy már ismét felé fordulva üldögéltem a széken.
- Ez kérdéses? - Felhúztam a szemöldökömet. - Ettől az egész helyzettől, bakker. Ja, és persze anyámtól...! Hátha ide nem követnek a hülye levelei... Rohadtul nem való ez az egész nekem, tudod?
Igyekeztem elnyomni az ismét fellángoló dühöt anya iránt, és inkább csak előre dőltem, hogy kisimítsak egy nedves tincset, ami már-már Ben szemébe lógott, nem törődve azzal, hogy a mozdulattól mintha a fejemben így felborultak volna a székek és szekrénysorok.

Igazából eléggé összezavart ez az egész helyzet. Nem akartam, hogy úgy érezze, én most épp szerelmet vallok neki. Nem, egyáltalán nem. De féltem tőle, hogy így hangzott. Igazából nem nagyon voltam képes érzékelni, az alkohol mit is vált ki belőlem és a szavaimból.
Bár apámnak borászata volt, és elég sok nyári estét néhány pohár társaságában töltöttünk, az nem volt ilyen. Nem volt különösebb hatása rám, meg sem éreztem, nem úgy, mint most - ám ahelyett, hogy feldobott volna a pia, csak úgy éreztem, a frusztráció beleolvad az ereimbe, együtt mozdul és lüktet velem. És pont ez volt az, amit nem akartam. Ami elől menekültem.
Mert igen, jól fogalmazott; menekültem. Nem akartam érezni ezt a sok feszültséget, le akartam rázni magamról az egészet, de most is képtelen voltam, hiszen Ben egyszer csak felmászott mellém a székre - és azóta az eddigi kezdetleges kis békém is felborult.
- Ne hidd azt, hogy könnyű választani, Lala. - Ez úgy mondta ki, mintha erre kértem volna őt. Hogy válasszon közte és köztem. Pedig ez nem volt így. - Jövőre nem leszek itt.
A plafon felé emeltem a tekintetemet. Figyeltem azokat a kis hajszálrepedéseket, hallgattam a kocsma zaját. Valaki hátul felkiabált, a többiek meg tapsoltak és ujjongtak - fel se tűnt kettőnk szenvedése a Három Seprű meg nem szűnő pezsgésében.
- Tudom, Ben. Tudom.
Tényleg azt hitte, nem vagyok vele tisztában? A francba is, minden második gondolatom ez volt. A tudat, hogy már csak néhány hónap, és jövő szeptemberben, amikor besétálok a kapun, nem fog ott várni valahol, és nem azért, mert épp Esther csomagjait hurcolászná nagy hősiesen.
De kit érdekel? Eddig is kibírtam, évekig nem ötlött fel a gondolat, hogy nekem márpedig szükségem lenne egy Benre. Szóval ezután is ki fogom bírni. Már csak két év. Aztán én úgyis elhúzok Olaszországba, és mindent magam mögött hagyok, ami akár csak kicsit is ideköt.
Szóval igazából nem is kéne továbbgondolnom ezt az egészet. Csak idő kérdése, hogy úgyis lelépjek az országból, nem csak hetekre. Hanem örökké. És akkor nem fog számítani, hogy mit éreztem vagy nem éreztem Ben iránt.
És remek, már megint itt tartunk! Miért kevered bele az érzelmeket, Rayla? Hiszen olyan hülye én sem lehettem, hogy azt gondoljam, köztünk egy kis fellángolásnál sokkal több lehet. Már csak azért is, mert én tizenöt éves voltam, ő meg tizenhét. Különböző tervekkel, irányokkal, utakkal. Szóval nagyon gyorsan össze kellett magam szednem. Amúgy is, miért indít el bennem az alkohol ilyen gondolatokat?!
Ebből az egészből az éles csörrenés rázott fel. Összerezzentem, és csak figyeltem a pulton mindenfelé szaladó szilánkokat, amíg a kocsmáros össze nem varázsolta őket. A lélegzetemet visszafojtva egy pillanatig, csak bámultam a szilánkok helyét, még akkor is, amikor Ben megszólalt.
- A halott családom... emléke. - Éreztem, ahogy a fémes íz ismét elönti a nyelvemet. Csak később tűnt fel, hogy azért, mert túl erősen préseltem össze állkapcsom. - Csak ennyi Lala. Csak ennyi... Még az anyám is halott, baszki, pedig ő él egyedül, rajtam kívül.
A szavai úgy visszhangoztak bennem, mintha hirtelen az egész koponyám kiürült volna, és mély mederként engedte volna tengeni benne a szavakat. Úgy meredtem az előttem meredő pohárra, mintha olyan kibaszott érdekes lett volna.
Mi a francért nem pattantam fel abban a pillanatban, amikor leült mellém, és mentem arrébb? Annyival egyszerűbb lett volna, és most nem kellett itt ülnöm, hogy most ugyan mi a jó francot is lépjek.
Mit kellett volna mondanom? Hogy sajnálom? Igen, erre bizonyára kurva sokra ment volna. Az eddig mindenhova odaképzelt, üres tekintet helyére most beköltöztek ezek a szavak, és folyton csak ismételgették magukat a szavak a fülemben: a halott családom.
Mégis mit gondoltam, mi csendesítette el az évek alatt? Persze, gondoltam rá, főleg, mikor múlt időben említette a testvérét. De... nem is tudom. Nem igazán akartam opcióként kezelni, hogy ez tényleg megtörténhet... Hogy tényleg ilyen árnyakat cipel a hátán.
Ahogy végre kiengedtem a levegőt az orromon, szinte már fájt. A forró levegő égette felső ajkam ívét, az ujjaim pedig megszorultak a poháron, de nem ittam. Ez nem volt olyan dolog, amire illő lett volna inni.
- Most jobb? Lala... ez, ami velem történt nem...
- Oké tudod mit? Bocs, hogy megkérdeztem - vágtam a szavába, talán kicsit indulatosabban, mint kellett volna. - Nem, nem jobb, Ben. De ha most azt várod, hogy esedezni fogok a bocsánatodért, amiért felzaklattalak a témával, akkor inkább ne várd. - Tartottam egy kis szünetet. - Sajnálom őket, Ben. Ezt az egészet. De ez van. Megtörtént. Az pedig nem segít, ha Esther folyton a múltat keresi benned. És az sem, ha te is folyton a múltat keresed benne.
Felé pillantottam, hogy egy pillanatra talán össze is akadjon a tekintetünk. Lehet, hogy kicsit nyers voltam. De őszintén? Nem hittem benne, hogy segítene az, ha most engedném magamon is eluralkodni az érzelmeket... Mármint, az eddiginél is jobban.
- Miért kellenék neked én? Nézz már rám... - mutatott végig magán. - Mellesleg ha veled lennék... Nem akarlak téged csak úgy elkötelezni, Rayla. Neked szabadnak kell lenned. Ha már nekem nem megy.
Felmordulva ismét az égnek emeltem a tekintetem. Ismét úgy éreztem, a falnak beszélek.
- Igen, Fraser, igazad van, akkor ne is legyünk barátok, tényleg! - hördültem fel. - Ne is próbáld elfogadni a segítséget, Ben. Szenvedj csak a saját kis Esther-kalitkádban.
Annyira felhúztam magam, hogy kellett is néhány pillanat lenyugodni. A poharammal megfordulva a széken, a pultnak vetett háttal átpásztáztam a kocsma tömegét, és ott tartottam a tekintetem, amíg csendben el nem fogyasztottam a maradék italt, hogy kicsit lenyugtasson.
De annyira nem értettem. Annyira rohadtul nem értettem, miért viselkedik így, miért nem akar jobban lenni és tovább lépni. Persze, megértettem én - kibaszott nehéz lehet. Nem mondhatom, hogy tudom milyen, mert nem vesztettem el a családomat, de igyekeztem megérteni, min megy át. De ő még nem unta meg a szenvedést? Nem akarta, hogy ha már legalább neki megadathatott, élvezze egy kicsit az életet?
A témaváltásra csak lassacskán reagáltam. Addigra már kikértem a következő italomat, és már tényleg nem tudom, hanyadik lehetett, csak azt, hogy komolyan kezdett összezavarni... Fejben... Meg mindenhogy, asszem… Hol máshol is zavarhatna össze? Hm...
- Mit csinál az anyád, hogy nem hagy békén hm? - Csak csóváltam a fejem, és lötyögtettem egy kicsit az italt. - És mi nem való neked? Ez itt?
- Az anyám egy önző rohadék - közöltem aztán, talán kicsit fátyolos hangon. - Ne is beszéljünk róla... Nem akarok róla beszélni.
Talán amíg tartottam egy kis ivós szünetet, a pia annyira leülepedett, hogy most kezdett el hirtelen beütni az egész? Basszus, nem tudom, de ahogy közelebb keveredtem piszkálni valamit a hajával, éreztem, ahogy elvesztem az egyensúlyomat. Aztán egyszer csak zuhantam, hogy a gyomrom fel-le szaltózott, és amikor visszazöttyent az elmém a helyére, Benen hevertem.
- Ooops… Scusa… - hebegte a bocsánatot, fel se tűnt, hogy olaszul, mert ebben az állapotban már hirtelen semmi nem tűnt fel. Aztán még makogtam is mellé valamit - szintén nem angolul, persze - , hogy igazából nem tudom, hogy fogok innen feltápászkodni, de aztán egyszer csak megéreztem a kezét a derekamon és az ujjait a hajamban, hogy elakadt a szavam a mondat közepén.
- Ki kell próbálnom valamit. - Csak értetlenül pislogtam, amíg már túl közel is került az arcom, aztán a semmiből, megéreztem a számon az övét.
A szemem önkénytelenül csukódott le, és még az alkoholtól zűrzavaros testem is borzongással reagált. Hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Lehetetlenül egyszerűnek. Csak hagytam, hogy a kezem az arcára csússzon, és az ajkam visszamozdult az övén, mintha csak ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon. Hirtelen semmi nem jutott eszembe, ami az ellen szólt, hogy visszacsókoljak. Sőt. Csak és kizárólag pozitív érvek jutottak el tudatomig, mert hirtelen még szájának tömény alkohol íze is isteninek hatott.
Aztán ahogy valahogy elváltunk, nem is igazán tudom, hogy hogyan, de az arcomba csapó friss levegő hirtelen magamhoz térített. Legalábbis... Félig-meddig.
- Tényleg más...
Nem, tévedtem, a hangja térített magamhoz. Mi a franc volt ez?
- Hö? - nyögtem ki, aztán erősen a mellkasára tenyerelve, és nem törődve a fejemben boruló bútorzattal, feltápászkodtam, hogy valahogy visszahúzódjak a székem közelébe. Te jó ég... - Oké, Benjamin, csak hogy tudd, most nagyon erőse gondolkozok rajta, hogy kiakadjak-e, vagy ne.

- Aiden halálfaló volt.
Nem is tudom, hogy mit vártam. Hisz érezhettem, hogy valami van még valami a felszín alatt. De azt hiszem, hajlamos voltam itt is, még részegen is bevetni azt, amit mindig is, olyan sokszor. Az eltemetést. Mert ehhez értettem. És gyakran úgy éreztem, máshoz nem is igazán.
Alapvető, ösztönös reakció volt ez - eltolni mindent, amennyire csak lehetséges, hogy hozzám se érjen, ne fájjon, ne kelljen éreznem. Mert az érzelmek veszélyesek voltak. Nem volt rájuk szükségem, oké? Nem, nem, nem.
És most hirtelen elborítottak, mint ahogy ez nem is volt az első alkalom Ben társaságában. Fogalmam sem volt, mi a francért volt rám ilyen hatással, de zavart. Nem akartam belegabalyodni ebbe a sok hülye érzelembe.
Évekig olyan profin sikerült kizárnom mindent, mintha csak nem is léteznének. És most itt ültem, és remegett a kezem.
- Ismered a három főbenjáró átkot? - Meg akartam kérni, hogy hallgasson. Hogy fogja be, fejezze be, mert nem akarom ezt tovább hallgatni. Mert képtelen vagyok ezt tovább hallgatni, csak ülve itt, jelentéktelen és üres módon, tudva, hogy akármit is mondok, itt már semmi nem fog segíteni. Rajta? Rajtunk? Erre sem tudtam már választ adni.
Csak a reménytelenséget éreztem, ahogy elcsámcsog a bensőmön.
- Mert én is. Testközelből.
Elengedtem a poharat, mert féltem, hogy valahogy szétrepesztem az üveget, olyan erővel szorultak meg rajta az ujjaim.
Innen már könnyű volt összerakni a fejemben a sztorit. De nem akartam. Nem szomjaztam a részletekre. Ha nem gondolok rá, akkor nem történt meg, igaz? Ha kitörlöm a fejemből, akkor úgy hirtelen minden sokkal jobb lesz, igaz? Neki is. Nekem is. Nekünk is. Nincs ok, ami visszatartana, hogy ezt ne akarjam beletűrni a fejem szemetesébe.
És a francba is, azt kívántam, bárcsak képes lettem volna rá! És belegyömöszölni ugyanígy Ben kukájába is. De nem volt szupererőm. Nem... tévedek, mert volt... Egy bottal hadonászva szánalmas kis boszorka voltam. Ezen kívül pedig semmi több.
Éreztem, ahogy az ujjaim végigkúsznak kulcscsontomon, fel a nyakamig, át tarkómra, tincseim alá. Éreztem, ahogy remeg a kezem, és akárhogyan is haraptam rá a számra, nem akart elmúlni. Szerettem volna tenni ellene valamit, de tehetetlen voltam.
Rohadt tehetetlenek voltunk.
- Ennél már nem lehet rosszabb, igaz? - Az alkohol és a keserűség egyvelege úgy szétcsapott, hogy még kishíján fel is nevettem, ahogy csak hitetlenkedve belebambultam az előttem elterülő térbe. A szavak úgy gördültek rá a számra, hogy nem is igazán akartam őket kimondani hangosan. - Nem, nem. Ennél marhára de nagyon nem lehet rosszabb...
Én tényleg igyekeztem nem fulladozni a szavai alatt. De mégis úgy éreztem. Mondhatnám, hogy csak az alkohol tette, de nem - tökéletesen józanon sem lettem volna képes másként reagálni.
Aztán szerencsére témát váltottunk. Vagy valami olyasmi. Úgy értem, szerencsésnek gondoltam a dolgot, amíg fel nem dühített. Talán nem volt jogom dühöngeni ezek után, amit el mondott, de a francba is, őszintén - máshogy kellett volna bánnom vele, csak azért, mert meghalt a családja? nekem is szipogva pátyolgatnom kellett volna a lelkét? Nem voltam ez az ember. És nem hittem, hogy neki ténylegesen erre lenne szüksége.
Inkább arra, hogy kirázzák végre a depresszióból.
- Nem tudom, kettőnk közül ki a fene volt egyfolytában olyan cseszett hűvös. Én kérek elnézést, Rayla Blake, hogy képtelen vagyok kiigazodni azon, hogy mit is gondolsz. Bocs már, hogy semmi hitem ninc lassan abban, hogy a barátom vagy-e vagy egyáltalán lehetnél valaha annál több. Mert amilyen hűvösen viselkedtél velem, nem igzaán tudom elhinni, hogy a barátod maradok egyáltalán. Hogy jöjjek ki egy olyan kalitkából, aki még Esther előtt is zárva volt? Engedjelek be téged oda? Vagy komolyan mit akarsz kettőnktől?
Szerettem volna lekaparni a fa pult felső réteget a puszta kezeimmel.
- Komolyan, Ben? Mondd, emlékszel még a Valentin napra? Én próbáltam rád nem haragudni, tényleg. Még azután sem hogy porig aláztad saját magad és engem abban a kicseszett kávézóban. Még akkor sem, amikor kinyögted, hogy te küldted azt a levelet. És aztán? Olyan nemes egyszerűséggel smároltad le azt a csajt, bakker! - Már ekkor éreztem, hogy olyan szavak fognak feltörni, amelyeket alap esetben nagyon megbánnék. És amiket meg is fogok. - És nem is tudom, mi zavart jobban... Tényleg nem tudom. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, Ben. Az, hogy nem engem csókoltál meg? - Mondom. Kezdődik. - Nem tudom. Lehet. Nem tudom, mit éreztem aznap. És ha nagyon tudni akarod, még most sem tudom. Úgy látszik, nem tartozok azok közé a tizenöt évesek közé, akik már ennyi idősen is az érzelmi szintjük csúcsán állnak. De bakker, a leggázabb akkor is az, hogy fogalmam sincs, mi jót ad neked Esther. Azok után, hogy mindezt elmondtad... Pláne nem tudom. Miért akarsz minden áldott pillanatban visszaemlékezni Aidenre, miatta?!   - Mélyen beszívtam a levegőt. Igyekeztem magam lenyugtatni, de még mindig füstölögtem kissé. A kimondott szavak súlyát pedig abszolút, mintha meg se éreztem volna. - Szóval hogy mit akarok tőled, Ben? A barátságodat. Azt, amit eddig is. Segíteni, hogy ne csak feketében lásd ezt az egész szart... De most komolyan úgy érzem, hogy talán nem akarom többé.
Rosszul fogalmaztam, hamar rájöttem. Sokkal inkább azt kellett volna mondanom, hogy: úgy érzem, te ezt már nem akarod többé. Mert elmerülsz a kis sírós Esther burkodban, és ott maradsz, beletörődve a szarságokba. És az egyetlen dolog, ami megállított ebben, az az volt, hogy kezdtem kiszáradni... meg persze meg is unni.
Ennek örömére elfordulva lehajtottam még egy pohárral. Beszélhettem volna neki az anyámról. De nem éreztem volna ideillőnek. Nem éreztem egy szinten a problémáinkat - meg amúgy se akartam ismét felhozni. Senki előtt. Főleg nem magam előtt. Mert annyit se ért, hogy gondoljak rá... Szóval csak szokásomhoz híven, jó mély gödröt ástam neki, lenyeltem, és egy kis vodkával biztosítottam, hogy ott is maradjon.
Aztán valahogy egymás szájára keveredtünk.
A francba is, fogalmam sincs, hogy történt! Igazából az addigi összes gondolatomat elfelejtettem, amikor az ajkát az enyémre nyomta. Még az alkohol töménységén keresztül is mámorító volt a pillanat, és hirtelen meg se fordult a fejemben, hogy ez ne lenne helyes... Sőt, egyenesen úgy éreztem, hogy hirtelen végre minden kiürül a fejemből arra a néhány másodpercre.
Aztán amikor elszakadtunk egymástól, minden őrült erővel visszacsapódott az agyamba. És az édes lassításnak vége szakadt.
Nem is tudom igazából, mi járt a fejemben, ahogy feltápászkodtam. A székre inkább meg se próbáltam visszaülni, csak nekivetettem a hátamat a pultnak, és kifújtam a levegőt. Te jó ég! Mi a szar?!
Megdörzsöltem a homlokomat, és amíg azon töprengtem, mit is kéne erre lépnem, Ben is felküzdötte magát mellém.
- Passz. Talán ezt is... nem is tudom tegyük semlegessé? Megint Jégkirálynő leszel?  
Igyekeztem nem hangosan felprüszkölni. Jégkirálynő! Hirtelen felé fordultam és magasra vontam a szemöldökömet, ahogy magamat is megpróbáltam kihúzni... Nem mintha felérhettem volna hozzá, de legalább igyekeztem. Még a kezemet is csípőre raktam, hogy valami nagyon komolyan nézzek ki, és valamiért nem éreztem nevetségesnek a helyzetet.
- Hát, ha azt akarod... Bármi lehetek, amit csak akarsz. - Még ebben az állapotomban is érzékeltem, hogy ez a fejemben mennyivel jobban hangzott. Meg egy kicsit kevésbé szexinek, de hát, na... öhm… nem én tehetek róla...

A részeg és a józan énemmel azért sok dologban hasonlítottunk viselkedés ügyileg. Persze, az nem írható a részeg Rayla számlájára, hogy minden habozás nélkül kibökte az érzéseit a fiú előtt, aki felé gyökereztek. Sőt, azt hiszem ki merem jelenteni, ezelőtt sosem beszéltem még ennyit arról, hogy mit is érzek... Mert minden annyira bonyolult volt. Túl bonyolult az én összetételemhez. Mindenesetre jó tudni, hogy spicces Rayla ilyenekre is képes.
Azt hiszem, ha nem lett volna bennem a pia, már itt hagytam volna. Nem az Aiden-es résznél. Nem annál, ahogy azt ecsetelte, hogy ölte meg Aiden, a testvére a családjukat. Inkább utána bántott, hogy egyáltalán meg se próbál megérteni.
Hiába öntöttük ki mindketten a lelkünket, mintha folyamatosan egyhelyben toporogtunk volna. Mintha nem értettük volna meg egymást. Én igyekeztem. De nem tudom, hogy ő is igyekezett-e. Képtelen voltam leolvasni róla, az arcáról. Úgy éreztem, mintha két nyomorék zsákként ültünk volna egymás mellett, akik képtelenek felfogni egymás szavait.
- Én voltam itt egyedül az  ahülye, aki neked esett ezzel a faszsággal, szóval bocs, meg minden. Felejtsd el, az úgyis könnyű, nem? - És megint ott volt az az él a hangjában, amit egyébként eddig nem szoktam meg, és ami azt sejtette velem, hogy igazából jobb lenne, ha valamelyikünk inkább felállna és kimenne. Én már most őszintén reménytelennek éreztem a köztünk kialakult helyzetet - bár tény, ebből a szempontból sosem voltam túlságosan kitartó. De az is tény, hogy őt valami fura okból, minden erőmmel magam mellett akartam tartani. Pont ezért is kezdett fájni, hogy nem jutunk dűlőre.
Másik szempontból meg, valószínűleg már rég felálltam volna hogy kivonuljak, ha totál józan vagyok - ismerve azon hevességemet -, és most sem voltam biztos benne, hogy csak a pia tartott a fenekemen. Talán az is, hogy bárhogy is, de muszáj volt megvédenem az álláspontomat, ha én valamit kitaláltam, legyen annak bármilyen ára - de ehhez már hozzászokott. Ha a békülést fel is adtam, azt nem, hogy nekem legyen igazam.
- Hát de hogy csókoljam meg azt a lányt aki nekem tetszett, de az meg folyton elutasított? Mégis hogy? Miért hiszitek azt, ti nők, hogy egyfolytában nekünk kell utánatok szaladni? És ha meguntam? ha beletörődtem, hogy veled nem lesz semmi, csak valami barátság? - És csak dühített, dühített és dühített. Ez sem segített rá a helyzetre. - De tudod mit? Írd a számlámra, hogy túl balfasz voltam ehhez is.
- Mikor utasítottalak el? Akkor, amikor bebájitalozva rámvetetted magad a kávézóban?! Jesszusom, Benjamin... Miről beszélsz? Mikor próbáltad felém kifejezni az érzelmeidet, amiket én elutasítottam? - Hitetlenkedve ráztam a fejemet. - Addig a rohadt levélig minden rendben volt. Mert tudod, valahogy megnyugtatott a tény, hogy te sem érzel semmit. Mert te mindjárt elballagsz, elmész és éled majd a saját életed, én meg itt maradok bezárva egy kastélyba. Komolyan, sajnálom, amiért nem próbáltam meg beléd szeretni, de tényleg!
Szerettem volna prüszkölve megrudgosni a pultot.
- És most mit szeretnél mit csináljak? Fogadjam meg, hogy nem gondolok rájuk? Hogy nem szembesülök minden nap azzal, hogy nem kellett volna elvennem húgom kedvenc játékát? hogy nem kellett volna apámmal összevesznem? Esther az egyetlen ép dolog, ami megmaradt a múltamból. És igen, egy nagy lúzer fasz vagyok, hogy beleragadtam a "hálójába", amit ki sem vetett. De akkor mondd el, hogy szerintem mégis mit kell csinálnom? Mert én sem tudom. Annyira nem tudom, amennyire te nem vagy tisztában az érzelmeiddel.
Esther, Esther, Esther… Engem szidott, amiért nem tudtam, mit is érzek, közben pedig ő sem volt tisztában a tettei miértjeivel. Vagy inkább Esther miértjével.
- Mit kéne mondanom? Nem vagy már kisifú, Ben. Akkor döntsd el te, mire van szükséged. Nem akadályozlak meg benne.
Szerettem volna nem lemondani róla, de nem ment. Nem tudtam tovább érvelni, mert a fejemben összefolytak a gondolatok, álmosodtam, dühös voltam és zaklatott. Nem is tudom, hogyan jutottunk idaig… De azt kívántam, bárcsak vissza tudnánk valahogy pörgetni az időt csaknem egy hónappal ezelőttre, hogy azon a hülye Valentin napon azt mondjam neki: Bocs, Benny, nem randizok fiúkkal, vagy valami hasonló faszságot. Akkor nem ültünk volna itt, mint két szerencsétlen, egymás mellett.
De akár az is segített volna, ha ennek a napnak véget lehet vetni. Mert rohadtul kész voltam már ezzel az egésszel... Még egy pohárral gyömöszöltem magamba, de nem segített. Csak idegesen dobogtattam az üveg falán.
Szóval mindebből következtetve, hogy jutottunk egymás szájáig? Biztosan megborult ez a rohadt világ, mert azt nem lehet, hogy ez komolyan megtörténik. És pláne nem lehet, hogy ezután az egész után még élvezem is.
Tényleg, nagyon sürgősen haza kellett volna már mennem. Szinte éreztem a fejemben az éles lüktetést, amely holnap reggel fogad majd - de lehet csak azért, mert hasonlót éreztem, ahogy felkászálódtam a földről. Ó, hé, még egy jó kis agyrázkódást össze kéne szedni mára, nem? Fasza lenne.
Ahogy beálltam előtte, mint valami hülye, tényleg nem fogtam fel, ezzel most mi a baj... Erre kinevetett. Kinevetett, baszki! Jó, igazából csak mosolygott, de nekem ez is felért egy kiröhögéssel. Hát már bocs, de én most épp nagyon komoly vagyok, mert már elegem van a fejedből!
Csak pislogtam, amikor közelebb jött, magához húzott, a puha ajkai pedig a fülemet érintették. És nagyon próbáltam úgy tenni, mint akinek a gerincén nem szalad végig ettől bizsergés.
- Annyira baromira...
- Akkor légy az enyém Rayla Blake. Mert akarlak. - Hogy tessék?
És ismét megcsókolt. Igyekeztem nem úgy hullani a karjaiba, mint valami hülye kitömött bábu, de a pia meg a veszekedés nagyon fárasztó kombináció, főleg, ha már amúgy is későre jár.
Nem is tudom, talán eszembe kellett volna jutnia, hogy van barátnője, miközben az ujjaim felkószáltak a hajába - oké, ez lehet, pont eszembe jutott, csak telibe tojtam rá. Vagy hogy ezt rohadtul nem egy kocsma közepén kéne csinálnunk, ahol bármilyen roxfortos évfolyam-vagy háztársunk megláthat... Vagy hogy ez semmi más, csak az alkohol, és nagyon gyorsan abba kéne hagynunk... De lám! Kinek nem jutott el semmi ilyesmi az agyáig? Nekem, nekem, nekeeeem…
Szóval nem is tudom. Csak a mellkasához simultam, hogy minden egyes rezzenését érezzem, és viszonoztam a csókjait. Úgy, mintha ez csak a lehető legtermészetesebb reakció lett volna. Úgy, mintha ez így rendjén lett volna.
Mert végül is, ezt teszik a barátok, nem?
Már semennyi levegőm nem volt, mire hátrébb húzódtam. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de nem is izgatott. Csak egyet tudtam: nagyon sürgősen le kell feküdnöm aludni, mielőtt idegösszeroppanást kapok.
És ez egy olyan ritka gondolat volt, amely tényleg csak vész esetén ötlött fel.
Nyelvem hegyével megérintettem felső ajkamat, aztán mélyet sóhajtva eltoltam magam a mellkasától. Már ennyike mozdulattól is megremegett az egész világ körülöttem... de semmi baj, ez teljesen normális. Ez tökre normális.
A kezem magától lendült, hogy megpaskoljam a vállát, miközben elváltunk. Valahogy úgy, mint eddig akármikor, mint ahogy eddig megszoktam felé a reakcióimat. És én tényleg nagyon szerettem volna, ha képes vagyok felé vetni egy olyan mosolyt is, amivel elintézettnek tekinthetjük ezt az egészet... De képtelen voltam rá. Megpróbáltam. Nem futotta többre, mint valami halvány, szomorkás kis mosolyszerűségre, ami épp csak végigfutott a számon.
Igyekeztem... Tényleg, basszus. Annyira jó lett volna, ha képes vagyok rá. Ha nem fájt volna, hogy jelenleg úgy éreztem, senki nem ért meg. Még Ben sem.
Nem, határozottan nem tett jót nekem az alkohol. Mert basszus, hirtelen rám tört, hogy nem csak most, de egész rohadt életemben nem értett meg egy árva lélek sem.
Ellöktem magam a pulttól. Kikapartam a zsebemből egy kis pénzt, hogy a hölgy elé toljam, aztán megfordulva a kijárat felé siettem, hogy végre kipattanhassak a kellemes hidegbe, amely kicsit felfrissített, de még nem rázott helyre. Pedig nagyon szükségem volt most arra a helyrerázásra. Amilyen gyorsan csak lehet. A futás és az alkohol nem vált be... És sajnos úgy néz ki, Ben sem.
Szóval itt az idő kreatívnak lenni, Blake.