Roxfort RPG

Karakterek => Minerva E. Balmoral => A témát indította: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 21. - 20:49:33



Cím: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 21. - 20:49:33
Aila


1998, augusztus - Abszol út
(http://i57.tinypic.com/2nl626d_th.jpg)




Murphy törvénye, hogy ha valami elromolhat, az el is romlik.”
Ez a gondolat fogalmazódik meg bennem, jelentős figyelmet követelve magának, ahogy ott állok a káosz kellős közepén, kezemben hanyag eleganciával viselhető üst, tele mindenféle bizarr holmival. Míg mások vígan élvezik a tanév előtti utolsó napos délutánokat, addig én, a saját hülyeségemnek köszönhetően rohangálhatok a tankönyveim után, sok szerencsés véletlen összjátékának hathatós segítségével.
A megvevendő dolgok listája a kezemben tartott edény legalján gyűrődik, őszintén remélem, hogy legalább a lakáskulcsaim társaságában, különben ma a kertben alszom. Apám ugyan megígérte, hogy segít észrevétlenül hazaszállítani a vásárlásaimat, de közvetlenül azelőtt jelentette be haladéktalan elintéznivalóit, mielőtt valóban komolyan vásárolni kezdtem volna, persze, ezt megelőzően csak néhány dolgot vettem meg, amelyekkel amúgy sem keltenék feltűnést a metrón – seprűt, talárt, Maccavity dolgait.
Így lehetséges tehát, hogy két nappal a vonat indulása előtt szobrozok az Abszol úton, abban a tudatban, hogy zavart tekintetek kereszttüzében fogom az üstömet, a könyveimet és néhány bájital hozzávalót hazáig cipelni. Micsoda mámor ez… a jókedvemet csillapítandó mélyen lélegzem, és végül beletörődve a balszerencse áradásába, bemegyek a Czikornyai és Patzába. A benti kellemes hűvös nagyon megnyugtató, és vetekszik a boldogsággal, hogy ledobhatom végre a dögnehéz üstömet is.
- Szép napot! A… - köszönök felhangon, ám ekkor az egyik közeli polcnál álló alkalmazott unottan a szavamba vág.
- A dedikálás miatt jött, ugye? Jobbra a második sorban, mindjárt vége.
Gyanakodva nézek rá, aztán alaposabban körbenézve majdnem kiszúrja a szememet a mindent elborító ezüst-zöld plakátok hada: meglepő módon egy kígyó tekergőzik rajta, a fényes betűk pedig tekeregve kiadják a „Mardekár ötven árnyalata” feliratot. Megborzongok, de ehhez a hirtelen levegőváltozásnak semmi köze.
- Khm, nem, a tankönyveim miatt.
A férfi gyanakodva pillant felém, aztán újra a kígyózó (jaj de humoros, Minnie) sorra, amelyet nagyjából velem egykorú lányok alkotnak, hangos lelkesedésük pedig elhallatszik egészen idáig.
- Biztos nem amiatt jött? Bevallhatja nyugodtan, valamiért mindenki nagyon kíváncsi rá…
- Úgy nézek ki, mint aki egy botrányregény miatt jött? – kérdezek vissza, de már a kimondás pillanatában érzem, hogy ez nem a legerősebb érv, amivel valaha előrukkoltak. A mellettem álló, színültig telt üst azonban akár jó inkognitó is lehetne, már ha tényleg emiatt lennék itt, így végül az eladó sötét mosollyal a pulthoz megy, majd a tantárgyaimat végiggondolva meg is ejtjük a vásárlást. Mikor a csinos kupi tetejére helyezem a frissen vett köteteket, úgy érezheti, hogy eddig remekül játszottam a szerepet, megérdemlek egy kis extra kedvességet.
- Tényleg bevallhatja, ha a dedikálás miatt van itt. Nagyon népszerű író, sokan rajonganak érte.
- De hát már mondtam, hogy… tudja mit? Megnézem. Legyen ez egy önbeteljesítő jóslat.
Miután a férfi szemmel láthatóan megnyugodott, hogy igaza volt, a kezembe nyom egy példányt, és pedig lopva körbenézek, figyel e valaki. Nem arról van szó, hogy szégyellném mások előtt…
De, egyébként pontosan erről van szó, ugyanakkor ezzel a lendülettel le is mondanék arról, hogy az elkövetkező ezer és egy beszélgetésben vegyek részt, aminek a regény az alanya lesz, és kevés olyan dolog van, amiben szeretek nem jártasnak tűnni. Nagy a kísértés, ez tény, azonban egyelőre nem veszek észre ismerős arcokat magam körül, így a hátoldalát kezdek tanulmányozni, közbe persze megpróbálok minél alacsonyabbnak és láthatatlannak látszani: még akkor is, ha 178 centiméter magas vagyok, és egy óriási üst helyezkedik el mellettem.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 21. - 22:43:26
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Mindenkinek lehet olyan napja, mikor egyszerűen képtelen megmaradni az otthonában vagy annak pár kilométeres közelében, mert ha mégis így tesz félő, hogy megőrül, ugye?  Akik válasza erre a kérdésre nem, azok valószínűleg egyáltalán nem értenék miért is kóválygok, sőt mitöbb lődörgök, egyenesen kódorgok az Abszol úton már több órája mindenféle különösebb cél vagy haszon nélkül.
Az iskolához szükséges felszereléseimet már rég beszereztem, de nem jutott eszembe jobb hely, ahol szívesen kószálnék.
Tulajdonképpen az egész napom azzal telt, hogy körbejártam mindent, majdnem mindenhol megittam egy kávét, teát, egyebet (ezek után ritka jól hidratált és éber kell legyek) kicsit nyitogattam a Mester és Margaritát Bulgakovtól, de hosszabb értő olvasásba nem bocsátkoztam. Valahogy képtelen voltam ma bármire is koncentrálni. Rossz érzésem volt, egyfajta nyúlós, gusztustalan érzés kúszott fel szőrös póklábain a hátamon, ami arra engedett következtetni, hogy valami borzasztóan kellemetlenben lesz részem ezen a szép nyárvégi napon. Sok minden volt, amire nem vágytam, nem szerettem volna például, ha eltapos egy elefánt, nem vágytam rá, hogy megcsípjen egy hipogriff, de leginkább annak nem örültem volna, ha valaki olyannal találkozom, akinek fontos vagyok vagy voltam. Az utóbbi pár hónapban a legtöbb energiám abba öltem, hogy azt a néhány barátomat is elmarjam magamtól, ugyanis nem tudtam volna elviselni, az apám halála feletti sajnálkozást vagy a kérdéseket a viselkedésemet illetően.
Megváltoztam, ez igaz, de kit ne változtatna meg egy ilyen esemény, kit ne rázna meg ? Valószínűleg nincs az a kőszívű ember, akit hidegen hagyna.
Na de elég is ebből az ostobaságból! Ha örökké ezen járatom az eszem sosem lesz könnyebb.
A gondolkodás közben azt vettem észre, hogy utam önkéntelenül is a Czikornyai és Patzához vezetett. Elmosolyodtam, hisz mi lenne kellemesebb enyhe hányingerrel a gyomromban, mint beszívni az új könyvek megnyugtató illatát vagy végigböngészni néhány frissen nyomott kötetet! Azt hiszem semmi. Már az ajtóból megpillantottam a tömeget, ami odabent valósággal hömpölygött, eleinte arra gondoltam talán imáim meghallgatásra találtak és magas irodalomszeretővé váltak errefelé a népek, de csalódnom kellett.
Csak az új, úgynevezett botránykönyv keltett hisztériát. Méghogy a Mardekár ötven árnyalata! Ezt a szennyet! Akaratlanul is elfintorodom, miközben körbenézek és a hányingerem egy csapásra elmúlik. Ez rosszat jelent, nagyon rosszat, ugyanis ez legtöbbször a negatív esemény bekövetkeztét vetíti előre.
Hirtelen ismerős arcot, pontosabban ismerős szőke fejet pillantok meg nem messze tőlem, ahogy elmélyülten tanulmányozza ezt a borzalmas firkálmányt. El sem téveszthetném, ezzel a magassággal ez nem lehet más, mint Minerva, régi és kedves barátnőm, akinek egész nyáron egyetlen levelére sem válaszoltam.
-Vittu Perkele! –káromkodom el magam félhangosan, ekkor látom, hogy Minnie felnéz a könyvből, én pedig igyekszem elbújni a könyvespolcok mögött aránylag kevés sikerrel.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 21. - 23:29:56



Aila


Már a borító sem volt túl meggyőző, ehhez pedig a dedikálás végét jelző sietős sikkantások – nos, egészen biztos voltam benne, hogy öreg vagyok én már a kezemben lévő könyvhöz, célcsoport ide vagy oda. Botrányos, és ponyva, és értelmetlen… oké, eddig tartott magam meggyőzni arról, hogy kell e ez nekem. Persze, hogy kell! Bizonyára örököltem a lázadásra való hajlamot, elvégre egy lelkesen dohányzó, trágár verseket felolvasó nagymama ölében ülve nőttem fel, aki néha nem szégyellt laposüveg mögül kacsintani rám, ha épp nem figyelt ránk senki. Partner vagyok tehát a hétköznapi polgárpukkasztásban, le sem tagadhatom, és talán a polcok mögött vidáman hajlongó író is így érezhette, mikor ezt a borzasztó ocsmányságot lekörmölte.
- Elnézést, mennyibe is kerül? – kérdeztem fel sem nézve az eladótól, akiről úgy sejtettem, még mindig előttem állhat, ekkor azonban nem várt események láncolata mégis másfelé húzta a szálat.
- Vittu perkele!
Döbbenten kaptam fel a fejem, egyrészt mert biztos voltam benne, hogy az idegesség végképp az agyamra ment és ez élénk fantáziámmal karöltve most megbosszulja magát, de ekkor szembe találtam magam Ailával, aki az egyetlen ember volt, aki tudott finnül az ismerőseim közül, és aki meglepően fürgén próbál eltűnni a magas sorok között.
Ledobom a könyvet, és sietős léptekkel indulok felé, hogy aztán az utolsó kanyar előtt mégis megtorpanjak. Egy sötétvörös lexikon gerincével farkasszemet nézve jövök rá, hogy fogalmam sincs, hogy is kezdhetnék ebbe bele. Mit mondunk annak, aki becsukja előttünk az ajtót, aki becsukja a szemét és megnémul a jöttünkre? Egyetlen levelemre sem válaszolt, pedig gyakran írtam neki, eleinte nem szűnő lelkesedéssel, hiszen azt hittem, eltűntek az üzenetek, ezért nem keres… aztán bizakodva, továbbra is szépen kanyarítva a sorokat, a viszontlátás örömében. Most azonban el kell ismernem, hogy akármilyen ügyes kifogást is találtam ki neki, ő egyszerűen csak nem akart beszélni velem.
Keserűnek érzem a pillanatot, és végtelenül hosszúnak: most mégis próbáljak meg hidat építeni kettőnk közé, megtudni az okot és az okozatot?
Látom magunkat együtt mosolyogni, könyvtárban beszélgetni és még rengeteg más emléket, amelyek nekem úgy tűnik, fontosabbak, mint neki. Tudom, hogy elhidegült tőlem, elvégre nem volt nehéz olvasni a jelek között. Hűvös lett és titkolózó, mint egy erdő, amelyet elér a tél, és többé nem jut napsütéshez. Talán épp ez történt, mikor meghalt az édesapja, akivel én csak az állomáson találkoztam, és akit ő rajongásig szeretett – emlékszem, a hír mindenkit megrémített, elvégre valahogy szeretjük elhinni, hogy a védelmezőink nem betegszenek, és nem is buknak el soha.
Kifejeztem persze a részvétemet, de magamról is tudom, mennyire súlytalan ez abban a sötét sebben, amit a szerettünk távozása mar. Miről csevegtünk volna? Ezek nem azok az idők voltak, amelyben ez lehetséges.
- Aila? Te vagy az? – lépek be mégis a polc mögé, magamat is meglepve. A hangom bizalmatlanul cseng, és tudom, mennyire bagatell a kérdés, de… valamit akkor is tenni akarok.
- Figyelj, beszélhetnénk?
Teszek két lépést felé, az üstömet magam után vonszolva a lehető legkecsesebben, amely az ilyen tárgyak tulajdonsága, ugyebár. Ha megtervezhettem volna a momentumot, amelyben találkozunk, magamat biztos nem ilyen szerencsétlennek találtam volna ki, de hát ha bálban vagy, táncolj keringőt…
Az egyik ügyetlenebb mozdulatnál sikeresen a saját lábamra applikálom a kondért, amely belőlem is némi káromkodást csal elő, tökéletesen megtörve a nyomott hangulatot és a nem is tudom honnan érkezett bűntudatom. Ez már tényleg én vagyok: a félig polcnak támaszkodó, fél lábon egyensúlyozó lány, arcán a kínvigyor és a megnyerő hunyorgás keverékével.
- Hát, vannak dolgok, amik mindig ugyanolyanok maradnak, nem igaz? – mosolygok most már leplezetlenül, mert attól tartok, ha nem teszem, cifrább szavak is elhagyják a számat, és az még tovább rombolná a tekintélyem, ha ez még egyáltalán lehetséges. – Vittu Perkele, határozottan, szerintem is…!


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 22. - 08:10:45
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Nem vagyok elég gyors, sem elég ügyes, hogy eltűnjek előle, mint szükr szamár a ködben. Az a rohadt finn! Ezzel árultam el magam, végül is kérdem én, hányan beszélhetnek véletlenszerűen finnül errefelé? Valószínűleg nem sokan épp ezért történhetett az, hogy igencsak csúnyán lebuktattam magam a figyelmetlenségemmel, Minnie pedig a nyomomban volt látható eltökéltséggel az arcán. Én zavaromban és elkeseredésemben röhejes módon a  legközelebbi polc mögé bújtam és villámgyorsan felcsaptam az első könyvet, ami a kezem ügyébe került, természetesen az anonimitás megőrzése végett fejmagasságban.
Barátnőm nem jön utánam, de nem lélegezhetek fel, hiszen nevemen szólít és érdeklődik én vagyok-e…nos én vagyok-e én.
Erre a kérdésre igazából sokféle válasz nem adható. Nem állítom, hogy nem mondhatnám, hogy „nem” és szaladhatnék, ahogy csak a lábaim bírják, de kétlem, hogy sok értelme lenne és,hogy nem válnék röhejessé.
Sóhajtok és a nyugalom kifejezését erőltetem az arcomra, miközben az agyam máris vadul dolgozik jobbnál-jobb kifogásokon.
A „nem kaptam meg a leveleidet” azonnal elvetendő, túlságosan alapvető és legalább annyira hihetetlen. Keverednek el levelek, ez nem is kérdéses, de nem ennyi és nem ilyen gyakran. Végtére is, a baglyok sem teljesen hülyék!
Végül úgy döntök, ha esetleg mégis magyarázkodnom kellene, felhozom, hogy krónikus időhiányban szenvedek, sokat kell segítenem anyának, aki nincs éppen jó lelkiállapotban az utóbbi időben vagy azt, hogy kissé valóban megviselt apa halála és némi távolságra volt szükségem mindentől és mindenkitől, hogy helyre rázódjak.
Gondolatban nem veregetem meg elégedetten a saját vállamat, hiszen bárhogyan is nézem, ezek olcsó kifogások és még, ha van is bennük némi igazság, borzasztóan szánalmasak.
-Én…-kezdek bele egy hosszú mentőbeszédbe, pontosabban csak kezdenék, mert ekkor Minnie sikeresen a lábára húzza jól megpakolt üstjét és arca igencsak eltorzul. Ezen akaratlanul is felkacagok, de hogy ezt elrejtsem inkább visszapakolom a polcra a Bájitalok nagy és piros lexikonját, ami mögé eddig rejtőzködtem.
-Te még mindig meglepően hülye vagy, tudsz róla?- kérdezem kedvesen évődve.
Nem jut eszembe semmi más, amit ilyen hirtelen mondhatnék. Nem tudhatja, hogy egész nyáron könnyes szemekkel olvastam, majd égettem el a leveleit, mert nem válaszolhattam neki. Féltem, ha egyszer írni kezdek megosztok vele mindent, ami az elmúlt pár hónapban történt, mindent , amit átéltem, de ezt nem tehettem. Senkinek sem mondhattam el. Ezt senki sem értené meg, nem ismerek olyat, akit valaha ilyen szörnyűségre kértek. Ez megváltoztatja az embert. Én pedig úgy döntöttem inkább a saját akaratomból maradjak egyedül, minthogy legnagyobb titkom feltárása után fordítson nekem hátat mindenki, akit szerettem.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 22. - 17:37:48


Aila

Miután ebben a laikus elsősegélyben részesítettem magam, amelynek keretein belül szitkozódtam, majd a funkcionalitás tesztje után megnyugodva jöttem rá, hogy nem bénultam le félig –nos, ezután szembe kellett néznem a komorságból kibillent barátnőmmel is, aki persze rögtön egy lexikont kezdett fixírozni. Látom, nagyon szép az a borító, de szerintem bátran versenyezhetnék vele.
- Hát igen, néha még magamat is meglepem.
Félreállítom a gyilkos szándékú üstöt, és úgy döntök, ennek a beszélgetésnek van, és kell is legyen létjogosultsága. Persze rákérdezhetnék egyből, hogy nem találkozott e az üzeneteimet cipelő bagolyhordával, de mit lehet erre válaszolni? Elfoglalt voltam, nem kaptam meg, büntiben voltam? Nyilván egyik sem igaz, és miért traktálnák vele egymást egyáltalán?
Elnézve a könyvekbe fúrt tekintetét arra jutok, nem fogom felhozni. Sokkal komolyabb és meghatározóbb dolgokon mentünk keresztül, minthogy baglyokkal meg számonkéréssel szórakoztassam. Elsőre talán bőven lenne okom megsértődni, de mint a tapasztalat bizonyítja, nem mindig az első megoldás a helytálló.
- Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az előbbi kifejezés azt jelenti, amire gondolok, de valami azt súgja, hogy nem épp a szép időre vonatkozott. – kezdem csevegő hangon, majd a polcnak dőlök – Mindig nagyon tetszett ez a nyelv, és hát, az sem hátrány, hogy bármikor büntetlenül káromkodni lehet rajta. A franciát azért többé-kevésbé meg lehet érteni… tényleg, emlékszel, mikor Madame Cvikkernek mondtam, hogy menjen a fenébe, és kiderült, hogy érti?
Nincs konkrét tervem, az is lehet, hogy amúgy sem haladunk majd semerre erről a megrekedtnek látszó pontról – tiszteletben kell tartanom a szándékát, és ha ő menekülni akar, nyilván nem is gáncsolhatom ki. Oldalt pillantok felé, várva a szavaim hatását.
Tulajdonképp érthető, miért alakult ez így. Ez utóbbi időszakban megváltoztak a prioritásaink, de már előtte is akadt repedés a felületen: Aila szeretett magában olvasni, elmerülni a csendben, míg én ezt ritkábban tettem. Tehetnék úgy, mint aki nem élvezi mások figyelmét, nem szeret szórakozni velük, de ebben élesen eltér a jellemünk. Talán eleinte még csodálkoztam is azon, hogy jóban vagyunk, de szerettem vele beszélgetni, tetszettek a mély gondolatai, ahogy következtet dolgokra, és bizarr módon az is, amikor rezzenéstelen arccal tudta magába tömni a legcsípősebb ételeket is. Több ízben megemlítettem neki, hogy ezt a látványosságot kamatoztathatná a jövőben… na igen, csak akkor még úgy tűnt, az a jövő gondtalan és szép lesz.
Nem tudom, pontosan mikor jött el az a pont, amikor már láthatóan más irányba indultunk, de az események láncolata, és persze a háború rengeteg következménye nem segített áthidalni a problémát. Aila bezárkózott, én pedig… úgy tettem, mint aki nem. Talán ebben különbözünk a leginkább, nem is az érdeklődésben vagy hozzáállásban: a képmutatásban. Ért már olyan kritika, hogy az általános jókedvem csupán egy szerep része, a sok barátom pedig egyszerű kirakat, de ezek a hangok ugyanolyan részrehajlóak, mint a másik oldalhoz tartozók, akik csak a sziporkázást szúrják ki az emberben. A rétegek azonban tökéletesen egymásra simulnak, és én elmulasztottam az akkori pillanatot, hogy ezt belássam. Ennek tudatában nézek most barátnőmre, őszintén reménykedve azon, hogy ez a jelző nem vált öntagadássá, mint az, amikor azt hittem, utánozni tudom a csípős trükkjét.
- Figyelj, ha nagyon zavarlak, kezd el kiabálni, hogy elfogyott a „Mardekár ötven árnyalata”, és a kialakuló zűrzavarban el tudsz menekülni. Hihetetlen, hogy rajonganak érte, nem? Mármint igen, van egy titkos kamrája, de ki asszociálna arra, hogy ott… nos… nem csak a kígyóját hagyta hátra?


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 22. - 22:39:31
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Nevetgélek és kivételesen nem kell megerőltetnem magam, hogy őszintének tűnjek. Ez kifejezetten meglep! Talán maradt még bennem némi szocializációra való hajlam , esetleg Minnie közelsége old fel.
Borszasztó! Nem éppen ezt akartam elkerülni? De most, ahogy egy kicsit kellemesebben érzem magam a bőrömben és a gyomrom sem háborog valahogy nem tűnik olyan szörnyűnek ez az egész.
Úgy tűnik sikerül el mis-másolnom a levelek kérdését, hiszen ismer annyira, hogy kitalálhassa, hogy majd mondok valami borzasztó nyakatekertet, amire végül kilógó lóláb hiányában kénytelen rábólintani. Ennek külön örülök, mivel ma valahogy nem bízom annyira a saját logikámban sem. Sértődés és kötözködés helyett az előbb elhangzott kellemes kis mondat felé terelődik a beszélgetés.
-Igen, valami olyasmi. Igazából erőteljesen káromkodtam, csak ilyen csúnyát nem akartam angolul mondani, nehogy egy jobb érzésű családanya szájon találjon vágni.-mondtam félmosollyal a szájam szegletében. Olyan…fesztelen ez a beszélgetés, hogy kedvem lenne megölelni barátnőmet, pedig nem vagyok a fizikális kapcsolatok vagy nagy érzelemkifejezések híve, időnként egyenesen visszataszítónak tartom az ilyen reakciókat. Ismerve ezeket a furcsaságaimat, Minnie valószínűleg kiröhögne, ha a nyakába borulnék.
A Madame Cvikkeres sztorin halkan felnevetek, igen, ez tipikus.
-Aznap biztosan a hálókörletben hagytad a józaneszed. Hányszor elmondtam, hogy a madame megszólítás nem parasztvakítás, de te nem hallgattál rám.- nevetgéltem tovább. Azzal vádolt, hogy túlaggódom a helyzetet és, hogy Madame Cvikker csak egzotikusabb légkört akar teremteni maga körül, bár a franciának lenni sok minden, de nem egzotikus.
Jó visszagondolni azokra az időkre, mikor Minnie belerángatott idiótábbnál idiótább helyzetekbe, aztán vigyorogva nézte végig, ahogy vért izzadok, hogy jól jöjjünk ki belőle. Ha nem is jól…legalább kevesebb büntetőmunkával.
Kedvesen felajánlja a menekülés lehetőségét, de egyre inkább érzem úgy, hogy nem szeretnék élni vele, helyette visszafogottan ugyan, de továbbra is mosolygok. Furcsa érzés több, mint tíz percig mosolyogni, elképzelhető, hogy az e reakcióért felelős izmaim egész este görcsölni fognak.
-Elég hihetetlen, de tudod mennyi baromságot olvasnak össze az emberek! Ezen legalább jót lehet röhögni, ha már különösebb irodalmi értékkel nem is rendelkezik.- jelentem ki ugyanolyan megvetően, ahogy azokról az úgynevezett művekről nyilatkozom, amiket szívesen tépnék apróra és égetnék el tábortűznél, hogy utána némi szalonnát süthessek rajta.
-Van aki élvezi, ha kígyót melenget a keblén. – mondom, de amint a mondat elhagyja a számat Minerva arcára nézünk és mindkettőnkből kitör a nevetés.
Hiányzott-e? Nagyon is! De nem tudom a dolgok lehetnek-e még valaha olyanok, mint régen voltak.



Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 22. - 23:18:06
Aila


Van az a furcsa, meseszerű pillanat, mikor az ember kinéz az ablakon, és az égen lebegő szürke felhők közül kiragyog a napsütés, aranyfénybe vonva a tájat. Az a bizonyos, amely elhiteti a szemlélődővel, hogy a legrosszabb helyzetekben is van valami, amiben megkapaszkodhat.
Hogy a témánál maradjak, ez az én esetemben Aila mosolya, ami olyan váratlanul érkezik, ahogy az ember felismeri a ritka, fájóan könnyen elszalasztható momentumokat.
- Gondolod, hogy egy pedáns családanya beengedné ide ilyenkor a csemetéket? – kacsintok rá, a polc mögül, hogy nehogy már összejöjjön az érvem, egy középkorú boszorkány lelkendezése hallatszik. – Á, tuti ők is tankönyvekért jöttek…
- Megvan, kicsim, megszereztem az aláírását! – szól a végszó.
Felnevetek a nyilvánvaló baklövésen, bár azért valahol elég ijesztő elképzelni, hogy azt a könyvet valaki a vélhetően nőnemű gyerekével együtt olvassa. Mielőtt azonban nagyon elkalandoznék, Aila folytatja a megkezdett párbeszédünket.
- Aznap biztosan a hálókörletben hagytad a józaneszed. Hányszor elmondtam, hogy a madame megszólítás nem parasztvakítás, de te nem hallgattál rám.
A várható megjegyzés minden élét elveszi a kuncogása, és el sem tudja képzelni, mennyire hiányzott ez a gondtalanság, meg azok a délutánok, amelyeket ugyan látványosan lapítva éltem át a könyvtárban ez után az akció után – talán csak akkor nevetett így, mikor elmondtam, hogy a bűbájtan házi dolgozatomhoz gyakorlatilag be kell költöznöm a Madame birodalmába.
- De cserébe megoldottam egy óriási rejtélyt, miszerint a nő hamis francia sustorgással csábította el Friccset. – önkéntelenül vigyorognom kell az emlékre – Azóta tudjuk, hogy igazi francia sustorgással csinálja.
Persze, ritkán hallgattam bárkire, és még ha ez sok emlékezetes történetet is szült, ma már biztosan nem követném el… vagy legalábbis őszintén reménykedem benne.
- A szerzőnek biztos megszakadna a perverz kis szíve, ha hallaná. A dedikálás miatt ekkora a tömeg is. Bejöttem, hogy megvegyem a könyveimet, és még a fizetéskor sem akarta elhinni, hogy tényleg nem emiatt vagyok itt. Tényleg úgy nézek ki, mint aki ilyesmit olvas?
Míg kerekedik a társalgás fonala, én is szemügyre veszem a polc tartalmát, már előre kalkulálva, vajon mit is lenne célszerű elraktározni jövőre, mikor vért izzadva fogom magam a legkevésbé ravasznak érezni. A sok poros kötet azonban mind hívogatóan int felém, a jövőbeli tökéletes bukás rémét kilátásba helyezve, ha nem viszem azonnal haza magammal.
- De igazad van, ha másra nem is jó, tüzelőnek még biztosan.
Mintha enyhülne bennem a jövővel kapcsolatos nyomás is a kijelentésemre, elég csak belekapaszkodnom a céljaim elérésnek ígéretébe. Egyébként is lehetetlen lenne komolynak maradnom erre:
- Van, aki élvezi, ha kígyót melenget a keblén.
Ailára meredek, aztán egyszerre kezdünk hangosan nevetni. Míg levegő után kapkodom, megfontolom, szüksége van e arra, hogy lelőjem a világirodalom legkevesebbet tervezett dramaturgiai poénjait.
- Merlin, hát azzal nem spóroltak benne… rosszabb az egész, mint a vicc a seprűről, a boszorkányról meg a trollról…!
Azt a viccet egy álmatag képű hugrabugostól hallottuk egyszer, aki nem is tudom, lenyűgözni vagy elborzasztani akart e inkább a részletek ecsetelésével. Furcsa erre most visszagondolni, mikor már pontosan értem is, mire célzott akkor…
- Tényleg, seprűről jut eszembe, te megvettél már mindent a tanévre? Vagy csak én vagyok ilyen jól felkészült?


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 23. - 21:21:43
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Kijelentettem, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen. Kitaláltam, hogy senki sem állhat közel hozzám. Elintéztem, hogy a barátaim, akik egyébként sem töltenének meg egy szuterént, ne számíthassanak rám és ne tudjanak rólam. Most meg itt állok a Czikornyai és Patzában és ezek a szabályok egy kicsit megdőlni látszanak. Lehet, hogy nem kéne hagynom a dolgok, amiken az utóbbi időben átmentem megváltoztassanak, vagy elszakítsanak bizonyos emberektől. Talán tévedtem és rosszul közelítettem meg az egész dilemmát?
Mikor a lelkes anyuka az aláírt szennykönyvvel boldogan tér vissza kislányához enyhén szólva kigúvad a szemem.
-Ezek a mai gyerekek! Azt kell mondjam le vagyok maradva hozzájuk képest bizonyos tapasztalatok terén. –jelentem ki, majd rosszallóan megrázom a fejem. Minnie még emlékezhet arra az időszakra, mikor anya aktívan aggódni kezdett a nem létező szerelmi életem miatt és mindenbe a leendő páromat kívánta belelátni. Annyira kétségbe volt esve, hogy szívesen elfogadott volna már fiút, lányt vagy akár jólszituált cseresznyefát is, ami szépen terem. Hogy is ne emlékezne? Alig négy hónapja történt és mégis olyan, mintha fényévekre lenne attól, ami most van. Azt hiszem anya is visszasírja azokat a napokat, mikor a legnagyobb tragédia az volt, hogy nem vagyok képes megkezdeni egy tisztességes tinédzser románcot sem.
-Fúj! – suttogom megbotránkozva, mikor a Madame-ra és Friccs-re terelődik a szó.
-Tudod, sok mindent akartam tudni életem során, de azt nem, hogy mit csinálnak ezek szabadidejükbe…aztán te előadtad, hogy egymást.
A hangomban bujkált valamiféle feddés, de hamar elrontottam az arcomra kiülő mosolyba torzuló fintor.
-Egyébként titkon mindig úgy gondoltam, hogy illenek egymáshoz. Mindkettejük arca érdekes…mármint, számomra érdekes hogy azt a valamit arcnak hívják.
Kezd visszatérni a jólismert rosszindulat, ami azt jelzi, hogy egészen kellemes lelkiállapotban vagyok. Az utóbbi időben már ahhoz sem nagyon volt energiám, hogy másokat kritizáljak vagy ugrassak.
Minnie a könyvről kezd beszélni én pedig felvonom az egyik szemöldököm.
-Szerintem mindenki úgy néz ki, mint, aki ilyesmit olvas. Kivéve engem, én ehhez túl magasan kvalifikáltnak tűnök már több méter távolságból is. – jelentem ki megjátszott magabiztossággal. Ez volt az egyik fegyverem az éles eszemen és negatív megszólalásaimon kívül. A társaim nagyrésze ebben a hitben élt, hogy jobbnak gondolom magam náluk, holott egyszerűen csak nem volt kedvem vagy energiám vegyülni és barátkozni. Vannak olyanok, akiknek ez meglepően könnyen megy, ilyen például Minnie is. Ha az ember elég sokáig néz és hallgat minket meglátja milyen éles kontrasztot is alkotunk.
Minnie-t sokan kedveleik, igazi hiperaktív, örökké vidám személyiség, aki szórakoztató és imádja a figyelmet, amit igen könnyen magára is tud vonni. Emellett a kinézete sem elhanyagolandó. Összességében nem olyan típusú lány, akit nehéz lenne észrevenni, inkább elfelejteni nehéz. Mellette pedig ott vagyok én, az alacsony és jellegtelen lány, aki csak néha pislant ki egy-egy vastag könyvből, hogy hozzáfűzzön valami érdekeset a beszélgetéshez, amit a környezet legtöbbször fel sem dolgoz megfelelően.
Nem mintha zavarna, igazából abszolút nem, sosem vágytam arra, hogy központi figura legyek, ez a szerep nem az enyém és meglehetősen rosszul is állna.
-Én? Ismersz. Az az istenverte pedantériám már legalább egy hónapja arra késztetett, hogy mindent beszerezzek, és ABC sorrendbe készítsem be a bőröndömbe.-válaszolok a kérdésére direkt túlzóan.
Valóban kissé kényszeres vagyok, de annyira azért még sosem fajult el a helyzet, hogy ehhez hasonlót találjak ki.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 23. - 23:03:51


Aila


- Ezek a mai gyerekek! Azt kell mondjam le vagyok maradva hozzájuk képest bizonyos tapasztalatok terén.
Beugrik a kép, amikor ez igen komoly téma volt kettőnk között: most utólag persze gyerekes, hogy a veszély torkában üldögélve arról értekeztünk sötét színezettel, miszerint vénkisasszonyok leszünk e életünk végéig, avagy megérkezik a fehér herceg a szőke lovon. Elkap a nosztalgia megnyugtató hangulata, és a tudat, hogy vannak dolgok, amelyekben nem kellett túl hamar felnőnünk.
- És amikor elképzeltük, milyen gyerekeik lennének…? – suttogom vigyorogva, azzal a csípős kis felhanggal, ami jellemző volt mindig a kis piszkálódásainkra. Szerettem kiszínezni a történeteket a képzelet részleteivel, és Aila ebben mindig partner volt a rá jellemző replikákkal.
- Ígérem, szobrot emelek az állhatatosságodnak, ha visszaértünk a Roxfortba. Szerintem üdítő újdonság lesz, elvégre mindenki erről a könyvről fog áradozni.
Nem is olyan elképzelhetetlen az ötlet egyébként – sok iskolatársunk érezte úgy, hogy ottlétét valamilyen formában meg kell örökítenie, így az ügyes szemlélődő gyakran találhatja szembe magát monogramokkal a megfelelő helyeken. Persze, az iskola most egy új, friss és fehér lap, és sokan szomorúnak fogják látni a hamisan rezzenéstelennek visszaforgatott felületet, de ez a legjobb alkalom arra is, hogy újrakezdjük.
Mindig szerettem Aila stílusát, ha vitákról vagy pergő beszélgetésekről volt szó: másokkal ellentétben a csendet is a saját képére tudta formálni. Persze, aki meg sem próbálta megérteni, mi húzódik a háttérben, ezt csupán büszkeségnek értelmezte, de nekem a biztonságot jelentette abban, hogy a háttérben, a színpad mögött mindig izgalmasabb cselekmény zajlik. Mellette mindig én voltam a felforgató, a bajkeverő, de amíg az ő percre pontos lépéseivel járt mögöttem, nem tartottam a következményektől sem. Talán elkönyvelhetjük, hogy én voltam az álarc, a kirakat, ő pedig a remek megfigyelő, de… azóta átrajzolták mindkettőnk életét a körülmények, és kíváncsi vagyok, hogyan nézhet ki a dinamika ezúttal kettőnk között.
A bajkeverők csínytevései mindig hangosan mozdítják előre a cselekményt, a katasztrófák, balhék és konfliktusok mintha mágnesként ragaszkodnának hozzájuk… de mindketten tudjuk, hogy játszani jó, főleg, ha a többi játékos is mosolyogva figyeli a lépéseinket.
- Na és a zoknik? Megfelelő színek szerint? – kérdezek vissza, a hangsúlyban elrejtett kuncogással. Tényleg szeretett kategorizálni, de ezt valahogy nem lehet felróni egy ekkora öniróniával rendelkező egyénnek.
- Tényleg, a tapasztalatokra visszatérve, el akartam mesélni valamit. – teszem hozzá, bár az arcomon már ott bujkál a nevetés, nem tudok komolynak mutatkozni – Oké, nem annyira pikáns, mint a kígyóbűvölő, de szerintem tetszeni fog. Nem bocsátkoznék jóslatokba, mert… hát biztos emlékszel, mekkora barátnők voltunk az ” Imádkozó sáskával”, de azért elég legendás sztori lesz.
A megfelelő előkészítés után még egy darabig tétovázom, hogy is mondjam el ezt mindenféle bizarrul romantikus hangsúly nélkül, végül abban maradok, hogy ahogy Che sara sara – ahogy kell, úgy legyen. Gyorsan hátrébb terelem Ailát, a leghátsó sorban már egész biztosan senki nem fülel.
- Oké, kapaszkodj a lexikonodba, találkoztam valakivel. Tudom, mire gondolsz, de ezúttal semmi inkompetens kviddicsező nincs a dologban. – vigyorgok lelkesen, elvégre ez a szokás már gyakorlatilag mintát rajzolt a múltamba – Egy kocsmában történt pár hete, ahová beültünk az öcsémmel a szokásos kis korhatáron aluli alkoholizálásra. Ott volt ő, a gitáros, a pub színpadán, és lenyűgözően játszott… tudod, ez az a fajta figyelem, ami az embert azonnal magához vonzza, mintha csak amortentiát éreznél a levegőben, és csukott szemmel is megtalálnád a fonalat a labirintusban. Fényképeztem párat, aztán visszaültem az asztalhoz, és akkor megszólított. Oké, tudom, azt hiszed, nahát, egy újabb zenész, Minnie, micsoda 'egyedi' ízlésed van neked, de ez más, ugyanis ez az ember valami hihetetlen, még sosem találkoztam hasonlóval… de persze van egy kis de.
Nagy levegőt veszek, szinte biztos vagyok benne, hogy a monológot egy szuszra sikerült kibontanom magamból, ami jelen esetben lehet figyelemreméltó és furcsa is. Míg várom a történetre érkező reakcióját, megküzdök a rakoncátlan mimikámmal, ami látványos devianciába csavarodva újra meg újra kivetíti a vigyort az arcomra, egyre inkább letörölhetetlenül.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 26. - 23:19:51
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Nevetünk. Őszintén, kellemesen,szinte otthonossá válik a pillanat, mielőtt megváltozik a dolog. Kívülről látom magunkat. Minnie-t és engem.
Ott állunk egy polcnak támaszkodva, egymástól nagyjából egy méterre. Ez az egy méter az a fajta közelség, ami még épphogy távolság. Tudom, ez egy furcsa megállapítás, de mindenki így gondolná, aki annak tudatában nézne ránk, aminek én tudatában vagyok. Minnie mosolyog, őszinte, tiszta, kedves mosollyal, meleg tekintettel néz rám. Rám. De mi vagyok én?
Aila Faye Clarce vagyok? Igen.
Az az Aila Fae Clarce vagyok, aki Minnie-vel bandázott, pletykált, nevetett, sírt? Nem. Nem vagyok ő, mert nem lehetek ő. Ezért nem bírok most figyelni arra, amit drága barátnőm mond, akinek a leveleit egész nyáron rejtegettem még önmagam elől is, félve, hogy válaszomban nem lesz túl sok köszönet.
-Igen-igen, természetesen remekül néznék ki a Roxfort közepén…mondjuk gránitból-válaszolok, de a hangom sokkal illékonyabb, mint eddig és valahogy kásás is. A saját gondolataim súlya húz ki a szituációból és a beszélgetésből. Nehezen találok vissza a zoknikhoz.
-Zoknik? Azokkal nincs sok problémám, tudod, fekete van, meg fehér és még fekete is.
Szerencsére Minervának van egy remek sztorija, ami azt eredményezi, hogy leköti a figyelmem, ugyanakkor lelkes bólogatáson kívül semmit sem kell tennem. Ez jelentősen leszűkíti azon reakciókat, amiket prediktíven adhatok és beszélnem sem szükséges, vagyis ez itt maga a tökéletes szituáció.
Először a mondandóra koncentrálok aztán a mellé jelentkező arckifejezésre is, Minnie lelkes, nagyon lelkes. Olyan mértékekig az, hogy egy részét leplezi, nehogy szánalmasnak tartsam, mivel én nem igazán szoktam lelkesedni, főleg ilyenfajta dolgokkal kapcsolatban. Mikor a kis történet végére ér hosszan és várakozón pillant rám, én sokáig nem is igazán tudom mit kellene, vagy mit szabadna mondanom így hümmögök.
-Nem akarok koszos lábbal taposni lelked virágoskertjében, de a zenészek sem éppen a kompetenciájukról híresek.
Kissé elgondolkodón beszélek, mintha még nem lennék biztos benne, hogy ezt most valóban ki szeretném-e mondani, mindenesetre már túl késő, így kénytelen vagyok folytatni az okfejtést.
-Sokkal inkább a potencia, illetve a nárcisztikus vonások vagy a monogámia lelkes kerülése jut eszembe róluk, de hátha ezúttal tévedek.
Hogy elvegyem a mondat esetleges élét cinkosul kacsintok Minnie-re, remélve, hogy nem veszi észre milyen hamisnak is érzem ezt a gesztust. Ez mind a régi énem, de az új énem szólt, cinikusan és kérlelhetetlenül.
-Mindegy is, nem akarok belerondítani az örömödbe, ha már van. Meg kell azonban kérdeznem, mégis mi fán terem az a de. – jelentem ki és kissé szigorúan összehúzom a szemöldököm. Reménykedem, hogy kivételesen nem valami problémás barmot szemelt ki magának, félek hiába. Tulajdonképpen szereetném, hogy meséljen, akkor nem gondolnék folyton arra milyen nyomorult is vagyok valójában.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 27. - 00:39:25


Aila

- Nem akarok koszos lábbal taposni lelked virágoskertjében, de a zenészek sem éppen a kompetenciájukról híresek.
Eszemben sincs megsértődni a mondaton, többet között azért, mert érzem, lassan beszivárog közénk valami megfoghatatlanul hideg. Egyelőre nem adom jelét annak, hogy ezen jár az eszem, elvégre érdekel, amit mond, de mintha megkeményednének a gesztusai, ahogy beborul az ég hosszú napsütés után.
- Á, az én lelkem egy sziklakert! – jegyzem meg mosolyogva – Igazából az a furcsa, hogy még van, aki félti a benne élő növénykéket.
- Sokkal inkább a potencia, illetve a nárcisztikus vonások vagy a monogámia lelkes kerülése jut eszembe róluk, de hátha ezúttal tévedek.
- Aila, azt hiszed, azért mondtam ezt el neked, hogy egyszerűen bólogass, és elringass a tudatban, hogy igazam van? – dőlök a polcnak, és habár továbbra is felfelé kunkorodik a szám széle, érzem, hogy a komolyság belopta magát közénk – Szeretem az őszinteséged. Az lenne a furcsa, ha nem így gondolnád.
Nem folytatom a gondolatot hangosan, de te nem találkoztál a gitárossal, aki aznap éjszaka olyan szépen kerekítette a dallamot, eljött velem metrózni, aztán együtt rákacsintottunk a városra. Ezek nekem fontos pillanatok, amelyek táplálják a meggyőződésem tüzét – de nem vagyok vak és süket, tisztában vagyok vele, nélkülük a kép sarkított és darabos lesz.
- Nagyon hálás vagyok, hogy nem akarsz úgy tenni, mint aki teljesen máshogy gondolja. Egyébként is ott a de. A pasi sajnos mugli, szóval egyelőre fogalmam sincs, hogy fogunk kommunikálni. Hogy küldesz baglyot valakinek, aki a postáshoz szokott…?
Elgondolkozva nézek fel a plafonra, mert bár ezt most költői kérdésnek szántam, valójában foglalkoztat a téma. Azonban valami nem hagyja magát elterelni, hatalmas mumusként lebeg közöttünk, és tudom, bármilyen vidám vagyok, bármennyi történetet mesélek, azzal nem lesz megoldva. Apró görcs szorítja össze a gyomromat, ahogy Aila felé fordulok.
- Meg akartam kérdezni… - kezdjük hazugsággal, elvégre meg is tettem, csak levélben – hogy van édesanyád? És legfőképp: hogy vagy te? Várj, mielőtt úgy éreznéd, muszáj kitalálnod valami kegyeset, szeretném, ha tudnád, nem kell beszélned róla, megértem a nemleges választ is. Nem tudom, és nem is tudhatom, min mentetek keresztül, de ha majd egyszer el akarod mondani valakinek, talán csak egy kis részét, ott leszek. Nincs olyan helyzet, amiben nem számíthatsz rám, rendben?
Nem akarom ezzel zárni, de nagy, őszinte mosoly folyik szét az arcomon, és ez nem a nosztalgiából vagy a lelkesedésből táplálkozik: talán nem tehetek semmit azért, hogy visszapörgessem az időt, visszaadjam azt, amit elvett tőlünk, de a kezét foghatom, és nem vagyunk egyedül.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 28. - 10:09:32
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

-Aila, azt hiszed, azért mondtam ezt el neked, hogy egyszerűen bólogass, és elringass a tudatban, hogy igazam van?-mondja és tudom, hogy komolyan gondolja, hiszen barátságunk sosem épült kegyes hazugságokra. Mindketten inkább az igazságot pártoltuk, akkor is, ha az furcsa,kegyetlen vagy bántó.
Ezennel be kell jelentenem, hogy ez megváltozott, méghozzá miattam.  Mindenesetre megerősítően bólintok a következő mondatára. Nehéz nem mutatni mi játszódott le bennem az imént, hogy ,mi kavarog bennem folyamatosan, de tudom, hogy nem értené meg, így értelmetlenné válna minden magyarázatom. Ezt senki nem tudná elfogadni, még én magam sem vagyok képes rá.
A beszélgetés visszaterelődik e titokzatos pasira, én pedig újra bántó szorítást érzek a gyomromban, amit nagyon szeretnék a reggeli teljes körű hiányának elkönyvelve, de tudom, hogy ez megint rosszat jelez. Nagyot nyelek és teljes figyelmemet Minnie-nek szentelem, holott a hidegverejték csorog a hátamon a halványzöld sifonblúz alatt, ami hirtelen túlságosan szűknek és melegnek tűnik.
- Nagyon hálás vagyok, hogy nem akarsz úgy tenni, mint aki teljesen máshogy gondolja. Egyébként is ott a de. A pasi sajnos mugli, szóval egyelőre fogalmam sincs, hogy fogunk kommunikálni. Hogy küldesz baglyot valakinek, aki a postáshoz szokott…?- ezen mondatokra akaratlanul is beröffen az agyam.  Egy hosszabb hajtincsemet elkezdem felcsavarni a jobb mutatóujjamra, ez valahogy mindig segít az ötletelésben, majd egész három perc feszült hümmögés után előállok valamivel.
-Nos…véleményem szerint egy okosabb bagoly betanítható arra, hogy ne kézből kézbe vigye a levelet, hanem mondjuk csak háztól házig, ami ezesetben tökéletesen mímeli a postás jelenlétét. Ugyanakkor visszafele ez a módszer nem megoldható, mert bagoly legyen a talpán, ami kipiszkálja a választ a postaládából.
Újabb pár perc elmerült hajcsavargatás következik, de ezúttal úgy érzem teljesen eredménytelen a próbálkozásom, ugyanis Minnie csak fél megoldást kapott, ha ez egyáltalán annak nevezhető.
-Nem. Sajnálom, de levélváltás második részét már nem látom. Nem mondom, hogy nincs semmilyen módszer, de az enyém nem használható.
Szomorkásan megrázom a fejem, hiszen hihetetlenül felpörgetett annak gondolata, hogy segíthetek hányatott sorsú barátnőmön a szerelmi életének fejlesztésében. Legalább ennyi közöm legyen a férfiakhoz, ha már más nem sikerülhet.
Ezekután a gyomromban megbújó görcs oldódik, Minnie pedig azokat a kérdéseket teszi fel, amiktől mindig is rettegtem, én pedig bármit is mond kötelességemnek érzem, hogy válaszoljak. Miért? Mert fontos nekem.
-Én...én jól bírom. Nem mondom, hogy könnyű, de azt hiszem annak ellenére, amit mostanság gondolnak rólam, egészen tisztességesen vagyok-mondom és szavaim teljesen őszinték. Ez egy féligazság, de lényegesen jobb, mint egy hazugság, hiszen valóban nem apám halála borított ki, inkább annak körülményei.
-Anya meg…tudod milyen. Fel-alá járkál és finnül mesél a virágoknak apáról. Ő eléggé tönkrement ebbe, nem is tudom…aggódom érte. Figyelj, tudom, hogy számíthatok rád, nem is lenne más, akihez fordulnék.
Törékeny mosoly sejlik fel az arcomon, ahogy fölemelem a fejem és a szemébe nézek.
-Inkább hagyjuk is ezt a lehangoló dolgot. Van valami más, amit még nem sikerült elmesélnem neked.- hangom izgatottnak tűnik,ez az izgalom talán nem teljesen megjátszott.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 28. - 16:50:26


Aila


Elgondolkozva figyelem a porcicák hadseregének szemléjét a levegőben, amelyet az ideérkezésünk vert fel – az ilyen régi helyeknek saját illata, hangulata van, mintha a maga módján személyiséget növesztene az idő múlásával. Kíváncsi vagyok, volt e már szemtanúja ilyen sorsdöntő beszélgetéseknek, érezte e már azt a feszültséget, amely az emberben felhúzott nyílra emlékeztet, és várja, mikor lövik ki, ér e találatot a lendülete.
- Igen, gondoltam már én is a baglyokra, sőt, még arra is, hogy elrepülök valameddig a roxmortsi hétvégén, de az egyiknek logikai buktatója van, a másik meg… úgyis félresikerülne. Képzeld csak el, hogy a nyakába borulok egy seprűvel, talárban. Tényleg, egyébként…
Folytatni akarom, talán most kicsit erőszakkal is, de aztán jön az egész helytállás, és elborítja a csevegésünket. Ellököm magam a polctól, kíváncsian figyelem a barátnőm mimikáját, egyrészt mert nem kis döntés elé állítottam, másrészt pedig szeretem figyelni, hogyan alakul át az emberek arca az érzelmeik és véleményük hatására.
- Én… én jól bírom. Nem mondom, hogy könnyű, de azt hiszem annak ellenére, amit mostanság gondolnak rólam, egészen tisztességesen vagyok.
Hiszek neki, részben talán azért, mert hinni akarok. Tudom, hogy a legnagyobb hibáim közé sorolható az olykor már naivitásig lecsupaszítható tulajdonság, de bármennyire is tagadnám, bízni akarok a megbánásban, a bűnbocsánatban, a dolgok jobbra fordulásában, és most Ailának abban, hogy igazat mond.
- Anya meg… tudod milyen. Fel-alá járkál és finnül mesél a virágoknak apáról. Ő eléggé tönkrement ebbe, nem is tudom… aggódom érte. Figyelj, tudom, hogy számíthatok rád, nem is lenne más, akihez fordulnék.
Mosolyog, amitől enyhül a görcs és a felindultságom, de átveszi a helyét valami nehezebb, maróbb: a gyász utórezgése. Az én anyám miért nem volt képes életében egyszer átlépni saját magán, hogy megsirassa a nagyanyámat? A saját családja miért nem adott életjelet magáról, miért csak a kötelességből jelenlévők voltak jelen a temetésén? És legfőképp: miért nem tudom elengedni végre?
Mintha valami tüzet gyújtana a fejemben, a bosszúra való rögeszmém felcsillan az eddig békés gondolatok között, én pedig elmosolyodom. Lesz erre még idő, hely és alkalom is… így a szikra kihuny, és elsimul a részvét és megértés síkjába.
- Inkább hagyjuk is ezt a lehangoló dolgot. Van valami más, amit még nem sikerült elmesélnem neked. – jelenti be izgatottan.
Hunyorogva bólintok a lezárásra, és ezt a gesztust lehet úgy is értelmezni, hogy elengedtem, meg úgy is, hogy talán egyszer újra előveszem. Amit át akartam adni vele, már úgyis megértette, és nem akarok ajtóstul berontani a házba, a jól épített falai közé.
- Oké, most baromi kíváncsi lettem! – és ez már megint én vagyok – Mesélj!
Az álldogálás kezd furcsán kényelmetlen lenni, illetve valahogy negatív értelemben érdekessé teszi a hátteret, így engedek a megszülető késztetésnek.
- Várj, nincs kedved kiülni a bolt melletti beugróban lévő padra? Kényelmesebb és kevesebb a kíváncsi fül is. – kilesek a minket rejtő polc mögül, és az eggyel odébb lévőn az iménti kaján eladó pakol. Bár nem néz felénk, valami azt súgja, ez átmeneti állapot.
- Ihatunk egy kávét is, vagy amit szeretnél. Hölgyem, csak ön után!


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 28. - 17:19:08
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Látom Minnie arcán, hogy hisz nekem és ez mindennél jobban megnyugtat. Ismer és épp ezért jól tudja mennyire idegesítőnek és visszataszítónak tartom a hazudozást és a falazást, de néha kénytelen vagyok bevetni az efféle trükköket is, hogy ne lássanak a páncélom alá. Nehéz. Néha nagyon szívesen elmondanám és akkor talán nem járna folyamatosan a fejemben, nem rágna lyukakat a lelkemre és nem mocskolná be  a szívemet, de nem lehet.Sokszor átgondoltam már, hogy épp neki mondhatnék el mindent, de a három lehetőséget felmérve, amit lejátszottam magamban mindig elment a kedvem.
Első lehetőség: Nem hinne nekem. Ez az információ van olyan abszurd, hogy egyszerűen csak meglepődjön, rajta vagy kinevessen, és őrültnek gondoljon, amiért ilyen butaságokat fecsegek, pláne ilyen morbidokat.
Második lehetőség: Elhiszi és őrültnek bélyegez miatta.
Harmadik lehetőség: Elhiszi aztán pedig meggyűlöl. Ezt viselném el a legnehezebben, hiszen annyira szoros viszony volt köztünk és úgy tűnik ezt nem lehet eltüntetni egykönnyen.
Így jobban járok, ha befogom a szám és magamban tartom a személyes tragédiám, így senki sem bánthat és senki sem ítélkezhet fölöttem.
-Várj, nincs kedved kiülni a bolt melletti beugróban lévő padra? Kényelmesebb és kevesebb a kíváncsi fül is. Szavai hallatán elmosolyodom, nos igaza van. Bár ez titkom jóval kisebb volumenű, mint amit rejtegetek, mégis sokkalta kínosabbnak érzem és még véletlenül sem szeretném, ha egy erre nézelődő kósza roxfortos fültanúja lenne. Emellett persze a lábam is kezd elzsibbadni a hosszú álldogálástól.
-Ihatunk egy kávét is, vagy amit szeretnél. Hölgyem, csak ön után!
Elmosolyodom, ugyanis odavagyok a kávéért és magas koffeintartalma ellenére bármikor és bármennyit megtudnék inni belőle. Ahogy felvetődött az ötlet hirtelen nagyon is megkívántam némi mandulaízesítésű amarettót.
-Azt hiszem a kávéval megvettél, nem tudok ellenállni.-jelentem ki és miközben kifele tartunk belekezdek a történetem legelejébe egy kérdéssel.
-Furcsa kérdés és ne nézz teljesen életképtelennek, de mi a teendő, ha valaki olyanért…hogyan is kellene fogalmaznom, hogy korrekt legyek…vágyakozol, aki elérhetetlen számodra. Mármint ilyen helyzetben te mit csinálnál?
A hangom halk és kissé félénk, barátnőm tudatában van a ténynek, hogy szerelmi életem nincs és nem is volt és kezdem úgy gondolni már nem is lesz, ezért látom az érdeklődést felcsillani a szemében, némi meglepődéssel keverve.
Meglehetősen kellemetlenül érzem magam a dolog miatt , kezdem azt gondolni csak én vagyok olyan suta, hogy még ezt a kérdést is túlbonyolítva és  mégis idiótán tegyem fel, épp ezért felnevetek.
-Jaj..ez olyan kellemetlen! –sóhajtok.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 28. - 18:12:52


Aila



Vigyorogva elindulok kifelé, hogy aztán két lépés után visszaszaladjak az üstömért. Biztos megmondom Lumpslucknak, mennyit szenvedtem a kedvéért, őszintén remélem, legalább egy megértő pillanattal honorálja majd, és ez eszébe jut az osztályzásnál is. Micsoda hiú ábrándokat kergetek itt, miközben a megmaradt kecsességem az utolsókat rúgja, elvégre lehetetlen elegánsan kivontatni egy ekkora kondért. Végül inkább felkapom, és erősen oldalra dőlve becsatlakozom Aila mellé.
- Igen, a kávé ígérete engem is felvillanyoz… - vigyorgok, kinyitva az ajtót – Hallgatlak!
- Furcsa kérdés és ne nézz teljesen életképtelennek, de mi a teendő, ha valaki olyanért… hogyan is kellene fogalmaznom, hogy korrekt legyek… vágyakozol, aki elérhetetlen számodra. Mármint ilyen helyzetben te mit csinálnál?
Az az egyetlen szerencsém, hogy elérem az utca túloldalán lévő apró kávézó legközelebbi asztalát, így ledobhatom a terhet, mielőtt döbbenettel vegyes vigyorral fordulhatok Aila felé. Rendben, számíthattam volna erre a témára is, elvégre régebben is szó volt róla, de az iménti hangulat után mintha hirtelen kitavaszodna a felbukkanására.
- Jaj.. ez olyan kellemetlen! – sóhajtja, aztán várakozóan néz rám.
- Kicsit… de ki a szerencsés? – nem tudok visszafogni a jókedvem – És biztos, hogy elérhetetlen? Egyébként… hát, azt hiszem, egy csónakban evezünk, ha a körülményeket tekintjük.
Szeretem ezt a helyet, amelyet a Louval való találkozás után nem sokkal fedeztem fel: a pincér nem botránkozik meg semmin, ami lássuk be, komoly tényező lehet alkalomadtán. Ugyan nem vagyok kihívóan vagy, ahogy öcsém mondaná, szakadtan felöltözve, de él bennem az emléke az ezzel párosuló lenézésnek. Tulajdonképp nincs mit csodálkozni ezen, de szeretem kihasználni az utolsó pár lehetőséget arra, hogy elszórakozzam a részletekkel, mielőtt szeptembertől beállok az egyenruhások hosszú sorába a következő szünetig.
- Egy tökös frappucinót kérek! – jelentem ki vidoran a lapot hozó pincérnek – Annyira bizarr kombinációnak hangzik, hogy mindenképp meg akarom kóstolni.
Aila is rendel, aztán mikor megkezdődik a várakozás, akcióba lendülök.
- Rendben, először is: ismerem? Roxfortos? – előre hajolok az asztal fölött – Csak mert ha igen, és tényleg reménytelen, amit kétlek, akkor nagyon kellemetlen lesz. Oké, mielőtt átmegyek nyomozóba, inkább meséld el az elejétől a végéig.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 28. - 22:35:17
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Megnyugtat és boldogabbá tesz Minnie kedves sutasága. Úgy tűnik nála ez valami gyógyíthatatlan defekt. Kuncogva állok a könyvesbolt előtt, míg kirángatja nehéz üstjét, amit folyamatosan kerülgetek, hátha tudok segíteni, de barátnőm nem adja jelét, hogy szüksége lenne rá vagy elvárná.
-Kicsit… de ki a szerencsés? És biztos, hogy elérhetetlen? Egyébként… hát, azt hiszem, egy csónakban evezünk, ha a körülményeket tekintjük.
Bólintok, de közben úgy gondolom a csónak egészen más, csupán a víz hasonló, de míg az övé tele van halakkal , az én vizem hínáros, köves, mintha minden csak nehezítené az előrehaladást.
-Tulajdonképpen más a távolság. A te távolságod azért alakult ki, mert boszorkány vagy ő meg nem, ez színtiszta balszerencse. Az én távolságom azért létezik, mert én vagyok én. Ez több, mint balszerencse, ez bizonyára valami finn átok, amit azok a rokonok küldtek rám, akiket sosem látogattam meg. – magyarázom és úgy érzem kötelező kissé elbagatellizálnom a végét, mert ha nem teszem túlságosan súlyossá és kétségbeejtővé válnak szavaim.
Miközben én kifejtem a helyzetet kellemes kis kávézóhoz érkezünk, ahol Minnie végre megszabadulhat ólomsúlyú terhétől. Ő tökös frappucinót rendel az újdonság jegyében, míg én maradok a  jól ismert levendulás cappucinómnál, amit a legtöbb hasonló helyen már kipróbáltam.
-Igen, ismered és ráadásnak még roxfortos is. Jó kis kombináció ,mondhatom-húzom el a számat .
-Azt azonban nem mondhatom el egyenlőre, hogy ki az, mert valószínűleg kiröhögsz és akkor én kénytelen leszek elsüllyedni szégyenemben, vagy ami mégrosszabb szánalmasnak tartasz majd, ami után okvetlen vízbe kellene ölnöm magam.-fejtem ki a szomorú helyzetet. Valóban nagyon kellemetlenül érint a delikvens kiléte, ugyanis erősen belelóg az ügyeletes Casanova státuszába,és köztudott, hogy az ilyen típusú fiúk csak a buta és naiv lányokat vonzzák. Ezekután egyértelmű, hogy én nem szeretném magaménak tudni egyik vonást sem. Sosem gondoltam magam olyan lánynak, aki hasztalan képes gyöngéd érzelmeket táplálni valaki olyan iránt, aki ezt láthatóan nem viszonozza. Pontosabban ötletem sincs, hogy viszonozná-e, ha arra kerülne sor, de sokkal egyszerűbbnek tartom a pesszimista álláspontot, hiszen világéletemben úgy tartottam, hogy két méterről sokkal kellemesebb pofára esni, mint tizenkettőről. Bár meg kell valljam a pofáraesősdihez egyáltalán nem ragaszkodom, épp ezért teszem azt, amit teszek.  Megbújok az árnyékban és csendesen figyelek.
-Egyébként is...ha még nem vetted észre akkor remekül titkolom, hogy egyáltalán érdekel az illető.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 28. - 23:23:17

Aila

Egy pillanatra elkap a hév, hogy minden részletesen az ölébe öntsek, kezdve az óriáskerékkel, Kalappal, a tűzijátékkal, Párizzsal, az esővel, a rengeteg mi lenne, ha gondolattal, a majdnemekkel, mindennel… de ez most nem alkalmas rá. Hallgatok röviden a leírása után, csak aztán válaszolok.
- Hmm, lehet, hogy azt elfelejtettem mondani, hogy egy leheletnyit idősebb nálam…? – ártatlanul az égre tekintek, aztán gyorsan le is csapom a megkezdett gondolatot – Nekem úgy rémlik, hogy legutóbb még egy almafa is szóba került, mint Mr. Clarce, amennyiben megfelelően terem.
Cinkosan elvigyorodom, elvégre ki tudná elfelejteni azt a délutánt, amikor már mindketten ott tartottunk, hogy egyedül maradunk és a farkaskutyák esznek majd meg? Nos, ezek szerint ez a jövőkép már nem valószínű, ami igen örvendetes, mert annyira nem ragaszkodtam már akkor sem hozzá.
- Rendben, szóval akkor nevezzük mondjuk… Almafának. Legyünk stílusosak, ápoljuk a hagyományokat, - nevetek fel – főleg, hogy még ismerem is. Egyébként, ha maga Hagrid is lenne az, amit azért kétlek, akkor sem röhögnélek ki. Főleg annak tudatában, hogy te bizony tisztában vagy vele, mit mondtam a fiatal Sirius Black képéről…
Á igen, a nosztalgia vállveregetése. Ezt a kijelentésemet azért nem ismételném meg még egyszer hangosan, mert valami azt súgja, nem aratnék vele osztatlan sikert.
- Oké, komolyra fordítva a szót, miért gondolod, hogy teljesen esélytelen? Beszéltél már vele erről? Vagy foglalt? Félig óriás? – a végére mégsem tudom megállni az apró poént – Figyelj, Aila, bármelyik ember rettenetesen szerencsésnek érezheti magát, ha tetszik neked. Ismerlek annyira, hogy olyan valakiről legyen szó, aki abszolút megérdemli ezt a figyelmet. Várj, azt mondod, nem vettem észre… Akkor mégis van pár tippem, és elég erősek.
A pincér leteszi elénk a rendelést, úgyhogy annyi egérutat adok a barátnőmnek, amíg belekortyolok az italba. Meglepő kombinációja a bizarr és kellemes ízeknek, így még egy korttyal tovább nyújtom az időt, de tovább úgysem menekülhet.
- Ha rákérdezek, és eltalálom, elárulod? – nyújtom felé a kezemet – Vagy mit szólsz ehhez: kitalálom a tulajdonságai alapján, neked pedig csak bólintanod kell, ha eltaláltam az egyiket. Cserébe te is feltehetsz nekem pár olyan kérdést, amire amúgy nem biztos, hogy sietnék válaszolni…
Érzem, hogy az arcom a londoni estét idéző vörösbe borul, így inkább megragadom a poharam, és húzok belőle egyet. Még ha ezzel kapcsolatban nem is tudok túl sok intim részlettel szolgálni, egy-két régi kalandomra bőven rákérdezhet…


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 28. - 23:53:31
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

-Hmm, lehet, hogy azt elfelejtettem mondani, hogy egy leheletnyit idősebb nálam…? 
Ezután a vallomás után kénytelen vagyok cinikus megjegyzést tenni.
-Mégis mekkora leheletról van szó? Remélem nem egy sárkánnyiról.
Minnie tipikusan az a leányzó, akinek sohasem a megfelelő szőke herceg bukkan fel fehér lovon, sokkal inkább problémás királyfik seprűkkel, gitárokkal meg isten tudja még mikkel, amikről nem is igazán akarok tudni. Még a végén megbotránkoztatásra késztetne ezen a kellemes nyári napon.
-Ó igen, az a bizonyos almafa- nevetek fel- végül már termés nélkül is elfogadtam volna, csak legyen.
Állapítom meg. Természetesen ez így nem igaz, ugyanis sosem futottam a fiúk után, mert azt borzasztóan megalázónak éreztem. Néhány srác mutatott ugyan némi érdeklődést felém, de egyikőjük kitüntető figyelmét sem vettem megtiszteltetésnek, amiből gyakran lett sértődés, bár ellenségeskedés sosem. Egyszerűen nem akartam egy olyan illetővel tölteni az időmet, aki felé nem táplálok még alapvető emberi jóindulatot sem, márpedig engem leginkább az ilyen jelentkezők találtak meg. Az önteltek, a kellemetlenkedők, a tapadósak, az unalmasak és a buták,nem is beszélve a bárdolatlanokról és a pojácákról. Mindezek után kicsit kisebb elképzelni, hogy valóban kezdtem úgy gondolni egyedül fogok aszalódni életem végéig, bár lehet a farkaskutyás rész tartalmazott némi túlzást. Nem kell farkaskutyának felfalni a tetemem, szerintem egy eléggé éhes kóbor macska is vállalja a feladatot, ha előzőleg szépen megkérem rá.
-Egyet le kell szögeznem, nem Hagrid. Sőt…Almafa barátunk nem manó, nem óriás, nem állat és mégcsak nem is növény.-magyarázom ki magam gyorsan, nehogy kedves barátnőm azt hihesse, hogy éjszakánként valami jól fejlett csipkebokorról álmodozom. Minnie szavai után nem szólok semmit, inkább gyorsan belekortyolok a kávémba, természetesen túl forró, így végig égeti a torkom,de jelenleg korántsem ez a legzavaróbb tényező.
-Maradjunk annyiban, hogy kérdezhetsz és ha eltalálod… nos úgyis kiül majd az arcomra a félelemmel vegyes borzalom. Ha nincs szerencséd még az is lehet, hogy gutaütést kapok.
Mondatomat apró, zavart nevetéssel zárom. Talán már kezdem kissé bánni, hogy egyáltalán fölhoztam a témát, hónapokon keresztül egészen jól titkoltam, mélyebbre temettem magamban, mint apám halálát és erre valamiért borzasztó büszke voltam, még ha ostoba dolog is. Minnie dolgai azonban érdekelnek annyira, hogy cserébe felfedjem ezt az apró kellemetlenséget


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 29. - 00:56:27


Aila



- Oké, legyen az a picike, ártatlan korkülönbség a játék része… - bólintok nagyon komolyan, és arra jutok, hogy nagyon oda kell figyelnem, ha nem akarok két percen belül beszámolni az összes olyan eseményről, amely férfiakhoz kapcsolódik, de nem feltétlenül szalonképes. Nem mintha sok ilyen lenne… dehogy. Ártatlan vagyok.
- Rendben… fölötted jár? – mereven figyelem a vonásait, de mivel nem ilyen egyszerű a helyzet, szinte azonnal folytatom is – Valami azt súgja, hogy igen. Melletted valaki érettebbet tudok elképzelni… és még mielőtt mondanál valamit, igen, úgy látszik, ez a zsánerem nekem is.
Újra kortyolok egyet, míg az arcát fürkészem jelek után kutatva.
- Szinte biztos, hogy hollóhátas, mert velük találkoztál a legtöbbet, és ugye azt is megtudtam, hogy nem terem gyümölcsöket.
Fokozódik a hangulat, legszívesebben vidoran hátradőlnék a győzelem teljes tudatában, de egyelőre nyugalmat erőltetek magamra. Elgondolkozva játszom a poharam peremén az ujjaimmal, egyik lép a másik után, aztán a döntő pillanatban felpillantok, ezúttal már a célra tartva a fegyvert.
- Akkor lássuk, kik a versenyzőink. Lehet Jeremiah Morgenstern, ő azonban nagyon magának való, zárkózott. Tristian Tayilor, de azt mondtad, ismerem, ezt a fiút pedig inkább csak névről, emiatt akkor vegyük is inkább az én évfolyamomat. Eric Dragneel? Á, annyira ellentétes veled, főleg, mert ott az a kényelmes tulajdonsága, hogy kukkolja a lányokat. Sachevell d’Espérey…? Nem tartom valószínűnek, hogy ő az.
Egy pillanatra megpihenek, legfőképp azért, hogy lemérjem a reakcióit a felsorolt nevekre. Rá kell jönnöm, hogy a legtöbb embert csak futólag ismerem, viszont ha Aila kedveli, biztos vagyok abban, hogy voltunk már együtt a társaságában.
- Hmm… Owen Redway? Nem hiszem, még nem láttalak a közelében. Rendben, akkor Morgan Williamson? – elvigyorodom a könyvtárban töltött közös emlék hatására, de ez gyorsan tova is tűnik – Sol Harington? Rendben, kifogytam a nevekből. Sok embert ismerek, de te mindig szerettél élesen fogalmazni a népszerűségről. A legerősebb tippjeim az utóbbi három úriember. De nem akarok igazságtalan lenni, az eddigi három következtetésemért, és persze az urakért jár három kérdés, és tőlem három válasz. Nahát, mintha egy mesében lennénk, jobban nem is jöhetett volna ki.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 29. - 11:53:45
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Ártatlan korkülönbség, mi? Ismerve őt, ez minimum öt évet jelent, amit én nem feltétlenül könyvelek el bajnak, mivel átlag két évvel kell idősebbnek lenni annak bizonyos fiúnak, hogy egyáltalán kezdjen fölérni a lány fejlettségi szintjére. Valamiért ilyen furán van megalkotva a világ. Idősebb srácokkal kell próbálkoznod, hogy egyáltalán megpróbálhasson megérteni, aztán emiatt az emberek nagyrésze úgy néz rád, mintha legalábbis Friccsel töltenéd minden időd.
-Rendben… fölötted jár?-kezdi a kérdezősködést, erre valami félig egyetértő, félig önhelytelenítő mimika válaszol. Önhelytelenítő…létezik egyáltalán ez a szó? Elképzelhető, hogy azért is reménytelen a helyzetem, mert valami furcsa idegen nyelven dadogok idegességemben, amit senki emberfia nem ért? Könnyen el tudom képzelni.
-Valami azt súgja, hogy igen. Melletted valaki érettebbet tudok elképzelni… és még mielőtt mondanál valamit, igen, úgy látszik, ez a zsánerem nekem is.
Nem tehetek mást csak bólintok és megadóan belekortyolok a kávémba, ami ezúttal már kellemes hőfokra hűlt, így nem marja végig a szájpadlásom vagy a nyelvem, már az ízét is érzem. Na igen, azt hiszem a levendulás cappucinóval lehetetlen mellé fogni. Minden évszakban, minden kávézóban ugyanolyan jó.
-Igen, ezt eltaláltad. Idősebb nálam és hollós…azért ebből van egy pár. Jelentősen közelebb vagy, mint eddig, de nem szűkítetted túlságosan a kört.-mosolyodom el pimaszul.
Minnie hosszasan hozza fel a neveket, de egyenlőre olyan felsőbb évesekét , akikhez közöm sem lehet, így gyorsan el is veti őket. Titkon kissé reménykedek abban, hogy nem találja ki, akkor pedig nyugodt lélekkel még mélyebbre áshatom a titkom . Valahogy azonban olyan érzésem van, hogy hamarosan kitalálja. Intuícióim remekek, most sem hagynak cserben, hamarosan terítékre kerül Morgan neve, aminek hatására kissé elsápadok Minnie arca pedig felderül.
-Gondolom lebuktam. Nos? Mennyire kínos? – érdeklődöm zavartan.
Az is lehet, hogy csak én érzem annak. Megnyugtatna ha a saját szánalmasságom helyett csak a folyamatos aggályoskodásommal kellene együtt élnem. Mindig olyan lány voltam, aki bizonyos dolgokat egyszerűen megtagadott magától. Szerettem és szeretem fenntartani a látszatot, miszerint én olyan erős és érzéketlen vagyok, néha viszont rádöbbenek az ellentettjére és szégyenkezem. Nem szeretek gyönge és báránylelkű lenni. Sokan gondolhatnak ezért begyepesedettnek vagy  merevnek, sőt konzervatívnak, de még véletlenül sem vagyok az. Csak máshogy gondolkodom a dolgokról, mint a korombeli a lányok, akik még túl naivak és szentimentálisak, hogy átlássák a dolgokat. Eleget láttam már a drága barátnőmet szenvedni különböző hímnemű személyek abnormális megnyilvánulása miatt, én magam nem szeretném ezeket az érzéseket magamévá tenni.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 29. - 15:56:25

Aila

- Morgan? Morgan Williamson? – kérdezem, azért rendesen meglepődve.
Nem maga a tény hoz zavarba, hanem az, hogy Ailától hallom. Ugyan éreztem, hogy jó nyomon járok, de talán nem is gondoltam bele eléggé, mit jelenthet, ha kitalálom a titkát. Az egyiket, a kisebbet legalábbis, mert a nappali fényben is komoly vonásai más történetről mesélnek. De ez itt a jelen, a kezemben a tökös kávém, arcomon a szokásos mosoly, árnyalatnyi huncutsággal fűszerezve.
- Nem kínos, ha nem teszed azzá. – jegyzem meg, a pohárban lévő italt kevergetve a szívószállal – Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de szerintem szép pár lennétek. Igen, mindig, mindenki ezt mondja ilyen helyzetekben, de komolyan is gondolom. Kedvelem Morgant, te pedig a barátom vagy, és annyira jó lenne tudni, hogy egy kicsit több szeretet van a világban.
Biccentek felé, lelki szemeim előtt már esküvői ruhát visel, én vagyok a tanúja, kicsi, virágokkal díszített kápolna északon, finn rokonok, a fenébe, még akár Willow is ott ülhet a sorok között, egymásra vigyorgunk, kitárul az ajtó, jön a menyasszony az apja oldalán…
Mintha valaki kegyetlenül kiragadná a kezemből a gyerekkori játékaim egyikét. Kipukkad az ábrándom, mert ez itt a valóság, velem szemben a sok mindenen keresztülment Aila ül, és kettőnk barátsága is más mederben folyik tovább. A napfény megcsillan a haján, aminek árnyalata mindig tetszett, és most ugyan szégyellősnek látszik a téma fejtegetése miatt, de a fehér bőr és elegáns tartás alatt valami keményebb lakik. Hátradőlök a széken, aprót sóhajtok, ezzel elengedve a múltat, helyet csinálva a jövőnek, amelyben felnövünk, és olyan dolgokkal nézünk szembe, amelyek nem szerepeltek a közös kis álmokban.
- Továbbra is azt mondom, nem esélytelen a dolog. Rendben, mindig is szerette a lányokat, bolondos és népszerű, de ezek nem rossz tulajdonságok. Jó, várj… - kényelmesen elhelyezkedem, mert valami azt súgja, ehhez az érveléshez már nem lesz elég a lazaság – tegyük félre egy pillanatra a lehetőségeket, nézzük kicsit a másik oldalt. ’Lehetetlen’, mert te úgy gondolod, így kell lennie, mert ez nem az, amire számítottál. Aila, tudom, hogy azt hiszed, ezek a dolgok nem illenek hozzád, te nem ilyen vagy, de ez nem a butaság vagy a gyengeség jele. Az ember nem lesz esendő attól, ha szeret valakit vagy valamit, akkor az, ha képtelen belátni, hogy vannak érzései. Te ezerszer több vagy a komor sztereotípiánál, aki szoborként ül a könyvei fölött, és mindenkit megvet, de Morgan is több a szépfiúnál, aki pengeti a gitárját. Mielőtt élből elutasítod a lehetőséget is, kérlek, hidd el saját magadnak, hogy a dolgok nem feketék és fehérek, és mindig változnak.
Kifújom a levegőt, érzem, ahogy süllyed a mellkasom. Őszintén remélem, érti, mit akarok mondani neki, és persze ezután rátérhetünk a továbbiakra is. Szerencsére egyelőre megúsztam a kérdéseket, de valami azt súgja, egy rossz lépés, és az ölembe kapom az összest.
- Ha a másik oldalról nézem, és az érvelésem helyes, miszerint Morgan egyfajta Casanova, de érző lélekkel, és el kell fogadnod, hogy ez így van, akkor nem látom akadályát továbbra sem annak, hogy közel kerülj hozzá. Oké, nem úgy értem, hogy küldj neki olyan ijesztő gnómot február tizennegyedikén, amelyik felér egy szociális öngyilkossággal, hanem egyszerűen engedd, hogy alakuljanak a dolgok.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 07. 29. - 21:10:39
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

-Most mondhatnám, hogy nem, csupán a mikrokifejezéseim hazudoznak, de nem hiszem, hogy elhinnéd.-vonok vállat megadóan. Már kiderült a dolog, innentől kezdve nincs visszaút. Belegondolva lehet, hogy ez a beszélgetés nem lesz kellemes, de ellenben hasznosnak is bizonyulhat, végtére is Minnie-nek jóval nagyobb tapasztalata van a pasik terén, mint nekem. Miről is beszélek?! Egy félszemű oposszumnak is nagyobb tapasztalata van nálam.
Elhúzom a számat, hiszen valójában fogalmam sincs hogyan kellene a helyzetet kevésbé kínossá tenni, én inkább a szöges ellentétéhez értek.
-Szép pár lennénk? Te láttál már minket? Az a hobbink, hogy egymás idegein kötéltáncolunk.Méghozzá nagy élvezettel.-jelentem ki kissé hevesen gesztikulálva. Ugyanakkor az is eszembe jut, mikor kettesben üldögéltünk egy késő estén a klubhelységben és nem bírtuk abbahagyni a beszédet. Ő a hajamat simogatta...én pedig ugyanúgy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mint általában.
-Értek én mindent, de egyetlen egy kérdésre válaszolj! Miért akarna engem? Mégis mi oka lenne,, hogy egyáltalán érdeklődjön felém?
A hangom halk és kemény, mert tökéletesen hiszek abban, hogy amit gondolok az az igazság, de be kell, valljam Minnie kissé felhígítja bennem ezt az érzést. Mióta bújok el az érzelmeim elől? Elképzelhető, hogy apa betegsége indította be ezt a fajta védekezést,de sajnos pontosan tudom, hogy már előtte is itt volt, mélyen bennem.
Elkezdtem kerülni Morgant, mikor rájöttem, hogy nem vegytiszta barátságot érzek iránta és bezártam előtte az agyam és a lelkem. Egész nyáron nem hallottam róla, ennek ellenére sokat gondolok rá, akaratlanul is az eszembe jut. Próbálok tenni ellene, de egyszerűen minden ellenállás hasztalannak tűnik.
Minnie kizökkent és megint eléri, hogy elnevessem magam.
-Küldök én neked olyan gnómot, hogy még…!-fenygetem meg kedvesen aztán a következő mondataira rábólintok. Nem igazán tudom, hogyan kell hagyni alakulni a dolgokat. Én inkább olyan típusú ember vagyok, aki tervez, számít, gondol és túlgondol. Mindemellett nehezen tudom elképzelni, hogy Morgannek a leghalványabb fogalma is lenne róla, hogy mi van bennem irányába. Eddig úgy gondoltam, hogy ez így jó, bár sokszor bosszantott fel az, ahogyan más lányokhoz viszonyult. Szerettem volna, ha csak velem kacérkodik, engem becézget, de ezt még véletlenül sem jelezhettem.
-Ostoba kérdés, de azt hogyan kell? Mégis mit csináljak, hogy ne tűnjek komplett idiótának?- kérdezem kínlódó grimasszal az arcomon.
-Tudod, hogy teljesen képtelen vagyok a spontenaitásra, az ilyen dolgokat pedig mégsem lehet pontról pontra megtervezni.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 07. 29. - 23:58:52

Aila


- Ha egyszer megtanulok gitározni, - jelentem be – írok rólatok egy dalt. „A lányról, aki szeretett a viharban táncolni”.
Belemosolygok a poharamba, persze, a tekintetem úgyis elárult volna. Egy csöpp keserűség hullik a különben édes pillanatba, hiszen tudom, már minden gitárt pengető ujjbillenésem csak egy apró hunyorítás lenne a múlt felé. Az emberek az életünkben olykor elvesznek dolgokat, fogalmakat, hogy aztán azok bennük és velük éljenek tovább. A cigaretta a nagyanyámról mesél, a törött tárgyak anyámat idézik, na és a gitár...? Persze megragadhatjuk a távozók kezében fekvő képeket, újra elrabolva az egykortól, de hatalmas önerő kell ehhez, és néha már olyan gyengék és fáradtak vagyunk a küzdelemben…
- Szerintem a szép nem feltétlenül jelent nyugodtat, tökéletest és idillit. Nekem tetszik a stílusotok, és az emberek amúgy sem egyformák. – állapítom meg – Aila… nagyon hízelgő a kérdésed, szinte nem is tudom visszafogni magam…
Felugrom a székről, ami hangos nyikordulással csúszik hátra, és az asztal fölött áthajolva gyors puszit nyomok a homlokára. Tudom, sőt, érzékelem is, milyen meglepő a gesztus, de annyira kíváncsi vagyok, hogyan reagál majd, hogy nem is próbálom visszafogni a kitörő örömömet. Nem mindennapi pillanat ugyanis, hogy Aila elismeri az érveimet, sőt, még valahol hallgat is rájuk…!
- Ezer és egy okot tudok neked felsorolni: az arckifejezésed most, az, hogy pókerarccal tudsz csípős dolgokat enni, aztán kijelenteni, hogy finom volt. Ahogy elmélázva lapozol olvasás közben, a hajad színe, amit továbbra is irigylek, a kis megjegyzéseid, a félmosolyod, ahogy néha kibillensz a kontrollból, a gesztusaid ilyenkor, a nagyon is logikus gnómküldési szándékod… és biztos vagyok benne, hogy Morgan alkalomadtán jóval többet és szebben sorolna fel ezekből. Szívesen udvarolok még egy kicsit, ha szeretnéd, de ő a zenész, és a dallamok mindig pokoli jók ebben.
Talán egyszer, évek múlva valóban megtanulok gitározni, és akkor én leszek a gondolataim között élő gitáros – zenélek majd az esőben ülve, a barátaimnak, ha szomorúak, magamnak, ha boldog vagyok. Én leszek a lány a gitárral, valakinek a gitárosa, de addig is dolgoznom kell rajta, ha el akarom orozni ezt a címet a Gitárostól.
- Legyél önmagad, és figyeld a jeleket! – mosolygok rá – Szóval csak azt, amit eddig. Tölts vele egy kis időt kettesben, és főleg, soha de soha ne hagyd, hogy mások véleménye elrontsa a kedvedet. Mondjuk, elhívhatnád Roxmortsba, és akkor terveztél is előre, meg nem is. Tudom, hogy szereted irányítás alatt tartani a dolgaidat, és valamilyen szinten ez itt is lehetséges, de a szerelem… pardon, a párkapcsolatok spontának, és ettől olyan bizsergetőek.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 08. 02. - 17:36:41
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

-Ha egyszer megtanulok gitározni,  írok rólatok egy dalt. „A lányról, aki szeretett a viharban táncolni”.
Elmosolyodom, majd megcsóválom a  fejem.
-Miért épp vihar? Bár…elképzelhető, hogy a „A lányról, aki nagy érzelmek hatására hiperventillál” túl hosszú és bonyolult.
A hiperventilláció hálistennek még talán nem fenyegetett Morgan közelében, bár gyakran éretem, hogyha néhány percnél tovább nézek a szemébe egyszerűen megáll a szívem, én pedig, ahogy az ilyen eseteknél lenni szokott azonnal szörnyethalok. Szörnyet? Ez a szó talán nem épp korrekt. Halálom a fent említett körülmények között számomra nem tűnik szörnyűnek, bár el sem tudom képzelni  mit érezne Morgan, egy nyugodt hangulatú, kellemes beszélgetésünk alkalmával veszteném életem.
Mikor Minnie beszéd közben felpattan a székről, először nem tudom mire vélni a dolgot, de arcom valószínűleg furcsa fintorba gyűrődik, ahogy felém hajol, majd cuppanós puszival illeti homlokomat. Úgy tűnik remekül szórakozik már azon is, ahogyan reagálok. Pontosan tudja, hogy efféle dolgokkal lehet kibillenteni a szokásos nyugalmamból, hiszen furcsán idegenkedem az érintésektől és az érzelmek ilyen heves megnyilvánulásaitól. Nyilvánvaló azonban, hogy vannak olyan estek, mikor, ha nem is tartom ugyan helyénvalónak az ehhez hasonlókat, mégis elviselem, mégha csak néhány embertől is. Míg válaszol a kérdéseimre én elgondolkodva bólogatok, végül mégsem bírom ki, hogy ne eresszek el egy kissé szarkasztikus választ.
-Szóval egy vörhenyes könyvmoly vagyok,aki olyan ételeket fogyaszt el élvezettel, amiktől jól fejlett férfiak már a helyszínen gyomorfekélyt kapnak. Ezekután el sem tudom képzelni, hogy Morgan miért is nem jelezte még, hogy nem tud nélkülem élni és ajándékozott meg egy nagy csokor jalapeno paprikával.-mondom nevetve.
Azt mondja a párkapcsolatok bizsergetőek, ám nekem fogalmam sincs milyenek valójában. Sosem volt még párkapcsolatom, se rövid, se hosszú, se érdekes, se unalmas, bár azon gyakran gondolkodtam, hogy a Sparkseekerrel való viszonyomat talán elkezdem így nevezni, hátha jobban érzem majd tőle magam. Másoknak barátjuk,barátnőjük,menyasszonyuk,vőlegényük van, nekem pedig egy nyulam, aki megvető pillantásokat vet a reggeli saláta adagjára, ha épp répára számított helyette és hajlamos megenni a párizsit, ha édesanyám elöl felejti. Ezekután merje bárki is azt mondani, hogy az életem nem csodálatos és izgalmas!
-Roxmorts…-ismétlem meg dárga barátnőm szavait elgondolkodva- az a különös ebben az egészben, hogy olyan dolgok, amik tavaly normálisnak számítottak, mostanra rettegéssel töltenek el. Például, hogy elhívjam bárhova. De mindegy is…majd csak helyére billennek ezek a dolgok is.
Még legalább három percig hümmögök és kiiszom a cappucinóm is, mikor eszembe jut valami, pontosabban egy érzés vár kinyilatkoztatásra.
-Minnie, tévedek vagy tényleg van valami ezzel a titokzatos gitárossal, ami miatt érdekesebb, mint a többi?


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 08. 03. - 01:57:06

Aila

- Hát, azt hiszem, ha valami túl nyugodt, vagy annak tűnik, akkor megijedsz tőle. Mindig úgy éreztem, titkon nagyon is szereted a viharokat, mert sok ember fél tőlük, te viszont akkor is nekivágsz, ha villámok szaggatják az eget. – vonom le a következtetést, majd folytatom is – Rendben, talán kettőnk közül inkább én vagyok az, aki táncolni is megállna, de ez csak azt jelenti, hogy megszokom a körülményeket, míg az alak, aki szembe is száll vele, legyőzheti azt.
Óhatatlanul is egy bizonyos városra gondolok, zuhogó égi könnycseppekre, feltámadt szélre – és persze a felismerésre, ami ezzel a monológgal ér el igazán. Aila ereje, habár volt, aki lebecsülte, szilárdabb és szívósabb a felszín alatt, míg én meghajolok a nehézségek előtt. Talán a hasonlatban a keményebb törik el, ez az élet nem fekete vagy fehér, és a rugalmasság sokszor pihen meg a simulékonyság karjaiban, onnan pedig pár mozdulat csak a képmutatás. Sokszor, sok embernek tagadtam ezt, elvégre ki szeretne szembenézni a jelleme sötét hibáival?
Eljátszom egy darabig a kanállal, míg a válaszát várom, és arra gondolok, az évek óta parentált technikám talán nem is az, aminek én hiszem. Eleinte büszkeségből, játékból vettem fel a kesztyűt, lökdösött a kényszer, hogy soha, senki ne lásson a falak mögé, beszéljen helyettem az örök mosoly, a kedély és a kis szórakozások – ebben nem is tévedtem, így alakult. Az emberek ritkán ismerik az életem körülményeit, és talán itt lenne az ideje, hogy megreformáljam a mutatott képet, mielőtt az elavul előlem. Olyan kevesen vannak, akik a vigyoron túl is látnak, de ez nem az ő hibájuk, az én hiányosságom: néha magam sem sejtem, melyik vagyok én.
- Kisasszony, kérem, azok az azóta jobb létre szenderült jól fejlett férfiak forognak a sírjukban! – vigyorgok Ailára pimaszul – Már csak irántuk való tiszteletből se becsülje le ezt a teljesítményt. Tényleg, idén kipróbálhatnánk, tüzet is tudsz e fújni utána… bár isten ments, hogy Morganre. Nevezz maradinak, de szerintem egy vajsörözés közelebb hoz, ugyanis ezt értettem az elhívás alatt, nem a kávézót, ahol ha nem vagy elég gyors, kapsz egy adag konfettit is a poharadba, fogyasztás céljára.
Nevetek az emléken, amelyek ma valahogy tömött sorokban zajlanak a fejemben: egyikünk sem volt soha kifejezetten romantikus alkat, így egyszer csak a kíváncsiság elhajtott minket az ajtóig. Aggódó tekintetünk kereszttüzében egy fiú és egy lány annyira elfoglalták egymást, hogy észre sem vették a plafonról vastag füzérben az italukba potyogó fecniket, amelyet aztán egy laza mozdulattal felhajtottak. Mondanom sem kell, halálra váltan menekültünk a helyszínről.
- Mire gondolsz? – kapom fel a fejemet, mert jókor kérdezett kevésbé jót. Mármint az én szemszögemből, de még idejében rendet vágok a vonásaim között, így az érdeklődő mosolyon kívül még véletlenül sem árulja el semmi, hogy visszatértünk egy ingoványos témára.
- Tényleg, szerintem a nevét még nem is mondtam: Willow. Elég különleges, nem? Elsőre majdnem biztos voltam benne, hogy varázsló, de aztán, mikor kiütötte azt a barmot…
Még én magam is félrenyelném a kávét erre. Ó igen, Minnie Balmoral újra ringben, hölgyeim és uraim, kellett ez az elszólás nekem, mint egy falat kenyér. Ha eddig gátat is szabtam az arcomon elhatalmasodó zavarnak, ez most a múlté: vigyorgok, mint egy fakutya, csak a maradék önkontroll ment meg attól, hogy nevetgélni is kezdjek.
- Oké, belekeveredtem egy kis… bajba. Egy kis kocsmai verekedés, érted, semmi extra. Willow megmentett a részegtől, viszont ez most abból a szempontból érdekes, hogy nem pálcát használt hozzá. Tudom, hogy nem lett volna amúgy sem okos döntés, de még csak erre utaló jelet sem tett, pedig annyira hozzánk nő a pálca, hogy én még nem láttam varázslót, aki nem árulta volna el ezzel magát. – gondolkozom hangosan, és közben jótékonyan osonok egy fejtegetés irányába, ami megkímél attól, hogy válaszoljak nyíltan – Egyszer sem nyúlt a mellényzsebe vagy a farzsebe irányába, pedig eléggé figyeltem. Szigorúan gyanakvásból, hát persze.
Nagyjából olyan hihető a hangom a végén, mintha egy bűntett helyszínén üldögélnék, a körülményekről csevegve, kezemben a gyilkos eszközzel. Ebből persze nem lehet messzemenően következtetni, legfeljebb arra, amit már az első körben kijátszottam: felkeltette az érdeklődésem az úriember. A kérdés persze az, Aila is hagy e futni?


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 08. 04. - 21:11:14
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

-Hát, azt hiszem, ha valami túl nyugodt, vagy annak tűnik, akkor megijedsz tőle. Mindig úgy éreztem, titkon nagyon is szereted a viharokat, mert sok ember fél tőlük, te viszont akkor is nekivágsz, ha villámok szaggatják az eget.
Valóban ilyen lennék? Én úgy érzem nem igazán szokásom harcolni, sokkal jobban kedvelem az olyan helyzeteket, ahol a háttérben maradhatok és a gondolataim rejtekéből oldhatom meg a problémákat. Amennyiben pedig erre nincs lehetőség gyakrabban maradok passzív és hagyom úgy a dolgokat, ahogyan vannak. Minnie-hez képest gyakran érzem, hogy tesze-toszának tűnik az állandó stagnálásom miatt, így tulajdonképpen örömmel tölt el, hogy ő nem így gondolja. Gyakran gondolkozom azon milyennek látnak azok az emberek, akik közel állnak hozzám és belátnak a büszkeség és társtalanság álcája alá. Tudom, hogy azok, akikkel pár szónál többet sosem beszélek gőgösnek és rátartinak tartanak, holott nem azért szigetelődöm el tőlük, mert kevesebbre tartanám őket jómagamnál, csupán azért, mert nincs dolgom velük, ahogyan közös témám vagy érdeklődésem sem. Nem vagyok az az embertípus, aki mindenkivel megáll cseverészni a folyosón, akit folyton körbeállnak az emberek, de erre nekem nincs is szükségem, se hajlamom. Nekem jelenleg épp elég régi barátnőm társasága, akinek arcán épp az látható, ahogy elmerül a gondolataiban.
-Ami túl nyugodt most, az annak ígéretét hordozza magában, hogy nem sokáig lesz az.-zökkentem ki.
Nagyot nevetünk a közös emlékeinken, egyikünk sem volt oda azért,mikor a különböző álompárok a folyosó kellős közepén feledkeztek egymás szemébe vagy nyálkahártyájába. Mindkettőnkbe szorult egy adag rosszindulat, amit örömmel éltünk ki, én megterveztem az akciót, Minnie pedig bravúrosan végrehajtotta. Ezenkívül borzasztóan élveztük, hogy gyakorlatilag bármilyen csípős vagy túlfűszerezett ételt rezzenéstelen arccal tudtam bekebelezni, mindezt persze kizárólag olyanom előtt fitogtattam, akik a kis műsorszámom már nézni is alig bírták. Ebből kiindulva azt hiszem sokan gondolták, hogy kissé lelki szegények lehetünk, ha ilyen dolgokkal szórakoztatjuk magunkat.
-Igazándiból képtelen vagyok elgondolni, hogy valami olyasmit csináljak bárkivel is, mint azok ketten. Lehet hogy fantáziám nincs…de az is lehet, hogy erkölcsöm van. Bár erre azt hiszem ők azt hinnék, hogy csúnya nemi betegség.
Határozottan örülök neki, hogy ezeket a hatalmas baromságokat is ki tudom mondani valakinek, aki ahelyett, hogy teljesen elmeháborodottnak nézne velem nevet rajtuk. A mosolyomat azonban hamar követi egy egészen más arckifejezés. Kiütötte azt a barmot? Nem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni miféle helyekre mászkál ez a leányzó, mikor máshol csavarog. Végighallgatom az egész történetet és közben figyelem az arcát, majd felsóhajtok.
-Igazán remek fiatalember lehet ez a Willow, hiszen már van is egy közös pontunk.
Mulattat a kérdő tekintet, amit válaszként kapok, de nem sietek megmagyarázni a dolgot, kicsit hagyom, hogy elképedve bámuljon mielőtt kiegészítem a megjegyzésem.
-Egyikünk sem hagyja hogy jól, de lehet , hogy megérdemelten, fejbe verjen, vagy az én esetemben kirúgjon.
Meg sem tudom mondani hányszor mentettem meg a bőrét és vele a sajátomat is, mikor kényes szituációkban automatikusan a jó dolgokat sikerült mondanom vagy tennem. Fogalma sincs mennyiszer hittem azt, hogy egy ilyen helyzetben agyvérzést kapok.
-Ez alapján nem feltétlenül mondanám azonnal varázstalannak. Ha logikusan nézed van rá esély, hogy hozzá van szokva a mugli élethez vagy, hogy valami teljesen valószínűtlen és célszerűtlen helyen tartja a pálcáját, éppen ezért.-magyarázatom után vállat vonok. Elképzelhető, hogy igazam, de ugyanannyi az esély arra is, hogy tévedjek.
-Egyébként meg nem is te lennél, ha nem keveredsz valami furcsába.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 08. 05. - 02:14:09
Aila



Aila megint elkapja a lényeg fonalát, és robogunk is tova a nemi betegségek és párkapcsolatok vörösen izzó kisvonatán.
- Igazándiból képtelen vagyok elgondolni, hogy valami olyasmit csináljak bárkivel is, mint azok ketten. Lehet, hogy fantáziám nincs… de az is lehet, hogy erkölcsöm van. Bár erre azt hiszem, ők azt hinnék, hogy csúnya nemi betegség.
- Á, azokat már mind ismerik, ezt maximum egy új fajtának néznék… - vigyorgok a gondolaton – Egyébként ez egy sztereotípia. Egy kapcsolat nem feltétlenül kell, hogy együtt járjon mások manduláinak vizsgálatával, sőt, a vízszintes pozíció is az intimitás jele kellene, hogy legyen, a mostani versenyfutás helyett. Egyébként én is rövid úton távozást szoktam javasolni, ha valaki erre próbál rávenni az akaratom ellenére, és szerintem neked is menne. Megismétlem magam: a párkapcsolatok sokfélék, ettől izgalmasak. Morgan amúgy sem tűnik egy garatbúvárnak, emiatt ne aggódj.
A kifejezés az előző tanév termése, és csak azért nem jövök zavarba még a hangzásától is, mert tudom, Aila a megfelelő partner a tirádás szavak kijátszásában. Mindketten tudnánk cifrábbakkal is előrukkolni, de a saját bevallásunk szerint jól nevelt ifjú hölgyek ilyet nem tesznek, legalábbis nyilvánosan biztosan nem.
Meglep azzal, hogy közös pontot emleget a gitárossal, de nem kell sokáig várnom a magyarázatra.
- Egyikünk sem hagyja, hogy jól, de lehet, hogy megérdemelten, fejbe verjen, vagy az én esetemben kirúgjon.
Mosolygok a kis szúráson, ez teljesen jogos megállapítás. Nem tudom megszámolni az alkalmakat, amikor a közös kis csínytevéseink valahol kisiklottak, és Aila vágott ki minket a helyzetből, akár az óvodások az öltöztetőket. Ő sem vétett éles széleket vagy ügyetlen hibákat, a legsúlyosabb büntetés is csak egy büntetőmunkával honorált délután, némi pontlevonás… csekély ár az igazán emlékezetes rosszban sántikálásért. Ez a tanév persze más lesz, de valami azt súgja, csak a játék eszközei változnak a természete nem – főleg, ha ezúttal már a képbe kerül Morgan is.
- És én mindkettőtöknek végtelenül hálás vagyok! – kacsintok rá – Egyébként igen, ez még önmagában nem elég bizonyíték, de nem egyszer láttam már felnőtt varázslót is önkéntelenül nyúlni a pálcája után. Egyébként mire is gondolsz azzal a pálcatartással…?
Szeretem az ilyen kis bedobásokat, a maguk két arcával úgy fordulnak a másik fél felé, hogy az értelmezhesse így is, úgy is. Ez most persze nem sok magyarázatra szorul, de az esély ott van arra, hogy a jól nevelt hölgyek elintézzék egy egyszerű mosollyal.
- Aila, akartam kérdezni valami elég komolyat, mármint még a témához kapcsolódóan komolyat… - egy kis kanállal való zörgés után erőt veszek magamon – Talán te olvastál ezzel kapcsolatban valamit. Gyerekként megmutatkozik az önkéntelen varázserő, ezt én is tudom, de felnőttként ez a képesség el kellene, hogy vesszen. Azt hiszem, ezúttal egy kicsit nagyobb bajba keveredtem, mint terveztem… megállítottam egy óriáskereket. Felültünk rá éjszaka, figyeltük a látképet, aztán egyszer csak megállt. Nem simán meghibásodott, konkrétan elment az elektromosság, pedig ezek túl vannak biztosítva az ilyen esetekre. Mikor lenyugodtam, újra indult, de eléggé foglalkoztat a dolog, érthető okok miatt…


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 08. 07. - 21:21:56
Minerva
(https://31.media.tumblr.com/a9e13016542fd09aa56a478b2753574a/tumblr_mw63c8Urnu1rlaj6go1_400.gif)

Együtt nevetünk a kétes szóhasználaton, amit elkezdtem, majd Minnie a lehető legnagyobb örömmel folytattott, bár, amikor a párkapcsolatok intim pontjairól beszél kénytelen vagyok félrenézni. Nem igazán van tapasztalatom ilyen dolgok terén. Nem igazán? Pontosítanék, igazán nem, ha már ezeket a szavakat kívánom használni.
 -Egészen nyugodt vagyok, ugyanis Morgan soha egy sanda pillantást sem vetett felém, ami arra utalna, hogy kíváncsi a nyelőcsövem, esetleg szájpadlásom állapotára. Egyébként sem azért mondom, mert elítélendőnek tartom, végül is egyenlőre még nem lettem apácává.-magyarázom a dolgot.
Sosem tartottam magam kifejezetten prűdnek, nem is marasztalom el a nemiséget és annak minden formáját, csupán kissé érzékenyen érint a dolog, pláne, ha valamit oda nem illőnek érzek. Sosem szerettem a nyilvános érzelemnyilvánításokat, mindig távol álltak tőlem, de még az is furcsa viszolygást keltett bennem, ha láttam, ahogy mások hosszan ölelkeznek, esetleg valami más hasonló típusú dolgot tesznek. Mindenkinek vannak ilyen kis rigolyái, hát nekem ez jutott.
Minnie-nek ellenben szerelmi életből bőven kijutott, de ezzel nagyjából egyenesen arányos mértékű problémákkal is, amiket sorra hallgattam anélkül, hogy a logikán és megértő bólogatáson kívül bármit felajánlhattam volna neki. Tulajdonképpen még mindig megtisztelve érzem magam, amiért kicsit részese lehetek a szerelmi életének.
-Légy boldog, hogy most erre nem mondok semmit, mert lenne néhány frappáns beszólásom.-nevetek fel finoman, mikor a pálcás megjegyzését meghallom. Csak azért engedem elszállni ezt a magas labdát egyenesen a Nap felé, mert ha most lecsapnám hatalmasat szólna és gyaníthatóan az összes nőies bájt, amit a külsőm mutat , úgy söpörné el, mint tornádó a teheneket. Mikor viszont a különös eseményről beszél, ami az óriáskeréknél esett meg vele valósággal fennakad a szemem. Hosszan mérlegelem mit is kellene mondjak, illetve mit tudok egyáltalán mondani , ami hasznos lehet számára, ugyanis ilyen jelenségről felnövőben lévő varázsló esetében még sosem hallottam.
-Hmm…ez furcsa, ez határozottan furcsa. Nem hallottam ugyan ilyen történésről, de kell, hogy legyen rá racionális magyarázat. Elsősorban itt felhozhatjuk azt, hogy még korántsem vagy teljes értékű, felnőtt  mágia használó, aztán ott vannak az erős érzelmek, a gyerekekből is ilyen impulzusok csalogatják ki a varázslatot. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudok az, hogy valamilyen érzelemből olyan löketet kaptál, amit limbikus rendszered hirtelen képtelen volt feldolgozni így…-a mondat közepén rádöbbentem, hogy az észrevételem már megint tartalmaz olyan orvosi kifejezést, amiről Minnie-nek valószínűleg fogalma sincs. Kérdő tekintetéből ítélve legalábbis azt kell gondoljam szabadidejében nem az én könyveimet olvassa, inkább csak azt nézi, ahogy én elveszem bennük.
-Szóval az agyadban található érzelmi központ, ami az általános emocionális kontrollal áll kapcsolatban, néhány másodpercre egyszerűen bemondhatta az unalmast. Így jöhetett létre a varázslatszivárgás. Persze, elképzelhető, hogy tévedek, hiszen nem  voltam még ilyen szituációban.
Hátradőlök a székemben ls várom, hogy legkedvesebb barátnőm elemezze és megértse a túlbonyolított magyarázatomat.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 08. 07. - 23:02:59



- És megfosztasz azoktól a frappáns beszólásoktól? – előhúzom a legjobb kiscicákra emlékeztető arcom a kalapból – Belül zokogok.
A drámai kijelentés persze olyan távol áll tőlem, mint a Mardekár ötven árnyalata a tisztességes regénytől, és ezt bárki két perc után megállapíthatta, az évek óta barátnőm pedig talán még nálam is jobban érthette a gesztust. Viszont ezúttal visszakerekedünk az óriáskerék témájához, amire feszülten figyelek, hiszen az eddigi kutatásom eredménytelenül zárult.
- Olyanról már hallottam, sőt, tapasztaltam is, hogy érzelmek hatással voltak egy pálcára, de itt ugye nem erről van szó. – folyok bele – Ami az érzelmeket illeti…
Inkább hagyom végigérni a gondolatmenetet, elvégre a limbikus rendszer bedobásánál legfeljebb egy udvarias mosollyal tudok versenyben maradni, de Aila elég precízen rálát a jelenségre. Mindig érdekelt az emberi test és a mágia kapcsolata, de ez csupán a laikus csodálkozásra, időt nem fordítottam rá, és ez most itt bosszulja meg magát. Némán megfogadom, hogy ebben a tanévben több időt töltök majd a könyveim társaságában, és habár ezt, mint mások a rossz újévi kötelékeiket, mindig megkötöm, de miután a kaland bőven elég rejtélyes ahhoz, hogy egyikünk se tudjon rá egyértelműen felelni, nem is kérdés, hogy idén lesz motivációm is.
- Várj, jól értem, arra célzol, hogy… - elakadok a szavakban, és ezt lehet udvarias csendnek is titulálni, ha épp ahhoz van kedvünk. Valószínűbb azonban, hogy teljesen egyértelműen megnémultam. Azon ritka pillanatok egyike ez, mikor a benti fogaskerekek őrült tempóra pörögnek, gondolatok száguldanak egymásra kapcsolódva, miközben én azt mérlegelem, mennyire legyek őszinte, mi az, amit jobb, ha az udvarias bohémiám szőnyege alá söprök a szokásos napsugaras mosollyal. Most nem uralkodom az arcomon, nyilván a velem szemben ülő barátnőm is érzékelheti a nem jellemző tétovázást, vagy felfigyelhet a zavar biztos jelére: a fülem mögé simítom a hajam, és elhatározom, hogy őszinte leszek.
- Rendben, jó… - nem indul egyszerűen, meg kell hagyni – Tudod, voltak sokan, hiszen elmeséltem mindet, csak azok maradtak ki, akik a kettőnk közül kieső időben jelentek meg. Azt is tudod, hogy ez mind játék volt, a szokásos versenyfutás, egymásra mosolygás a pálya széléről, mielőtt aztán felülkerekedett a nyerni akarás és a kalandvágy. Mindig az új, mindig a még újabb, ha csak egy érintésig terjedően, egy mosolyig akár… Willow meg…
Nem bírok az izgatottságommal, önkéntelenül is a hajamba túrok, megvakarom a tarkómat, félre nézek, épp csak nem vigyorgok teli szájjal, ennek jelen nem lévő őseim biztosan örülnének, hiszen a tartásom utolsó mentsvárát képezi. Végül mélyet sóhajtok, leengedem a kezem, és farkasszemet nézek Ailával, az idézőjeles vereség teljes tudatában.
- Willow pedig igazi. – jelentem ki kissé túl drámaian, hogy aztán a frászt is hozzam magamra a lendülettel, illetve a szóhasználattal – Úgy értem, hogy igazi ember. Mármint igazi partner. Szóval igazi férfi. Jó, oké, ez egyre rosszabb, pedig már az első után sem hittem, hogy lehet még fokozni…! Amit mondani akarok, az az, hogy ő volt az első, aki tudott játszani, de belátott a színfalak mögé is. A forró nyár a tél közepén, a vihar az aszályban. Fogalmam sincs, mi is erre a pontos meghatározás, már magamat is alaposan összekavartam, de remélem, érted, mire célzok. Ha lehetséges mágiával megállítani egy óriáskereket, hát az miatta lehetséges.
Végül mintha kövek gördülnének le a vállamról, könnyebb kihúznom magam, fáradt mosollyal kísérem a monológ utáni nem épp békés csendet. Ritkán teszem az asztalra a kártyáimat ilyen nyíltan, és a szemlélődőnek minden joga megvan arra, hogy ezért kétszínűnek tartson, de ami azt illeti, Minnie Balmoral vigyora mögött olykor látványosabb vihar dúl, mint az a felszínen sejthető.
- Ha ez az, amit érzel Morgannel kapcsolatban, akkor semmi kétségem afelől, hogy meg kell próbálnod a kétségeid ellenére. – óvatosan pillantok rá – Egyébként összefutottunk még nyár elején, de ez nagyjából annyira érdekes vagy jelentőségteljes a jelenben, mint szürke hippogriff a ködben. Sajnálom, hogy nem beszéltünk erről hamarabb, de… írtam róla neked, csak nem küldtem el, mert nem válaszoltál az előtte lévő… nos, néhányra.
Szám szerint huszonegyre, mondjuk ki némán, magunkban. Nem hagytam abba a körmölést a mindennapokról ezután sem, de már nem küldtem el őket, mert szomorúvá és kétségbeesetté tett a süketség, amelybe ütköztem. Milyen máshogy alakult volna a helyzet, ha a tragédiák láncolata nem tekeredik az életünk köré, és nem vág át régi barátságokat. Ez most azonban az újrakezdés lehetősége, és ha ragaszkodom is a házi színházamhoz, Ailával őszinte akarok lenni.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 08. 08. - 16:48:53
Minerva
(http://i1279.photobucket.com/albums/y537/lovethewombat/fr_zpsodz5obvo.jpg)

-És megfosztasz azoktól a frappáns beszólásoktól?  Belül zokogok. –fűzi hozzá szarkasztikus éllel, én pedig cinkosan rákacsintok, hiszen nagyjából mindkettőnk fejében megfogalmazódhatott már néhány remek megjegyzés a pálca kérdés kapcsán, ami valóban annyiféle módon értelmezhető, ahányon csak akarjuk.
Miután megmagyaráztam a varázslatszivárgás okát, Minnie-t egyszerre látom meglepettnek és riadtnak. Sokféle érzés szalad végig az arcán gyors egymásutánban, ami az ő esetében abszolút nem megszokott, ugyanis hozzám hasonlóan remekül kontrollálja a mimikáját. Míg én az érzelemmentes arckifejezést vagy az irányított mosolyt kedvelem, ő a széles vigyorok és kacsintások híve.
Most azonban zavart, borzasztóan zavart és eleinte nem értem a miértjét, hiszen a nagy érzelmek bármilyenek lehetnek és nem tudhatjuk biztosan mi váltja ki őket, mikor azonban beszélni kezd az előző kapcsolatairól, kalandjairól, hirtelen tisztává válik a kép számomra is.
-Nem gondoltam semmire. Célozni pedig kizárólag arra célozhatok, ami már eleve kikívánkozik belőled és úgy látom ennek nem is vagyunk híján.
Szavaim csapdát hordoznak, tulajdonképpen már észleltem a helyzet súlyosságát, már csak barátnőm megerősítésére várok, amit az első félrenézés meg is hoz.
Minnie szerelmes. Most, hogy tudom, úgy érzem ostoba voltam, amiért nem vettem észre mennyire megváltozott, hiszen mindig ragyogott, de most valósággal sugárzik. A mozdulatai, a nézése, az idegessége, hirtelen minden jól ismert gesztikuláció és hanglejtés új megvilágítást kap. Jó ideig nem jelzem a meglepetésem, de mikor ezt a bizonyos Willow nevű figurát az „igazi” szóval emeli magasra akaratlanul is kiül az arcomra a döbbenet. Szótlanul hallgatom a kis monológját és mikor úgy látom megkönnyebbülve a végére ért kibukik belőlem az, amit már percek óta próbálok lenyelni.
-Ő az igazi? Minnie, mégis hányszor találkoztál vele? Mégis mennyire ismered? Vagy mennyire ismerheted félre?
Semmi meglepetés, a szememen valósággal kikönyököl a negativitás, de nem tehetek róla. Az első követ az vesse rám, aki nem akarná megvédeni barátnőjét egy csalódástól, főleg egy hatalmas nagytól. Igazi? Vihar? Forró? Aszály? Ez nonszensz. Minnie még a büdös életben nem ragadtatta el annyira magát, hogy ilyeneket mondjon bárkiről. Az általános mondandója a pasikról annyi volt, hogy elmesélte mi történt, majd annyival zárta, hogy szép volt, jó volt és köszöni, de bőven elég is. Be kell valljam megrémiszt ez a hirtelen érzelmi elköteleződés. Mikor Morganről beszél kissé elvörösödöm, én bizonyára nem érzek ilyen dolgokat iránta. Értelme sem lenne. Csupán jó a közelében lenni, szeretem titokban nézni, mikor nem figyeli a reakcióit vagy mozdulatait, az illatát is szeretem, illetve azt, ahogyan hozzám beszél…nem is akarok erre gondolni. Bőven ráérek még magamban tisztázni az infantilis érzelmeimet, ha egyedül leszek velük.
-Ugyan-ugyan, azért én ekkora érzelmekkel nem rendelkezem.-legyintek zavartan és mikor a megválaszolatlan levelire terelődik téma kissé kínosan elvigyorodom. Na igen, válaszolnom kellett volna, hiszen olvastam őket. Viszont ez a találkozás furcsa érzést kelt bennem, enyhén féltékeny vagyok rá, hiszen én az ostrom napján beszéltem utoljára Morgannel. Egész nyáron nem keresett.
-Összafutotottatok? Merre? –kérdezem a lehető legközömbösebb hangon, amit csak meg tudok ütni.
-A levelek miatt pedig, bocsánat. Nem tudtam volna igazán mit írni, hiszen velem semmi érdekes sem történt, de azt tudnod kell, hogy hiányoztál.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 08. 08. - 17:37:32

(http://data.whicdn.com/images/172938111/large.jpg)


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki tévedhetetlennek gondolta magát. Kedvenc játékai az emberek voltak, rajongott az ütközetekért, és ritkán veszített: jártas volt a jogban, a tudományokban, a művészetekben, és persze nem elhanyagolható tényező, hogy mindben jól teljesített. De akárhogy jeleskedett is a kedvenc dolgaiban, azért az örök első mégis a csaták forgataga volt, ahol még magát a háború istenét is legyőzte. A lány neve Minerva volt, és attól az apró ténytől eltekintve, hogy a saját apja fejéből pattant ki teljes fegyverzetben, mindig, mindenben megugrotta azt a bizonyos lécet. Véletlen lenne? Sosem tudtam meg, tulajdonképp melyik szülőmnek köszönhetem az első nevem, amelyhez jobban ragaszkodtam a másodiknál, főleg, mikor házvezetőnket is megismertem, de valahogy mindig hittem benne, hogy túl szép és nyugalmas történet ez valakihez, aki valójában úgy kezdte az életét, hogy meghalt. Úgy tűnik, a jóslatnak nem is nevezhető sejtésem beigazolódni látszik.
Ez jár a fejemben Ailát nézve, aki egyszerre magabiztos, és még sincs tudatában ezen tulajdonságának, furcsa lebegő hatást kelt ezzel a jelenléte. Végighallgat, gondolom, ugyanúgy megrettenve, ahogy én lennék magamat látva.
- Nem, dehogy! Nem ezt akartam mondani! – csapok rá a mondatára, hevesen és lendületesen – Csak azt akartam, hogy…
Visszanyelem a kikívánkozó tartalmaz, mivel az eddig szunnyadó kontrollom még álmában is óva int attól, hogy magyarázkodni kezdjek. Visszavonni persze nem tudom, de nem rontok tovább vele – a másokban olvasók első észrevétele, hogy az ember mindig élénkebben reagál, ha számára fontos dolog kerül szóba. Visszadőlök a szék támlájára, de nem fáradok már a mosoly újrateremtésével, főleg mert nincs is rá okom.
- Párszor találkoztunk, egyszer Párizsban. Ne érts félre, nem arra akarok most célozni, hogy emiatt, de az első alkalommal készítettem róla pár képet, és megjegyeztem neki, hogy ha sietős, jöjjön értük oda. Ő pedig megjelent… - beharapom a számat – Nyilván nem csak emiatt, de azt hittem, nem jön el.
Szívesen elütném a feszültséget az ivással, de az nem oldana meg semmit, és csak még kapkodóbbnak, bűnbánóbbnak mutatna. Mintha ugyan lenne min aggódnom… valahogy azonban Aila előhúzta a kétségeimet a kalapból, hiába táncoltam az esőben.
- Nem állítom, hogy ismerem, ahhoz ez sovány idő. – felhúzom a lábaimat, kényelmesen elhelyezkedem – Azt ismerem, amit látni engedett, amit elmondott magáról, és bár tudom, hogy ez több, mint elsőre tervezte, nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy kiismertem. Viszont ha megvan ez az összhang, az a bizonyos közös rezgés, valahol tudod, hogy odabent, a rétegek alatt van egy kis dallam, ami összehangolható a tiéddel. Szörnyen hangzik ez, tudom, főleg tőlem… de Aila, kiráz tőle a hideg, mindkét értelemben. Mintha csak kitaláltam volna, de ő létezik. Igazi.
Egy pillanatra ismét elakadok, fontolgatva, milyen érveket támasszak még a beszélgetéshez, de végül arra jutok, semmilyeneket. Hallom magam kívülről, és idegennek hat, olyannak, mintha nem én szólalnék meg bentről, de ezek az én szavaim, az én benyomásaim. Könnyű lenne rásütni a kézenfekvő bélyegek egyikét, de az nem fedi a valóságot. Nem lehet katasztrófának, vagy újrakezdésnek nevezni a világvégét.
Nem simul a kezembe a helyzetet könnyítő kulcs, így kell most boldogulnom.
- Tudom, mire következtetsz, én is azt tenném, de ez nem ilyen egyszerű… kicsit olyan perspektíva ez, amiből többé semmi nem tűnik kibogozhatónak. Már nem is csodálkozom, hogy kiégett tőlem az a szerkezet is.
Végre elmosolyodom, mindenféle mellékes grimasz nélkül. „Minden más hiábavaló, az alku, az átok, a csönd, a szó.”
- Gondolod? Én sem feltételeznék magamról semmi ilyesmit. – figyelek most a szavaira – A parton, Bournemouthban, még július elején. Natalie lerángatott magával, aztán szokásához híven jobb társaságot is talált magának. Beszéljünk erről?
Észrevétlenül simulok vissza a szerepem tokjába, amit lehet őszintétlennek titulálni, de persze nem az, csupán az énem egy kevésbé viharos kiadása, a kedvesebb, a vidámabb. Elülnek a záporok az arcomon, kisüt a nap, és úgy érzem, szükségünk is van rá az elkövetkezőkben.
- Talán az lett volna a legjobb, ha ezt a levelét még elküldöm, de végül nem tettem. Nagyon hiányoztál egész idő alatt, és minden annyira máshogy alakult volna, ha nem így osztják a lapjainkat.
Figyelem a tekintetét, a mozdulatait, a mindig irigyelt szellemét, ahogy őszintén fordul felém. Sok minden változott, alig hónapok teltek csak el, mégis, újra megismerhetjük egymás átfestett képét. A végszavamat értheti minden velünk történt eseményre: a háború poklára, az apjára, Morganra, Willowra, de abban biztos vagyok, hogy egyik szál sem zárul le a jelenben.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 08. 10. - 21:29:56
Minerva
(http://i1279.photobucket.com/albums/y537/lovethewombat/fr_zpsodz5obvo.jpg)

Minnie félmondatai és gesztusai egyértelművé teszik, hogy a blöfföm bevált, így tudomására jutok az egész történetnek. Mikor magyarázkodni kezdene elég jelentőségteljes pillantást vetek rá, amit értelmezhet ahogyan csak szeretne végül azonban úgy dönt nem tart vissza információt, aminek őszintén örülök. Megfordult a fejemben mi lesz, ha végleg sikerült eltolnom magamtól, mikor kitaláltam, hogy nekem nincs szükségem barátokra. Hatalmasat tévedtem, mikor arra gondoltam, hogy jól megleszek Minnie nélkül, épp ezért tesz boldogabbá a tény, hogy néhány óra egymás közelében és ugyanolyan bensőségesen csacsogunk, mint ahogyan azt a tavaly a Roxfortban tettük.
-Gondolom  nagy meglepetést okozott, hogy végül mégis megjelent. Biztosan nagyon örültél.-jegyzem meg mosolyogva. Nem vagyok kifejezetten romantikus alkat, de azért nekem is jutott valami aprócska adag belőle. Párizs a szerelem városa, azt hiszem Minnie borzasztóan boldog lehetett ott ezzel a Willow-val. Magamban kissé talán irigylem is, de sokkal nagyobb ennél az érzésnél az örömöm, ami az ő derültségének szól.
-Tudom mire gondolsz…-válaszolom kissé álmodozva, majd a lehető leggyorsabban változtatok az arckifejezésen és a mondatot is javítom.
-Pontosabban eltudom képzelni mit érzel és ez nagyon szép és bizonyára nagyon jó.  Nem akarok vészmadárkodni de kissé korainak érzem ezeket a  dolgokat. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy az emócióinak nem parancsolhat az ember, csak arra szeretnélek kérni, hogy légy a lehető legóvatosabb.
Akaratlanul is Morgan jut az eszembe és arra gondolok milyen kellemes lehet, ha ezek a bizonyos érzések nem teljesen egyoldalúak. Kedves barátnőm esetében nem emlékszem olyan illetőre, aki ne akart volna készségesen a karjaiba omlani. Nem csodálkozom, hiszen elég rá egy pillantást vetni. Modell alkat, gyönyörű hosszú szőke haj és hatalmas mosoly. Kit ne venne le a lábáról azonnal? Néha azt hiszem még a fúriafűz is fülig…pontosabban rügyig szerelmes belé.  Ilyen az én legjobb barátnőm, most mondanám, hogy még a nap is sírva fakad a gyönyörűségtől, ha ránéz, de nem áll szándékomban túlságosan felmagasztalni, bármennyire is szeretem.
Mikro Morgran-re terelődik a szó, szinte észrevétlenül elkomorodom, nem tudom mi jobb, ha beszélünk róla vagy ha figyelmen kívül hagyjuk  a dolgot. Nem segít a helyzetemen, hogy nyaralás közben futottak össze, hiszen szinte már látom is magam előtt, ahogy a delikvens nem egy, nem kettő, hanem mondjuk egy egész strandnyi nálam jóval csinosabb lánynak udvarol.  Elengedem ezt a rémképet .
-Igazándiból lényegtelen. Csak annyit akartam tudni, hogy jól van-e, mivel én elég régen nem hallottam róla.- hiába takargatom a hangomon érződik némi keserűség, de ha kedves barátnőm kegyes hozzám képes lesz szemet hunyni a dolog felett.
Meleg mosoly terül szét az arcomon, mikor Minnie is megemlíti, hogy hiányoztam neki, rettegtem, hogy olyan ügyesen tolom el magamtól, hogy már küzdeni sem akar értem. Nagyon jól esik, ahogy ezt mondja, igazából megtudnám ölelgetni. Ez a furcsa kényszer olyan magasságokba hág kicsiny lelkemben, hogy felállok és valóban magamhoz ölelem a meglepett Minnie-t.
-Bocsánat,-mentegetőzöm, mikor már elengedtem-kezded rámragasztani ezt a groteszk habitust.


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 08. 11. - 03:23:39




(http://data.whicdn.com/images/172938111/large.jpg)


Míg Willowról beszélek, az együtt töltött idő publikus kis fonatáról a kapcsolatunk valódi nagy hajkoronájában, úgy érzem, mintha évek teltek volna el azóta, hogy Ailával őszintén leültünk. Nem amiatt, mintha jellemző lett volna ránk a kényszeres titkolózás, egyszerűen csak valahol mindketten szeretünk sejtelmesen mosolyogni, miközben odabent valami nagyon fáj, de túlontúl udvariasak vagyunk, hogy felhozzuk. Most azonban épp az ellenkezőjét teszem, és szomorú belegondolni, mi minden kellett ehhez.
- Hát, azért erre én sem fogadtam volna komolyan, pedig tudod, mennyire szeretem a valószínűtlen lehetőségeket, de persze örültem… annyira örültem, hogy eleinte el sem mertem hinni, hogy nem csak a fürdőkádban aludtam el.
Nem kerüli el a figyelmem Aila új keletű mosolya, amelyet talán még ő sem vett észre a nagy igyekezetben, hogy meggyőzzön engem és saját magát arról, Morgan számára elérhetetlen. Élmény dús figyelni, mikor az ember rádöbben saját maga trükkjeire, a hatásos fegyverekre, amelyekkel olyan illúziót lehet kelteni, hogy maga a mágus sem lát át a ködön… szórakozottan figyelem a gesztusait, az pedig még szélesebbre húzza a szám két sarkát, hogy figyelmeztet. Mintha nem tudnám, mintha nem lenne igazuk…
- Arra célzol, hogy vigyáznom kellene a férfival, aki úgy verekszik, mint egy bűnöző, úgy iszik, mint egy kalóz és akinek olyan a teste, mint egy görög szobornak? Igen, ebben lehet valami. Talán a gitár lehet a magyarázat…
Cinikus kifejezést ölt az arcom, amit a tenyerembe támasztok, a délutáni napsütésben hunyorogva – pontosan tudom, hogy hangzott a leírás. Valószínűleg nem díjaznám ennyire, ha a saját szülőm lennék, vagy akár csak valaki, aki aggódik értem, de ebben a kegyben nem részesültem, így csak cinkosan boldogítom aktuálisan a barátnőmet ezekkel a kis huncut részletekkel, amelyek talán hozzáérhetnek ahhoz a felszínhez, amelyet Willow személyisége alkot, de ez mind külsőség, délibáb csupán, szavakba nem önthetően gyönyörű. Nem tudom, Aila min mereng, mikor engem néz, de én a haján táncoló selymes fényt követem figyelemmel, a fókuszáló szembogarakat, amelyek oly régóta társaim mindenben, és arra jutok, nem számít, mi történt eddig, ügyelni fogok rá az elkövetkezőkben is. Millió meg egy emlék idéződik fel bennem pillanatok alatt, gyors egymásutánban váltja egymást az elsős, csodálkozó gyermek Aila, az, aki kíváncsian hajol egy könyv fölé, és persze a velem szemben helyet foglaló, akinek élénk, perzselő szellemét a háború és a szörnyűség sem tudta elfojtani.
- Nekem úgy tűnik, elég jól van. Persze, akkor még jobban lenne, ha megkeresnéd.
Nem veszem fel a hangjában domináns talán harag, talán fájdalom csendülését, ugyanis segíteni nem tudok rajta. Morgan Williamson borzasztó ostoba, ha elszalasztja a lehetőségét, ugyanakkor ártatlan, hiszen a létezéséről sem tud – vajon előremozdíthatom a kettőjük dolgát valahogy? Ez persze a játékos játékosnak nyújtott keze lenne az asztalt fölött, de mióta zavar engem a cinkelt pakli elve?
Mielőtt azonban válaszokat keresgélhetnék, Aila magához ölel, és én meglepetten, de boldogan simulok el, viszonozva a mozdulatait.
- Jaj ne, akkor még a végén nyilvánosan érzelmet is fogsz nyilvánítani? – kérdeztem tetetett rémülettel – Én még nem állok készen erre, Aila…!
Felnézek, aztán vidáman rákacsintok. Hihetetlenül felszabadító ilyen boldognak látni újra – azon ritka kincsek egyike ez a pillanat, amelyekre az ember erőtlen napjain mereng vissza, egy azok közül, amelyekből patrónust lehet idézni a félelem óráján. Sok minden nyomaszt mostanában, de ez a momentum biztosít, megnyugtat és visszaadja a jövőbe vetett bizalmamat.
- Nézd csak, felbukkan a sző… göndör herceg gitáron, meg a kalóz, és máris hová jutunk! – jegyzem meg nevetve – De most már lesz kinek februárban horrorisztikus gnómot küldeni, amelyik levadász, ha nem hallgatod meg… most tényleg senkinek nem jutott eszébe, mennyire meghatározó élmény, ha egy ilyen elszavalja neked Shakespeare egyik szonettjét? Már a rossz értelemben meghatározó, persze…


Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Aila F. Clarce - 2015. 08. 17. - 10:38:50
Minerva
(http://i1279.photobucket.com/albums/y537/lovethewombat/fr_zpsodz5obvo.jpg)

Furcsa számomra ez a kitárulkozás főleg, mert ilyen mély és fontos érzelmeinkről van szó. Eddig nem igazán beszéltünk az ilyenekről, maximum észrevettük ,hogy a másik épp kissé nyomorultul érzi magát, vagy minimum tíz centivel a föld felett lebeg( főleg Minnie, én nagyon is rajongok a talaj szilárdságáért.) Ezideáig eltudtuk képzelni mit érezhet a másik így, ugyanolyan közel álltunk egymáshoz anélkül is, hogy ezekről a dolgokról órákat csevegtünk volna. Most ez megváltozni látszik és bár a folyamatot nehéznek gondolom, valahogy mégis kellemes érzést kelt bennem.
Jó látni a barátnőmön, hogy valami megint a talaj fölé emeli, azt meg pláne, hogy ezúttal nem csak  múló érdeklődést tanúsít egy férfi után, legyen az idősebb, agresszív, vagy mugli. Pontosabban…inkább agresszív ne legyen, mert az nagyon taszító tulajdonság. Mikor megemlíti a gitár nőkre gyakorolt hatását kissé sértetten húzom fel a szemöldököm, bár ez a gesztus megjátszott.
-Ugyanmár, tudod, hogy a zene szeretete milyen fontos! Egyébként sem a gitár lényeges.-állítom kissé pironkodva. Ami Morgant illeti, meg kell valljam engem legkevésbé a gitárja érdekel, bár ezt valószínűleg rossznéven venné, ha fülébe jutna. A gondolataim egészen a „görög szobor” kifejezésig szárnyalnak, akkor ugyanis kissé megrekedek. Ez talán ezt jelentené hogy… Tulajdonképpen  nem akarom és ne is merem megkérdezni, az ilyen típusú dolgokkal úgy vagyok, hogy ha kiakarja fejteni, majd kifejti, én ugyan nem erőltetem. Néha kicsit kellemetlen számomra, hogy Minnie a szerelem minden területén jóval tapasztaltabb nálam, persze ezt nem tartom meglepőnek. Először is a korom végett nem tragédia a dolog, másodsorban pedig a hozzáállásom sem nevezhető épp hívogatónak , pláne ha ez az ellenállhatatlan személyiségemmel párosul. Talán túl elutasító vagyok.
-Miből gondolod, hogy örülne nekem?-kérdezem.
Valójában milliószor gondoltam rá a nyár folyamán, hogy keressem Morgant, hogy küldjek neki egy levelet, de az igazság szerint fogalmam sem volt mit írhatnék, emellett pedig tolakodó sem akartam lenni. Úgy gondoltam bizonyára jobb dolga is akad, mint az én jellegtelen kis leveleimre válaszolgatni.
Nem tudtam volna neki mit írni, hitegetem magam, ugyanakkor pontosan tudom, hogy lett volna mit megbeszélnem vele , csupán inkább a passzivitást választottam és folyamatosan elodáztam. Ugyanígy voltam Minnie leveleivel is, sokszor kezdtem bele a válaszokba, amiket aztán fél oldal után dühösen gyűrtem össze és égettem el a kandallóban. Eleve az nonszensz, hogy csak azért begyújtottam a kandallót egy verőfényes nyári délutánon.
Talán épp emiatt a sok minden miatt volt jó annyira magamhoz ölelni, még ha ez mindkettőnk számára váratlan és meghökkentő is volt. Ezért tettem, mert szerettem volna egy kicsit nyíltabban viselkedni, legalább most és itt, vele.
-Azért ne szokj hozzá. A jövő évemet még véletlenül sem képzelem úgy kezdeni, hogy lelkesen keblemre ölelem diáktársaimat. Tőled pedig elvárom, hogy titkold, hogy büntetlenül hozzám lehet érni, mert még a végén Aila-simogató nyílna a közvetlen közelemben.-adom elő mosolyogva.
Na igen, arról azért szó sincs, hogy ezt az új keletű nyíltságot az iskolai életembe is kamatoztassam.
-Szerintem én rosszul lennék, ha valaki épp Valentin napon szavalna nekem Shakespeare-t. Az olyan fájdalmasan banális, szavaljon akkor már mindennap, de természetesen gnómról szíves-örömest lemondok.-nevetem el magam, képtelen vagyok tovább tartani a mondat kezdetén felvett arisztokratikus, fitymáló arckifejezésem.
-Egyébként mégis mi az, hogy jutunk? Én még állhatatos vagyok.



Cím: Re: Pitkästä aikaa
Írta: Minerva E. Balmoral - 2015. 08. 18. - 17:42:41

(http://data.whicdn.com/images/172938111/large.jpg)

Boldogan nevetgélünk, örülünk az újra egymásra hangolódásnak, és közben az idő úgy rohan tova, mint a macskám, ha valami őrült ötlettől vezérelve magamhoz akarom ölelni. Szerencsére Aila nem akarja kikaparni a szememet a puszta gesztusra, amiért roppant hálás vagyok, így mikor tíz perccel később újra az úton sétálgatunk, úgy érzem, az élet végre megint egy kicsit gondtalan, nem felhőzik be a kikerülhetetlen borzalmak.
- Hmm, mivel tudom, hogy a véleményem csak egy érv valamelyik oldalon, a leghatározottabban megkérlek, hogy írj neki! – mintha még az üstömet is könnyedén cipelném – Lehet, hogy épp otthon üldögél, és várja a megváltást, amit egy bizonyos vörös hajú angyal hozhat el neki…!
Felnevetek az arcán, de valószínűleg egy feldühödött hippogriff csorda kellene most ahhoz, hogy lehervadjon a vonásaimról a vigyor. Minden napsugaras, barátságosan puha, mint egy sál, amelyet olyan rég kerestünk a szekrényünkben, és egy véletlennek köszönhetően nosztalgiával újra magunkhoz szoríthatunk. Megannyi emléket idéz fel az anyag súrlódása, a régi dolgokra jellemző füstös aromája, a tapintása a bőrünkön. Talán ennél optimistábban nem is tekinthetek az előttünk álló tanévre, pedig lássuk be, a körülmények olykor mindent bevetettek, hogy ne így legyen.
- Csak fővesztés terhe mellett adom a tudtukra, hogy mélyen belül érző szív dobog…! De lehet, sokat lendítene az ügyeden, ha hagynád magad egy kicsit simogatni. És most már tudom, mit fogsz februárban könnyes szemekkel átvenni, ne aggódj, megjegyeztem e rajongást azon gnómok felé…!
Lassan visszaérkezünk a kiindulásunk pontjára, de időközben véget érhetett a dedikálás, hála istennek – semmi kedvem újra szembenézni a korosztályunk valószínűleg legmélyebb feketelyukával, amint őrjöngő tini lányok képében özönlik ki az ajtón. Persze van valami, amit nem hagyhatok ki, most már a meglepetés kedvéért főleg…
-Hogyne, én pedig korunk legfiatalabb kviddics kapitánya, csak késik a kinevezésem. – grimaszolok az utolsó megjegyzésére – Hallottál már arról, hogy az állhatatosság árt az egészségnek? Ez esetben mindenképp. És tudod mit? Szeretném bebizonyítani, mennyire szeretnék segíteni, illetve hogy pótoljam azt a szörnyű udvariatlanságot, hogy nem leptelek meg semmi izgalmassal szülinapodra, ezt most összekötöm a hasznossal is. Egy pillanat…!
Előzékeny mosollyal letámasztom mellé a jókora kondért, ami sejtésem szerint nem teremt maradandó divatot a távozásommal, és berobogok az ajtón. A korábban oly kedves eladó cinkosan felpillant rám, amikor a kezébe nyomom a két tételt, de szerencsére nem kommentálja a döntésemet. Magabiztosan sétálok ki, elegáns gesztussal a barátnőm kezébe nyomva az ezüst és zöld borítóval ellátott nyomdaterméket, és legjobb tudásom szerint megpróbálok pókerarcot vágni.
- Kedves Aila, remélem, hasznos olvasmánynak találod majd ezt az oly méltán dicsérhető remekművet, és azt is továbbá, hogy sikerrel forgatod majd…!
Mardekár ötven árnyalata: a legtökéletesebb meglepetés, sokoldalúan felhasználható bestseller, hiszen olvasható, lapjai alkalomadtán remek tüzelők, és valaminek meg kell tartania azt az asztallábat is, ugyebár… gunyorosan kacsintok Ailára, és biztos vagyok benne, hogy megtalálja majd a helyes módszert arra, hogyan boldoguljon vele… elvégre van, aki szeret kígyót melengetni a keblén.


Köszönöm a móka és kacagás 50 árnyalatát!  ;)