Roxfort RPG

Magamhoz képest sietősen vettem be a kanyart a folyosón, ami a Négy évszak terméhez vezetett.  Nem azért loholtam ennyire, mert késésben lettem volna, inkább az idegesség hajtott, mint türelmetlen beduin a sánta tevéjét végig a sivatagon, egészen a célig. Úgy éreztem, ha a stressz üzemanyagként működne ezzel az egy adaggal képes lennék körbeutazni a világot, a gyorsaságot illetően pedig valószínűleg egy délután alatt lerendezném a „kis” kirándulást.
A zavar érzésén kívül pozitív izgalom is munkált bennem, hiszen Minnievel készültem találkozni és bizony, ahogy az lenni szokott, megint van mit megosztanom vele.  Annak a kis kezdeti tartózkodásnak, távolságtartásnak, ami a nyári találkánk alkalmával még tisztán érezhető volt, mára már nyoma sem maradt és ennek borzasztóan örültem. A nyár bizonyos eseményei és a Roxfortba való visszatérés megmutatta miért is nem érdemes ellöknöm magamtól azon keveseket is, akiket barátaimnak nevezhetek és ennek most őszintén örültem.  Nem voltam ugyan az a típus, aki ahol csak tud előadást tart az érzelmeiről, gondolatairól vagy életének bizonyos eseményeiről, de voltak olyan történések, amikről nagyon is beszélnem kellett. És ki lehetett volna erre alkalmasabb az én drága barátnőmnél? Azt hiszem senki a világon.
Mikor belépek csodálatos látvány tárul a szemem elé. Mindig is gyönyörűnek találtam ezt a termet, de, ahhoz nem volt elég átlagos és elhagyatott, hogy gyakran tegyem itt tiszteletem, ha pedig az időjárás szépségeit vagy viszontagságait kívántam élvezni, hajlamosabb voltam kimenni a kastélyból.  Nem tudom mennyire abszurd a kijelentés, de már Minnie tarkóján láthatóvá vált számomra, hogy zaklatott. Egy hókupac közepén állt oda nem illő ruházatban és a füstből ítélve éppen dohányzott. Amint magasított sarkú bakancsom kopogása felhívta rám a figyelmet felém fordult és mi tagadás igencsak furcsa kérdéssel kezdte diskurzusunkat.
-Persze, az emberi hülyeség olyan, mint az űr, végtelen és korlátlan –jegyeztem meg egy zavart mosoly kíséretében. Nem tudtam egyenlőre mit gondoljak, sem a maliciózus megjegyzésről, sem pedig a hozzá tartozó mosolyról, amiben némi keserűséget fedeztem fel. Szerencsémre nem kellett kérdezősködnöm vagy hosszasan tapogatóznom, Minnie szinte azonnal belekezd a magyarázatba.
-Ugyan –legyintek az idegessége miatti bocsánatkérésére – pontosan tudod, hogy gyakorlott vagyok már az idegrendszered stimulálásában, biztosan tudok majd valamit kezdeni ezzel a  hektikus állapotoddal is.
Mikor megemlíti a férfit, akiről már hosszasan mesélt nekem akaratlanul is megemelkedik a szemöldököm. Apró gesztus ez, de minden esetben rosszat jelez, ha csak egy kicsit is elvesztem a kontrollt az arcizmaim fölött, jelen esetemben itt valami nagyon nagy bajt szimatoltam.
-Emlékszem. Mi a gond vele?- kérdeztem, miközben ujjaimat végigfuttattam hosszú, egyenes hajamon, volt egy afféle sanda gyanúm, miszerint ezzel a titokzatos férfival még bőven lesz kalamajka és vesződség.

Minnie feldúltságától és attól az egyéb megnevezhetetlen érzelemkötegtől, amit felém sugároz valósággal feláll a hátamon a szőr, már kora reggeltől volt egy kellemes kis gombóc a torkomban, de nem hittem, hogy a legjobb barátnőmre vonatkozik majd ez a furcsa megérzés.
Az igazat megvallva szégyellem magam, hogy bele sem gondoltam mi lehet vele és ezzel a rejtélyes Willow-wal, de undorító mód annyira lefoglaltak a saját életemben bekövetkező változások, hogy se időm, se kedvem nem volt kitekinteni Aila-földről, mindezek után pedig látni, hogy Minnie kishíján elveszti a józan eszét…korántsem optimális számomra. Az viszont jobb helyzetet teremt, hogy legalább kiáll a csodálatraméltó téli mesevilágból, mielőtt még ideggyenge hóemberré fagyna és megközelíti levelekkel bőven fedett környékemet. Akaratlanul is elmosolyodom, mikor magyarázkodni kezd a szóhasználata miatt. Való igaz, többféleképpen is közel lehet kerülni az emberekhez, úgy néz ki ezúttal mindketten más módját preferáltuk a dolgoknak.  Kissé meghat, ahogy erről férfiról beszél, annyira őszinte és egyszerű, épp ez adja a szavai szépségét, talán mégsem akkora az a baj…, mikor azonban a kezembe nyomja a fotókat én pedig tanulmányozni kezdem őket elkomorodik az arcom. Én ezt az embert már láttam, méghozzá nem is túl régen. A nem is túl régen ez alkalommal épp a ma reggelt fedi le, de amennyiben én az óraközi szüneteimben láthattam a folyosón, Willow-t… Nem fejezem be a gondolatmenetem ugyanis Minnie a számbarágja a megoldást, hiába utáltam az ilyen pillanatokat, már megint nagyon úgy tűnt, hogy nekem és a negatív harántimpulzusomnak igazunk volt.
-Rakas Jumala! –sóhajtok fel finnül. Ez hihetetlen, ez egyszerűen nem történhet meg. Hát innen volt olyan ismerős nekem ez a férfi? Kedves barátnőmnek sikerült éppen a Sötét Varázslatok Kivédésének jelenlegi professzorával összeszűrni a levet, az aztán a kalamajka!
-Tudod erre mennyi esély volt? Mármint…matematikailag?- kérdezem az idegességtől kissé vékony hangon, de Minnie arckifejezését látva inkább megválaszolom saját kérdésem.
-Iszonyatosan kevés, ez szinte lehetetlen és mégis annyira tipikus.
Azt hiszem ez volt az egyetlen dolog, amit fel sem vetettem magamban, hiszen olyan biztosan állította, hogy mugli a fickó. Se pálca, se önkéntelen varázslatok, se furcsa utalások, na ez aztán kellemetlen! Annyira szeretném most megölelgetni és azt hajtogatni, hogy minden rendben lesz vagy, hogy majdcsak megoldódik vagy ezt a kettőt kombinálni és azzal lecsillapítani háborgó gondolatait, de nem tehetem. Ezt mindketten jól tudjuk. Hosszú percekig morzsolgatom a fülbevalóm és sűrűn pislogva bámulok magam elé mielőtt meg tudnék szólalni.
-Először is szerintem ülj le és lélegezz, levegőt…és tedd le ezt a koporsószöget!-utalok a cigire.
-Ha így folytatod a limbikus rendszered felmondja a szolgálatot és még a végén magadat is és engem is felgyújtasz, ez pedig egyikünk szempontjából sem lenne túl célszerű.
Nehéz megjátszanom a hűvöset és elérni, hogy a hangomban se jelenhessen meg semmiféle indulat, valójában úgy gondolom, hogy Minnie rendkívül jól viseli a dolgot. Magamat ismerve én már rég pakolnám a bőröndöm, hogy az év hátralévő részét a szobám egyik sötét sarkában nyüszíthessem végig, bár a legjobb az lett volna, ha ilyen soha nem történik. Senkivel.
-Mindenesetre abban igazad van, hogy az kabaré, abból is valami elmebeteg darab – mondom fintorogva. Azt hiszem mindkettőknek jól megy idén a baj keresése, de szokás szerint nem én vagyok az, aki rekordot dönt.

Úgy gondolom, hogy nincs olyan ember, aki ne találkozott volna valaha a balszerencse névvel illetett jelenséggel. Nem tudom mi ez pontosan, mivel nincs tudományos megnevezése, kutatások sem foglalkoznak vele, így csak azzal vagyok tisztában, hogy ez a kifejezés azt hivatott leírni, mikor a dolgok rosszul alakulnak. Persze ennek is lehetnek különböző fokozataik, mindenesetre kezdem azt hinni, hogy eljutattunk a „Minerva Balmoral-szint”-re. Sosem hallottam még semmi ehhez hasonlót, így jól az eszembe vésem a dolgokat, hátha kedves barátnőmnek sikerült végre megdönteni valamiféle pech rekordot.
-Nem számít akkora malőrnek, hogy nem sikerült kitalálnod mi is valójában, hiszen…nem is feltételezted. Így egészen könnyű átsiklani a dolog felett és ha ez még kétoldalú is, mint esetetekben, máris kész a remek félreértés.
Nem megnyugtatni akarom, véleményem szerint ő is tisztában van vele, hogy a helyzet kialakulásában a tudatlanságnak és a gyanútlanságnak volt a legnagyobb szerepe, nem pedig bármelyikőjük akaratlan vagy éppen szándékos mulasztásában. Mint már említettem történnek ilyenek, sajnos emberek vagyunk, így nem tudhatunk mindenről az ideális helyen és időben.
-Szórakoztató? – vonom fel cinkos mosoly kíséretében jobb szemöldököm.
-Van egy olyan sejtésem, hogy egy igazán lebilincselő történettel készülsz előállni!
Felettébb kíváncsi vagyok a Párizsban történtekre, lassan már nem is tudom mit várjak, hiszen újra és újra kiderül valami, amire álmomban sem mertem volna gondolni. De van ebben bármi meglepő is? Dehogy, hiszen Minnie-ről van szó! Barátságunk nagy része azzal telt, hogy a határaimat feszegette és a lehető legváltozatosabb tettekkel és ötletekkel hökkentett meg, tulajdonképpen annyiszor sokkolt, hogy kezdtem beleszokni az őrültségekbe, de azt még én sem láttam előre, hogy egyszercsak magam is belekeveredem majd egybe.
Mikor a nyári történésekről és Morganről esik szó azt hiszem látványosan elfehéredem. Ezt onnan tudom, hogy az idegesség hatására hidegnek kezdem érezni a saját bőröm és az sem segít a dolgok állásán, hogy a táj is igazodik állapotomhoz, mintha ködösé de ennek ellenére valahogy mégis fülledtté kezdene válni. Követem Minnie-t a padhoz, de kíváncsi tekintete méginkább zavarba ejt.  Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha kijelentem még senkinek sem beszéltem a történésekről, sejtettem is, hogy nehéz lesz, de azt nem is gyanítottam, hogy ennyire.
Hatalmas sóhaj tör fel belőlem, mikor letelepedek a padra aztán nagy nehezen, szinte nyökögve beszélni kezdek.
-Ha jól emlékszem azt még megírtam a legutolsó levelemben, hogy összefutottunk és, hogy meginvitált magához a fennmaradó két hétre…-kezdek bele.
-Végül megfogadtam a tanácsod és igent mondtam, nem egészen tudom, hogy jól tettem-e, ugyanis közelebb kerültünk egymáshoz, az tény, de még véletlenül sem úgy, ahogyan azt te Willow-val kapcsolatban említetted – amint kimondtam a mondatot, már éreztem, hogy egészen a fülkagylómig rákvörös vagyok. Igazán remek, bármiről tudnék normálisan beszélni de erről…lehetetlen küldetés!

Kedves barátnőmet elnézve, ahogyan vállat von és kényelmesen elhelyezkedik a padon, kezdem úgy érezni, hogy ő már rég tudja, mit is kezdjen a felvázolt problémával, biztos vagyok benne, hogy nem fogja elfelejteni Willow-t…pontosabban Fawcett professzort Uramisten, de szokatlannak tűnik már a gondolat is, hogy az általam ketté bontott szerepeket egyesítsem a férfiben! Ha egyenlőre nem is sikerül, ez nem az én problémám, Minnie-nek talán nem is fog akkora nehézséget okozni, szerencsére megfelelően erős jellemmel rendelkezik ahhoz, hogy aránylag hamar helyre tehesse magában a dolgokat. Nekem vajon miért nem megy ilyen könnyen?
Remélem Minnie ezúttal is a segítségemre lesz, még ha a kérdéses ügy, merőben más természetű is, mint az eddigiek. Kíváncsi tekintetének nyomán ölti fel az arcom egy érett paradicsom színét, megállapítására csak zavartan nevetgélek.
-Nos igen…mostanság vannak momentumai az életemnek, mikor  van lehetőségem sokkot kapni - fűzöm hozzá, mikor két nagyobb levegővétel után, kissé megnyugszom, a meglepetés, amit okozok azonban még engem is  meghökkent.
-Öhm…ez attól függ,hogyan definiálod a "konkrét" kifejezést- válaszolom, miközben az avart kezdem pásztázni és indokolatlanul gyorsan tekergetem egy hajtincsemet. Egyáltalán, hogy mondhattam ezt? Nem számítok szakértőnek, de annyit még én is meg tudok állapítani a magam kevéske tapasztalatával, hogy konkrét volt, nagyon is konkrét. Remek ötletnek tartom, hogy csak a fejemet kell ráznom, esetleg lelkesen bólogatnom a kérdésekre, de hamar kiderül, hogy kivitelezhetetlen az elképzelés, hogy én ilyen primitív jelzésekkel kommunikáljak, akár egy percig is. Emellett az sem könnyíti meg a dolgom, hogy Minnie nem csak megfelelő kérdéseket tesz fel, amikre így képtelen vagyok értékelhető választ adni. Az első mondatot bólintás követi, a másodiknál már elgondolkodva vállat vonok, majd felvonom a jobb szemöldököm, hogy ezzel fejezzem ki enyhe értetlenségem.
-Javaslom, hogy legalább próbálj meg levegőt venni két kérdés közt, ugyanis, ha nem teszed, megfulladsz  – mosolyodom el szarkasztikusan.
-Egyébként meg, hogy válaszoljak egy nem eldöntendő kérdésre így?-hívom fel a figyelmét nevetve a legfontosabb hibájára, ezzel együtt belátom, hogy kénytelen leszek beszélni, bármennyire zavarbaejtő számomra. Meglehet, hogy Minnie kissé úgy viselkedik, mintha a Spanyol inkvizíció koncentrálódott volna egy személyben, de emiatt igazán nem hibáztathatom.
-Igen, lefeküdtem Morgannel, de hogy milyen volt...?
Kissé elgondolkodom mielőtt megkísérelnék normálist választ adni. Zavarom lassan kézzelfoghatóvá válik, de megpróbálom kissé eltávolítani magamtól a  tárgykört, hátha így könnyebben tudom majd szavakba tömöríteni csapongó gondolataimat.
-Nem tudom milyennek kell lennie, de véleményem szerint egészen optimális volt.
Hangomból a mondat végére kezd elmúlni a feszélyezettség, a módszerem működött, így könnyebben tudok majd válaszolni a további kérdésekre.

                                   Mikor arra kér, hogy definiáljam a konkrét kifejezést, olyan kört ír le a szemem a teremben, amilyen pontosat soha nem tudtam rajzolni asztronómián, pedig bőven elég szükség lett volna - hogy lehet ezt másképp értelmezni anélkül, hogy nevén neveznénk a gyereket? Aila bőven elég ismerettel rendelkezik a szexről és az emberi testről, egész biztos vagyok benne, hogy nagyon is jól értette, mire gondolok, és ez a beszélgetés elég izgalmas lesz, ha virágnyelven akarunk végig megnyilvánulni benne.
                                  - Mit tippelsz, édes, mit jelent a konkrét...? Konkrétan virágot szedtetek, konkrétan polkáztatok e ír folkra, vagy konkrétan benned volt...? - azért egy árnyalattal ősziesebb színeket vesz föl az én arcom is a dologra, mert egészen eddig elméleti kérdés volt ez közöttünk, erre... - Az első kettő is érdekes, de az utolsóra értettem, nyilván.
                                  Csak nekem sem akaródzott 'konkrétabbnak' lenni, ami szomorú, de érthető jellemvonás, tekintve, hogy ő átélte a dolgot, én viszont nem, ergo még meg kell találnunk azokat a kifejezéseket, amiken biztonságosan tudunk kommunikálni hangos viháncolás és komoly zavarba jövetel közepette is. Csak a szemem forgatom a megjegyzésére is, bár szórakoztat, hogy amint az én megnevelésem a kérdés, Aila visszatalál egyből a hangjához. Mégis, akkor nem tudom visszafogni magam, amikor az optimális elhangzik.
                                   - Optimális?! Képes vagy optimálisnak jellemezni valami olyasmit, mint a szex, amiben ott a szenvedély, a vágy, a másik meztelen teste, a sajátod, a gátlások, az akarat, testnedvek, és főleg, ami annyi élvezetet képes okozni...? Azért nem hiszem, hogy Morgan örülne, ha optimálisként hivatkoznál rá, mint valami tenyészkanra... De rendben, mondhatjuk, hogy a romantika nem az én asztalon. - még mindig vigyorogva nézek rá, menet közben az egyik hosszabb tincsemmel játszva- Akár irodalmi hangvétellel nézzük, akár vulgárisan, ezt nem tudhatod le ilyen könnyedén. Gyengéd volt? Élvezted? Hogy álltok most? Olyan sok a szempont, ami alapján jellemezheted, hogy a legjobb lesz, ha a történet elején kezded, és ha úgy érzed, most csúszunk át egy igényesebb pornovella felolvasásába, használj más kifejezést. Komolyan, Aila, láttuk egymást hányni, történtek velünk bizarr és unokáknak el-nem-mesélhető esetek, még az a nagyon durva valentinos gnóm is, ezek után nem jöhet olyasmi, amit ne tudnánk megbeszélni. Hallgatlak.                

Minnie szeme bizonyos helyzetekben hasonlóan hatalmas fordulatokat tesz meg, mint a föld, szerencse, hogy ehhez nem kellenek évek, már a másodperc törtrésze alatt is ki tudja fejezni, hogy nem tetszik neki a kissé valóban ostoba, időhúzásképp feltett kérdésem. Nyilvánvalóan tudom mit ért a kifejezés felett, de eleinte valahogy nem akaródzott normális választ adnom, kicsit össze kellett szednem a gondolataimat, nehogy még ennél is nagyobb badarságot találjak mondani.
-Ezekszerint azt kell mondjam konkrétan, a lehető legkonkrétabban – ismerem be, de nem tudok nevetés nélkül átsuhanni a megjegyzés fölött, így a következőt még hozzá kell tennem.
-Egyébiránt  ír folkra szörnyen nehéz lehet polkázni…bár megpróbálni talán érdemes- nevetgélek kedélyesen. Tulajdonképpen még ezzel is kicsit eltolom a pillanatot, mikor színt kell vallanom a történtekről, amikről nagyon is szeretnék beszélni, csak a bennem megbúvó erős gátlások miatt kétlem, hogy képes lennék rá. A következőkben Minnie enyhén megbotránkozik a kifejezésen, amit használni találtam, hogy összefoglaljam az élményt, pedig magával a szóval semmilyen probléma nincs. Optimális…persze, mondhattam volna valami olyat is, ami nem ennyire semleges vagy egyenesen közömbös, de mégis hogy hangzott volna épp az én számból, hogy :fenomenális vagy esetleg észveszejtő? Ezek egyszerűen nem azok a szavak, amiket normális esetben használni szoktam, kivéve azt az esetet, mikor a muglivilág biológiai felfedezéseit emlegetem. Azt viszont kénytelen vagyok belátni, hogy barátnőm felháborodása jogos, hiszen tulajdonképpen tényleg ledegradáltam mind az élményt, mind Morgant, pedig ez egyáltalán nem állt szándékomban.
Mielőtt bármit is mondanék, bűnbánó pillantást vetek Minnie-re, de azon nyomban, hogy elhangzanak az együtt átélt csodálatos és kevésbé csodálatos pillanatok valósággal elkap a röhögőgörcs.
-Igen…végül is az együtt való hányás, meg a nemi életről való csevej, hasonló mértékben igényli a bensőséges kapcsolatot – mondom félig tréfaként, félig tényleges megállapításként, miközben lassan abbahagyom a nevetést . Nos igen… a tavalyi évben rájöttünk, hogy halat boncolni se nem kellemes, se nem gusztusos, sokkal inkább förtelmes, de hát nem volt mit tenni, borzasztóan érdekelt az az út, amit a víz a kopoltyún keresztül beáramolva tesz meg!  A szagokat…nos azokat végül egyikünk sem tudta elviselni. A gondolatra még mindig kicsit felfordul a gyomrom, így nagy levegőt veszek, hogy mesélni kezdjek és ezzel elvonjam a figyelmem az emlékről.
-Gyanítom, hogy ki fogsz nevetni, de tulajdonképpen az egész történéssorozatot a gyengeelméjű nyulam indította el azzal, hogy véresre harapta a karom – mutatok az alkaromon lévő, már szépen gyógyuló sebre.
-Én pedig szerencsétlenségemre összevéreztem a felsőm, amíg visszatuszkoltam a ketrecébe. Tudod milyen vagyok…nem bírom, ha bármi koszos rajtam, azonnal levettem, Morgan pedig pont jókor érkezett ahhoz, hogy alultözött valómat tekinthesse meg – az emlék hatására, még mindig elpirulok,  bár, ami azt illeti talán nem is volt olyan kínos, mint amilyennek éreztem.

+18

Bevallottam hát…és ezzel valahogy kicsit meg is nyugodtam, annak ellenére, hogy ez a bevall, szó talán kicsit súlyos kifejezés, hiszen véleményem szerint semmi rosszat nem tettem, legalábbis egyenlőre még nincs kilátásban semmiféle negatív hatás. Ahogy Minnie kikerekedő szemeit elnézem valahogy mégis úgy érzem, hogy van miért szégyelljem magam, egyenlőre viszont csak abban vagyok biztos, hogy sikerült alaposan meglepnem kedves barátnőmet. Mindenesetre mosolyán látom, hogy nemigen hiszi, hogy a nyúlnak valóban akkora szerepe volt a dolgok alakulásában, én ellenben vallom, hogy nélküle most nem lenne mivel sokkolnom Minniet.
-Az igazat megvallva szörnyen zavarban voltam – ismerem be kissé elvörösödve, ahogy visszagondolok bizonyos részletekre.
-Tulajdonképpen elég sokáig fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem, így, hogy kicsit eltávolítsam magamtól a szituációt érzelmileg, a biológiatanulmányaimat pörgettem végig fejben, hátha van olyan emlékem, ami segíthet. Bármilyen nevetséges…még megcsókolni sem mertem – mondom miközben elmosolyodom,  most sikerült felfognom, hogy micsoda komikus dolgok mentek végben eközben  a homloklebenyemben. Nagyjából egyetértek Minnie-vel, hiszen addig a pillanatig én sem hittem úgy, hogy ennek akkor és ott kell történnie, de még azt sem, hogy képes lennék rá, ennek ellenére az ösztöneim nem voltak szinkronban az agyammal, mivel teljesen mást követeltek.
-Én is így gondoltam, de aztán hirtelen már egyáltalán nem volt fontos készen állok-e, ezzel mégcsak nem is foglalkoztam.
Ez az én esetben furcsa, hiszen volt róla szó, de mindig úgy nyilatkoztam a testiséggel kapcsolatban, hogy csak elméletben érdeklődöm iránta és egyenlőre csak és kizárólag biológiai folyamatként fogom fel, gyakorlatban viszont egyáltalán nem úgy viselkedtem, mint, akit pusztán az emberi test működésének tüzetesebb feltérképezése foglalkoztat és valóban, nem is így volt. Bájos leánytársam arcmimikáját figyelve azonban elvesztem gondolataim fonalát, ugyanis nevetnem kell rajta, ha akarok, ha nem. Úgy tűnik sikerült zavarba hoznom és ennek igazán örülök, nem hittem, hogy ilyen pillanat lesz majd az életemben. Ahogy hallgatom , első kérdésére bólintok, majd szép lassan abbahagyom a röhécselést, próbálom átgondolni mit is fogok válaszolni vagy, hogy egyáltalán hogyan tudom érthetően átadni az élményt.
-Nos…-kezdek bele, miközben egy hajtincsem tekergetem-  az egész olyan ösztönös és meglepően spontán volt, ami eleinte kissé leblokkolt, aztán egyszercsak tudtam mi a feladatom…és ez most elég ostobán hangzik, mivel a feladat kényszert érzékeltethet, holott erről szó sem volt – tartok egy gondolatnyi szünetet, hisz zavarom miatt kissé túlhevültem miközben a helyzetet magyaráztam.
-Voltaképpen féltem, de csak közvetlenül az aktus előtt, ami először elég kényelmetlen volt számomra, sőt…nagyon fájt, de Morgan türelmes és gyengéd volt velem, míg meg nem szoktam a helyzetet és néhány perc után már határozottan kellemes érzés volt.
Furcsa számomra, hogy egy ilyen témáról tartok előadást Minnie-nek, hiszen fogadni mertem volna, hogy ő előbb lesz túl a szüzessége elvesztésén, mint én, de hát úgy tűnik az életnek vannak meglepően érdekes fordulatai. Az érzelmek említése valamiért sokkal frusztráltabbá tesz, mintha a részleteket kellene elemeznem, hiszen most magam sem tudom pontosan mi megy végbe bennem.
-Valami változott, csak még nem igazán tudom mi is történik velem, szörnyen össze vagyok zavarodva – jelentem ki, majd gondterhelten sóhajtok.

+18

-Amennyiben téged az idegennyelvű szitkozódás nyugtat meg örömmel hagyományozom rád minden tudásom a témában- mosolyodtam el szavaira, hiszen hallhatott már párszor finnül megnyilvánulni úgy is, hogy nem épp szóvirágokban fogalmaztam meg problémámat. Jóideje nem az angol nyelvet használom, ha szentségelni támad kedvem, hiszen azt akárki megértheti, a nyilvános gyalázkodás pedig  illetlen tapló képét festené rólam, amit szeretnék elkerülni. Természetesen, amikor csak szitkozódtam Minnie, ha nem is tudta pontosan mi hagyta el szájacskámat, valahogy ösztönösen ráérzett, hogy nem éppen az időjárás szépségeit vitatom meg magammal.
Látom kedves barátnőmön, hogy lázasan kutat a megfelelő szavak után, nem csodálom, hogy kifog rajta a dolog, a jelenlegi beszélgetést illetően magam sem vagyok biztos benne, hogy mikor mit kellene mondanom, mi is lenne  a lehető legcélszerűbb kifejezés.
-Mondd, ahogy csak szeretnéd, nem vagyok apáca, immár annyira sem, mint régebben, ha szerencséd van nem ájulok el- legyintek derűsen, hiszen álszentség lenne mindezek után  fennakadni egy ilyen apróságon.
-Nem, ez nagyjából tizenöt perccel előtte történt, mikor még nem sikerült sem az agyamnak, sem a testemnek feldolgozni a helyzetet.
Kissé elmerengek mielőtt tovább beszélnék, nem is tudom miért nehéz ilyen távlatból  felelevenítenem az akkor tapasztalt érzelmeimet, bár, ha jobban belegondolok azok nem sokkal a kialakulásuk után teljességgel fölöslegesnek és túlzónak tűntek.
-Betegesen rettegtem attól, hogy a tapasztalatlanságom miatt…szóval nem tart, majd alkalmasnak – amint kimondom az utolsó szót kicsit elfintorodom, hiszen érzékelem, hogy most egyáltalán nem az ideális kifejezést használtam, ezáltal pedig megint kicsit eltávolítottam magamtól az előhívott emlékek által megidézett érzületeimet. Minnie reakciója az általam említett fájdalomra valahogy zavart mosolyt csal az arcomra.
-Lehet, hogy túlzóan fogalmaztam – mondom miközben megsimítom a vállát- egyáltalán nem biztos, hogy ugyanúgy fogod átélni, mint én, hiszen mindenkinek máshol helyezkedik el a fájdalomküszöbe, különböző impulzusokra pedig egészen eltérő reakciókat produkálhatunk.
Ezúttal nem bocsátkozom a rám jellemző hosszas pszichológiai és/vagy biológiai okfejtéseim egyikébe, elégnek tartom a puszta tényt és a ritkán használt, de annál hatásosabb testi kontaktus elegyét, hogy kissé megnyugtassam, hiszen eszem ágában sem volt halálra ijeszteni.
-Egy idő után már nem gondoltam a biológiára és igazán másra sem,a fejem mintha csak kiürült volna, végre nem voltak zavaró gondolataim. Ezt most szentimentálisan hangzik, de a világ megszűnt számomra létezni, csak Morgant láttam, mert akkor és ott csak ő volt a fontos, ahogy a testünk teljes harmóniában leledzett...
Kicsit elpirulok értelmezve a szavakat, amiket csak úgy, kissé átgondolatlanul mondtam ki. Ez most rendkívül érzelgősnek és cukormázasnak hat annak ellenére, hogy emlékeim alapján nem tűnt annak. El kell ismernem, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok kifejezni, ezt az esetet pedig kénytelen leszek felírni a képzeletbeli listámra.
-Az egész olyan felszabadító, mintha nem lettek volna a gátlásaim, mintha józan eszem sem lett volna…nem, azt hiszem nem is volt, merthogy egész fontos dolgok nem tűntek fel, például a védekezés- dünnyögöm a mondat végét kissé elgondolkozva, nos igen, ezért a mai napig szégyellem magam.
Hasonlatára először csak megfelelően furcsán nézek, aztán elnevetem magam, hiszen pontosan értem mire gondol.
-Nem tudom –ismerem be vállat vonva- mivel még sosem voltam randin. De némileg olyan érzés, mintha a Brontë nővérek stimulálnák az érzelmi központomat, ezzel folyamatos borongást és érzelmi túlfűtöttséget okozva – jelentem ki, miközben fülbevalómat kezdem el piszkálni.
-Nekem is lenne egy remek jóslatom: amennyiben te vénlány maradsz, én megyek és pusztán az alkalmazott pszichológia segítségével elfoglalom Finnországot-kacsintok rá.

+18

Minnie szavaira azonnal megemelkedik az egyik szemöldököm, emellett pedig kissé meglepett mosoly jelenik meg a szám sarkában. A lelke másik fele? Ez igazán szépen hangzik és őszintén kedvesnek, nem gusztustalanul érzelgős valahogy mégis kifejezi azt, amit érez és mindössze három szót használt. Briliáns! Ezzel szemben itt vagyok én, aki még terjedelmes körmondatokban sem lenne képes kifejteni mit is érez pontosan, ez már határozottan kevésbé briliáns, sokkal inkább furcsa és szánalmas.
-A művelt finn nagyjából ezt mormogja az orra alatt némileg bosszús arckifejezéssel, de nagy baj esetén még elhangozhat egy "saakeli soikoon" és akkor még nem is voltál kifejezetten vulgáris- jelentem ki és közben muszáj belegondolnom, hogyha angolul meglehetősen jólnevelt is vagyok, ha több finn élne a közelemben valószínűleg már javában terjedne a hír a mocskos számról és a válogatott indulatszavaimról, amik olykor-olykor önkéntelenül is elhagyják ajkamat.
Rosszallóan csóválom meg fejem a bizonyos herceg említésére,de valójában elgondolkoztat a kis megjegyzés. Nem igazán beszéltem Morgannel mióta visszatértünk a Roxfortba, kettesben pedig egyáltalán nem voltunk. Számomra is szokatlan, de engem ez a tény szerfelett zavar annak ellenére, hogy a kettőnk közti kommunikációt főként én gátolom, azzal, hogy zavaromban folyamatosan sürgős elintéznivalót említek és nemes egyszerűséggel távozom a közeléből, ami azt illeti...megint csak velem van probléma.
-Határozottan, ráadásul azt sem tudtam, hogy ne legyek az,ennek ellenére minden egészen tűrhetően működött-mondom, de aztán úgy döntök kissé meglapogatom a saját hátam a képességeimet illetően- vagy talán még kicsit jobban is.
Kissé szarkasztikus észrevételét sötét tekintettel jutalmazom, de azért elvigyorodom, méghogy én meg a szexuális felvilágosítás?! Még a szaporodás szigorúan biológiai formáját sem tudnám szavakba önteni anélkül, hogy az arcom két árnyalattal vörösebbé váljon, mint a hajam!
Nem teljesen értem viszont, hogy mit is ért kedves barátnőm lelki fájdalom,lelki sérülés alatt.
-Mire gondolsz pontosan?-kérdem homlokomat ráncolva, miközben arckifejezését figyelem néhány percig. Érdekes, hogy különböző embereknek mennyire eltérő gondolatai lehetnek bizonyos témákat illetően, Minnie rendkívül sok olyan dolgot hozott fel, amin én még el sem gondolkodtam, bár lehetséges, hogy ez azért nem történt meg, mert nem igazán volt időm elmélkedni.
-Nem, nyugodj meg, még véletlenül sem várok gyereket!-nyugtattam meg egy némileg zavart mosollyal arcomon, ugyanis ez az aspektusa a történteknek még mindig szégyennel tölt el.
-Végül Morgan észrevette magát, de ha rajtam múlik...nem is tudom, igazán hálás lehetek neki.
Ha már dolgok, amik egyáltalán nem fordultak meg a fejemben, többek között azt sem tudom, hogy ezt a hálát hogyan lenne illendő kimutatnom vagy egyáltalán szükséges-e vele törődni.
-Kérdéseidre a válasz a biológiában keresendő,egyszerű számolással rájöttem, hogy rám ragyogott a szerencse csillaga, mivel nem voltam termékeny időszakomban-magyaráztam röviden, hogy ne untassam halálra szegyén barátnőmet és elégedett voltam tömör indoklásommal. Hamarosan azonban kissé önelégült mosolyomat meglepett arckifejezés váltja, ahogy a párizsi eseményekről esik szó.
-A lakásán? Mégis mit kerestél te ott?-kérdem, miközben szemöldököm megrándul kifejezve döbbenetemet, nem is tudom hirtelen, hogy erről hogyan kellene vélekednem. Egy részem örül a fejleményeknek, de egy másik határozottan aggódik.

+18

Fogalmam sincs miért szeretne Minnie indokolatlan mennyiségű gyalázkodó kifejezést őrizni fejében a gyönyörű finn nyelven, de ha már felhozta ezen igényét én igazán nem szeretném, hogy csalódnia kelljen bennem. Nem vagyok én semmi jónak elrontója!
Mikor azonban a téma arra terelődik megnyilvánultam-e finnül az együttlét közben megintcsak paprikavörössé válok egészen a fülem hegyéig.
-Én…nem, nem mondtam semmit sem. Sem angolul, sem finnül.
Mondom elgondolkodva, miközben egy hajszálam simígatom zavaromban. Valóban nem mondtam semmit, nem csak közben, utána sem nagyon. Lehet, hogy ez hiba volt? Kezdem úgy érezni, hogy akaratlan elrontottam valamit, talán nem fejeztem ki megfelelően hogyan is érzem magma az adott helyzetben. Őszintén remélem, hogy ettől függetlenül Morgan nem gondolta azt, hogy végig tiszteletteljesen Angliára gondoltam, akár a viktoriánus kisasszonyok. Nem, ilyen eshetőségről szó sem volt, most mégis utólag kezdtem aggódni, bármilyen felesleges is.
-Szerinted…kellett volna mondanom valamit?-emelem tekintetem félénken barátnőmre.
Tulajdonképpen ő sem tudhat sokkal többet nálam, sőt inkább csak kevesebbet, de valahogy úgy érzem az ilyesfajta elméleti erotikában sokkal jobban otthon lehet, mint én, akit az ellenkező nem eddig szinte teljesen hidegen hagyott, így előzetes tapasztalataim márcsak a romantikát illetően is meglepően csekélyek.
Mikor Minnie az anyját említi fölhúzott szemöldökkel bólintok,véleményem szerint Balmoralék néha igencsak furcsán állnak a dolgokhoz, édesanyjának pedig,amilyen határozott egy kijelentése, legalább annyira téves is az esetek nagy részében.
-Anyukáddal kapcsolatban már felajánlottam, hogy szívesen kezelem, szerintem a freaud-I pszichoanalízis segíthetne rajta, ha csak minimálisan is.
Ez most kissé szarkasztikusan hangozhat, de Minnie pontosan tudja, hogy komolyan gondolom, hiszen véleményem szerint az édesanyja komoly lelki problémákkal küzd, amiket jó lenne minél előbb orvosolni vagy legalább abban meggátolni, hogy ostoba tanaival az őrületbe kergesse a családját. Következő mondatára felnevetek,ezek hallatán még háromszor annyira örülök, hogy nem vagyok terhes, valószínűleg borzasztó anya lennék, aki már négyéves korában olvasásra ösztökélné méhének szerencsétlen gyümölcsét.
-Szerencsére ennek veszélye nem áll fenn- nyugtatom meg, hiszen számomra már bebizonyosodott, hogy minden a legnagyobb rendben- és azt hiszem, hogy az általad felvázolt esetet nem csak te nem lennél képes befogadni, valószínűleg sem én, sem Morgan nem állnánk készen a szülői lét örömeire.
Furcsa dolog, de már egész kisgyermek koromtól tudtam, hogy nem vagyok anyatípus, nehezen válthatóak ki belőlem érzelmi reakciók, nem vagyok hajlandó nyitni a külvilág felé és nem szeretem, ha megérintenek, ennél fogva én sem szeretek másokkal testi kontaktust létesíteni… legalábbis a legtöbb esetben. Véletlenül sem vagyok olyan közvetlen, mint Minnie, akinek történetére a szemeim hatalmasra nyílnak és szemöldökeim azonnal a hajvonalamig merészkednek.
-Hogy is hihettem, hogy Mr. Fawcett felelősségteljes felnőtt!-sóhajtok fel, de szám szélében mosoly bujkál, hiszen lelkesedéséből rám is átragad valamennyi a nyakláncát látva mosolyom egészen kiszélesedik.
-Papolhatnék én most órákat az illemről, de azt hiszem pontosan tudod mit mondanék. Tudod, ez nagyon szép, a viszonzott érzelmek, a köztetek lévő számomra megfogalmazhatatlan kapcsolat-miközben beszélek arcom kissé elkomorodik- be kell ismernem irigyellek titeket.
Nehéz kimondom ezeket a szavakat, de valóban így van, hisz magma I szeretném, ha érzelmeim viszonzásra találnának, de ebben talán nem is reménykedhetek.

+18

Figyelem Minnie arckifejezését és máris pontosan tudom, hogy rettenetesen zavarba fog hozni, ráadásul még élvezni is fogja ezen tevékenységet. Ilyenkor nyugtalanítóan kezd csillogni a szeme és mosolyában felsejlik valami, ami azt számomra kedvesen rosszmájúvá teszi. Szavaira zavartan kezdem vakargatni a tarkómat, méghogy fapapucs meg rossz… Ez a fapapucs egyébként is borzasztóan értelmetlen frázis, ugyanis nagy összegben mernék rá fogadni, hogy soha senkinek nem jutott eszébe, hogy döntéshelyzetben éppen azt vesse oda beszélgetőpartnerének, fapapucs. Az szörnyen logikátlan volna!
 A barátnőm által felvázolt helyzetben pedig valószínűleg ez lett volna a legkevésbé indokolt szó, amit kiejthettem volna a számon.
A kis előadást hallgatva egszerre kell nevetnem és sírnom, így inkább tenyerembe temetem arcom és mélyen megbotránkozott nyögéssel igyekszem kifejezni, hogy mennyire nem találom helyénvalónak, hogy Minnie gúnyt űz az élhtetlenségemből.
 -Ha te ezt el vagy képes rólam képzelni, akkor a fantáziád még annál is betegebb, mint amilyennek eddig gondoltam-jelentem ki, mikor már képes vagyok felnézni anélkül, hogy kínos vihogásban ne törjek ki már a téme gondolatára is.
-Én kifejeztem-mondtam, de hangomban érezhető az aggódás- vagy legalábbis próbáltam kifejezni. Egyébként sem halálos csendben tűrtem.
Most, hogy Minnie felhozta a történtek ezen részét kezdtem határozottan nyugtalankodni a teljesítményem és a visszajelzéseimet illetően. Elképzelhető, hogy elrontottam volna valamit? Eddig magabiztosan hittem abban, hogy bizonyos embereket szavaknál és tetteknél sokkal mélyebb megértés köt össze, ez így volt valahogy Morgannel és Minnie esetében is. Emiatt a furcsa kapocs miatt voltam képtelen hazudni Morgannek és ez okozza azt is, hogy nehezen vagyok képes titkolózni barátnőm előtt is már évek óta. Hitem ebben a megmagyarázhatatlan kapcsolat létezésében most kissé megingott.
-Villamosszékkel nem szolgálhatok, bár egy lobotómiát el tudnék intézni-mondom a némileg kellemetlen édesanyára visszatérve,ettől a témától legalább nem borzolódnak kedélyeim oly hevesen,mint az előbbitől.
-Nem feltételeztem egy percig sem, csupán a csalfa, vak remény munkált bennem.
A szám szélében mosoly bújkált, ahogyan kimondtam a szavakat, nos igen…bele kellett volna gondolnom abba, hogy vajmi kevés esély van arra, hogy a professzor úr normális legyen. Tulajdonképpen ez valahogy pozitív, hiszen ebben a tekintetben talán én sem vagyok teljesen magamnál. Végtére is mindketten Minerva Balmoral életét könnyítjük és nehezítjük napi szinten, mi ez , ha nem csalhatatlan jele a kezdődő elmebajnak?
A megjegyzésre az illemet illetően nem szólok semmit, hiszen jól ismer,pontosan tudja, hogy képes vagy etikettszerűen viselkedni, sőt…a szabályok betartása és a kényszeres illedelmességem néha egészen boldoggá tesz, persze Minnie ezt még bizonyára nem tapasztalta.
-Nyilvánvaló, hogy gyermekként kezel, hiszen rendkívül fiatal vagy hozzá, egyébiránt pedig bizonyos helyzetekben nem épp az érett oldalad mutated, bár azt nem vitathatom, hogy van ilyen oldalad.-kezdem fejtegetni a dolgot- Neki is meg kell szoknia a kialakult helyzetet és rendeznie a gondolatait veletek kapcsolatban, hisz ez egyikőtöknek sem egyszerű.
Vslóban nem az, de hát kinek problémamentes és tökéletes az élete? Azt hiszem senkinek. Barátnőm világában azonban mindig kuszák a történések, bár most éppen nálam sem uralkodik rend, de legalább ezért van lehetőségem önmagamat hibáztatni.
-Ami neked kihívás, attól én gyomorfekélyt kapok-válaszolok mosolyogva.

Megszokott és kellemes számomra, hogy Minnie láthatóan megbotránkoztat és ez még elégedetté is teszi. Én pedig úgy tűnik, kissé mazochista vagyok, hiszen ez megmosolyogtat, miközben rendkívül kínos is számomra.
-Nyilvánvalóan vokális módon fejeztem ki, tehát Morgannek valószínűleg feltűnt, hogy nem érzem magam rosszul-magyarázom tovább a szexuális bizonyítványom, holott sosem hittem, hogy erre sor kerül. Nos, ha hittem is, nem életem ezen időszakára voksoltam volna ezt illetőleg és biztos vagyok  benne, hogy a drága barátnőm is így vélekedett egészen a mai napig. Tulajdonképpen még mindig hihetetlennek gondolom az esetet, első napokban, amiket a Roxfortban töltöttem végig azon járt az eszem, hogy vajon meglátszik-e rajtam. Abban az időben egyszerre szerettem volna, hogy titok maradjon és, hogy kitudódjon, de végül úgy döntöttem nem mondom el senkinek, kivéve persze Minnie-t, ugyanis, ha nem mondom el senkinek, még akkor is elmondom a legjobb barátnőmnek, ha nem tenném erőszakkal szedné ki belőlem, mert ő igenis észrevette rajtam a változást. Kis megjegyzésére csak elhúzom a szám, ebben a beszélgetésben valahogy sosem sikerül úgy fogalmaznom, hogy az ne legyen furcsa, rémisztő vagy groteszk, de már egészen kezdek megbékélni ezzel a ténnyel.
-Tudod, hogy anyáink hozzáállása az élethez  merőben más-mondom, hiszen Jannike a legengedékenyebb szülők közé tartozik, emellett mindig a liberális nevelési módszert részesítette előnyben- anya tudta, hogy Morganhez megyek, de nem tudja mi történt…valahogy nincs kedvem neki levélben megírni a nagy hírt, miszerint nem kell többé attól rettegnie, hogy aszexuális vagyok.
Nos igen, míg Minnie édesanyja maga volt a paranoia, az enyém inkább empatikus és lágyszívű volt mindent illetően, amiatt meg kifejezetten aggódott, hogy tizennégy éves létemre egyáltalán nem foglalkoztat a másik nem romantikus szempontból, de még a saját nemem sem érdekel jobban.
Úgy néz ki korábban elhangzott megállapításom barátnőm nem pont úgy értelmezte, ahogyan én gondoltam, ez zavarba hoz, hiszen nem állt szándékomban megbántani vagy felzaklatni.
-Ezt pontosan tudom és nemkülönben hiszem, hogy a professzor úr..khm..Willow is tisztában kell, hogy legyen vele, hiszen bizonyára jól ismer és így nem csak a mosolyt látja, hanem az esetenként ráncba szaladó homlokot is-mondom hangomban enyhe bocsánatkéréssel az előbbi miatt, azonban, amit mondok azt nagyon is komolyan gondolom.  Igen sok mindent tudok Minnie-ről, így többek között, azt is, hogy milyen mélyérzésű és időnként milyen bizonytalan, mosolya azonban azonnal jobb kedvre derít.
-Valószínűleg titániumötvözetből van a gyomrom és a nyelőcsövem-válaszolok nevetve, hiszen valóban sokszor eszem élvezettel olyan ételeket, amiknek már a szaga képes végigmarni bármely normális ember orrnyálkahártyáját. Költői kérdésére csak rázom fejem, hiszen ő is tudja, hogy sosem hittem volna, hogy megtörténik köztünk ez a beszélgetés.
 Na jó, gondoltam rá, de magamat legalább harminc évesnek képzeltem minden alkalommal.
-Nem vagyok pszichológus, viszont azt így is megoszthatom veled, hogy tele vagy fenil-etil-aminnal, valamint a tested nagy mennyiségű oxytocint termel már akkor is, ha rá gondolsz-lendülök bele a dologba a saját stílusomban, vagyis egy meglehetősen fellelkesült biológia-kémia szakos tanárként-egyszerűsítem, szerelmes vagy és annak alapján, amit eddig tudok a te drága lelkitársad is az, tulajdonképpen ez happy end, ha még nem is teljes a boldogság.
Belegondolva az én testem is úszik mostanság a fenil-etil-aminban, amint Morganre gondolok és ez nyugtalanít. Produkálom az általános „tüneteket”:pirulás, tenyérizzadás, szaporább szívdobogás és némi eufóriaérzet, de nem…én nem vagyok szerelmes, nem lehetek az.