Roxfort RPG

Először vagyok teljesen egyedül a pályaudvaron. Olyan szempontból nem nagy a külömbség, hogy az árvaháztól most is elkísért egy nevelő idáig, innentől a vonatig meg eddig is önálóan járkáltam már, de azért na, megérződik Szuttyompötty állandó társaságának hiánya. Szerintem mindenhol külön-külön meg kell szoknom, hogy nincs már velem, minden hely rá fog emlékeztetni, ahol a zsebemet rágta, kenyérhéjat lefetyelt vagy a hajamba gabalyodva aludt. Ilyen meg elég sok volt, mert szinte mindenhova magammal hordtam.

Ráérősen tolom magam előtt a kulin az utazóládámat, még korán van, van időm kicsit bámészkodni menet közben. Az átjárónál lopva körülpillantok, hogy van-e mugli kalauz, aki beleszólna, de mivel nincs, meglódítom a kocsim, és felugrok rá én is a ládám mögé. Előre a bitos ütközésbe!
Há!
Nem is. Bevették. Nem vették be, mert nem látták, de na. Gyönyörűségesen általsiklok a falon, amiről nyekkenve illett volna lekoppannom, már ha rendeltetésszerűen fal lett volna az a fal, mondjuk kámfor helyett. De nincs mit tenni, ez a varázsvilág már csak ilyen vicces dolog. Aztán gyorsan le is kell fékeznem, mert azért nem minden van itt se kámforból a kilenc és háromnegyediken se, és azért mégsem akarok nyekkenni.

A diákok korábban érkező fele is még csak most jövöget meg, úgyhogy szerencsém van, és csak két-három fülke után is találok egy teljesen üreset, amit egyúttal jól be is foglalok magamnak. Ami nagyjából annyiban merül ki, hogy csak az ülésre teszem le a ládámat, így a sajátommal együtt úgy bő hármat foglalok el a nyolc ülőhelyből, de az üzenet a lényeg, ide nem csak úgy beülünk nekem, ez már felségterület. De még vannak bőven üres kupék, még érkezhet valaki ismerős is, mielőtt elkezdenek az emberek arra fanyalodni, hogy idegenek mellé üljenek be jobb híján.
Ki is biggyeszkedek az ablakba, onnan nézem a kint gyűlő kavalkádot, ahogy egyre többen érkeznek meg, kezdenek el búcsúzkodni, meg feltuszkolni magukat a vonatra. Főleg ha valakinek a ládája mellé például még van egy seprűje meg egy nagy ketrec baglya, ami épp kifogásolja, hogy pakolják. Vagy egy akkora macskája, hogy csoda, hogy mozdítani lehet.
-Madi!- Integetek le a peronra az említett macskához tartozó lánynak, ahogy meglátom. Jól elvagyok én bárkivel, de nem sokan vannak, akit barátnak is mondanék, nem csak inkább ismerősnek, de Madi az elsők között volt. Mondjuk tény, segít a dologban, hogy ház- és évfolyamtársam is egyben, úgyhogy elég hamar összetalálkoztunk. Voltam vele kalandozni is párat, mondjuk nem akkora buli volt, mint múlt karácsonykor Eledirrel amikor átvarázsoltuk színváltósra a világítást, de például elvittem megmutatni neki Sir Cadogan festményét.

Szegény lány olyan vicces azzal az állattal, ahogy próbálja vinni, változó mértékű sikerrel. De hát van ez így, nem minden háziállat fér el az ember zsebében. A legtöbb a Roxfortba hozott nem szokott. Vagy csak  nem akar ottmaradni, amikor igazán kéne neki.
Egy időre eltűnik a látóteremből, ahogy elnyeli a vonat oldala, de csak amíg meg nem jelenik a kupé ajtajában. Arthurt gyakorlatilag leginkább beönti a fülkébe, aki folyadékhoz illő módon tócsaszerűen terül el a semközti ülések nagyrészén, csak ezután nyílik alkalma és helye a lánynak meg az őt követő apjának és poggyászának is beférni a kupéba.

-Egy próbát azt teszünk rá. Viszlát, Mr. Clark.- Ígérem Madi apjának, ahogy az végezve a poggyászfelrakással elbúcsúzik tőlünk.
-Mekkora már ez a macska?- Kérdem nevetve, ahogy Arthur a nevéhez méltó királyként terpeszkedik az ülések végétől Madi ölébe is. Olyan királyi, hogy még arra a tényre is magasról tehet, hogy pediglen nem is kandúr. De a macskák már csak ilyenek.
-Esküszöm, jobban nő mint én, mire végzünk, nagyobb lesz nálam. Pedig nőttem egy egész incset! Úgy egy egész év alatt.- Ha a kissebbségi komplexusról vágysz kiselőadásra, fordulj Merel Everfenhez. Vagy csak várd meg, hogy magától is eszébe jut megemlíteni.

-Egész jó. Jó izgalmasan kezdődött is, mi? Neked?- Inkább csak ilyen kurtára fogom, hogy neki is legyen esélye szóhoz jutni, mert magamat ismerve már időszerű lesz átöltözni talárba, mire először megállok levegőt venni, ha én kezdek mesélni. És idén volt is érdekes napom bőven, jaj, annak, akinek mesélni kezdek. És nincs nála ipari cellux.
Így, hogy igazából el is foglaltuk a fülkét, én a ládámmal, Madi meg a macskájával foglalva a fennmaradó helyeket, el is helyezkedek kényelmesen. Majd ha valaki nagyon nem fér el sehol, és ide jönne, majd ráérünk akkor megoldani a problémát, de addig büszkén hirdetjük, hogy ez a kupé a borzok népéé.

-De nem a nyáron. Mondom, egy egész év alatt. Az úgy azért kevés. Te biztos fogsz még nőni, csak én vagyok ilyen hobbit. Örülhetek, ha az öt lábat valaha elérem így.- Fanyalgok már megint a magasságomról. De most mit csináljak vele mást, jelentkezzek Fricsnél önként hüvelykujjnál fogva lógni? Csak azt ne mondja valaki, hogy ez nálam még az is pláne, hogy elkezdtem nyúlni.
-Ő is kijárt szerinted a konyhára? Szerinted lehet, hogy Szuttyompöttyel együtt jártak ki? Ő is mindig alkoholszagú volt valahonnan, pedig én nem is tudtam volna honnan piáltatni. Szegény kis alkesz.

-Óóó... köszönöm. Tökjó neked, én még nem is jártam külföldön se.- Mondom, és fel is veszem a karkötőt. Nem is számítottam erre, kicsit kellemetlen így, hogy én meg semmivel nem készültem neki. Majd legközelebbre én is kitalálok valamit.
Nem hiszem, hogy a csuklómon túl sokat lesz majd, magamat ismerve ott nem élne túl kábé semeddig, pedig nagyon kedves ajándék Maditől. De szerintem az lesz, hogy majd a táskámra applikálom rá. Okkal nem szoktam én csinosabb ruhákban se járni nagyon, tapasztalat, hogy azok nem mindig alkalmasak az én időtöltéseimhez, úgymint nem tesz jót nekik.

-Csak a szokásos.- Legyintek, amikor énrám kerül a mesélés sora. -Az Abszolon nyaraltam. Mondjuk kivéve amikor kaptam fél hónap szobafogságot még májusban. Kicsit későn értem haza... többek közt. De megittam az első sörömet! Meg találkoztam egy csomó érdekes emberrel. És felvettem még utólag a rúnaismeretet, tök jófej a tanár, aki tartja.- Mesélem teljesen rendszertelenül, viszont annál inkább össze-vissza, ami épp eszembe jut. Igen, ez így elég kusza lesz, kéne választanom egy történetet, és egyszerre azt mesélni csak.

Merel, Madison

Szeptember elsején korán fel akartam kelni, de csak nem sikerült. Még egyszer átnéztem a ládát, hogy mindet bepakoltam-e. Majd bementem a fürdőszobába, és rendbe szedtem magam, és felvettem egy kék kockás blúzt egy farmerrel.
Mivel farkas éhes voltam, így lesiettem a konyhába, ahol már anyukám is ott volt.
-'Jó reggelt'-köszöntem neki, és leültem a konyhaasztalhoz, és kivettem a gyümölcsös tálból egy almát. Közben anyukám kérdésére is válaszoltam ,aki megkérdezte kérek-e valami reggelit.
-'Köszönöm, 2 tojásból szeretnék rántottát kérni.'
Mikor kész lett azt is befaltam az alma után. Majd anyukám a kezembe nyomott 2 szendvicset a vonat útra.
-'Óhh, köszi szépen'-mondtam majd felsiettem vissza a szobába, mivel még a háziállataimat is meg kellett etetnem az indulás előtt. Mivel kicsit később keltem fel mint szerettem volna, így kissé sietősen kellett megcsinálnom a maradék dolgokat.
Bepakoltam a legfontosabb cuccaimat a kis táskámba (jegyek, szendvicsek), majd vártam még elindulhatunk. Ez nem telt bele pár percbe, és már az autónál voltunk, amivel kivittek a pályaudvarra.
-'Sziasztok'- köszöntem el a szüleimtől mikor megékeztünk, mivel nem volt parkolóhely már, így nem tudtak bejönni velem.
Majd jól felpakolva elindultam be az állomásra. Ahol szereztem egy kulit és felpakoltam a csomagokat rá és elbattyogtam a vágányhoz,
Nem volt nehéz megtalálni a falat. Egy percig néztem majd nekifutottam, lesz ami lesz alapon és egy másodperccel később már a falon túl voltam. Ott állt előttem a piros Roxfort Expressz. A vonat előtt szokásosan hatalmas tömeg ácsorgott. A kutyám is majdnem elszökött, még jó hogy pórázon hoztam.
Ezután fel is szálltam a vonatra, mondom keresek egy helyet magamnak.
Aztán a harmadik kupéban összetalálkoztam a tavaly megismert Merel-el, aki egy másik lánnyal ült épp ott.
-'Sziasztok, beülhetek?'-kérdeztem meg tőlük.

-De az csak normálisan kicsi úgy. Velem szerintem lehet valami bibi is.- Legyintek lemondóan. Mindig kisebb voltam a korombelieknél valamivel. van hogy a valamivel fiatalabbaknál is.
-Na igen, ez az egy előnye az mindig meglesz a dolognak. Hogy is van? Viseld páncélként, és nem fordíthatják ellened.- Vigyorgok a dolgon. Lehet, hogy mindig rinyálok ezen, hogy ekkora vagyok, de ez is része a Merelnek, megsérteni nem tudnak vele.

-A vajsörben van egyáltalán alkohol? Mert Roxmortsban úgy tudom, kiadják már nekünk is. Na de ezt majd idén jól kiderítjük.- Nézek Madire cinkosan.
-Sok mindenesetre nem lehet, Szutyi meg borban hasalt még amikor találtam, nagy partiállat lehetett. Persze vannak tanárok is, ők felnőttek, lehet, hogy a manók tartanak valami erősebbet is nekik, és abból kunyizott.

-Nem tudom, szerintem nem is tudok ilyen esetről senkitől, ameddig ott lakott nálunk. Az olyan tökjó lenne pedig.- Lelkendezek egy sort az ajánlatra. Kérek ide öt olyan dolgot, amiért ezt a Madit nem lehetne úgy megölelgetni.
-De ha ott vannak ugye a szüleid is, csak elengednek tán, van aki felügyeljen.- Hát persze, hogy engem csak az elengedés okán izgat ez egyébként, vigyázok én magamra is, csak hát ugye a hivatalos dolgok. Ms. Grelod meg elég komolyan veszi az ilyesmit.
-Végülis magam is kijárhatok az Abszolra, ha jókislány vagyok, és időben hazaérek. Mondjuk ha nem kések vagy egy órát kapuzáráshoz képest, és kapok szobafogságot a hónap végéig, ja. Mondjuk nem tudom, ez mennyire hivatalos és mennyire csak elnézik, mert addig se nekik kell kordában tartani...- Nés akkor azt nem is vettem elő, hogy mi lett volna belőle, ha Naras bá megtudja azt is, hogy be is csíptem. Egy kicsit. Najó, annál azért jobban.

-Háát... igazából keserű, nem olyan finom. De a lehetőségen volt inkább a hangsúly. Azzal együtt azért megérte.
Na, ilyen, amikor a fagyi képletesen nyal vissza, alig győzök mindenre válaszolni. Ismerős ez valakinek itt, Merelkedrága? Kezdem azzal, amiről a legtöbb ugrik most be így rögtön.
-Ez a tanár csak Jimként mutatkozott be, elsőre nem is gondoltam volna róla, hogy tanár. De tök jófej, olyan érdekesen tudja előadni a témát. Ezt a késes játékot próbálgattam épp, és rúnákkal csinálta olyanra az asztalt, hogy ne tudjon megsérülni a kezem.
Mielőtt folytatnám vagy sorravehetném a következő kérdést, valaki benyit a kupéba.
-Jé, szia Bess!- Köszönök az újonnan érkező lánynak, ahogy felismerem, bár addigra Madi már bemutat minket neki. -Még tavasszal találkoztunk valamelyik hétvégén. Madi, ő itt meg Bess.- Magyarázom, majd mutatom be most akkor én a Hollóhátas lányt. Amúgy tessék, erről beszéltem, Bess alattunk jár egy évvel, és még ő is mennyivel magasabb nálam.
-Várj, mindjárt felpakolok innen, Arthur a megtestesült terjedő olajfolt alakzat.- Túrom elő a pálcámat az utazóládámból, hogy az egészet fellebegtessem vele a poggyázstartóra, hárman már láda nélkül is be tudjuk megfelelően terpeszkedni a kabint.

Merel, Madison

'Sziasztok. Jó újra látni téged Merel. Madi örülök hogy megismerhetlek.'-válaszoltam a köszöntésre.
-'Köszönöm, elég jól elment a nyaram.'-kezdtem bele Madi kérdésének megválaszolásába, miközben arrébb pakoltak, hogy kényelmesen elférjünk.'Köszi a helyet.'-és leültem az abla mellé, majd bele kezdtem a mesélésbe a nyárról.
-'Tengerpart mellé is sikerült eljutnom nyaralni, Korfura, ami nagyon jó volt. Első nap a nagy utazás kipihenésével és strand felfedezésével telt. Másnap a fővárost barangoltam be. Aztán a csodaszép északi részét néztem meg a Korfui szigetnek. Utolsó ott töltött napomon pedig elmentem a Korfui Aqua-Landbe. Végül augusztus vége felé bejártam rendesen az Abszol út-at is, mert hát tavaly nem tudtam rendesen. Kitudtam próbálni Florean Fortescue Fagylaltszalon-ban is a fagyit. Mivel nőttem is, új tallárt kellett vennem Madam Malkin-ál. A kutyim is szépen nő. várj, van is fénykép róla, mindjárt előszedem.'-úgyhogy felkutattam a kkistáskámat, majd átadtam nekik a képet.-'Aranyos husky kutyus. Tavaly tavasszal kaptam a szüleimtől. Aztán itt van a baglyom is.'mutattam a kalitkám felé.'És nektek jól telt a nyár? Ha már lemaradtam a mesélésről'-mondtam mosolyogva, közben előszedtem a szendvicses zacskót is mert megéheztem.

 Iszok egy hosszú korty vizet, de az nem segít a fejfájásomon, azon az érzésen, hogy mennyire öreg lettem, hogy mindenem fáj. Hülye voltam, hogy hagytam Iant, hogy rávegyen az ivásra. Oké, igaz, egyszer vagyok tizenhét, de simán lehetne, hogy tizennyolc már nem leszek ennyi italtól. Nem vagyok hozzászokva.
 Felmászok, amikor kinyitják az ajtókat, elveszem Clementine és Barnabas bőröndjét, hogy ne nekik kelljen felemelni a lépcsőn. Emlékszem, nekem sem kellett felhúzni a lépcsőn, el sem bírtam volna, rohadt nehezek. Anya mindent bepakolt. Anya. Azt hiszem, ez már berögzült, már örökre így fogom nevezni őt, nekem már örökre Meredith Flowers lesz az anyám, Dave Everfen az apám, Dave Everfen az apám, Tim, Barny és Clem pedig a testvéreim. Vagy fog ez változni még? Azt tanultuk előző évben végig, hogy a vér az, ami fontos, ami összeköt, felemelkedésre vagy szolgaságra ítél. Soha nem hittem ebben, butaságnak hangzik, de nem tudok nem gondolni rá, hogy a testvéreim unokatestvérekké, a szüleim nagybácsivá és nagynénivé válnak. Most, hogy beszéltem vele, érzek valamit apa és a húgom felé. Nem olyan erős, de mégis sokkal erősebb, mintha két idegen lennének.
 Nem ismerem még a húgomat, de ha ránézek, ha figyelem, mégis látok benne valamit, ami hasonlít rám, még ha különbözünk is. Érzek valamiféle köteléket felé, nem is biztos, hogy csak azért, mert a vérszerinti testvérem. És akármekkora szemét volt, akármennyire szörnyű, amit a családunkkal tett, mégis érzek valamit apa felé. Még ha nem is ismerem őt sem, csak a mendemondákat hallottam róla, amik nem túl szépek, a hangja valahogy ismerős, megnyugtató. Halványan csak, de emlékszem rá, amikor még minden szempontból az apám volt.
 Bemegyek az első üres kupéba az ikrekkel, ahol kihajolok, és velük együtt integetek Timnek, anyának és apának, amíg el nem tűnnek. Most borúsabbnak tűnik valahogy a hangulat, az otthon maradt öcsém is bánatosnak tűnik, de talán csak a fejemet széttépni akaró meg akarok halni érzés, a fokozódó hányinger mondatja ezt velem. Ha nem éltem volna át tavaly sokkal rosszabbat is, most pánikba is esnék, hogy minden rendben van-e velem, de tudom, ha valaki készül meghalni, nem képes már rendesen gondolkozni sem.
 Elköszönök az ikrektől, amikor befut két elsősnek tűnő fiú, hogy leüljön melléjük. A vonaton lehet a legjobb első barátokat megszerezni, nekem is itt sikerült összeszedni Iant. Teljesen máshogy alakult volna az életem, ha nem vagyok ennyire szerencsés, most bizonyára teljesen más ember lennék. Furcsa belegondolni, hogy Clementine és Barnabas most kezdenek el változni, új emberré válni, ebben a pillanatban. Talán még az is most dől el, melyik házba kerülnek.
 Sóhajtok egyet, miközben nekidőlök az ablaknak, és megfogom a táskámat. Egy kicsit rá kell pihennem arra, ami most jön, normálisan kell kinézni. Megkérdeztem tegnap Iant, hogy meddig lenne érdemes várni rá, hogy beszéljek a húgommal, és ő azt mondta, hogy ne várjak, úgyhogy most össze kellene kapnom magam, hogy ne higgye, hogy alkoholista vagyok. Nem lenne jó első benyomás, nem azért, mert nem szeretem azt, aki iszik, hanem mert nem igaz. Alig járok inni, ez csak a szülinapom miatt volt.
 A vonat elejére megyek, miután összekaptam magam néhány perc robogás után, és mire elhagyjuk a várost, már kezdem magam egészen jól érezni. Egy ablakot a folyosón azért lehúzok, és levegőzök egy kicsit, meg amikor bemegyek a vécére, kicsit elkap a hányinger is, de végeredményben csak fáradtnak érzem magam. A tükörben kicsit helyrepofozom magam, mielőtt elindulok megkeresni Iant. Nem tart sokáig, amint kilépek az ajtón, ő már ott áll.
 - Cső, rég láttalak!- felemelem a kezem, hogy adjak egy öklöst, de most nem vagyok olyan laza, amilyen tegnap voltam, hosszú ideje először. Nagyon izgulok, hogy mi lesz, hogy fog alakulni ez a találka a húgommal, de nem akarom, hogy Ian nyuszinak nézzen. Különben sem látom okát, hogy ne most ejtsük meg. Tudom, hogy szépen elfelejtődne, elhalasztódni, és egyszer azt venném észre megint, hogy elkéstem. Abból a szempontból segített az előző év, hogy tudom, mennyire könnyen, mennyire hirtelen késő lehet még egy gyereknek is.
 A harmadik kupéig kell csak mennünk, ahogy benézek, két másik kislány társaságában ki is szúrom Merelt. Az egyiket, Maddisont ismerem is látásból, róla tudom, hogy a legjobb barátnője, a másik lányról viszont nem tudok semmit. A legtöbb hugrabugost azért ismerem legalább látásból, úgyhogy valószínű ő nem az. Örülök is neki, hogy barátkozik más házak diákjaival, hallottam valami olyat is, hogy egy mardekáros fiúval randizott. Az persze nem túl jó, hogy randizott tizenkét évesen, de nem szólok bele. Ha a bátyja leszek is, nem azért, hogy fegyelmezzem. Veszek egy mély levegőt, miközben megfogom a kilincset, és lassan kilégzem.
 - Hát... vágjunk bele... Sziasztok, van itt még szabad hely?- megállok a félrehúzott ajtónál, kicsit tördelem a kezem, piszkálom a hajam, de azért igyekszem barátságosan, természetesen mosolyogni. Már begyakoroltam, akkor is így mosolygok, ha valakinek kivételesen sikerül célba találnia egy sértéssel, nehéz ezt a mosolyt levakarni. Nem is álca, mint sokaknak. Én azért mosolygok, mert az a legjobb módja egy beszélgetés elkezdésének, egy kapcsolat építésének.

A tegnapi nap egész jó bulit csaptunk, elvégre Edwin 17. születésnapját ünnepeltük. Lehet, hogy nem kellett volna így ilyen hirtelen pont a Roxfortba való indulás előtt, mert azért valljuk be, Edwin még nincs hozzászokva az irdalmatlan mennyiségű alkohol fogyasztásához. Jómagam talán többet ittam, mint ő, de két korsó sör után már ki számolja? Különben estek ki képek, de csak azokra a pillanatokra, amikor tudtam, hogy na ezekre nem akarok emlékezni, jobb lesz őket elfelejteni, ezek a blackout-ok mellékesek. Tartottam magam, valahogy a szervezetem megedződött rá, szőrös a gyomrom is... ne mondjátok el senkinek, de néha átvertem Edwint a felesek ivásánál, az ő poharába alkoholt öntöttem, míg az enyémben csak víz volt, így úgy tűnt, hogy én vagyok az acéltorkú, tökéletesen megállom a helyem, Edwin meg át lett ejtve. Különben elég vicces a szituáció.
Elmesélte, hogyha felszállunk arra a vonatra, biztosan találkozni fog a húgával, akinek eddig még nem mondta el, hogy ki is ő valójában, unszolni kezdtem, hogy most már ne halogassa tovább, itt az ideje, hogy bevallja magáról, kicsoda.
Elérkezett a nap, amikor nem akartam kimászni a puha ágyamból, pedig tudtam jól, hogy itt az ideje indulni. Anyámtól még odahaza elbúcsúztam, apám viszont velem jött az állomásra, hogy segítsen a cuccaimban - de tényleg nem kellett, fel tudom vinni magamtól is. A jelenet, amikor én elbúcsúzom az édesapámtól, talán olyan lehet, mint amikor egy tíz éves kislányt összepuszilgat az édesanyja. Bár a mi esetünk teljesen más, de mióta megharapott Greyback és apám mentett meg, azóta még mindig hősként tekintek rá, szóval tisztelettel bánok a szüleimmel, soha egy rossz szót nem mondanék rájuk, s mindent megteszek nekik, amit csak kérnek. Az átváltozásom óta persze különleges figyelmet élvezek, mintha lesnék minden kívánságomat, amire már végképp nincs szükségem, mert ami kell, az megvan. Azt hittem, hogy soha nem lesz legjobb barátom, kiközösített leszek, ennek ellenére szinte az első nap jött oda hozzám Edwin, ő tudta meg legelőször, hogy vérfarkas vagyok, mindezek ellenére még mindig a legjobb barátom, mert nem riadt el attól, ami belül vagyok. Aztán sorolhatnám még, mi mindenen estem át a Roxfort falai között, mondhatom, hogy egy nagy családra találtam. Máig nem értem, hogy miért gondolják úgy, hogy több barátnőm is volt, mert szeretném tudni, mikor láttak bárkit is befűzni...
Edwinnel útközben nem találkoztam, azt sem láttam, hogy előttem vagy utánam szállt e fel a vonatra. Lepakoltam az egyik kocsiban, mondván, ha megtalálom, akkor úgyis összeköltözünk majd... mármint a vonaton, majd zsebredugott kézzel indultam el, hogy megtaláljam. Amikor kiléptem, mintha őt láttam volna kissé émelyegve a mosdó felé botorkálni, ez pedig egy hatalmas vigyort csalt az arcomra. Nem mondom azt, hogy most teljesen józan és épelméjű vagyok, mert akkor hazudnék, még érzem a tegnapi buli hatását, csak éppen vissza tudom tartani magamban. Jobban érzem a levegőt. Ed irányába haladok, megállok az ajtó előtt, amikor pedig kilép rajta, láthatja azt az elismerő vigyort a képemen. Öklözünk.
- Ja, tegnap - az tényleg elég régen volt, már nem is emlékszem. Irónia mindenhol. - Büszkeséggel tölt el az, barátom, hogy ilyen állapotban láthatlak. Nem hivatalosan, de felnőtt lettél - megveregettem a vállát. Különben tényleg büszke vagyok rá, hogy eddig eljutott és kibírta anélkül, hogy mindenféle színben játsszon az arca, vagy éppen a cipőmre ürítse a gyomra tartalmát. Remélem, hogy ettől megemberesedik majd és nagyobb önbizalma lesz, mert eddig szerencsétlennek úgy a sárba volt tiporva, hogy elég volt abból egy vaskos rúddal kihúzni.
Látom rajta, hogy nagy levegőt vesz, most tartozik valakinek egy vallomással, amitől jobban fél, mint egy lánykéréstől... ez rossz hasonlat volt, a lánykéréstől tényleg félni kell. Amikor elslattyogunk a harmadik "bunkerig", és először bátortalanul szólítja meg a bent lévőket, csak megbököm hátulról a hátát, hogy szedje össze magát, mert ha most nem, akkor ugyan mikor? Eddig takarásban voltam a háta mögött, aztán kikukucskáltam, hogy mégis kikhez van szerencsém, amikor megláttam a leánytársaság között az egyetlen ismerős arcot... legalábbis akit már jobban ismerek: Madison.
- Maddi, drága! Micsoda meglepetés! - bentebb tolom Edwint, hogy menjen már arrébb, mert nem férek a 'nagy seggétől', ezzel talán segítek is neki elindítani egy társalgást, és nem lesz annyira feszélyezett a fiatalok társaságában. Maddi olyan volt nekem, mintha a húgom lenne, mindig sikerült felvidítania, ha esetleg borongósabb napjaimban találna. Bemászok hát az ajtón, és egy testvéri puszit adok az arcára - nem vagyok perverz betolakodó, mielőtt azt hinné bárki is! - majd mintha mi sem történt volna, leülök mellé.
- Bocsássatok meg, hogy illetlen vagyok, a nevem Ian - aki még eddig azt nem tudta volna. - Ha Edwin barátom nem jár erre, akkor biztosan elsétáltam volna mellettetek, márpedig nem indulhat úgy a nap, hogy ne lássak egy kis napfényt - bököm meg Maddi pofiját gyengéden a mutatóujjammal.
- Remélem, nem bánjátok, ha csatlakozunk hozzátok - persze, ha van ellenvetés, azt is elfogadom, mert milyen férfi lennék akkor?

-Tökjó nektek, hogy mindenhova mentek a nyáron. Én csak az Abszolra jártam egész szünetben ki. Persze az se unalmas, de akkor is.- Ámulok a nyári beszámolókon, talán kicsit irígykedve is, hogy nekik ilyen lehetőségeik is vannak.
-És Bess, az a rendesen bejárás csak a jéghegy csúcsa, három nyár alatt se lehet ott mindent maradéktalanul megnézni.- Vigyorgok alliterálóan, mint aki nagy rejtelmekről van tudomással.
-Aqua-Land... hát így a nevéből ítélve valami száraz dolog lehet a sivatag közepén.- Színlelek okfejtést Madi rákérdezésére. Persze, hogy fülig vigyorogva, hogy máshog? Én? Pardon kérem! -És értelemszerűen főleg homokozni.

-Óhóó, dehogy maradtál! Még bele se lendültem semmibe. Mert azzal estig itt ülnénk.- Nyugtatom meg Besst, hogy nem késett le a jóról még. Még mindig szállnak fel emberek is a vonatra szinte. De minimum mászkálás van kint még.
Madi beszámolóját az antik seprűről olyan arccal hallgatom kábé végig, hogy "Úúúú". Na ezért tudok irígykedni azokra, akiknek családja van. Felmész a padlásra, és mindenfrász kacatnak, amit találsz története van, valamelyik családtagról jellemzően.
-Dehogy próbálunk, Clark! Az nem úgy megy. Mi bekerülni fogunk.- Javítom ki a hozzáállást a megfelelő szemléletre, majd idézem a mester szavait is, ahonnan megtanulhatja a földi halandó. -Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld. Hrm-M-m-
Így, a jellegzetes hümmögéssel együtt, hogy teljes legyen a kép.

-Nem, úgy tűnik, nincs.- Fekszem magam végig gyorsan az ülésen a hely iránt érdeklődő kérdésre, fejjel Bess ölébe feküdve. Mindez a rám jellemző füligvigyorral és tarkón összefont kezekkel elkényelmesedve. Persze utána azért visszaülök rendesen, csak viccnek szántam én, nem kiközösítésnek.
-Már hogyne lenne, sok kis ember jó helyen is elfér.- Erősítem is meg ezt, az ülést is megpaskolva, közben végignézek az érkezőkön.
-Jé, helló, Edwin! És Ian.- Köszönök felismerve az előbb belépőt. A társa is ismerős arcról, de az ő nevét már a bemutatkozásából kell puskáznom. De Edwinkét mindenki ismeri. Najó, lehet, hogy csak nálunk, hugrásoknál mindenki, de ott, házon belül egyszerűen nem lehet nem ismerni. Kész Madi egyébként a gyerek, mindenkivel kedves, barátságos, a klubhelyiség kedvenc arca. És tuti, hogy Madi is pont ilyen népszerűen cuki lesz hetedikre, mint most Edwie, ő is túl napfény, szivárvány és cukormáz ahhoz, hogy ne ismerjük ezekről. Tessék, itt a bizonyítás is, Ian is ismeri ezek szerint.
-Dehogy bánjuk. Jó hely, jó társaság, nem harapunk mi. Arthur is inkább karmolna, már ha nem lenne túl lusta hozzá, és lenne oka is, de az sincs. Tehát gyertek nyugodtan.- Felelek az én közismerten kimért modoromhoz hű lényegretörő rövid, tömör válasszal. Vagyis bájvigyor és szófosás, mint mindig.

Merel,  Madison, Edwin és Ian

'-Hát Korfu nem itt van az biztos. Egy sziget Görögországba. Éghajlata mediterrán.  A legnedvesebb hely Görögországban, amely előnye, hogy zöld és termékeny, novembertől márciusig rendszeres esőzésekre lehet számítani. Az Aqua-land meg egy 140.000 négyzetméteren elterülő, hatalmas csúszda paradicsom. Több, mint 40 féle különböző csúszda, élménymedence és attrakció várja az itt szórakozni vágyókat, szinte korhatár nélkül. Úgymond egy vízi vidámpark.'-feleltem Madison kérdéseire.
-'Hehhe, száraz dolog ez tetszett Merel. Pont nem jött be'-nevetek egy jót a próbálkozásán.
Aztán a kviddics is előkerült: 'Hát még sose próbáltam, de azt hallottam jó mulatság.'
Közbe meg érkezik 2 nekem ismeretlen ember is. Vagyis csak nekem ismeretlen, mert a többiek rögtön a nevükön szólítják.
'Őhh sziasztok'-nyögök ki közben egy köszönést meglepettségem közben, ahogy Merel az ölembe feküdt. Sikerült majdnem félrenyelnem az utolsó falatot is a szendvicsből.-'Gyertek csak nyugodtan.'-folytatom utána.
-'Te meg jól elkényelmesedtél'-mondom mosolyogva közbe Merelnek.

  Mint általában, most is mosolygok, hallgatom, mit beszélgetnek Ianék, és Madison tényleg mosolyt csal az arcomra a cukiságával, de valójában nagyon ideges vagyok. Kicsit olyan, mintha fogorvos előtt lennék, vagy szuri előtt, vagy ilyesmi, csak ez most még felfokozottabb, minta látnám, hogy béna az orvos, vagy nagyon nagy a tű. Bár ez talán ennél is rosszabb.
 Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj. Ha Ian nem lenne itt, most biztos kirohannék, de nem akarom magam leégetni, meg most már tényleg nem hátrálhatok ki. Mi baj lehet? Nem történhet semmi igazán rossz. Legrosszabb esetben dühös lesz, vagy kiabál. Vagy megutál egy életre, azután szépen lassan mindenki más is, hogy milyen szemét vagyok, hogy árvaházban volt a húgom két évig úgy, hogy tudtam, de nem csináltam semmit. Még csak nem is szóltam neki. És nem is tudnám megmagyarázni, hogy miért. De mégsem várhatok tovább, nyelek egyet, kicsit fészkelődök ültömben, azután még váltok egy gyors pillantást Iannal, mielőtt belekezdek.
 - Izé... Merel, mondanom kell valamit.- hirtelen az a fogorvosos-injekciós dolog olyanná válik, mintha bent lenne a fúró vagy a tű, de nem a szokásos hú, túl vagyok rajta-féle lenne, hanem inkább olyan, mintha benne is akarna maradni, és még mindig hátra lenne a legrosszabb része. Bizonyos értelemben hátra is van a legnehezebb. Megpróbálok mosolyogni, de most legalább annyira kínosan érzem magam, mint akkor, amikor az a részeg lány elkezdett ölelgetni, és olyan dolgokat suttogott a fülembe, amiket józanon biztos nem tett volna.
 - Fúh... nem is tudom, hogy hol kéne kezdenem... tudod, az anyukám és az apukám...- érzem, hogy teljesen vörössé kezd válni az arcom, és hiába nézem a húgom (nagyon furcsa ezt a szót Clementineon kívül másra kiterjeszteni) cipőjét, tudom, hogy mindenki engem bámult. Lehet, hogy kettesben kényelmesebb lenne, de biztos nem lenne bátorságom hozzá, hogy egyedül csináljam ezt végig. Ha Ian nem lenne mellettem, tuti elterelném az egészet másik irányba.
 - Szóval, anyukám és apukám örökbe fogadott, nem ők az igazi szüleim, az igazi apám testvére nevelt fel. Az igazi apám meg anyám... szóval ők a te szüleid is...- azzal akarom befejezni z egészet, hogy testvérek vagyunk, de valahogy nem tudom kimondani, csak ülök, és lopva felnézek a lányra. Egy csomószor féltem már, az életemért, valamilyen büntetéstől, sokszor a barátaimért, vagy csak azért, mert valaki kiabált velem, vagy furcsán viselkedett, de ez most teljesen más. Most úgy érzem, jobban félek, mint bármikor korábban, mert lehet, hogy egy rokonom meggyűlöl.
 - Korábban akartam már szólni, csak egyik alkalom sem tűnt alkalmasnak...- inkább félbeharapom a magyarázkodást, ami csak ront az egészen, és várok, miközben rálesek. Érzem, ég az arcom, mintha legalábbis teljesen meztelen lennék, vagy rám nyitottak volna valami kellemetlen pillanatban. Ha tehetném, most kiugranék az ablakon, és hazáig futnék.

-Nyugi, Madi, nyugodtan szabad csak megpróbálni is dolgokat, csak arra mondom, hogy a kviddiccsapatba abba idén bekerülni fogunk tutira, nem csak megpróbálni. Mi leszünk a sztárjátékosok- nyugtatom-bátorítom a lányt, ha már sikerült így rápirítanom. Szerintem legalábbis én ugyanúgy viccelődtem, mint én mikor nem, de csak megszeppentettem vele úgy tűnik. Plyan kis ártatanka.

-A közepén! Egy jó kis in medias résznél ...Bocsi, folytasd, hallgatom.
Najó, ez most gonosz volt viszont tényleg így tőlem, tarkón is legyintem magam érte gondolatban, szegény Edwin így is zavarban van rendesen, én meg még belenehezítek.
De meg is kapom érte a magamét jól.
-Na várjá várjá várjá... Szóval. He? Mármint... Szóval... Most akkor testvérek vagyunk? Mármint tényleg?
Ennyi voltam. Még mindig próbálom értelmezni is a szvakat, olyan jó egy perc késéssel azután, hogy Edwin... tehát ezek szerint hogy a bátyám végigmondta a végigmondandóját.
Szóval.
Tényleg két teljes évig még egyáltalán fel se tűnt, hogy Edwinnek van például vezetékneve, pláne az enyémmel egyező, pláne nem is véletlenül? Baaakker... Szóval mi tesók vagyunk, és azt értem, hogy nem tudta eddig ő se mondani, most is milyen zavarban van. De hogy nekem is még csak föl sem tűnt? Ha valahol csak észreveszem, hogy ő is Everfen - amit nem lenne épp nehéz - még simán rá is kérdezhettem volna, hogy "mondd csak, Edwie, neked is gyanús, hogy ugyanaz a vezetéknevünk?"
Hát kérem én manójogokért tüntető unikornis legyek, ha tényleg ilyen vak voltam én is két teljes évig.
Na de nem ám azt hinni, hogy ilyen értelmesen gondolkozom én ezt, én kérem kékhalálhoz illő arccal nézek kifelé magamból még mindig, próbálva értelmezni a szituációt.
-Szóval... akkor nekem vannak rendesen rokonaim? Viccen kívül? És tesók vagyunk?- Ennyit a magabizos Merelvigyorról, amint végül sikerül feldolgoznom a hallottakat és megszólalni, szeppent, apró, félénk hangon kédezem. Még mindig nem tudok mit kezdeni a hírekkel, én nem szoktam hozzá, hogy tartozok valakihez, az agyam ezen része még mindig úgy van vele, hogy biztos csak vicc a dolog, én egy mindentől független jelenség vagyok.
Ha és amint Edwin megerősíti, hogy bizony, tényleg testvérek vagyunk, én a továbbra is szeppent tekintetemmel illesztem a homlokomhoz a pálcámat egyszarv gyanánt, mondván, hogy "a manók márpedig igenis menők", csak félig-meddig tudatosan tartva be a ki egyébként nem is mondott szavamat.
Csak egy kicsi és szeppent és törékeny kislányként pislogok segélykérően az új bátyámra.

Ian, Edwin, Madison és Merel

Nem akartam jelezni kifelé, de lassan kezdtem unatkozni, kirekesztetnek érezni magam, mert a többiek olyan jól ismerik egymást, és olyan jól elbeszélgetnek, én meg nem igazán tudok mit hozzá fűzni.
Bár arra felkaptam a fejem, hogy most derült ki Merel és az egyik új srác, azt hiszem Edwinnek hívják, hogy testvérek.
Ami elég érdekes témának ígérkezett.
Mivel úgy is kezdtem unatkozni, úgy döntöttem meglátogatom a mosdót, úgyis kell már.
-'Öhh, bocsi skacok, pill és itt vagyok.'-mondtam és megpróbáltam kievickélni köztük.
Nagy nehezen kijutottam, a folyosón is sokan voltak, de szerencsére eléggé a kocsi elejébe voltunk.

 Nem vagyok benne biztos, hogy Merel hogy reagálta le a hallottakat, de abból, hogy nem kezdett el kiabálni, meg nem lett dühös, azt hiszem, pozitívan. Amikor én megtudtam, hogy örökbe fogadtak, életem kevés dühkitörésének egyikében részesítettem a környezetem, de úgy látom, hogy a húgom inkább pozitívan értékeli a hallottakat. Húgom. Olyan furcsa ez a szó, hiszen alig tudok róla valamit. Ő a vidám, bátor kislány, aki valahogy mindig bajba keveredik. De persze, ez nem baj, megismerjük majd egymást, most rengeteg időnk van már rá.
 - Hát... izé... igen, komoly, persze, hogy komoly. A bátyád vagyok.- megértem, én sem hinnék neki olyan könnyen fordítva, éppen ezért végig Merel szemébe nézek, amikor beszélek hozzá, elfelejtkezem teljesen a másik három emberről. Valahogy olyan fura ez az egész, sokkal furább, mint amilyennek elképzeltem, valahogy még nincs meg az a kapcsolat, de mégis érzem, hogy elkezd valami mégis kiépülni. Vajon olyan lesz ez, mintha együtt nőttünk volna fel?
 Lopva oldalra pillantok Ianra, de nem fordulok el annyira, hogy lássam az arcát. Kíváncsi vagyok, ő hogy csinálta volna. Ő olyan sokkal erősebb, magabiztosabb nálam, annyira szeretném, ha én is képes lennék magabiztosan, határozottan cselekedni. Mindig együtt éreztem vele a betegsége miatt, de mégis voltak olyan napok, hogy azt hiszem, cseréltem volna vele.
 - Igen, testvérek vagyunk, igazat mondok. A bácsikámnál élek, és van három unokatesónk is, ketten pont most lesznek elsősök. Majd szurkolj nekik te is a beosztásnál, hogy hozzánk kerüljenek, Clementine és Barnabas a nevük.- reménykedek benne, hogy tényleg hozzánk kerülnek az ikrek, de bárhogyan lesz, nem hiszem, hogy sokat fog változni. Csak pár kicsinyeskedő, rossz diák és pár nagyon rossz tanár miatt ment ellenségeskedés a házak között. Én mindig jóban tudtam lenni mindenkivel, szóval ez nem lehetetlen.
 Visszaölelem Madit, aki ugyanúgy hozzászokott az ölelősdihez, mint én, ezért nem is lepett meg annyira. Még szeretném az új húgomat is megölelgetni, de kicsit félek tőle, hogy esetleg nagyon hirtelen lenne az most. Pedig lassan muszáj lesz, mert megszakad a szívem, ahogy olyan szomorúan néz. Csak egy halk „persze” az, amit Madinek válaszolok, a másik kislányra pedig csak gyorsan ránézek, mielőtt felállok, és átülök a megürült helyre Merel mellé, egyfajta előkészületként. Várok azért pár másodpercet, hogy nem viselkedik-e nagyon elutasítóan, mielőtt átölelem.
 - Sajnálom, tényleg sokkal korábban kellett volna már szólnom.- picit még érzem, hogy elkezd csípni is a szemem, de azért nem sírom el magam meghatottságomban, mint legutóbb azon a hajós filmen, amiért Tim ki is nevetett. Most azért legalább egy kicsit úgy kell viselkednem, mint egy nagy testvérnek, főleg, hogy szegény Merel teljesen egyke volt mindig. Nem is tudom, velem mi lenne akkor, ha egyke lennék.

Mi ez itt? Ja, a pálcám. Najó, ezt most tényleg oda is raktam a homlokomhoz? Ezek szerint igen. Ugyanolyan blankolt arccal gyorsan elteszem, mielőtt még én nézem magam hülyének, bár most csak nem fogom, nagyon más köti le a figyelmem. Csak féltudatosan húzódok odébb, hogy Bess kiférjen, és Madi szorongatós ölelésére is csak hintázok egyet előre-hátra ültömben. Pedig már rég megszoktam, hogy ha Madi nem ölelget valakit, hogy jííí, akkor ott valami gyanús, de ez mintha valami más lenne. Megint, valami olyan érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. De én nem értek az ilyenhez!

Edwin teljesen őszintén erősíti meg megint, én tudom, hogy nem viccel, de még mindig nehéz elhinni, hogy nekem rokonaim vannak. Mármint élő emberek, ugye értelemszerűen bárminemű rokon nélkül nem is születtem volna meg, de akkoris eddig csak egy anyáról tudtam bármit, aki meg meghalt, amikor voltam, mittomén, tíz perces.
Ahogy edwin átölel, belefordulok a kulccsontjába arccal. Persze fáziskéséssel, most minden fáziskésik, ez nem is kérdés lassan. De ez most így olyan jó. Olyan... biztonságos. Mintha megvédene a... bizonytalanságtól? Nem tudom, én ehhez nem értek! Na.
Edwie, nedves a pólód itt a... Arcomnál? Ja hogy ja. De nehogy elmozdulj, elvan az ott! De ez is mi már? Nem is vagyok szomorú. Amikor legutóbb vonatoztam, akkor voltam, akkor tök oké, hogy sírtam, az úgy szokott összetartozni. Bár attól még abszurd, hogy én. De most mi van? Ide vagyok bújva egy kvázi idegenhez, akit ismerek úgy névről, és pár mondat hatására itt bele vagyok temetkezve, kicsin és törékenyen, és biztonságosan. És nem értem, hogy ez hogy van. De maradjon így. Így jó.