Roxfort RPG

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy magányos, sötét szívű boszorkány a hegyek között. Ember sosem látta még, csak a sírását hallották – olyankor felolvadt a hó, és záporok öntözték a földet, elhozva a tavaszi kikeletet. Ilyenkor a boszorkány dühre gerjedt, haragja forrón ölelte magához az erdőket, mezőket, ezt nevezték nyárnak. Ősszel aztán bosszút tervezett, lassú hanyatlásba taszítva a természetet, de igazán télen volt veszélyes: gyönyörű, halálos mágiája havat fakasztott a nehéz fellegekből, jégpáncélt varázsolt a világra, és mindenki reszketett, mert ha a hideg egy szilánkja egyszer a szívbe fúródik, számunkra soha többé nem jön el a boldog tavasz…
Én mindig sajnáltam azt a boszorkányt, nem csak azért, mert én is az vagyok, hanem mert milyen szomorú sors lehet mindig magányosnak lenni, miközben csak félreismertek. Nem tehetünk arról, milyen hatalommal születünk, csak arról, mit kezdünk vele.

Azon a téli estén is ezen merengtem, amikor a fényesen kivilágított előtérből a kandallóba lépve elkerültünk a havat és jeget odakint, hogy részt vegyünk az Asterlingek szokásos Újévet köszöntő partiján. Kilenc éves vagyok, tudom, mit vár el tőlem az anyám, aki ma különösen megnehezítette a létezésemet: egész nap dühöngve kerülgetett, mert nem állt jól a ruhám, a hajam, a mosolyom. Köszönünk a házigazdáknak, akiket régóta ismer, és akik engem is kedvelhetnének akár, de mióta tudják, hogy félvér vagyok csak, valamiért úgy néznek rám, mintha egy házimanó lennék.
- Jó estét, Cerys kedves! – kiállt fel örömmel telve a magas nő – És látom, itt van a kis… Elizabeth is. Micsoda meglepetés!
- Nem hagyhattam otthon a kis fattyút… - ad látszat-puszit anyám – De ígérem, nem ront majd sok levegőt ezen a csodás estén. Megpróbáltam már elintézni, hogy nyilvánítsák közénk valónak, de nem csodálom, hogy megtagadják, amíg ilyen nyilvánvalóan szégyent hoz rám. Undorodom a látványától is, de persze az a vén perszóna rám parancsolt, hogy cipeljem magammal…
- Ugyan, kedvesem, megértem a dolgot. – hangzik az elnyújtott akcentusú válasz – De gondoltál már arra, hogy lepasszold az apjának, és örökre elfelejtsd ezt a kis… problémát?
Nem értem, miért kell nekem végighallgatnom ezt a beszélgetést, és így inkább el is tipegek a bálterem felé, mielőtt a puszta látványom megint kiváltja belőle a dührohamot, amit olykor szokott. Ilyenkor tárgyakat vagdos hozzám, megüt, és… de nem. Itt, mindenki előtt biztos nem tenne ilyesmit, mert mit gondolnának róla akkor?

Belépek az emberek közé, de nem sokan törődnek velem, kislány vagyok még hozzájuk képest. A ház gyerekeit szerencsére nem látom sehol, így a nagy, aranykeretes ablakokhoz sétálok, de mivel nem merek hozzájuk érni, csak nézek kifelé. Valahol most az emberek ünneplik az újévet, a lehetőségeket, nekem csak ugyanazt hozza majd, amit mindig. Talán majd ha iskolás leszek… vagy ha megszököm.
Hatalmas pelyhekben hullik a hó, és szinte el tudom képzelni, hogy a boszorkány táncol a csipkés szélű pelyhek között, szabadon, nevetve, nem is sejtve, hogy én itt most pont rá gondolok, és talán szeretném, ha elvinne magával. A barátaim nagy része amúgy is képzeletbeli, és hiába hiszem szinte el néha, hogy léteznek, velem vannak, attól még tudom, hogy ez valahol hazugság.
- Milyen lehet, ha jégszilánk fúródik a szívünkbe? – kérdezem, csak magamtól, mert senki sem figyel – Lehet, hogy nem is fáj többé semmi sem. Nem érzünk semmit, mert minden csöndes és nyugodt… jéghideg és rezzenéstelen, mint a táj, ha hidegbe merevedik…
Lépéseket hallok, és látom tükröződni az érkezőt az üvegen – egy nálam valamivel idősebb lány alakja rajzolódik ki a faggyal belehelt táblákon. Biztos hallotta, amit mondtam, de nem is törődöm ezzel már, én itt szellem vagyok, úgysem hiszem, hogy beszélgetni akarna, elvégre valahol már olyan vagyok az ittenieknek, mint a boszorkány: valaki, akinek jobb lenne ott a hegyen, egyedül.

+16
A tükörben felém int a lány, így felé fordulok. Engem nem szeretnek az itteniek, mindannyian elkerülnek, ő pedig engem néz, mintha egyformák lennénk, mintha barátok lehetnénk.
Az én barátaim képzeletbeliek, de ő pont úgy fest, mintha csak én teremtettem volna, hogy ne álljak egyedül a tánctér szélén, a csillárok hideg fényében. Táncosok suhannak el nem messze tőlünk, felhangzik a zene, a nevetés, poharak koccintgatása, és a bálterem végében elhelyezett hatalmas aranyórán lassan, de biztosan lépkednek a mutatók az éjfél felé, amikor majd mindenki egymásra mosolyog és ölelések fonódnak köztük, köszönések, csókok.
Engem nem szoktak megérinteni. Azt mondják, mocskos vagyok és undorító.
- Szia… - intek vissza, és óvatos léptekkel közelebb megyek – Te látsz engem?
Butaságokat beszélek, persze, van szeme, amivel láthat, de hiába van másoknak is, tökéletesre fejlesztették, hogy átnézzenek velük rajtam, vagy azon, ami nem tetszik nekik. Egy leejtett sütemény, borfoltos ing, egy olyan gyerek, amelyik nem elég tiszta vérű. Ennyi csak az egész, egy azonos kategória a nem méltó tárgyak dobozául, melyet aztán a polcra is lehet tenni, ha már terhes vele foglalkozni, aztán belepi a feledés pora.

Ahogy a csillogó márványon odaérek hozzá, olyanok vagyunk, mintha mi is egy mesében szerepelnénk. Nagyon szép a fekete ruhája, szeretném megsimogatni az anyagot, de félek hozzáérni a lányhoz, mintha egy drága porcelán lenne, amivel nem szabad játszani, mert túl nemes és ritka ahhoz, hogy a kezembe vegyem. Éles kontrasztban vagyunk, ő sötétben, olyan fátyolos színekkel a bőrén, mintha hóból és jégből formázták volna, én fehérben, csodálkozással telve. Kinyújtom felé a bal kezem ujjait, de nem érintem meg, halványan elmosolyodom.
- Hogy hívnak? – kérdezem halkan – Az én nevem Min… Elizabeth. Elizabeth Balmoral. Nagyon csinos vagy, gyönyörű a ruhád.
Anyám súlyos árnya vetül ránk, ahogy egy fiatal férfi karján tovatáncol mellettünk, a nehéz estélyije anyaga repül utána, akár a mesék boszorkányainak palástja, mikor seprűn lovagolnak. Tudom, hogy én is boszorkány vagyok, de ő egy szörnyeteg, az a fajta, aki bezár a ketrecébe, ha csak egyetlen rosszat is teszel. Aprót nyelek, és megint a lányra függesztem a tekintetem, remélem, nem veszi észre, hogy a másik kezemen még van néhány halvány vágás. A múlt héten megpróbáltam megszökni, amikor azt hittem, senki nem lát, senki nem figyel – kimásztam a pince földszinti ablakán, és futottam a hóban a kerítésig. Felmásztam rá, és még egyszer visszanéztem a házunkra, a fehér tollak alatt lélegző tájra, és arra gondoltam, nem attól kell félnem, amiket a falai között meséltek nekem, hanem attól, aki mesélte őket. Még a lápi lidérccel, a Will-o-Wisppel is táncoltam volna éjszakánként, ahogy abban a régi történetben hallottam a halottakról, akik felelőtlenül besétáltak a mocsárba a fényeket kergetvén, és nem várta őket ott más, csak a nyirkos ölelés, mely örökre magához láncol… Inkább ez, mint az utána lejátszódott jelenet. Pár órával később elkaptak, nem is jutottam messzire, a gazda, aki megtalált a farmján, nevetve adott át az anyámnak, abban a reményben, hogy esetleg az megjutalmazza érte.
- Hát így esett, nagysád, remélem, nem bünteti meg nagyon a kislányt, ilyenek ezek a gyerekek. Az én Molly-m is megszökött párszor, de aztán…
- Fogja be a száját. – ragadott meg anyám, maga mögé utasítva – Nem érdekel az ostoba kölyke, sem maga. Felejtse el, hogy létezünk, és túrja tovább a mocskos földjét, ahová hamar megtérhet, ha sokat fecseg.
Szélesen elmosolyodott, és hiába kiabáltam a férfira, hogy fusson, mert én már tudom, mi következik a pálcavillanás után, elérték az átkok, és üvöltve vonaglott a lábunk előtt. Nem mertem zokogni, mert féltem, hogy ennek a sokszorosát kapom majd, és nem is tévedtem nagyon. Térdeltem már a saját szobám szőnyegén, és némán imádkoztam… nem is tudom, kihez. Az Imperius megláncolja a testet, de a gondolatokat nem.
-… felfogtad, amit mondtam, te ostoba kis ringyó?! – állt fölöttem a boszorkány, a tenyere újra és újra eltalálta az arcomat – Ha még egyszer rajtakaplak a szökésen, letépem az összes ujjadat, és akkor majd lesz okod eldobni azt, amit úgy kellett kikaparnom számodra!
’Will-o-Wisp… Ha létezel, gondolj rám. Egyszer sikerülni fog, és találkozunk. Nem fog többé fájni, nem bánt majd senki, és vége lesz mindennek, ahogy kihuny a lámpásod a mocsárban.’
- Azt kérdeztem, eljutott e a tudatodig, Elizabeth?! – hegyes körmeivel maga felé fordít – Szólalj meg!
- Megértettem.
Összerezzenek az emlék hatására, és próbálok tovább mosolyogni a szép, hóból szőtt lányra, mintha minden rendben lenne. Talán úgy is van. Soha nem adódik még egyszer ilyen jó alkalom arra, hogy megszökjek…

Nem tudom, szabad e beszélgetnem a lánnyal a kötelezőn kívül – nagyon ritkán fordul elő, hogy bárki is megszólít, és akkor is csak megjegyzéseket dobálnak felém, gúnyos tekinteteket, amelyeket anyám a belőlem áradó rossznak tulajdonított, de csak magának köszönhetett. Félrebillentem a fejem, és igyekszem emlékezni azokra a szabályokra, amiket ilyen esetekre vertek belém, sokszor szó szerint. Nincs értelme elmondani neki, hogy milyen az életem, mert nem hinne nekem, és ha mégis, mit számítana egyetlen ember rokonszenve ebben a világban?
- Ne haragudj, csak… nem szoktam magam jól érezni az ilyen estéken. – nem is kellett hazudnom – Mindenki a saját köreiben forog, és mindenki annyival idősebb nálam…
A háttérben épp most válik ki a táncolók közül a legidősebb Asterling, Geralt, a látszólag nagyon is udvarias házigazda. Közte és a testvérei, valamint köztem nem olyan sok a korkülönbség, de mégis olyan érzés, mintha ők is felnőttek lennének mellettem. Halványan elmosolyodom, főleg a lány nevét hallva, ez az ág ugyanis valami olyasmi, amiben általában jónak bizonyulok: az aranyvérűek rokonsága valóságos végtelen történet, de nem okozott gondot megértenem az összefüggéseket.
- Szia, Tethys Linnea Skarsgard. – hajtom meg egy picit a fejemet – Mi hozott ide Harolswickből? A ruhámat…? Grandmére választotta, ő szereti igazán a fehéret, de köszönöm szépen, átadom neki. Azt hiszem, kettőnk közül a te ízlésed az, ami igazából elismerést érdemel akkor.
Próbálok udvarias és kimért lenni, de tudom, hogy a lelkesen csillogó szemem éles kontrasztba foglalja az arcomat: túl lelkes és részletekbe feledkező vagyok ahhoz, hogy igazán komolyan vegyenek. Kissé enyhül a zavarom, elrejtőzöm a szokások pajzsa mögé, a biztonságot adó hagyományok fegyverét használva, de valahol nagyon jól tudom, hogy ez színjáték, és most tanulom a szerepem.

Aztán amikor a nevemről kezd beszélni, úgy érzem magam, mintha a mesebeli boszorkány átka elért volna – hidegség járja át a tagjaimat. Ennyire nem látszom a sok fehérség alatt? Mintha valami virág lennék, ami a tavaszt várva nyugszik a földben, fölötte hótakaró… és a lány látja is ezt. Nem szeretem a nevemet, idegen tőlem a csengése, a dallama, soha nem felejtenek el emlékeztetni rá, hogy lényegében egy billog, amit gúnyból viselek, még ha a nagymamám után kaptam is. Hozzá illik, hozzá tartozik, nekem csak néhány hamisan fénylő szótag a saját nevem mögött… a többiről nem is beszélve.
- Az édesanyám választotta. Én sem érzem teljesen a sajátomnak… - mélázok el egy pillanatra – De hozzád nagyon is jól illik mindkettő. Mindig tetszett a csillagok története, meg a mitológia… te nem szereted az igazán szövevényes kalandokat? Igazad van, azt hiszem, engem az utazás és a felfedezések érdekelnek igazán.
Bizalommal telve indultam közelebb hozzá, és mivel láttam, hogy ő nem azért kérdezget, hogy aztán ellenem fordítsa a lelkesedésem, leültem mellé, gondosan elrendezve a szoknyámat magam körül – anyám nem felejtett el emlékeztetni, hogy ahány gyűrődés lesz rajta, annyi pofont kapok otthon.
- Szomorú? Nem vagyok szomorú. – hazudom mosolyogva – Te nem vagy egy kicsit… melankolikus mindig Szilveszterkor? Erről is tudok egy szép mesét… persze nem tudjuk, megtörtént e, de nekem nagyon tetszik azért. Arról szól, hogy december feláldozza a saját életét, hogy megszülethessen január, és ahogy az óév utolsó sóhaja elhangzik, úgy sír fel az új… de az úgy sokkal jobb, ahogy Grandmére meséli, szokott hozzá varázsolni is. Táncolnak körülötte a hópelyhek, elváltoztatja a hangját, és tényleg elhiszed neki, hogy ő December, és csak később, este elalváskor jut eszedbe, hogy mit is jelentett a történet igazából.

Elgondolkozom a hosszú monológom után – a nagymamám meséi mindig sötétek voltak, ha jobban belegondoltam. De közel sem olyan mélyek és ijesztőek, mint anyámé… az előbbiek mindig megmutatták, milyen az élet igazából, annak minden búskomorságával, az utóbbiak azonban az ember után nyúltak az ágy alól, a függöny mögül, vészterhesen suttogtak a fülébe arról, hogy a bűnösök mindig elnyerik a méltó megtorlásukat… Az egyetlen, akitől nem féltem, a lidérc volt a lápon. A lámpását követve messzire eljuthatnék, és többé nem érnének el: sem a családom, sem a rémálmaim. Tethysre nézek, észrevette e a beállt csendet, de ő a terem másik oldalát figyeli fürkészően, kissé meg is ijedek a tekintetétől. Nem szeretném, ha rám nézne így…
- Az a fiú a testvéred? – hajolok kicsit oldalra, egy édességért rajongó szőke fiúra emelve a tekintetem – Nagyon kedvesnek látszik. Ennyire szereti a profiterollt? Nekem… nincsenek testvéreim. Te nagyon szerencsés vagy, hogy neked itt van ő… Ne haragudj, az előbb közbevágtam, azt mesélted, varázslények után kutatsz: milyenek után? Találtál igazán érdekeseket?
Míg az ő hideget és fagyot idéző alakját nézem, meg is fogalmazódik bennem a terv: hamarosan már mindenki csak a társaságával lesz elfoglalva, ki tudok surranni az ajtón, onnan pedig csak észrevétlenül ki kell szaladnom az udvarra, átmászni a kerítésen, és Újév lesz, mire bárkinek eszébe jut, hogy hová tűnt az a félvér kislány…
- Elizabeth! - csattan ostorként a hátunkon anyám hangja hirtelen - Mit művelsz? Remélem, nem megint a hitvány kis meséiddel untatod az embereket!?

Nem értem ezt a lányt. Ha nekem lennének testvéreim, úgy érezném, egy csapat vagyunk, egymáshoz tartozunk - ő pedig úgy beszél az öccséről, mintha egy törött, haszontalan játék lenne. Ahogy rólam szoktak mások, akik most tánc mögé rejtik a lenézést, apró sütemények közé az utálatot, ami mozgatja őket az év nagy részében. Ha nem ismerném őket, azt hinném, nem is valódi emberek, csak a gyűlölet alakot öltött tündérei, akik hideget pulzálnak magukból, sugározva egy lélektelen világ álmait felém... Elragadott a képzeletem. Újra Tethysre nézek, és már nem látom olyan szépnek, mint inkább valakinek, aki annyira tökéletes akar lenni, hogy ezért képes mások fényét is beárnyékolni. Fiatalabb a felnőtteknél, idősebb nálam, de mintha már az ő szívében is egy jégszilánk hajtott volna jégszirmot.
- Mi a baj vele? - pislogok újra a kisebbik Skarsgardra - Sokan szeretik az édességet, nézd csak!
Tudom, hogy nem mutogathatok csak kedvemre, ezért inkább a szemem villanásával jelzem, hogy a házigazdák legkisebb gyermeke is épp most vadász le magának néhány krémest az asztalról, és tele szájjal vigyorog rá Dantéra. Azt hiszem, ők jobban megértik egymást, mint mi itt a párokon túl. Nem akarok udvariatlannak tűnni, de kezdek ugyanúgy tartani Tethystől is, mint a mulató, hamis mosolyukat alkohol mögé rejtő felnőttektől... alkohol... csak anya ne igyon. Olyankor mindig olyan szeszélyes lesz, nem uralkodik magán annyira.
- Nahát, egy kelpi? - fordulok vissza hozzá, kicsit lelkesebben, mint kellene - Még soha nem láttam olyat, de te igazán szerencsés vagy, hogy igen! A mi kerti tavunkban csak kákalagok laknak, illetve a közeli erdőben farkasok. Éjszakánként lehet hallani őket, néha találni tetemeket is... Csak messziről láttam őket, de mindig nagyon tetszettek, még akkor is, ha tudom, hogy könnyen megölhetnek. Gyönyörű állatok...
Nem teszem hozzá, hogy ezért sem volt olyan könnyű megszökni tőlünk - ha a fák közé vetette magát az ember, mágia nélkül hamar alulmaradt a lényekkel szemben. Voltak olyan pillanatok, amikor inkább a fogakat éreztem volna magamon az újra és újra csattanó tenyér helyett, de azért a vadállatok által hátrahagyott dögök még mindig jó visszahúzó erő voltak.

Összerezzenek, amikor anyám hangját hallom, el akarok bújni az asztal alá, vagy simán csak elkezdeni futni, mielőtt az ijesztő mosoly rám fordul, a szembogarak fókuszálnak, és megtalálja azt az egyetlen hibázó részletet rajtam, amiért megbüntethet. A kezemet bámulom, nem is akarok belefolyni a beszélgetésükbe, ami azon a szokásos udvarias nyelven folyik, amit én is beszélek, mert muszáj.
- Tethys Skarsgård...? - kérdezi selymes hangon - Micsoda meglepetés! Olyan ritkán látni a családjukat ezekben a körökben, a miénk a megtiszteltetés! Látom, megtalálta a terem legkevésbé érdemes tagját arra, hogy az idejét vele töltse. Elizabeth családunk bemocskolója, egy ostoba kis félvér, aki csak azért született, hogy egy nagy múltú vérvonalat rántson a saját szintjére... - megragadja a vállamat, és felránt, hogy egyenesen üljek, én pedig nem ellenkezem, mert jobb ezt elviselni, mint azt, amit amúgy kapnék - Mondja csak, Tethys, a kis kurva untatta, ugye? Mondja meg nyugodtan, hajlamos rá, pedig igaza van, sok munkám fekszik benne, de olyan, mintha önteném a vizet egy lyukas vödörbe... - rászorít a nyakamra, amit távolról még akár játékos csiklandozásnak is lehet értékelni - Egy mocskos, félvér vödörbe, ami magasabb polcra került, mint ahová a sárból fel kellene venni... Elizabeth, jól látom, hogy összegyűrted a ruhádat?
Lepillantok magam alá, és meg akarom mondani, hogy nem, külön ügyeltem rá, de ahogy rángatott a széken, elmozdulhattam annyira, hogy ez bekövetkezzen. Magamban már csak azért könyörgök, hogy ne itt essen nekem, mindenki előtt, legalább rángasson ki, ott már nem érdekel, jöhet bármi. Úgy látszik, most az egyszer szerencsém van, mert már érzem is, ahogy a hegyes körmű ujjai nagyot húznak rajtam és talpra rángatnak.
- Jöjjön, Tethys. Tanítok önnek egy remek kis leckét... hogyan neveljük az ostoba, cipőnk talpát nyalni sem méltó korcsokat anélkül, hogy összekoszolnánk a kezünket! Utána pedig akár meg is ünnepelhetjük ezt a találkozást egy pohár pezsgő kíséretében. Lódulj, Elizabeth, végre hasznodat veszi valaki.