|
Cím: Greenwich Park Írta: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 20:43:48 (https://i.imgur.com/0hx7rsB.jpg?1) (https://i.imgur.com/o6jeE37.jpg?1) Kisebb közterület rengeteg muglival. A varázslóknak is fontos ez a hely, bizonyos rituálék helyszíne a 0°. Sok errefelé a galamb. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 16. - 15:48:06 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Azok az átkozott muglik! – zsörtölődtem magamban, sorba állva egy csokoládéval bevont tölcsérért, amibe egy jó adag duplacsokoládés fagylaltot akartam kérni. Na nem emiatt a remek lehetőség miatt zsörtölődtem olyan nagyon… sokkal inkább azért, mert olyan elcseszett hosszú sor állt a park egyetlen fagyiskocsijánál, hogy az már egyenesen bosszantó volt. A hátam mögött két tizenéves lány valakinek a feszes fenekéről sutyorgott. Akármennyire is szerettem volna ehelyett az alig kétméterre szaporodni szándékozó, koszos galambpárt bámulni, nem vonta el a figyelmemet egy bizonyos Benjamin formás hátsójának elemzéséről. Sőt, mint megtudtam Mary szeretett volna abba bele is harapni, ha lehetősége adódik rá. Ezt persze a másik lány, akinek nem tudtam meg a nevét helytelenített. Legalábbis erre következtettem a „Ne már, Mary!” felkiáltásból, majd az azt követő vihogásból. Megköszörültem a torkomat és megpróbáltam kihúzni magamat, hogy legalább azt a kevés kis méltóságomat megőrizzem, amit a Nat által gondosan összeválogatott ruha kölcsönzött. Már tényleg csak egy baba voltam, akit úgy öltöztetett és fésült, ahogy neki tetszett. Nem bántam. Ez jobb volt, mint elveszíteni őt, a szerelmét, az aggódását… az egész lényét. Nem tudtam volna újra csinálni azt, amit annak idején Esmével. Nem tudtam volna a levegőt szorongatni, ahelyett, hogy elkaptam volna a csuklóját és magamhoz szorítom. A szívem szakadt volna belé. De talán most már nincs is semmi, ami igazán közénk állhatna. Elköteleztem neki magamat, titokban. Nem vontunk be egyetlen rokont vagy barátot sem. Az egész ceremónia a miénk volt… csupán a gyűrűk árultak el némi változást, melyek ott csillogtak az ujjainkon. Meg is piszkáltam az ékszert a gondolatra és talán el is méláztam volna Nat kék szemeinek mindig tökéletes emlékében, ha nem hallom meg az újabb áradozást ennek a bizonyos Benjaminnak a további részeiről. Először is megtudtam, hogy nagyon-nagyon feszülős nadrágot hord… ami a mögöttem álló két lány szerint a lábai között esetleg szoríthatott is kicsit. Erre már fújtattam egyet az idegességtől. – Csak a zoknit szorítja, amit a kedvetekért nyomott be a gatyájába… – Fordultam oda, majd dühösen vágtam hozzájuk ezeket a szavakat. – De esetleg találgatás helyett egyikőtök be is mászhatna az ágyába és akkor kiderülne, mi van a hülye feszes nacija alatt. Merlin szaros seggére már! –A káromkodás kicsit megnyomtam, a hangom erőteljessé vált. Csupán arra nem számítottam, hogy a vénasszony, aki a fagyit mérte éppen ekkor szólít engem. A „dühös úr” következett ugyanis, aki jó magam voltam. Szinte láttam a rosszalló csillogást a szemébe. – Egy csokis tölcsért kérek duplacsokis fagyival. – Mondtam és éppen csak a szemem sarkából pillantottam a két pironkodó tinédzserre. Engem azt nem érdekelt, ha most tettem tönkre a lelkivilágukat. Mindkettő bosszantó egy teremtés volt és valószínűleg Benjamin is jobban járt volna, ha nem kerül velük közelebbi viszonyba. Így hát csendesen vártam a csokis tölcsért, ami a fénypontja volt az egész fagyizásnak. A hideg desszertét lényegében sosem rajongtam igazán. Könnyen megfájdult tőle a torkom vagy éppen borzasztóan vízízűnek tartottam. A különleges tölcsérek azonban rendszerint vonzottak. Most azonban a kellemes hűvösséget is szomjazta a testem. Londonhoz képest különösen meleg volt, a hatalmas esőfelhők persze ott várakoztak a fejem felett, hogy a nyakamba zúdítsanak egy jó adag vizet. A levegő azonban fülledt volt. Mindenkiről ömlött a víz. Nem csoda, hogy a kellemes csokoládé illatot egy jó adag mosdatlan emberszag nyomta el. Így csak akkor mélyülhettem el benne, mikor egész közel emelve az orromhoz, mélyet szippantottam az aromájából. Végre valami jó is történik ma… – állapítottam meg. Még mindig az a furcsa csomag foglalkoztatott, amit Nat egyik dilis rajongója küldött nekem. Egy halom gyerekruha volt benne persze, meg egy rövidke gratuláció. Az embernek az az érzése támadt az egésztől, mintha félrecímezték volna… de közben volt ebben az egészben valami hátborzongató. Elvégre minek küldene nekünk bárki is gyerekruhákat? Megint lenéztem a gyűrűmre, ahogy kiléptem a sorból. Ez volt a hiba, ugyanis szinte önkéntelenül ütköztem bele valakibe és a gombóc a földön landolt – szerencsére a cipőm orra előtt. Beleborzongtam a loccsanó hangba, ahogy a finom csokoládé a földön kötött ki. Úgy bámultam utána, mint egy kisgyerek. Ott lehetett az arcomon a kétségbeesés. – A kurva élet… ne… Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 06. 16. - 21:26:54 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Nem térhetek vissza. Azt hittem Németország után jobban veszem az akadályokat. És most minden akadály. Az emberek, a tömeg, a zaj, mugli járművek, az épületek, a tájékozódás, az illatok, a képek, az emlékek... Nem térhetek vissza. A sziget hív. Vonzz maga felé, mint egy kibaszott óriási mágnes. Tegnap azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom melyik hajóval induljak el vissza a Bermudákra. Úgy kellett ráerőszakolnom magamra a hideg vizes zuhanyt, ami segített lehűteni csapongó gondolataimat. Szar ez, mindenhogy. Nem múlik el és egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezen az idő sem segít. Eszembe jut Athalea szép arcvonása. Ez általában elfeledteti velem ideig-óráig a szigetet, a borzalmakat és a triádjegyek néha émelyítően égető érzését. AZ óriási kék szemeiben képes lennék elveszi, mint egy tó mély víztükrében. Lea azonban nincs már itt és esélyesen sosem találkozom vele. Letudta a vizsgáit mostanra, és gondolom sikeresen. Jövőre egyetemre megy én meg... én meg csak tengődök, céltalanul. Melanie ugyan segíteni akar, lépten és nyomom utánam koslat ha nem épp a Minisztériumban osztja az észt, de ez sem segít túl sokat. Nem tudok semmit kezdeni magammal. Túl soknak érzem az egész életet. Nemcsak a zajokkal vagy az emberekkel van gond... egyszerűen céltalan vagyok. Azok után ahogy az aurorparancsnokságon fogadtak és azok után hogy a címlapon volt az arcom, mert hát mégis a halálból tértem vissza ráadásul a bermudákról, valójában csak felszították a már csüggedő lelkem. Már kezdtem elfogadni a lehetetlennek tűnő valóságot... hogy túléltem. Rita Vitrol zaklató levelei elől még az utcán engem bámuló emberek arca is jobb. Most is felismert két utcával ezelőtt egy fiatal boszorkány, aki rögvest követelőzni kezdett autogrammért na meg fotóért. Szokatlan ez is, mint minden. Hiányzik Modest, és a tanácsai. Vele valahogy biztonságban éreztem magam. Nem tudom hogy a hangja vagy egyszerűen csak a lénye, de nyugtató hatással van rám. Nem csoda hogy visszahívták a Roxfortba tanítani. Mod ott van igazán elemében, tudom jól. Kegyetlen önzőség lett volna megfosztanom ettől a páratlan lehetőségtől csak azért, hogy az én lelkemet pátyolgassa... és amúgy is. Nem vagyok már egy pesztrálni való kisgyerek! Nem figyelem merre megyek, csak visz a lábam. Nem sok teendőm van Londonban, csak várni a baglyot, hogy az összes papíromat visszakapjam. Igaz ugyan még pár hagyatéki ügyet el kell intéznem, de az már édes semmiség. És ki kell mindezek után találnom, mihez is kezdek magammal... végtére is nem ülhetek egész nap a négy fal közt várva a csodát... Agyam lázasan kutat valami használható dolog után, mert aurorként újra nem vesznek vissza teljes alkalmazásba. Ugyan jó kis életkiegészítő summát kapok egykori szolgálataimért, de amolyan korai nyugállományba küldtek. Ez csak egyet jelent; megbízhatatlannak tartanak. És igazuk is van. Bármikor bekattanhatok, bármikor őrjöngő dühroham keríthet hatalmába, ás a metamorfmágiám a bolondját járatja velem. Nem szerencsés egy ilyen auror terepen. Csak púp lennék mindenki hátán. Az aktakukac lét pedig sosem volt a stílusom... S mintha abalszerencse áradása engem kísérne... most is nekem jönnek vagy épp én megyek neki valakinek. Csak a cifra káromkodáskezdeméyt hallom, mást nem. Belőlem kiszalad a levegő az ütközés hatására ás lihegve igyekszem ezt a fajta hiányosságot pótolni. - A jó édes asszot seggcsontja... A vulgáris megnyilvánulásom a legkevesebb. Talán csak hogy fokozzunk minden nyomorom a tridájegyek újra elkezdenek bizseregni a könyökömnél. Tudom jól, ilyenkor mi zajlódik le. A fekete tetoválás önálló életre kel, és kékes színű lassú örvényléssel kezd el formálódni, hogy aztán szépen lassan az őrületbe kergessen. Nem tartozom a szigethez, nem tartozom a szi... Győzködésem szart se ér. Elfog a hányinger és mindemellett a kulcscsontomnál véget érő átokheg fájdalma is a testembe nyilall. Ordítani lenne kedvem. Ritka, hogy ez a kettő egyszerre kínozzon és épp ezért nem értem a dolgot. Miért? Miért most? Miért itt? Nincs itt Lea. Nincs itt Modest. Talán a 0 fok miatt lenne? Greenwich az ok? Mert nincs itt senki, aki... Rowle. Felpillantva csak egy vágott szemű alak profilját veszem ki. Lihegek. A tűzes fájdalom elönt újra és újra. Összegörnyedek és kezem a mellkasomhoz nyomom s úgy motyogok ösztönösen. - „Provehito in Altum”... Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 18. - 10:01:28 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) – A jó büdös… – nyögtam. A hangomban ugyanaz a csalódottság csengett, ami ott csillogott a szememben is. Hát így bámultam le a cipőm orra előtt heverő dupla csokoládés fagylaltra. Sosem rajongtam az édességért, csak ilyenkor nyáron, mikor a hatalmas fülledtségben még az én csontos testem is bőséges izzadtságot termel. Jól esett volna egy hideg, megfelelően édes valami majszolgatni ahelyett, hogy csalódottan, sőt egyenesen dühösen bámuljak a gombóc után, ami addigra nem volt több, mint egy szétfolyt paca. Nem foglalkoztam a mellettem görcsös rángó roham félét kapott baromra, akinek köszönhetően természetesen kiesett a tölcsérből a csokoládés finomság. Már ennyi is pontosan elég volt, hogy utáljam ezt az alakot, holott még nem is láttam az arcát. Csak akkor emeltem rá a tekintetemet, mikor legyűrtem magamban a csalódottság minden szikráját és átengedtem a helyet a dühömnek. – Mi a francot képzel magáról? – Emeletem fel a hangom, ahogy ránéztem. A tekintetem egy túlzottan, már-már zavaróan, kék szempárral találkozott. Barna hajjal és olyan örült arckifejezéssel, amilyet Olivia Stane óta nem volt szerencsém tapasztalni. Csak reméltem, hogy ez a fickó nem fog irántam plátói érzelmeket táplálni, hogy aztán egy életen át üldözzön az őrült rajongásával. Nem, ugyanis az ő pálcája egy cseppet sem érdekelt, még annyira sem min Stane bugyiba dugott darabja. Már a gondolatba is beleborzongtam… életem legborzalmasabb kalandja volt. Nem véletlen, hogy szívem szerint elkerültem volna Olaszországot – igen, annak ellenére is, hogy a nászút Nattal egészen jól sikerült ott. Ez utóbbi gondolatra még el is mosolyodtam volna, sőt tekintetem már-már megindult az gyűrűs ujjam felé, hogy az ékszer helyére pillantsak… csakhogy, akkor valamit mondott a fagyigyilkos. Kellett egy jó pár perc, hogy felfogjam a szavakat: – „Provehito in Altum”... Megint ráemeltem a tekintetem. Pontosan abban a pillanatban szorította egyik kezét a mellkasára és mintha infarktust készülne kapni, egyszerűen előre görnyedt. Kicsit magamra emlékeztetett, amikor Montrego orra előtt lettem rosszul az éhségtől… igen, furcsa, hogy akkor még éreztem ilyesmit. Azóta mennyi minden változott. Alig eszem, lényegében ránézni sem tudok az ételekre. Nem tudom hány kilót fogytam, holott mindig is vékony voltam. – Ugye tudja, hogy egy színlelt rohammal nem vesz meg? – Próbálkoztam, hátha csak át akar verni, hogy megússzon egy csúnya átkot, amit éppenséggel szívesen nyomtam volna a képébe máris. Az édesség nem játék, főleg egy ilyen törékeny alkatú valakinél, mint én… aki ráadásul jóformán cukron és kávén él. Bosszankodva mértem végig a még mindig görnyedt fickót. – Merlin szerelmére! – Kiáltottam fel, megragadtam a karját és erőszakosan az egyik padhoz rángattam. Kényszeríteni akartam, hogy üljön le, de csak reméltem, hogy nem fejt majd ki semmiféle ellenállást. – Nézze, ismerem én ezeket a gagyi trükköket! Nem egyet magam fejlesztettem ki mások megtévesztésére. Leültem én magam is a padra, aztán a fickó arcába nyomtam az üres, megrongálódott tölcsért. Reméltem, hogy érti: ezt bizony ő tett és ez igen csak súlyos bűnnek számít… ráadásul addig biztosan nem távozik, míg nem kárpótol. – Szóval amint befejezte a színészkedést, hozhat egy új duplacsokis fagyit. – Tettem hozzá dühös hangnemben. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 06. 19. - 21:20:22 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) A szavak lassú folyamként örvénylenek be a hallójáratomon át egyenesen a kevéssé pislákoló tudatomhoz, hogy onnan érdektelenül távozzanak. – A jó büdös… Mi a francot képzel magáról? A kérdés olyan, mintha egy másik dimenzióból viszshangozna felém. Nincs más, nincs semmi, csak a sistetgő, égető fájdalom. Azt hittem már egész jól tudom uralni. Nemcsak a gondolataimat, ami Rowle-hez köti a heget, hanem a kínt magát is. Tévedtem. Kurva nagyot tévedtem. Fogam összeszorítva igyekszem kibírni, amit a sziget terhe ró rám. A karomon a tridájegyek izzása egyre fokozódik és érzem, ahogy a gyomrom szaltót vetve igyekszik kiadni a nemrég megevett kevéske reggelit. Mióta Athalea nincs az életemben, szürkébbnek látom a világot és az étel is íztelennek hat. Nem kívánok semmit és minden ember útban van. Az álmaimban ott kísért, de ő maga a sziget, aki kinyújtja a kezét, hogy az növényindaként körbeszőve próbáljon megfojtani. Édes szenvedés ez, önként képes vagyok a karjaiba rhanni és hagyni hogy a levegő kiszorulva mellkasomból tökéletes szép halált hozzon. Persze a lényem egy része, az a kicsiny megmaradt ép rész ellenkezik és küzdene, így verejtékben úszva kelek és bámulom a plafont lihegve, hörögve, halálra vált rémülettel, alkalmanként ordítva. Nem, nem vagyok jó társaság. Tudom, sosem fog ez elmúlni. Tudom, a bemruda műve, hogy örök béklyót varrt a nyakamba és ezt megfejelte Phillip egy kis átokkal is a saját maga bebiztosítására. Nem panaszkodom, ha azt vesszük hogy könnyeden kinyírhatott volna akkor egész frappáns megoldással lécelt le és hagyott hátra. Gondolom azt hitte, a sziget és a természet egyéb vad erői majd kicsinálnak. Hát ő is tévedett. Ráadásul kurva nagyot. Pech. – Ugye tudja, hogy egy színlelt rohammal nem vesz meg? Feleszmélek az üvegbúrán áthatoló kérdésre, ami nekem szegeződik. Üvegbúra... másik dimenzió, másik élet, másik ember. Másik én. Másik te. Másik ő. Ki ez a fickó? Milyen rohamról beszél? Miért aggódik értem? Mi a frászt akar tőlem? Enyhe kétségbeesés fog el, hogy esetleg megölni készül ő is. Lehet Rowle csatlósa? Lehet Voldemort küldte? Lehet White halálán kárörvend? A szenvedésem szórakoztató? Mocsok! – Merlin szerelmére! A felkiáltására felpislogok. Kérdően. - Merlin nem szerelmes... Magam elé motyogom a nyilvánvalót, mert Merlin jópár ezer éve halott. Olyan halott mint a lelkem nagy része. Olyan halott, mint az őseim. Olyan halott, mint a hideg kietlen föld. Olyan halott, mint az első sziget a bermuda háromszögben. Olyan halott, mint amilyen halott Phillip Rowle lelke, aki képes volt magamra hagyni... – Nézze, ismerem én ezeket a gagyi trükköket! Nem egyet magam fejlesztettem ki mások megtévesztésére. A rángatásra nem reagálok, legalábbis nem épp úgy, ahogy talán kellene. Ujjai még a ruha alatt is égetik a bőrömet és ez még inkább eltompítja elmém. Halkan szisszenek fel az újdonsült ingernek köszönhetően, de nem húzódom el, egyrészt mert sem erőm nincs másrészt mert tartok tőle, csak testem adott pillanatnyi gyengesége, ami okozza a jelenséget. Ostoba rongybábuként citál ez az ismeretlen ember, aki kicsi, vékony már-már nyüzüge és roppant hangos. Miért ilyen hangos? Minek üvölt? Mi a baja? Fél? Ha öt évet tölt el egy istenverte lakatlan szigeten, majd rájön, kurvára fölösleges ordítani. Ha senki nem hall semmit nem ér a szó. Semmit nem ér a hit és még kevesebbet számít a remény. Fel sem fogom, hogy leültem, csak akkor, mikor kissé kevésbé forog a világ velem. Ekkor realizálom, hogy stabilan megtart valami, ami deszkákból van összetákolva. Pad. - Hogy került ide ez a pad? Nem akartam hangosan kimondani az első gondolatom, de hát a hullámokban ostromló kegyetlen érzelem erre sarkall. A tekintetemben őrült vadság csillog, a mérhetetlen undorral vegyes haragé. Azé, aki vagyok. Egy emberi roncs, aki az utcán sem képes végigmenni egyedül, egymaga... Szánalom. Mit mondana Modest? Mit szólna ha ezt látná? Pedig olyan jól haladtam... olyan egyszerűnek tűnt. Oh, Lea... Lea... miért hagytál el? Miért nem vagy itt? Miért nem segítesz, baszki? – Szóval amint befejezte a színészkedést, hozhat egy új duplacsokis fagyit - Nem hozok én semmit! Közlöm felháborodva és bambán üveges szemmel bámulok. Nem vagyok igazán jelen és nem vagyok igazán a múltban sem. Valahol megrekedek egy köztes alternatívában, ami nem épp jó de átmenetileg kielégítő. A gyomrom forgáa csitulni kezd és ezt úgy értékelem, hogy kellő energiával tölt el, így hát felállok. Nem nézek semerre, csak elindulok, de talán csak egy lépést ha teszek és bum.... Hanyatt vágódok a köves úton. Érzem, ahogy a fejem belecsapódik a földbe és a fülemből talán a vér is kiserken. A meleg érzete biztos nem egy jó kis fülvédőnek köszönhető. Nyár van bassza meg, ennyire idióta még én se vagyok, hogy azt vegyek fel reggel. Ugye? Legalábbis ahogy kissé feltornázom magam ücsörgő pozícióba a sárga bűnös banánhéj arra utal, hogy inkább nyár van. Nem mintha banánt nem lehetne venni az év bármely szakában... na mindegy. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 23. - 09:08:10 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Ki a franc átkozott el téged, O’Mara? – lüktetett bennem a kérdés. Közben végig mértem a velem szemben ücsörgő őrültet. Próbáltam napirendre térni a szemében csillogó, különös fény felett. Valamiért ismerős látvány volt… talán a saját szememben láttam ugyanezt a ragyogást, amikor tükörbe néztem. Közben mégsem volt ugyanaz, amit én szoktam érezni. Ő mintha nem is attól a rengeteg indulattól és dühtől remegett volna. Nem egy sötét kéz tekeredett a nyaka köré és adott szavakat a szájába. Nem. Nem lehetett ugyanaz – legalábbis ezt próbáltam magammal elhitetni. Olyan volt, mint egy rossz tréfa, mintha az élet tükröt tartott volna elém, amit nem tudtam eltaszítani, csak ha leleplezem. Ezért vontam kérdőre, ezért követeltem, hogy fejezze be az ostoba színészkedést. – Hogy került ide ez a pad? Ahogy leültünk, inkább elfordítottam róla a tekintetemet. A betonra hullott csokoládés gombócom szétfolyt maradványait bámultam lebiggyesztett ajkakkal. Éreztem, ahogy ujjaim kicsit erősen markolják a megrongálódott tölcsért. Talán repedés hangja is hallatszott, nem tudom… ugyanis túlságosan magával ragadt a látvány, amint egy kisfiú fehér cipője egyenesen az édességemben landolt. A csalódottságtól nyeltem egyet és nagyokat pislogva, dühösen fordultam a fickó felé. Nem akartam, hogy megússza ennyivel egy fagyi-gyilkos… mert lássuk be, mi másnak is nevezhetném? A forróság talán az én elmémet is egyre inkább megkezdte, főleg, hogy nem kapott édes enyhülést a hideg édesség nyomán. Volt nálam mugli pénz, szó sem róla… de a büszkeségem nem engedte, hogy ez az alak ennyivel megússza. Így hát a képébe nyomtam a tölcsért, közelve, hogy már pedig venni fog nekem egy újabb adagot. – Nem hozok én semmit! A felháborodására szívem heves lüktetésbe kezdett, utánozva a csuklómon feszítő bársonyt. Éreztem, ahogy egy hideg – borzongatóan hideg – kéz kúszik fel a hátamon a tarkóig. Az ujjak végig cirógatna a bőrömön, a nyakamra fonónak és rám szorítanak. Mintha valaki a fülembe lehelte volna: Nem hagyhatod, O’Mara! Nem csinálhat belőle bolondot… Szabad kezem önkéntelenül indult meg nadrágom zsebe felé, ahová korábban a pálcámat csúsztattam. Végig cirógattam a kemény fán, tudván, hogy egy ilyen mugli bolonddal pillanatok alatt végzek, ha kell… de talán egy Imperio is megteszi, ha édességre vágyom. Nem, nem, nem! – ráztam meg a fejemet. Nem azért, mert még nem használtam a varázslatot… hanem mert az sötét és tiltott és nem lenne helyén való. Elliot O’Marát sosem érdekelte persze, mi tiltott és mi nem… egyszerűen csak régen nem szerettem komoly fájdalmat okozni, még ellenségeimnek. Azonban, mintha az a mindig trükköket és egyszerű megoldásokat kereső énem szertefoszlott volna és a helyét valami bűnös vette volna át. Ujjaim között összeroppant a tölcsér. Annak hangja na meg egy baromi nagy puffanás térített magamhoz. Az őrülje persze felpattant, míg nem figyeltem és alig egy méterre később hanyatt is vágta magát. Csak a vért láttam, miközben ő bolondság megpróbálkozott a felüléssel. Egyenesen a füléből indult meg és haladt a nyakán át a gallérja irányába. – Mi a szart csinál? – kérdeztem dühösen és odasétáltam mellé. – Azt akarja, hogy rám kenjenek egy mugli gyilkosságot? Merlinre! Megragadtam a karját és felráncigáltam a betonról. Nem éreztem, hogy nehezebb nálam… valójában már nem éreztem semmit a forróságon és az engem szorongató sötétségen kívül. Ebből az egyetlen kiút egy jó adag fagyi lett volna, amit éppen az imént tagadott meg tőlem. – Szedje össze magát! – emeltem fel a hangomat, közben oldalra fordítottam a fejét, hogy megvizsgáljam a koponyáját, na meg a füléből előtörő vérfolyamot, remélve, megtalálom annak okát. –Igen, igen… ehhez bizony bájital kell, aztán egy Exmemoriam, mielőtt a Minisztérium rajta kap… – Magyaráztam magamban. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 06. 26. - 20:15:25 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Azt hiszem a földön ülök. Hogy a picsába kerültem ide? Mi a szart csinálok? Miért sajog a fejem? És ki ez a dühös pukkancs kínai wuudoo-baba, aki itt vergődik előttem? A kérdések ott nyomasztanak, de gyorsan jönnek és gyorsan mennek. Az agyam egynél sem ragad le hosszabb idejig mert ahhoz túlzottan kimerült. A több napos konstans nem alvás félek súlyos károsodás mellett olyan mellékhatásokat is produkál, mint a hallucináció. Talán ezért látom oly gyakran Athaleát magam körül. Egyszer még Modestet is fel véltem fedezni az egyik utcasarkon. A ciki csak az volt hogy később rájöttem, egy kibaszott pincsit néztem Mod-nak. Még jó hogy nem kezdtem el beszélni hozzá, a vén szipirtyó gazdája biztos megvert volna a fekete táskájával. Vajon ezt az ázsiai fazont is bekamuzom? Vagy vietnámi? Olyan full egyformák! Megsértődik ha konisuával köszönök neki? Egyáltalán beszéli a nyelvünket? Azt akarja, hogy rám kenjenek egy mugli gyilkosságot? Merlinre! Aha, beszéli a nyelvünket. - Gyilkosság? - pislogom meglepve. Nem mintha ismeretlen lenne a szó, vagy a jelentése, de... - Kit ölt meg maga? Érdekelne mi a frász folyik itt. Én csak ücsörgök egy padon szép nyugodtan, ő meg gyilkosságról papol. Én ugyan nem öltem meg senkit és nem is segítek neki. Oldja meg ahogy akarja. Béreljen fel valakit vagy dobjon el egy banánt hogy a másik kitörje a nyakát. Jéééé, banáááán! Akkor engem akart megölni? Gyanakodva pislogok fel rá. Ki ez a fickó? Ismerem? Meg akart ölni? MEG AKART ÖLNI?? ? ?? – Szedje össze magát! Ahogy felém hajol ösztönösen húzódok el. Gyilkos! Ne érj hozzám te mocsok! A gondolatok azonban nem tartják távol a másikat. Keze erősen rákulcsolódik a karomra, érzem, ahogy elönt a forróság újra. A triádjegyek megint működésbe lépnek, pedig mintha kezdett volna kissé lassulni a bennük lévő örvénylés. Hiába vergődök talpra, jobban nem leszek. - Hagyjon békén! Ne érjen hozzám! Sziszegem de meg lehet üvöltöm. Nem tudom épp behatárolni mit és azt is hogy teszem. Egy biztos, nem akarom, hogy ez a fickó fogdosson. Az égető érzés megint szétterjed a mellkasomban. Az átokheg is újra bizsereg és a hányingerem megint kezd visszatérni egy remek kis fejfájás kíséretében. Ó remek! Gunyorosan kacagnék de épp azzal vagyok elfoglalva, hogy ne hányjam el magam. Egyre nehezebben megy. Tudom, hogy a metamorf géneknek nem tudok parancsolni és a jól lenyírt hajam, megint félhosszú kezd lenni. Nem érintem meg az arcom, de sejthetően az arcomat is borosta kezdi el befedni. Érzem a bizsergő érzést, és tudom, hogy a transzformáció beindult. A kurva élet... –Igen, igen… ehhez bizony bájital kell, aztán egy Exmemoriam, mielőtt a Minisztérium rajta kap… Exmemoriam? Mi vagyok én? Kísérleti patkány? Tudja ez az ember ki vagyok én? A világ összes kicseszett exmemo-ja sem tudná belőlem kiirtani a szigetet. Azt hitte Modest nem próbálta? Elárulom, szart se ért! Sajnos a Bermudák olyan speciális varázserőt generál és nyomott rám, hogy az átkok bizonyos vállfaja roppant másképp viszonyul hozzám. Vagy lehet én hozzá? A Mungó esettanulmánynak tekint. Az akadémián hős vagyok, akit jobbnak láttak eltávolítani a posztjáról. Embernek meg egy megtört szar vagyok. Ez meg exmemoriamozik itt nekem? Komolyan? - Nem iszok semmilyen bájitalt. Nem vagyok a kurva kísérleti patkányuk! Közlöm dacosan és félrelököm a férfit. Ezzel egyrészt jó messzire kerül tőlem és talán már nem fog fogdosni, másrészt így utat teremtek magamnak, hogy elindulhassak. Magam sem tudom épp merre... Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 01. - 08:01:55 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Miért ilyen elcseszettül bosszantó minden mugli? Igen, ez a gondolat keringett bennem megállás nélkül, ahogy azt a nyomorultat bámultam. Talán segítenem sem kellett volna rajta, csak hagyni, hogy az agyrázkódás meg feltehetően a belső vérzés elvigye. Hát Merlin rohadt szakállára, miért kergül meg mindenki körülöttem? – folytattam a szitkozódást, miközben a kezem még mindig a koponyáját vizsgálgatta. Nem, nem voltam medimágus, de Dean mellett, a patikában nem egy szörnyű esetet láttam már. Nem különösebben érdekelt, még akkor sem, ha vér folyt, de azért elkaptam egy-két szót. Engem aztán hidegen hagy mások nyomora… de ennek a fickónak minimum a Mungó Elmeosztályán volna a helye – vagy valami hasonló mugliknak való ispotályban. – Hagyjon békén! Ne érjen hozzám! – Emelte fel a hangját. Valahogy mégis olyan volt, mintha a szavai ellenére nem ment volna neki, nem tudott volna az ellenállásra koncentrálni. Amúgy sem rázott volna le egykönnyen, hogy aztán a nyakamra küldje azokat az elcseszett rendőrzőket… amúgyis megoldottam volna egy hoppanálással a mugli börtönből szabadulást… de nem akartam feleslegesen attorictásba keveredni a Minisztériummal. Jobb volt a békesség. Nat így is pont eleget kap miattam az újságoktól. Nem akartam tovább rontani a dolgot. – De magához érek, szóval fogja be! – Jelentettem ki, mikor végre megtaláltam a púpot a fején. – Hát ez remek. Muszáj volt elesnie, de komolyan? Mindegy, O’Mara, a baj már megtörtént! A kis hang ezúttal röhögni kezdett a fejemben, mintha ebben bármi humoros lett volna. Én dühös voltam, a kezeim remegtem, a szívem majd kiszakadt a mellkasomból, olyan erőteljesen lüktetett. Bár ez utóbbi meglehet, hogy csupán a mérgezés maradványa volt. A szalag rászorított a csuklómra. Bársonyos anyaga szinte fájdalmat okozott. Nem, nem fogok kiborulni… – határoztam el, dacolva a sötét erővel, ami ott dolgozott az ereimbe és lassan, nagyon lassan minden porcikámat átjárta. – Nem iszok semmilyen bájitalt. Nem vagyok a kurva kísérleti patkányuk! A szemeimet forgatva sóhajtottam egyet. Erre meglökött, de közel sem sikerült annyira eltaszítania, mint szerette volna. Éppen csak seggre estem, mert hogy eddig mellette guggoltam. Ujjaim lesiklottak a koponyájáról. Aztán elindult valamerre… mire összeszedtem magam éppen csak pár méterre jutott. Hát utána mentem. – Kísérleti nem, de patkány annál inkább... – morogtam magam elé. – Na álljon meg! Nem akarok magán kísérletezni, de a koponyája vérzik belülről, ami halálos is lehet. – Magyaráztam. – Bízzon bennem, patikus vagyok… akarom mondani orvosló… vagy hogyan hívják a magafajták! Nem tudok mugliul, Merlin áldja! Egyre idegesebb voltam, éreztem, hogy remeg minden porcikám. Próbáltam persze drámaibban lefesteni a helyzetet, mint ami valójában történhetett. Lényegében egyáltalán nem akartam rajta segíteni, de azt a púpot pillanatok alatt meg lehet gyógyítani és akkor nem lesz oka még ennek az őrültnek sem panaszkodni. A fájós lábam és hátsóm ellenére is egészen könnyen utol értem. Már azon voltam, hogy annál az elcseszett hajánál fogom meg és elhoppanál a francba. Csakhogy túl nagy volt a tömeg, sok mugli… és hát mindjárt kitörne a pánik, ha eltűnnénk egy durranás kíséretében. – Elég ebből a hülyeségből! – A legszigorúbb hangomat vettem elő, ahogy elkaptam a karját. Magam felé rángattam, úgy hogy a szemembe kelljen néznie. – Mi a franc baja van magának? Dilis vagy mi a szar? Sok hülyével találkoztam, például ott van az a beszámíthatatlan unokatestvérem, de hát a Rowle vér ilyen, beszámíthatatlan… Nem aggódtam, hogy kiejtettem ezt a nevet. A muglik úgysem ismerik, így nem volt mitől tartanom. Szóval csak megrántottam a vállamat. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 07. 04. - 19:01:04 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) – De magához érek, szóval fogja be! A kénköves pokolba is! Miért éget? Miért fáj? Miért kínoz? Lihegve próbálok túlélni. Nem is a triádjegyek a fájdalmasak immár hanem sokkalta durvább a heg. Pedig nem gondolok Rowle-ra nem érdekel az a mocsok szemétláda és gyilkolászni vágyam sincs, hacsak ezt a nyüzüge kínait kinyuvasztani.... de nem éri meg. – Hát ez remek. Muszáj volt elesnie, de komolyan? Most mit érdekli őt, hogy elvágódtam? Mikor vágódtam el? Jé, a földön ülök. Miért? És mit akar tőlem ez a tuskó? Valamit hadovál, de nem érdekel, csak az, hogy eltűnjön mellőlem. Ahj, Lea, miért hagytál el? Mi a fészkes fenéért nem tudsz itt lenni, hogy elvesszek azokban a végtelen kék szemekben? Legalább akkor úgy érezhetném, hogy megtaláltam a helyem. Akkor megint visszatérek a szigetre, és te ott lennél velem. Miénk lenne az egész, és nem lenne ott Droko, a sárkány sem a farkasok és az összes hajót elsüllyeszteném. Érted. Mi lennénk csak, te meg én és a bermuda éltünk élne, velünk halna. Mert elfogadott, mert egy lettem vele, mert rajtam van a jel. - Na álljon meg! Nem akarok magán kísérletezni, de a koponyája vérzik belülről, ami halálos is lehet. Halálos.... Azt se tudja mit beszél. Halálos... cöh! Halálos volt Joe mérgezése, ami felfutott a karján. Halálos volt, ahogy megőrült és ahogy majdnem én is belepusztultam a szenvedésébe. Halálos volt, ahogy megtámadott és ahogy majdnem megöltem a puszta kezemmel, mert kényszerű lett volna. De nem tettem meg. Halálos volt a hurrikán, amivel elsüllyesztettem a hajókat, azért mert a sziget akarta. Halálos volt a villám, ami eltalált de a sziget megmentett. Az halálos volt, de ez... ez az élet itt... ez egy kurva nagy vicc. És ez a fickó olyan valószerűtlen, hogy az már fáj. – Bízzon bennem, patikus vagyok… akarom mondani orvosló… vagy hogyan hívják a magafajták! Nem tudok mugliul, Merlin áldja! - Nem bízom senkiben. Ha valamit megtanultam, hát ez az egy. És ez kőkemény. Egyedül Modest a kivétel, de Dietrich is azért, mert tudom milyen ember. Hamarabb végezne magával, minthogy ártson. A saját anyám elkerülöm messze, nemhogy ezt a féleszű bolondot, aki muglinak néz. Milyen megalázó! - Nem vagyok mugli maga idióta! - dörrentek rá és tudom, a külsőm totálisan zilálttá válik pillanatok alatt. A szemeimben vad tűz villan, mert a haragom vadul ostromolja a gátat, ami a civilizált viselkedés belém oltott határa. Nem hibáztathat ezért senki sem... A fájdalom, a társadalmi elszigeteltség... De hát honnan is tudhat erről ez a fickó? Mit érdekli őt az én kínom? – Elég ebből a hülyeségből! A kiáltása nem annyira érdekel, mint a keze. Az megint felém nyúl és megint megszorítja a karom. Egyszerűen képtelen vagyok bármire, mint hogy felüvöltsek a fájdalomtól. Persze erre biztos ránk figyelnek az emberek, de hát a kínzó égető fájdalom végigfolyik a testemen, kiszorítva belőlem újra a levegőt. - Mi a franc baja van magának? Dilis vagy mi a szar? Sok hülyével találkoztam, például ott van az a beszámíthatatlan unokatestvérem, de hát a Rowle vér ilyen, beszámíthatatlan… - Rowle.... Lihegem a nevet. Fel nem fogom a szavakat, csak ezt az egyet. És ösztönösen ellököm magamtól a férfit újra, majd lendületből nyúlok az ingem anyagához. A felső gombok kezem erejének hatására maguktól pattannak el és koppannak valamerre az utca kövén. A mellkasom immár félig fedi csak a ruha, és a kulccsontom jobb ívén szépen, skarlátvörösen izzik az átokheg. Így, hogy a hideg levegővel csókolózik össze kissé jobb, hűvösebb, de még mindig fáj... - Gyűlöllek Rowle... Sziszegem és érzem, ahogy a heg újfent kínozni kezd. - Provehito in Altum... Rowle... te mocsok... te féreg. Te szarházi, gyáva utolsó szemétláda... És újra elönt a fájdalom amitől a gyomrom kavarogni kezd olyan erővel, hogy már nem bírom, térdre rogyok. Hogy aztán fél másodperc után el hányjam magam. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 05. - 18:48:58 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) – Rowle… Már-már kezdtem elhinni, hogy nem mugli… de nem azért, mert ezt állította és nem is azért, mert világított valami. Hanem, mert a Rowle névre perverz lihegésbe kezdett és még az inget is szabályosan letépte magáról. Milyen elcseszett, beteg alakok gerjednek már rá éppen az apámra… vagy Lisre? Ez utóbbit még én magam is félig-meddig megérteném, na de az előbbit. Az már enyhén szólva túlzásnak tűnik. Valójában anyámat sem értem. Számtalanszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis mi a jó istent látott Phillip Rowle-ban? Vagy éppen fordítva? Anyám mindig érzelmes volt, mosolygós vagy éppen nagyon szomorú… míg az apám, nem volt több, mint egy jégcsap. Na, mindegy. Ha éppen Kean a rajongása tárgya, sem sokkal jobb rózsásabb a helyzet. – Gyűlöllek Rowle... Hümmögve futtattam végig a tekintetem rajta, hátha rájövök a roham valódi okára. Ha gyűlöli valamelyik Rowle-t – aki remélem nem én vagyok… igaz ez a név sosem illetett igazán engem –, akkor remélhetőleg nem a nemi vágy kínozza ennek a névnek a hallatán. Valójában kínt és szenvedést láttam rajta, mintha az elhangzottak miatt rándult volna görcsbe a teste. Egyetlen család nevének hallattán. – Akármelyikre is gondol, ezt őszintén meg tudom érteni… – bólintottam, talán kissé elhaló hangon… sőt egy kissé zavar pislogást is megengedtem mellé. Kezdett érdekesnek tűnni a fickó, a maga elmebeteg módján is. Amellett, hogy remek agykutatással kapcsolatos kísérleteket végezhettem volna rajta, már-már érdekelni kezdett, mi is ez a beteges kapcsolat a Rowle-családdal… az én családommal… Nem sokszor jutottak eszembe mostanában. Tudom, tudom, Nattal lényegében megszöktünk és Phillip – meg persze mindenki más – háta mögött fogadalmat tettünk… de valahogy nem különösebben érdekelt, mikor jön rá a dologra. Az nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb kibukik, de már vajmi keveset tehet ellene az öreg. A családi pecsétgyűrűt sem hordtam már, a helyét másik ékszer vette át. Egy fontosabb, egy jelentőségteljesebb, egy számomra jóval értékesebb ékszer. Így hát azt egy láncra fűzve a nyakamban hordtam, a ruhám alatt. – Provehito in Altum... Úgy tűnt, mint akinek valami görcse van. Zavarban voltam továbbra is, így csak vártam, hogy mi a franc lesz. A testén még mindig villogott az az izé… én pedig csak vigyorogni tudtam attól, hogy ilyen érdekes dolgot látok. Sőt, talán nevetgéltem is, mint valami szűzlány egy méretes… banán láttán. O’Mara! Kapd már össze magad! Hirtelen ráztam meg a fejemet és próbáltam kihúzni magamat, hátha attól majd normálisabbnak tűnök. – Provemi? – Kérdeztem vissza kissé értetlenül. – Úgy hangzik, mint valami flancos mosogatószer. Talán sok a koszos edény odahaza? – Érdeklődtem csak úgy mellesleg és a karjába kapaszkodtam. Nagyon is úgy tűnt, támogatásra van szüksége… ráadásul így közelebb vonhattam magamhoz, hogy megbámulhassam az amúgy cseppet sem érdekfeszítő mellkasát és végül azokat a jeleket. Reméltem, hogy nem húzódik el és kicsit megérinthetem őket. Kíváncsi voltam, milyen a tapintásuk és közben, a tekintetemmel már a helyet kerestem, ahol kicsit magányosabban lehetünk. Egy fa töve vagy egy kicsit távolabb eső pad is megtette volna éppen. – Ez egy menő tetoválás vagy egy átokseb? – Érdeklődtem és végig húztam rajta a mutatóujjamat, amennyire az ing anyaga engedte. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 07. 12. - 18:41:26 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) – Akármelyikre is gondol, ezt őszintén meg tudom érteni… Távoli, tompa morajként tör utat a hang. Olyan távoli és olyan semmitmondó, mint mikor a szigeten raboskodtam. Hányszor hallottam a vihar vad, zabolázatlan tombolását...! Hányszor néztem a csendes vizet, és hallgattam a hullámokat. Volt mikor ennyi volt a társam összesen. Volt mikor nem számíthattam másra. Aztán persze volt, hogy az idilli pillanataimat, mit elmélkedéssel és a magány leküzdésével töltöttem megzavarta valami. Hol egy lápi mocsár képe, ami megpróbált megölni, hol a farkasok órája, akik elől az életem árán kellett küzdenem, de volt ott más egyéb is. Sosem felejtem el az oldalamon végighúzódó mély sebet, amint Draxon a sárkány okozott. Igazából fogalmam sincs milyen fajta sárkány az, így szimpla bermudainak neveztem el. A sziget sok előnnyel bírt és sok hátránnyal is egyben. Olyan mint az élet és annak a két kurva oldala. Hl jó hol rohadt rossz. Na hát az élet áldozatokat követel és az, hogy én öt év alatt mindössze ennyi sérüléssel megúsztam, valóban kész csoda. Így utólag visszatekintve, a víziós emlékképekkel, amik végigperegnek bódult agyamon, rá kell döbbennem, mekkora kibaszott mázlista vagyok. Talán ezért sem bírom a hisztis kölyköket, akik vergődnek a szüleiknek. A jólét az agyukra ment, csak mert nem kapják meg a legújabb Weasley cuccot, vagy nem zabálhatják fel az összes csokis béka alakú ocsmányságot. Én pedig... csak hányok. Egyenesen kiadva mindent az utcára. Az okádásom hangja visszhangot ver a fejemben és az öklendezésre öklendezéssel felelek. Undorító és szánalmas, hogy mindezt a nyílt utcán élem meg, de hát mit tehetnék? Totálisan gyöngének érzem magam, fáradtnak és bódultnak. Olyan kiszolgáltatottnak, amilyen nagyon rég voltam utoljára. Tudom, valahol a racionális tudatom legeslegmélyén, hogy ennek oka ez a férfi, de igazából a miértje nem teljesen tiszta. Végtére is Modest megmondta, lehet ez idegi alapon is akár,. de azért ki kellene vizsgáltatni. Csakhogy London ide vagy oda, nem mentem el a Mungóba. Nemcsak azért mert gyáva vagyok, vagy mert rohadtul semmi időm nem volt eddig, hanem mert éppcsak most tértem vissza a halálból az élők számára. Nem állíthatok be azzal hogy hellóka, légyszi analizáljátok már ki milyen mágikus sokkot kaptam, amitől a rohadt bodza pálcám is használatképtelen és maximum egy nagyobb méretű mugli fogpiszkálónak jó össz-vissz... – Provemi? Úgy hangzik, mint valami flancos mosogatószer. Talán sok a koszos edény odahaza? Remegve pislogok jó párat, hogy tisztuljon a hányásom két rosszullét hullám közt. A tüdőmbe fájdalmas sípolás közepette préselem le a levegőt, és így kissé jobb... - Előre az ismeretlenbe, vagy ugorj a mélybe ha jobban tetszik... Magam is meglepődöm, hogy képes vagyok megszólalni a magam rekedtes, károgó, mély torokhangján. Kicsit állatias, kicsit kioktató, kicsit fellengzős, de mégis csak válasz. És ez nagy szó. – Ez egy menő tetoválás vagy egy átokseb? Hogy mi? Hol? Eszmélek fel és emelem meg a tekintetem. Csak ekkor realizálom, hogy ülök, a hátam nekicsapódik valaminek, ami érdes, és hogy a kínai érdeklődve figyeli a sebem. Lekövetem a tekintetét s azonosítom, ahogy vörösen izzik a sebem. Ólomlassú másodpercek telnek el, ahogy ujjai közelednek a testem felé, és kitágult kerek szemekkel nézem, ahogy centik majd millik híján el is éri. Végül végighúzza a kezét én pedig üvöltök. Újra megtörténik, újra izzik, újra forró, olyan mint öt évvel, öt hosszú, kínkeserves és átkozott évvel ezelőtt, mint mikor megkaptam. Azután vesztettem el Joe-t, maradtam magamra, és vált a sziget Leává vagy Lea a szigetté? Mindegy... a részeim, a tulajdonom, egyek velem én pedig velük. És ezt senki nem teheti, senki... Nem bánthatja mert az halállal lakol. Vadállat módjára félholtan s erőm végén lököm el a másikat a mellkasánál fogva hogy aztán a földre hulljak és pár percre el is veszítsem az eszméletem. Ezt okozza Rowle és az átka. Ez van, akkor ha nem figyelek magamra és nem kontrollálom önnön gondolataim. A halál utáni sóvárgás majdnem felőrölt és megőrjített mire rájöttem, a heg épp emiatt védi őt. És már-már kezdtem elengedni a mágust és a bosszút. Most azonban újra izzik bennem, úgy mint annak idején. Akárcsak a szavak a mellkasomban. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 16. - 18:04:11 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Valamiért vonzott az a tetoválás a testén. Nem tudom, miért de úgy éreztem, meg kell érintenem. Mint valami mágnes, úgy vont magához. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul a látványtól, a simítástól… mintha izzott volna és mintha miattam izzott volna. Nyeltem egyet, ahogy ujjbegyem finoman a felülethez ért. Beleremegtem és tudni akartam, tudni akartam azt, ami ott lüktetett minden gondolatom mögött: mi közöm nekem ehhez az emberhez? A Rowle család által? Hiszen az már bizonyos volt, hogy rendkívül gyűlöli őket… és én csupán a félvérségemből adódon kapcsolódom ehhez a gyűlölethez? Mintha a düh, ami ott dolgozott benne valahogy hozzám is kötődött volna, mintha az engem is illetne. Különös volt, de mire feltettem a kérdést már tudtam: nem közönséges tetoválás díszíti a bőrét. Éreztem, hogy van a közelben valami mágikus dolog. Azonban sokkal halványabb volt, mint általában… mint amikor kincset keresek. Mégis, amikor közel kerültem ehhez a szedett-vedett pasashoz, megpillantottam a testét borító motívumokat, tudtam: ez volt az. A mágia pedig szokás szerint megragadott és én gondolkodás nélkül hagytam, hogy a közelébe vonzzon, hogy a csuklómnál fogva a mellkasához vezesse ujjaimat. Azok pedig óvatosan végig siklottak a bőrön és annak az átoksebnek a felületén. A szavak pedig ott lüktettek bennem: „Provehito in Altum...” Távolinak tűnt a fickó üvöltése, mintha nem is közvetlenül velem szemben történt volna. Mégis beleborzongtam, olyan volt ez, mint egy vészjelzés, de nem volt erőm elhúzódni. A tudatom valahol mélyen, követelte, hogy ismerjem meg a seb titkait, hogy ne engedjem kisiklani ezt a lehetőséget az ujjaim közül. Nem, nem magamtól szabadultam meg ettől az érintéstől. Ő lökött el, az ismeretlen fickó. Tenyerei a mellkasomnak csapódtak. Nem estem hátra, csak elszakadtam tőle és mire visszatértem volna bőrének vizsgálatához, elveszítette az eszméletét. Ekkor, hörögve kaptam levegőért. Az pedig szinte kitisztította az elmém. Éreztem, ahogy a muglik bámulnak és visszanéztem rájuk. Aggodalom látszott a legtöbb tekintetben, míg másokban valamiféle különös megvetés. Mindkettőnket bolondnak tartották. Így hát, gondolkodás nélkül hajoltam az eszméletlen fickó elé. A hátára fordítottam és kicsit megütögettem az arcát, hátha magához tér. – Térj magadhoz, te barom! – mondtam és közben már a táskámba turkáltam. Már nem megyek el otthonról bájitalok nélkül. Már nem tehettem meg úgy, mint régen, hogy szinte gondolkodás nélkül vágok neki a világnak. Túl sok volt a veszély, túl sok támadás ért az elmúlt időszakban. Minden megváltozott. Lisbeth és az emberei vadásztak rám… sőt már talán az apám emberei is, csak azért mert Esmé miatt megszégyenítettem őt. Végül magam mellé húztam a táskát, hogy jobban belelássak. Így találták meg ujjaim könnyedén a nyugtató főzetet, aminek kupakját könnyedén pattintottam ki. Jobb kezemmel finoman megtámasztottam a fickó fejét, mintha csecsemő volna és az ajkaihoz emeltem a löttyöt. Beszélnem kellett vele, ahhoz viszont ennek a hisztériának véget kellett vetnem. Ez ideig-óráig talán a testi tüneteket is enyhíti… legalábbis reméltem. Nem akartam még egy órán át az üvöltését hallgatni… valójában egy percig sem. – Tisztázzuk le haver, nem halsz meg itt nekem… – magyaráztam. – Szóval ezt nyeld le és térj magadhoz! Mert bizony vallani fogsz erről a Rowle dologról. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 07. 18. - 18:15:32 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Vannak az illemnek olyasféle határmezsgyéi, amihez az ember érintőlegesen közelít. Vannak olyan túlontúl személyes, túlontúl értékes másodpercek, amiket nem adsz oda akárkinek és akad olyan is, ami kiszolgáltatottá, védtelenné és egyben gyámoltalanná varázsol. Ez éppenséggel pont az a perc, és nem épp ezzel a fickóval szándékoznám jobbára megejteni. Szeretnék valakit, valaki olyat, aki gyengéd és akinek fontos vagyok. Nem úgy csak azért, mert emberi mivoltom méltatja valamire, hanem hogy ténylegesen és valójában értékes legyek neki. Mondhatjuk azt, hogy szeressen? A lelkemért? A valómért? Oly nagy kérés ez... végtére is ha én magam nem szeretem magam, hogy szerethetne igazán bárki? Valahol ott motoszkál mindez bennem. A tény, hogy rosszkor vagyok, rossz helyen és ez ellen nem tudok mit tenni. Igazából a sötétség ködében nem is akarok már. Jól esik kicsit elveszi, jól esik felejteni és tárt ölelő karokba szaladni. Oda, ahol nincs fájdalom, csupán az, hogy egyszer ennek is vége szakad. Tudom, hogy Lea arca a sziget másképe és hogy a sziget ölel, hozzá futok és neki sírok. Úgy sírok, mint egy kisgyerek, mély bánattal szántva a lelkem. Olyan mély folyam ez, amilyen mély talán a Marianna árok és oly szánalmasan sötét, mint az univerzum kietlen világa. Félek, hogy talán elvesztem örökre, és talán alapvetően is csak álom volt az egész. Hogy mi? Hát minden. Az, hogy újra rátaláltam Leára, az igazira, hogy Modest segített nekem, hogy újra a civilizációba csöppentem, emberek vettek körül, boltban vásároltam nem pedig kínkeservvel kellett magamnak megvadásznom a betevőt. Fura hogy másnak, szinte idegennek éreztem a levegőt, a hangulatot és az egész atmoszférát. A nyugalom ott borít be és önt el, ahol nem gondoltam volna hogy valaha fog... a bermudák ölelésében. Nem látom, sokkalta inkább érzem. Nem a triádjegyek ezek, amik valószínű a kigombolt alkaromon szédítő gyorsaságban kéklő őrvényként hömpölyögnek a tetoválás ívében, mint ilyenkor szokás, hanem valami olyan kapcsolat, ami átnyúlik téren s időn. Így tesz eggyé minket. – Térj magadhoz... Lea hangja lassan kúszik be a tudatomba. A mosolya ott játszik ajkain, de tudom, ez nem őszinte. Nem az igazi Leáé, hanem a szigeté. Nem értem miért kér erre, miért nem akarja, sőt, egyenesen követeli hogy vele maradjak. - Térj magadhoz... Az újabb utasítás olyan, mintha mellkason lökne és én megtántorodom. Értetlenül pislogok, igyekszem fókuszálni az égkék íriszeimmel, de a lány arca elmosódik, hogy totálisan átformálódjon és egy hasonlóan finom fehér arccá váljon. A kínai arcává. Igazából csak félig látom a vágott szemeket, mert valami üvegszerű alak zavarja a látásom, ami eltorzítja a fél fejét. A számba keserű lötty csurog és égetve fut le a torkomon akaratom ellenére. A krákogó hörgés felhangzik, ami milyen öblösen tör színre és magam is meglepődöm mennyire állatias ez. Sokszor megesett már korábban, de ott egyedül, a tökéletes magányomban senkit nem érdekelt. Itt a civilizáció kellős közepén, London szívében már kissé más a helyzet. – Tisztázzuk le haver, nem halsz meg itt nekem… Halkan röhögök fel a szavakra. Szánalmas és lesajnáló. Ó anyám, ha tudná... ha tudná hányszor akartam meghalni. Hányszor próbáltam magam megölni! Öt év! Öt kibaszott keserű év! Lehunyom a tekintetem, mert az emlékek újra megrohannak. Nem akarom elbőgni magam, de sajnos az agyam jobb mint egy mozivászon, és lepergeti előttem a dolgokat. A farkasokat, a támadásukat, a karolásnyomokat a testemen, A mocsarat, a fulladásomat, a vízbe való belefulladási kísérleteimet, a liánt, ami fojtogatott... oly sok számtalan tökéletes lehetőség és mind semmis... mert a szigetnek kellettem. Eggyé váltunk, az övé lettem. – Szóval ezt nyeld le és térj magadhoz! Mert bizony vallani fogsz erről a Rowle dologról. A név újra belém villan és újra égető érzés kerít hatalmába. Nem tudom eddig is izzott-e a mellkasom, de most tisztuló fejjel újra megérzem a tüzes csiklandozást... - Nincs mit mondanom arról a patkányról... Nem akarok rágondolni, nem akarok szenvedni miatta... újra. Csak fekszem a mocskos utcakövön, mint egy hajléktalan, akinek fedele az ég és próbálom rendezni a gondolataim, a lélegzetvételem és várom, hogy elmúljon a forróság, mit az átokheg okoz. S mintha... mintha halványulna az őrjítő ereje... Mégis hogy lehetséges ez? Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 22. - 08:45:08 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Röhögés… az tört fel belőle, mikor közöltem, hogy nem fog itt meghalni. Tud egyáltalán bármit is halálról ez a fickó? Tud egyáltalán bármit is arról, milyen kegyetlenül fájdalmas és tompító, mikor az ember vére lassan elfolyik a testéből? Mert én tudtam. A gondolatra belenyilallt a fájdalom a sérült combomba. Mélyen, bele az izmokba… éppen csak a csontokba nem. Azokat nem fúrta át az a rozsdás, átkozott csapda. Egy halk kis nyögés hagyta el az ajkaimat, szabad kezem ujjai pedig ösztönösen nyúltak a zsebem felé, hogy a laposüvegemet keressék. Már nem vágytam a fagyira, csak a whiskyre. Annyiszor hozott megnyugvást, mikor gyötört a fájdalom… jobb volt bármelyik gyógyító bájitalnál. Talán csak azért álltam meg a mozdulatban, mert eszembe jutott a reakciója. A reakciója az apám nevére. Valahogy az egész olyan szürreális volt, mintha fájdalmat okozott volna neki, akárcsak ujjaim finom érintése a tetoválásán, ott a kulcscsontja alatt. Érdekelt, tudni akartam milyen titkokat rejt ez az alak és ezért képes voltam bármeddig elmenni lassan. Kedvem lett volna magammal rángatni Tengerszembe, teával kínálni, hogy lenyugtassam és úgy szedjem ki belőle azt, amit rejteget. Persze nem volt valami beszédes… Nem baj, O’Mara, megvannak a módszereid, hogy szóra bírd. A kegyetlen hang ezúttal arra kényszerített, hogy kihúzzam a kezemet a zsebemből és az ujjaimra nézzek. Talán egy pár kellemetlen, fájdalmas érintés és… Lassan bólintottam. – Nincs mit mondanom arról a patkányról... Nem érdekelt az ellenkezés. Már túl sokan bámultak, ezért megpróbáltam felültetni legalább. Finoman a tarkója alá csúsztattam a kezemet, mintha egy kisgyerek lenne és lassan, óvatosan segítettem neki feltornázni magát. Persze, ha ellenkezett volna, akkor is rákényszerítettem volna az akartomat. Talán még elég gyenge volt a teste ahhoz… ha mégsem, akkor is én éppen elég erőszakos voltam, hogy megszerezzem, amit akarok. És most ennek a fickónak a titkait akartam, azokat, amiket az apámról őrizget. Sóhajtottam egyet, ahogy a hátra fordultam egy rövidke pillanatra. Eddig is éreztem, ahogy a muglik érdeklődő tekintete egyenesen a hátamba fúródik, mint egy tőr. Egy mordulással jeleztem, hogy nincs szükségünk közönségre… de csak egy nő állt tovább. A többi az ugyanúgy figyelt minket. – Kapard össze magad… – mondtam és megpróbáltam megtartani azt a nagydarab testét – valójában csak hozzám képest volt ez is termetes, nem vetekedhetett volna egy Mathiasszal vagy akár Nattal. Megfogtam a karját, áthúztam a vállaim felett, hogy talpra segítsem. Egyik kezemmel így csuklóját, másik a derekát karoltam át. Úgy tűnt, mint akiben nem maradt erő, pusztán egy név hallattán… vagy sokkal inkább az érintésem nyomán. Éppen csak egy pillanatra futott át a gondolataimon, hogy vajon Nat erre is féltékeny lenne? Gustafot, a svéd utazót is megpróbálta eltávolítani a közelemből, mert túlságosan érdekelt… Nem kell mindenről tudnia, O’Mara – suttogta vihogva a hang. Elhessegettem a megint bennem gyülekező feszültséget és a fickóval próbáltam törődni. – Beadtam egy erősebb főzetet neked, ami enyhít a fájdalmaidon. Ha elmondod, amit Phillip Rowle-ról tudsz, hajlandó vagyok rendszeresen készíteni neked. Remek, O’Mara, remek! Még te tegyél neki szívességet! Ezúttal már felcsattant a hang. Nem érdekelt. Tudnom kellett mindent, ami ott volt ebben az alakban. Még ha elképesztően bosszantó is volt, meg akartam ismerni. A kíváncsiságom csak hajtott, hajtott előre. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 07. 23. - 18:14:26 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Kapard össze magad... Mintha Lea hangja, sivító, őrjítő hangja lenne. Mire vársz? Mire vársz még, haver? Kapard már össze magad az ég szerelmére! Modest? Modest beszél hozzám? Olyan, mintha üvegbúra túlfeléről visszhangzana minden. Mintha csak egyedül lennék egy üres térben, ami mögött a víz kékje csillanna. Szinte város, hogy a halak színes csillogó káprázatként elússzanak... mintha csak egy másik rohadt világ valóságába csöppentél volna. Nem mintha rajonganék a sellőkért. A sziget alatt megtapasztaltam, mennyire mocsok számító dögök is a szirének.... Voltaképp ellenfelek. Ellenfelek a túlélésben, és alapvetően csak kihasználnak minden téren. Elszívják az életerőd, megtörik a lelked vagy akár a tested, pláne ha nem vagy hajlandó szaporodni velük. Igen, tudom. Undorító. Az azonban vitathatatlan, hogy a bermudákon elkorcsosult azonban eszméletlen szép sellők emberekkel hálása nem oly ritka dolog. Valójában az ő fajfenntartásukat az olyan hajótöröttek segítik ki, akik ott senyvednek egy hozzám kísértetiesen hasonlaton rohadt szigeten... Kapard össze magad... A visszhang erősebb és tudom, nem jönnek halak, maximum egy óriási bestia egy cápa képében, ami felfal. Talán ezért is pislogok, sűrűn, igyekezve megtalálni az érzékszervem tökéletességét és a fényviszonyoknak behódolni. Ez azonban mindig nehézkes feladat és a „kapard össze magad” sem igazán segít. Semmi segítő nincs a sürgetésben... Legszívesebben visszavágnék valami olyannal, hogy nincs kedvem vagy hagyjon békén, azonban nem teszem. A tompulása a kulcscsontomnak lefoglal annyira ahhoz, hogy ne érdekeljen a követelőzés vagy bármi más egyéb. Hogy lehet ez? Miért nem ordítok? Már ordítani is elfelejtettem? Megsüketültem? Miért nem éget? Ez nem is én lennék? – Beadtam egy erősebb főzetet neked, ami enyhít a fájdalmaidon. Ha elmondod, amit Phillip Rowle-ról tudsz, hajlandó vagyok rendszeresen készíteni neked. Mindössze a beadtam neked egy főzetet jut el a fejemig. A bódulat egy másik, ismeretlen formája kezd úrrá lenni rajtam s bár én küzdök a saját eszméletemért, elég bőszen, mégis olyan mintha kiszívnák a tudatomat a helyéről. - Milyen főzet? Hova viszel? Csoda, hogy azonosítani tudom a tényállást, talpra rángat. Igayából csak a puha nyakát érzem meg a kezem alatt, ahogy igyekszik nem összeroskadni a súlyom alatt. - Nem bírsz el, kislegény... Félig röhögök, kábán és lesajnálóan. Lesajnálom, mert én ettől súlyosabb kínokat éltem meg, és tudom, ott kellene hagynia hogy megdögöljek az út szélén. A túlélés záloga a taktika és egy olyan helyen, mint a sziget, minden elvesztegetett értékes másodperc a halálod lehet. Ott nincs haszna a felebarátságnak, vagy értelme az önfeláldozásnak. A farkastörvények világában vagy élsz, vagy meghalsz. Ez a kínai hepciás alak a maga satnya követelőzésével tuti meghalna ráadásul úgy, hogy senki egy könnycseppet nem morzsolna el érte. Az a csúnya a való életben, hogy totálisan elkényelmesedett. Ez itt, ahol fagyi után nyávogsz nem élet. Az, mikor napok óta szomjazol és jön egyszer csak messiásként egy kis eső... Na igen, az megtanítja értékelni a dolgokat. Ott a könnyed ha folyik jogos, mert őszinte. Ez itt? Ez itt szánalom. Mellesleg utálom a fagyit. Olyan hideg és kegyetlen. Fájdalmas és én megszoktam a bennem tomboló forróságot, amit az átokhegem okoz. Vagyis most még az sem, mert hát csak a tompa lüktetést érzem. De azt elemi erővel. Persze ez megint hányingert kelt bennem. - Nem akarok menni sehova. És nem akarok Rowle-ről beszélni. Otthagyott... meghalni... Nehezen fordulnak ki a szavak belőlem, már-már megint félig kábán. Talán kissé úgy, mint egy ötéves gyerek nyávogása, de mindez párosulva valami mélyen szántó rohadt nagy fájdalommal. A halál árnyékának ezer meg egy mélybe vezető lépcsőjével, amit én már többször megmásztam, egész pontosan az elmúlt öt évem alatt... Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 23. - 19:06:42 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Igyekeztem megtartani azt a nagydarab, magatehetetlen testet, ami itt roskadozott egy átokseb súlya alatt. Ennek a szerencsétlenségnek sem tanította meg senki, hogy minden fájdalmat ki kell bírni… minden fájdalmat, különben az élet úgy tapos a földbe, ahogyan csak lehet. Fúrta már át a bőrömet, a húsomat, az izmaimat átkozott, tüskét csapda, mérgeztek már meg, mikor fogságba estem. Ki kellett bírnom a kínt, ki kellett, különben nem álltam volna ott mellette, nem rángattam volna a lábára és szorítottam volna a csuklóját a vállam mellett, hogy aztán a park egy kicsit rejtettebb részére vigyem. Merlnire, mit vétettem? Felhördültem menet közben, ahogy éles fájdalom nyilallt a derekamba. Nála már nagyobb darab fickót is cipeltem, ha nem is hosszú távon, de valameddig igen. Sok áldozatomat kellett már eltűntetnem… igaz ezek közül csak egy volt halott. Most azonban éreztem, ahogy a gerincoszlopom megroppan a súly alatt. – Nem bírsz el, kislegény... Tudod kin röhögj, te szerencsétlen… – vágott volna vissza kegyetlen hang. Éreztem, ahogy a testemben lüktetni kezdett az adrenalin, a csuklómon meg az átkozott szalag. Úgy fújtattam, mint egy veszett bika, aki éppen csak magára talált. Tudtam, hogy ez a doboló, hatalmas erő akármint keresztül rángat. Olyan volt, mint egy támaszték, ami a legnagyobb fájdalom közepette is képes volt talpon tartani. A térdeim remegve tartották a rám nehezedő súlyt. – Ismered Kasinkov mestert? Azt, aki mágikus órákat készít? – Kérdeztem, szinte vicsorogva. Közben még erősebben szorítottam meg a csuklóját. Minden erőmet bevetve indultam meg előre. Nem akartam vele beszélgetni. Azt kívántam bár befogná a száját és nem ráncigálná elő belőlem azt a sötétséget a szándékos bosszantásával, amit azelőtt csak a szalag tudott. Nem értettem, miért van rám ilyen hatással ez a fickó. Nem értettem, miért vált ki belőlem valami különös kíváncsiságot, miközben legszívesebben megleckéztettem volna. Nevetségessé tettem volna egy elcseszett kis átokkal, amit még egy óvodás is ki tudna csiholni a szülei varázspálcájából, ha lehetne. Csakhogy nem tehettem meg. Tudnom kellett, amit az apámról tud… tudnom kellett, mi az, amit mások látnak belőle. Meg kellett ismernem. Phillip Rowle régóta nem csak az apám volt. Nem az a kincs volt, amit harminc éven át annyira kerestem. Pedig azt hittem, hogyha majd meglátom az arcát, akkor hirtelen minden értelmet nyer, az életem a helyére kerül… nem lesz több kérdés. Tévedés volt. Valójában egyre több megválaszolatlan felvetés dolgozott bennem. Egyre többször álmodtam azt, hogy én az ő köpenyét viselem. De vajon mit jelenthetett ez az egész? Miért dörgölte az élet újra és újra az orrom alá, hogy jobb lett volna megmaradni a boldog tudatlanságban és egy életen át viselni a nyílt sebet, amivel születtem… hogy nem ismerem az apám, nem ismerem a múltam? Ez az én végzetem, a kíváncsiság, az átkozott szórakozási kényszer, amit a megoldatlan helyzetek váltanak ki belőlem. Addig hajtok mindent, míg a végére nem érek és új elfoglaltságot kell találnom. Nem bírom a békét, nem bírom a nyugalmat, talán a boldogságot sem… és igen, ezért lett Phillip az ellenségem, mert nem hagytam annyiban, nem nyeltem be, hogy felettem is hatalma van. Nem voltam az anyám. Erősebb voltam nála, szívós, mint Rowle. Így hát ez a fickó, legyen akármennyi is rohadt kemény a maga elbaszott átoksebes-tetoválásos módján, nem fog elsétálni egyetlen szó nélkül. Elliot O’Marát nem hagyja faképnél. – Van egy nagydarab fia. Legyőztem és vérző sebbel a fejemen cipeltem el a testét – magyaráztam. A megfogalmazás direkt volt. Hiszen egy test lehet élő és élettelen. Nem akartam túl egyértelmű lenni, meg akartam őrizni a titokzatosságom. Nem engedhettem, hogy átlásson rajtam, mint egy szitán. – Most pedig Phillipről fogunk beszélni – mondtam és lelöktem egy kicsit eldugottabb padra. Ez távol esett a part főcsapásán, ahol édességet, fagyit árultak és hemzsegtek a muglik. Csak egy alaposan bepiált hajléktalan hevert a saját mocskában nem messze tőlünk. Az pedig nem sokat hallhatott. – Nem akarok menni sehova. És nem akarok Rowle-ről beszélni. Otthagyott... meghalni... Leguggoltam elé, úgy ahogyan az ember a kisgyerekekkel beszélt. Láttam a szemében, hogy már tisztább az elméje. Ezért hosszú percekig csak figyeltem, remélve, ha tekintetünk találkozik és látja, hogy egyelőre nem akarok neki ártani megtör és beszélni fog. Felemeltem a kezemet, jelezve, hogy ne szenvedjen már itt nekem. – Vegyél egy mély levegőt és hallgass végig! – Határozottan, mély hangon beszéltem. – Talán nem is vagyunk mi olyan különbözők és kölcsönösen hasznos lehet ez a találkozó. Phillip az én ellenségem is. Megköszörültem a torkomat. Még egyszer végig mértem, remélve, hogy a fájdalma megszűnt. Talán ez volt a kulcsa annak, hogy normálisan tudjunk beszélni. – Hol hagyott ott meghalni? Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 07. 30. - 18:44:02 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) – Ismered Kasinkov mestert? Azt, aki mágikus órákat készít? A név semmit nem mondott. A ködös hangfoszlány hatására ugyan beúszott egy kövérkés pufók arc, gomb szemekkel, de szinte biztos voltam benne, hogy az embert nem ismerem. Óra... az órák ismerősek voltak. Kicsi kis szerkezetek, amik az időt hivatottak mérni. Emlékszem egyre, még apám dolgozószobájából. Közepes termetű volt, pont a kandalló fölött és egyenletes járásának hangja ritmusosan töltötte be a teret. Szerettem csak ülni és hallgatni, mert megnyugtatott. Magam sem értem miért, de mintha most, ennyi elvesztegetett év után újra feltámadna az érzés... az érzés arra, hogy hazamenjek. – Van egy nagydarab fia. Legyőztem és vérző sebbel a fejemen cipeltem el a testét. A hang, mely folytatta a történetet lerántott engem is a vágyakozás oltáráról. Már nem akartam hazamenni csak a vér visszhangzott a fejemben. Vér, vér vér. Ott lüktetett a fejemben. Vér, vér, vér. Ott vert a testemben. Ompa mulyasággal sejlett fel előttem a mesterem arca, akinek a szemei vérben forogtak. Emlékeim az utolsó kísérletekről megmenteni őt, nem épp rózsásak. A karján végigfutó feketeség apránként kerítette körbe a testét, és mikor már a nyakánál át a fejéhez közeledett tudtam, ez a legvége. Emlékszem a vöröslő vérre, amit hányt és arra hogy hányszor jajveszékelt könyörögve, öljem meg. Én azonban gyenge voltam, mint a tavaszi harmat és képtelen voltam teljesíteni a kérését.... – Most pedig Phillipről fogunk beszélni A név említésére szúrásként jelent meg a fájdalom a mellkasomnál. Ösztönösen üvöltöttem fel, noha közel sem volt annyira tombolóan pusztító, mint megszoktam már. Így, varázsszertől leszedálva sokkal tompább voltam, kábább és ez nemcsak a testemre de elmémre is kihatott. Lassabban ment megérteni a beszédet de még a szemem nyitvatartásával vagy a kínai befókuszálásval is akadtak gondjaim. Ugyan ki hitte volna mindezt, ugye? – Vegyél egy mély levegőt és hallgass végig! Talán nem is vagyunk mi olyan különbözők és kölcsönösen hasznos lehet ez a találkozó. Phillip az én ellenségem is. - Ne... mondd... ki... a ... nevét...! Hörgésem szörnyen hangzott még az én fülemben is. Mint egy haldokló utolsó próbálkozásai vagy egy berekedt dementor... mondjuk kb így is éreztem magam. Reméltem azonban, hogy a férfi veszi a lapot. Ha kimondja Rowle nevét azzal csak magát vágja el a válaszoktól mert annál több erőt facsar ki belőlem. Akárcsak egy koszos mugli a narancsból. – Hol hagyott ott meghalni? A kérdésre ledöbbenek. Hol? Mégis hol? Kacagnom kell a tudatlanságán. Hát nem nyilvánvaló? Hát nem a homlokomra van írva tüzes betűkkel? Igazából az átokheg mellé még ezt is ajándékba adhatta volna az a szemétláda, oly mindegy lett volna... - Hogy hol? Hát a szigeten... Halk röhögésem keserűséggel vegyes undort tükröz. Nem is tudom kit röhögök ki. A férfit, aki segíteni próbál nekem, az ostobaságát, a hülye kérdését, Rowle mocskos létezését vagy önmagamat. A saját szenvedésemet talán... a saját meghazudtolt halálomat... mindent ami vagyok. Mert egy nulla vagyok. - Te nem ismersz meg engem? Nem feltételeztem a rajongók hadát, de voltaképp azt hittem ha kilépek a nyílt utcára pláne így hogy a próféta lehozta vagy hamarosan lehozza rólam a cikket, tudtam mi következik. Híres voltam és még híresebbé válok, hisz onnan tértem vissza, ahonnan még soha senki... Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 08. 01. - 10:27:25 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Értetlen pislogással bámultam a nyomorult alakra. Nem értettem, mi a franc baja van… mármint láttam, hogy különösen reagál Phillip nevére, majdnem annyira, mint az én érintésemre. Még sosem láttam ilyet. Még nem láttam ennyitől remegni, szenvedni valakit. Volt ebben az egészben valami beteges. Az őrület a fickó arcára volt írva… engem pedig egyre jobban érdekelt. Alig tudtam visszafogni a kezem, hogy újra és újra ne érintsem meg és teszteljem a hatalmam a teste felett. Érdekelt, hogy mi váltja ki ezt az egészet, miért viselkedik ilyen különösen, mi az oka az egésznek. Éppen csak egy kis belső lüktetés súgta azt a fülembe, hogy ennek is az apámhoz van köze… mint minden sötét dolognak, ami a környezetemben keletkezni látszott. Volt valami sorsszerű ebben a találkozásban. Valami, aminek tudtam, okkal kellett megtörténnie. Talán az élet még valamit a képembe akart sodorni, hogy félhessek, mivé válok majd. Egyre közelebb állt a belső énem Philliphez, egyre kegyetlenebb gondolatok kínoztak… és talán, talán már a szalag sem kellett hozzá igazán, hogy felerősítse. „Ne... mondd... ki... a ... nevét...!” – ismételtem meg magamban a szinte érthetetlen nyöszörgését. Volt benne valami szánalmasan gyermeteg, ami általában az őrültekre jellemző. Többek között rám is. Ismerem magam, tudom milyen vagyok. Csodáltam, hogy Nat ezt ennyire jól viselte, hogy ennyire maga mellett akart tartani minden furcsaságom ellenére. – Hogy hol? Hát a szigeten... Ó igen, haver, a szigeten… Horkantottam egyet a válaszára. Valószínűleg, ha kérdeznem kell nem tudom, milyen átkozott szigeten hagyta magára Phillip, de egyre biztosabb voltam benne, hogy miért is tett így. Ha nála is ilyen lassú felfogású volt és még egy rögtönzött hisztirohamot követően el is ájult, akkor érthető volt. Legszívesebben én is ott hagytam volna a francba, anélkül, hogy megpróbáltam volna segíteni neki. Hörögve fújtam ki a mélyen beszívott levegőt. Egy pillanatra a lenéztem a cipőm orrára, mintha azon elmélkednék, hogy a francba is vezessem rá arra, hogy nem ismerem ennyire Phillipet, még ha az apám is. Bár nem emlékeztem, hogy ezt az információt nagy hevességemben kiböktem-e a korábban. Ha mégis, nem nagyon kellett félnem, hogy emlékszik rá, elvégre jobban el volt foglalva az elmúlt húsz percben a fagyim tönkretételével és némi szenvedéssel. Ennek örültem. Nem akartam vele egyelőre semmi olyan információt megosztani, amit felhasználhat ellenem. Az érdekelt, amit tud és ha megbízhatónak látszik, akkor talán együtt is működhetünk az öreggel szemben. – Elég sok sziget van a világon, szóval pontosíthatnád kicsit… ugyanis, ha nem vetted volna észre, most is egy elcsszett szigeten vagyunk. – mondtam. A hangomban persze ott csengett némi gúny, nem ok nélkül. A tekintetem megint rá emeltem. Megpróbáltam leolvasni valamit az arcáról, de egyre nehezebbnek bizonyult. Mi a francot műveltél ezzel a szerencsétlennel öregem? – elmélkedtem magamban. Szinte észre sem vettem, hogy lüktet a csuklómon a szalag. Nem voltam annyira dühös, inkább kíváncsi. Az adrenalin legalább annyira dolgozott bennem, mint amikor varázstárgyak után kutatok. – Te nem ismersz meg engem? Na ezen már egészen megrökönyödtem. Mégis honnan a jó büdös francból kellett volna ismernem? – Miért te ismersz engem? – kérdeztem vissza. Egyelőre jobbnak láttam nem feszegetni tovább Phillip nevét, hátha akkor tényleg hajlandó lesz értelmesen elmakogni valamit. – Szerintem nem. Így logikusan én sem ismerlek téged. Csak azt tudom, hogy totál abnormális módon rohamot kaptál előttem. Feltételezem, most hogy megmentettem az életedet, illene bemutatkoznod. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 08. 05. - 17:45:17 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Halk röhögés fog el, ami folyamatosan erősödik. Olyannak tűnhetek, mint egy vérbeli eszelős, annak is a legrosszabb verziója. Voltaképp nem csodálnám ha megrettenne tőlem. Olykor, noha sose vallom be, én magam is megrettenek önmagamtól. Valahol szörnyű ez, valahol kétségbeejtő. Valószínű egy mugli nő a klimax határán produkál ilyen hangulatingadozásokat. – Elég sok sziget van a világon, szóval pontosíthatnád kicsit… ugyanis, ha nem vetted volna észre, most is egy elcseszett szigeten vagyunk. A hisztérikus röhögésem fokozóik. Sziget... ez is egy kibaszott sziget! Hogy nem vettem észre? Lehet emiatt vágyódom vissza még jobban? Lehet emiatt hiányzik annyira Lea? Lehet azért akarok unos-untalan a víz közelébe lenni? - Azért földrajzból nem voltam sose szar.... Utalásom arra vonatkozik, hogy tisztában vagyok azzal, szigeten vagyok. Mindössze nem tudatosult mindez annyira bennem, egész eddig. Így már azért teljesen más a felállás. Olyan ez, mintha ajtót nyitottak volna egy rég lezárt ajtót, ami mögött ott van a tök egyszerű megoldás. – Miért te ismersz engem? Szerintem nem. Így logikusan én sem ismerlek téged. Csak azt tudom, hogy totál abnormális módon rohamot kaptál előttem. Feltételezem, most hogy megmentettem az életedet, illene bemutatkoznod. A nevetésem fulldoklásba torkollik át majd igyekszem megnyugodni mert nem jó ez így. Tulajdonképp sehogy nem jó. A sebhelyem topa lüktetése még mindig ott mar és a torkom is kapat hozzá. Szomjas vagyok, olyan szomjas, mint a tikkasztó hőségben a szigeten. Nincs kedvem ezzel a pojácával bajlódni, nincs kedvem neki magyarázkodni hiába azt hiszi megmentette az életem. Ő nem mentett meg engem. Ő senki nekem és semmit nem tett. - Életet menteni... pfff.... maga azt se tudja mit beszél... Közlöm enyhe savanyúsággal, mert felötlik bennem újra a sok elszenvedett nap, amit ott tengettem magányosan. Egyetlen ember mentett meg engem. Egyetlen egy. És az nem a barátom, nem az anyám vagy az apám. Nem az ellenségem vagy az iránta táplált gyűlöletem. Az csakis Athalea. Ösztönösen mozdulok, noha sután és nehézkesen, mintha maga a mozgás is fájdalmat okozna és halászok elő a bőrkabátom zsebéből egy gyűrött és ázott tegnapi példányt. A cikornyás betűk harsányan hírdetik hogy a Reggeli Próféta lapszáma van a kezemben, és a mozgó képek egyértelművé teszik hogy nem egy ostoba mugli újságot nyomok a másik mellkasához. Megvárom míg a kezébe veszi s némán nézem, ahogy széthajtja hogy elolvashassa a főcímet. A szabadulásom történetét. Figyelem ahogy olvas egy réveteg pillanatig, majd farkasszemet nézek a saját portrémmal. Az egykori énem csillogó szemében a meglepettséggel vegyes öröm társul. Arcom nem olyan beesett és karikás mint mostanság látom a tükörben és a hajam sem él olyan önálló életet mint manapság. Eltűnődöm az akkoron és a moston, hogy mennyi minden alakult ás változott meg. Eszembe jut hogy ki voltam egykor és mivé váltam azóta. Mintha csak két külön ember lenne egyazon névvel. A sziget. A bermuda. Az tehetett róla. Persze badarság egy helyet, egy konkrét helyet okolni, de ésszerű hogy jelen esetben az a hely talán több mint egy élettelen környezet. És ha valaki hát én aztán csak tudom. Kifújom a levegőt és mikor úgy vélem végzett a bemutatkozásommal közlöm a nyers valós tényeket. - Maga szerint ki miatt kerültem oda, he? Hát a rohadék Rowle az oka. Ott hagyott megdögleni... - hangom vészjóslóan halk, szemeim azonban izzanak. A fájdalom tompa lüktetésének fokozódása pedig még jobban gerjeszti a haragom. - Ott hagyott megdögleni ezzel a testemen. Ujjammal a sebhelyemre bökök. A betűk valószínű újra izzanak és én összeszorítom a szám a fájdalomtól. Prüszkölve fújom ki a bennem rekedő oxigént ilyesformán igyekszem úrrá lenni az átokheg okozta kínokon, de mindeközben nem veszem le a szemem a kínairól, akinek az érintése épp úgy fájdalmas mint azé, akitől szereztem a sebhelyt. És a heg nem vezet félre... valami közük van egymáshoz. Ez holtbiztos. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 08. 06. - 14:36:48 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Röhög… ez az átkozott röhög… Nagyjából ennyit fogtam fel az előttem vergődő szerencsétlenség kupacból. Hányszor, de hányszor tituláltam magamat őrültnek, mert egy sötét kis hang őrültségeket suttogott a fülembe. Gyilkosságokra vett rá, olyan tettekre, amiket józanabb pillanataimban legszívesebben letagadnék. Az a hang viszont erősített engem, mert ha nem lenne ott valami minden szörnyű órában, akkor Nat most megint Reagané volna, én pedig… talán már nem is lennék. Ez az ember roncs volt, olyan akit az őrültség mélyebbre taszított, mint kellett volna. Szánalmas volt. Szinte megsajnáltam, ahogy a tekintetem újra, meg újra végig pásztázott a szerencsétlen képén. Aztán, mintha fuldokolt volna. Hátrébb léptem tőle. Nem akartam érinteni, mintha fertőző lenne a roham, amit produkált. Még egy fintor is kiült az arcomra… gúnyos mosoly akart lenni, de helyette csak undorodva húztam el a számat. Erősebb főzetekre lenne szüksége… – elmélkedtem magamban, ahogy alaposabban megnéztem magamnak. Persze ott volt még lehetőségként a Mungó elmeosztálya… nyilván onnan szökött meg a szerencsétlen… de a francnak volt kedve még oda menni. – Felőlem megfulladhatsz haver, de örülnék, ha előtte valami értelmes mondatot kinyögnél… – Jegyeztem meg és még hátrébb léptem tőle, mielőtt le találna hányni esetleg. Szerencsére nem így történt. Talán sikerült erőt venni magán, mintha kezdett volna legalább részben megnyugodni. Ideig-óráig persze szórakoztató volt ez a különös viselkedés… sőt szívesen kipróbáltam volna egy-egy felerősített elmenyugtató bájitalt, de már bosszantó volt. Bosszantó volt, hogy nem képes összetett mondatokba beszélni és kibaszottul nem érdekelt, hogy beütötte a fejét vagy még mindig valami rohammal küzdött. Biztos voltam benne, hogy semmit nem tudok meg apámról, semmi olyat, amit fegyverré tehetek, ha a kezembe kerül. Pedig fegyverre volt szükségem. Olyan fegyverre, ami majdnem annyit ér, mint a puszta létezésem a Rowle család jövőjét illetően. – Életet menteni... pfff.... maga azt se tudja mit beszél... Mintha egészen más stílusban próbált volna velem beszélni. Nem lepett meg, már meg sem próbáltam értelmezhetetlennek felfogni ezt a változást. Egyszerűen csak álltam és bámultam, szánakozva, mint akin már semmi sem segít ezen az átkozott világon. Akármit is tett vele az apám, bizonyára sikeresen alakult. Mocorogni kezdett. Valami után kutatott a kabátja zsebében, én pedig ugyanazzal a mozdulattal – szinte ösztönösen – kaptam az enyémbe, a pálcám után. Nem akartam, hogy valami őrültség folytán nekem támadjon és ő öljön meg végül valamelyik Rowle-féle bérgyilkos helyett. Elég volt, hogy a saját nővérem tör az életemre, nem volt szükségem még egy bolondra is. Nem fegyvert vett elő, csak egy gyűrött papírt, amit a mellkasomnak nyomott. Nem értettem, mit akar… de elvettem. Úgy forgattam, hogy lássam rajta az írást. Próféta… azonnal felismertem. A Pletykarovathoz lapozva számtalanszor láttam benne a saját arcomat. „Visszatérés a halálból!” Elolvastam a cseppet sem szerény címet, megláttam a pasas képét is… ott rendezettebbnek tűnt és normálisabbnak. Kár, hogy az a normális öt perc nem akkor kapta el, mikor velem találkozott. „Visszatért a Bermuda Háromszögből!” Újabb olyan információ, ami egy cseppet fellengzősnek tűnt. De bólintottam, tehát valami ottani szigetről dumált. Nem óhajtottam az egész cikket elolvasni, így rá pillantottam. – Maga szerint ki miatt kerültem oda, he? Hát a rohadék Rowle az oka. Ott hagyott megdögleni... – Halkan beszélt. – Ott hagyott megdögleni ezzel a testemen. Ujja a tetoválást vagy sebhelyet mutatta. Tekintetem egy pillanatra elidőzött rajta. – Engem csecsemőként akart megölni. – Válaszoltam, tekintetem még mindig a bőrét csúfító mintákat bámulta. Aztán visszanéztem a Prófétára. – Ha valaki megérti a haragodat, akkor az én vagyok. Megköszörültem a torkom. – Kezet nyújtanék, de az érintésemtől már korábban is ordítottál. – Mondtam még mindig nyugodt hangon. – Taiden Archeron – olvastam ki az újságból –, örülök, hogy megismertelek. Elliot Forest vagyok. Nincs az az isten, hogy megkapd azt az O’Mara véget. Mosolyogtam volna, de nem ment. Nem ment, mert arra gondoltam, hogy anyámnak velem kellett menekülnie, hogy anyámnak engem kellett elrejtenie az elől az ember elől, akinek egy újabb bűn írható a számlájára. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 08. 10. - 17:16:51 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Nem érdekel a fagyos megjegyzése. Ez is csak azt jelzi, mennyire földhöz ragadt, mennyire maradi... mennyire ide tartozó. Igazából rendjén van ez így. Voltaképp teljesen normális, számomra mégis kissé taszító. Nem szeretek ítélkezni, sosem tettem de ez az ellenszenv talán a mérhetetlen tompa fájdalomból adódik. Noha nincs kimondva, nincs nevén nevezve de nem vagyok bolond... ennyire legalábbis még nem. Tudom jól, hogy ennek a férfinak van valami köze Philip Rowle-höz, csak épp azt nem tudom mi és mennyi. Talán nem épp bölcs lépés beavatni őt a dolgaimba, de olybá tűnik miután varázsló, hogy tök mindegy. Ha nem én teszem, hát majd más ejti meg vagy önmaga jön rá. Szóval így egyszerűbb. Így nem kell fölösleges szavakat csépelnem, spórolhatok az erőmmel, ami ellenben baromira fontos és koncentrálhatok a légzésemre. Sokminden a légzéstechnikán múlik. A sziget ebben is a mentorom volt. Igazi túlélő vagyok, egy valódi survivor, nem épp ennyi fog a padlóra küldeni bármennyire is szar. – Engem csecsemőként akart megölni. Sokként kellen érnie ennek a színvallásnak rögvest az enyém után, de valahol a szavak hitetlen valója mögött érzem, hogy ez még csak talán enyhe túlzásnak sem megy el. Valóban igaz, és nemcsak a férfi egyszerű kinyilvánítása teszi ezt hanem az is, hogy a halálfalóról simán el tudom képzelni, apró ártatlan kúszni se tudó kínai babákat öl. Bár... nem értem ezt a fajta férisét... na mindegy. Gondolom az, aki egy brancsot fújt Tudjukkivel előszeretettel gyilkolászott pelentkásokat is, legalábbis Potter esete ugyanezt mutatta be. – Ha valaki megérti a haragodat, akkor az én vagyok. Szívem szerint az arcába üvölteném, hogy nem értheti ezt senki sem. Nem más viseli ezt az átkozott heget ezekkel az átkozott szavakkal a bőrén, hanem én. Nem más él kínok közt, hanem én. Nem más érzi mindazt, amit okoz, hanem csakis én. Csak enyém a teher, csak enyém a bűn, a szenny, a szégyen és a gyalázat. Csak én rohadtam miatta öt évet, csak én lettem egy a bermudával, csak én hordom a triádjegyet, csak én szerettem bele Athaleába, csak én őrültem meg... nem ő. Nem ő, aki a londoni utca zsivajába lazán belevegyül, akinek a legnagyobb baja hogy egy kurva gombóc fagyi a galambszaros macskakövön landolt... – Kezet nyújtanék, de az érintésemtől már korábban is ordítottál. Az ordításom említésére ösztönösen fintorodom el. No igen, ez a fickó és az érintése nem épp jó kombináció a számomra. Gyanakodva méregetem, nem azért mert tartok attól hogy megint megfogdos, hanem mert nem tudom, innen mégis hogyan tovább? - Taiden Archeron... örülök, hogy megismertelek. Elliot Forest vagyok. Ahogy kiolvassa a nevem az újságból, rájövök, ő az első, aki hangosan kimondta először. Na jó ez így nem feltétlen igaz, de az első olyan ember, akivel összeakadok csak úgy. Furán cseng hallani más szájából vagy egyáltalán azonosulni azzal, hogy ez a név engem takart. Korábban nem volt erre szükségem mert senki nem szólított meg... - Forest... Gyanakodva, fontolgatva, magamban megízlelve mondom ki félhangosan a nevét. Olyan ismerős valahonnan, de nem tudom honnan... - Miért akart megölni? Égkék íriszeim a másikra vetülnek, miközben megdörzsölöm a csuklóm, majd a könyököm, ahol a triádjegyek tompán lüktetnek. - Mármint ő. Miért akart megölni téged? Csecsemőként? Valóban csecsemő volt? Vagy csak behallucináltam az állítását? Nem vagyok benne biztos, mert egyre jobban úrrá lesz rajtam a szomjúság és a kimerültség. Nem akarom mégsem elhagyni magam. A vérem pezseg és tudni akarom az igazat, már ha egyáltalán bármi is igaz... Egy kulcs Rowle-hez. Egy férfi, aki elvezethet. Egy lehetőség a bosszúra... Arra a bosszúra, ami évekig mozgatott és ami a sziget miatt átalakult. De most már messze a háromszög, messze a varázsa és csak én vagyok itt... Londonban... egyes egyedül. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 08. 15. - 07:54:30 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Nem akartam kimondani az O’Marát… bár lényegében mindegy volt. Azok, akik elől a legszívesebben titkoltam volna el a családnevemet, már tudtak róla. Veszélyben volt Dean, veszélyben volt Daniel, de még Amber is. Tudtam, hogy olyan bajt hoztam rájuk, amitől csak a szerencse mentette meg eddig őket. Na meg persze az sem volt elhanyagolható tény, hogy megtettem mindent azért, hogy a figyelem egyenesen rám terelődjön. Részben minden színjátékom mögött a családom féltése dolgozott. Nem csak Esmé miatt mentem el abba a kastélyba, nem csak miatta fenyegettem meg List. Az egész családom kedvéért vállaltam, hogy elsődleges célpont legy és igen, az én nyomomban vannak, könnyedén elkaphatnak… de amíg a csalit követik, addig mindenki, aki az O’Mara nevet viseli biztonságban van. Még egyszer lepillantottam a kezemben szorongatott újságra. Mintha a képem szereplő férfi nem is ugyanaz lett volna, aki az orrom előtt kapott volna rohamot. Láttam, hogy ugyanazok a vonások, ugyanaz a szempár… de valahogy mégsem tűnt olyan gyengének, mint előttem. Gyanakvás csengett ki a hangjából, ahogy kimondta a Forest nevet. Talán nem illett hozzám, nem passzolt a keresztnevemhez… nem tudom. Meglehet, hogy a számból csengett idegennek, hiszen még én magam sem szoktam igazán hozzá. Csak néhány hónapja ismerem Natot, hiába tűnik úgy, mintha hosszú éveket húztunk volna le egymás mögött. Forestként pedig mindössze a munkahelyén ismernek. Senkinek sem kotyogtam ki az igazi nevemet, de még csak azt az álnevet sem, amit az elmúlt tizenöt évben használtam. – Miért akart megölni? Ahogy a már irritálóan kék szemek egyenesen az én sötét tekintetembe fúródtak, kicsit megborzongtam. Tudtam, hogy már nem a nevem a kérdés… hanem a múltam. Az, amiről én is csak annyit tudok, amennyit Dean hajlandó volt később elmondani, mert anyám sosem beszélt s mikor visszatértem, felnőtten, jóerőben, úgy téve, mintha mindent elviselnék, már nem élt. Így hát a mostohaapám szavai maradtak csak nekem. Ő persze nem volt ott, nem élt át első kézből. Anyám biztosan sokkal később avatta be őt is… talán csak figyelmeztette, mint én Natot, hogy Rowle-tól tartani kell. – Mármint ő. Miért akart megölni téged? Csecsemőként? Elmosolyodtam. Talán végre eljutott az agyáig ennek a szerencsétlennek, hogy kölcsönösen jól járunk. Ő szabadulni akar Philliptől, én szintén… és ketten erősek lehetünk. Csakhogy volt egy kis bökkenő, az, ha most le is számolunk vele és tönkre tesszük, akkor Lisbeth kerül a helyére a család vezetésében… akkor nekem végem. Így hát még várni kellett, még várni kellett, míg kiforrják magukat a dolgok. Igen, O’Mara, csak megfontoltan… nem kell megint fejjel menned a falnak, mint általában… – gúnyolódott velem a kegyetlen kis hang. Egy pillanatra talán bele is remegtem. Tudtam, hogy a vége úgyis az lesz, mint mindig, valakinek neki esek… holott ez az egész úgy kezdődött, hogy egy apára vágytam. Olyan apát akartam, mint Danielnek Dean, mégha sejthettem is, hogy sosem pótolhatom majd a kimaradt időket. – Nem olyan nehéz rájönni – válaszoltam. A hangom halk volt, közben vállat rándítottam. Éreztem, hogy az arcomra minden kiül, amit éreztem Phillippel kapcsolatban. Csalódottság, keserűség, fájdalom. – Én voltam az ő kis problémája. Azóta kinőttem magamat egy még nagyobbra. – Magyaráztam, remélve, hogy nem kell kimondanom a lényeget. Nem tűnt ostoba embernek, hiszen valamikor auror volt… igaz az apám képes az őrületbe kergetni másokat, ezt már a saját bőrömön megtapasztaltam. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 08. 17. - 21:28:49 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Nem olyan nehéz rájönni, s mégis… itt ülök és meredek rá értetlenül. Pedig nem vagyok ostoba ember. Nem vagyok olyan, aki ne tudná mi az élet rendje, mi miután következik. Az a típus vagyok, vagy legalábbis voltam, aki teljes mértékben tisztában volt a szokásokkal, a világgal és önmagával. Mára persze ez valamelyest ugyan átalakult, de reméltem hogy azt még mindig magaménak mondhatom, ami az objektivitást illeti. Nehéz szavak ezek, pláne félőrült embernek titulálva. Igen, a szánakozó pillantások egykori munkahelyemen maximálisan elmondják, mire is gondol a társadalom ha rám néz. És nem kell nagyon messzebb sem mennem. Ez a férfi, ez az Elliot Forest is úgy tekintett rám nem sokkal ezelőtt mint egy idiótára. Mintha csak kezemre tapadt vérrel rohangászva szaladgálnék fel és le az utcán…. Persze ki tudja? Lehet egyszer még ez is megtörténik csak épp nem ma. Nem vagyok sem öldöklős hangulatomban és amúgy is… mi hasznom lenne ha alá is támasztanám a külsőm nyújtotta bizarr gondolatokat? – Én voltam az ő kis problémája. Azóta kinőttem magamat egy még nagyobbra. A szavaira gunyoros mosoly suhan át arcomon. Ó, szóval így jellemzi a dolgot? Ez felettébb érdekes… A „kis probléma” ami képes „nagy problémává” alakulni sosem épp kellemes. Pláne nem egy olyan jelentős személy kapcsán, mint amilyen Rowle. És persze ez a kis probléma idővel a fejére nőve komoly gondokat okozhat. A rokoni szál megléte holtbiztos, a lángoló mellkasom a biztosíték rá. Mérgesen szalad ki belőlem a levegő. Az újságlapról az arcom vir0t vissza. Egy olyan én, aki messzemenőkig nem is én vagyok már. Mintha csak tegnap lett volna, egy másik életben… - Nos… ez esetben akkor már nem csak te jelentesz neki kis problémát, Forest. Közlöm nyugodtan, miközben végigmérem a férfit. Nem túl magas, de alkatához képest egész izmos. Valószínű a kisfiús arcból 0télve nemrég végezhette el az iskolát, ám valami mintha nem stimmelne vele. A dacos hiszti éretlenséget sugall, de van a hanglejtésében és a szóhasználatában valami nagyon is egyedi tónus, ami… ami a korra utal. A látszat sokszor csal, Archeron…. Joe hangja ott verdes a fülemben, azon a mély, dörmögő hangján, amit oly jól ismertem. Ne bízz meg benne, mert könnyen ráfázol. Próbálj a dolog mögé nézni, a mélyére látni… Csakhogy ez, pláne egy élő hús-vér ember esetében, közel sem olyan egyszerű. Mert nézhetem én ezt a félig japán félig angol csodakombinációt, sejthetek én róla dolgokat és már-már tudni is vélhetek, ettől közelebb csak nem kerülök a dolgaim megoldásához vagy az ő személyiségéhez. - Miért nem ölt meg eddig? Nem kertelek, a kérdés könnyen bukik ki belőlem. Ha ő kis probléma volt és immár naggyá vált akkor annak böjtje is kell, hogy legyen. És Rowle megragad minden alkalmat. Nem hiszem hogy öt év raboskodásom alatt szállta volna meg a szentlélek és hagyott volna fel a stílusával. Biztos vagyok benne hogy a fattya halála nem rázta volna oly nagyon meg. Sőt, úgy vélem saját maga is elintézte volna a dolgot ha szükséges… a kérdés csak az… miért nem lépte meg eddig? Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 08. 18. - 11:30:29 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Talán nem olyan hülye ez a fickó, amilyennek mutatja magát. Nem, mintha a rögtönzött hisztiroham unalmas lett volna. Kifejezetten élvestem volna, ha kisebb volumenű lesz a kiteljesedése. Csakhogy a vége már enyhén szólva túlzás volt. Nekem is vannak komoly fájdalmaim, például az az átokseb a combomon, amit egy hatalmas tüske okozott. Több gyógyító is megerősített, hogy bizony nem fog rendesen meggyógyulni és itt vagyok, naponta a fájdalmammal, mégsem ordítok meg vergődök a földön, mint valami hajléktalan. Szóval azon kívül, hogy egy cseppet sem tartottam férfiasnak, szavaztam neki némi bizalmat… már csak azért is, mert hasznos ismeretségnek bizonyult. Apámról tudott valami olyat, ami hasznomra lehetett és ki tudja még mi mindenre lesz jó később… mindenesetre szívesen megvizsgáltam volna azokat a jegyeket a bőrén. – Nos… ez esetben akkor már nem csak te jelentesz neki kis problémát, Forest. Kihúztam magamat és még el is mosolyodtam, mintha azt próbálnám üzenni felé, hogy igen, nagyon is egyformák vagyunk. Kellett ez, hogy ő is megbízzon bennem, így ha nem is mindig a teljes igazat, de abból egy-két információt csepegtettem neki. Nem lehet az ember elég óvatos manapság. Ki tudja, Lisbeth milyen ostoba trükkökkel próbálna meg a közelembe férkőzni. Ennyit ér a Rowle családnak az életem. Minden idiótát a nyakamra küldenek, hogy megpróbáljon eltenni lábalól. A nővéremben viszont még nem volt annyi, hogy maga szegezze a pálcát a mellkasomnak. Tudta, hogy veszítene. Talán nagy a szája, de párbajozásban tudnék neki meglepetéseket okozni. Én ugyanis az életben tanultam meg azt, amit ő egy kényelmes iskolapadba ücsörögve próbálgatott. Nekem nem volt időm gyakorolni, ha üldöztek, csak reménykedhettem, hogy nem rontom el annyira varázslatokat, hogy esetleg rám csapódjanak vissza. Nem gondoltam persze, hogy ezt az őrültet is ő küldte volna. Viszont, ha valaki kémkedni akarna, elég lenne csak kifaggatnia a bolondját, hogy megtudja, hol látott utoljára. Persze, hogy bennem volt a félsz, hiszen most már nem egyedül vagyok, mint amikor beutaztam a világot. Megint család vesz körbe, nem is kicsi. Ha én veszélyben vagyok, akkor talán ők is. – Miért nem ölt meg eddig? Sóhajtottam egyet válaszként. Szerettem volna tudni a választ, de nem tudtam. Az egész életem, amiben szerepelt Phillip Rowle neve, nem volt több egy macska-egér játéknál. Hol előadta a gyengéd apát, akit érdekelt a fia… hol pedig minden erejét bevetve küzdött ellenem. Kétlem, hogy ne tudta volna leállítani Lisbeth-et, ha nagyon akarja. Neki meg volt hozzá a hatalma, nekem viszont csak egy megoldásom volt erre, ahhoz megint a nővérem közelébe kellett volna férkőznöm. Csakhogy egyre veszélyesebb volt a családi birtokok közelében lennem. – Azt hiszem szeret egy kicsit… – Megrántottam a vállamat. – Vagy csak hasznos vagyok neki. Vannak dolgok, amiket nekem köszönhet… és vannak, amiket kevésbé… – Tettem hozzá. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy őszinte szeretetet érez irántam apám. Talán ez csak valami ösztönös dolog, nem tudom. Csak azt ismerem, aki feljogosítva érzi, hogy a tőle kapott életemet bármikor megvonja tőlem… mintha valami elcseszett kiváltság lenne Phillip Rowle kölykének lenni. Rohadtul nem volt az. Elindultam visszafelé, a fagyis irányába. Úgy éreztem, hogy a számban gyülekező keserű ízt csak is egy kis édesség tudná eltűntetni, mert hiába nyeltem nagyokat, ott maradt. Közben a lelki szemeim elé sodorta az emlékek halmaza azt a jelenetet, mikor anyámat fenyegette az apám. Valamiért kellettem neki, valamit akart velem, csakhogy nem kaphatott meg. Akkor nagyon féltem, hogy bántani fogja anyát. Emlékeztem, ahogy hevesen dobogott a szívem és gyermeki ártatlansággal képes lettem volna elé állni, felajánlani magam, csakhogy neki ne ártson. – Meghívlak egy fagyira. – Jelentettem ki, nem érdekelt, hogyha esetleg ellenkezni próbál. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 08. 20. - 15:54:46 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Sóhajtás. Fura, hogy egyetlen emberi gesztusban mennyi minden benne tud lenni. Szomorúság, félsz, ábránd, vágy, lemondás… Bárhogy nézzük is egyszerre furcsa és valahol szomorú. Talán azért érzem ilyennek, mert maga a férfi arca kellően bizarr hozzá. Nem örömében mond le valamiről, hanem sokkalta inkább beletörődik abba a ténybe, amit nem mond ki. Vagy a kérdésembe. Talán az a gond hogy feltettem? Vagy netalántán az bosszantja, hogy vissza mertem kérdezni? Sokaknál már ez is gond, vagyis történetesen az, hogy szóvá teszel valami olyat mit látványosan kerülnek. De hát ha kerülni akarja minek utal rá? Nem értem, nem jövök rá, és talán sosem fogok. Totálisan gyökér vagyok az emberi viselkedésformákhoz, totálisan abszurdnak érzem a reakciókat és totálisan analfabéta ahhoz hogy megértsem az okát. Ezt nem lenne fair csakis a szigetre ráhúzni, ez már előtte is a sajátosságom volt. Már előtte sem értettem a körülöttem élőket. Ezért kerültem ritkán attrocitásba kivéve akkor ha Lestrange-ről volt szó. – Azt hiszem szeret egy kicsit… Vagy csak hasznos vagyok neki. Vannak dolgok, amiket nekem köszönhet… és vannak, amiket kevésbé… Megrökönyödök a hallottakon. Nem is palástolom a sokkot, ami kiül. Ha lenne egy csöpp erőm lehet szembe is röhögném ezt a fickót. Miket hord ez itt össze? Phillip Rowle meg a szeretet? A sebem újra égni kezd és múlóban a lötty hatása. Érzem, ahogy a karomon a bizsergés szép lassan felélénkül és elindul valamerre lefele az ujjaim irányába. Nem lesz ez így jó. - Ugye csak viccelsz? Ugye te sem gondolod ezt komolyan? Pillantásom elárulja, hogy noha kattant vagyok a magam sajátos szintjén azért ennyire bolondnak nem kellene még neki sem néznie. - Rowle-ben nincs szeretet. Még akkor sem ha a kölyke vagy nemhogy a fattya. Ott hagyott… meghalni… egy rohadt… szigeten! Szótagolok, mintha egy ötévesnek magyaráznám el újra, sokkalta kevésbé nyugodtan, hogy az ég igenis kék, Merlin csontos bokájára! – Meghívlak egy fagyira. Ha tudnám hogy jön ide a fagyi még lehet örülnék is. Igen, tudom mi az a fagyi és valójában szeretem is, de nem épp London mocskos utcáinak kellős közepén ennék félig alig élve. Lassan esik csak le mire utal a vágott szemű társam, aki lelkesen elindul a bódé felé. Jé fagyis! Miért olyan ismerős? Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 08. 21. - 07:49:10 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) – Ugye csak viccelsz? Ugye te sem gondolod ezt komolyan? Nyeltem egyet. Bólintottam is volna, hogy igen komolyan gondolom csakhogy a keserűség sokkal erősebb volt annál. Furcsa volt Phillip szeretetéről beszélni… furcsa volt kimondani. A fickóval ellentétben viszont én még emlékeztem azokra a napokra, amikor az apám akart lenni. Meséltem neki Natról, Adáról… a mi kis családunkról. Jól emlékeztem arra is, ahogy azt mondta: a kislányt az unokájának tekinti. Talán azért mondta ezt, mert tényleg érzett valami azt anyám iránt, nem csak hazugság volt az egész, amivel egy fiatal nőt az ágyába csalhatott. Ada pedig anyám rokona volna. Én is éreztem a hasonlóságot kettejük között. Ugyanaz a sötét szempár nézett rám, mikor besétáltam a gyerekszobába, mikor betakargattam esténként. Időnként bele-beledobbant a szívem, ahogy ránéztem az apró kislányra. Szinte féltem, hogy évek múlva ugyanazt a nőt látom majd, aki engem a karjában tarott… akinek annyi keserűséget okoztam. Mintha ugyanazok a könnycseppek folytak volna végig az ő arcán is, amikor könyörgött, hogy ne hagyjam el őket. Csak egy kis vita volt, ő mégis annyira megijedt, hogy a szívem is összeszorult. Az a kis étterem jutott eszembe, ahol Phillippel iszogattunk… ahol megölelt és „fiamnak” szólított. Nem kölyöknek, nem gúnyolódott, nem volt lealázó a hangja. Meglátogatott, mikor kizuhantam abból az átkozott ablakból és kellett egy pár nap, hogy a bájitalok teljesen rendbe hozzanak. Ott volt, amikor Reagan a csuklómba égette az átok sebet: „Egy senki” felirattal. Tudtam, hogy akkor aggódott… tudtam, hogy szeretett. Csakhogy egy szempillantás alatt változott meg az egész, mert két kézzel túrt bele a magánéletembe, ráadásul a megkérdezésem nélkül. – Ennél komolyabban nem is gondolhatnám – válaszoltam. Persze ott volt bennem a félsz, hogy csak egy eszköz vagyok neki… vagyis csak voltam. Már nem tudott úgy használni, ahogyan neki jól esett volna. Képtelen volt irányítani, talán azért, mert a sötétség már teljesen a hatalmába kerített. Olyan voltam, mint egy pohár, ami csurig volt már fekete, mérgező folyadékkal, de nem itta ki senki. Erősebb voltam, mint valaha és ezzel együtt veszélyesebb is – még magamra is. Ezt az apám is érezhette, de talán a legjobban Lisbeth. Nem véletlenül akart szabadulni tőlem. Mert már hiába volt a bőrömbe égetve, hogy senki vagyok… nem voltam az. Amikor Esmével megjelentünk azon az estélyen még Phillip maga is fontos személynek titulált. Így az egész család pontosan tudta, hogy valami nagy van készülőben, valami olyan ami nagyon rosszul, de nagyon jól is elsülhet. – Rowle-ben nincs szeretet. Még akkor sem ha a kölyke vagy nemhogy a fattya. Ott hagyott… meghalni… egy rohadt… szigeten! Lassan beszélt, mintha bolonddal lenne dolga. Ezért csak egy hosszú sóhajt hagyta el az ajkaimat, a szemeimet forgatva néztem el a távolba. Lassú léptekkel indultam vissza a fagyis felé. A combomban még mindig ott volt az a szokásos fájdalom, nem akartam rohanni. Az erőmet inkább arra tartogattam, amikor majd előkerül valaki, aki az életemre akar törni. Egyébként is jó volt egy kis monoton séta, ami remélhetőleg helyre rázza majd Taident is. Iszonyatosak voltak azok az őrült kitörései. Mondhatni kezelhetetlenek… de nem lepett meg, hogy az apám miatt kattant be. Miatt őrültem meg én is. – Te nem úgy ismered Phillipet, mint én. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 08. 22. - 15:05:37 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) - Ennél komolyabban nem is gondolhatnám. A totális sokk kerít hatalmába. A szavak ott visszhangoznaka fejemben. Újra meg újra meg újra meg újra. Meg újra. Meg újra. És még mindig. Elfog egyfajta vad, féktelen düh. Az az ellenszenv, az az undor, amit csakis akkor tapasztalsz, ha már mindennek vége. Az életednek, az álmaidnak, a karrierednek, a jövődnek, a terveidnek… mindennek. Komolyabban nem gondolhatná? Hát mégis hogy hiheti ezt? Hogy képzelheti ezt? Szívem szerint megfognám és az arcába üvölteném, hogy ember ébredj már fel! De nem teszem… Magam sem értem miért… magam sem értem, hogyan. Pedig az egész jelenet ott a fejemben, ahogy ujjaim ráfonódnak a koponyájára, belevájnak a húsába, érzem ahogy a bőr megfeszül, és ahogy arcom centikre az övétől kiáltja neki a kurva nagy igazságot. Hogy Phillip Rowle egy mocskos gyilkos! Na jó, nem a szó szoros értelmében, tekintve hogy valójában nem ölt meg. Ha megtette volna, sose jut ki a bermudáról és én már nem élnék. Nem ülnék itt, nem lélegeznék, nem lennék megkattanva és nem lenne a testem tele hegekkel, sebekkel és jelekkel. Nem szenvednék már és talán egy jobb világon élnék messze innen…. Érzem, ahogy testem megint kezelhetetlen lesz. Noha lépéseim egyenletesek, tudom hogy a zihlált külsőm alapvetően is felhívja ránk a figyelmet. S csak hogy ezt tetézzük, érzem, ahogy szakállam színárnyalati is mozgásba lendülnek. Apró kellemetlen bizsergéssel jár ez, és tudom hogy sárga majd lila végül talán zöld is. Meg kell nyugodnom. Meg kell nyugodnom… matrázok magamban, mint egy ostoba elsőéves az alohomora varázsigét, de persze nem sok sikerrel. Nem segít az sem, ahogy a férfi mellettem lemondóan sóhajt, mintha neki mindegy lenne mit mondok, mit érzek, mit tudok vagy mit tapasztalok. Hát minek kérdezi akkor? Minek cseszeget? Minek nekem fagyi? És miért nem hagy békén? - Te nem úgy ismered Phillipet, mint én. Összegörnyedek. A név és hogy a gondolataim megint körülötte forognak újabb fájdalomhullámot generálnak. - Ne mondd ki a nevét! Kiáltok keservesen miközben újra a sebemhez kapok. A mellkasom lángol, és ez a lángolás rosszabb mintha a legjobb minőségű wishkey-t gurítanád le a Három Seprűben. Ez a maró kín olyan, amibe azt hiszed beledöglesz. És minden egyes alkalommal, mikor már azt hitted megszoktad a fájdalmát még mélyebbre tud ásni benned. Olyan kegyetlen kínokat ad, hogy belegondolni is pusztulat, nehogy túlélni. Hát emiatt csak még jobban utálom a melletem álló fickót. Nem elég nekem a magam baja, a társadalom, Modest rohadt papolása… még ez is? Még Rowle is? Üvölteni lenne kedvem, üvölteni torkom szakadtából. De helyette csak leroskadok egy padra nem messze a fagyis bódétól és igyekszem nem rosszabbul festeni, mint ahogy kinézek. Noha ez a vállalkozás kb a lehetetlen kategória. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 08. 22. - 18:21:31 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Ó igen, újabb sóhajtás tört fel belőlem. Talán azért, mert a szemem sarkából láttam, ahogy összegörnyed, ahogy rángatózik apám neve hallattán. Immáron biztos lehettem benne, hogy Phillip Rowle puszta nevének említése is olyan reakciót vált ki belőle, mintha ördögöt akarnék űzni. Csakhogy az ő ördöge egyenesen a bőrébe volt égetve és azt a fájdalmat csak ő tanulhatta meg legyőzni. Én is legyőztem egyet, azt az égető, állandóan kínzó görcsös érzést a combomba. Ha nagyon akartam még normálisan is tudtam menni… de mellette, ott a Greenwich Park járdáján nem kellett erőlködnöm. Hagytam, hogy néha-néha az izmaimba hatoljon a kín és bicegve tegyem meg a távot, vissza a fagylaltoshoz. Az én fejemben már régen csokis, vaníliás, mentás-csokis fagyicsodák gondolata sorakozott. Na meg, csokiba mártott tölcséreken, amiket magukban szerettem fogyasztani. Hányszor néztek rám értetlen arccal a muglik, mikor azt kértem. Fogalmuk sem volt, hogy a gyerekkoromra emlékeztetett. Anyám a széltől is óvott. Ha meglátott egy gyanús alakot hazaterelt azonnal, rendes ételeket akart adni és bár kaphattam édességet, de a hideget nem. Ezért a fagyizóban is mindig csak tölcsért kaptam, olyat aminek csokoládéval vonták be a tetejét és időnként színes cukorkákban is megforgatták. Emlékeztem, ahogy anyám mosolyogva nyújtotta felém. Ahogy aprócska ujjaim rászorítottak a tölcsérre, megborzolta a hajamat és azt mondta: „Ezt megérdemelted, kicsim.” Valójában sosem érdemeltem meg. Állandóan bosszantó voltam és rossz… sok mindenről még ő maga sem tudott. Talán jobb is volt neki úgy. – Ne mondd ki a nevét! Ezúttal már teljesen felé pillantottam. Láttam, hogy a roham közepette a sebhelyhez kap. Megpróbáltam felidézni magamban, amikor ott feküdtem, a skót kastély padlóján, azon elmélkedve vajon meghalok-e. Éreztem a hideg követ a hátam alatt, még kabáton keresztül is. A lábamból pedig megállíthatatlanul ömlött a vér. A fájdalom úgy lüktetett a combomba, hogy azt hittem menten belehalok, hogy elveszítem az eszméletem és többé nem térek magamhoz. Őrjítő gyötrelem volt, amit napokon belül láz és még több kétség követett. Daniel mondta ki, hogy nem tudja, túlélem-e… és azt kívántam, bár igaza lenne. Addig nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmat túl lehet élni. Tévedtem. Azóta is mindennap szerencsém van hozzá és csak egy-egy korty kellemes whisky tudja megnyugtatni annyira a testem, hogy ne szenvedjek tovább. Na mondj ennek a szerencsétlennek valamit, O’Mara, mielőtt összecsinálja magát! A gonosz kis hang gúnyos vihogás közepette parancsolt rám. Még én is majdnem elmosolyodtam, ezért felemeltem a kezem és óvatosan végig simítottam a mutatottujjammal az ajkaimon, megakadályozva a bajt. – Jó, jó nem mondom ki, hogy Phil… – Elröhögtem magam. –Bocs. Hülyeség lett volna azt állítani, hogy nem élveztem a helyzetet. Volt benne valami abszolút szórakoztató, annak ellenére is, hogy éppenséggel pontosan úgy szenvedett, ahogyan én szoktam a fájdalomtól. – Ha azt mondom, hogy apuci, az is fáj? – Faggattam és közben kíváncsian mértem végig.– Csak mert az a beceneve… na de, inkább ülj le! – Mutattam egy közeli padra. Nem vártam meg, míg őkegyelmessége elfoglalja a helyét és talán megpróbál lenyugodni. Egyszerűen hátat fordítottam neki, hogy elmenjek a már részemről nagyon is vágyott fagyikért. Érdekes gondolat volt, hogy vajon mi érdekel jobban? Egy gombóc krémes édesség vagy az apám egyik elcseszett játékszere. Persze mindkettőnek megvolt a maga különlegessége, csakhogy az egyik előbb-utóbb elfogy, a másikkal pedig el lehet még egy ideig szórakozni, miközben információkat szedek ki belőle. Egy mentás-csokis fagyit választottam magamnak, annak a nyom… szóval Taidennek – Adjuk meg a tiszteletet, Elliot! – egy öreges vaníliás gombócot kértem. Ezekkel sétáltam vissza. – Mivel képtelen voltál kinyögni, mit kérsz, az alapízekből választottam. – Magyaráztam és miközben belenyaltam a saját, ízletes gombócomba, felé nyomtam a másik tölcsért. Mindezt akkor lendülettel, hogy akár az ölébe vagy a cipőjére is eshetett az abból egy az egyben kihulló édesség. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 08. 23. - 07:06:09 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Röhög. Tisztán hallom, ahogy röhög. Igazából ennek is bosszantania kellene, emiatt is haragudhatnék vagy undorodhatnék, de annyi energiám ment el fölöslegesen, és annyira fáradt vagyok, hogy nincs erőm mindezt érdemileg kimutatni. Nem tud érdekelni, az, hogy rajtam kacag, ahogy az sem ahogy viselkedik. Nem izgat hova megy mit csinál kivel és mikor vagy épp miért. Ólmos, mély lassú fáradtság kerít hatalmába. Részben a sebem égetésének köszönhető ez, mely lassan, a percek súlyos teltével csak enyhülni látszik, meg mert már napok óta nem tudok pihenni. Azóta nem, mióta Athalea elhagyott. Elhagyott? Inkább én őt. Végtére is Modest felajánlotta, hogy menjek velük Roxmortsba. Csupa cuki kis falucska az, az egyetlen csakis varázslólakta Skóciában de talán egész Nagy-Britanniában. Modest kapott ott egy lakást, mi gondolom kellően takaros és elég nagy, hogy elférjünk benne kényelmesen hárman. Én mégis nemet mondtam. Valahogy túlontúl úgy éreztem, a fejére növök. Újabb szívességet kérek, újabb kényelmetlenséget okozok, s noha ő váltig állítja mindig az ellenkezőjét, én már Németországban is kényelmetlenül éreztem magam a végére. Ugyanakkor jó volt, hogy ott volt. A jelenléte segített átlépni a múlt árnyin, a hozzá párosuló szenvedéseken, a kínok csökkentésén és azon, hogy beilleszkedjek a magam sajátosan béna módján. Itt, Londonban, azonban csakis magamra számíthatok. Itt megtalálnak olyan váratlan fordulatok, mint ez is. Mert mekkora az esélye, hogy ebbe a cseszett, koszos városba épp Rowle fattyába botlok bele? És normál esetben el sem hinném, hogy ez igaz lenne, ha nem égne folyamatosan a felirat a kulccsontomon. Ráadásul egyértelműen tőle. - Génjáték… Halkan nyögöm ki a szót és magam is elkezdek köhögve röhögni. Génjáték az egész, bassza meg. Csakis ezért vagyok érzékeny erre a férfira, az érintésére, a szavaira, mert köze van, ahhoz a söpredékhez. Csakis azért szenvedek, mert ő itt van. Csakis azért lila a tetves szakállam, mert a legrosszabb énemet hozza elő belőlem…! A harag hullámokban tör rám és elfog a vad, mély gyűlölet. A sebem megint izzani kezd és érzem, le kell ülnöm de inkább feküdnöm, hogy kibírjam. Nem érdekelnek a muglik, akik elsétálva mellettem megbámulnak. Nem foglalkozom a madarak szárnycsapkodásával vagy a rohadt fagyisbódés ordibálásával és ostoba gyermeteg zenéjével. Csak lehunyom a szemem és igyekszem kiüríteni az elmém. Újra a szigeten vagyok. Újra a végtelen vadul tomboló hullámok kékjét nézem. A hab hófehér, és mindig, ahogy sziklába csapódik megtörik. A zátony ott magasodik köröskörül, mint egy sündisznó tüskés háta. Kint tart mindent, mi nem odavaló és bent, ami meg igen. Én már hozzá tartozom. Már nem akarok menekülni. Tudom, hogy a kövek közt a sodrás erős és életveszélyes. Tudom, hogy ha megpróbálnék átszokni megint jópár bordatöréssel végezném. Nincs kedvem már szenvedni, hát csak ülök és nézem. A kezemben a homok lassan csorog lefelé. Puha, meleg mert a nap békésen süti. És egyszer csak… a hideg fut át rajtam. De nem a feltámadó szél az oka… Hanem az, hogy hiába nyitom ki a szemem, nem látom semmit csak haloványsárgás fehéres krémszerű anyagot. Az orrom és az arcom tele van vele, érzem, ahogy a torkomba is lecsorog. Egyszerre édes és undorító. Megrettenek és elülök, így a gravitációnak köszönhetően valamennyire kitisztul a látásom. - Mi a…. Prüszkölöm, de lassan rájövök, hogy valószínű megint pórul jártam. Hangos röhögésbe török ki, olyanba, amit rég éltem már meg. Az oldalam fáj a benn rekedt levegőtől, de semmit nem tudok már tenni csak röhögni azt is görcsösen. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Elliot O'Mara - 2018. 08. 26. - 12:32:34 K É T G O M B Ó C E G Y T Ö L C S É R B E N (https://i.imgur.com/VsTJ22T.jpg) TAIDEN 1999. június outfit. (https://i.imgur.com/5WQWXaf.jpg) Lehunytam a szemem, ahogy a finom csokoládé éppen csak a nyelvem hegyéhez ért. A fülledt melegben megkönnyebbülés volt a mentás hűvösség, ami átfutott az egész testemen. Hirtelen már nem bosszantott az a szerencsétlen Taiden sem, akit feltehetően az apám tett azzá az emberi ronccsá, aminek tűnt. Az persze nem volt kérdéses, hogy az elkövetkezendő órákat képtelen leszek vele tölteni. Szabadulni akartam tőle, de nem elengedve a lehetőséget, hogy majd esetleg kellemesebb körülmények között jobban kifaggassam. Erre pedig kész tervet eszeltem ki. Nem volt nehéz, hiszen egyértelmű volt mire van szüksége, nekem pedig minden képességem rendelkezésre állt ahhoz, hogy ezt meg adjam neki. Nem volt olyan erős, hogy eltűrje a fájdalmat, hogy mikor az a görcsös, égő érzés belé mar felálljon és küzdjön. Legalábbis a fagyizásig nem tűnt úgy, hogy képes volna ilyesmire. Egyszerűen hagyta, hogy maga alá gyűrje a fizikai fájdalom. – Mi a… A prüszkölésére tértem igazán magamhoz. Azt még láttam, ahogy a lendülettel együtt a tölcsérből egyszerűen kirepül a gombóc. Csakhogy Taident nem láttam milyen pózban van éppen… s hát mindenre számítottam, csak éppen arra nem, hogy őkelme egy muglikkal zsúfolt park közepén óhajtja megszerezni a nyári barnaságot. Aztán jött az a röhögés. Ez nem tűnt olyan idegbeteg vihogásnak, mint a korábbi, hisztérikus kifakadás. Mintha egy csepp őszinteség lett volna benne. Mégis beleborzongtam a hangba… mintha az átok, amivel apám sújtott nem csak rá, hanem ránk is hatással lenni. Valójában csak nem akartam egy újabb eszelős kört lefutni. Ha valaki, hát én tudtam igazán, mi az őrült. Tudtam, milyen, mikor egy láthatatlan, sötét erő kúszik fel az ember testén és kezekké formálódva kezdi fojtogatni. Engem ezer és ezer alkalommal próbált a Rowle-féle családi átok összezúzni, darabokra törni, a bolondságba hajszolni. És igen. Megőrültem, hagytam magam neki. De talán ez volt az én erőm, amit a csuklómon lüktető szalag csak még jobban előhozott. Merésszé tett és erőssé. Csak egy fanyar vigyor ült ki a képemre. Belőlem nem tört ki a keserűség, csupán a gondolataim súlya miatt hirtelen képtelen lettem volna felszabadult lenni. Nagyot nyeltem, hogy az újabb adag csokis krém lecsússzon a torkomon. – Remélem azért ízlik. – Kissé gúnyos hangon jegyeztem meg. Közben elhúztam az ajkaimtól a tölcsért és még távolabb is léptem a padtól. Egyrészt jelezni kívántam, hogy ez a beszélgetés részemről ebben a formában teljesen eredménytelen, másrészt nem akartam vaníliás sem lenni. Megköszörültem a torkom és kihúztam magam, ami nem tűnt túl felnőttesnek egy tölcsér fagyival a kezemben. Voltak olyan élethelyzetek, amikor a külső adottságaim kifejezetten jónak bizonyultak… kezdhetnénk a Roxfortba való betöréssel és folytathatnánk a hasonló esetekkel, ahol csak is a túlzottan fiatalos küllem húzott ki a bajból. Nehéz lenne mindet felsorolni. Ha viszont komolyságra került a sor, egy egészen másik helyzet állt elő. – Nos… – kezdtem és inkább még egyet nyaltam a fagyiból. Úgysem vesz komolyan téged, O’Mara – állapította meg a cseppet sem kellemes hang a fejemben. Az átlagosnál is mogorvábbnak tűnt, talán azért, mert nem sikerült aznap semmi értelmes információt kiszednem abból a szerencsétlenből. Megpróbáltam nem a csuklómon lüktető szalag hatása alá kerülni, habár egyre inkább szeretett volna egy jó adag káromkodást az új ismerősünk fejéhez vágni. –Neked szükséged van egy bájitalra, ami enyhíti a fájdalmaidat. Ha hajlandó vagy beszélgetni, akkor keverek neked egyet… – Folytattam a korábban megkezdett mondandóm. – A beszélgetés alatt nem ezt az őrületet értem, amit ma produkáltál. Viszont ezek ellenére mi ketten lehetünk egymás hasznára is. Igaz, ha nem jelentkezel én úgyis megtalállak. Remekül tudok akár még a földmélyéről is előkeríteni hasznos dolgokat. – Kacsintottam rá és még el is vigyorodtam nagy elégedetten. Nem érdekelt, ha esetleg fenyegetésnek veszi. Kellenek információk Phillipről és belőle aztán gond nélkül kirángatom azokat. Cím: Re: Greenwich Park Írta: Taiden Archeron - 2018. 09. 01. - 11:00:02 Point Of No Return (https://www.youtube.com/watch?v=Dl7fVyvW6OE&list=PLzNiLfTC-krbopifCxUiSRskaYwB14GrW&index=17) (https://i.imgur.com/S5jNxmQ.jpg) (https://i.imgur.com/kVW01IW.jpg) (https://i.imgur.com/dXJxwoX.gif) ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás! (https://i.imgur.com/C8J38l4.png) Próbálom magam tisztogatni, de nem sokat érek el, mindössze azt, hogy immár mindenem krémes és vanília illatú. Meg ízű. Nem épp így illik fagyit enni és ezt ez a féleszű is tudhatja, akinek a kezébe maradt a tölcsér. S mintha őt nem is izgatná különösebben a baklövése, nyalja nyugodtan tovább a sajátját, ami élénk zöld színű. Talán zöldalmás vagy kiwis. Esetleg pisztáciás. Bambán pislogva hallgatom a beszólást. Ha a szigeten lennék biztos a képébe nyomnám a sajátját egy laza mozdulattal, jelezve, velem aztán nem kekeckedhet senki. De most nem a szigeten vagyok és igazából annyira kivette az erőm a Rowle féle közjáték, hogy nincs kedvem még duzzogni is. Inkább csak ühümözök egyet jelezvén, hogy ja, igen, finom. Hiába nem így akartam volna elfogyasztani, már talán mindegy is. Jobban járnék ha hazamegyek és letusolok. Akkor nem ragadna a hajam és egy kiadós alvás is rám férhetne... Gondolataimból csak a fagyizsonglőr zökkent ki újfent. –Nos... neked szükséged van egy bájitalra, ami enyhíti a fájdalmaidat. Ha hajlandó vagy beszélgetni, akkor keverek neked egyet… A kijelentése kissé ugyan elhamarkodott, de van benne valami, ami nem hagy nyugodni. - A beszélgetés alatt nem ezt az őrületet értem, amit ma produkáltál. Viszont ezek ellenére mi ketten lehetünk egymás hasznára is. Igaz, ha nem jelentkezel én úgyis megtalállak. Remekül tudok akár még a földmélyéről is előkeríteni hasznos dolgokat. Nem tudom mennyire célja sértegetni vagy épp mindig ilyen nyers vagy csak én vagyok érzékeny a külvilág adta ingerekre. Minden esetre ezzel az érzéketlen megnyilvánulásával nem lopta be magát a szívembe, sőt... Egyenesen viszolygok tőle, épp úgy, mint mikor először találkoztunk. És a burkolt fenyegetés még mindig ott feszül köztünk. Megtalál.... előkerít... megtalál... Nem mintha azt olyan nehéz lenne. Megvan a nevem, én magam árultam el neki. Innen nem nehéz kikutatni a családi helyzetemet és a múltam apróbb részleteit. Nem mintha különösebben érdekelne, hogy rám mászik. Igazából nem érdekel. Igazából csak az zavar, hogy Lea nincs itt. Hogy a sziget vonzz újra. Hogy fáj a kurva átokheg! - Nem érdekel a főzeted. Nem makacs vagyok, hanem eltökélt. Kibírtam öt kibaszott évet a poklok poklában minden nélkül. Azt hiszi rá szorulok? Hogy lehet ennyire ostoba és naiv valaki? Ez lenne Rowle kölyke? Nem csoda hogy nem ismeri el... semmi nincs benne belőle. Csak a gén... csak a kurva gén. Génjáték az egész, és ez az én vesztem. Nem akarok a férfi közelébe lenni. Nem akarom, hogy itt legyen. Nem akarok itt lenni. - Tartsd meg magadnak és tűnj innen! Hangom hideg és nyers, pont mint a rám dobott fagylalt, ami lehűtötte a fejem. Kivárok egy percet, majd még egyet. Ha nem mozdul, akkor mozdulok én. Mozgósítom minden maradék energiám olyan rejtett tartalékokból, amik mélyen rejtve vannak a tudatom számára. -Ég veled... Rowle-gyerek! Köpöm ki, és az égő sebem újra táncra perdül. A szemem lehunyom, arcizmaim megfeszülnek a kíntól és groteszk maszkká alakulnak át, de nem görnyedek vagy esek össze. Most bennem van a maradék elszántságom, és a tartás utáni vágyam. Egy célom van, hazajutni. Így hát botorkálva de célirányosan elindulok, hogy távolabb a muglik szeme elől dehoppanáljak és végre valahára bedőljek az ágyba. Köszönöm a játékot!
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |