Oldal nyomtatása - A Szükség Szobája

F O J T O G A T Ó
(https://images.unsplash.com/photo-1464369394821-d15b1d30733f?ixlib=rb-1.2.1&ixid=eyJhcHBfaWQiOjEyMDd9&auto=format&fit=crop&w=1050&q=80)

MIRA
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/02/62/18/0262183cb17edf56eb276815f07347ad.jpg)

Hogy hol a jó büdös francban rejtette el a kis Peter anyuci zenélődobozát? Ez a kérdés szakadt ki belőlem a Vakegérben, pontosan egy héttel a Roxfortba látogatásom előtt. Egy öregasszony keresett meg, mutogatva az unokája, Peter képét, akit az iskola ostromának idején veszített el. Ugyanebben az időszakban szenderült örök álomra a banya lánya is, valami Mimmie… vagy ki a jó franc. Lényegében egyetlen emléket szeretett volna a kezében tartani. Egyetlen gyermekének kedvenc ékszeres ládikója volt az, ami dalra fakadt, hacsak felnyitották a tetejét. Már a tény is bosszantó volt, hogy valaki kedvéért, aki mindössze néhány galleont kínál, bármi ilyesmibe keveredjek – értsd: a kastély megközelítése. A Merellel történtek óta nem szívesen érkeztem még csak Roxmortsba sem. Túl sok volt a kellemetlen emlék, nemhogy még belebújjak a lopott, mardekáros talárba és úgy viselkedjek, mint egy kölyök.
Csakhogy elhangzott az összeg. Egy olyan összeg, amivel kezdetlegesen is, de függetleníthetném magam a Nathanieltől kapott „zsebpénztől” és még csak az apotékába sem kellett volna bejárnom, hogy legyen bevételem. Így hát elvállaltam a feladatot és mégis csak előszedtem a gyűlölt tarált. Gusztustalan, rendetlen csomóba kötöttem a zöld nyakkendőt. Így jutottam be a kastélyba – használva persze a Merel által mutatott egyik alagutat.
Ingerülten csapkodtam a lábam a kőpadlóhoz, mintha éppenséggel a világ legrosszabb koraestéjén találtam volna be az átkozott kastélyba. Valahogy így is éltem meg. Gyűlöltem a vastag falakat, ahogy börtönszerűen magasodtak fölém. Közben pedig, minden maradék erőmet rááldoztam a színészkedésre. Egy hülye kölyök, aki véletlenül pont erre a folyosóra téved, ahol a Szükség Szobája volt.
Ingerülten markoltam rá a nyakkendőm csomójára és rángattam meg. Közben megtorpantam, hogy levegőért kapjak. Szerencsétlen módon sikerült csomót kötnöm rá. Ronda volt, rendetlen… és már jó ideje nem ehhez voltam szokva. Nat nélkül valószínűleg ugyanaz a szakadt kis tolvaj lettem volna, aki nem ismeri a fényesre súrolt cipő, a tökéletesre vasalt ing kényelmét. Ott a Roxfortban állva mégis elképesztően hiányzott.
Jól van, O’Mara nyugi… – próbáltam csillapítani a feszültséget, ami máris túl hevesen tombolt bennem. Ujjaim még mindig az átkozott nyakkendővel babráltak, hátha legalább viszonylag normális helyre kerül a csomó és nem fulladok meg talán.
– Jól van, jól van… koncentráljunk… – magyaráztam magamban és a csupasz falat bámultam. Biztosan tudtam, hogy jó helyen vagyok s nem azért, mert diákként ilyen fajta felfedezéseket tettem volna. Egyszerű megérzés volt, még ha az érzékeimet meg is zavart a Roxfort mágiája.
Remek, még egy indok, hogy utáljam ezt a kastélyt… – tettem hozzá, immáron csak gondolatok szintjén. Máskor elég volt lehunynom a szememet, egyenletesen lélegezni, míg valami kis érzés csiklandozni nem kezd belülről és lábaim meg nem indulnak a legközelebbi varázstárgy felé. Volt, hogy ez a vágy egyszerűen karon ragadott és rángatott a célig, máskor gyengébb érzés kerített hatalmába.
– Koncentrálj… – motyogtam megint magam elé. Lehunyt szemmel kezdtem le-feljárkálni. Minden gondolatommal megpróbáltam a bosszantó ékszerdobozkára koncentrálni. Még talán meg is jelent volna lelki szemeim előtt a kép, ha nem érzem meg megint azt az idióta, fojtogató érzést. A gonosz kis bársonyszalag – amit szintén Everfen kisasszonytól kaptam – vad lüktetésbe kezdett a csuklóm körül, finoman jelezve, hogy Elliot O’Marát elöntötte az ideg.
Erőszakosan ragadtam meg a nyakkendőt. Erőset rántottam rajta, hogy kitépjem a helyéről. Az anyag kisvártatva recsegve megadta magát, én pedig elhajítottam a büdös francba, hogy aztán egy pálca intéssel porrá égessem. Azonban mire a fegyveremet is kiráncigáltam a talárom zsebéből, valaki megjelent a folyosón. Egészen úgy tűnt, mintha rá fognám a pálcát és nem arra a szerencsétlen ruhadarabra. Ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy éppen azt üvöltöttem: – Merlin szaros seggére már!
Valamikor ezután fogtam fel az előttem álló vörös hajzuhatag tulajdonosának jelenlétét. Erre persze megköszörültem a torkomat és szokás szerint kihúztam magam… nem, mintha előtte bizonygatnom kellett volna, hogy milyen magas vagyok. Túl sok időt töltöttem mostanában Nathaniel társaságában, aki a maga két méterével mindenki fölé magasodik, én pedig nem győzöm vele tartani a lépést.
– Bocs, a nyakkendőt akartam felgyújtani… vagyis rendbehozni… áh, tök mindegy! – Legyintettem és leeresztettem végre a pálcát tartó kezemet.

Vitathatatlanul nem erre számítottam, amikor befordultam a sarkon. A kastély oly sok csodája közül aznap épp a Szükség szobáját indultam felfedezni. Rengeteget hallottam róla, hisz aki nem járt az itt tartott titkos szakkörre, az a nagy roxforti csata napján nagy valószínűséggel keresztülhaladt rajta. Szóval rajtam kívül kb. mindenki tudta, hol van, és nagyjából azt is, hogy hogy működik. Szóval gondolom ez is olyan tipikus "roxforti" titok volt, amiről persze mindenki tudott. Volt még jópár ilyen, ami számomra még felfedezni valónak számított. Ha korábban jártam volna ide, nyilván nem maradok ki ezekből a dolgokból, így azonban azt tettem, amit az első pillanat óta is mindig, mióta itt vagyok: pótoltam.
Ha nem merülök eme gondolataimba, nyilván nem ér akkora meglepetésként, hogy más is van rajtam kívül ezen a viszonylag félreeső folyosón. Mert hamarabb meghallottam volna a dünnyögést és az izgatott "járkálást", de talán trappolásnak is mondhatnám.
Először érdeklődve mentem közelebb, még mit sem sejtve, mert a másik magában motyogott, nekem háttal. Egész közel értem. Elég heves mozdulatokat tett, így megtorpantam, és gyanakodni kezdtem.
- Téged még nem láttalak... - kezdtem volna, de akkor egyrészt feltűnt, hogy mardekáros (bár ahhoz képest szokatlanul zilált) öltözetben van, és hogy dühösnek tűnik.
A zöld-ezüst mintás diákokról rövidke itt tartózkodásom során már igen sok előítéletet hallottam. Sosem szerettem előre leírni valakit vagy valakiket, csupán hallomás alapján, de sajnos egy mardekáros láttán néha az én fejembe is befészkelte magát a csúf gondolat, hogy talán ő, vagy valamelyik hozzátartozója érintett a családommal történt tragédia elkövetésében. És azt is megtanultam már, hogy egy dühös mardekárossal jobb óvatosnak lenni.
A lángok fénye aztán elmosta ezt a gondolatot, és vele együtt az összes másikat is. Semmi sem tud úgy megrémiszteni, mint a tűz vörös izzása. Ahogy a srác megfordult, és felém hajított valamit, amit aztán még meg is gyújtott, a szemeim előtt táncoló lángoktól egy pillanatra megint a sötét mező úszott a szemem elé, a záporozó, izzó pernye és a forróság...
Nem vagyok sikoltozós típus, most se tettem. Ösztönösen ugrottam arrébb, hátammal neki a falnak, s a mozdulat közben a pálcám után nyúltam, hogy rászegezzem a másikra. Ez a rész már elég jól ment, bár azt nem tudtam, mit is varázsolnék, amivel megvédeném magam. Ez még nem jött nekem rutinból. Ahelyett arra gondoltam, bárcsak el tudnék hirtelen tűnni, legalább fedezékbe bújni, legszívesebben mint a szellemek, eltűntem volna a falban, hogy eliszkolhassak... Vagy időt nyerhessek, hogy aztán előnyösebb helyzetből viszonozzam a fogadtatást.
- Hagyj ... - kezdtem. Közben a másik egész magyarázatba fogott, ám én azt már nem hallottam. A fal azon a részen, ahová rémületemben támaszkodtam, hirtelen megbillent, és mint egy rejtekajtó, hirtelen bedőlt a nyomás hatására.
Na ezen a ponton azért már kiszakadt belőlem egy félig dühös, félig rémült sikkantás. Hanyatt vágódtam, pedig elvben ugye a fal lett volna mögöttem, de már nem volt. Ahelyett egy egész tágas helyiség padlóján találtam magam, de még mielőtt körbe néztem volna, az iménti lendületet kihasználva, rugdalódzva még távolabb igyekeztem kerülni a hirtelen keletkezett ajtótól, és az azon túl ácsorgó illetőtől.
- Ne gyere közelebb! - Próbáltam nagyon határozottnak és fenyegetőnek tűnni (így a földön kalimpálva volt kétségem ennek sikerességét illetően, de nagyon próbáltam), s közben régi tornász tudásomat előkotorva megkíséreltem talpra ugrani. Így, hogy fél kezemben még mindig a pálcámat szorongattam (amivel viszont elfelejtettem bármit is kezdeni), ez kicsit félszegen sikerült, de úgyhogy botladozva hátráltam tovább.

Valószínűleg csak két nagyobb pislogásra futotta tőlem, mielőtt számat tátva bámultam a falhoz lapult lányra. Még senkit sem ijesztettem meg annyira, hogy ilyen rémülten ugorjon arrébb vagy éppen rám fogja pálcáját… vagy legalábbis nem rémlik hasonló. Apám vagy a nővérem – Merlin tudja melyik – emberei is csak azért támadtak nekem, mert megparancsoltál nekik. Ha pedig éppenséggel egy másik tolvaj akart volna eltenni lábalól, az is csak vihogva, saját maga megnyugtatása gyanánt ugrott volna nekem. Ez azonban szín tiszta rémület volt. Nem vagyok vak, könnyedén leolvastam az arcáról vagy éppen a szemei csillogásából. A pálcarántás ennek csupán végeredménye volt.
A bársonyszalag még mindig ott lüktetett a csuklómon. A szívverésem azonban egyre lassult, ahogy az addig kapkodó hangos lélegzetvétel is kezdett normálisabbra váltani. Pálcát szegez rád, O’Mara! Ne legyél ilyen nyámnyila, fegyverezd le! A sötét kis hang megint előkerült, ott mérgelődött valahol a lelkem mélyén. Nem azért, mert a hirtelen jött adrenalinhullám távozóban volt. Egyszerűen csak leengedtem a fegyverem és az bosszantotta fel annyira a bennem lakozó, sokszor végtelennek ható sötétséget. Nyeltem egyet, hátha elmúlik a keserűség és nem engedek annak az árnyéknak, ami az elmúlt napokban olyan sokszor öntötte el az elmém… a normális Elliotot akartam… mármint, ha valaha is létezett és nem csupán egy álom volt, ami mindössze messze az emberektől tűnt valóságosnak.
Éreztem, hogy a testem mellett lógó karom megremeg. Ujjaim erősebben kulcsoltál körbe a pálcát, de minden erőmet bevetettem, hogy az ösztönös kis érzést a helyén tartsam és ne engedjem előtörni. Már nehéz volt irányítani. Mióta megismertem Nathanielt minden más lett. A sötétség egyre sűrűbben, egyre erőteljesebben talált rám. Tudtam én, mi ez… az az őrület, ami ott szokott csillogni Phillip Rowle szemében, akárhányszor azt hiszi jogot formálhat rám, mint fiára.
– Hagyj ...
A hangján is hallottam a feszültséget. Tudtam, hogy ezzel a lánnyal valami egészen biztosan nincs rendben… Ugyan már, O’Mara! Van bárki ezen a rohadt világon, akivel „minden rendben?” Igaza volt a hangnak. Ezt éreztem, mégsem akartam hallgatni a keserűséget, ami ott lüktetett minden szavában. Nyeltem egyet megint, hátha legyőzőm, hátha én leszek az erősebb… még ha tudtam is: a hang nélkül gyenge vagyok. Minden energiát neki köszönhettem. A varázslatokat is csak annak a sötétségnek köszönhettem, amit a Mungóban már bizonyára kikúráltak volna belőlem őrültség címszóval. Ez mindig ott volt bennem, mindig létezett. Az az átkozott bársonyszalag csak előráncigálta a felszínre, mintha ezzel is bosszantani akarna.
– Nyugi! – Ez a mondat éppen csak elhagyta az ajkaimat, mikor valami fura hangot hallottam, majd a lány egész egyszerűen bezuhant egy addig ott sem lévő ajtón. Ezzel nem lett volna baj, hiszen felnyitott a szobát és ezt éppenséggel a tőlem való félelemnek köszönhettem. Csakhogy sikoltozni kezdett, ami persze a nyakamra hozhatta a bajt. Jobb lett volna elkerülni egy tanáros incidenst, míg itt vagyok… nem mintha nem tudnám kimagyarázni magam. Tudtam nagyon jól, hogy felnőtt létemre könnyedén belesimultam a diákseregbe.
– Ne gyere közelebb!
Nem különösebben érdekelt, amit magyaráz. Beléptem a szobaajtaján. A kezemet felemelve, egyetlen pálca intéssel bezártam magunk mögött az ajtót. Jobb lett volna, ha rajtunk kívül nem kerül ide senki és a lányt sem terveztem annál tovább fogva tartani, minthogy körbe nézek.
Gúnyos kis vigyor ült ki az arcomra, ahogy talpra tornázta magát. A pálcát tartó kezére néztem. Én is rászegeztem az enyémet.
– Bocs, nem játszani jöttem ide, kislány! – mondtam egy kicsit talán túlzottan is csipkelődve.– Capitulatus!
Valójában nem érdekelt, ha megpróbál védekezni. Nem terveztem párbajozni vele. Csak arra készültem, hogy lefegyverzem és nyugton marad, míg megnézem, hogy az itt összegyűlt rengeteg cucc között esetleg megtalálható-e az a zenedoboz, amit annyira keresek és ami annyi galleont ér a megbízómnak, hogy lemondhatok a Nattól kapott zsebpénzemről is.
– Nincs mitől tartanod, nem akarlak bántani. – Magyaráztam, hátha akkor megnyugszik. Közelebb léptem hozzá. – Elliot vagyok. – Tettem hozzá bemutatkozásként. – Megkeresek valamit és ígérem, többé nem is látsz. De addig itt kell maradnod velem, nehogy árulkodni menj a vén McGalagonynak.

Megborzongott a hátam attól, amit mondott. Gyűlöltem, ha valaki játékot emlegetett - erről is a rossz élmények tehettek, de már nem hagytam, hogy a hatalmába kerítsen a múlt egy újabb, felidézett rémképe. Legalábbis nem teljesen.
Viszont teljes mértékig nem volt értelme annak, hogy pálcát rántottam. Lényegében mire rájöttem volna, hogy kezdhetnék is vele valamit, addigra a kezemben sem volt. Fintorogva hallgattam, ahogy valahol a hátam mögött földet érve tompán koppan, majd még tovább gurul, olyan hangot adva, mint a ceruza, ha leejtik. Furcsamód viszont, ahogy elvesztettem, rögvest jobban megnyugodtam. Amolyan most már mindegy alapon, meg azért is, mert tudtam, hogy félreugrani még mindig tudok, ha a srác trükközni próbál...
Srác? Meg nem tudtam volna mondani az ábrázata alapján, hogy mennyi idős.
- Jobb is, ha nem akarsz velem játszani! - fújtam, aztán inkább becsuktam a szám, mert rájöttem, hogy ez így elég szerencsétlenül hangzott. Hallgattam szavait, és azon töprengtem, igazat mond-e, vagy csak mardekáros. Na jó, így általánosítani elég csúnya, de tekintve, hogy volt némi előzetes tapasztalatom már a halálfalók gyűjtőházával kapcsolatban, sajnos nem volt alaptalan. Amikor közelebb lépett, én két lépést hátráltam.
- Mira vagyok. És nem tudom, mit gondoljak. - Úgy döntöttem, egyszerűen csak kimondom az igazat. - De abban biztos vagyok, hogy ha nem szabad árulkodnom, akkor van miről árulkodnom. Egyébként meg Mc Galagony igazgatóasszony nem annyira öreg, de van egy rakat feladata. Ha mindenki azzal rohangászna hozzá, hogy valaki felgyújtott, tönkretett, elemelni készül valamit, lényegében egész nap csak hallgatna.Na meg akkor aztán éveket öregedne - fújtam gunyorosan, és keresztbe fontam magam előtt a kezeimet.
- De mivel nem vagyok nyakkendő, mondjuk, hogy nem érzem magam veszélyben. Annyira. Ha nyugibogyókat keresel, segítek! - tettem hozzá, de közben azért kezdtem elhinni hogy ez a fura figura előttem nem akar igazán rosszat. De érdekes mód mégse hagyott nyugodni a gondolat, hogy de nem is jár jó úton... - Meg ha mást, akkor is. A végeredmény, amit említettél, egész kecsegtetően hangzik - jelentettem ki, és bár óvatos távolságot tartottam tőle, lassan körbejártam a teremben.
- Szóval, hol is vagyunk azon túl, hogy a Szükséged Szobájában, és mit is keresünk?

Még mindig nyomasztottak a vastag falak és a szinte felfoghatatlanul sok mágia, ami körbe vett. Odakint az utcán, jó esetben is egy tárgynak kellett a nyomára bukkannom. Megéreztem az erejüket, hagytam, hogy végig lüktessen az ereimen és csak követtem, mint egy vadászkutya a prédája félreismerhetetlen aromáját. Ott, a Szükség Szobájában képtelenség lett volna kiszűrni a rengeteg inger közül, melyik tartozik a varázsdobozhoz. Szinte belezavarodtam a rengeteg ingerbe, ami egyetlen pillanat alatt bombázta meg az érzékeim. Némi szédelgés is elfogott, csak a határozottságom maradt meg az enyémnek, minden más kusza masszává változott bennem. Csodálkoztam is, hogy ilyen könnyen sikerült lefegyvereznem a vörös hajzuhataggal megáldott lányt, hiszen bár kifelé erősnek mutattam magam, a koncentrációm aligha volt a megszokott.
A pálcája persze nem a kezembe röppent, ebből észre vehette volna, hogy nem vagyok éppen a helyzet magaslatán… igaz, kölyökkorában az ember nem mindig hajtja végre tökéletesen a varázslatokat. Engem ötödikben csaptak ki s mikor visszatértem a Királyságba, akkor is azon a szinten voltam. Hosszú hónapok és nem egy Rowle-féle támadás kellett ahhoz, hogy magabiztosan ragadjak pálcát. Talán nem is igazán a saját életemet akartam menteni, mert csak azóta erősödtem meg igazán, hogy Nathaniel a közelembe került. Először Reagannel szemben éreztem, ahogy az erő végig lüktetett a testemen, hogy a szalag már nem csak a dühtől táncol a csuklómon… hanem valamiféle sötét erőt pumpál az ereimben s bár éppen ettől mentem jóformán fejjel a falnak, életmentő is volt.
Ahogy közelebb léptem a lányhoz, persze hátrálni kezdett. Nem mondom, hogy meglepett, hiszen éppen az imént reptettem ki a pálcát a kezéből… de még ennek ellenére sem éreztem magam egy kifejezetten veszélyes képű bűnözőnek. Gyakran bújtam az ártatlanság álarca mögé s ezúttal is így tettem. Pontosan tudtam, hogyan használjam ki a barna szemek csillogását, na meg a gyermeki arcot, amit anyámtól kaptam.
– De abban biztos vagyok, hogy ha nem szabad árulkodnom, akkor van miről árulkodnom. Egyébként meg McGalagony igazgatóasszony nem annyira öreg, de van egy rakat feladata. Ha mindenki azzal rohangászna hozzá, hogy valaki felgyújtott, tönkretett, elemelni készül valamit, lényegében egész nap csak hallgatna. Na meg akkor aztán éveket öregedne – mondta.
Egy percig hallgattam, hátha még van valami mondani valója. Úgy döntöttem, nem veszem fel a gunyoros hangnemet, mintha csak fel sem tűnt volna. Inkább nagyokat pislogva, nyújtottam hát felé a kezemet, elővéve a legártalmatlanabb arcomat.
– Nagyon örülök a találkozásnak, Mira – mondtam. Reméltem, hogy közelebb mer lépni és kezet foghatunk. Nem akartam én senkit sem rettegésben tartani, aki azt nem érdemli meg. Elég volt a tudat, hogy talán nem esik nekem, de valójában az sem érdekelt, ha felkapja a pálcáját és fenyegetni próbál. Engem csak egy dolog foglalkoztatott: hogy minél előbb ragadjam meg azt a zenélő ékszerdobozt és a birtokon kívül találjam magam.
– De mivel nem vagyok nyakkendő, mondjuk, hogy nem érzem magam veszélyben. Annyira. Ha nyugibogyókat keresel, segítek! – magyarázta. Csak grimaszszerű mosoly ült ki az arcomra, egyenlőre nem kommentáltam a megjegyzést. – Meg ha mást, akkor is. A végeredmény, amit említettél, egész kecsegtetően hangzik.
Lassan bólintottam.
– Nos, a végeredményt nézve, azt hiszem egyezik a véleményünk. Én sem szeretnék többet itt időzni, mint amennyit feltétlenül szükséges. – Válaszoltam szűkre húzott szemekkel. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy mennyire bízhatok meg a lányban, az minden esetre szerencsés volt, hogy nem éppen a legügyesebb boszorkánynövendéket fogtam ki a Roxfortban. Ráadásul valószínűleg sem a Prófétát, sem a Szombati Boszorkányt nem forgatja sűrűn, hiszen akkor azonnal felismert volna, már csak Nathaniel miatt is. Éppen Karácsony környékén jelent meg az a bortányos, sértő cikk rólam, amihez persze sikerült egy olyan képet csatolnia a firkásznak, ahol tökéletesen felismerhető az arcom.
Én is elindultam valamerre a teremben. Valójában éppenséggel úgy nézett ki, mint egy nagy raktár. Fogalmam sem volt, hogy én nyitottam-e ki vagy a lány, de talán éppenséggel tényleg itt volt az, ami kellett nekem. Varázslattal egyelőre nem mertem próbálkozni. Féltem, hogy valamit megbolygatok és a hatalmas kupacok egyszerűen ránk omlanak. Jó, nem voltak olyan vészesen hatalmasok, de éppen elég volt belőlük ahhoz, hogy bármi veszélyes történjen.
– Szóval, hol is vagyunk azon túl, hogy a Szükséged Szobájában, és mit is keresünk?
– Hát… olyan, mint egy gyűjtőhely… furcsa, mágikus tárgyaknak – válaszoltam. A tekintetem végig siklott újra a tárgyak halmazán, a szívem egyre hevesebben vert, mint az szokványos a varázstárgyak közelében.
– Fogd be egy pillanatra! – Emeltem felé a tenyeremet, majd ott tartva a levegőbe lehunytam a szemem. Megpróbáltam magamba szívni a helyiségben található megannyi mágiát és kiszűrni azt, ami nekem kell. A szívem még vadabb ritmusra kezdett, annyira, hogy már fájdalmasan ütötte a mellkasom falát. Az érzékeim annyira összezavarodtak, hogy a kezemen táncoló szalag, hol pumpálta a sötétséget, hol nem. Ez a váltakozás pedig elképesztően megterhelő volt.
Felpattantak a szemeim és csalódottan pillantottam Mirára.
– A franc… – suttogtam. – Nehezebb lesz ez, mint hittem… – tettem hozzá, inkább csak magamnak motyogva.
Közelebb léptem az egyik kupachoz, elszakítva a tekintetem a kék szempártól. Ujjaimmal végig simítottam néhány tárgyon, amiknek egyrésze már beazonosíthatatlan volt a rátelepedő portól. Tudtam, hogy ilyen körülmények között igenis szükségem lesz segítségre… csak arról nem voltam meggyőződve, hogy éppenséggel az a vörös leányzó lesz a megfelelő erre.
– Egy zenélő dobozt keresek. Szép míves darab, ékszereket tartottak benne, csak éppenséggel egy eszetlen kiskölyök bedugta ebbe a szobába, mielőtt meghalt és most senki sem tudja, hol van. – Tettem hozzá.

– Nagyon örülök a találkozásnak, Mira - Egyre kevésbé mutatta magát feszültnek, tényleg. A változás elképesztett egy cseppet, mert ahogy jobban megnéztem magamnak, most ugyan meg nem mondtam volna, hogy alig néhány perccel ezelőtt a folyosón még brutális bosszút állt a nyakkendőjén, aztán meg bezárt engem ide. Kissé mereven, de elfogadtam a felém nyújtott kezet. Közben mélyre néztem a barna szemekbe, próbáltam kitalálni, mi is van a másik fejében igazából.
– Nos, a végeredményt nézve, azt hiszem egyezik a véleményünk. Én sem szeretnék többet itt időzni, mint amennyit feltétlenül szükséges. - Biccentettem felé, jelezve, hogy ezt tökéletesen megértem. Közben árulkodó jeleket kerestem rajta. Csak egy éve járok ide, és az is igaz, hogy sok iskolatársam van. De azért minimum a nagyteremben évzárón, vagy évnyitón, nagyobb iskolai eseményen látnom kellett volna. Én pedig biztos voltam benne, hogy nem láttam. Ugyanakkor furcsán ismerős is volt. Ki ez a fickó?
Nem tehetek róla, a tekintetem minduntalan a mardekáros színekre vándorolt. Bár a támadáskor a halálfalók nem viseltek semmi feltűnő jelet, sem színes holmit, az évek során a társadalmi felfogás hatásai ellen hiába küzdve lassan összekötöttem a zöld-ezüst dolgokat a halálfalók gondolatával. És egy végzős diák ugyebár már akármiben benne lehet...
Megborzongtam, aztán nagyot sóhajtottam. Biztos a tűz idézte fel ezeket a borzasztó ellenérzéseket. Én nem vagyok ilyen! Megráztam magam, és a feladatra koncentráltam, meg arra, hogy közelebb juthassak a szabaduláshoz.
– Hát… olyan, mint egy gyűjtőhely… furcsa, mágikus tárgyaknak - magyarázta, én pedig újfent körbenéztem.
Jó sok izgalmas dolog volt körülöttünk. Meglepődnék, ha csak az a kincs volna itt, amit ő keres. Hallottam, hogy milyen tűz volt itt, még anno az ostrom idején, de az nyilvánvalóan nem ez a raktár volt. Itt is volt azért holmi szép szerével, engem pedig egész kíváncsivá tett, mi mindent rejt a mindent ellepő szürke por. Épp nyitottam volna a számat, hogy indítványozzak egy mágikus portörlést, mikor is odabökte nekem:
– Fogd be egy pillanatra! - Elliot megint izgatottabbnak tűnt. Nem szóltam hozzá, de továbbra is kutatón figyeltem, mit tesz. Ahogy szólt hozzám, valahogy az az érzésem támadt, hogy ez a viselkedésének azon része, ami "kilóg" az álarc alól. Az előbb milyen megnyerőnek mutatta magát, most meg... Mint aki prédára les. Jó, hogy ez a préda nem én vagyok - gondoltam.
Elképesztett a mutatványával, de a biztonság kedvéért megint hátráltam néhány lépést. Nagyon különleges bűbájt használt, amilyenhez nem nagyon láttam hasonlót. Nem a pálcáját használta. Ahogy kinyújtotta a kezét, megláttam a kezén a szalagot. Talán szemlátomást nem volt benne semmi különös, és mégis... Vonzotta a tekintetemet.
Amikor befejezte a - minden jel szerint sikertelen - tevékenységét, még inkább biztos lettem benne, hogy ez az az oldala, amikor nem színészkedik. Egy pillanatra olyan elnyúzottnak és kétségbeesettnek tűnt. Úgy gondoltam, nagyon fontos lehet neki, hogy megtalálja ezt a valamit. Talán sok múlik rajta. Élet... Vagy pénz...
– A franc… Nehezebb lesz ez, mint hittem… – motyogta, és bár még nem tudtam, miről van szó, azt már eldöntöttem, hogy mindenképp segítek neki. Biztos voltam benne, hogy valami fontosat keres, és mivel itt volt elrejtve, azt is sejtettem, hogy lényegében senkinek semmi baja nem származhat abból, ha megtalálja és el is viszi azt a valamit, amit egyébként ezután be is mutatott.
– Egy zenélő dobozt keresek. Szép míves darab, ékszereket tartottak benne, csak éppenséggel egy eszetlen kiskölyök bedugta ebbe a szobába, mielőtt meghalt és most senki sem tudja, hol van.
Nem gonosz. Akkor jöttem rá. Elég érzéketlenül beszélt ugyan valakinek a haláláról, és nyilvánvalóan belekeveredett valamibe, de úgy éreztem, nem akar kimondottan rosszat tenni.Nem is ijesztő. De leginkább nem...
- Te nem vagy mardekáros - mondtam ki óvatosan. Nem bántóan és nem vádlón, inkább ártatlan kijelentés vagy burkolt kérdés volt. Azért arra felkészültem, hogyha feldühödik a kijelentésen, eliszkoljak a közeléből.
- De nem zavar - siettem hozzátenni. - Az se, ha az volnál, de szerintem nem vagy. Nem is a Roxfortba jársz, ugye? Itt szerintem nem tanítanak úgy varázsolni, ahogy te csináltad... - céloztam. Szerettem volna, ha tudja, hogy nem fenyegetni akarom, de nem is engedem, hogy ostobának nézzen. - Nem láttalak itt az iskolában még sosem, azért legalább az arcodra futólag emlékeznék - A barna szemekre és a jellegzetes arcra pillantva még biztosabb lettem abban, amit mondtam. Ha találkoztunk volna már, azt tudnám.
- De akkor keressünk. Mi volt az előbb, amit bűvöltél? Talán így kerested a dobozt? Az invitóval gondolom próbáltad... - találgattam óvatosan, és a pálcám felé indultam. - Ha megengeded...
Nem akartam hozzá tenni, hogy nincs mitől tartania, mert harcban közel hasznát se tudnám venni. Előbb táncolnék el az átkai útjából, mint hogy kivédjem őket a pálcámmal. Viszont gondolkodni kezdtem, mi minden olyan felderítő varázs van a tarsolyomban, ami hasznunkra lehet. De azért mielőtt a pálcámhoz hajoltam volna, megkérdeztem:
- Szabad? Csak segítenék vele.

Végig néztem a tárgyakból álló kupacon, amihez még jó pár hasonló volt ebben a helyiségben. Nevetséges lett volna az egészet áttúrni vagy éppen varázslással kutakodni. Arra talán nem is lettem volna képes – és nem csak azért, mert a Roxfort mágiája megakadályozhatott benne –, egyszerűen túl nagy hatással volt rám az a rengeteg dolog, amit e falak között őriztek. Az érzékeim zavartan lüktettek, nem is tudva, hogy mihez kapjanak igazán. Egy hatalmas örvény volt ez, ami mágiából állt és Elliot O’Mara nem tudott vele megbirkózni. Nevetséges volt ez azok után, hogy már hány kincset túrtam elő, akár a földalól is. A Roxfort azonban kifogni látszott rajtam… pontosan úgy a képembe röhögve, mint annak idején, mikor Dumbledore megmondta, hogy ki vagyok csapva.
Le sem vettem a szemeimet a tárgyakból álló kupacról. Csak figyeltem, egyelőre nem értem hozzá, sem puszta kézzel, sem pálcával. A gondolataimat lefoglalta az, hogy vajon melyikünk nyitotta ki azt az átkozott ajtót, mert ha a lány, akkor nem is biztos, hogy megtalálom azt, amit annyira keresek. De vajon mehetett-e nekem egyáltalán az ilyesmi? Nem voltam benne biztos. A koncentrációmat megzavarta az a bizonyos örvény, amit már említettem. A lány viszont félt, el akart menekülni előlem és láss csodát: kinyílt a Szükség Szobájának ajtaja. De vajon melyik akart volna a erősebb, O’Mara? A kegyetlen kis hang gúnyolódott velem, mintha csak sejtené, mekkorát tud szúrni azzal, hogy nem az enyém. Gyűlöltem a gyengeséget, ez a kastély pedig azzá tett.
– Te nem vagy mardekáros.
Hallottam Mira szavain átcsengni az óvatosságot. Talán még tartott tőlem, pedig megmondtam neki, hogy nem akarom bántani. Ehhez pedig tartottam magam. Lassan fordultam felé, tekintetemmel az ő kék szemeit kerestem.
– De nem zavar. – Sietősen tette hozzá ezeket a szavakat. – Az se, ha az volnál, de szerintem nem vagy. Nem is a Roxfortba jársz, ugye? Itt szerintem nem tanítanak úgy varázsolni, ahogy te csináltad...
Hümmögtem egyet. Vártam, hogy mondani akar-e még valamit, mielőtt reagálnék bármit is. Egy furcsa, grimaszszerű kis mosoly ült ki az arcomra. Nem tudtam én magam sem, hogy mit jelentett. Általában nem szoktam lebukni, ha meg még is, hát nem igazán érdekelt. Ez azonban most különös érzést keltett bennem. Az emberek inkább néznek tanulónak, semmint egy harmincegy éves, felnőtt varázslónak. Meglehet, hogy a mozdulataim, a komolyságom árult el, vagy az, amit ő varázslatnak vélt.
– Nem láttalak itt az iskolában még sosem, azért legalább az arcodra futólag emlékeznék.
– Nos, tévedés. Mardekáros voltam és azt hiszem ez felnőttként is nyomott hagy az emberben. – Megrántottam a vállamat. Valójában tényleg nem érdekelt, hogy lebuktam… kivéve persze, ha sikítva elrohan beárulni valamelyik tanárnak. Akkor nagyon gyorsan el kéne tűnnöm, mielőtt meglátják az arcomat.
Visszafordultam a doboz felé.
– De akkor keressünk. Mi volt az előbb, amit bűvöltél? Talán így kerested a dobozt? Az invitóval gondolom próbáltad... – A pálcája felé mozdult. – Ha megengeded...
Hosszan néztem rá, majd a következő kérdésére csak bólintottam. Ha megpróbál rám támadni, legfeljebb kap egy Dormitot és a végén szépen kidől.
– Az nem igazán bűvölés volt. – Tettem hozzá azért és a pálcám hegyével megböktem a tárgyakból álló kupacot. Az felborult és így könnyebbnek tűnt átnézni a tartalmát. – Mármint… igazából erről nem beszéltem még senkinek. Megérzem a varázstárgyak erejét.
A pálcámmal félre-félre lökdöstem a felesleges tárgyakat, ahogy leguggoltam melléjük. Volt ott mindenféle különlegesség: játékok, romlott édességek, megkopott könyvek, naplók, szerelmes levelek. Csupa olyan dolog, amit valakik el akarhattak rejteni a szem elől.
– A Roxfortban túl sok a mágia. Nem érzem meg benne azt az egyet, aminek az énekét követnem kéne – magyaráztam tovább. – Furán hangzik, mi?
Arrébb löktem egy összekötött levélkupacot, majd egy könyvet.
– Varázsolni meg úgy szoktam, mint bárki más. Pálcával. Nem vagyok olyan erős, hogy menjen az nélkül. – Folytattam és beletúrtam a hajamba, mert csak nem láttam semmi használhatót. – Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a begyűjtőbűbájok működnének itt vagy legalábbis a dobozon…

– Nos, tévedés. Mardekáros voltam és azt hiszem ez felnőttként is nyomott hagy az emberben.
Felnőtt? Én meg azt gondoltam, valamelyik másik varázslóiskolából jött, vagy ilyesmi. Próbáltam nem nagyon ostobán nézni vissza rá, de az eszem közben már máshol járt. Igazából ez a kisebbik része volt mondandójának, amin fenn akadtam.
Nyomot hagy, azt mondta... A tekintetem az arcára fixáltam, holott most erős vágyat éreztem aziránt, hogy egy másik testrésze felé pillantsak.
Valami türelmetlenül arra késztetett, hogy odakapjak a kezéhez, megragadjam és felrántsam a talárja ujját, hogy szemügyre vegyem a csuklóját. Utáltam ezt az előítéletességet, de sajnos nyomot tudom, mi hagyhat, különösen egy mardekároson. Lehet, hogy halálfaló? Illetve az volt talán. Most komolyan arra célzott? Minden esetre megengedte, hogy felvegyem a pálcám, én pedig meg is tettem, a lehető legkevésbé sietősen vagy gyanúsan, de azért nagyon megkönnyebbülve. Az előbb is sikerült lefegyvereznie, gondolom rájött, hogy ezután sem okozna neki gondot. Azért jó volt, hogy foghattam valamit a kezemben, ami mégiscsak védekezésül szolgálhat, és arról neki nyilván fogalma sem lehetett még, hogy úgy tudok célba dobni, akár egy profi, és úgy pattanok arrébb a közeléből, akár egy gumilabda, ha szükséges. De egyelőre nem tettem semmi ilyesmit, mert a józanész egész mást diktált.
– Az nem igazán bűvölés volt. Mármint… igazából erről nem beszéltem még senkinek. Megérzem a varázstárgyak erejét. Roxfortban túl sok a mágia. Nem érzem meg benne azt az egyet, aminek az énekét követnem kéne. Furán hangzik, mi? - Hallgattam, ahogy magyaráz és figyeltem, mint matat a lomok között.
Ritkán kerültem olyan helyzetbe, amikor nem tudtam, mit csináljak. Egy részről ott motoszkált bennem, hogy talán közös múltja van a halálfalókkal. Másrészt megosztott velem egy titkot, egész őszintének tűnt, amikor velem beszélt. Láthatóan egész átszellemült, mikor arról beszélt, hogy hogy talál rá az elrejtett, mágikus kincsekre. Ha néha elkaptam a tekintetét, valahogy sose azt láttam benne, hogy gonosz volna. De ahhoz, hogy ezt biztosan tudjam, és megbízhassak benne, a csuklóját is látnom kellett volna, anélkül pedig csak az óvatos kétely maradhatott bennem.
- Szerintem nem hangzik furán. Találkozik az ember ennél furcsább dolgokkal is a mágikus világban - mondtam, és finoman odasétáltam a közelébe. Azt hiszem, halványan rá is mosolyogtam. - Szerintem ez különleges dolog, még senkiről se hallottam, akinek ilyesmihez lenne tehetsége.
Egészen mellé léptem, hogy megnézzem, miket lökött arrébb. Egy nagyobb kupac levél, és egy könyv nagy porfelhő kíséretében új helyre került.
- Varázsolni meg úgy szoktam, mint bárki más. Pálcával. Nem vagyok olyan erős, hogy menjen az nélkül. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a begyűjtőbűbájok működnének itt vagy legalábbis a dobozon…
- Más a pálcáját használja arra, hogy varázslattal felfedje a környékbeli mágikus dolgokat. De neked erre nincs szükséged. – Jelentőségteljesen néztem rá, hogy biztosan elértse, amire célzok. Igazából most már ott álltam ugyanannál a halomnál, aminél ő, csak egy kicsivel odébb. Volt itt kacat bőven. Fintorogva húztam végig az ujjam egy rettentő poros lámpabura oldalán, aztán újra a másikra pillantottam a kacatrakás felett. - És te legalább engem lefegyvereztél. Az máris egyel több, mint amennyiszer ez nekem valaha sikerült – tettem hozzá szomorú vállrándítással. Már megtanultam, hogy nekem minden mágikus fejlődésért sokkal többet kell dolgoznom, mint az évfolyamtársaimnak. Azokkal a varázslatokkal, amik egyedül is gyakorolhatók voltak, nagyjából boldogultam, de amiket együtt kellett volna megtanulni (és számomra titkos küldetésem szempontjából a legfontosabbak is lettek volna), azokkal még mindig le voltam maradva. Eddig nem igazán kötöttem szoros barátságokat, mert lefoglalt, hogy behozzam a lemaradást, úgyhogy nem volt különösebben kihez fordulnom. Szerintem fel se tűnne senkinek, ha hosszabban távol volnék. Vajon mikor vennék észre, hogy eltűntem? Ha mondjuk, itt rekednék, ebben a szobában valamilyen okból, mennyi idő kellene, hogy aggódni és keresni kezdjenek. És mikor találnának rám?
- Olyan szürke itt minden, hogy képtelenség rájönni, mi micsoda pontosan. Próbáljunk meg legalább portalanítani, hogy ne kelljen mindent összetapogatnunk – javasoltam, aztán felemeltem a pálcámat, és így szóltam: - Tergeo!
A halmot borító por mintha egy porszívó áldozatává vált volna, a pálca elkezdte felszívni azt. A varázs szépen tette a dolgát, de annyira nem volt erős, hogy az egyebeket is a levegőbe emelje; a régi levelek és törött pennák is épp csak megrebbentek a mágia erejétől.
Úgy csináltam, mintha véletlenül billenne meg a kezem. A pálca hirtelen aprót lendült, először felfelé, aztán Elliot talárjának ujja irányába, majd pedig a hajam vége felé, minek utána is a pálcát elkapva, néhány lépést hátrálva megszüntettem a varázst. Csak reménykedhettem benne, hogy feltűnés nélkül sikerült a csel és a ruhadarab megfelelő része felemelkedett, és láttam (vagy nem láttam) azt a bizonyos területet a fickó csuklóján.

Ez az O’Mara, terítsd ki a kártyáidat! – gúnyolódott az őrült hang bennem, mikor elkezdtem a képességemről beszélni. Igaza volt, nem kellett volna ilyen könnyen megnyílnom senkinek. Na nem azért, mert Mira olyan fene megbízhatatlannak látszott… de még mindig ott volt a lehetőség, hogy majd köp McGalagonynak, az meg nem kizárt, hogy egy személyleírásból rám ismer. Tanított engem is, ráadásul nem egy büntetőmunkát is a nyakamba varrt, mikor éppenséggel „maga nagyon szemtelen, Mr. O’Mara” volt az első mondat hozzám.
Megköszörültem a torkomat, mintha nem is említettem volna meg ezt az egészet. De azért valahol a szívem mélyén érdekelt Mira reakciója. Nem sok embernek beszéltem arról a kis dallomról, amit akkor hallok, ha varázstárgyak közelébe keveredek. Cartwright mondjuk sejthette, talán azért is szeretett annyira a társaságában tudni és azért vitt el abba a kastélyba is, ahol megsérült a combom. Még szerencse, hogy mostanában nem túl sokszor kell komolyan menekülnöm, ha meg mégis, hát azt meg tudom oldani trükkösen. Londonban elég sok az ember és a kis utca ahhoz, hogy az ember csak úgy eltűnjön a francba.
– Más a pálcáját használja arra, hogy varázslattal felfedje a környékbeli mágikus dolgokat. De neked erre nincs szükséged.
Nos ebben igaza volt. Mondjuk kapóra jött mindig is ez a képesség, hiszen a varázslatokkal nem voltam túl ügyes… legalábbis eleinte. Ma már belátom, hogy az elmúlt egy év nagyon is az előnyömre vált. Valahol meg kellett volna köszönöm a drágalátos apámnak, annak a nagyságos Phillip Rowle-nak, hogy a nyakamra küldte a bérgyilkosait, mert így legalább volt időm bőven gyakorolni.
– És te legalább engem lefegyvereztél. Az máris egyel több, mint amennyiszer ez nekem valaha sikerült.
Elvigyorodtam.
– Melyik évfolyamra jársz? – kérdeztem. – Igaz, ha végzős is lennél, helyén való lenne azt állítani, hogy a Roxfort szinte semmire sem tanít meg. Az, amit itt elmondanak, begyakoroltatnak, csak akkor válik természetessé, ha odakint is használod. – Magyaráztam halkan. – Ott nem gyakorolhatod, ha nem megy. Ha pálcát szorítanak a torkodnak, akkor csak egy esélyed van, ha azt elszúrod, véged…
Meglehet, nem kellett volna ilyen keserűen fogalmaznom. Azonban ott lüktetett bennem még mindig az a kellemetlenség, amit Roxfort és ahhoz kapcsolódó emlékek okoztak. Képtelen voltam lakatot tenni a számra, egyszerűen csak ki akartak törni belőlem azok az érzések. Sosem volt meg bennem meg az a természetes gát, ami annyira sok más emberben igen. Nem tudtam tapintatos lenni és őszintén szólva nem is nagyon akartam.
A portalanítás egészen jó és sikeres ötlet volt. Hát mégsem olyan béna ez a kis Mira, mint azt elsőre gondolta magáról. Nekem pedig jól jött, hiszen a háztartási varázslatokhoz cseppet sem volt türelmem. Éreztem, ahogy a varázslat ereje végig száguld az egész szobán. Az kissé erősebb szellő kicsit megemelte a talárom ujját is. Így kivillanhatott a vörös bársony szalag, amit még mindig ugyanaz a fehér, viseltes csipke szegélyezett, amikor Merel odaadta. A másik csuklómnál talán láthatóvá vált a Reagan kínzása okozta heg, illetve hegesedő felirat: Senki – állt kusza betűkkel rajta a megbélyegzés. Tudtam, hogy még mindig vörös és a hófehér bőrömön tökéletesen kiolvasható még távolról is.
Nem érdekelt, a tekintetemet az immáron félig-meddig portalanított kupac foglalta le. Összehúztam a szemeimet, hogy még élesebben lássam az ott várakozó tárgyakat, de még mindig iszonyatosan sok minden volt ahhoz ott, hogy csak úgy megtaláljam azt, ami engem érdekel.
– A franc… azt hittem így majd azonnal kiszúróm… – Sóhajtottam csalódottan. Közelebb léptem egy újabb kupac tárgyhoz. Ez valamivel alacsonyabb, de kiterjedtebb halom volt. Megint megböktem a pálcámmal, hogy összeomoljon. Az első, amit kiszúrtam egy aranyfog volt. Valami állaté lehetett, amit bevontak a fémes csillogással.
– De menő! – Lelkesen kaptam fel az agyart, megint kivillantva a kegyetlen kis feliratot a csuklómon. – Nem akarod megtartani? Ennyi a minimum azért, hogy nem köpsz be McGalagonynak. A feketepiacon rengeteget lehet egy ilyennel keresni. El sem tudod képzelni, milyen furcsa tárgyakra vevők néhányan… – Felé nyújtottam a szerzeményt a mondandóm közben.

Szinte éreztem azt a torkomnak szorított pálcahegyet, amit emlegetett. Tudat alatt egy kicsit mindig éreztem, és néha elfogott a félelem, kevés vagyok ahhoz, hogy valaha is véghez vigyem, amit elterveztem. Nagyon nagy fába vágtam a fejszémet, olyanba, ami képzett aurorok sokaságán is kifog. És hosszú az út. És egyet sem hibázhatok, pontosan ahogy Elliot is mondta.
Viszont nem volt különösebb veszteni valóm. Az, hogy egy dobásom volt, sosem tartott vissza attól, hogy próbálkozzak. A teljes esélytelenség sem, ami azt illeti. Erre a gondolatra mindig eszembe jutott a ruhám alatt, a nyakamban függő kő. Az, hogy mikor szereztem, hogy miért tartottam meg. Hogy mikor fogom elhajítani, és mi vagy ki lesz a cél... Minden bizonnyal csak egy dobásom lesz, de nem baj, mert egyebem sincs.
Valahogyan tudtam, hogy Elliot minden szava igaz, és hogy valós élettapasztalatok támasztják alá. Van valami különleges fény (vagy inkább fénytelenség) azoknak az embereknek a szemében, akik sokat megéltek már, és ugyanezt a valamit láttam magamon is a tükörben, meg az ő barna tekintetében is. Hiába volt fiatalos a képe, hiába volt kortalan az alkata, a nézése olyan volt, akár egy öregemberé. Kivéve, ha a bűvös tárgyakról esett szó. Akkor úgy láttam, egész megváltozott. Engem Mezi húzott ki saját sötétségemből, őt talán ezek a csecsebecsék. Mindannyiunknak kell valami...
- Csak negyedikes vagyok - mondtam. - És alig több, mint egy éve járok ide. A tudásom nagy részét a könyveknek köszönhetem. De szerintem a Roxfort is sok mindenre megtanít, a tudáson kívül is - kezdtem, de elbizonytalanodtam, hogyan is folytassam. Valahogy elkapott a hév, hogy a véleményemet megosszam vele. Itt a Roxfortban nagyon nem volt divat azt hangoztatni, hogy a mágusok iskolája nem tökéletes. Azt hiszem, a nénémen kívül most először beszéltem olyasvalakivel, aki kritizálta ezt a rendszert, ez pedig egészen fellelkesített, így folytattam.
- Szépen bemutatja, hogyan kell beskatulyázni embereket, például. Megtanítja nekünk már gyerekként, hogy hasonló a hasonlóval tartozzon egy csoportba. Próbál úgy csinálni, mintha jó tulajdonságok alapján választaná szét a gyerekeket, és minden csoport egyformán jó volna, de szerintem nincs olyan, hogy jó tulajdonság. Attól függően, hogy az ember hogyan tesz a tulajdonsága birtokában, ugyanazt a vonást nevezhetjük bátorságnak vagy vakmerőségnek, barátságosságnak vagy naivitásnak, ravaszságnak vagy csavaros észjárásnak, bölcsességnek vagy okoskodásnak... Nem csoda, hogy a mágusok felnőttként is elhatárolódnak azoktól, akik mások, mint ők, és skatulyázgatnak. Teljesen mindegy, hogy jellemvonások, bőrszín vagy származás alapján. Csak hogy általában azt gondolják, hogy valamelyik csoport - általában a rájuk jellemző - jobb a másiknál. Azt pozitívként fogalmazzák meg, a másokét pedig negatívan. Ebből meg már következtetik, hogy valamelyik ember jobb a másiknál. Ki ezt hiszi magáról, ki azt. Ezt aztán akarva vagy akaratlan, de szépen megtanítják itt. És ez szerintem nagyon igazságtalan. Pont, mint sokszor maga az iskola is.
Nem hittem el, hogy kimondtam. Végre. Mindig is idegesített ez. Talán Elliot nem bánta, de az is lehet, nem is érdekelte. Vagy nem mondtam neki újat. De amióta itt tanulok, lakatot tettem a nagy számra, hogy ne okozzak bajt se magamnak, se másnak, és most jól esett őszintén megfogalmazni, ami zavart. Utáltam az igazságtalanságot, főleg azt, ami ellen nem tehettem semmit (egyelőre).
Ahogy a porfelleg elült, ő rögtön fordult, hogy tovább keressen. Az én szemem megakadt a feliraton a karján. Mindenre számítottam, csak erre nem. Nem éppen a Sötét Jegy volt, de valami sötét volt, és valami csúf jegy is. Hirtelen elakadt a szavam, de nem volt feltűnő, mert a fickó már kutakodott, és ügyet se vetett rám. Szerencsémre. Elég nagy szemeket meresztettem.
– A franc… azt hittem így majd azonnal kiszúrom… - bosszankodott. Óvatosan követtem őt, de úgy éreztem, az képtelenség, hogy véletlenszerűen csak úgy fel tudjuk hajtani ebben a kacattengerben azt az egy kis valamit, amit keres. Mire átnéznénk mindent, már el is felejtenénk, mit kerestünk. És éppen ezt alátámasztandó, előkapott valamit a lomok közül:
– De menő! Nem akarod megtartani? Ennyi a minimum azért, hogy nem köpsz be McGalagonynak. A feketepiacon rengeteget lehet egy ilyennel keresni. El sem tudod képzelni, milyen furcsa tárgyakra vevők néhányan…
Most már nyíltan megakadt tekintetem a csuklóján, az arany csillogása sem tudta elterelni a figyelmem. Nem tudom látta-e ezt, de a kérdésére kicsit tovább bámultam rá, mint az indokolt lett volna. Szórakozottan elvettem és megforgattam az ujjaim közt a fényes aranytárgyat, de tekintetemmel inkább az ő barna szemében kutakodtam. Mit gondolhat rólam? Vajon hányszor adott olyan fizetséget, amit nem is kellett volna? És vajon hányszor nem fizetett eleget? A karján lévő szörnyűségből ítélve egyel biztosan többször a kelleténél.
Észbe kaptam, összeszedve magam gyorsan válaszoltam, most már inkább a tárgyat tanulmányozva.
- Oh, pont tegnap voltam a fekete piacon. Egy darabig nem akartam menni... - Egy vigyort is mellékeltem a butácska felelethez, hogy érezze, csak viccelek. Azt remélem nem érezte hozzá, hogy próbálom ezzel elütni, mennyire megrendített, amit mondott, meg amit a karjára írva láttam. Próbáltam derűsen folytatni, de azért némileg komolyabb hangot ütöttem meg. - Alapból szívesen segítek, és nem vagyok árulkodós típus. De tulajdonképp miért bujkálsz? Kinek ártasz azzal, hogy itt vagy, vagy megkeresed és elviszed azt az egy darab kacatot, amiért jöttél? - kérdeztem, és óvatosan megint megkerestem a tekintetét, hátha ki tudom fürkészni, igazat mond-e. - Mert, ha esetleg senkinek (mondjuk a nyakkendődön kívül), csak egyszerűen tilosban jársz, és a Roxfort túl sok szabálya közül az egyik kevésbé igazságos valamiért beléd ütközik, az engem egyáltalán nem zavar. És nem fogok köpni - jelentettem ki nagyon határozottan. Pillantásom újból és újból a karjára tévedt. Megkérdezzem? Ne? Úgy határoztam, majd még visszatérek rá.
- De tudod mit? Biztosan tartani fogom a számat, de van valami, amiben tudnál segíteni - méláztam el, és óvatosan újból barna szemébe néztem. Azt gondoltam, talán nem fog bízni a szavamban, hisz miért is tenné? Biztosítani szeretné magát, nekem pedig volt is valami, amire nagyon nagy szükségem volt, de magamtól nem tudtam volna hozzáférni. Így kvittek volnánk. De addig nem akartam rátérni, míg nem látom, vevő-e rá.

Volt némi igazság Mira kis monológjában, mégsem reagáltam rá. Nem akartam még véletlenül sem, hogy észrevegye rajta, mennyire kötnek a múlt árnyai. Engem ugyanis pont az a skatulya csinált ki és jutatott ebbe az életbe, ami a Roxfortban volt. Azt hiszem a kastély falai között kezdődött minden. Ha Dumbledore értem is kiállt volna annyira, mint sok más diákért, akkor valószínűleg előbb-utóbb ejtették volna a vádat ellenem… hogy is kínozhattam volna meg tiltott átkokkal ötödévesként bárkit is? Elég lett volna a pálcámat megvizsgálni. Mégsem tették, sőt a hátam mögött le is folytattak egy tárgyalást, aminek keretében az apám elintézte, hogy legalább az egyetlen fegyverem ne veszítsem el… és mire mentem az új élettel, amit kaptam? Éhező kölyök lettem, aki tizenöt éven keresztül próbált életben maradni, ilyen vagy olyan áron… és mikor végre boldogságra leltem, azt sem tudtam igazán kiélvezni, elfogadni, hogy az enyém lehet. Tönkre tett ez a hely. Talán azért is fogott el a gyomorgörcs, akárhányszor átléptem a kastély küszöbét. Merelért persze szívesen megtettem. A mellette töltött idő elnyomtam a keserű emlékeket. Csakhogy már nem tudhattam magaménak a barátságát és a vele történtek is csak tovább növelték a rossz érzést, amit az iskolában éreztem.
Szerettem volna kicsit felpörögni, pont úgy, mint máskor. Remélve, hogy úgy aztán elnyomhatom azt a sok keserűséget, ami ott kavargott bennem. Valójában kicsit zavart, hogy még a portalanítás után, sem bukkantam rá azonnal a zenélő dobozra. Szívem szerint már fordultam is volna ki a szobából, hogy már kint is találjam magam Roxmortsban.
Talán azért nyújtottam fel azt az aranyozott fogat, hogy eltereljem kicsit a figyelmemet a történtekről. Mert hát valljuk be, azért elég menő egy ilyen tárgy, na meg kellően éles, hogy jól nyakon szúrjon vele az ember valakit… mondjuk Phillip Rowle-t. Azonban, ahogy a csuklóm kivillant a talár alól, láttam, hogy megakad a szeme a Reagantől kapott hegen. „Egy senki” – hirdette gúnyosan, vörösen izzóan a heg. A szívem azonnal hevesebben kezdett el verni. Éreztem, hogy a levegőt is hevesebben kapkodom. A kezemben is megremegett a fog, mielőtt még átvette volna. Aztán találkozott a tekintetünk és szinte vártam már, hogy rá kérdez.
– Oh, pont tegnap voltam a fekete piacon. Egy darabig nem akartam menni...
Elmosolyodtam volna, de ezúttal nem tettem. Meg kellett volna nyugodnom, hogy nem tette szóvá, de nekem ott csengett a fülemben a lehetséges válasz, amit az a rideg, kegyetlen kis hang súgott: Gyilkoltál, O’Mara… gyilkoltál… Nyeltem egyet, majd megköszörültem a torkom is.
– Alapból szívesen segítek, és nem vagyok árulkodós típus. De tulajdonképp miért bujkálsz? Kinek ártasz azzal, hogy itt vagy, vagy megkeresed és elviszed azt az egy darab kacatot, amiért jöttél?
Visszanéztem inkább a tárgyakra és tovább matattam közöttük. Megpróbáltam nem azzal foglalkozni, ami hamarosan majd újra előkerül… mert előfog, ebben biztos vagyok. S akkor, valami olyat kell mondanom, amiben nem szerepelnek átkozott kések, féltékenység, gyilkosság és persze illegális hoppanálás. Azon az éjszakán sok ponton megsértettem a varázsló világ törvényeit. Bár azt állítottam, önvédelemből vagy Nat védelmében öltem meg Reagant, valójában féltékenységből tettem… és még el is ástam azt az átkozott hullát, majd elégettem és még ezer meg ezer bűnt követtem el. Mindezt néhány nap leforgása alatt, miatta. Túl sok őrültséget tettem már a szerelem nevében.
– Hidd el, jobb, ha nem tudja senki, hogy itt vagyok. – Nyugodt hangon válaszoltam. Tolvaj vagyok, arcról viszonylag híresebb is, de a nevemet kevesen ismerik ennek ellenére. Ráadásul mióta Nat „kínai szeretője” vagyok – a cikkek szerint –, azóta még nehezebb elbújnom. Még decemberben megjelent az az átkozott firkálmány, ami szépnek titulált. Na azóta már konkrétan üldözőim is vannak. Nem akartam tovább feszíteni a húrt és mondjuk ártani Nathaniel hírnevének.
– Jobb a békesség mindenkinek. – Tettem hozzá, aztán felemeltem valami furcsa kockafélét a padlóról. Fogalmam sem volt mi az, de nem tűnt értékesnek, így egyszerűen félredobtam. Ugyanígy tettem egy könyvvel. Közben próbáltam összeszedni magam, érezni azt a mágiát, ami a dobozkáé lehet, de csak kusza hullámokban ért el a Roxfort mágiája.
Megint a lányra pillantottam. Találkozott a tekintetem az ő kék szemeivel. Úgy tűnt, mintha valamit akarna és hát hamarosan meg is szólalt, ami már biztossá tette a feltételezésem.
– De tudod mit? Biztosan tartani fogom a számat, de van valami, amiben tudnál segíteni.
Elvigyorodtam. Mármint persze, szép meg jó, hogy kér valamit, ami nekem biztosíték lett volna… csak hát azért annál kicsit nagyobb volt a büszkeségem, minthogy csak a hallgatáséért, jó formán ingyen elvállaljak egy munkát. Nyugi, O’Mara, ez még jó szórakozás is lehet… – suttogta a fülembe a hang.
– És mégis mi volna az? – Érdeklődtem, a vigyor még mindig ott volt a képemen. – Tudod, ingyen munkát csak akkor vállalok, ha nekem is hasznom van belőle vagy legalább jó szórakozási lehetőségnek ígérkezik.
Közelebb léptem hozzá, hogy biztosítsam arról, ezt a játékot most én irányítom. Én diktáltam a szabályokat, de azért tényleg hajlandó volt meghallgatni.
– És biztosíthatlak, magasabb az áram, mint a zsebpénzed s az, hogy befogod a szád az ittlétemmel kapcsolatban csak a negyedét fedezi. – Tettem hozzá azért, hogy tudja, hol a helye.

Azért por nélkül könnyebb volt a nézelődés, de még így sem az igazi. Mennyi emlék, mennyi különleges történet fűződhet minden egyes itt fekvő tárgyhoz? Szórakozottan vettem a kezembe a furcsa kockaszerűséget, amit Elliot eldobott, s miközben beszélt, azt forgattam szabad kezem ujjai között. A másikban még mindig a fogat tartottam - hideg tapintása volt az aranytól, és egyáltalán nem keltette azt az érzetet, hogy ez egy élőlénytől származik, mégis elgondolkodtatott, vajon milyen fenevad szájából való. Sárkány talán? Annyira mégse nagy.
– Hidd el, jobb, ha nem tudja senki, hogy itt vagyok. Jobb a békesség mindenkinek.
- Aha - jegyeztem meg, de többet nem fűztem hozzá, pedig gondoltam. Pont nem olyan embernek tűnt, akinek sok kijutott a békességből. És nem is értettem vele egyet, mert példának okáért nekem egyáltalán nem volt nyugalomra okot adó helyzet, ami a családom gyilkosainak pedig békés, biztonságos állapot volt (egyelőre nem tudtam, mi lett a sorsuk Voldemort bukása után, mert semmilyen információhoz nem férhettem hozzá, azt sem tudtam, kiderült-e egyáltalán, kik voltak, vagy maradt-e bármi nyom utánuk).
- És mégis mi volna az? Tudod, ingyen munkát csak akkor vállalok, ha nekem is hasznom van belőle vagy legalább jó szórakozási lehetőségnek ígérkezik.
Abban a pillanatban rájöttem, hogy jobb lett volna, ha nem is mondok semmit, mert hiszen már volt valamiféle tervem. De késő, félig meddig úgy láttam, elkezdte érdekelni a dolog. Főleg az azzal járó anyagi haszon.
- És biztosíthatlak, magasabb az áram, mint a zsebpénzed s az, hogy befogod a szád az ittlétemmel kapcsolatban csak a negyedét fedezi. - Hirtelen milyen üzleties lett. Egy pillanatig hallgattam, mert most már láttam, hogy jobb, ha vigyázok a számra. Mondjuk ez sose ment jól.
- A zsebpénzem biztos semmit sem fedez, mert nincs. Nincs is, aki adna. - A vállamat rángattam mindehhez. Nem akartam megszerezni vagy kihasználni a szánalmát, inkább csak érdekelt, hogyan érinti, amit hall. Bár volt egy olyan érzésem, hogy sehogy. Azt nem is tettem hozzá, hogy csak örökségem van, amihez a mugli törvények szerint nem férek hozzá tizennyolc éves koromig. És az sem más, csak egy marék hamu és néhány üszkös széndarab. Passzol egy sárvérűhöz, nem igaz? Még jó, hogy Evyne néni hajlandó volt a legszükségesebb dolgokat megvenni számomra. Nos, utólag legalábbis már nem vitette vissza velem őket.
- Biztos érdekes feladat lenne, de ráérek vele. Azt hiszem, jobb, ha inkább nem vonok bele senkit és megvárom, amíg én magam is el tudom intézni. Vagy amíg összespórolom a munkadíjadat, most már tudom, kihez forduljak... Amelyik hamarabb bekövetkezik. Tudod, egy kedves ismerős folytán az imént jutottam egy tárgy birtokába, amiért a fekete piacon állítólag rengeteget adnak. - Mosolyogva kacsintottam, és meglengettem azt a bizonyos aranyozott fogat, majd a kezemben tartott másik tárgyra is rápillantottam. -És ki tudja, mit találok még itt unalmas, kereséssel töltött óráimban?
Tényleg eljátszottam a gondolattal, hogy ha némi profitra lenne szükségem, talán ez a hely megoldást kínálna. Már persze, ha újra ki tudom nyitni a szobát, mert az egyáltalán nem biztos.
- Egyébként lehet, hogy rossz oldalról közelítjük meg az egészet - lendültem tovább, és kisétáltam a halmok közti nyíltabb térre, hogy jól körbe tudjak nézni. - Mert a tárgyat próbáltuk felkutatni... Pedig igazából lehet, hogy azon kellene gondolkodtunk, hogy hova rejtette a szegény, megboldogult kisfiú. Mennyire volt kisfiú? Tudod, mennyi idős vagy hogy milyen termet volt? - Ennél a kérdésnél tekintetem végigfutott egy magasabb halmon, mely szuvas szekrényekből, törött székekből és miegymásból volt felhalmozva, nagyjából a helyiség közepén. - Hogy aranyvérű vagy sárvérű volt-e? Hogy milyen természet volt, hogy mi érdekelte? Vissza akart-e jönni a ládikáért? - Végignéztem a kacatokon, a játékoktól törött seprűkön és csorba bögréken át egy hintalovon keresztül egy márványosra repedezett mosdófajanszig. Azon gondolkodtam, vajon ha rémült kissrác volnék, aki el akar rejteni valamit, de úgy igazán jól, hová dugnám ebben a kaotikus helyiségben. Hogy szükség esetén akár megtaláljam. Hogy más lehetőleg véletlenül se vigye el...
A lomból rakott hegy legtetején volt egy fehér, szekrényszerű, rozsdafoltos tárgy. Olyan volt majdnem, mint egy mugli minihűtő. Nem tudom, az volt-e, de egész jó rejtekhelynek tűnt. De volt arrébb még egy szakadt, csatos utazótáska, meg még arrébb egy olyan tekerős doboz, amiből rémes bohócok szoktak előugrani valami idétlen csilingelés közepette. Letört fülű kancsó, kisautó, varázslósakk-doboz... Lelkesedésem kis mértékben visszaszorult, látva, hogy alkalmas rejtekhelyből milyen rengeteg adódott körülöttünk. Füleltem, hátha Elliot tudása támpontot ad nekünk, hogy hol kezdjünk neki a keresésnek.

Túl könnyen felkaptam a vizet. Nem kellett volna olyan hevesen reagálnom, mintha legalábbis a lány tehetne arról, ami az érzékeimmel történt azon az átkozott helyen, mert hogy egyre jobban összezavarodtak. Úgy lüktetett bennem a mágia hatása, hogy egyre nehezebben tudtam koncentrálni a körülöttem lévő tárgyakra. Ez a Roxfort, összezavaró, kegyetlen helyen, ahol az ember egy órácskára nem tud nyugodtan megmaradni. A homlokomhoz érintettem kér ujjamat – a mutatót és a középsőt –, hogy finoman megmasszírozzam. Pontosan középen kezdett el lüktetni valami tompa fájdalom, ami hol jobb, hol rosszabb volt.
– A zsebpénzem biztos semmit sem fedez, mert nincs. Nincs is, aki adna.
Remek, O’Mara, pont egy árva gyerek lelkébe kellett beletiporni… A szokásos hang ezúttal gúnyos, színpadias sóhajt lehelt a fülembe. Tudtam, hogy milyen elveszíteni egy szülőt vagy éppen anélkül lenni. Sosem volt apám és amikor anyám halálhíre eljutott hozzám, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam a világban. Ha akkor Dean nem dönt úgy, hogy apaként viselkedik, akkor valószínűleg behódoltam volna már régen Phillipnek.
– És ki tudja, mit találok még itt unalmas, kereséssel töltött óráimban?
Nem reagáltam. Csak álltam ott, bámultam rá, de egyelőre nem akartam felajánlani, hogy segítek. Megráztam a fejemet, mintha magamhoz kéne térne, tekintetem egy halom poros cuccra vándorolt. Közben, hallottam, hogy beszél, de valójában csak félig-meddig fogtam fel a szavait.
– Mert a tárgyat próbáltuk felkutatni... Pedig igazából lehet, hogy azon kellene gondolkodtunk, hogy hova rejtette a szegény, megboldogult kisfiú. Mennyire volt kisfiú? Tudod, mennyi idős vagy hogy milyen termet volt? – A kérdésre sem néztem rá, habár érdekes gondolat volt. – Hogy aranyvérű vagy sárvérű volt-e? Hogy milyen természet volt, hogy mi érdekelte? Vissza akart-e jönni a ládikáért?
Még mindig a korábbi dolgok rágtak. Az, hogy nincs pénze és, hogy „összekaparja” a díjamat. Merellel is így kezdődött. A közös élmények valamiféle szimpátiát váltottak ki, aztán jobban belebonyolódtam, mint kellett volna. Érzéketlennek kellett volna lennem, olyannak, aki nem mutat semmiféle érzelmet mások gyötrődése felett. Csakhogy nem ment. Túl érzékeny voltam az ilyen témákra… bár körülöttem mindig volt egy felnőtt – legalábbis tizenöt éves koromig, amíg megszoktam – mégsem tudtam milyen érzés, ha az embernek van apja. Amikor pedig megtudtam, egy hatalmas pofonnak tűnt az egész.
– Harmadéves volt, vékony kölyök. – Megrántottam a vállam. – Félvér volt, a családja már nagyrészt varázslókból állt, de egy generációval korábban még muglik is házasodtak be.
Mély levegőt vettem, hagyva, hogy a még kissé szálló por utat találjon a tüdőmbe. Nem kezdtem el ezúttal köhögni, hiába csiklandozott ott a torkomban.
– Mi történt a szüleiddel? – kérdeztem aztán valamivel halkabban, miközben még mindig a kupacokat fürkészte a tekintetem. Sosem voltam túl tapintatos, ha valamit tudni akartam nyíltan rá kérdeztem és ezt Mira kedvéért sem változtattam meg. Talán feltépek néhány sebet… de éppen ezt akartam. Látni az érzéseit, hogy eldöntsem, mi tévő is legyek.
– Csonka családban nőttem fel. A nevelőapám sosem kezelt a fiaként, legalábbis felnőtt koromig, az orrom előtt dajkálta a féltestvéremet… de engem sosem szeretett igazán. Azt hiszem, csak a háború változtatta meg őt is. Már csak én vagyok neki, aki az anyámra emlékezteti. – Halkan beszéltem még mindig. Reméltem, hogy a történetem majd Mirát is megnyitja.

Csendben hallgattam Elliot válaszát.
– Harmadéves volt, vékony kölyök. Félvér volt, a családja már nagyrészt varázslókból állt, de egy generációval korábban még muglik is házasodtak be.
Néztem, ahogy rángatta a vállát és belesóhajt a körülöttünk gomolygó szürke, tompa szagú porködbe. A szavait felfogtam ugyan, de a gondolataimban ezzel párhuzamosan egy másik személyleírás is megjelent. Egy olyan, ami rólam szólna. Vajon engem hogyan jellemeznének valamivel később, egy hasonló helyzetben? Főleg, miután már nem volnék... Például "Az áldozat egy negyedéves lány, gebe, izgága, sárvérű, család nélkül." Én így foglalnám össze. Csak egyszerűen. Semmi sallang, semmi könnyek. Azok fölösleges bonyodalmakat okoznának, nincs arra szükség. Nekem sincs.
A magas halmot mustráltam. Ha a gyerek ügyes volt, felmászhatott rá, és valahol kevésbé elérhető helyen rejthette el a kincset. A szemem alkalmas kapaszkodókat és stabil pontokat keresett a szedett-vedett holmik tengerén, meg olyan tárgyakat, amik egy tizennégy év körüli srác érdeklődését felkelthették. Közelebb mentem egy három lábú asztalhoz, ami a hiányzó lába helyén egy szuvas komódra támaszkodott. Jöttömre szétszaladt az ott tanyázó néhány apróbb pók, és meglebbent a sarkokban megbúvó pókháló.
- Mi történt a szüleiddel? - Igyekeztem a kérdés keltette meglepetésem elpalástolni. Nem volt még az olyan rég, mikor a tragédia történt, de ennyi idő (azt gondoltam) elég, hogy rutinom legyen az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. Megvolt a fejemben milyen emberek szokták feltenni ezt a kérdést, és kik nem. Elliot kicsit felborította ezt a viszonylag megbízható rendszert, arra számítottam, hogy elsiklik a dolog felett. Ráadásul az évek során többféle hangsúllyal, több megfogalmazásban és szándéktól vezérelve hallottam már, de azt hiszem, így még nem sűrűn. Valahol jól esett, hogy nem a földig sajnált, és nem könnyes szemmel próbálta rám erőszakolni a részvétét.
Persze nem érintett mélyen, hogy újra el kell mondanom, mi történt. Sokszor megválaszoltam már az ilyen kérdéseket, túl voltam azon az állapoton, mikor még képtelen voltam elfogadni a dolgok alakulását, és mikor még szavakba önteni elviselhetetlenül valóságossá tette számomra a borzalmakat. Nem, már régen beletörődtem abba, mi történt. Az, ahogy az ilyen irányú érdeklődésre feleljek, a gyakorlattal egyfajta gépies, automatikus dologgá alakult nálam.
Amíg elmerengtem egy pillanatba, ő bele fogott a saját történetébe. Nagy hatással volt rám az őszintesége. MEnnyi mindenen megy keresztül az ember, ha nincs szerencséje... Még a háború nélkül is. Míg hallgattam, finoman nekidőltem az asztalnak, félig felülve rá. Megvártam, míg mondandója végére ér.
- Egy buta mugli közhely szerint az apák szeretete feltételhez kötött, az anyáké nem. Durva általánosítás, de nem alaptalan. Gondolom a nevelőapák esetében ez hatványozott - jegyeztem meg, igyekezvén együttérzést mutatni. - De csak gondolom. Nekem nincs nevelőapám. Anyám nagynénje fogadott be, miután a szüleim és a testvéreim... - Itt egy rövid pillanat erejéig szünetet tartottam. Azt gondoltam át ezalatt, vajon mennyit ajánlatos elárulnom Elliotnak. Végtére is nem tudhatom, kit ismer, kivel van kapcsolata, a háborúban milyen szerepet töltött be és melyik oldal felé húzott... Még akkor is, ha a csuklóján nincs óva intő billog. Egyelőre csak a megérzéseimre hagyatkozhattam, s azok óvatos bizalomra intettek.
... Tűzvész áldozatai lettek. Valakik szórakozásból gyújtogattak a tanyánkon - - böktem ki a végén. Nem mintha nehezemre esett volna elmesélni (nem vagyok én sem önsajnáltató, sem nyavajgós), de úgy éreztem, már így is többet elárulok, mint amennyi jövőbeni terveimet ne veszélyeztetné, ha rossz fülek hallják. Mégis... Volt valami Elliotban, ami meggyőzött. Talán az, hogy ő is megnyílt, talán az, amit tudat alatt éreztem, hogy mintha a hasonló háttér révén volna esély arra, hogy megért.
- Ez is bizonyítja, hogy az emberek milyen kegyetlen dolgokban örömüket tudják lelni. - A kezeim közt szórakozottan forgattam az arany fogat, s közben jelentőségteljesen pillantottam Elliot kezére. - Hogy szerezted azt a gonosz feliratot? - böktem felé.

Egy apa szeretete feltételhez kötött. Mennyi igazság is volt ebben! Ha csak arra gondoltam, amiket Rowle tett velem és még a mai napig próbál, hát máris igazolást nyert az állítás. A szívem mélyén, tudtam, talán hálásnak kéne lennem, hogy sosem lesz igazán apa. Nevelhetem a saját unokatestvérem vagy éppen Nat „véletlenül” összehozott fiacskáját... ezek a kapcsolatok sosem lesznek olyanok, mint az enyém Phillippel. Nem szállhat el az agyam, csakhogy az örökömbe léptessek valakit, aki azt cseppet sem akarja. Mégis kinek kívánhatnám az életem? Senkinek. Azt a sok fájdalmat meg végképp nem adnám a sajátom véremnek.
Végül csak egy lassú, egyetértő bólintás szakadt ki belőlem válasz gyanánt. Többre nem volt meg a képességem egyszerűen abban a pillanatban, pláne arra nem, hogy szavakba öntsem a kavargó érzéseket. Hol apám csuklyás, fenyegető alakja jelent meg lelki szemeim előtt, hol pedig Dean elutasító arca. Hányszor próbáltam meg egy ölelést kicsikarni, helyette nem volt más csak érzelemmentesség, magány. Talán ezért lettem ilyen elcseszett, hogy még a szeretetem sem tudom igazán kifejezni.
- Igazad lehet... – nyögtem ki végül. Eddigre már Mira is folytatta a mondanivalóját. Szerettem volna máshova nézni, nem beszélni, nem hallani... de a szavai nem engedték, hogy a vörös tincsek és a kék szemek helyett a tárgyak sokaságát kutassam.
- De csak gondolom. Nekem nincs nevelőapám. Anyám nagynénje fogadott be, miután a szüleim és a testvéreim...
Nyeltem egyet, szinte várva a katasztrófális befejezést. Szinte láttam a folyamatot, ahogy megváltozik a szemében a csillogás. Tudtam, milyen ennyi idősen átélni szörnyűségeket. Engem tizenöt évesen próbáltak megölni. Akkor szeretem a képességem, amivel erőteljesebben érzem a varázatárgyakat, mint egy átlagos varázsló. Még mindig ott volt a heg a hasamon, ami elvette az életemet s talán pont az adta vissza is. Könnyen fel tudtam idézni az utolsó pillanatokat, kusza képeket. Tudtam: nem látom többé a családom. Ezért felidéztem az arcukat, a legszebb pillanatokat, anya parfümjének lágy aromáját és furcsa nyugalomra leltem ebben.
- ... Tűzvész áldozatai lettek. Valakik szórakozásból gyújtogattak a tanyánkon.
Újra nyeltem. Ezúttal azért, mert egy gombóc kezdett nőni a torkomban. Egyre erőteljesebben és feszítően, nem csak Mira története miatt. Hirtelen újra átéltem mindent, ami valaha fájt és ami minden végének tűnt s szinte ugyanezt éreztem, mikor anyám halálának híre eljutott hozzám. Akkoriban ő reménysugár volt. Mellette nem éreztem magam soha magányosnak.
- Szórakozásból? – kérdeztem vissza hallan.
Vajon anyám megölését is annak titulálták a halálfalók, akik tették? Vajon apám minek nevezte, mikor kiadta a parancsot? Szükséges rossznak? Nem tudhattam biztosan, hogy ő tette, mégis ezt szerettem volna hinni. Talán azért, hogy még jobban haragudhassak rá.
- Ez is bizonyítja, hogy az emberek milyen kegyetlen dolgokban örömüket tudják lelni.
Az ártatlanság elpusztítása... Ez a gondolat vert visszhangot elmémben. Biztos voltam benne, hogy ez a kegyetlen játék volt az, ami annyi embert hajtott. Nathaniel esetében Reagant is és engem is. Ugyanolyan gonosz voltam, mint ő, még ha nem is okoztam lelki fájdalomnál többet neki.
- Hogy szerezted azt a gonosz feliratot?
Éreztem, ahogy a tekintete a hegre vándorol. Én pedig önkéntelenül emeltem úgy a kezem, hogy jól lássa. Óvatosan az őszinteséggel O'Mara... A hang kegyetlenül lehelte ezeket a szavakat a fülembe. Az igazi Elliot azonban látni akarta Mira reakcióját.
- Megöltem egy embert, aki bántani akart valakit, akit szeretek. Ezt kaptam tőle, mielőtt kést szúrtam a szívébe. – Halkan beszéltem, de nem úgy, mintha szégyellném. Ezekben a szavakban ott volt az erő, amit éppen az a tett adott nekem. - Ha nem teszem meg, most nem viselném ezt.
Felemeltem a kezem, amin ott ragyogott a jegygyűrű. Sosem volt igazi esküvőnk, nem lehetett... de egy hasonló, bár nem hivatalos kis szertartást tartottunk kettesben. Ez pedig többet jelentett mindenféle minisztériumi papírnál.
- A szeretetért néha nagy árat kell fizetni...
Visszafordultam a kupac felé. Kihalásztam egy újabb valamit, amit félrehajítottam s akkor, mintha egy kis dobozkát pillantottak volna meg egy nehéz anyag alatt meglapulni.

- Szórakozásból? - kérdezte, én pedig bólintottam. Milyen furán is hangzik ez. Pedig ez az igazság. Ami az egyiknek egy estényi vad élvhajhászás, az a másiknak egy életre szóló tragédia. De a csendes hang és a furcsa, szomorú nyugalom rám is átragadt. Egészen ránehezedtem az asztalra, és most már csak Elliotra figyeltem. Még jó, hogy leültem.
- Megöltem egy embert, aki bántani akart valakit, akit szeretek. Ezt kaptam tőle, mielőtt kést szúrtam a szívébe. Ha nem teszem meg, most nem viselném ezt.
Bámultam a csillogó gyűrűt, aztán a csillogó, barna szempárt és a felkavarodó rengeteg gondolatba veszve egészen megnémultam. Vajon én mit tettem volna, ha lehetőségem lett volna rá, hogy harcba szálljak még azelőtt, hogy késő lett volna? Vajon képes lettem volna kést ragadni? Vajon, ha majd úgy alakul, pusztán bosszúból képes leszek? Mert a szándék megvolt. Még Elliot szavait hallgatván is ez járt a fejemben. Szörnyen hangzott, persze. És közben nagyon igaz volt.
- A szeretetért néha nagy árat kell fizetni...
- És mindenki fizet valahogy, valamennyit - feleltem szomorúan. Láttam, ahogy elfordul, és kutakodik tovább, de én még ülve maradtam. Igazságtalan ez - gondoltam - hogy egyeseknek milyen sokba kerül a szeretet. Amire rákényszerít érte az élet, vagy pusztán amennyit azért kér, mert egyáltalán vannak szeretteink. Talán jobb lenne, ha nem is lettek volna? Vagy jobb lenne, ha nem szeretne annyira az ember, hogy fájjon elveszteni? Ez is egy megoldás.
- Mondd Elliot, szerinted tolvajtól bűn lopni? Vagy bűn meggyilkolni egy gyilkost? - kérdeztem halkan.

Furcsa volt Reaganről beszélni, s arról, mit tettem vele. Nahtanielen kívül egy emberrel vitattam meg a dolgot, aki utána úgy szúrt hátba, mintha nem is a gyereke lennék. Phillip Rowle kimutatta a foga fehérjét, szinte remélve, hogy majd ezt az információt is felhasználhatja ellenem. Hát ilyen volna egy apa? Őszintén kétlem… mégis újra eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok, hogy nem lehet gyerekem. Bennem is ott volta az a hiba, az a torz valami, ami apámban, csak még nem bontakozott ki igazán. A csuklómon lüktető kegyetlen kis szalag gyakran összekapcsolódott vele, előhúzta valahonnan mélyről s én, szép lassan elfogadtam azt a sötétséget, ami a részem.
Reagan halála szükségszerű volt. Ha nem tettem volna, amit tettem, most a nyakunkon lenne, állandóan keresné hol árthat… szükségem volt egy biztos pontra az Esmével történtek után, egy olyan társra, akinek a jelenléte biztos és határozott. Megöltem hát a régi szeretőjét, aki ártott neki, aztán olyanra formáltam, amilyen azelőtt sosem lehetett. Jól tettem-e, hogy megváltoztattam? Őszintén, nem hittem benne. A nyomomban mindig csak keserűség és fájdalom marad, még ha most jó is az, amit együtt élünk meg.
Mira ülő alakjára pillantottam, mintha rá is átragadt volna az a komorság, ami bennem dolgozott. Nem kellett volna elrontanom a kedvért, rákérdezni a szülei halálára… de sosem voltam tapintatos. Ha kíváncsi voltam, hát addig kutattam, míg meg nem találtam a választ. Igen, O’Mara, ez vagy te… viselkedni társaságban nem tudsz… Halkan gúnyolódott a kis hang. Szokás szerint gyötört, hogy előrángassa a bennem egyre csak növekvő sötét kis árnyat, az erősebb, harciasabb Elliotot.
Talán ha nem ragadja meg a tekintetem az a kis fadoboz ott egy halom szemét között, mikor végre elfordultam a vöröslő tincsektől, akkor engedtem is volna a hangnak. Közelebb léptem és odahajoltam, hogy jobban megnézzem magamnak, mielőtt megérintem. Nem éreztem semmi különöset, csak is a Roxfort kavarhatott meg még mindig.
– Mondd Elliot, szerinted tolvajtól bűn lopni? Vagy bűn meggyilkolni egy gyilkost?
A kérdésre nyeltem egyet. Tudtam, mit kéne mondanom, hiszen mégis csak egy gyerekkel beszélgettem. Csakhogy ajkaimra egészen más szavak jöttek.
– Csak az bűn, amit te annak érzel. Én megöltem azt a fickót és nem éreztem bűnnek… úgy éreztem, felszabadítottam valakit s magamat is. – Mondtam csendesen és ahogy a kezem nyúlt a kis tárgy felé, még egyszer megragadta a tekintetem a gyűrűm csillogása. Tudtam, megérte minden, amit tettem.
– De ha én lennék a nevelőapád, azt mondanám, hogy igen, bűn… –Sóhajtottam vállrándítva. – Ne feledd el, a bűnöket mindig valami jónak vélt dolog nevében követik el. Így minden csak nézőpont kérdése. A bűnözőnek nevezett szerint talán nem is ártalmas, amit elkövet, hiszen egy nagyobb jó érdekében teszi. Csak a külvilág vagy az érintett az, aki másképp ítélheti ezt meg.
Ujjaim rámarkoltak a dobozra. Jó pár cucc kigurult, összeomlott a kupac, de végre ott volt, szemtől szembe velem. Óvatosan pattintottam ki a kis kapcsot, a teteje felpattant. A kis tükörben megpillantottam a fekete hajam keretében csillogó barna szempárt. Láttam benne azt az őrült fényt, amit Reagan halálának emléke okozott. A tükör előtt rózsaszín ruhába bújtatott porcelán balerina táncolt egy édes dallamra. Biztos voltam benne, hogy Ada imádná ezt az értékes darabot.
– Áhá! – Csaptam le a fedelét. – Hát a kis Peter mégsem volt olyan leleményes.

Észre se vettem, mikor kezdtem lóbálni a lábam. Megnyugtatott a mozgás, míg a válaszra vártam. Nem pont ilyen feleletre számítottam, de határozottan örültem annak, hogy végre egyszer valaki őszintén szavakba öntötte azt, amit én már jó ideje gondoltam.
- Csak az bűn, amit te annak érzel - mondta, én pedig elgondolkodtam, mit is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Lényegében itt ez az illető, akit most látok először, és megtudom, hogy megölt valakit. Furcsa mód így, hogy dióhéjban, de ismertem az indíttatást, nem is igazán zavart. Sőt, úgy véltem, valahol meg is értem.
- Azt hiszem, a helyedben én is ezt tettem volna, ha lett volna rá lehetőségem - mondtam, amíg felvett valamit a földről. A nyakamban a kő egy kicsit megint nehezebbnek érződött. Azóta a sötét nap óta arra vár, hogy egyszer eldobjam. Egyszer majd...
Ahogy a nyakam nyújtogattam, észrevettem, hogy a gyűrűjét nézi. Nagyon fontos lehet neki az a valaki, akihez ez a kis ékszer köti. Nehéz lehet így élni. Az én ujjaim csupaszak voltak. Nem volt kötelék, nem volt senkim. Nem volt veszteni valóm.
– De ha én lennék a nevelőapád, azt mondanám, hogy igen, bűn… - Nem csak ő sóhajtott fel, hanem én is, méghozzá kissé rezignáltan. Jól nevelt módra végighallgattam, ami ezután következett, bár vérszemet kaptam az előbbi mondattól, s csak akkor szólaltam meg, amikor már mondandója végéhez ért, és a megtalált dobozkában gyönyörködött.
- Nincs szükségem se nevelőapára, se semmilyen másra! Se arra, hogy hegyi beszédeket meg hamis nevelési elveket hallgassak, se arra, hogy megfeleljek bárkinek. Engem már csak az őszinte és valóságos vélemények érdekelnek - jelentettem ki már egy kicsivel visszafogottabban. - És ami azt illeti, én nem érzem bűnnek. Téged sem ítéllek el. Talán ugyanígy tettem volna én is. Azt gondolom, hogy ha valaki nem tartja be a "Ne ölj!" törvényét, akkor az úgy igazságos, hogy őt sem védi tovább. Ott van Harry húdenagyhős Potter esete. Megölte Voldemortot, nem igaz? Nem törvényszerű, hogy ez bűnözővé tegyen. Viszont vitathatatlanul gyilkossá tesz - mondtam, majd hozzátettem egy kicsit halkabban: - De van az az ügy, amiért az ember vállalja ezt.
Néztem barna tekintetét, és arra gondoltam, milyen különös is a sors, hogy pont minket hozott így össze. Ő már megölt valakit, hogy megmentse azt, akit szeret. Nekem pedig megölték, akiket szerettem, és semmi más nem maradt, csak hogy igazságot szolgáltassak... De azt még magam sem tudtam, hogyan. Ezt talán majd csak akkor fogom tudni, ha már ott állok velük, szemtől szembe.
– Áhá! Hát a kis Peter mégsem volt olyan leleményes. - Néztem, ahogy Elliot szétdúlja a halmot, úgy csapott le a kis ládikára, mint a macska a zsákmányára. Na, nem az én "macskám", amelyik majdnem elszaladt volna előlük... Hanem mint a normálisak. Az se érdekelte, hogy összeborít mindent a környezetében. Láttam, mennyire fontos neki ez a csecsebecse. Ki tudja, mi hajtotta, de abban a pillanatban, ahogy láttam, hogyan néz a szerzeményre, azt a szinte eszelős tekintetet. Pénz...? Sosem lehet belőle elég, és ez bizony sokakat a homályba taszít. Vagyonossá tesz ugyan, de valóban gazdaggá soha...
- Akkor azt hiszem, megtaláltad, amiért jöttél - kezdtem. Leugrottam az asztalról, és felemeltem a fogat. - Ezt igazán nagyon köszönöm - mosolyogtam rá halványan, majd felé nyújtottam a nevezett tárgyat. - De nem fogadom el. Nem mintha nem lenne bőkezű gesztus tőled, hálás is volnék érte, de inkább én szeretnék adni valamit. Nem azért, mert lefizettél vagy mert félnék tőled, de nem fogok rólad szólni egy szót sem. Megesküszöm - jelentettem ki, és mélyen a szemébe néztem, hogy lássa, komolyan gondolom. Ahogy figyeltem, egyre inkább hatalmába kerített a gondolat, hogy neki erre nagyobb szüksége van, mint nekem a pénzre, amihez ezáltal a giccses kacat által jutnék. Mondjuk sosem szerettem sokat lelkizni, kényelmetlenül éreztem magam tőle, úgyhogy gyorsan és hadarva más vizekre evickéltem.
- És, ha már ragaszkodsz ahhoz a felirathoz a karodon, én bővíteném kicsit a jelentését. A helyedben mondjuk mellé tennék még néhány szót. Például: "Senki se győzhet le", vagy egyszerűen "Nem vagyok senki" vagy "Nevem senki", mint a híres költőnek, Anonymusnak... Nem tudom. Valamit, ami ütős, de minél rövidebb, biztos van olyan fájdalmas ez a technika, mint a mugli tetoválási módszer - fintorogtam, és megrántottam a vállam. Nem kéne beleszólnom a más dolgába, de még azt is nehezen viseltem, amikor a lovainkat billogoztuk. Ez se volt nagyobb galádság, úgyhogy nem is bírtam szó nélkül hagyni.

Bűn… milyen különös éppen egy tolvajt faggatni erről. Tudtam persze, hogy mire használják ezt a szót s hogy anyám elítélte volna, mikor gyerekkoromban kizsaroltam másoktól kincseket vagy éppen egy szó nélkül zsebrevágtam. Persze úgy intéztem, hogy sose szerezzen tudomást róla. Amikor visszatértem Angliába, elhatároztam, hogy mindent elmondok otthon, hogy miből éltem s miből fogok továbbra is. Csakhogy az anyám már nem élt, Dean és Daniel meg nem igazán akartak lebeszélni róla. A szívem mélyén örültem, hogy nem szóltak bele és nem ítéltek el. Dean még arról is biztosított, hogy akármit is teszek, én anya és az ő kicsi Elliotja leszek. A öcsém meg pénzelt, hacsak szükségem volt rá. Azóta persze némileg megváltozott az életem s így már nem is igazán túlélés volt ez az egész.
Ahogy az ölésről és a bűnözőkről beszélt Mire, megint felé fordultam. Nem tudom, miért… talán így akartam jelezni, hogy én nagyon is bűnöző vagyok. Nem feltétlen Reagan megölése tett azzá, lényegében csak rátett egy lapáttal. Világ életemben agresszív voltam és dühös, amit ha kellett másokon vezettem le. Főleg akkor tört ki belőlem ez az egész, ha nem kaphattam meg, amit akartam. Bár Reagan előtt nem öltem embert, de bármikor kár tettem bennük, ha éppen arra volt szükség a megszerzendő kincs érdekében.
Ezekről a gondolatokról éppen csak a láda és a benne táncoló, csinos porcelánbalerina terelte el a figyelmemet. Egy pillanat alatt lelki szemeim elé csalta a kislányt, akivel mostanában annyiszor játszom hercegnőset. Ada olyan volt, mintha a gyerekem volna, holott anyám unokatestévrének egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Ő volt az a kis híd, ami olyan hevesen vezetett Nat karjaiba s amiért örökre hálás leszek vele. Nem tudom, meddig leszek még boldog, meddig leszek még az övé. Nekem az ilyesmi nem járt élethosszra. Tudtam, hogy nem érdemlem meg.
– Akkor azt hiszem, megtaláltad, amiért jöttél. – A megállapításra csak bólintottam. Még egy ideig a nemrég lezárt dobozra bámultam, aztán Mire leugrott az asztalról, így felé fordultam. – Ezt igazán nagyon köszönöm. De nem fogadom el. Nem mintha nem lenne bőkezű gesztus tőled, hálás is volnék érte, de inkább én szeretnék adni valamit. Nem azért, mert lefizettél vagy mert félnék tőled, de nem fogok rólad szólni egy szót sem. Megesküszöm. – Felém nyújtott a fogat, én pedig elvettem és megforgattam az ujjaim között.
– Nem azért adtam be, hogy ne árulkodj. Aligha lenne értelme azért lefizetnelek. Ennek az árából felbérelhetnél valakit, aki segít a kis múltbeli dolgaiddal… van aki túl ártatlan ahhoz, hogy bemocskolja a saját kezét. Erős vagy azt látom, de hidd el, a gyilkosság sok mindent megváltoztat az emberben. – válaszoltam nagyon halkan, remélve, hogy elég nyomatékos lesz ez így. – Legyen akárki az áldozatod, akármilyen mocskos ember, darabokra szaggatja a lelked és sosem fogod tudni ugyanúgy összeilleszteni azokat.
Megráztam a fejemet és a zsebembe dugtam a fogat. A ládát is kicsit lejjebb eresztettem, hogy minden figyelmemet Mirának szentelhessem.
– Csak vigyázz magadra. Sok emberrel történnek ilyenek és sok ember tönkre megy… sok… – ismételtem meg a lényeget, hogy értse, ez alatt magamat értem. – Kár lenne érted.
Lesütöttem a szemeimet, vettem egy mély levegőt. Nem akartam, hogy megint előbújjanak belőlem a keserű emlékképek. Csak akkor néztem fel újra, mikor sikerült helyre tennem az érzéseimet és már nem azon volt minden pocikám, hogy felidézzem a múlt sötét árnyait. A szalag még ugyan lüktetett a csuklómon, de szép lassan jobban voltam. A Roxfort falai voltak csupán azok, amik még mindig össze akartak roppantani – én legalábbis így éreztem.
– És, ha már ragaszkodsz ahhoz a felirathoz a karodon, én bővíteném kicsit a jelentését. A helyedben mondjuk mellé tennék még néhány szót. Például: "Senki se győzhet le", vagy egyszerűen "Nem vagyok senki" vagy "Nevem senki", mint a híres költőnek, Anonymusnak... Nem tudom. Valamit, ami ütős, de minél rövidebb, biztos van olyan fájdalmas ez a technika, mint a mugli tetoválási módszer.
A feliratra pillantottam, ahogy felemeltem kicsit a kezemet.
– Fájdalmasabb. Ezt egy átok tette velem. – Válaszoltam halkan. Azt kívántam bár tetoválás volna és egyik napról a másikra eltűntethetném. – Nincs semmi, ami el tudná tűntetni. Viszont azt hiszem, már nem fáj annyira a jelentése, mint akkor, amikor megkaptam.
Egy pillanatra elmosolyodtam. Nem akartam őrültnek tűnni, de tudtam, hogy nagyon is ott van bennem. Talán Mira is érezte, mikor látta, milyen elégedett pillantással szemlélem a dobozt. Nekem ez volt az életem, állandó kutatás. Egy tárgyat könnyű megtalálni, de azt a valamit, ami állandóan hiányzott, nem.
– Azt hiszem, senkinek lenni erő. – Suttogtam szinte, aztán vállat rántottam.

Az a tekintet, amivel felém nézett; ahogy a szemébe bámultam, úgy éreztem, mintha zuhannék. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az előbb volt. Még jó, hogy utána visszatértünk a dobozkához. A zsákmányhoz... Nem tudtam megfejteni, honnan ered, ez a rendkívül erős, szinte eszelős vonzódás, de éreztem, és csodálkoztam rajta. Találgattam, vajon honnan jön?
Aztán hallgattam, amiket mond, és éreztem, hogy óvni próbál. Nem hasonlított Evyne nénire, nem is olyan szavakat használt. Körmönfontabb volt. De ahogy a néni, úgy ő is azt gondolta, hogy még van remény. Pedig régen tudtam, hogy előttem csak egy út van a történtek után. Nem ismertem, hogy ez az út gyilkosságokat vagy aurori hivatást tartogat számomra, esetleg mindkettőt... Valószínűleg mindkettőt, de a kövecske a nyakamban kicsit megint égetni kezdte a mellkasom. A medál hordozta még az izzást, még megvolt az a parázs benne, ami akkor, azon az estén, mikor felvettem a földről. Ez csak egy kis apróság volt, de néha éreztem a belőle áradó meleget. Egyébként hétköznapi, a természet viszontagságai által gömbölyűre csiszolt szikladarab volt csupán, amit én farigcsáltam formásra. Egy uniornis lett, de nem olyan lányos, tündérmesébe való. Talán akaratomon kívül a mágia is közbejátszott, miközben készítettem. Fekete, hegyes szarvú, vicsorgó lófej alakult ki a formátlan darabból, lobogó sörénnyel és előre néző, dühös tekintettel. Már akkor is azt gondoltam, hogy a csatákat nem a hófehér tisztán maradottak élik túl. Nem az szabadítja meg az olyan halálfaló-féle gonosztevőktől a világot, aki dísznek használja, amit fegyverként kellene. Nem a szelíd és ártatlan lelkivilágúak nyernek háborúkat és döntik le a lábáról az ellenfelüket.
- ... darabokra szaggatja a lelked és sosem fogod tudni ugyanúgy összeilleszteni azokat.
Pontosan nem tudtam, mit is érzek, de amit hallottam, egészen a közelében járt. Pedig nem öltem meg senkit. De egy ilyen dolog után mintha maradna egy űr, ami örök, ami betölthetetlen, amibe az ember hiába küzd, lassanként belezuhan, mintha egy magába roskadó fekete lyuk lenne, ami nem engedi, nem hagyja menekülni, magába rántja... Egy dolgot tudtam, amivel úgy éreztem, ezt elkerülhetem, és az a harc volt. Minden lépésem, minden döntésem, minden, amit azóta az átokverte nap óta történt, arra irányult, hogy felvegyem a harcot. Ez volt az egyetlen kiút, amivel tenni tudtam valamit a veszteségek enyhítésére. Valamit, ami Értük , az Ő emlékükre történt, és azokért, akiket ugyanez a sors fenyegetett...
- A gyilkosság tényleg sok mindent megváltoztat az emberben. És nem kell, hogy ő legyen a gyilkos - válaszoltam, majd kiegészítettem úgy, hogy abból egyértelművé vált, a családom esetére gondolok. - Elveszteni egy vagy több fontos valakit az nem sok mindent; az MINDENT megváltoztat. És ha valakit megbízok a gyilkossággal, az végül is nem tőlem ered? Persze, nem mondom, hogy ilyenről szó lenne, de lényegében ez rész a gyilkosságból, nem? - A lelkem épségéről inkább nem ejtettem szót.
– Csak vigyázz magadra. Sok emberrel történnek ilyenek és sok ember tönkre megy… sok… Kár lenne érted. - Hallgattam, néztem, ahogy beszél. Mennyi fájdalom, mennyi olyan érzés lehetett ott, amiből én csak a jéghegy csúcsát láttam?
- Köszönöm. Sok emberért kár - feleltem csendesen. Ahogy felnéztem, szomorún együtt érző arcomból talán kitalálta, hogy rá is gondolok. - Az élet nagyon igazságtalan. Mindenki úgy küzd ez ellen, ahogy tud - tettem hozzá. Azt már csak utána gondoltam, hogy nem biztos, hogy nyer.
- Azt hiszem, senkinek lenni erő. - A beálló csendben hallottam a susogását is. Volt valami benne, ami megint megborzongatott. Pedig éreztem azt is, hogy alapból nem rossz indulatú... Végül is törődött a lelkem épségével és egységével, ebből azért következtethettem néhány dologra.
- Miért? Erő, mert a névtelenség kibúvó a felelősség alól? - Félig mondtam, félig kérdeztem, de nagyon érdekelt, mit gondol.

Szerettem volna már kilépni a Roxfort fullasztóan rám nehezedő falainak fogságából. Szinte azt éreztem, hogy megfojtanak az erejükkel, amik úgy összezavarták már az érzékeimet, hogy attól tartottam, odakint sem bukkanok többé varázstárgyakra. A szívem összevissza kalapált, mintha nem találná a maga ritmusát és ez az őrült szinte átvándorolt a csuklómra simuló szalagra. Nyeltem egyet, mintha azzal eltávolíthatnám a kellemetlen érzéseket. Csakhogy sikertelen próbálkozás volt ez részemről.
– És ha valakit megbízok a gyilkossággal, az végül is nem tőlem ered? Persze, nem mondom, hogy ilyenről szó lenne, de lényegében ez rész a gyilkosságból, nem?
Sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy miről faggat, én ugyanis pontosan úgy rángattam bele Natot abba a helyzetbe, ahogy Mirát egy bármiféle bérgyilkos tenné… talán csak annyi különbséggel, hogy neki nem kéne kést szúrni a fickó mellkasába. A gyilkos sebet persze én ejtettem Reagan testén. Nathaniel talán csak azért lépett oda, hogy ne egyedül kelljen ezt a terhet viselnem. Íróként annyi érzelmet ismert, olyanokat is, amiket a valóságban nem élhetett át. Nem csoda, hogy olyan érzékenyen kezelte az én érdekemben is azt a helyzetet.
– Nem tudom, része még sosem voltam gyilkosságnak, csak elkövetője… de reményeim szerint azt könnyebb feldolgozni. – Válaszoltam halkan és Mira vállára csúsztattam a tenyerem. Finoman, bíztatóan paskoltam meg. – Egy életet elvenni, legyen akárkié is, megterhelő.
Nem igazán akartam kicsikarni együttérzést. Azt hiszem, nem is nagyon érdemeltem meg, mégis ezt láttam Mira arcán tükröződni a vörös tincsek keretében. Az én életem nem igazságtalan volt, csak kimérték a büntetésem súlyát, amiért annyi szörnyűséget követtem el a világ ellen. Már a születésem volt tiszta dolog… mintha csak azért hozott volna létre a soros, hogy életeket tegyek tönkre, először anyámét, majd apámét. Ez utóbbi legalább olyan jó úton haladt, mint az előbbi. Ráadásul egyre több embert rángattam bele ebbe a halálos keringőbe, amiből kilépni szinte lehetetlen volt. A legnagyobb veszélyben pedig éppen az volt, akinek hagytam magam vezetni. Szinte minden percben azt kívántam, hogy ellökhessem magamtól s az esésen kívül ne kelljen már több fájdalmat átélnie miattam.
„…senkinek lenni erő.” Hallottam, ahogy a mondat ezen szakasza, szinte visszahangot ver a szobában uralkodó csendben. Hosszú perceknek tűnt, míg lecsengett a hatása. Éppen azt mondtam ki szavakká formálva, amit régóta tudok. Egy senkit nem lehet jobban tönkre tenni, egy senkit nem lehet még senkibbé tenni… ez veszélyessé tehetett volna bárkit.
– Miért? Erő, mert a névtelenség kibúvó a felelősség alól?
Megrántottam a vállamat.
– Aki senki, attól nem lehet elvenni semmit. – Válaszoltam és lehajtottam a fejemet. – Aki ezt rám írt, el akarta velem hitetni, hogy nincsen semmim… hogy jelentéktelen kis porszem vagyok. Csakhogy ott, mikor őt megöltem, éppen abban a pillanatban lettem senkiből valaki s abban a pillanatban született meg az én gyengepontom. Addig a napig senkinek lenni erő és hatalom volt.
A tekintetem Mira kék szemeibe fúrtam.
– Senkinek lenni erő, de ha az embernek van egy gyenge pontja, az nyomos érv. – Folytattam. – Életemben nem voltam olyan erős, mint valakiként. Senkiként persze szinte sebezhetetlen voltam, de egészen más úgy harcolni és küzdeni napról napra, hogy az embernek van miért tenni. Azt hiszem a gyengepontokért az emberek világokat képesek megmozgatni. Innen hát az ereje a hegnek.

Nem léptem el a gesztus elől, pedig sokféle érzés viaskodott bennem.
- Egy életet elvenni, legyen akárkié is, megterhelő - mondta Elliot, én pedig csak halkan szúrtam közbe:
- Ha van lelked és lelkiismereted, biztosan. A szüleim és a testvéreim gyilkosainak nem hiszem, hogy lett volna bűntudata.
Eltöprengtem azon, vajon Elliotot mennyire viselte meg a saját esete, és arra jutottam, nem véletlenül mondja, amiket mond. Nyilván bántja a dolog, azért beszél róla így. Vajon én vagyok annyira dühös arra a három szörnyetegre, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül elpusztítsam őket? Vagy ha arra kerül a sor, hogy aurori pályára lépek, akkor hogy lesz majd? Elintézném, hogy az Azkabanba kerüljenek? A mágustársadalom becsületes tagjainak adóján éljenek tovább? Egy sóhajtással hessegettem el ezeket a távoli problémákat. Túl messze voltak még tőlem ahhoz, hogy előre tépelődjek rajtuk. Mikor majd ott fogok tartani, nyilván jobban felkészülök ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására.
Hosszú okfejtése közben végig barna íriszét figyeltem. Senkinek vagy valakinek lenni? Gondolataim újra a kételyek és bizonytalanságok imbolygó tengerére tévedtek.
- Tudod, Elliot, szerintem hogy az ember senki, vagy valaki, attól is függ, kit kérdezünk. Akkor vagy igazán senki, ha nincs, aki számára valaki lennél, és aki a valakid lenne - mondtam szomorúan. - De ha így nézzük, és senkinek lenni erő meg hatalom, minimum nekem kéne lenni a mágiaügyi miniszternek - bukott ki belőlem fájdalmas mosollyal. Öröm ebben nem sok volt, nem is tudom, miért mondtam egyáltalán. - Jó, hogy van gyenge pontod. Ez olyan luxus, ami nem mindenkinek adatik meg. Pedig az jelenti igazán a világot - tettem hozzá.
Kis hallgatás után észbe kaptam.
- De az előbb nem is magamra gondoltam! Nekem van egy macskám! - nevettem el magam kínomban, meg hogy kicsit magunk mögött hagyjuk a komolyságot. - Lassan vacsorát kéne neki adnom - mondtam, és nem említettem, hogy az én kis "macskám" eltekint a Roxfortban kóborló egerek elfogyasztásától. Elszakítottam tekintetem Elliot barna íriszétől, leugrottam az asztalról, és egy vörös hajlebbenéssel körbefordultam, keresve a kijáratot. Hátramosolyogtam a fickóra, hogy megbizonyosodjak róla, vajon velem tart-e, vagy kienged-e az ajtón.

Nem tudom, miért kezdtem el egy gyerek társaságában a múltamat boncolgatni vagy éppenséggel az egyik legkönnyebb és legszörnyűbb döntést, amit meghoztam az életemben. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy Nat elmesélte miket tett vele az az ember, én biztosan tudtam: kettőnkért, ő érte képes vagyok elvenni annak a fickónak az életét. Méghozzá hezitálás nélkül. Azelőtt nem mártottam senkinek a testébe kést, nem éreztem más vérét a kezemre folyni, ha csak éppen nem kerültem verekedésbe. Tiszteltem mások életét annyira, hogy még veszélyes helyzetekben sem tettem kárt bennük. Még az Oroszországból hozott óra megszerzésénél sem estem neki a mester fiának, pedig az egyszerűen felkapott és a földhöz vágott. Nem. Én egyszerűen csak elkábítottam, hogy meg tudjak szökni.
– Jó, hogy van gyenge pontod. Ez olyan luxus, ami nem mindenkinek adatik meg. Pedig az jelenti igazán a világot.
Talán más esetben elmosolyodtam volna, ahogy eszembe jutott Nat mindig jól eső, kéken csillogó pillantása. Szerettem figyelni őket akkor is, ha nem engem fürkésztek, hanem mondjuk olvasott vagy csak kifelé bámult Tengerszem hatalmas ablakain. Meglehet épp a tengert fürkészte, én viszont őt. Nekem ő volt a mindenem és a természet nem tudott olyan szépséget mutatni, ami elterelte volna a figyelmemet. A világ legjobb gyengepontja volt az enyém, még az őrült szabadságvágyam is könnyedén elnyomta.
– De az előbb nem is magamra gondoltam! Nekem van egy macskám! – mondta. – Lassan vacsorát kéne neki adnom.
Megpróbáltam elmosolyodni, de az is kissé szomorkásra sikerült. A Roxfort tette ezt, a máskor felszabadult oldalamat könnyedén nyomta el. Talán megint belemerültem volna az önmarcangolásba, de minimum az önsajnálatba, ha Mira nem indul meg kifelé és nem pillant rám vissza mosolyogva. Ez olyan volt, mint egy ébresztő. A lábaim szinte ösztönösen indultak meg kifelé, őt követve.
–Nekem is van egy macskám… – Mondtam csendesen és a hónom alá csaptam a dobozkát. Magamban már elhatároztam, hogy nem fogom átadni a tulajdonosnak, inkább egy kis tisztogatás után meglepem vele Adát.
– Zeusz a neve. Kiválóan takarít. – Magyaráztam és átléptem a küszöböt, hogy megint kint találjam magam az ismerős folyosókon. Még mindig nem volt túl sok tanuló a környéken, valószínűleg a legtöbbnek volt jobb elfoglaltsága, minthogy a folyosókon járkálva töltse az időt.
Sóhajtottam egyet és még egyszer a lány szemébe néztem. Közben benyúltam a talár alá, a nadrágom zsebébe és egy gyűrött szórólapot nyújtottam át. Az apotéka reklámja volt. Nagy betűkkel szerepelt rajta, hogy: Banyanyavalya és Mágusfene Apotéka. A következő sorban pedig: Égő, viszkető sebek? Bájitalfogyasztás közben elszenvedett balesetek? Esetleg férfias problémákkal küzd? Látogasson el hozzánk bármelyik napon kilenc és tizenhét óra között!
Szerencsére azt nem tűntették fel, hogy nálunk találják a legjobb kiszolgálást. Ugyanis, ha véletlenül én álltam a pult mögött, akkor majdhogynem kötelező volt az erős idegzet.
– Nos, ez egy élmény volt. – Mondtam őszinteséggel a hangomban. – Ha esetleg szükséged van egy beszélgetésre vagy csak mesélni akarsz a családoddal történtekről… vagy macskát akarsz simogatni, akkor itt megtalálsz. Rajta van a hopphálózaton, úgyhogy nyitva tartási időben kandallóval is jöhetsz majd a nyári szünetben.
Felé nyújtottam a kezemet, hogy éreztessem vele, nem is annyira gyereknek, sokkal inkább egy kis felnőttnek kezeltem. Ez pedig jó érzés volt. Utoljára talán Merellel volt hasonló élményem, de a végén ő is megutált.
– Örülök, hogy megismertelek.

- Erre csak gondolatban válaszoltam, hogy valahogy a hozzánk hasonlóknak mind van. Elmosolyodtam, mikor részletezni kezdte.
- Egyszer lehet, hogy kölcsön kérem. Az én cicám... nem egyszerű eset - nyeltem egyet. Hát igen, nem tökéletes macska, van néhány "idegen" szokása. - Szeret rumlit csinálni.
Elvettem a felém nyújtott szórólapot, és gyorsan átfutottam szememmel a rajta lévő információkat. Nem azok miatt a dolgok miatt gondolkodtam el azon, hogy felkeresem ezt a helyet, amiket mondott. Egy terv egyelőre bizonytalan körvonalai kezdtek formálódni a fejemben.
- Nyári szünet... - sóhajtottam. Mennyire messzinek is éreztem, és mennyire rémisztőnek. Gondosan magamba temettem, hogy nem volt hová mennem, nem dicsekedtem vele el még se a Roxfortban, se azon kívül. Vajon ezt ellenőrzik központilag? Hogy a kiskorúak hova mennek szünetben? Remélem nem.
- Részemről a szerencse, Elliot. Eddig ez volt a legkalandosabb felfedező körutam a Roxfortban. Szerintem szavadon foglak - mosolyogtam, és meglengettem a papírt. Furcsamód egy cseppet se ejtett kétségbe, hogy technikailag egy gyilkosnak ígértem meg, hogy valamikor meglátogatom. Talán ez a kezdet, hogy elinduljak azon a bizonyos úton?
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, kicsit ki is húztam magam a gesztus miatt.
- Én szintén. Ha úgy alakul, hogy még a szünet előtt segítségre van szükséged egy újabb kis kincs felkutatásához, tudok valakit, aki szívesen segít! - ajánlottam magamat cinkos mosollyal. - Minden jót, és szerencsés kijutást a Roxfortból!

/Szabad a játéktér!/

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi
(https://i.pinimg.com/564x/3a/55/6f/3a556f1925b45a8598ea2e7e0b4a67c0.jpg)

Merel
2000. május nagyon vége

– Az is messze van. Épphogy fölérnénk óra végéig. És Potter óta az is elég ismert hely. – Érkezett a válasz a Szükség Szobája ötletre. Igen, talán nem a szomszéd folyosón volt, de mégis jobb emlékeim fűződtek hozzá, mint az alagúthoz… nem azért, Mirával sem volt éppen baráti a viszony akkor, amikor ott összefutottunk. Egyszerűen csak a beszélgetés vitte előrébb a dolgokat, egészen addig, hogy végül segíteni akartam neki. Valahol úgy indult az egész, mint Merellel, aztán mégis egészen másképp alakult.
A mondandója ellenére sem gondoltam, hogy bárki ott kezdene mondjuk hajtóvadászatot indítani utánunk vagy éppen véletlenül ránk nyitna. Nem minden diák olyan, mint Merel, vagy amilyen én voltam. Az átlagosak voltak mindig többen… az én időmben legalábbis mindenképpen. Ha belegondolok, Forest is csak egy kis takony volt, aki nyafogott, ha kiütöttem a kezéből a könyveit. Furcsa belegondolni, hogy volt idő, amikor nem magasodott fölém.
Röviden: a lényeg az volt, hogy ne régi terhek súlya alatt kelljen beszélgetnünk. Túlságosan beárnyékolná a csevegést és talán nem is volna értelme az egész próbálkozásnak. Azt sem tudtam persze, mit kéne mondanom… hogyan kezdjem, mivel és térjek-e ki mindenre, ha majd csevegünk. Merel kiszúrta, hogy gond van. Nem véletlenül. Gond volt és talán Reagannel kezdődött, talán már a régebbi barátságunk idején, csak akkor még nem ült ki ennyire rám. Nem tudtam biztosan. Egy biztos, apámnak, Reagannek és Natnak egyszerre volt köze az egészhez. Merel tudott valamennyit a családi hátteremről, de közel sem mindent, főleg nem mélyre hatóan.
– Ez nálam lesz egyelőre.
Rá pillantottam, miközben a hajgumijába tűzte a pálcámat. Nem volt fontos, azzal csak veszélyesebb lettem volna rá… nem, mintha amúgy nem. Mindenestre egy bólintással jeleztem, hogy tökéletes helyen lesz nála a fegyver, amivel talán a legkomolyabb bántódást tudnám neki okozni. Aztán rábíztam magamat. Hagytam, hogy vezessen végig az iskolán, esetleg olyan folyosókon keresztül, melyeken nem kaphatnak el olyan könnyedén. S ha kellett, hát kilestem bárhonnan, hogy ellenőrizzem tiszta-e a terep. Régen jártam be ennyire az iskolát, nem ismertem minden kanyart és falikárpitot, úgymint régen. Legutóbb is, talán a legegyértelműbb úton jutottam el a Szükség Szobájáig.
A megfelelő folyosóra érve a hatalmas, üresnek tűnő falfelületre bámultam. Pont olyan volt, mint a Mirával való találkozásom napján… éppen csak nem remegtem annyira, mint akkor. Talán azért, mert Merel megfogta a kezemet, nem volt nálam a pálcám és ennek együttese egészen nyugtató hatással volt rám. Lehunytam a szememet és koncentráltam. Kell egy menedék… kell egy menedék… kell egy menedék… Közben kicsit fel-alá is mászkáltunk, de nem nyitottam ki a szememet. Emlékezetből nagyjából tudtam, hogy mi hol van, nem ütköztem hát bele semminek.
Könnyebben ment a koncentrálás a legutóbbinál. Valami hang hallatszott a néma folyosón és mire kinyitottam a szememet egy ajtó jelent meg a falon.
– Most könnyebben ment, mint legutóbb.– Állapítottam meg, majd a kilincsre téve a kezemet egyszerűen benyitottam. Otthonos, egészen kicsi helyiség volt. Egy kandalló előtt kisebb puffok, alacsony, ázsiai hatásó dohányzóasztal állt. Azon persze volt kávé, tea és aprósütemények… szinte tökéletesnek tűnt az egész. Díszítésként volt egy-egy könyvespolc is, rajta réginek tűnő kötettekkel és dísztárgyakkal.
– Hűű, még kávé is van… – Lelkesen közelebb léptem az asztalhoz és azonnal lehuppantam egy lilaszínű puffra.

És minden érvelésemet követően, azok ellenére, egyenesen a Szükség Szobája felé veszem az irányt, kézen fogva vezetve Elliotot. Logikusan nem kéne igazából meglepőnek lennie, milyen egyszerű keresztülvágni most a teljes iskolán, tény mondjuk, hogy nem órák közepén szoktam általában tilosban járni. Ami meglepőbb lehetne, hogy milyen szótlanul telik az út, talán néma együttértés, hogy vágjunk át a kastélyon minnél hamarabb, és akkor zavartalanul folytathatjuk a beszélgetést, de végül fölérünk az ajtó helyére előbb, majd az ajtó is előfárad beengedni minket.
-Gyakorlat? Ilyen sokat jársz be újabban?- csipkelődök, ahogy követem Elliotot a terembe. Hagyom szétcsúszni a kezünket miközben én körülnézek, ő meg le is csap egyből egy ülőhelyre. Végül én is helyet foglalok vele szemben.
-Kézenfekvően, mivel jelenleg a világból is ki lehet kergetni téged kávéval, erről közismert a szoba.
Le is vadászok egy teasüteményt, mert kézenfekvően ki lehet kergetni vele a világból, azért üldögélek ilyen nyugodtan egy egész tálcányi mellett, aztán könyörtelenül Elliotnak szegezem a kérdést. Meg a még kezemben lévő fél sütit.
-Na de mostmár tényleg nem úszod meg a választ, nincs mire hivatkoznod. Szóval ki vele! Valami van veled, különben még mindig a trófeateremben feszegetnénk egymás ingerküszöbét. Na halljuk.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi
(https://i.pinimg.com/564x/3a/55/6f/3a556f1925b45a8598ea2e7e0b4a67c0.jpg)

Merel
2000. május nagyon vége

– Gyakorlat? Ilyen sokat jársz be újabban? – kérdezte Merel, miközben átléptük a Szükség Szobájának küszöbét. Éppenséggel elég otthonos volt a kávéval és a süteménnyel. Végre volt egy olyan hely a kastélyban, amit kevésbé utáltam a többénél. Az igazat megvallva még mindig kirázott a hideg az itteni emlékektől, de a munka sok mindent felülírt, amit nagyrészt amúgy is azért csináltam, mert nem akartam állandóan otthon ülni és arra várni, hogy Forest esetleg észre vegyen.
– Fogjuk rá. – Vállat vontam a mondat végén. – Meglepően sok megbízást kaptam az elmúlt félévbe, ami miatt ide kellett jönnöm. Tudod, szívem szerint odakint maradnék és nem vállalnám ezeket a munkákat… viszont azt sem tehetem meg, hogy csak ülök a seggemen, várva, hogy egyszer majd csak jobb lesz. Ez legalább a maga borzongató formájában elszórakoztat.
Legutóbb éppen Mirával futottam össze ezen a helyen.
Közelebb araszoltam az asztalhoz, na meg a már korábban kiszemelt puffhoz. Közben elengedtem Merel kezét, hátha ő még körbe akar nézni. Nekem tetszett a hely, a maga poros, régies, meghitt hangulatával. Ha valami, hát ez legalább nem Tengerszem stílusát tükrözte. A túlzottan letisztult, modern formák között sosem éreztem magam igazán otthonosan. Egyszerűen nem ehhez szoktam. Az egész életem egy ír kisfaluban, egy romos házban vagy éppen egy erdőben töltöttem. Egy évtized is kevés lett volna, hogy megszokjam az új csillogást. Forest mellett persze nem nagyon volt más választása az embernek. Én is csak egy termék lettem, amit a kiadója eladott és ami jó reklám volt ahhoz, hogy még több könyvet adjanak el.
– Kézenfekvően, mivel jelenleg a világból is ki lehet kergetni téged kávéval, erről közismert a szoba.
A hátsóm végre a puffot érte. Jól eset leülni. A combomba még azért bele-belenyilallt az a régi fájdalom, ha sokat sétáltam, futottam, guggoltam vagy ácsorogtam. Igaz, már annyira a mindennapok része volt, szinte fel sem tűnt, máskor azonban, rosszabb napokon, annyira lüktetett, hogy csak feküdni tudtam, felpolcolt lábbal. Vártam a csodát. Egyedül, mert Forest nem volt ott, szinte soha.
A kezembe vettem egy csésze kávét. Óvatosan kortyoltam belőle, a fekete keserűség azonban nem volt túlzottan forró. Éppen tökéletesen meleg volt. Közben Merel is helyet foglalt, hogy aztán magához vegyen a süteményből egy darabot. Furcsa volt, hogy ilyen nagyot nőtt. Nem mondom, hogy megváltozott, inkább csak nőiesedett és ez még biztosan fokozódni fog.
– Na de mostmár tényleg nem úszod meg a választ, nincs mire hivatkoznod. Szóval ki vele! Valami van veled, különben még mindig a trófeateremben feszegetnénk egymás ingerküszöbét. Na halljuk.
Gondoltam, hogy visszatérünk erre. Sok minden volt velem, sok minden, aminek egyrészével talán tisztában volt. Egyrészt ott volt a szalag… az a tárgy, ami kihozta belőlem azt a valamit, ami amúgy mindig is a részem lehetett, talán csak nem volt ennyire szembe ötlő. Az apám vére, az ő kegyetlenségük bennem is tovább öröklődött. Aztán ott volt a fekete mágia. Talán nem kellett volna használnom, talán nem volt helyes megtanulnom, de az apám bántotta Forestet, fenyegette a barátaimat és a családomat. Sőt, igazából azzal, hogy ott ültem Merellel, talán ő is célpont lett. Phillip szinte mindent tudott rólam, anélkül, hogy elmondtam volna neki. Aztán persze ott volt egy lényegében tönkre ment házasság… már ha ez tényleg annak számít. Hogy erről akartam-e beszélni Merellel? Nem. Nem tehettem meg, csak még jobban megbántottam volna, mint korábban.
– Gonosz lettem. – Hajtottam le a fejem. Ezt még csak gondolatban sem fogalmaztam meg eddig. Így hát megrázó volt még csak hallani is a saját hangomon. Éreztem, hogy libabőrös leszek tőle. – Megöltem embereket. Fekete mágiát használtam… és… – Hirtelen felfogtam végre, milyen bolond vagyok. Érthetetlen, random információkat közöltem, amiket Merel aligha érthetett, arra pedig pont elég lehetett, hogy megijedjen… bár tudtam, nem ijedős. Még is féltem, hogy most aztán még ezt a pillanatot is elveszítem.
– Tudom… hülye vagyok. Bocsánat. – Folytattam aztán. – Az apám bántotta Forestet. Zsarolt és fenyegetett. Muszáj voltam tenni valamit. Ezért felkerestem egy egykori halálfalót és órákat vettem tőle. Megerősödtem, de nem érzem magam jobban tőle… tudod mit vett a fejébe? Hogy bebizonyítja valamilyen módon, hogy aranyvérű vagyok… hát normális az ilyen? – Megint random információkat zúdítottam Merelre. Ezért inkább elhallgattam és vettem egy mélylevegőt.

-És, ezzel mozdítasz előbbre valamit?- kapja is egyből a kíméletlen keresztkérdést, még helyet foglalni se hagyom szinte. -Nem? Szóval ahelyett, mert azt nem bírnál, hogy ülnél a seggeden várva, hogy jobb lesz, a Roxfortba surrangatsz be random kviddicsdíjakat lopkodni, várva, hogy egyszer csak jobb lesz? Az egyetlen különbség, hogy kicsit jobban a szőnyeg alá söpröd a tényt, hogy igazából nem teszel semmit, csak várod, hogy valaki megoldja neked a gondodat?
A formaságok kedvéért kérdés csak, szerintem mindketten át is látjuk, hogy kijelentésekben, mint tényekkel szembesítem a vádakkal, és hogy nagy eséllyel pontosan jól is foglalom össze a helyzetet. Talán idáig is pont ezért jutottunk el, akár mert csak a rejtélyt akarom megfejteni, akár mert valami kötődésem Elliot felé megmaradt, túlélte a nehézségeket, de ugyanaz a vége: figlalkoztat mi van vele, és hogy azon kéne javítani is.
És köszönhetően talán pontosan a viszontagságoknak, amiken végigment a kapcsolatunk, ku...limázra nem szépítgetek és babusgatom a lelki világát, "igen, szegény Elli baba, rossz neked, gyere, nagyölelés", hanem a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, könyörtelenül az arcába csapom bármilyen fa...likárpitját.
Nem akarsz a seggeden ülni várni, ezért bejössz lopni, hogy eltereld róla a figyelmed? Igen, ba...lettozod, ez pontosan ugyanaz a seggenülés, csak még le is tagadod magad felé.
A gonoszos vonalra csak kétkedve felvonom a szemöldököm, és ahogy elakad, folytatom a mondatát helyette.
-...és most is azért jöttél be, hogy elvedd az elsősök nyalókáit, megnyald, a hajukba ragaszd, aztán még meg is gatyázd őket. Rálépj a macskáikra meg békáikra, mert ugyebár gonosz vagy, ezért gonoszságból ölsz meg átkozol, mert gonosz vagy. Nem veszem be.
Azt azért nem jelentem ki, hogy nem követte el, amiket mondott, de faragott tüzet fúj a faragott sárkány, és ez a krapek gonosz akkor se lesz, ha erőlködésében kifordítja magát a túlvégén keresztül, annyira próbálkozik. Az nem ő. Megvoltak az okai, ön- és védelem amire a pénzemet tenném, de a személyisége mentén logikus reakció volt valamire minden bizonnyal.
De mire rendesen végigfuttatom a gondolatot, már ő is elkezdte ugyanezt bevallani. Tartós fenyegetettség, konkrét támadás, tessék, erről beszélek. Forest, úgymint az író? Gondolom a párja, bulvár dolgokat inkább csak akaratlanul hallok, általában ha Bern nem akarja becsukni az arcát, Elliot ügyét meg még szándékosan is elkerültem, ha tudtam, eleinte dacból, amikor túl friss volt még minden bajom, aztán meg csak megmaradt a gyakorlata.
De tessék, veszély maga és szerettei felé, szükség valami fegyverre a védelmükben. Megbánás, belső konfliktus a használata kapcsán?
Könyörtelen? Az lehetett, nem tudom kizárni. Ilyen körülményekkel minden kérdés nélkül az lennék én is, esélyt sem hagynék a fenyegetőnek.
Gonosz? A gonosz egyáltalán nem így hangzik. A gonosz egy teljesen másfajta és szélsőséges motivációt jelenthet reálisan, azon kívül meg csak rajzfilmekbe fér bele fogalmilag.
-Elég... megszállottnak hangzik, az tény. De ahogy ebből hallom, te védelemre fordultál szélsőséges eszközökhöz, és szerintem még el is ítéled, hogy így tettél. Vagy tévedek?
Ezt a sárkányt üvegből faragták. Megtévesztő lehet a sok összevissza fénytörés, de már rég megtaláltam a megfelelő szöget - merem állítani, az első találkozásunk alatt még - és ebből az irányból gond nélkül belelátok.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi
(https://i.pinimg.com/564x/3a/55/6f/3a556f1925b45a8598ea2e7e0b4a67c0.jpg)

Merel
2000. május nagyon vége

– És, ezzel mozdítasz előbbre valamit? – Remek. Vágd az arcomba! – Nem? Szóval ahelyett, mert azt nem bírnál, hogy ülnél a seggeden várva, hogy jobb lesz, a Roxfortba surrangatsz be random kviddicsdíjakat lopkodni, várva, hogy egyszer csak jobb lesz? Az egyetlen különbség, hogy kicsit jobban a szőnyeg alá söpröd a tényt, hogy igazából nem teszel semmit, csak várod, hogy valaki megoldja neked a gondodat?
Te ezt nem érted Merel… vagy csak nem akarom, hogy értsd. Mondjam el neki, milyen unalmas odakint az életem? Mondjam el neki, hogy ezerszer csak ültem egy átkozott kanapén, reménykedve, hogy Forest még éjfél előtt hazaér és együtt lehetünk? Mondjam el, mennyire fájt, hogy csak az illatát éreztem a párna mellett, de nem láttam soha, ha csak nem keresett fel semmit mondó baglyokon keresztül. Nem akartam neki erről beszélni. Voltak sebek rajta… vagyis már inkább csak sebhelyek, amiket én ejtettem. Helytelen lett volna a szerelmi életemmel traktálni és felszakítani azokat, vagy újabbakat ejteni. Forest miatt szakadt meg az, ami közöttünk volt… mármint közvetve, mert persze amúgy miattam.
– Néha két ember kell a dolgok előre mozdításához. Az egyik hiába erőlködik, ha a másik nem akarja… bár azt állítja, hogy akarja… de közben mégsem és… faszság az egész…– lesütöttem a szemem, mikor végre lehuppantam. Nem akartam a saját önző dolgaimmal bántani őt és kifakadni, milyen borzalmas házasságban élek és hogy igen, ezt választottam ahelyett, amit akár ő, akár más ember nyújthatott volna. Undorítónak éreztem volna ebben jobban belemenni, habár nagyon közel álltam ahhoz, hogy egyszerűen kiszakadjon belőlem minden baj.
–...és most is azért jöttél be, hogy elvedd az elsősök nyalókáit, megnyald, a hajukba ragaszd, aztán még meg is gatyázd őket. Rálépj a macskáikra meg békáikra, mert ugyebár gonosz vagy, ezért gonoszságból ölsz meg átkozol, mert gonosz vagy. Nem veszem be.
Inkább beleszürcsöltem a csésze kávéba, nehogy válaszolnom kelljen azonnal. Gúnyt űz belőlem? Talán. Rá akar világítani valamire? Talán. De belülről ez még így is másképp hangzott, mint amilyennek ő kívülről érthette vagy hallotta.
– Elég... megszállottnak hangzik, az tény. De ahogy ebből hallom, te védelemre fordultál szélsőséges eszközökhöz, és szerintem még el is ítéled, hogy így tettél. Vagy tévedek?
Sóhajtottam megint egyet.
– Van még valami bennem a régi Elliotból, bár inkább csak emlékek. – vállat vontam. – Ő nem szorult rá, hogy embert öljön. Ha gondja volt, megoldotta… de ez… – Mutattam magamra, mintha valami ocsmány csúszómászóról beszélnék. – Ez valami egészen más. Hideg, kegyetlen és még önzőbb.
Gyorsan ittam még egy korty kávét. Megpróbáltam a szoba melegségéből táplálkozni, mielőtt még átadnám magam a bennem keringő sötét erőknek. Talán Merel nem vette észre a különbséget, de én egyszerűn éreztem, hogy valami feszít belülről. Meglehet nem is az változtatott meg, amit az apám tett, hanem a kapcsolatom Nattal. Eleinte boldogok voltunk, elkezdtem ragaszkodni hozzá, aztán az egész átcsapott egy macskaegérjátékba. Én voltam a macska, aki üldözte őt, vele akarta lenni, de mintha csak egyre menekült volna, egyre taszított volna távolabb magától. Ha ez a házasság, akkor kegyetlenül fájdalmas dolog.
– De lényegében igazad van. Védelemre volt szükség, én pedig mindent megtettem azért, hogy ezt megadjam… magunknak. – Sóhajtottam egyet. – Nem kéne rád zúdítanom ezt az egészet, azt hiszem. Már pont elég sebet ejtettem rajtad, nem akarlak még ezzel is terhelni.
Talán korábban már említettem ezt a gondolatot neki és csak ismétlem magam. De valóban így volt. Merel túl fontos volt ahhoz, hogy még jobban bántsam. S ennek a beszélgetésnek a következő lépése az lett volna, hogy Foresttel miért is olyan szar mostanában minden s miért vagyok olyan rohadtul magányos. Azt pedig nem biztos, hogy vele kell megbeszélni. Elvettem egy teasütit, amire fehér cukormázból macskát festettek. Felemeltem és megpróbáltam vigyorogni, mintha semmi gond lenne: – Miau… inkább beszéljünk másról… kérlek…

-Ez tény- ismerem el Elliot fejtegetésére, kettőn áll a vásár. A leglényegesebb rész igazából, hogy minden bizonnyal itt lesz a kutya elásva valamerre, persze ez még nem kíméli meg könyörtelen keresztkérdésektől.
-...És? És odakint te erőlködsz? Azt a részt továbbra is kétlem, hogy idebent ezügyben lennél.
Ha így lenne valóban, meg kell hagynom neki az elismerésem, helyes döntés, az ittlétét viszont továbbra sem indokolja semmivel, és van egy gyanúm, hogy még így is, valami elől menekül.
Valószínűleg nem abban az értelemben, ahogy a Roxfort mint hely menedéket nyújthatna neki, ez inkább valami személyes nyűge elől lehet.
Talán önmaga elől, merül fel bennem, ahogy az erősködését hallgatom arról, mekkora undorító szörnyeteg ő.
-Tessék, erről beszélek, megvolt rá az okod, nem is hangzik elfogadhatatlanul önző oknak, inkább ellenkezőleg. Ismersz engem: ha meg kéne védenem valakit, akit szeretek, mi lenne a legszélsőségesebb, ameddig elmennék, szerinted? Engem gonosznak tartanál érte? Mert valahogy kétlem. Csak magadra neheztelsz azért, mert nem értesz egyet azzal, amit tettél, ami pont inkább arra mutat, hogy gonosz meg szörnyeteg nem vagy. De cáfolj meg, ha nincs igazam.
A mentegetőzésére meg kesernyésen felkacagok.
-Azt hiszed, tudsz még engem bántani? Ne aggódj, azok az idők már rég elmúltak.
Aztán kicsit hátrébb húzódok, távolabb csak egy arasszal, mintegy jelképesen levenni a nyomást Elliotról, elég inkvizitív tudok lenni.
Egy ideig, kábé az erőltetett vidámságáig a teasüteménnyel, amit nem tudtam azért hozzászólás nélkül hagyni.
-Elliot, van neked odakint bárkid, akivel tudsz ezekről, komolyan és kiadósan beszélni? Mert ha igen, akkor nagyon sürgősen rá is erőlteted magad, mert ezeket valakivel mindenképp ki kell beszélned, mert te fogsz másképp beletörni ezekbe a dolgokba. És ha nincs, akkor őszinte részvétem, én fogom pontosan így kifacsarni belőled, mint ma. A te érdekedben.
Könyörtelen, ellentmondást nem tűrő, gondoskodó szigor. Félig-meddig észre sem veszem, hogy fölállok fölétornyosulni - épphogy, pedig Elliot ül - hogy nyomatékosítsam a dolog súlyát.
-Oké.- A jellegzetes "egyértelmúen nem oké" hangon. -Akkor beszélünk másról. De akkor máskor, valakivel, beszélni fogsz erről.
Még csak nem is utasítás, egyszerűen egy tényt közlök vele, és nincs helye vitának. És erősen fontolgatom, hogy nyomatékosítás gyanánt itthagyjam érlelődni a szavaimon, én meg menjek órára, csak késésre redukálni a teljes ellógást, talán még van rá időm.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi
(https://i.pinimg.com/564x/3a/55/6f/3a556f1925b45a8598ea2e7e0b4a67c0.jpg)

Merel
2000. május nagyon vége

Az csak egy dolog volt, hogy Merel kegyetlenül belém látott. Nem ez okozta azt, ami miatt rosszul éreztem magam, még beszélgetés közben is. Egyszerűen úgy éreztem túl sokat mondtam, túlságosan belerángattam valamibe. Igen, ő erősnek gondolta magát, de én nem akartam újra megtörni semmilyen szinten a szívét vagy legalábbis felszaggatni azokat a régi sebeket. Káros vagyok, mint valami elcseszett méreg és ezt most már ideje volt belátni. Akárhová tettem be a lábam káoszt és fájdalmat hagytam magam után. Mert ez vagy te, O’Mara… A keserű belső hang úgy dorombolt a fülembe, mint egy édes macska, ami egy pillanatra hozzá bújik az emberhez, aztán az apró éles fogait a bőrébe mélyeszti.
– Tessék, erről beszélek, megvolt rá az okod, nem is hangzik elfogadhatatlanul önző oknak, inkább ellenkezőleg. Ismersz engem: ha meg kéne védenem valakit, akit szeretek, mi lenne a legszélsőségesebb, ameddig elmennék, szerinted? Engem gonosznak tartanál érte? Mert valahogy kétlem. Csak magadra neheztelsz azért, mert nem értesz egyet azzal, amit tettél, ami pont inkább arra mutat, hogy gonosz meg szörnyeteg nem vagy. De cáfolj meg, ha nincs igazam.
Sóhajtottam egyet, ahogy a kávé kesernyés íze még ott ült a számba. Nem kéne őt így bevonnod… nem kéne rá zúdítanod… Lelkiismeret vagy a hang volt? Ki tudja, de éreztem, ahogy a kétség még erőteljesen költözik belém. Idióta voltam… éppen neki beszéljek Forestről? Éppen neki, akit miatta bántottam meg? Szerettem Merelt, nem hazudhattam magamnak sem azt, hogy nem… és csak félek attól, hogy meg sírnom kell látni. Nem volt ilyen egyszerű az indok. Bár ő látni sem akart, én mindezek ellenére is pontosan ugyanúgy tekintettem rá. S talán azért nem tettem semmit, mert nem akartam megint sírni látni. Ismerem magam.
– Azt hiszed, tudsz még engem bántani? Ne aggódj, azok az idők már rég elmúltak.
Nyeltem egyet és inkább lehúztam a kávé kesernyés alját. Nehezen tuszkoltam le a torkomon, mert az egyszerűen összeszorult a kellemetlen emlékek említésére is. Az ő hangján hallva még áthatóbb volt az érzés, hogy én tettem rosszat… nem, mintha nem így lenne. Talán Merel az első anyám után, akinek a megbántása ennyire ijesztő volt. Anyám elől elmenekültem a világ másik végére tizenötéves fejjel. Merel elől is elbújtam, félve, hogy még rosszabb lesz az egész.
Tématerelés. Remek O’Mara… A hang szokásos ridegségében ötlött fel. A mosoly azonnal leolvadt az arcomról, de az a rohadt gombóc persze azonnal nőni kezdett a torkomban. Éreztem, ahogy egyre inkább feszít.
– Elliot, van neked odakint bárkid, akivel tudsz ezekről, komolyan és kiadósan beszélni? Mert ha igen, akkor nagyon sürgősen rá is erőlteted magad, mert ezeket valakivel mindenképp ki kell beszélned, mert te fogsz másképp beletörni ezekbe a dolgokba. És ha nincs, akkor őszinte részvétem, én fogom pontosan így kifacsarni belőled, mint ma. A te érdekedben.
– Nincs, de jól vagyok. – Próbáltam magyarázkodni. Mégis kivel beszélgethetné? Montregoval? Féléve nem hallottam róla. Cartwrightot nem érdekli a tönkre ment házasságom, lényegében mindig is utálta Natot. Esmével mit beszéljek meg? Nem vagyok hülye, tudom, hogy érez irántam valamit… meg ott van neki az a fura csaj, aki miatt amúgy sem közölnék vele olyan dolgokat, amikor „jól mutatnának” a Próféta pletykarovatában.
– Akkor beszélünk másról. De akkor máskor, valakivel, beszélni fogsz erről.
– Minden rendben. Csak megváltoztam. Gondolom ezzel mindenki így van néha napján az életében. – Magyaráztam és éreztem, ahogy a könnyek ott gyűlnek a szememben, szóval elfordítottam a fejemet. Nem azért, mert nem férfias vagy ilyesmi. Utáltam gyengének és meggyötörtnek tűnni. Tönkre ment a házasságom? Meglepő? Szánalmas, hogy egyáltalán hittem benne, hogy megérdemlem. – Jól vagyok… jól vagyok… nem kell kifacsarnod belőlem semmit.

-"Nincs, de jól vagyok"- visszhangzom gúnyosan Elliotot, és közelebb lépkedek, hogy az ultimátumomat már főlé"magasodva" adjam ki.
-"Minden rendben"- fordítom vissza rá a szavait megint. Kifogás. -Pont úgy nézel ki.
Közelebb lépek mégegyet.
-Hogy is jutottunk akkor innen...- húzom végig a mutatóujjam most a mellkasán, csak emlékeztetőül, -...azon át, hogy oké, csak köpjelek már be a tanároknak, ha úgy végre békénhagylak, egészen addig a te ötletedig, hogy ide jöjjünk fel beszélgetni? Hiszen nincs semmi, tehát nincs amivel békén kéne hagyjalak akár lebukás árán is, és nincs, amiről zavartalanul beszélgessünk egy kávé fölött.
Kesernyés-gúnyos rövid kis kacaj.
-Mondj nekem amit csak kibalettozott akarsz, Elliot, tényleg. Egész nyugodtan, nem veszem már sehogy. Már réges rég nem a szavaidnak hiszek. Viszont!..
Az állánál fogva fordítom magam felé a tekintetét, és megvárom, hogy a szigorú, ellentmondást nem tűrő szemeimbe nézzen, mielőtt a mondatot befejezem.
-...Magadnak, Elliot, ne hazudj. És ha nem akarsz a saját lelki gödröd mélyén maradni, tegyél is ellene.
Hátrébb lépek egyet, kihúzom a hajgumimból Elliot pálcáját, és hatásszünet gyanánt, meg úgy spontán, forgatom egy kicsit, megnézegetem. Addig ülepedhetnek a szavak.
-Hagyjalak békén? Oké, hagylak. A feladatod tudod, engem pedig ismersz: felejteni nem szokásom. Ezt meg ne hagyd itt.- Átnyújtom neki a varázspálcát. -És ha megint a szemem elé kerülsz, tudjál róla, figyellek. És ismerlek. Jobban, mint néha szeretnéd.
Ezzel a végszóval hátat fordítok, és elindulok kifele a szobából.

Betörési kísérlet… vagy ilyesmi
(https://i.pinimg.com/564x/3a/55/6f/3a556f1925b45a8598ea2e7e0b4a67c0.jpg)

Merel
2000. május nagyon vége

Miért… Nyögtem fel, egyértelműen érzékelve Merel szavaiból, hogy átlát rajtam. Igen, beszélni akartam, mondani mi fáj, de éppen az utolsó pillanatban egész egyszerűen bepánikoltam. Nem attól, hogy ki kell mondanom tényeket, amik fájdalmasakat… azokat elviselem, még ha a szívem is szakad bele, mert el kell tűrnöm, ahogy el kellett Esménél is. Csakhogy megbántani sem akartam Merelt azzal, hogy Forestről mesélek. Nem akartam belemenni olyan dolgokba, aminek a kezdte az ő szomorúságával kezdődött… s az én boldogságommal. Lehetnék ennél igazságtalanabb? Hát megtehetem, hogy éppen az ő vállán sírom ki magam?
– Hogy is jutottunk akkor innen... – A mellkasomhoz érintette a mutatóujját. Éreztem, ahogy végig húzza ott. – ...azon át, hogy oké, csak köpjelek már be a tanároknak, ha úgy végre békénhagylak, egészen addig a te ötletedig, hogy ide jöjjünk fel beszélgetni? Hiszen nincs semmi, tehát nincs amivel békén kéne hagyjalak akár lebukás árán is, és nincs, amiről zavartalanul beszélgessünk egy kávé fölött.
A könnyek vadul gyűltek a szememben. Egyre erőszakosabban, hogy hagyjam őket kifolyni, végig az arcomon, bemocskolva az ingem gallérját, ahogy végig szöknek a nyakamon. Nem számított az egész, csak most ne kelljen Merelre néznem, tudván, hogy megint igaza van, mert az nekem sosem lehet. Ha valamit megtanultam Forest mellett, hát akkor az az, hogy én csak egy olyan ember vagyok „aki nem összeegyeztethető egy családdal, mert nem normális az életvitele.”
– Mondj nekem amit csak kibalettozott akarsz, Elliot, tényleg. Egész nyugodtan, nem veszem már sehogy. Már réges rég nem a szavaidnak hiszek. Viszont!
Megragadta az állam és finoman magam felé fordította az arcom. Lesütöttem volna a szemeimet talán, de minek is? Úgyis meglátta volna a könnyeimet. Hát ott csillogtak a szememben, ahogy az ő sötét szemeibe pillantottam.
– ...Magadnak, Elliot, ne hazudj. És ha nem akarsz a saját lelki gödröd mélyén maradni, tegyél is ellene.
Hogyan tehetnék, Merel? Úgy, hogy beszélek róla? Nem hittem ebben. Tudtam, hogy a szavak csak sebeket tépnek fel. Nem csak bennem, benne is. Hiszen hol kezdődik az én mesém? Talán erősebb lett, de a tény akkor is ott van, hogy mit tettem. Gondolom ez is egy olyan helyzet volt, amiben a „normális életvitelű” emberek jobban teljesítenek. Nekem nem valók a barátok, sem a család, mert szimplán nem érdemlem meg.
– Csak fájdalmat tudok okozni mindenkinek… – Suttogtam halkan, nem beszélve továbbra sem semmiről. Nyeltem egyet és közben ezernyi kusza gondolat kavargott bennem. Hogy ezzel felbosszantottam-e Merelt vagy csak szimplán az általános szenvedély beszélt belőle, nem tudtam. Már régen megálltam, hogy belelássak az emberekbe, valószínűleg amúgy is csak félreértettem volna.
A szalag a csuklómon, mintha lüktetett volna. Talán csak képzelődtem, nem tudom. A pálcámat néztem Merel kezében. Nem szóltam még mindig semmit, túlságosan a hülye érzések hatása alá került. Eszembe sem kellett volna jutnia ezeknek a dolgoknak. Az én dolgom az volt, hogy bejöjjek és ellopjak valamit, hogy pénzt szerezzek és létezzek, mint a „normális” emberek.
– Hagyjalak békén? Oké, hagylak. A feladatod tudod, engem pedig ismersz: felejteni nem szokásom. Ezt meg ne hagyd itt. – Felém nyújtotta a pálcámat, én pedig erőtlenül átvettem azt tőle. Nem akartam, hogy ilyennek lásson. Így hát ismét rám telepedett a bűntudat, hogy bekavartam a napjába. – És ha megint a szemem elé kerülsz, tudjál róla, figyellek. És ismerlek. Jobban, mint néha szeretnéd.
Hátat fordított és elindult az ajtó felé. Sóhajtottam még egy nagyot, mintha kő esett volna le a szívemről, valójában nem így volt. Egyrészem tudta, hogy igaza van, egy másik meg nagyon nem akarta éppen őt beleavatni ebbe az egészbe. Így hát nem szóltam többet, csak néztem utána hosszan, míg el nem tűnt az ajtó mögött…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Múlt => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2018. 08. 20. - 20:19:18