Roxfort RPG

Ez azok közé a délutánok közé tartozik, amiket az ősz még jóindulatúan aranylóra festett, mielőtt végképp átmázolná az egész tájat ólomszürkébe, megtáncoltatná fejünk felett a csipkés mennyboltot, és vattaként széttépné a nyár utolsó lélegzetvételeit is. Ritkán vagyok ilyen művészetkedvelő hangulatban, régebben volt inkább jellemző, de most elővettem a vidámabb arcomat, ha már a szeptemberi szabad napszakok egyikét fotózással akarom tölteni. Most persze egyelőre csak foglalom a helyet a békák elől egy nagyobb kövön üldögélve, mivel a képek igen tisztelt alanya, Dakota valahol elmaradt menet közben. Annyi ismerőse van, hogy csodálom, ha kijut a kastélyból...
- "I can still recall/ Our last summer/ I still see it all'... - dúdolgatom, inkább csak magamnak, aztán, hogy hű legyek a szokásokhoz, előhúzom a cigit a pulcsim zsebéből, és ráérősen rágyújtok. Pöfékelek néhány karikát, de most nincs itt senki, hogy gratuláljon nekem ehhez, vagy ahhoz, hogy ilyen fiatalon ilyen fejlett addikcióval rendelkezem. Gyanítom, sok embernél ez inkább az utóbbi lenne, de hát mit tegyünk...?

Belelógatom a csizmám orrát egy kicsit a vízbe, várom, mikor jön el az a gyerekes pont, amikor átázik. Hmm, úgy látszik, nem tudom kellőképpen értékelni a nyugalmas pillanatokat, pedig épp az ellenkezőjéből jutott ki az utóbbi napokban. Megint volt minden: Natalie jóstehetséget sem igénylő hisztériája a szakítás miatt, Maccavity gyilkossági kísérletei, egy baromi idegesítő Malfoy puszta létezése, Grisam, mint fogalom... Lehet, hogy túl sok minden ez már ahhoz, hogy most ilyen egyszerűen megálljak és élvezzem a csendet.
Egy halk kis sóhajjal szakad fel belőlem a füst, meguntam már a trükközést is, így előveszem a gépemet, és próbaképp kattintok párat a víztükröt bemérve. Sosem izgatott a természet, mint téma, bár persze el lehet kapni érdekes dolgokat, de most mindent megül ez az ismerős skót rezdületlenség, amihez gyerekként volt szerencsém hozzászokni. Nem is lep már meg, hogy pótcselekvésekbe menekülök, mindig jobban szerettem a viharokat, a váratlan helyzeteket, amiben az ember a kalapjához kapva pördül egyik ámulatból a másikba.
- "Our last summer..." - érek közben a dal végére, bár nincs, aki megtapsoljon. Biztos ezért is olyan néptelen a környék, sikerült elüldöznöm még a maradék faunát is. Szép teljesítmény egyetlen pöfékelő prefektustól.

Az épületből kiérve, még mindig érezhető volt a nyár utolsó foszlánya, mely az ősz üdítő hidegével ötvöződött. Beleszagolva a levegőbe kellemes frissesség töltötte meg a tüdőmet, amely szinte új lendületet kölcsönzött lelkemnek. Szinte véget vetve a benti melankolikus hangulatnak, melyet a hatalmas falak közt kellett éreznem. Az idő tökéletes volt számomra, mivel utálom a túlzott hőséget, ezért az ősz közeledtével a kedvem is jobb szokott lenni. Az elmémben még mindig megragadt Jill mondata. Sajnos teljesen visszahőköltem a gondolattól, miszerint hagyjam elengedni őt, hisz már annyi mindenkit elveszítettem. Nekem legalább is soknak tűnt, hiszen amúgy sem voltak nagyon igaz barátaim, ezért azon kevés hiány is hatalmas űrt kelt a szívemben. Hamarosan kezdtem elmerülni a depresszióba, ám gyorsan visszarántottam magam. Be kellett mesélnem magamnak, miszerint új tanévvel, új barátokra is szert tehetek. Az egyik kedvenc helyemhez igyekeztem, ahol reméltem akad egy magányos ember. A tömeg utálata révén nem szerettem, hogyha sokan vesznek körül, na meg ismerkedésileg is csak egy adott személyre bírok koncentrálni.

Valaki már körvonalazódott a vízfelület előtt. A hosszú haj miatt lánynak tűnt, ám hátulról nem akar nemről dönteni, hiszen a régi komédiákban is ebből keletkezett jó pár kínos helyzet. Egyre közelebb érve a nőies alak jellegzetességei is kirajzolódtak, melyek a lecsiszolt domborulatokban mutatkoztak meg. A cigi füst a lány felett foszlott szét, amit hol jobbra, hol pedig balra táncoltatott a lágy szellő. Ezért is imádtam a cigit, na meg a társaság miatt. Az illata számomra semlegesnek számított, ugyanakkor a tömény dohány szagától, már az én gyomrom is viszolygott. A nő valamit dúdolgatott közben, ami igazán illet ehhez az idilli képhez. Éreztem, miszerint meg kell szólítanom, mégis a nyelvemet, mintha megbéklyózták volna. Cselekednem kellett. Nem akartam, miszerint az első benyomásra valami perverz kukkoló látszatát keltsem.
- Igazán szép nóta. Esetleg csatlakozhatok? - tettem fel a kérdést, illetve kissé közelebb léptem. A lány komfortzónájába, még bőven nem léptem bele, hisz alig ismertük egymást. A leginkább az erősen domináló, s művészi ajkak alapján tudtam beazonosítani. A nevekkel mindig gondban voltam, azonban gyorsan gondolkodóba estem.
- Szoktalak néha látni Minerva. Mit csinálsz itt? - érdeklődtem tőle, mégis kissé fura érzés fogott el, miszerint a nevében nem voltam biztos. Reménykedtem benne, mi módon nem küld el engem.

Hallom a lépéseket magam mögött, és őszintén hálát adok a magasságosnak, mert ezek szerint mégis lesz valami ebből a fotózásból... megvárom, amíg Dakota idecsörtet, az elővilágot már úgyis lesokkoltam az énekléssel és a füsttel. Mi sem bizonyítja jobban, mennyire komoly természetjáró vagyok, nem igaz? Nyáron ugyan futkostam néhányszor apa kiújuló túrázási kedve miatt a hegyekben és hasonlók, de inkább a gyerekkoromra volt jellemző a szépségek utáni csellengés.
Végigfut a hideg, amikor egy jóval mélyebb hangot hallok, mint a barátnőmé, és meglepetten fordulok hátra, hogy beazonosítsam a lépések gazdáját. Kirajzolódik előttem a nálam alig magasabb férfialak, akit eddig legfeljebb futólag láttam a többi hollóhátas között... Louise évfolyamtársa a zömök testalkat tulajdonosa, aki az imént megszólított. Mosolyogva állok fel, még egy utolsót szívok a kezemben tartott cigarettából, és hívogatóan intek felé.
- Tedd le a nemesebbek feled nyugodtan, Maier! - halkan kuncogok is, ahogy közelebb ér - Bevallom, nem emlékszel, szóba került e már köztünk a dohányzás, mint olyan, de ha ellenes vagy, igyekszem elnyomni.
Örülök neki, hogy emlékszik a nevemre, bár ezt egy szemfülesebb elsős is elmondhatja magáról, elvégre gyakran hangzik el mindenféle kontextusban, merem remélni, hogy inkább pozitív, mint negatív értelemben. Persze alig kezdődött el az év, de már hallottam magamról újabb izgalmas pletykákat, amiknek ha csak egy kis része igaz lenne, McGalagony személyesen kísért volna ki a birtokon túlra a soha viszont nem látás érzésével.
Teszek pár lépés balra, hogy biztosan kényelemesen elférjen mellettem, igyekszem a füstöt is az ellenkező irányba fújni, de hát ilyenkor ugye a másik úgy vonzza, mintha mágnes lenne, ez valami törvényszerűség lehet, így csak egy elnézést kérőnek is felfogható kézmozdulatot teszek.
- Elég komoly látási problémáid lennének, ha nem látnál egy majd száznyolcban centis prefektust, drága. - nevetek fel a kijelentésén - Dakota Bourgh úrasszonyt várom, de lassan lemondok róla, hogy befut. A népszerűség átka... vagy lehet, hogy valamelyik tanáré, ha rosszkor volt rossz helyen. Eredetileg őt akartam fényképezni, ha már ilyen szép idő van, mert gyanítom, a jövő hetet már az izgalmas tankönyveim árnyékában fogom tölteni... és te mit csinálsz erre?
Habár váltottunk már a megismerkedésen kívül is néhány szót, túl sok mindent nem tudok róla - pedzegetik, hogy bukott néhány évet, és azért ezt nem nehéz elképzelni róla, ha alaposan megfigyeljük, de a másik elmélet, miszerint folyton morcos... hát az merő kitalációnak tűnik. Bár eredetileg az évfolyamukhoz mindig az órák előtt, vagy köztes szünetekben szoktam csapódni Louise társasága miatt, legalább az időjárás kényszeres kibeszélésen már mindig túljutottunk az előttem manifesztálódott fiúval is. Remélhetőleg nem most fog ez negatív irányú zuhanásba kezdeni, mondjuk épp a dohányzás miatt..

A lányon látszott a meglepődöttség, valószínűleg nem az én jelenlétemre számított. Ugyanakkor ezt nem nehéz elhinni, hiszen most mindenkire számíthatott csak rám nem. Nem igazán tartoztunk közös súlycsoportba. Olyan ez mikor a nap találkozik a holddal. Én melankolikus hajlamom miatt nem nagyon vagyok a társaság középpontja, ő pedig szinte sziporkázik. Szerencsére közelebb engedett magához, melyre akarva, vagy akaratlanul is mosoly húzódott az arcomra. A következő fogadtatás eléggé azt jelentette számomra, hogy közvetlenül beszél hozzám. A dohányzással szóba került kérdésével pedig igazán áldozat késznek tűnt. Persze énnekem nincs bajom vele, bár ki merné egy ilyen szép lánynak elrontani a kedvét.  
- Nyugi engem nem zavar a dolog. Amúgy hallod, nem emlékszek rá, de néha én is szoktam egy-két cigarettára gyújtani. Persze én csak olyan két dobozt szívok el egy héten. - ismertettem vele cigarettázási szokásaimat, s egy pillanatnyi mosollyal felé fordultam. A nap sugarai ide-oda cikáztak a víz folyton változó felületén. Észrevettem a griffendélesnél lévő fényképezőt, mellyel biztos megragadta a táj jellegzetes pillanatait. Kellemes a tudat, miként ő is művészi hajlammal rendelkezik. Legalább van egy téma, amelyben mindketten szereztünk már tapasztalatokat. Sok mindent beszéltek Minervaról, mondjuk nem is csoda. A hírnévnek sokszor ez az ára, azonban néha én is örültem volna némi rivaldafénynek. A lány kissé még arrébb lépett, talán túl közel mentem hozzá, vagy csak nekem akart helyet hagyni. A füst néha engem ért, melytől kissé megkönnyesedett a szemem is. Hatalmas tágra nyílt szempárral próbáltam elkerülni a könnycseppek legördülésé, mégis fölöslegesnek tűnt. Az egyik kiszökő cseppet az újhegyemmel próbáltam megakadályozni a kellemetlen továbbfolyástól. A leányzó elkezdte magyarázni, kire is vár valójában. A név hallatán rögtön előttem volt a személy képe. Ismertem én is, mondjuk annyira nem hogy a teljes neve is eszembe jusson. 
- A szemészed biztos most húzza otthon a száját. - nevettem egy kicsit, bár vizuális alkatként el is képzeltem a magam módján a jelenetet.  -  Értem, nos én is itt vagyok, de actfotókba még nem megyek bele. A viccet félre téve jó kis elfoglaltságnak számít. Én néha itt rajzolgatni szoktam, persze csak ha valami megragadja a fantáziámat, azonban többnyire csak skicceket készítek. Én erre? Nem akarok neked hazudni. Éppen alkalmakat keresek kint. Hülyén fog hangzani, de új barátságokra. - mondtam el az igazságot, mire fel rögtön elszégyelltem magam annak tudatában. Reflexszerűen a földre irányult tekintetem, a kezemet pedig a tarkómra helyeztem. A kínos kijelentés miatt nem gondolnám, miszerint megvetne, hiszen eddig is teljesen barátságosan állt hozzám.
- Tudod most nagyon hülyén érzem magam. Mintha csak egy elsős lennék. - fejeztem ki érzéseimet, habár mindenki így érezné magát egy szép hölgy társaságában, pláne ha zagyvaságokat beszél.
- Tudod mit? Egyszer majd lerajzolnálak, ha te készítesz rólam egy fényképet. Szerintem ez egy teljesen fair ajánlat. - kacagtam kissé pimaszul, miközben Minervára néztem. Művészi szemeim előtt szinte már teljesen megrajzolódott a kép. Kár miszerint nem dolgozok csak fekete fehérben. Az érett búzakalászhoz hasonló hajzuhatag az őszi tájhoz nagyon illene.

Helyes, ülj csak le ide mellém, nem harapok. Illetve, a rossznyelvek szerint igen, meg más egyebeket is, de hogy az unokabátyámat idézzem, mégsem vagyok barbár. Lehet, hogy van egy olyan arcom is, ami kéjesen vigyorogva veti rá magát az áldozatra, de azt most Kurt Maier nem fogja látni.
- Uram, ön nem egy-két szálat szív, ön határozottan láncdohányos. - nevetek fel nyíltan a kijelentésén - Annyit még én sem szívok per hét, pedig hidd el, sokszor rászorulnék...! Főleg idén. Nem is hinnéd, milyen fárasztó napjában hatszáz alkalommal türelmesen elmagyarázni, hogy még egy középső ujj, és én is felmutatom, de nem azt, hanem a lehetőséget egy briliánsan kigondolt büntetőmunkára. De csak nem akarják elhinni, amíg oda nem juttatom őket.
Ez most sokkal rosszabbul van előadva, mint amilyen a valóságban, általában csak az olyan pofánvágni való kis taknyosokkal gyűlik meg a bajom, mint Freya Blood, aki újabban rászokott, hogy a kicsapott csizmái után még az ember arcába is köpjön... Két hét büntetéssel honoráltam a célzókáját, amin van még mit javítani.
- Az én szemészem? Talán inkább a tiéd. - aranyos, hogy ilyen könnyű ellene fordítani a szavait - Egyébként is, a láttamra nem éppen a szájukat szokták húzni az emberek... Eddig nem volt legalábbis panasz. Á, szóval rajzolsz? Milyen stílusban? Ebben nem vagyok kifejezetten otthon, az öcsém szeret firkálgatni, ez az ő hobbija. Kár, hogy mindig valami perverz dolog sül ki belőle... de azért imádom a hülye fejét.
A hülye feje most nyilván nagyon virulna, ha nem azzal lenne elfoglalva, hogy újabb pajzán kis sztorikat örökítsen meg az utókor számára, amelyeknek többször vagyok szereplője, mint szeretnék. Tényleg, el ne felejtsem megírni annak a bizonyos képregénynek a folytatását Willow-nak, ha végre valahogy rájövök, hogyan üzenhetek neki anélkül, hogy kapásból vérig sértsem az összes muglik elől rejtőzködést elősegítő törvényt - gondolnám akkor, ha az ezúttal nekem kedvező balszerencse nem mentene meg tőle.

Kurtre pillantok, aki igencsak zavarba hozta saját magát a megjegyzéseivel. Vajon van emögött valami, vagy csak nem ismertem ki eléggé a röpke szóváltások alkalmával? Vagy épp most szeret belém? De nem, a hollóhátasok okos teremtések, ekkora bakot egyikük sem lőne nyilván.
- Várj, Maier, te most éppen szerelmet vallasz nekem? - mosolygok, aztán elnyomom a kövön a szálamat, és zsebre vágom a kezem - Csak mert egyébként nem hiszem, hogy bármi miatt is kínban kellene lenned, barátok vagyunk, nem? Nem haraplak meg, ígérem.
Aztán belefeledkezik a rajzolásról szóló kis monológjába, és mintha mindjárt nem érezné magát annyira kellemetlenül. Helyes, furcsa is lenne, ha most feszengeni kezdene mellettem, általában nem szokása az embereknek. Ha mégis bekövetkezne, persze majd megpróbálom kicsit lefaragni a falait, elvégre nem én vagyok a legijesztőbb ember ebben az iskolában..
- Megbeszéltük. De ahogy mondtad, aktot én sem vállalok. - lehuppanok mellé, ideiglenesen egy kisebb kőre téve a csikket - Láthattam már valahol a munkáidat? Esetleg a Műteremben? Gyakran járok arra, van néhány nálam jóval nagyobb művész ismerősöm is.

Nem gyakran kerülök valakivel ilyen közelségbe, főleg nem a gyengébbik nemmel. Persze minden vágyam az ilyen helyzetek elérése, csak erre nem sokszor visz rá a bátorság. Jill után meg pláne, miként most rendesen a lelkembe taposott. Hazugság lenne, ha azt mondanám ő iránta se éreztem vonzalmat, ám soha sem mondtam el neki. Amit pedig felépített lelkemben szinte kártyavárként döntött le. A kényelmes füves talajra lehelyezkedtem, kezeimmel megtámasztva törzsemet. A cigire visszaválaszolva kellemes kis ficska ért a lánytól.
- Hát igen, igazi gyárkémény vagyok. - mosolyogtam a lányra lereagálva a kuncogását - Szerintem túlságosan gyengéd vagy hozzájuk. Mutasd meg nekik az anyaoroszlán énedet. Remélem azért engem nem fogsz megbüntetni. - viccelődtem én is kissé, minek örömére már én se tudtam megállni cigi nélkül. Előrántottam a királyi címerekhez hasonló védjeggyel ellátott dobozt. Körülbelül félig lehetett a tartalma, melyben a szálak ide-oda borultak. Az egyik szállat kihúzva ajkaimhoz szorítva meggyújtottam azt.
- Mondta már néhányszor anyám, hogy a nők fognak tönkre tenni, ám nem így képzeltem. - kacagtam, s abbahagyásával szívtam egyet az izzó dohányból. Meglepődve halottam, mikor kifordítja a szavaimat Minerva. A rosszul vett levegő miatt még köhögtem is egyet-kettőt. Az öccse kísérletein pedig elgondolkoztam. Mondjuk már én is kerültem olyan helyzetbe, miszerint a szénceruzámat túlságosan is elragadták a női idomok, ám perverzségnek nem biztos, hogy az is minősülne. 
- Látom te aztán jól használod fel a szavakat, nem szívesen keverednék veled szócsatába. Hát mint láthatod én is a közeledben inkább felfelé húzom a számat. Én szeretem a klasszicista stílust. Főként az emberek ábrázolását. Az öcséddel kapcsolatban pedig semmi baj, ilyenek vagyunk mi férfiak, folyton csak a rosszra gondolnak. - osztottam meg gondolataimat, néha némi mosollyal megfűszerezve azt. Az események durva fordulatot vettek, amikor a leány előtt bevallottam tervezgetéseimet. Igaz nem úgy értette, miként a lány gondolta, habár elgondolkoztam azon is. A griffendéles nő azt hitte miszerint szerelmet vallok neki, igazán patt helyzetnek tűnt a dolog. Ha azt mondom nem és téved ezzel kapcsolatban, akkor elhalaszthatok egy alkalmat, na meg azt hinné nem találom vonzónak. Az ellenkezője pedig éretlenségemet tükrözné. Szerencsére némi bíztató szó rögtön segített rajtam.
- Igazából nem ezért jöttem. Mindemellett annyi szent, hogy szívesen randiznék veled. Amúgy köszi a kedves szavakat. Tudod hogy kell bánni az emberekkel. - jelentettem ki a kedvesen, de persze a gyomrom összerándult, és a szívem is hevesebben vert. Az actra való visszatérésre rögvest elnevettem magam.
- Hogy lehetsz ilyen gonosz? Talán mégis bevállalom azt az actot. Nos talán igen, bár félve szoktam kirakni a munkáimat, mert nem mindig vagyok velük elégedett. Na és te hogy állsz a fotóiddal? Én is láthattam már őket valahol? - érdeklődtem tőle, illetve csak utólag tűnt fel, hogy közelebb jött. Általában kevés embert engedek a komfortzónámba, ám most örültem Minerva közelségének. Legszívesebben át is öleltem volna, de féltem egy váratlan pofontól, ezért csak közelebb húzódtam. 
 

Kurt Maier nem igazán ért engem, de nagyon szeretne - jutottam a következtetésre kifejezetten azután, hogy a nők, mint potenciális tönkretevők merültek fel. Vágtak már ilyesmit a fejemhez, legutóbb talán épp Oliver Gallagher, aki szerencsére idén már nem a mi padjainkat koptatja. Főleg jót tesz mindkettőnk maradék idegszálainak, hogy nem tud több olyan drámai jelenetet rendezni, amiktől rendre hangos volt a klubhelyiség. Férfit még nem láttam így toporzékolni csak azért, mert nem viseltem a szerencsét hozó sálját a nagy meccsen...
De ez itt most a napsugaras kis jelen, egy kedvesen esetlen hollóhátas, és én, ezek szerint a nagy gonosz farkas.
- Hát, kettőnk közül valakinek muszáj jól bánnia velük, nem igaz? - mosolyodom el ismét - Szóval klasszicizmus, és emberek. Nem rossz párosítás... Greg... hát nem is tudom, mit is csinál pontosan, de ezzel ő maga is így lehet. Elég sokszor hat a munkájára az alkohol, és persze a nők. Valamiért késztetést érez arra, hogy ha mesélek neki valamit, azt kiforgatva lerajzolja újra, és hát a nyaram ebből a szempontból elég mozgalmas volt. Szóval azt mondod, csak a baj meg a szégyen? Ez ismerős. Sok szempontból.
Figyelem, hogy gyújt rá - önkéntelen dolog ez a részemről, elmerengeni az emberek mozdulatain, amelyek valamilyen megszokásból hajtanak ki, és mindig árulkodnak valamiről. A szemem előtt táncolók leginkább a zavarról, amit az előbb is észrevettem, de továbbra sem értem. Tényleg ilyen ijesztő vagyok?

- Nyugi, Maier, csak szórakozom veled. - pillantok föl az égre - Ne vegyél komolyan, semmilyen szempontból. Akkor nem érhet kellemetlen meglepetés... amúgy is túl jófiú vagy te az én gonosz kis lelkemhez, még a végén összetörném a kis szíved. - nevetek fel, ezúttal szabad folyást engedve a hangomnak - Amúgy is, te nem azt a másik kedves hölgyet kellene, hogy randizni hívd...? Jill Gordon, ugye? Nem szeretnék féltékenységi merénylet áldozata lenni.
Hagyom egy kicsit ijedezni, de szerintem mostanra úgyis rájött, hogy a szemem szélén felé integető gesztus csak huncut, cseppet sem valóban kérdőre vonó vagy aggódó. Érdekes vele beszélgetnem a gitáros után, nála minden szavam mögöttes tartalma veszélyben volt egy jól irányzott felém forduló kéz által, a legtöbb érvem el sem hangzott, mivel szerettem csak úgy táncolni a gondolatain, tetszett a másik játékos szemében a csillanás...
Kurt hozzám képest értékelhető ártatlansága merőben más világ, más ízekkel és benyomásokkal. A vállára hajtom a fejem, és kinyújtom a lábaimat, halkan kuncogva nézek rá.
- Gonosz? Nézőpont kérdése. Annak idején elég jó esélyekkel indultan a mardekáros pozícióért is, aztán látod, úgy tűnik, inkább vagyok bátor, mint ravasz...De ki tudja? Konstansok és variánsok. Lehet, hogy egy egész élet is kevés lesz arra, hogy rájöjjek, melyik vagyok én. - a beszélgetés megkívánja, hogy odébb húzódjak, így a szemébe nézhetek - Hogy megjött a mersze, Mr. Maier, így mindjárt ledobná a ruháit pár kép kedvéért...? Nem volt valami komoly kihívás, be kell látnia. Az én képeim...? Leginkább olyan témákról készülnek, ami a nagyközönséget nem igazán foglalkoztatja. Tudod, például a mai fotózáshoz az elképzelés Dakota határozott, de valahol mégis légies termete és a víz kapcsolata lett volna, de kezdem úgy érezni, ez nem most valósul meg. Egyébként általában a barátaimat, érdekes arcokat szoktam megörökíteni, és igen, hagytam néhányat már a kastélyban itt-ott, ha úgy éreztem, oda tartozik az adott kép. Láttad mondjuk a... hmm, jóslástanhoz vezető lépcső mellettieket? Lehet, hogy már nincsenek ott. Egy unalmas délutánt töltöttem azzal, hogy megörökítem a lefelé érkező diákok arckifejezéseit... teljesen megérte az a büntetőmunka, amit a hiányzásért kaptam, és azt hiszem, ezzel McGalagony is egyetértett. Na mit gondolsz, tényleg olyan fene gonosz boszorkány vagyok...?

Kicsit sem számítottam ilyen simulékony haladásra. A lány igazán jó beszélőpartnernek minősült. Ki nem állhattam azokat az embereket, kik csak néhány szóval lerendeznek. Ezért rögtön pozitív kép kezdett el körvonalazódni Minerváról.
- Az biztos! Milyen jó is, hogy így kiegészítsük egymást. - bólintottam a leány kérdésére, s közben elképzeltem vajon, ha valaki lát most mit gondolna rólam. Itt vagyok egy közismert lánnyal, aki mellékesen igencsak szemre való. Belegondolva ebbe rögtön önelégültség töltött el, melyre ajkam pillanatnyilag felhúzódott.
- Ebben egy kicsit hasonlítasz is rá. Mármint te is szereted kiforgatni mások szavát. Mégis terád annyira nem tudok haragudni, túlzottan szép vagy amikor pimaszkodsz.  - mondtam a tőlem alig fiatalabb lánynak egy kis bókot, miben reménykedtem elnyerem elismerését. Igazat megvallva ebben semmi vicc nem volt, még ha kissé úgy is hangzana. Némelyik nőnek tényleg nagyon jól áll a szemtelen viselkedés. Amíg vártam reakciójára beleszívtam a kellemes aromájú dohányba. A füstöt finoman kiengedtem, bár én is vigyáztam arra, hogy a beszélgetőpartneremre ne menjen.

A kellemetlen témából, valamilyen szinten jól jöttem ki. Sajnos nem a várt eredményt dobta az élet, de ez van. Reménykedtem benne, miszerint a randiba belemegy a gyengébbik nem képviselője. Valóban komolyan gondoltam a dolgot, igaz még nem ismerem őt, mégse tántorítanának vissza az esetleges meglepetések.
- Pedig el nem hinnéd, hogy mennyire vágynék a lehetőségre. Jobban belegondolva...ilyen szép lány biztos tudtába van annak, miképp énnekem ez ténylegesen mennyire vágyam. - pillantottam lopva a griffendélesre - Tudod...mi már nem vagyunk olyan jóban. Ezért is próbálok, most új lehetőségek után nézni. Tudod mit? Nem is érdemli meg a ráfecsérelt szóra sem. Én most tökéletesen megvagyok veled, jobb társaságot meg ki kívánhatna magának. Rád biztos is, hogy féltékeny lenne. - olyan gyorsan sikerül magabiztossá válnom a beszélgetés alatt, mintha csak megszállt volna valami.  Sokkolt a kijelentése, melyben Jill nevét említette meg. Igaz még vele se jutottam el arra a szintre, mégis sokan azt hihették titokban járok vele, merthogy sülve-főve együtt voltunk. Most viszont teljesen elakartam hessegetni a vele kapcsolatos depressziót. Sokkal jobban érdekelt Minerva, minthogy a múltba nyúljak, s visszalépjek. A masszív vállamra, szinte kellemes súly helyezkedett. Minerva felnézett rám, s a tőle megszokott aranyos kuncogásba kezdett. A kezemmel gyengéden megfogtam derekát, továbbá megpróbáltam orcámat a vállamon megpihenő fejhez érinteni.
- Sajnos énrajtam is sokat gondolkodott a süveg, de ebben is meglátom a pozitív gondolatokat. Mindketten komplikáltabb lelkek vagyunk, kik nem feketék és fehérek. - jegyeztem meg, majd sajnos újfent elhúzódott a leány. Közelsége pedig olyan jó érzésekkel töltött el, mint még talán semmi.
- Hát én sajnos ilyen vagyok...a saját részemről szeretem a kihívásokat. Ebben az elképzelésben igazán sok fantáziát látok. Engem is páran kritizáltak, miszerint túlságosan szomorú néhány képem. Én meg azt szoktam nekik mondani, miképp az ember nem válthat lelkiállapotot egy rajz kedvéért sem. Ja igen azokat a képeket láttam. Nem is tudtam, hogy te csináltad őket. Legalább most már van konkrét elképzelésem a munkádról. Szerintem McGalagony biztos egyetért veled, ő mindig is tudta mi a jó egy diáknak. Szerinted, hogyha én gonosznak tartanálak még itt lennék veled? Lehet kissé naiv vagyok, azonban nem sokszor találkoztam még ilyen kedves lánnyal. - mondtam ki ezen szavakat, amellett átöleltem Minervát. Reméltem segítek ezzel az összes kételyét félrelökni.

Ha össze akarnám szedni egy listára azon becses lovagok nevét, akik valaha elmondhatták, hogy közelebb kerültek hozzám a nézésnél, külön kis csoportokra kellene osztanom őket, úgyis mint: 'akikkel csókolóztam', 'akikkel kicsit tovább jutottam', a végén pedig egyértelműen a két oldal összefutna ugyanott, hogy: 'akikkel szakítottam, mert nem akartam semmi komolyat'. Talán meglepő ez tőlem, de nem viccnek szántam, amikor azzal érveltem a fiúnak, hogy túl jó ember mellettem, már morális, össznépi értelemben biztosan. Nagyon gyorsan tudtam a napsugaras lányból a frigiddé változni, és a legutóbbi, már emlegetett Gallagher-incidens óta igyekeztem is kerülni az ilyen szituációkat. Na persze a mellékelt ábra is mutatja, mennyire sikeresen, de óhatatlanul is eszembe jut Párizs, meg az, amit ott éreztem még egy olyan ember mellett is, aki tökéletesen megfelelő volt minden szempontból. Mi sem bizonyítja jobban a bennem szépen elrejtett gonosz ént, minthogy a 'megfelelő' szót használtam, pedig...
- Lemaradtam valamiről, és már a feleséged is vagyok? - vigyorgok a kiegészítjük egymást gondolatra - Na, hát ha valaminek nem vagyok alkalmas, az ez. Nem mintha mostanában fenyegetne a dolog, de érted, azt hiszem, én az agglegény női megfelelője vagyok. Direkt nem mondtam aggszüzet, mert az valami egészen negatív olvasatot kap minden alkalommal, ha emlegetik. Elég komoly különbség van a kettő között, és ez szomorú.
Nem mondom, hogy nem kapom fel a fejem az ezt követő kijelentésekre, mert azért na, ilyen komoly rést a pajzson nem mindenki szokott villantani rögtön az első beszélgetés alatt. Nem vall komoly zsenialitásra kirohanni a farkasordító hidegbe pulóver nélkül, csak azért, mert gyönyörű a hóesés... igen könnyen átfordulhat a jeges fogadtatás valami maradandóbba, ahol már örök álmot alszunk a hó alatt.
- Maier, ha most teszem azt, előkapnám a nemlétező szamurájkardom, és átszúrnám a hasfaladon, miközben pimaszul kuncogok a reakciódon, akkor is túlzottan szép lennék ahhoz, hogy haragudj rám? - kérdezem ártatlan arckifejezéssel. Ezt persze nem hallja senki, de remélhetőleg Kurt valahol értékeli majd, hogy nem lett ő a kora délutáni kis céltáblám úgy igazán komolyan. Lesznek a világban nálam kevésbé emberbarát szándékú hölgyek, minden bizonnyal szebbek is, és ők nem hívják majd fel erre a logikai bakira a figyelmét.

- Az ilyen szép lányok sajnos nem gondolatolvasók. - állapítom meg egy gonosz mosollyal - Szóval csak akkor tudjuk meg, ha elhívsz minket, de én már az előbb említettem, hogy nem tartom jó ötletnek. A legkevésbé sem vagyok romantikus, kiskanállal fogyasztanám el a lelked, és még csak a szemem sem rebbenne közben. Na várj, közben hallgatlak Jillről, ezek szerint szakítottatok, és most próbálod magad túltenni a dolgon...? Nem ismerem túl közelről a lányt, de azért így látatlanban biztosítalak róla, hogy nem mindenkinél válik be a féltékenységi trükk.
Valahogy mégis mindig rászaladok a dologra. Ez együtt járhat a létezésemmel.
Kurt ujjai a derekamra tévednek, és nem húzódom el, mert gyerekes lenne itt ijedezni a semmin, de azért felvonom a szemöldököm - elég hamar magára talált a kezdeti jóllakott ovis viselkedése után. Kicsit később úgyis elhúzódom, mivel jobban szeretek a beszélgetőpartner arcába nézni a magam elé opció helyett, de azért megjegyeztem a gesztust, és alkalomadtán rákérdezek Lottnál, ő milyennek ismeri az elsőre védtelenül pislogó háztársát.
- Mi lett volna a másik házad? - bár van egy elég erős tippem - Csak mert szerintem a többiek sem olyan faék egyszerűségűek definíció szempontjából, akiken tovább gondolkozik, több nagyon komolyan befolyásoló tulajdonsággal rendelkeznek. Mondjuk szerintem eleve rosszul van az egész felépítve, mert csak magamból kiindulva egy griffendéles ugyanolyan becsvágyó lehet, mint egy mardekáros, ugyanakkor van onnan barátom, aki szintén elmondhatja magáról, hogy bátor... Szóval érted, ez olyan meghaladott bekategorizálás már.
Elgondolkozva hallgatom a szavait a rajzolásról újfent, és egyet is tudok vele érteni a hangulatokat illetően. Próbáltam már én is fodros-bodros naplementét fotózni olyan depresszív hangulatban, hogy aztán a képekre nézve biztos voltam benne, hogy a készítőjük utána leugrott a hídról, ahol készítette őket. Aztán megint nagyon fura következtetésre jut...
- Hagyjuk McGalagonyt, biztos eleget csuklik mostanában. Szóval kedves vagyok? És honnan tudod, hogy szabadidőmben nem lövöldözöm mondjuk macskákra, nem iszom magam a pult alá idegen férfiakkal, és mondjuk nem barátkozom vámpírokkal? - szélesen elmosolyodom, és hagyom magam ölelni. Nagyon is komoly önelégültséggel tölt el a tudat, hogy ezek közül mindhárom igaz. Rendben, az első csak Maccavityre, akit újabban már így kell időnként megfegyelmezni, a második magáért beszél, és nyilván Mr. Angifilius sem ugrálna örömében, ha így hivatkoznék rá, de nyilván amiről nem tudnak, az nem fáj nekem.

Az idő csak úgy repült, a kellemes társalgás alatt, amelyhez a tópart kellő nyugalmat adott. Néhol egy-egy kabóca ciripelés, vagy béka kuruttyolás elhangzott. A lány vicces feltevésébe rögvest belegondoltam. Mi ketten furcsa egy pár lennénk annyi szent. Teljesen a fejére állna a szokványos férj és feleség elképzelése. Valószínűleg a házban ő viselné a nadrágot, ami valószínűleg engem is feszélyezne. Néha magam se tudom mit akarnék, egy erős határozott nőt, vagy olyat kit én magam védhetnék meg. Az aggszűz kifejezés számomra teljesen ismeretlen volt, ám tényleg negatív jelentést hordozott.
- Minerva Maier...hát nem hangzatos? - kérdeztem tőle nevetve - Vagy csak még nem vagy hozzá elég érett, persze ezt nem negatív értelemben mondom. Sokan hiszik azt, miszerint ők sohasem fognak megházasodni, mégis rengeteg példa van arra, miszerint ellenkezőleg cselekednek. Sajnos vannak ilyen rosszindulatú szók, melyek a nőket sújtja. Gondolom a kulcs és a kulcslyukas hasonlatot is ismered. Visszatérve az előző témához én eléggé családcentrikus vagyok. Nekem a vágyam is az, miszerint megházasodjak, s két-három gyerekem legyen. Gondolom ez neked a rémálmod. - adtam hangot gondolataimnak, valószínűleg csak helyeselni fogja az utolsó feltevést. Jobban örülnék neki, miképp ő is így állna hozzá, de ettől más ő mint én. A nevem hallatán rögvest odakaptam a fejem, mindemellett érdeklődve hallgattam az érdekes hasonlatot.
- Hehe... még jó hogy az a kard nem valódi. Hát azért csak haragudnék rád, de már megint kiforgatod a szavaimat. Én csak egy kellemes bókot küldök feléd, te pedig katanával akarsz hasba szúrni. Fogad el a bókomat, és örülj neki. Én örülök a pimaszságodnak. - mondtam neki, ám a hangsúlyomban csak kellemes felháborodás volt, semmi komoly, amitől megsértődne. Persze értettem mit akar ezzel mondani, azonban erre mennyi az esély. Igaz ennél kevésbé szélsőségesebb dolgok már történtek a gyanútlan szerelmesek közt.   

Túlságosan gyorsan történik velem minden, ahogy szokott lenni. Talán a lány okkal félt engem. Párszor előfordultak olyan esetek, miszerint én már néhány beszélgetést követően a hős szerelmes szerepébe éltem bele magam. Igazából ilyenkor az a baj, hogy a szívem szerint cselekszek, s mondhatni mint az alkohol teljesen megbolondítnak az érzelmek.
- Hát azért csak betudod vonzani az olyan gyanútlan romantikusokat mint én. - vágtam rá vissza mosollyal az arcomon - Az már igaz, de még a végén cukormérgezést kapnál annyira édes a lelkem. Azért egy ital még belefér szerintem. Hol is kezdjem...nem járunk, hiába is terjesztik azt rólunk. Nem mertem kezdeményezni, s így megmaradtunk jó barátoknak. Vonzódtam volna hozzá olyan módon, de most már fölösleges is megpróbálni. Teljesen megváltoztatta az a bizonyos nap. Én nem is azért csinálnám főként, hogy őt féltékenyé tegyem.  - jelentettem ki mintha csak egy filmsztár bevágódós dumája lett volna, bár elkacagtam magam a végére. A cigimből még egy utolsót szívtam, majd elnyomtam azt a földön. Az eltévedt kezem ügyének nem túlságosan örült Minerva. Kissé égőn is éreztem miatta maga, s elkaptam a tekintetem.
- Szerintem a hugrabug lett volna a másik választási lehetőség, de gondolom ez nyilvánvaló. Én mondjuk elégedett vagyok a hollóháttal is. Tudod...ott magamra találtam. A mardekárban, vagy a griffendélben biztos végem lett volna. Hacsak nem ilyen kedves lányok istápoltak volna ott. Persze igazat adok neked. A rendszer itt-ott hibádzik. - helyeseltem griffendéles lánynak, hisz kissé egyetértettem vele. A hugrabugba is biztos megtaláltam volna a helyem, ám a másik kettő esélytelen. 
- Nem tudom, habár talán kinézném belőled. Amúgy te meg honnan tudod miszerint én nem iszok... na jó én ennyit tudok felmutatni. - jegyeztem meg, s próbáltam viccesen felfogni a saját kardomba dőlést. Az öleléstől persze a gyengébbik nem se tántorodott el.

- Jaj de aranyos, azt hiszed, én venném fel a te neved? - nevetek fel - Én vagyok az utolsó Balmoral, amit bőven lehet hatalmas szerencsének is értékelni, igen, de ha egyszer lefolytatnám ezt a beszélgetést valakivel, biztos lehetsz benne, hogy nem én venném fel az úriember nevét. Egyébként nem azért mondtam, hogy nem megyek férjhez, mert mondjuk nem hiszek az intézményben, vagy úgy gondolom, hogy elavult, hanem mert magamat ismerve nem illenék abba a szerepbe, ahol a másik emberrel ilyen szoros szövetségben élsz. Megosztasz vele mindent... mert anélkül ugye nem működik. Én elég bizalmatlan vagyok ehhez, de ahogy hallgatlak, te épp máshogy állsz hozzá. Nem mintha ez baj lenne, mert biztos vagyok benne, hogy megtalálod majd azt a valakit, akivel vidáman nevelgetitek majd a két-három kis Maiert, én pedig megyek sötét varázslókra vadászni. Tökéletes elképzelés.
Miért gondolja mindenki, hogy házasság-ellenes vagyok? Greg fejtegette nekem, hogy a nyakán maradok, és azért a vicces hangsúly mögött érezhető volt a komolyság, amíg hozzá nem vágtam a párnát, hogy ugyan keressen már magának valami jobb elfoglaltságot a kiházasításom gondolatán túl - magával a ténnyel nem volt semmi probléma. Még csak azt sem lehet mondani, hogy soha nem volt előttem jó példa, mert apa és Emma abszolút harmonikusak voltak a maguk bolond módján, Alexis és Cael, akik ugyan nem mondták még ki a boldogító igent zsenge életkoruk miatt, inspirálták az embert, na és Ephram és Jada megmutatták, hogy úgyis az a fontos, mi hogy viszonyulunk a párunkhoz, de én annyira voltam kompatibilis a lehetőséggel, mint Willow az abszinttal. Semennyire.
- Én mindig kiforgatom őket, Maier. Ez a Minerva Balmoral élmény része. - mosolyodom el, és a csizmám orrával piszkálni kezdek egy kavicsot - Egyébként is csak felvetés volt, ne vedd a szívedre. Vagy gyomrodra, ha úgy tetszik.
Odébb rúgom a dramaturgiailag egyáltalán nem érdekes kődarabot, és szépen elkönyvelem magamban, hogy az eredetileg vízbezavart menyecske már nem teszi tiszteletét, és ha nem küldöm be helyette a hollóhátast, akkor mára lemondhatok a projektről. Ha elég szépen mosolygok rá, vajon tényleg bemászik a vízbe félmeztelenül? Eredetileg nem így képzeltem el a dolgot, Dakotát enélkül akartam megörökíteni, de így, hogy változik a terv...

- Szegény gyanútlan vadromantikusok. Ez a világ nem szokott kedvezni nekik, és most nem magamra gondolok, hanem tudod, a csúnya gonosz realitásra. A jó dolgoknak mindig hülyén lesz vége. - figyelem a mosolyát - Hát az lehet, de akkor neked már úgyis mindegy lenne, nem? Ezt a kockázatot még bevállalom.
Aztán szóba kerül a már emlegetett Jill, és az államat a kezembe támasztva hallgatom a rövid összefoglalót. Nehéz eldönteni, hogy a dolog csak Kurt gyávaságán vagy máson is bukott, mindenesetre most nagyon lezártnak tekinti - mi sem bizonyítja jobban, hogy naiv, hogy ilyen véglegesen gondolkozik az emberi kapcsolatokról. Nekem mindig úgy tűnt, hogy amikor már mindent ráüvöltöttünk a másikra, rácsaptuk az ajtót, és könnyek között, vérszerződések közepette megfogadtuk, hogy soha többé rá sem nézünk arra a dögre, előbb-utóbb úgyis bekopogtat hozzánk valamilyen formában. Akikkel egyszer ilyen drámai keringőt táncoltunk, sosem felejtenek el időről-időre újra felkérni bennünket, már csak azért sem, mert az élet viharok hosszú láncolata, nekünk pedig rá kell jönnünk, hogy éljük túl.
- Kérdeznék valamit, Maier. Mondjuk, a vicc kedvéért, hogy van valaki, akibe maradék lelkem minden kis sejtjével beleszerettem. Tegyük fel, hogy az illető, mint ember, a legkevésbé sem tökéletes, de nekem épp ez tetszik benne annyira - tudod, az a valaki, akinek látod a hibáit, de azokat is szereted, mert hozzá tartoznak. A vihar az aszályban, az első napsugár egy sötét éjszaka után. Tegyük hozzá, mondjuk, még mindig a történet szálán maradva, hogy nem viszonozza az érzéseimet, ami nem meglepő, de annál kellemetlenebb. És akkor vagy te, aki elhívsz engem egy italra, teljesen őszinte szándékokkal, és nemet mondok. A háromból kit érdemes a leginkább sajnálni? Hagylak ezen gondolkozni, mert elég érdekes logikai eszmefuttatás lehet, de megnyugtatlak, ez fikció.
Mivel ez a délután azok közé tartozik, aminek nem nagyon vannak következményei, én is megint rágyújtok, ha már cigis társaságba keveredtem. Hogy fog ez a kis füst hiányozni később, amikor már a könyvek fölött leszek kénytelen görnyedni, és nem sétálhatok csak úgy ki rágyújtani... Talán ezt viselem a legrosszabbul a kastély szabályai közül, még az egyéniség halála talár sem zavar ennyire.
- Hát igen, a hugrabug. Nem mintha ez olyan rossz dolog lenne, szóval szerintem mondd nyugodtan más hangsúllyal. - fújok neki néhány karikát kárpótlásul - Kedves lányok? Megint eltévesztetted a házszámot. Bár igaz, mindkét házban ismerek kedves lányokat, de most nem épp az egyikükkel folytatsz mélyfilozófiai merengést. Szóval iszol? Leginkább mit, és hogy? Ezt nem mint prefektus kérdezem, bár szerintem érzed az iróniát a cigaretta miatt...

- Ugye, hogy milyen hiszékeny cukiság vagyok? Hát nem tudom...igaz egyenrangúnak gondolom a nőket, azonban én se venném fel másik nevet, akkor már max tartsa meg mindenki a sajátját. A gyerekek nevéből, viszont nem engedek neked. - tértem vissza poénból újfent kettőnk házasságára -  Az akkor megtisztelő lehet, de gondolom frusztráló is egyedüliként viselni ezt a nevet. Én hiszek benne, bár fölöslegesnek tartom. Szerintem a házasság szintjét, mindenféle cifra szertartás nélkül is ellehet érni. Persze nem hivatalos, de az kit érdekel? Vannak olyanok akik összeházasodnak, mégis pár éven belül már tányért törnek egymás fején. Remélem megérzéseid szerint lesz Minerva. Azt a pár Maiert, meg elküldöm hozzád pribéknek, hagy tanuljanak a profitól. - jegyeztem meg kuncogva, bár jobban belegondolva ilyet nem nagyon tennék. A saját gyerekeim életét túlságosan is félteném. Legfeljebb egyet kockáztatnék. Még emlékszek arra a filmre, mikor egy idősödő embernek mindhárom fia elmegy a frontra. Eleinte pedig azt hiszi, miszerint az összes odaveszett, ám egy megmaradt. Azért az egyért is küzdenie kell az öregnek, mert teljesen megváltozott. Rossz belegondolni az ilyen történetekbe.
- Úgy hiszem az élményre én már rég jegyet váltottam. Pár hét és törzstag leszek. Nyugi nem veszem. Ha mindent arra vennék, már rég a boncasztalon feküdnék. A gyomromra nem akarnám venni, ugyanis nekem az a gyengém. Csak süssön nekem egy házisárkány, egy szép szelet steaket és mindent megbocsájtok neki. - jegyeztem meg viccesen a lánynak, ki úgy vettem észre valami kaviccsal bíbelődött közben. Követve a példáját én is felkutattam egyet, s azt a vízfelszínén próbáltam kacsáztatni. Eleinte csak kettőt pattant, ám nehezen elsikerült érnem hármat is. A jó követ is megkellet volna hozzá keresnem, ám annyira nem érdekelt a dolog. Csak párta hajítani szerettem volna. A hölgy eztán rám mosolygott. Valami gondolatot is láttam a szemében, de mivel nem voltam gondolat olvasó így máshogy kellett rá jönnöm.
- Mi jutott eszedbe? Csak nem valami rosszaságon töröd a buksid? - kérdeztem rá mosollyal az arcomon, majd kissé feljebb ültem. Az előző pozitúra, már kezdett kényelmetlen lenni.

A griffendéles lánynak is voltak tapasztalatai, legalább is ezt sejtettem a mondanivalójából. Valamiért a jó dolgok végével kapcsolatban, azonban az is megeshet, hogy csak pesszimista ilyen téren. Sajnálatos, miszerint a pesszimizmust kezdi felváltani a realitás. Ez is azt mutatja, miképp a társadalmunk romlott.
- Van azért néha happy end is. Az ivással kapcsolatban pedig akkor szívesen meghívlak, persze ha neked is megfelel. Ki tudja spiccesen lehet, hogy én leszek bátor. Persze nem mindegy miben. - nevettem el magam, azonban a célzást most komolytalannak szántam. Nem szerettem volna elijeszteni Minervát a túlzásba vitt flörtömmel. Tudom, miképp ennek a kapcsolatnak az alapjait elég nehezen lehetne szerelemig felépíteni, mégis reménykedtem abban, miszerint ezután a kis beszélgetés után egy gyöngyöző barátság veszi kezdetét. Utána meg úgy is elválnak a dolgok. Ki tudja talán általa ismerem meg az igazit. Ismételten megszólított a gyengébbik nem. A leírása eléggé elgondolkodtató volt, s filozofikus magságokról lehet itt beszélni. Én is már eltöprengettem ilyen dolgokon, habár nem tudtam mit is mondjak neki. A fikcióhoz érve pedig nem hittem a fülemnek.
- Tudod a lélek rejtelmeiben vájkálni igazán veszélyes. A viszonzatlan szerelemnél, sosincs rosszabb ezt ugyebár te is tudod. Az ilyen szerelmi háromszögek pedig a legbonyolultabb formák közé tartoznak. Ha a szerelem egy madár, akkor azt mondanám mindkét esetben meghal. Már bocsi, ha ilyen drasztikus vagyok. Az egyik esetben a bezártságtól. A másik esetben meg a fáradságban, hogy nincs egy maroknyi szilárd emelvénye se a tenger közepén lepihenni. Én azt mondom, hogy mindenki találja meg az ilyen téren az arany középutat. Még szerencse, hogy fikcióról beszélünk. - közöltem vele a filozófia nézetemet, mellyel eléggé elástam magamat is. Segíteni akartam a Balmoral nevet viselőnek. A hasonlatban, ha magamat piedesztálra emelném, azzal csak hazudnék.
- Jó én magam miatt mondtam csak ilyen hangsúlyba, nem mintha bajom lenne velük. Ugyan, azért ennyire csak nem rossz a helyzet a lányokkal. Szeretek éhes oroszlánok között, magamra kötözött húsokkal futni. A piát? Természetesen szeretem. A leginkább az ír whiskeyt imádom, mégis csak gyorsan lehúzom. Ja meg a jó hideg söröket, minden mennyiségben. Na és te mivel szereted magad mérgezni a cigin kívül? Gondolom a prefektus se jó kislány ilyen téren. - kíváncsiskodtam a lány ivási szokásai után, amit valószínűleg ő is örömmel megoszt velem.  

- Melletted könnyű az embernek igazi számító kígyónak éreznie magát! - bököm meg a vállát, de még mosoly játszik az arcomon, habár felkelek mellőle - Úgy mondod, hogy egyenjogúnak tartasz minket, mintha ez érdem lenne, dicsérhető erény, nem teljesen természetes. Ne érts félre, Maier, tudom, hogy nem vagy egy nőgyűlölő hímsoviniszta, csak szórakoztatónak találom egy elég negatív értelemben, hogy ez még egy olyan önmaga által cukiságnak titulált embernél is kérdéses lehet, mint te. Egyébként is hol az egyenlőség, ha a gyerekeknél már nem is vagy alkuképes...? Félted a férfiasságod egy olyan embertől, mint én? Jól teszed. Nem vagyok jó ember, a legkevésbé sem, és nem érzek szégyent emiatt.
Azért elég élesen kapom felé a fejemet, amikor a gyerekek elküldéséről van szó - nem tud rólam semmi olyan részletet, ami miatt most ezt felhozhatná. Lehet, hogy csak viccel, de azért vannak témák, amelyekkel nem szoktunk, mert túl komolyak... még én sem, pedig köztudottan tud morbid hajtásokat kiöklendezni magából a humorérzékem. Egy orvos-pszichiáter neveltjeként ez természetes, de valahol én is érzem a határaimat, még ha nem is sűrűn vélik ezt rólam.
- Szóval mégis megjött a jobbik eszed, és áthelyezted a leendő Mrs. Maier titulust egy arra alkalmasabb hölgyre? - fordulok megint a tó felé, így nem látja az arcomat - Nagyon helyes, Maier. Nem is vagy olyan reménytelen, igaz e...? Biztos vagyok benne, ha ezeket a paramétereket megismeri, örömmel süt majd neked akármit, amit csak kérsz.
Még megkérdezi a hátam mögött, hogy rosszaságon töröm e a fejem: ki mondta, hogy rossz az a bizonyos? Egyébként csak az iméntieken, de mivel nem tud olvasni a vonásaimból, akár úgy is tűnhet, mintha merényletre készülnék... nos, bármi ellen, ami csak beugrik.

Teszek néhány lépést a tó mentén futó ösvényen, de nem távolodom el túl messzire. A csizmám orra alámerül a vízbe, ahogy körbenézek a tájon, más emberek után kutatva - lehetséges, hogy tényleg csak ketten vagyunk kint? Egy néma sóhajjal végképp lemondok Dakotáról, akin a legközelebbi közös cigizéskor úgyis behajtom a dolgot...
- Azt mondod, vannak emberek, akiknek van? - teszem csípőre a kezem - Elképzelhető.
Nem válaszolok egyelőre a meghívásra, tartok tőle, hogy tényleg nem én vagyok az, akit Kurt most annyira biztonságként keres maga mellé - az én gondolataim más körül járnak, és sok emberből állnak, akiket én juttatok rácsok mögé, ahogy már egy ideje képzelem a karrierem. Ő olyan lelkes és kedves, én pedig annyira nem vagyok egyik sem, mintha két ellentétes pólust hasonlítanánk össze... nem akarom megbántani, de ahogy magamat ismerem, ez elég esélyes még mindig.
- Nem vagy drasztikus egyáltalán, elvégre ez csak egy hasonlat. - vonom meg a vállam, mint akinek lényegében teljesen mindegy is - Na és mesélj, nálatok hol dőlt be igazán a madár helyzete Jillel? Fa nem volt, vagy levegő? Már persze ha beszélni akarunk erről.
Hirtelen fordulok meg, mert egy furcsa megérzés csiklandozza a tarkómat, és valóban, mintha nem is olyan messze, az itt elvétve található fák között járna valaki... Hangsúlyozzuk, hogy szilárd, emberalakú valaki, a múltkori dementoros kaland óta a valódi rengeteg közelébe nem mentem, mert nem hiányzott a halálközeli élmények lazán egymásba kapcsolódó fonata. Ami egyszer sikerült, és az igencsak ritka szerencsének köszönhető, az most elég kétesélyes kimenetellel végződne, és bár nem biztos, hogy Kurt is csak annyira boldogul a patrónusokkal, mint én, de attól még hamar jobblétre szenderülhetnénk.
- Nagyon veszélyesen hangzik. - mosolyodom el, kicsit visszahúzza a tekintetem a hangsúlya - Nem vagyok válogatós, már persze ami a minőségi alkoholt illeti. Talán a scotch áll a legközelebb hozzám... bár ezt nem nehéz megmondani. Habár imádom a csokoládét, italban annyira nem rajongok az édes ízekért. A kettő valahogy nem ugyanaz, és nem is ugyanazt a hangulatot kelti...
Miközben magyarázok, újra meg újra hátrapillantok, mert azért akármilyen lehetetlen is, azért nem hagy nyugodni egy esetleges támadás lehetősége. A múltkori eset engem nagyon gyanakvóvá, az esti, birtokon történő járőrözéseket pedig vészterhessé tette - persze, hogy nem nézek a lábam elé, mielőtt bokáig merülnék a vízbe, és hogy semmiképp ne jöjjek ki jól a dologból, lendületemet vesztve bele is zuhanok arccal előre. Az utolsó gondolatom a becsapódás előtt, hogy legalább a gépem nincs velem, ha már teszek egy kellemetlen látogatást a hirtelen mélyülő tó aljára. Mielőtt lényegében belesétáltam az epifanikus ügyetlenkedésbe, biztosra vettem, hogy Willow nézett vissza rám az egyik fenyő mögül... Vajon Kurtnek is feltűnt a férfi jelenléte? Hmm, milyen érdekes fények várnak a víz alatt, szinte már kárpótolnak is a kényszerpancsolásért. Nem különösebben félek, sosem voltam rossz úszó, így nem is sietek annyira felmerülni levegőért, inkább kiélvezem a lágyan ringató félhomályt idelent, ahol teljesen máshogy zajlik az idő, mint a parton, ahol talán lassan már a holttestem felbukkanásában reménykednek...

- Na igen, belőlem az ilyet nem lehet kinézni. Pedig otthon minden beosztásra tartok egy nőt, közülük pedig, ha egy sem jól viselkedik akkor mindet elfenekelem. Ráadásul a jakuzziban szoktam esténként velük ázni. Kettő a borostámat cirógatja, egy a számba adja az ételt, a többiről meg inkább nem is mondom el, mi módon mit is csinál. Szólj ha valami ebben nem hihető szerinted. A férfiasságomat pedig pláne féltem egy ilyen szépségtől. Veszélyes játékot űz ön mademoiselle. - mosolyogtam a nőre, hiába is én nem tapasztaltam az ő romlottságából semmit. Valahogy nem éreztem magam mellette rosszul, vagy veszélyhelyzetben magam. Mondjuk lehetséges, miszerint egy kígyókkal teli veremben se érezném rosszul magam. A későbbiekben úgy is kiderül, milyen is ő valójában. Remélem nem kell benne csalódnom. Túl sok lenne Jill után egy újabb csalódás.
- Azt nem mondta, hogy áthelyeztem csak még nem dőlt el a dolog. Ugyanúgy tefeletted is ott sejtődik Damoklész kardja... na jó ez kissé költői túlzás. Annyira azért nem rossz velem az élet. - jelentem ki viccesen. - Na jó azért eddig se voltam annyira reménytelen...csak nincs egyszerűen szerencsém, bár a kettő nem zárja ki egymást. Na nehogy azt hidd, miszerint nekem is azaz egyszerű házitündér kell. Én ennél kalandvágyóbb vagyok. Nem akarok elsüllyedni a hétköznapok posványában. - közöltem vele nézeteimet, amelyekben semmi poén nem volt. Szerettem, hogyha kimozdít valaki a kényelemzónámból, illetve megtanít élni. El se tudnám képzelni milyen is lenne egy teljesen ugyanolyan személyiséggel rendelkező nővel. Bizonyára mindketten otthon gubbasztanánk foteljainkban. Miközben én a hírlapot olvasnám, addig ő kötne. Unalmas még elképzelni is.

Minervát figyelve lövésem sincs arról mire is készül igazán. A csizmájával belelép a vízbe, mindamellett jobbra-balra nézelődik. Eleinte megakartam szólítani, ám minek is. Azt hinné a végén, miként anyáskodni akarok felette. Minden esetre én is szétnézek. A leánynak sikerült rám hoznia a paranoiát. A szemeim tükrében, viszont én semmit nem láttam.
- Nem kell mindenhez ilyen negatívan hozzáállni. Az éremnek is két oldala van, na meg az éjszakát is felválthatja a nappal. Egyébként is mi lenne a legjobb példa, mint mi ketten erre. - jegyeztem meg vigyorral az arcomon - Kissé feszült vagy. Talán megmasszírozhat... áhh mindegy biztos hülyeségnek tartanád. - fújtam visszavonulót, hisz az ilyen dolgok csak álmaimban valósulnának meg. Mondjuk ebben semmi hátsószándék nincs. Igaz talán nem bánnám, ha visszakapnám tőle. Mindegy a dicséretei hallatán is elterítene a kevélység csodálatos érzete. Biztos az hímoroszlánok is ezt szokták érezni. A Jill szó hallatára visszaléptem a valóságba. Bizonyára teljesen elbambultam gondolataim fergetegében, mint mindig.
- Nekem lehetett túl nagy a távolság. Én meg sajnos ebbe bele is törődtem. Nincs rosszabb a tehetetlenséged elismerésénél. Most viszont taszít Jill, így nem is fogok ezen változtatni. Na és veled nem történt ilyen? - kérdeztem vissza, hisz kezdett átbillenni túlságosan a mérleg nyelve. Én még alig tudok a számomra rejtélyes nőről valamit, ő meg már lassan teljesen kiismer. Felkeltem én is a földről, amellett pedig megropogtattam egy-két porcomat. Kisebb nyújtózkodástól szempillantás alatt helyrerázódtam.
- A whiskyeinket csak egy keskeny tenger választja el. Valahogy én is így vagyok vele. Az eltúlzott édes ízeket soha sem szerettem. Inkább rosszul vagyok tő... - fejeztem volna be a mondatomat, ám ebben megakadályozott Minerva eldőlése. Olyan volt ez, mintha csak egy fatörzs bukna alá, melyet kivágnak.  Inkább az elején figyelmeztetnem kellett volna, minthogy ez megtörténjen. Eleinte nem is kapcsolt az agyam. Az arcomon a kétségbeesés, továbbá a megdöbbenés játszott sziluettet. Egyedül csak a pálcámat dobtam le a földre, és a többi felszerelésem nem számított. A vízfelületén bakancsom nehéz lépteivel csak úgy szórta a vízcseppeket. A lábbelim pillanatok alatt átázott, miközben próbáltam keresni a gyengébbik nem testét. A lányt kitapintva mihamarabb felhozom a felszínre. Fülemet a szájához helyeztem, s meggyőződök arról, hogy újra kell e éleszteni. A rosszabbik esetben elkezdem a mellkasánál végrehajtani a szívmasszást, olykor-olykor megállva a tüdejébe fújva friss levegőt. A nagy igyekezetben meg is feledkeztem a bűbájokról. Pálcámat a földről elővéve, ha még szükséges az anapneo, valamint a renervate igéket mormolom. A bűntudat szétszaggatná a szívemet, hogyha nem tudnék a lányon segíteni.

          A szokásos esti sétára indulok, amíg még ki tudom használni az alkalmat, hogy egy zakó elég hozzá. Meg aztán jobb szeretem a dementoroktól biztonságban tudni a diákokat. Főleg, mióta hallottam róla, hogy van egy-két bátor jelentkező, akik a tiltások ellenére, mégis bemerészkednek a Tiltott Rengetegbe. Bátor? Inkább botornak kéne hívni, de mindegy is. A szavakon már nem fogok lovagolni.
          Kilépek a nagykapun, és az erdő felé indulok. Még a sötétedés előtt szeretném végigjárni az erdő iskola felőli részét, hogy kizavarjam a diákokat. Azt majd meglátjuk, hogy lesz-e büntetés, bár szerintem, ha összefutnak egy dementorral, akkor az sokkal nagyobb büntetés lenne nekik, mint az, amit én kiszabok rájuk.
          Találkozok is néhányukkal, de még az erdő előtt vagy nagyon a szélén, és szerencsére értenek elsőre a szép szóból, ezért nem kell tanári eszközökhöz folyamodnom. Ahogy haladok lassan, de biztosan, a tó mellett is elhaladok. Látom, hogy Mimi éppen vár valakire. Elkerülhetetlen társa a fényképezőgép, pont, mint első találkozásunk alkalmával. Tovább haladok, majd ha visszafelé itt lesz még, akkor váltok vele néhány szót. De már hallom Leont, hogy megint a közelébe mentem, és biztos megkörnyékeztem, pedig ha tudná…
          Elmosolyodom a gondolaton, hiszen a félelmei néha olyan alaptalanok, és igazából saját magát hergeli. Nem is kell hozzá olyan nagyon sok, fél szavak vagy fél mondat. Mikor megtudtam, hogy mind a hárman össze vagyunk zárva erre a tanévre itt, már tudtam, hogy érdekes lesz, és nem csak egy féle szempontból. Lassan elérem a birtok határát, ezért megfordulok, és elindulok visszafelé. Megállok kicsit a fák között, hogy figyeljek, de semmi érdekeset nem látok vagy hallok, ezért tovább is megyek.
          Valami mégis megüti a fülem, ahogy haladok visszafelé, ezért belépek a fák közé. Nem kell sokat mennem, hogy kiderüljön, csak egy védtelen kis nyusziról van szó, aki balszerencséjére a lehető legrosszabb erdőbe tévedt be. Mondjuk, ha eddig túlélte, akkor ezután már nem lehet gondja. Egy diák macskája a legkisebb probléma, ami megtámadhatja ebben a rengetegben. Visszatérve az erdő széléhez, még vetek egy pillantást Minervára, de elhessegetem a korábbi gondolatot, miszerint leállok vele beszélgetni. Látszólag akadt már egy jó társa ehhez a cselekedethez.
          És azért sem lenne ildomos most odamennem hozzájuk, mert a fiatalember, amint látom, éppen dohányzik, és biztos vagyok benne, hogy nem csak ő egyedül. Ismerve Minervát, ő is elszívott legalább egy szállal. Kivételezni pedig nem fogok, ezért inkább úgy teszek, mintha nem láttam volna ezt.
          Túl sok a háziállat a rengetegben, amit az sem bizonyít jobban, minthogy még legalább két macska rohan el mellettem, mire úgy döntök, hogy a döntésem helyes, és ha nem kívánok változtatni rajta, akkor ideje lesz mennem. Ekkor azonban a szerencsének vagy a szerencsétlenségnek köszönhetően, nem tudom, de látom Minnie-t beleborulni a vízbe. Mi a fenét csinál már megint ez a lány? Állok itt még egy ideig, kíváncsi vagyok rá, hogy mit csinál a fiú, majd rohamtempóban elindulok feléjük. Mikor látom, hogy ugrik utána, akkor lassítok.
          Mivel minden osztállyal volt már órám, ezért gondolkodni kezdek, hogy mi is lehet a fiú neve. A házat azonnal be tudtam azonosítani, és az évfolyamot is, de a neve nem ugrott be elsőre. Aztán pont mire odaérek, megtörik a jég.
          - Megtudhatnám, hogy mit csinál, Mr. Maier? Szemmel láthatóan, Ms. Balmoral nem szorul segítségre, ami az újraélesztési technikákat illeti.
          Előveszem a pálcámat, és mind a kettejüket megszárítom. Kicsit úgy érzem magam, mintha föléjük magasodnék, ami valóban igaz, hiszen ők a földön vannak. De nem arról a tekintélyt parancsoló magasodásról van szó. Ettől függetlenül leveszem a zakómat is, és Minervára terítem, valamint előkerül két pokróc is, amiket szétosztok kettejük között.
          - Jól vagy? – fordulok a lányhoz, megfeledkezve kicsit tanári mivoltomról. – Mi volt ez az egész vízbe sétálok dolog, elmondanád?
          Aztán ahogy észbe kapok, újra a fiú felé fordulok. Le akarnám szidni, de rájövök, hogy nincs értelme, hiszen nem tehet róla.
          - Legközelebb jobban vigyázzon a menyasszonyomra. Kicsit felelőtlen és óvatlan, és akármennyire is szeretném, nem lehetek ott vele mindig.
          A lehető legkomolyabban nézek rá, de nem tagadom, belül nevetek azon az arckifejezésen, amit kapok.
          - És még valami. Ez mind a kettejüknek szól. Ezúttal nem adok büntetést a dohányzás miatt, de legközelebb nem leszek ilyen jószívű.
          Remélem, mind a ketten felfogják, hogy mit is jelent ez. Ha legközelebb előttem buknak le, dupla büntető munkát és házpontok levonását. És igen, nem lesz ez az év olyan egyszerű, mint az kezdetben hittem. Még akkor is sokkal könnyebbnek gondoltam, mikor kiderült, hogy Leon is itt tanít, de a bonyodalom még nem ért véget. Sőt, csak most kezdődött el.

Nem sokáig élvezhetem a hirtelen jött nyugalmat a felszín alatt - honnan tudhatná bármelyikük is, hogy nincs semmi baj, mert olyan ritka csend van idelent, amihez másképp talán nem is juthatunk hozzá? Talán annak idején Ophelia is csak erre vágyott a dráma és számára követhetetlen pillanatok között, talán mind erre várunk, miközben szaladunk a problémák elől. Két kar rángat ki a partra, és mivel nem számítottam rá, hogy így fognak kihúzni, félrenyelem a vizet, köhögök és levegőért kapkodok, de ez igazán nem komoly, ha közben nem színezi pánik a szememet, és az enyémben leginkább meglepődést lehet látni.
Mikor megpróbál újraéleszteni, megpróbálom elütni a kezét, hátrébb húzódni, mert valahogy nagyon idegen még a megmentésemre szolgáló mozdulat is. Korábban gondjaim voltak az érintéssel, nem viseltem jól, ha mások csak úgy hirtelen hozzám értek, bár mára ezt sikerült nagyjából leküzdenem, még mindig tud komoly jelentés párosulni hozzájuk a fejemben. Védelmezően keresztbe fonom a karjaimat magam előtt, még mindig nagyokat nyelve a koraesti levegőből, ami megtölti a tüdőmet, és segít visszatérni önmagamhoz. Azért ezt a szájon át történő lélegeztetést kicsit soknak érzem már... És nem csak én. Willow áll fölöttünk, és lehet, hogy csak az arcomra tapadó vizes tincsek alól kipillantás teszi, de mintha a helyzet megoldása is a kezében lenne. Félresimítom a hajam, diszkréten köhögök még néhányat, mialatt Kurt válaszol a kérdésre, dideregni kezdek, mert ugyan ez egy enyhébb évszak, itt, északon még szeptemberben sem a legjobb ötlet csak úgy tavakban pancsolni, és aztán kiülni a szélbe megszáradni.
Meggyűröm a pulcsim ujját, hálásan elmosolyodom a melegért, főleg, amikor a takarót is megérzem magamon. Bár már szárazak a ruháim, a test sokáig érzékeli, ha hideggel találkozik, így még nagyon halványan kirajzolódik a karomon a libabőr...
- Igen, most már igen. - vajon észrevette, hogy megint tegezett? - Ne haragudj, csak álltam azon a kövön, mikor biztos voltam benne, hogy van valami vagy valaki mögöttünk. A múltkori dementoros eset óta kicsit paranoiásabb vagyok a megszokottnál, de előre már későn figyeltem. Egyébként nem volt semmi halálközeli élmény, jól tudok úszni, és a meder itt nem olyan mély... Bár azért azt nem mondanám, hogy megismételném.

A végére mosoly szalad végig a vonásaimon, fel is kelek a földről, hogy bebizonyítsam, tényleg nincs semmi, ami miatt aggódniuk kellene. Lassan én is magamhoz térek az ijedtség és nyugalom furcsa kettősségének álmából, visszaköltözik belém az élet, ahogy a nap kiragyog az esőfelhők közül. Mikor azonban a következő mondat hangzik el, nagyon nehéz nem hangosan felnevetnem. Ha eddig nem adtam okot az idei pletykaáradatnak a burjánzásra, hát most Willow gondoskodott arról, hogy biztosan ne maradjanak lehetőségek nélkül. Nem is kell egyeztetnünk, enélkül is tudom, hogy mire gondol, és jót derülök a dolgon. Nos, úgy tűnik, menyasszony lettem.
- Pedig nagyon örülnék neki, ha a vőlegényem megakadályozná a hasonló szituációkat. - mosolygok a legtermészetesebben - Elvégre tudja jól, milyen közeli társam a balszerencse, és ha nem vigyáz, az fog az oltárhoz is kísérni.
Imádom ezt a szituációt - Kurt nyilván most úgy érzi magát, mint aki egy komédia közepébe csöppent, és még az is nehezére esik, hogy kövesse a cselekményt, de ez csekély ár a szórakozásért cserébe. Amúgy sem hiszem, hogy ezek után lesz még valami, amin ennyire meglepődik majd. Csípőre tett kézzel mosolygok kettőjükre, magamban pedig kuncogok, bár ezt jelenleg könnyű a didergésre fogni.
- Ugyan, Mr. Fawcett, ártatlan vagyok. - elvégre dohányozni nem látott, az pedig az utolsó szálam volt... az ártatlanság vélelme, ugyebár - Mr. Maier pedig megígéri, hogy jófiú lesz, és nem hagyja az addikcióját elhatalmasodni magán, igaz? 
Kicsit oldalba bököm, hogy azért valamit reagáljon, ha már épp meg lettünk fegyelmezve, de az arckifejezésem túlságosan is játékos ahhoz, hogy tényleg bűnbánónak lehessen elkönyvelni. Hiába, ez már csak egy ilyen este...

Szerettem mindig is segíteni másokon, habár utáltam az életveszélyes helyzeteket. Ezt pedig nem nagyon lehetett másnak mondani. Nagyapám erre valószínűleg csak a kezével intene. A számtalan amputáció, valamint golyó ütötte sebek leszorítása után ez neki könnyed rutin munka lehetett. Mégis számomra ez ugyanolyan aggodalmat jelentett, mivel ki tudja mi történhetett Minervával. A tó elég sekély erre így nem volt rá esély, miszerint olyan mélyre merüljön, mégis voltak más veszélytényezők. Akár egy kőbe is beütheti a fejét, vagy megvághatja magát. Szerencsére a vízfelszínt nem festette semmi vörösre. A mélyben tapogatva, hol sarat, hol pedig hínárt leltem. Hamarosan kezeim valami puhához értek, amely hasonlított az emberi felkarra vastagságához. Kétség sem fért hozzá, hogy a leányzóra sikerült rálelnem. A bőr selyembársonysága, valamint a víz tapadásmentessége tökéletes elegyet alkottak, miképp ne legyen könnyű dolgom. Egyszer kicsúszott a kezem közül, azonban másodjára két kézzel fogtam meg. A ruházatomról csak úgy ömlöttek a vízcseppek. A lányt szépen finoman a földre helyeztem. Az élesztésemtől viszont rögtön megriadt, továbbá a kezeimet félre lökte. Megkönnyebbült sóhajtással fejeztem ki aggodalmaim végét. Szerencsére nem vesztette el az eszméletét, még ha sokkosnak is tűnt az állapota. Hamarosan idősebb hang üti meg a fülemet. Igaz elég számon kérőnek hangzott, mégse volt időm megriadni tőle. Az előre támaszkodó testhelyzetből rögvest hátra dőltem.
- Maga az tanár úr? Nem tudhattam... a tekintete olyan sokkoltnak tűnt. Én csak segíteni akartam rajta, bár lehet kissé elsiettem a dolgokat. A lényeg miszerint jól van. Ez pedig mindennél fontosabb. - közöltem az idősebb férfival a tényeket. Tudtam miszerint rendes tanár Willow, mondjuk néha szigorú oldalát is megmutatja. El tudtam volna valami köszönetet viselni, azonban az a bagoly már elröppent. Valamiért egyikük se reagált a hősiességemre semmit. Igaz nem az önzetlenül az iskoláért díjról volt szó, mégis jól esett volna valami. A ránk terített ruha, illetve a szárítástól egyből jobb lett a közérzetem. Már csak egy mentőautó hátulján kéne ülnünk, illetve kakaót szürcsölni. Az események elmesélésekor én is füleltem, hiszen számomra is ködös volt az ok, amiért eldőlt a griffendéles lány. A dementerok hallatán rögvest kirázott a hideg. Eléggé félelmetes sztorik vannak a dementorok csókjáról. Sokan nem tudják kiheverni azt a halál közeli élményt.
- Teljesen biztonságban volt velem a menyasszonya ne aggódjon. Most már én is tudom. - jegyeztem meg, s mint golyó a halántékomon úgy hatolt át a felismerés. A mennyasszony szó rögtön megmaradt benne, és egyszerűen nem tudtam eldönteni miszerint csak viccelt, vagy ez most teljesen komoly. A tanár diák kapcsolatokhoz eléggé érdekesen álltam alapból hozzá. Arcomról rögtön lerítt a döbbenet, valamint a kétely koktélja. Amint Minerva is bele ment a játékba talán megkönnyebbültem, ám csakis azért mert hülyeségnek könyveltem el. Ugyanakkor biztosra sem akartam menni. Mindenkinek kínos lenne, hogyha a kérdéssel előállnék. Szépen elhallgattam a bájcsevejt, azonban semmit se tudtam ehhez hozzáfűzni.
- Ja persze. - tértem magamhoz gondolataimból - Még nem szoktam át az iskola szabályzatára, s mélységesen sajnálom a történteket. - tisztáztam a dolgokat és még szerencse, miszerint Minerva is próbált védeni. A prefektus szava ilyen eseteknél talán számított valamit, továbbá enyhíthetett is Willow dühén is.
- Gondolom nem lehet könnyű ennyi diákra vigyázni. Főként, hogyha ennyire buták is mint mi. Én bizonyára már az ön helyében kitéptem volna a hajam. - próbáltam én is kissé oldani a feszültséget, illetve reméltem nem csak olajat öntök a tűzre.

          Minerva csak hozza a saját formáját. Belesétálni a tóba úgy, hogy közben nem is figyel arra, hogy mit csinál, csak azért, mert valamit vélt a háta mögött. Igen, azt hiszem, ez rá vall. Azért vissza kell fognom magam, hogy ne nevessem el magam a történet hallatán.
          - Igen, de nem a balszerencse a vőlegényed, hanem én. És amíg vannak olyan kedves fiúk, mint Mr. Maier, addig nem kételkedem benne, hogy biztonságban vagy. Azonban – fordulok a fiú felé. – Reménykedem abban is, hogy amennyiben olyan dolog történik, akkor nem egyedül próbálja megoldani a helyzetet a továbbiakban, hanem segítséget hív.
          Ó, jaj, hányszor hallottam én már ezt az ártatlan dolgot. Ha annyiszor nyertem volna a múltban a minisztériumi szerencsejátékon, akkor talán most nem tanár lennék, és már vehettem volna magamnak egy aranyvér rangot. Merlinre, még jó, hogy ezt más nem hallotta, mert most meg lettem volna lincselve. Ó, és ha még egyszer letegezem Mimit, akkor azért is meg leszek, bár, az nem annyira biztos, mint a korábbi kijelentésem a házasságról. Akaratlanul is a gyűrűért nyúlok, amit a nyaklánccal együtt kaptam tőle. Azt hiszem, hogy a nyomatékosság kedvéért jobb lesz, ha előveszem. Csak úgy véletlenül.
          - Köszönöm, de nem kell megígérni semmit. Szerintem tisztában vannak vele, hogy milyen következményekkel jár, ha nem tartják be az iskola szabályait.
          Szórakozottan játszok a lánccal, majd a fiú felé fordulok. Próbálok rájönni, hogy miért akar annyira a Mungó elmeosztályára küldeni. Akármi is legyen az oka, nem hiszem, hogy a korábban tapasztalt átok még mindig hatályban van.
          - Akkor azért kopaszodik annyira rohamosan, Mr. Maier? Nézze el nekem, de egy csapat diákra semmivel sem nehezebb vagy idegőrlőbb vigyázni, mint egy csapat sárkányra.
          Mondjuk még sohasem vigyáztam sárkányra, nem tudom, az milyen lehet, de ha valaki jól tudja kezelni a diákokat, akkor az sem olyan vészes. Felkapom a karomba Minnie-t, hogy felvigyem a gyengélkedőre a biztonság kedvéért egy átvizsgálásra.
          - Ön is jöjjön velünk, Mr. Maier. Szeretném, ha Madam Pomfrey mind a kettejüket megvizsgálná.
          Nem értem miért aggódok annyira, ha tényleg semmi sem történt. Ezzel már Leon aggodalmán is túlteszek. Sóhajtok egyet, leteszem a lányt, majd egy pokrócot, csészéket és teát varázsolok a földre.
          - Mivel nem valószínű, hogy már felmelegedtek, először történjen meg az. – Letelepszem a pokrócra, és kérdőn nézek a fiúra. – Milyen teát óhajt? Ms. Balmoral, önnek mit tölthetek.
          Magamhoz hívok a szobámból még egy adag süteményt is, amit nemrég egy házimanó hozott fel nekem. Azt hiszem, a piknik nem éppen a legalkalmasabb idő most, de körbeveszem a pokrócunk egy kisebb sátorral és tábortűzzel, aminek köszönhetően legalább nem fognak fázni.
          - Hogy visszakanyarodjak a korábbi válaszához, Ms. Balmoral. – És félsiker. Ezúttal sikerült nem letegeznem. – Mégis mit gondolt, hogy mi lehet a háta mögött? Egy újabb dementor? Annyira nem merészek, hogy ennyire megközelítsék az iskolát, habár a Tiltott Rengeteg tele van velük.
          Szeretném megnyugtatni őket, hogy minden lehetséges óvintézkedést megtettem, de tudtommal a patrónus-bűbájon kívül más nem létezik, amivel védekezni lehet ellenük. Hihetetlen, hogy a Minisztérium nem tesz ellenük semmit, és egy ilyen halálos veszélynek teszik ki a diákokat. Hirtelen elfut a méreg, és ennek következtében össze is töröm a csészét.
          - Elnézést, mondtak vagy kérdeztek valamit, amíg elbambultam kicsit?
Összeszedegetem a csésze maradványait és összeforrasztom. Még így is csorba marad, de ez legyen a legkevesebb.
          - Esetleg van valamilyen kérdésük, aminek a feltétele nem várhat a következő órai találkozásunkig?

          Nézem a csésze maradványait, majd hirtelen egy pálcamozdulattal összeillesztem őket, de ez… ez már használhatatlan lesz, jobb… nem, én nem akarom majd használni, ami nem is meglepő. Illetve mégis. A forrasztás tökéletesen sikerült, miért ne lehetne akkor még egyszer használni? Kérdőn nézek a két diákra mellettem, de se kérdés, se felvetés, semmi sem hallatszik el, ezért miután végeztek a tea kortyolgatásával és a sütemény majszolásával, elkezdem összeszedni a holmimat. Csak pillanatok kérdése az egész, nekem elég is annyi, hogy búcsút mondjak Mr. Maiernek, a holmimat magunk mellett lebegtetve Mimit az ölembe kapjam és elinduljak vele a gyengélkedő felé. Bolond voltam, hogy ezt nem korábban tettem meg.
          - Ne haragudj a kis intermezzoért, már rég fel kellett volna vigyelek a gyengélkedőre. Nem szeretném, hogy beteg legyél, aztán még a végén azért is én legyek a hibás.
          Elmosolyodom, azt hiszem, még nem is vittem így, és az utolsó alkalom után, mikor még az iskola előtt találkoztunk azt hittem, hogy már sohasem fogom. Nem csak a karjaimban tartani, de még látni sem. Nem is tudom mihez kezdtem volna akkor.
          - Nem a te hibád a csésze. Csak ideges voltam, mivel a diákok lényegében életveszélyben vannak a dementorok miatt. Sohasem lehet tudni, hogy mikor törnek majd ki az erdőből, és akármennyire is szeretnék ott lenni, megvédeni mindenkit, biztos vagyok benne, hogy valaki meg fog sérülni. A Minisztérium pedig nem tesz semmit. Ez bosszant a legjobban.
          Furcsa, hogy egészen eddig azt hittük, az önkéntelen mágia lassan elmúlik és el is tűnik, mire az ember felnőtt lesz. Erre itt van Minnie, és bebizonyítja, hogy ez a hipotézis hibás, hiszen már eléggé felnőtt, és még mindig képes az önkéntelen mágiára, és ami azt illeti, én is. Aztán elmosolyodok, ugyanis a kérdése egy kis mesét idéz fel bennem.
          - Tudod, amíg az Akadémiára jártam, azt gondoltam, egy aurornak kötelező tudnia a patrónus bűbájt, de sorban kudarcot vallottam. Úgy lettem auror, hogy nem tudtam védekezni ellenük, aztán teltek az évek, nem volt rá szükségem egészen a háborúig, amikor bár próbálkoztam úgyszintén csak egy köd sikerült. Egészen a közelmúltig, mikor is Roxmortsban töltöttem néhány napot. Akkor találkoztam séta közben dementorral, és hát… Azt hiszem, neked köszönhetően tudtam meg, hogy egy farkas a patrónusom.
          Igen, szükség volt erre a felvezetőre. Akarom, hogy tudja, sokkal nagyobb hatással volt rám, mint ahogy azt gondolta. Talán ahogy azt valaha gondolta.
          - Látod, még az életem is megmentetted ezzel, és ez nem túlzás.
          Felérünk a gyengélkedőre, odahívom Madam Pomfreyt, röviden elmondom neki, hogy mi történt, majd magukra is hagyom a vizsgálat idejére őket. Nem megyek messzire csupán néhány lépést teszek az ajtó felé. Nagyon megkönnyebbülök, mikor látom felém közeledni látszólag épen és egészségesen.
          - Akkor ennyi? Nincs semmi bajod, igaz?
          A megnyugtató válasz után megölelem, és mivel még mennem kell máshova, elbúcsúzom tőle. Gondolta volna a fene, hogy így fog alakulni majd ez a nap, de örülök neki. Ritkán adatik meg ez a nyugodt pár pillanat, és ha már Leont is felhoztam a hátamon ide, akkor miért ne hozhatnám őt is. Ahányszor csak kell.

Ez a téliszünet... Érdekes volt. Jó volt megismerkedni a bővebb családdal. Ami azt jelentette, hogy Edwiékhez mentem "haza" az ünnepekre, és az "unoka"tesóm mellett az unokatesóim családjával is megismerkedtem. Barny és Clem pont olyan jó gyerekek, mint idén már itt a Roxfortban is hallok róla - tehát nem, ezt bizonyítja, hogy hallok róla, - megismertem a velem egyidős Timet is, aki az egyik legnagyobb arc a családban, és nagyon sajnálom, hogy kvibli, így nem tudunk könnyebben találkozni, csak ilyen szünetekben, amikor nem vagyok a Roxfortban. Nagyon jókat lógtunk együtt. És ugye Dave bá és Meredith... né'? A bá az tök jól működik, de ezzel a néni, nagynéni szóval nem lehet egyszerűen mit kezdeni, hogy ne hangozzon nyomin. Majd kialakul.
Persze azért Dave báék se egészen díjazták, hogy néha egyedül bejárkáltam a városba. Pedig általában szóltam is. És még aznap hazataláltam, és teljesen jól vigyáztam is magamra, most hol a probléma akkor meg? Há de nem?
Akkor lár a következő kérdés, hogy az árvaházban hogy fogadták, hogy még csak fel se tűntem a tanítás végével, meg úgy általában nem jeleztem semmit arról, hogy nem hozzájuk megyek haza tanítás végével.
Eddig még nem kaptam levelet Naras bától az ügyben.

De most nem is ez izgat annyira, épp a tó partvonala mentén az azt borító jégen nézek végig szinte teljesen talajszintről, hogy minnél simább és egyenesebb-e az az egész hosszú csúszópálya, amit kialakítottam.
Kívülről ugye ott a part, belülről meg glaciusszal fagyasztottam egy göröngyösebb szegélyt is a pálya szélére, hogy ne lehessen véletlen becsúszni a tó mélyebb része fölé, ez a partmenti sáv a legmélyebb esetben is max bokáig érne, de nem hiszem hogy beszakadna.
Utolsó simításoknak - heh - még egy-két rész kap egy-egy lacarnium inflamarét, hogy kicsit megolvadjon a legteteje, és simábbra fagyjon vissza is egyből, még végigmegyek egy utolsó glaciusszal a művemen a biztonság  kedvéért, és kezdhetjük is.
Odasétálok ahhoz a végéhez, ahol a pálya vonala a partvonal havára lóg, onnan nekifutok, és csúszok is a jégen, ameddig visz a lendületem.

Sétálok a folyosón szépen csendben, a talárom a szokványos, fekete-piros Griffendél egyenruha színeit viseli. Fekete-piros. Nekem világ életemben a rózsaszín a kedvenc színem ( tudom, úgy illik mondani, hogy volt, de na, ha egyszer az és sose változik, punktum! ) a taláromat emiatt mindig átszínezem: a fekete részét pinkre, a nyakkendőt pedig lilára. A Roxfort expresszen meséltek nekem egy bizonyos Umbridge professzornőről, aki mindig pinkben járt. De kár, hogy nem alapított házat! Tök menő rózsaszín egyenruhánk lehetett volna... igen, még a fiúknak is! Vaagy... nem is! A ház tagjai: Ha imádod a pink színt, s szíved merően félistennős... házad Doloressum!
 Aki nem ismer engem, annak egy rendes átlagos 13 éves kislánynak tűnök...de az vagy szerelmes, vagy csak szimplán vak és süket. Nem, én minden vagyok, csak átlagos nem. Ha én rendesen viselkedem, akkor velem valami nem oké. Szentséges Merlin Szarkofágja! Már negyed órája meredten bámulok a semmibe és azt sem tudom, merre tartok. Na, de nem baj! Ha csukott szemmel sétálok tovább, lehet, a kastély egyik, számomra még ismeretlen szegletében fogok kikötni... vagy, egy idő után nekiütközöm a falnak, és beverem a fejem. Bamm!
- Te hülye vagy?- kérdezi éles hangon egy végzős Hollóhátas. - Sétálni előnyösebb nyitott szemmel.
Megvonom a vállam, mert válaszolni nem tudok. Tényleg nem...hogy nem tudnék rá mit mondani? Olyan engem sohasem fenyeget. Mindenre tudok választ. Némító átkot kaptam...10 percre. De hogy bírom azt ki?! Idegesen kimasírozok rohamosztagra jellemző léptekkel a kastélyból. A tó felé tartok.Remélem, nincs ott senki! "Aki nem lép egyszerre, cruciót kap reggelre!" éneklem fejben és trappolok rá, ahogy szoktam. Meglátok egy tökmagot a tónál.Talán egy elsős."Csak várd meg,míg újra beszélhetek!" vigyorgom magamban.

Alakul ez, alakul. Kicsit még hullámos, és lehet még simább is, de az mondjuk tény, hogy alakít rajta az is, hogy csúszkálok.
Úgyhogy élek is a lehetőséggel.
Nekifutok megint, és a jégre lépve egész hosszan végigcsúszok, bár még marad pár lábnyi a pálya végéig. Közben eszembejut egy korábbi kalandom itt a tavon, - jóval beljebb mondjuk - hogy itt kísérletezgetek varázslatokkal, úgyhogy úgy döntök, ideje újra kipróbálni. Leguggolok, és megcélzom pálcával a pálya végét.
-Exsuctio- húzom hátra lassan, de erősen a pálcát a fejem mellett, de nem jön be, ugyanott gubbasztok, mint az előbb. Viszont a jég recseg egy jól hallhatót ott, ahova mutattam rajta. Ezek szerint akkor ez a varázslat tényleg nem működik vontatókötélként, magamat nem tudom a célfelülethez húzni, csak arra van hatással, rám nem.
Odasétálok a pálya végéhez megszemlélni mi történt, és valóban, egy jó tálcányi területen megtörve feljött a jég, hogy látszik az alá beférkőzött levegő buboréka. Egy reparo megjavítaná? Mindegy.
-Aguamenti. Glacius- töltöm ki és fagyasztom meg a törést inkább, igy mindenképp biztos.
Közben hallom a hóropogást, és ahogy elindulok vissza a nekifutó szakasz felé, látom is, egy McGregor jár erre.
Azon kívül, hogy az összes olyan óráról, amikor a griffesekkel vagyunk összevonva, na honnan ismerem még? Hát persze, hogy a szokásos: rossz pénz a rossz pénzt felismeri, nem úszod meg, hogy találkozz pár bajkeverő nevével, ha történetesen neked is több közöd van Fricsi bácsihoz, mint abszolút elkerülhetetlen lenne. Mert például elkap néha. Olyankor hallhatod füstölögni mások nagyobb húzásai miatt is, ha a tiéd nem nyomja el azokat épp.
Meg ha nem kerülöd el a pletyka- és történetköröket a klubhelyiségedben, ott is hallani a jó sztorikat.
Szóval, ismerek én ilyen neveket, mint: Blood, Fawley, Crewe is, bár ő nem annyira bajkeverőként. Thornsbeak, Destain, Everfen, kettő is. Már rajtam kívül, és még csak elsősök. McGregor. A legtöbb, ha nem mind, szintén ismer engem is, minimum hírből.
-Szia 'Greg- köszönök neki, és inkább felé kanyarodva érek a pályám eleje környékére. Közben a pálcámat csak átszúrom ferdén a hajgumim alatt, hogy felszabadítsam a kezem, amit a hideg ellen zsebre is rakok. St. Patrick nincs itt, úgyhogy nem kell szörnyűlködnie a dolgon.
-Mi járatban?

Még egy kicsit szökdécselek felé, mert messze van.Olyan kár, hogy még van pár percem a némaság átkomból. Minden szónál többet mond egy ölelés. "Mereel!" kiáltanám, ha beszélni tudnék. De MÉG nem tudok, így csak szorosan megölelem. Nem vagyunk legjobb barátnők, de ha egyszer olyan cuki kislány. Majd megpillantom a pálcáját a hajában, ami akár második lyukat is szúrhatna a fülembe...Fülbevaló nincs, de megteszi a pálca hajtűnek? Korcsolya híján siklom a gyanúsan egyenletes jégpályán. Egyensúlyozom, hogy hasra ne essek. Nem estem hasra. Nem, mert fenékre huppantam. Hű, de ügyes vagyok, mint mindig! Auu, a fenekem! Jajgatok a földön, míg azt nem veszem észre, hogy már hangosan.
- Végre tudok beszélni! - lelkendezem Merelnek. - Némítóátkot adott, akinek beszóltam. Rosszabb mint egy Crucio , komolyan mondom... vagyis komolytalanul. Visszaszívom!
   - Én csak úgy ide jöttem, mert magányra vágyom. Ritka pillanat ... Neked miért nincs kilyukasztva a füled? És miért hordasz nyakpántot, Merel?

Pislogok pár jó nagyot és értetlent az ölelésre, meg úgy három rendes lépésnyit tántorodok is hátra egyben, miután nekifutásból kaptam a köszönés ezen módját.
Nem azért, kérem, nekem semmi bajom nincs azzal, hogy ölelés, mint olyan, csak 'Greggel nem vagyok olyan közeli barátságban, hogy indokoltnak találtam volna egy ilyen köszönést. Meg nem annyira énrám jellemző, de például egy Maditől tökéletesen jóban vagyok vele, jó barátnők is vagyunk, meg őtőle az a normális.
Viszont eggyel gyanúsabb, hogy 'Greg teljesen néma, ami, valljuk be, azért gyanús tud lenni, ha valaki akár csak olyan szinten ismeri, hogy jár vele közös órákra. Ezen el is gondolkodok egy darabon, hogy mi állhat a dolog mödött, és felmerül bennem, hogy talán pont valakinek elege lehetett Brook hangjából, és attól néma.
Egy próbát megér végülis. Amikor épp csúszik egyet a pályán, kiveszem a pálcát a hajamból, és megcélzom a háta közepét.
-Finite.- Nem direktben suttogok, csak diszkréten-halk beszédhangon mondom, de igazából elég távol van csúsztában, hogy ne feltétlen hallja meg. Na majd hatodikban, akkor majd vesszük a nonverbális varázslást is.
Ennek a varázslatnak van valamekkora hordereje, vagy csak egyensúlyból esett el? De mindegy, annyi biztos, hogy hangja megint van.
-Aaaha- vigyorgom az észrevételre, miközben visszacsempészem a pálcát a hajamba.
-Mert elég jól működik az a lyuk, ami eredetileg is van rajta. Milyen nyakpántot?
Az említésre azért végigsimítok a nyakamon, ahol a szalag lenne, ha ott lenne. Vagy lehet, hogy csak általában kérdezte? Végülis szünet előtt valóban egyre gyakrabban vettem föl, hétköznapi viseletként is már, lehet, akkor látta, és még arra szól a kérdés.

- Öööö....amit eddig mindig hordtál  - válaszolom bizonytalanul. Igen, most tényleg nincs rajta. Néha nem ártana legalább körülnéznem, mielőtt megszólalok. De nem, nekem mindig legelőször csak a szám jár...aztán megnézem, kihez is beszélek/beszéltem tulajdonképpen? Egyesek szerint nem helyes sorrend, de... a bölcs ember azt mondja, élj a jelennek. Kissé lehorgasztom a fejem...de nem sokáig, mert rögtön eszembe is jutott valami mondanivaló.
- Tudod, hogy Frics szerint mi a különbség, és a krokodil között? - kérdezem Mereltől pajkosan. Ez a poénom már kezd lejárni... elmesélhetném neki a hágógumisat, esetleg a nyalókás viccet. ( Igen, szeretem a perverz humort...hehehehehe). A tó szép egyenletesen befagyott...gyanúsan tökéletes. Biztos valamelyik prefektus megbűvölte.
- Amúgy kösz, hogy levetted rólam a némító átkot! - mosolygok Merelre, és megköszönöm szépen, amit értem tett, elvégre be szeretnék vágódni nála. Jó lenne, ha szereznék pár barátot is a suliban. Invitoval magamhoz repítem a jégkorcsolyáim, és körözöm vele a befagyott tavon.

-Ja. Csak megtetszett, és útban nem volt.
Tényleg ennyire szembetűnően hordtam volna? Pedig eleinte tényleg csak alkalmilag vettem föl, nyáron arra a bálra, az októberi bulikára a Szellemszálláson...
Most, hogy így belegondolok, volt novemberben az az összetalálkozásom és -zördülésem Qu... Thornsbeakkel, azután kezdtem el hétköznap is hordani, valahogy csak úgy adta magát. Nem is gondoltam bele, csak amikor azzal az O'Candy muksóval - bocsi, de ez a név már rád ragadt - futottam össze téliszünet elején az Abszolon. Szó szerint. Is. Addigra tényleg, már hétköznapos volt, hogy hordtam. Lehet, hogy már annyival előtte is, hogy évfolyamtársaknak is feltűnjön? Ezek szerint...
-Őszerinte, hogy nem lógathatja fel a hüvelykujjánál fogva- vigyorgok vissza rá. -Szerinted meg hosszabb mint zöld.
Van egy gyanúm, hogy ezt tudja az évfolyam griffes és hugrás része, és jó esélyt látok rá, hogy a másik két házzal is van közös órája 'Gregéknek is.
-Nyeh, lebuktam- vágok pont ártatlan - "ártatlan" - fejet pont a beismerő vallomásomhoz. Már addig a másodpercig, ameddig el nem vigyorodok egyből.
-Ha bemész olyan messzire, hogy beszakadsz, nem én szedlek ki. A víz fölött annyira nem vastag a jég- kiáltok utána, ahogy távolodik épp. De, valószínűleg igen, más nincs annyira a közelben, én meg ennyire gonosz azért nem vagyok. Mintegy végszóra - Brook egy gyengepont fölött haladhat el, gondolom - a jég reccsen is egy ominózusat, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy tovább is akarna törni. Mindenesetre már van is ötletem vész esetére.

Ééés reccs. Én szóltam.
Első gondolatom lenne közelebb menni, hogy jobban rálássak, de ja. Vékony, és mostmár törött is a jég, annyival könnyebben továbbtörik, ha közelebb megyek.
-Ha ennyire ráérsz beszélni fuldoklás közben, inkább kapálózz feljebb!- kiáltok oda neki -Fogd meg a jég peremét, és csak emeld ki magad vállig, annyit biztos elbír!
Közben már "puskára" is fogom a kezem pálcástól, jobb válltól egyenes kar, ballal megtámaszt, mutató- és középsőujj bütyke és pálcahegy hármasa célzáshoz, technika miatt szörnyülködő Eledir. Becélzom a fejét innen messziről, amennyit látok belőle a felszínen.
-Everten static. Locomotor.
Az első varázslattal pörögve kireptetem a vízből, - heh, a legutóbb Caelt ugyanezzel beledobtam. Mondjuk az kora nyár volt, nem tél - a másodikkal meg elkapom a levegőben, hogy mielőtt visszaesne ugyanabba a lékbe, esetleg valamijével továbbtörje a jeget is, - meg magát - inkább megmaradjon röptében, és kilebegjen a partig.
-Leperex. Fel kéne menned a gyengélkedőre, mielőtt lefagyasztod a ...magadat- javaslom neki, ahogy a saját lábára áll megint, én meg lepergetem róla a lehető legtöbb vizet, ami a ruhájába itta magát a beleeséssel. Még így is kiúlésveszélyes a dolog, és a talán már száraz ruháit csak nem gyújthatom rá a hideg ellen, jobb ötletem meg nincs így hirtelen az ellen, hogy megfagyjon itt. Marad a gyengélkedő, Pomfrey jobban ért hozzá.

Három hét telt el a könyvtárba látogatásom óta, és azóta az életem rendesen megváltozott.
Kicsit optimistább szemszögből néztem a dolgokat, nem mintha eddig pesszimista lettem volna, de különösképpen jó volt a hangulatom, hisz azóta egy barátot is szereztem.
Nem mondanám, hogy a fejemben rend lett volna, hisz kérdések légiói sorakoztak a buksimban, és vették ostrom alá az agyamat. Ám ennek a zűrzavarnak ellenére valóban boldog voltam, hisz annyi idő után végre valamit kiderítettem, ám a kérdés még fenn állt, hogy Ewan, az apám hol lehet, és mit csinálhat.
Egy délután, miután az óráimnak vége volt, egy könyvvel a kezemben, mely történetesen a bűbájtan könyvem volt, kivonultam a tópartra.
Mivel egész napos, és egész meleg nap volt, rettentően kellemes hely volt a tanulásra a csendes tópart.
Egy kicsit elbambultam, ez annyira jellemző volt rám mostanában. Ezt észlelve egy végzős társam kuncogva olyasmit mondott, hogy ez természetes, mert hogy én abba a korba értem. Talán igaza van, hisz úgy vettem észre, mostanában képes vagyok kicsit élesebben, flegmán visszaszólni másoknak.
Ahogy elméláztam megbotlottam egy kiálló gyökérben, mely egy közeli fához tartozott, elbotlottam.
Szinte lassítva lepergett előttem a jelenet, ahogy esek, és visszagondolva vicces lehetett, de akkor nem volt egy cseppet se vicces. Hatalmasat nyekkenve, arccal előre értem földet. Az arcom biztosan csupa kosz lett, és a gyökérzet ádáz tagja felhasította a nadrágom szárát.
Hogy mi más sérülést szerezhettem, nem tudtam megmondani ott a földön fekve, csak azt tudtam, hogy az esés borzalmasan rosszul esett.
Amikor felemeltem a fejem, és nem a földet vizsgáltam közelről, észrevettem, hogy valakinek pontosan a lába elé csapódtam, hisz elsőnek két pár cipőt pillantottam meg.
Kicsit összeszedtem magam, és felálltam a földről.
– Elnézést! – kértem bocsánatot remegő hangon, hisz még egy kicsit sokkos állapotban voltam, és meghajtottam a fejemet a férfi előtt, kit megzavartam a sétájában. Ahogy felegyenesedtem, és kicsit megtapogattam a mellkasomat, hisz megütöttem, s feltűnt, hogy a medálom az esés közben kiesett az ingem alól, és most szabadon lengedezett.
Nagy levegőt vettem, és a tekintetemet továbbra se emeltem fel, hisz az arcom szégyenpírban égett. Inkább lehajoltam, hogy felvegyem a földön lévő tankönyvet.