Roxfort RPG

A fényes macskakövekkel sugarasan kirakott kerek tér közepén egy öblös szökőkút áll, közepén egy heverésző kősellővel, aki kezével időnként pancsol a vízben, vagy kacéran lefröcsköli a szökőkút szélére letelepedőket.

Cyrus <3

Sötét van, este van és valahogy egyáltalán nincs kedvem ahhoz, hogy megint bájcsevegjek otthon a férjemmel arról, hogy milyen az időjárás, vagy épp mit csinált a nap folyamán. Annyira tipikus angol, hogy olykor már rosszul vagyok tőle és nem sok hiányzik ahhoz, hogy a fejéhez vágjam mindazt, amiket a napokban, hetekben művel.
Fiatal vagyok még ugyan, de roppant fárasztó tud lenni ez az élet és ezért is jó, hogy csak hétvégén kell hazamennem, különben biztos vagyok benne, hogy megőrülnék.
Szégyen és gyalázat és egyáltalán nem az én rangomhoz méltó, de kénytelen voltam én megtenni mindazt, ami jobb helyeken a cseléd dolga. Bevásároltam.
Jobb vállamon egy jól megtömött szövet táska lóg, kizárólag azért, mert elegem lett és a minap kitessékeltem a házból a szobalányt, mert a viselkedése igencsak kezdett gyanússá válni számomra, és állandóan a férjemnek hordta a kávét a dolgozószobájába és végül megelégeltem a dolgot és kitettem a szűrét. Nincs szükségem arra, hogy lássam a férjemet és azt a lotyót enyelegni a házamban. 
Másfél évvel ezelőtt fogalmam sem volt arról, hogy az életem hamarost romokban fog heverni, és a szőke herceg nem más, mint egy üresfejű tuskó, amolyan tömegtermék. Hiába a név és a csillogás. Jelentéktelen ember számomra. Muszáj valami jobb parti után néznem, valaki olyan után, akinek van is valami a fejében, nem csak bájos pofika.
Merlinre! Hogy lehettem olyan naiv, hogy hozzámentem egy ilyen szánalmas, csapongó alakhoz? Még ha a pénze miatt tettem volna, nyilván nem lenne egy rossz szavam sem. De nem? van pénzem. Azt hittem szerelem, amit érzek, de tévedés volt. Óh, bárcsak másfél évvel korábban lenne, és akkor észhez téríteném magam, hogy ?Ébresztő Cielo, oszlasd szét hamar a rózsaszín ködöt, különben pórul jársz!?. Nem baj, legalább következő alkalommal immáron okosabb leszek.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben róttam a macskaköveket az utcán, haladva valamerre, nem tudom merre, csak úgy visz a lábam valahová, ahová akar? ahová az angyalok rendeltek, hogy most ott kell lennem. Olykor-olykor meg-megállok egy-egy szépen kivilágított díszes kirakat előtt és gondosan áttanulmányozom a kínálatot, és elégedetten veszem tudomásul, hogy a saját szabóm sokkal jobb áron készíti a ruháimat, mint ezekben az ócska kis butikokban árulják.
Kellemes kora nyári este van, lágy szellővel, csillagos égbolttal, vidáman mosolygó teliholddal és kevés emberrel az utcán. Még szerencse, hogy senki sem ismer? nagyon nem hiányzik, hogy bárkibe is belebotoljak? 
Lassan elérem a főteret, ahol azonnal meghallani a szökőkút csobogását. Egy pad felé veszem az irányt, és gondosan megszabadítom magam a mázsás tehertől, mely jó ideje húzza már a vállamat. Leülök a padra, természetesen gondosan ügyelve arra, hogy a márkás ruhámnak semmilyen bántódása ne essen, és hátradőlve a padon emelem a tekintetem az égbolt csodás képei felé, melyek számomra nyitott könyvnek számítanak.

Ahogyan az már védjeggyé vált, akárcsak a Varázsvilágban, úgy a muglik világában is csak éjnek idején volt látható. Persze csak akkor, ha szerette volna, hogy észrevegyék. Nem igazán szívlelte a nap közbeni tevékenykedést, mert azzal csak növelte volna a lebukását. Eleddig úgy került el, avagy ölt meg minden életére törő aurort, hogy nem bukott le. Nem is állt szándékában, mert a csodálatos, ötcsillagosnak is joggal nevezhető Azkaban berkei nem igazán nyerték el a tetszését. A társaság még csak-csak, elvégre mindig akadt mókázni való egy-egy idióta barom összeverésével, csonkolásával?mégis, jobban szeretett idekint. Korlátok? Már régen nem törődött azokkal. Mégis, el tudta kerülni, hogy észrevegyék, ha éppen úgy tartotta kedve.

Ma nem volt efféle hangulatában, így egykedvűen rótta az utcák sivár mivoltát. Szerette Angliát, elvégre itt született, mégis, kissé másképpen képzelt el egyes helyeket, a panorámát. Rengeteg turista járt-kelt még ezekben az órákban is az egyhangú utakon, ámulva a rengeteg látnivalón. Pedig az egész hely hétköznapinak hatott, és szürkének, még így, az éjszakai kivilágítással is. Állítólagosan annak növelnie kellett volna a látványt, és azt az érzetet kellett volna keltenie, igen, ez egy remek hely. Cyrus csendesen ballagott, léptei mellett sétapálcájának ütemes koppanása jelezte előre közeledtét. Célja most a közeli tér volt, hogy ott megpihenhessen kicsit, mielőtt elhopponálna az Abszol útra, dolgát végezni. A velejéig romlott zsebpiszok közben kellett megkeresnie egy boltost. Rendelt tőle jó pár doboz igazán ritka, és minőségi szivart. Tudni szerette volna, hogy az áru már megérkezett-e, ugyanis mára volt kiírva a szállítás dátuma. Természetesen fizetni nem kell majd érte, elvégre az illető szívességből ajánlotta fel számára a szivarokat, afféle köszönet gyanánt. Ki az a botor, aki efféle ajándékot visszautasít? Cyrus bizonyosan nem, tekintve, szerette a különleges ízeket.

A térre érve egy pillanatra sem torpant meg, noha az egyetlen pad, amely a szökőkúttal szemben állt, már foglalt volt. Legalábbis egy része. Egy fiatal nő üldögélt rajta, fejét a csillagok felé szegve, bámulva azokat. A Halálfaló azzal a tempóval, ahogyan kikanyarodott az utcából lépdelt tovább, miközben alaposan szemügyre vette az üldögélőt. Lebukik? Mi lesz akkor? Semmi, azt néz meg, akit csak szeretne, és akkor, amikor éppen kedve tartja, hogy megtegye. A pad mellé érve mindkét kezével a sétapálcára támaszkodott, kissé megdöntötte a törzsét, és haloványan elmosolyodott. A szemei cinkosan, szinte játékosan íveltek, amely különleges fűszerként hatott.
- Csodálatos az éjszakai égbolt!
Kezdte mély, érces hangján, majd miután a nő rátekintett, folytatta.
- De mint minden csodának, ennek is megvannak a veszélyei! Nem gondolja?
A mondatot követően úgy tette fel a kérdést, mintha csak ő maga akarná bántalmazni a fiatal, táskákkal körbebástyázott nőt. Pedig esze ágában sem volt, legalábbis egyelőre biztosan nem. A felszólalás inkább az ellen irányult, hogy egy ilyen úri kinézetű asszony mit is keres az éjszakájában egyes egyedül. Csak azok mertek kimerészkedni, akik meg tudták védeni magukat?az idő majd megadja a választ, vajon a csillagok imádója képes-e erre?.

Még mindig semmi kedvem megmozdulni, azon töröm a fejem, hogy talán be kellene ugranom az egyik barátnőmhöz Roxmortsban éjszakára, és nála aludnék. Na de most igazán, kinek van kedve egy üresen kongó sötét házban egyedül ücsörögni ?na nem mintha félnék vagy valami, de ha tehetem, inkább keresem a társaságot, mint minden normális ember-, vagy pedig veszekedést veszekedésre halmozni Jack-kel, akiről pár éve azt hittem, hogy életem nagy szerelme.
Végül úgy döntök, hogy elmegyek a szüleimhez, vagy legalábbis benézek Anyám boltjába az Abszol úton, úgyis sokáig tart nyitva. De mire elhatározom magam, azt veszem észre, hogy hirtelen társaságom akadt egy ismeretlen úriember személyében. Igencsak érdekesen festett, vagyis nem, vagyis de, nos nem illik bele egy hétköznapi ember bőrébe, ahhoz első látásra túlságosan kifinomultnak látszik, olyan igazi felső tízezerbe tartozó illető, amit látok így elsőre rajta, pedig ahogy a klisé is mondja, nem a ruha teszi az embert, de azért hagyjuk meg, igencsak sok olvasható le a megjelenésről is. Ravasz mosolyát rám villantja és megszólít. Én is elkezdek mosolyogni, nem gondoltam volna, hogy ma még szóba állok valakivel Anyámon kívül.
-Ahogy mondja! ?válaszolok első megnyilvánulására, s úgy fest számomra, hogy további mondanivalója is akad, legalábbis ezt onnan gondolom, hogy nem indul tovább. Sötét tekintetét továbbra is rajtam tartja és mély hangja ismét megtöri az éjszaka csendjét; valamilyen különös célzást intéz felém, legalábbis úgy érzem, mintha azt akarná mondani, hogy félnem kellene valamitől vagy valakitől. Jól tudom én, hogy mi zajlik a varázsvilágban. Sokan akartak már a Sötét oldalra csábítani, de nem sikerült. Sokan akartak már a Világos oldalra is csábítani, az sem sikerült. Én azt hiszem, megmaradok amolyan köztes figurának, jobb szeretem, ha kihagynak az efféle dolgokból, épp elég problémám van nekem háború nélkül is. Természetesen bármelyik pillanatban jöhet egy Halálfaló és megölhet. Szász százalékosan felkészült vagyok, nem aggódok, mindig kiválót kaptam SVK-ból, de tudom, hogy nem a jegy számít, hanem ami mögötte van. De igazán.. ki akarna bántani egy ilyen bájos szépséget, mint én? Persze nem vagyok beképzelt, csak büszke vagyok arra, ahogy kinézek. Ennyi.
-Nem gondolom, kedves uram. Úgy ismerem a csillagokat, mint a tenyeremet. Látja azt ott fent? ?kérdezek vissza, s mutatom neki a kérdésem tárgyát- Már csak napjai vannak hátra. Majd nézze meg egy hét múlva, és már semmit nem fog a helyén látni. ?folytatom magabiztosan, majd megy bájos mosolyt villantok a különös idegenre. Amiben biztos vagyok, arról merek beszélni bárhol és bármikor.
Hátradőlök és várom a reakciót. Kíváncsi vagyok, mi bírta maradásra az urat. Bár lehet, hogy ennyivel továbbáll.

A mosolyra mosoly érkezett válaszként, ahogyan várható volt már az első pillanatban is. Az emberekre, legyen az akár varázsvilág béli, akár egy nyamvadt átokverte mugli, jellemző, hogy úgy fogadja a közeledést, ahogyan a másik belekezdett abba. Tipikusan az állatias szellem egyik megnyilvánulása, követ kővel, barátságos közeledést hálával kell fogadni.

A férfi nem akart elfintorodni a saját gondolatmenetére, elvégre nem állt szándékában bántóan viselkedni az előtte üldögélővel. Igen, a tipikus emberek viselkedési formulája, amely annyiszor mondott már csődöt, ahányszor a nap felkelt a kicsiny golyóbis egén. Nem is akart ezzel foglalkozni, elvégre pihenni jött ki az éjszakába, az már külön pikantéria volt a számára, hogy beszélgetőpartnere is akadt. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a partner személyében egy nőt ?tisztelhetett?, ráadásnak pedig fiatal és igencsak szemrevalót. Nem gondolta volna, hogy pont egy törékeny, talán virágszálhoz hasonlatos küllemű ismeretlennel fogja összesodorni az ármány. Természetesen Cyrusban is ott munkálkodott a férfiösztön, még akkor is, ha soha, egyetlen pillanatra sem vágyott igazán párkapcsolatra. Mégis, egy kecses női test felébresztette benne a vadat, mert nem vetette meg a pajzán, kalanddal teli éjszakákat. A többségük csak egyetlen holdfordulót ért meg, ennyi idő éppen elegendő volt, hogy kedvét tölthesse, és másnap utcára rakhassa szórakoztatóját. Akadtak kivételek, ez természetes, de neki sem tudott megmaradni mellette túlzottan hosszú ideig. Ennek több oka volt, vagy jómaga rakta ki a szűrét a nőnek?vagy az nem élte meg a percet, hogy szakíthasson. Lényegében egy, és ugyanaz?vele még nem szakított senki?de ő már annál többször megtette ezt.

A megkezdett kontaktus során köszöntés nem hangzott el a fiatalasszony részéről, ahogyan a részéről sem, amely természetesnek is hatott, elvégre ez a kör nem erről szólt. Finom célzások, egy apró kis csipkelődés, hogy kellőképpen megadják a további társalgás alaphangulatát. Az efféle kis előjátékok mindig is szükségesek voltak ahhoz, hogy felkeltsék a másik érdeklődését és figyelmét, mi több, imponáljanak. Cyrus csendesen, türelemmel, és ami a legfontosabb, figyelemmel hallgatta a padon üldögélő szavait. Az éjszaka veszélyeire való felhívásra azonban nem azt a választ kapta, amire gondolt?hacsak nem a titokzatos éjimádó a csillag megszűnésével egyfajta sugallást próbált eszközölni : ?Vigyázz, mit beszélsz, ha nem akarsz elmúlni, akár az a csillag, melyet mutattam?. Igen, igen, az igencsak frappáns, és markáns válasz lett volna a kihívásra

A pár pillanatnyi komolyan ható tekintetet követően, amíg a csillagot méregette, ismét visszapillantott. Várt jó pár másodpercet, hogy ezzel is élezhesse kicsit a másik idegszálait, vajon mit is szeretne még, és nem hagyta már ott. Aztán ismét megvillant az a tipikus, cinkos, mégis titokzatos mosoly az ajkakon?a szemek sem árultak el semmit, az egész férfi egy hatalmas rejtély volt, megfejthetetlen rejtvény.
- Adam Bright!
Szólalt meg ismét érces hangján, melyet követően jobbját elhúzta balja kézfejéről, és a nő felé nyújtotta azt. Egyértelmű volt a mozdulatsor, köszönteni szerette volna a másikat. Az, hogy mugliról, vagy varázstalanról volt szó, jelen helyzetben nem számított. Az egész éjszaka ott állt előtte, hogy kiderítse, kivel is van dolga?és annak alapján kezelje majd a kialakult helyzetet. Szimpátia? Ugyaaan, ahhoz idő kell?abban pedig úszkálni lehetne, hiszen tengernyi adatott meg?

Annyira gyorsan történt az egész, hogy szinte fel sem fogom.
Az előbb még azon gondolkoztam, hogy mit csináljak otthon, vagy egyáltalán hazamenjek-e, s most pedig itt áll előttem egy férfi, akit hozzáteszem még sosem láttam, de elsőre igencsak szimpatikusnak tűnik. Jó, tudom, nem szabad elsőre ítélni, de már ha elkezdtünk beszélgetni, akkor nem fogom elzavarni, hanem inkább kóstolgatom még egy darabig. Nem akarok én semmiféle ?rossz? dolgot tenni, csak talán szórakozni egy kicsit. Egy apró flört még nem a világ vége, arról nem is beszélve, hogy Jack naphosszakat flörtöl a cseléddel- és még ki tudja kikkel.
-Üdvözlöm, Mr Bright! ?reagálok a kéznyújtásra, és azon nyomban fel is állok, hogy fogadjam a köszöntést. ?Cielo Ma? rtinez vagyok. ? mutatkozom be neki kissé félve. Nem szeretem azt mondani, hogy Malfoy, mert sosem lehet tudni, hogy mikor fut az ember egy Rita Vitrolhoz hasonló rémes riporterbe, aki teljes mértékben kifordítja az igazságot. Így pedig egy egyszerű lánynak tűnök, aki egy hatalmas csomaggal küzdött éppen és ezért megpihenni kényszerült.
Viszont azt látom, hogy a fiatalúr nem éppen nemesi körökből való, hiszen az illem úgy kívánja, hogy én nyújtsam először a kezem köszöntésre, de jelen pillanatban ő megelőzött.
Igazából nem tulajdonítok ennek nagy dolgot, mert szinte mindenki figyelmen kívül hagyja ezeket, számomra is csak azért feltűnő, mert Malfoyéknál különösen odafigyelnek ezekre a kis szösszenetekre, és így már szinte belém nevelték. 
A mellettem álló férfi különös mosolya láttán én is csak mosolygok, nem igazán tudok mit tenni, mert úgy érzem egy kicsit fura ez a szituáció; nem nagyon szoktam késő éjjel idegenekkel ismerkedni a város kellős közepén.
-Nincs kedve leülni? ?kérdezem, és igazából legszívesebben kétszer visszaszívnám, mert nem is ismerek magamra, hogy miket beszélek. Még csak az kéne, hogy ismerkedősdit játsszak egy férfival úgy, hogy van férjem.
Na jó, elég volt.
Miért ne?
Ismét elfoglalom a helyen a kissé kemény padon, majd miután keresztbetettem a lábam felnézek Adam-re és várok. A világért sem akarom ráerőltetni a társaságomat, csak gondoltam ha már ő kezdeményezte a bemutatkozást, akkor már beszéljünk két szónál többet. Végülis nekem sem árt egy kis változatosság, mert új embert a Roxfort falain belül nem igazán ismerek meg. 

Az élete delelőjén tengődő halálfaló egy pillanatra meglepődve tapasztalta, hogy az előtte ülő fehérnépbe szorult annyi illem, felkeljen a padról, ha kezet nyújtanak a számára. Manapság igen ritka az efféle ember, nemcsak a varázslótársadalomban, de az átokverte mugli nemesek között is. A legfontosabb szokások haltak ki, amelyek jelezték, valaki kellő családból származik-e, megvan-e az élethez való joga, avagy az undorítóan rühes pór közül került ki, hogy szolgálja a felette állókat. A fiatal hölgyemény első körben megelőlegezte magának a látszatot, hogy bizony taníthatták az illemre, persze ettől még nem vált nemessé. Amint a férfi a kezét nyújtotta, mintha valami villant volna a másik szemében?igen, Cyrus hibázott, hiszen nemesasszonyoknak karját fogadni szokás, kérni legfeljebb mulatságok alkalmával, táncra hívván. De van egy fontos dolog, amelyet mindig a szeme előtt tartott, ha nem a munkájáról volt szó. Hibákat generálni kellett, hogy a későbbiekben legyen mihez képest majd fejlődni. A nők, és általánosságban a társadalom körében elfogadott tény volt, a tökéletes ember unalmas, és talán nem is létezik. Nem cáfolhatta meg ezt a látszatot, noha ő valójában vetekszik a tökéllyel.

Elfogadván a bájos, halovány fehér tenyeret emelte azt az ajkaihoz. Neeem, sokan azt gondolnák, a mozdulatsort követően a szimpla kézcsók következik majdan. Tévednek, talán soha nagyobbat nem tévedhettek. Egyszerűen csak megérintette ajkaival a kezet, finoman, lágyan?úgy, hogy a vöröslő száj tüze alig perzselje a halovány bőrt. Ezt követően lassan leeresztette, és elengedte azt. Cinkosan, titokzatosságot sugalló lélektükrökkel pillantott ismét a nő szemeibe, várva, hogy az is bemutatkozzon. Elvégre az illem úgy kívánja, ha már ő volt olyan kedves, elárulta a ?nevét?, akkor a másik is veszi majd a fáradtságot. Nem kellett csalódnia, azonban a bemutatkozás alkalmával azonnal leszűrte, előtte nem Cielo Martinez áll. A ?ma? szócska, azaz a családnév első két betűjének kiejtésekor a fiatalság szava megakadt egy pillanatra, ami azonnal rávilágított a lényegre, a varázstársadalom egy nemesi családjának tagjával van dolga. Ez csak izgalmasabbá teszi a flörtöt, és kiélez egyes kapcsolatokat majd. Továbbá, hogy folytassa eszmefuttatását, Cielo drága már ott elrontotta a bemutatkozást, hogy keresztnevét nem változtatta meg. Cyrus Halálfaló mivolta révén jól ismerte a Malfoy családot, és annak majdhogynem minden tagját. Ennek ellenére csak egy halovány, és sokat eláruló mosollyal ismételte meg a hallott nevet.
- Cielo Ma?.rtinez!
Az él, hogy úgy ejtette ki, ahogyan a nő, csupán kis ízelítő volt, jelezvén, azért őt sem valamiféle barmok közül szakasztották. Tény, arcról nem ismerte Jack feleségét, de így legalább, ezentúl már ezzel is büszkélkedhet?és ki tudja, mit hoz az este, talán többel is majd?
- Bájos!
Egyrészt értette ezt a névre, hiszen ki mondana Anglia eldugott szegletében spanyolos nevet, ráadásként akcentus nélkül? Továbbá, egy Malfoy szégyelli a nevét? Ez eléggé furcsa, mégis remek dolog a későbbiekre nézve?egy nő, aki meg akarja tagadni létéből fakadó nemesi és kiemelkedő származását. Igazándiból lehetne botrányosnak is mondani, de Cyrusnak ez csak egy plusz, amit majd alkalomadtán kihasználhat fegyvertényként. Megjegyzését követően, elfogadva az invitációt leheveredett a padra. Természetesen, mielőtt ezt megtette volna, éjszín szövetkabátjának felső zsebéből egy kendőt húzott elő, és azt az ülőlapra terítette. Mégsem mocskolhatja be az egyesek, például Weasley-k számára éves fizetésüket kitevő értékű kabátját holmi padra tapadt mocsokkal?ugyan.

Midőn leheveredett Cielo Malfoy mellé, akit természetesen nem akart leleplezni, ha már az szégyellte a nevét, sétabotjára támaszkodott. Nem akart hátradőlni, de pálcáját sem akarta még előhúzni, hogy a háttámlát is megtisztítsa a mocsoktól. Ehelyett felvett egy feszes, úrias tartást, és belekezdett abba a bizonyos beszélgetésbe.
- Mi szél fútta magát éjnek idején az utcára Martinez kisasszony? Tán nem a férje űzte el otthonról?
Tudta, hogy Jack házassága mostanában, sőt, jó ideje már nem a régi?de hogyan várhatná el egy ember a Malfoy család egy tagjától, hogy normális családi életet éljen?

Mr. Adam Bright

Úgy érzem, hogy ez az ember furcsán viselkedik velem, legalábbis ilyen érzés fogott el, amikor megláttam, miközben kimondtam a nevemet. Vagyis az a nevet, amiről azt reméltem, hogy sikeresen elrejti a mögötte megbújó igazi embert, de azt hiszem tévedtem.
A hanglejtés, amellyel nevemet ismét kimondta, gyanakodásra ad okot. De ennek semmilyen nyoma nem fedezhető fel rajtam, csupán gondolataim sűrű erdejében, melyet ezúttal gondosan elrejtek a kíváncsi szemek elől. Hogy miért? Azért, mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy kiféle, miféle nő vagyok, elég annyi, amennyit magamból adok. Nem fogok egy vadidegen számára kitárulkozni, legyen az bármilyen vonzó és jóképű.
Minden bizonnyal rájött, hogy ki vagyok, sajnos olyan balga voltam, hogy a keresztnevemet ezúttal elfelejtettem átváltoztatni. A vezetéknevemet is csak azért másítottam meg, mert nem akarom, hogy az alapján ítélnek meg. Szerintem én egy fekete bárány vagyok abban a családban, nemcsak a hajszínem üt el a többiekétől, de azt hiszem mentalitásban is eltérek tőlük. Néha azt gondolom, hogy hiba volt hozzámenni Jack-hez, viszont akkor nem kaptam volna meg életem állását. Sajnos olykor olyan döntést kell hozni, ami rosszhoz vezet, de mindig van benne valami jó, s ebben a kizárólagos jó az, hogy kaptam egy kiváló állást, amelyet sosem reméltem, hogy valaha az enyém lehet.
A bájos szó hallatán apró mosolyra húzódnak ajkaim, de jól tudom, hogy egyáltalán nem gondolja komolyan az elmondottakat a férfi, aki idő közben lazán leheveredik mellém, tehát úgy látom mégiscsak vonzó számára a társaságom még akkor is, ha talán egy csaló árulónak vagy egy gyáva féregnek tart.
Meglehetősen furcsa férfi ez az Adam, s ezt nemcsak a szavai igazolják, hanem a tettei s mozdulatai is arról árulkodnak. Nem úgy viselkedik, mint egy átlagos ember. Minden bizonnyal valami nemesi családból származik, viszont egyáltalán nem rémlik nekem, hogy lenne Angliában Bright nevű nemesi család. Mióta beházasodtam a híres-neves Malfoy családba, igencsak otthonosan mozgok az ilyen témában és egyáltalán nem ismerős számomra ez a vezetéknév. Most arra gondolok, hogy talán ő is álnévvel próbálkozik, de minden bizonnyal nem jutna eszünkbe mindkettőnknek, az úgy túl mesébe illő lenne. Tehát ez a mozdulatsor, melyet az imént csinált, igencsak megnevettet, de a jó modor azt követeli tőlem, hogy fogjam vissza magam, és ahogyan az úr is említette, bájosan mosolyogjak. Gesztusaiból ítélve tényleg nemesinek tűnik, de még mindig nem emlékszem? még mindig nem.
Már épp megkérdezném, hogy merre vitte útja ezen a szép csillagos estén, de ő megelőz és gonosz módon ugyanerre gondol. S nemcsak azért gonosz, mert ellopta a kérdésemet, hanem azért is, mert enyhe célzást intéz felém, melyben a férjemet is megemlíti. Tehát vége. Igen, Cielo Malfoy, ügyesen lebuktattad magad, de hátha meg lehet még menteni a menthetőt.
- Tudja, épp bevásárolni voltam, és úgy döntöttem kicsit leülök, mert a két mázsás táska már igencsak húzta a vállamat. ?vallom be neki az igazat, s mintha a második kérdést meg sem hallottam volna, egyszerűen kitérek a válaszadás elől, majd visszadobom neki a képzeletbeli labdát.
 -És Ön mi járatban eme kései órán errefelé, Mr. Bright?

A leheveredés alatt, és azt követően is oldalra pillantva szemlélte a mellette üldögélő igencsak szemrevaló teremtést. Annak arckifejezéséből látható volt egyfajta halovány, mosolyszerű valami, noha érezhetően próbálta visszafojtani. Cyrus tisztában volt azzal, hogy a kendő padra való terítése szokatlan látvány, de őt soha nem izgatták az efféle apróságok. Megszokta, továbbá, ha nem akarja használni a pálcáját ruházatának takarítására, úgy mindenféle szín alatt meg kellett tennie. Márpedig most, ebben a pillanatban még nem akarta felfedni oly botor módon a kilétét, mint azt Cielo Malfoy tette percekkel ezelőtt, amikor elbucskázott a nyelve saját nevének megvallásakor.

Kérdésére aztán megkapta a választ, legalábbis részben, minthogy az úri hölgyemény nem igazán akarta kifejteni a férjet érintő bohókás megjegyzésre gondolatmenetét. Igen, talán sértő lehetett kisséa megjegyzése, de valahogyan el kellett kezdeni a beszélgetést, utalva arra, ő már tudja kivel is van dolga valójában. Szeretett nyerő helyzetben lenni, azzal pedig, hogy ismerte a másikat, személye körül viszont továbbra is a titokzatosság fondorlatos fátyla lebegett, abban volt. Persze a női lelkek rejtelmének ismerete végett tudatában volt annak is, hogy egy titokzatos idegen sok esetben bizony igencsak vonzó tud lenni, főleg akkor, ha ezzel a ténnyel jól játszadozik, és mindig csak annyit ad magából, amennyi éppen szükségszerű az adott helyzetben. Esetleg annyit sem, ezzel is borzolva a másik idegeit és kedélyét.
- Ejjj?
Hangjának színében egy apró megingás, melyet ajkainak halovány mosolya fűszerezett meg.
- ?Martinez kisasszony!
A név természetesen kellő hangsúllyal került kiemelésre, továbbra is jelezvén, ő bizony benne van az apró, kettejük között kialakult színjátékban.
- Szólnia kellett volna az urának, ha tisztában volt vele, hogy ily nehéz csomagokat fog hordozni.
Lemondóan rázta meg a fejét, mintha képzeletben eltemette volna azt a férfit, a jól ismert házastársat. Azzal, hogy ismét rátapintott a gyenge pontra, tudta jól, talán megereszti a nő nyelvét, és az élénkebben fog érdeklődni iránta. Azt tudta jól, hogy gondolatban már bizonyosan folyik a kutatómunka, és az emlékképek, vajon találkoztak-e már valaha, ismeri-e őt Cielo.

Mielőtt folytathatta volna a gondolatmenetét, érkezett a kérdés, amely ittlétéről faggatta. Újfent elmosolyodott, cinkosan, közben tekintetét előre szegezve kezdte mustrálni a szemben terpeszkedő, azonban kési óra okán már megállított szökőkutat. Rátámaszkodva két karjával sétabotjára pillantott vissza, de csak a szeme sarkából, feje nem mozdult.
- Apró üzleti elfoglaltság, semmi több. Sajnálatos módon megesik, hogy az ügyfelek bizony ebben a kései órában érnek rá.
Azzal ismét a szökőkútra révedve hallgatott el. Pár pillanatnyi csendet követően fordította tekintetét a csodaszép hölgyemény felé, majd mélyen annak szemébe nézett. Próbálta-e zavarba hozni, talán, de ez hozzátartozott a flörtöléshez.
- Mit szólna egy csésze teához? Ismerek egy igazán kellemes helyet.
Hangja most bársonyos volt, mégis érezni lehetett a kacérkodó élt, a csalogató, hívó lejtést?

Mr. Adam Bright <3 <3

Az iróniával vagy talán gúnnyal fűszerezett szavaknak köszönhetően most már száz százalékig biztos vagyok abban, hogy ez az ember ismeri Jacket, és ismer engem is. Pedig szerintem annyira nem ritka ez a név, a latin-amerikai nevek egyre elterjedtebbek Angliában.
Na nem baj, azért megpróbálom menteni a menthetőt.
- Jaj, bocsásson meg? nézze el nekem, de kissé rhaccsolok, az az igazság, ezérht nem mindig sikerül normálisan beszélni, főleg akkorh jön elő nálam, ha zavarban vagyok? Már kislány korom óta ez van, sajnos. ?mondom egy bájos, ártatlannak tetsző mosolyt villantva a jóképű idegen felé, akivel talán nem sikerül a bolondját járatni, de azért megpróbáltam, próba szerencse.
- Kinek kellett volna szólnom? ?kérdezek vissza, mintha nem értettem volna jól, pedig de, viszont próbálom elterelni a beszélgetést, hagy ne kelljen már itt is a kibírhatatlan férjemről beszélni, sőt, szeretném is elfelejteni legalább addig, míg nem kell ismét hazamennem. -Nem tudom, miről beszél, kedves Mr. Bright. Talán összekever valakivel... -mondom egy kacér mosollyal ajkaimon majd a fúrcsa úriemberre emelem a tekintetem ismét.  Nem tudom, miért, de igen gyanús ez a férfi...
Hülyeség azt hinni, hogy ő egy olyan férfi, mint azok, akik éjjnek idején róják az utcákat csinos nőcskék után epekedve, aztán a legközelebbi sötét sikátorban meg is szerzik a magukét és ennyi. Túlságosan kifinomult ahhoz, hogy ezt merjem feltételezni róla. Ráadásul üzletember... Bár ha belegondolok, hogy kik azok az üzletemberek, akik éjszaka kötik üzleteiket, nem túl biztató a kép, de gyorsan elhessegetem eme gondolatot és inkább próbálok reagálni neki valamit, még mielőtt azt gondolná, hogy ilyeneken töröm a fejem, pedig de.
- Nos, ily kései órhán már nem igazán szoktak munkával foglalkozni az emberek... - válaszolok rá neki valamit, amivel nyilván ő is tisztában van és lehet hogy ettől még csak hülyébbnek fog nézni, na nem baj, a szélfútta kócos hajam ezt a tényt csak megerősíti és elkergeti annak látszatát, hogy egy nemesi családhoz tartozom.
Egyik lábam keresztbetéve a másikon nyugszik, miközben én a csobogó szökőkutat bámulom, s a csendből ítélve Adam figyelmét is elvonta valami. Talán az este, talán a fáradtság, talán... én? Ééén? Apró pír jelenik meg arcomon mikor magamon érzem a férfi tekintetét, s felé fordulok, mert annyira kellemetlen ez így, hogy inkább mondok valamit, de ő megelőz.
Teázni hív.
Randira, engem? Ki látott már ilyet? Utoljára Jack-kel randiztam úgy öt évvel ezelőtt.
- Rendben, miérht ne? - válaszolom mosolyogva, az ajánlatot ezennel elfogadtam. Fogalmam sincs, hogy miért... Sosem állok szóba vadidegen alakokkal, teázni meg pláne nem megyek, de van benne valami különleges... valami rejtély.
Elgondolkozom a dolgon. Azt állítottam, hogy beszédhibás vagyok, azt állítottam, hogy nincs férjem, hogy nem úgy hívnak, ahogy. Ez egy játék! Egy furcsa játék, amely ki tudja, hová vezet.
Rávillantom a mosolyom és várom, hogy megtegye a következő lépést.

˝ ˝Martinez kisasszony


A nő szavai, jobban mondva raccsolásra irányuló próbálkozása szemet szúrt a férfinek, ugyanis találkozott már affélékkel, akik valóban törték a csodálatos angol nyelvet... a találkozást követően pedig a világ összes nyelvét. Amit most hallott azonban, egyértelmű volt a számára, hogy egy erőltetett, utolsó mentsvár. Nem akarta elrontani a hiábavaló félrevezetést, ezért haloványan mosolyogva biccentett a nő szavait hallva, jelezvén, természetesen elhiszi, amit az állít. A második, szintén elhaló próbálkozás a férj, azaz Jack letagadására irányult. Cyrus nem is gondolta volna, hogy annak a béna, velejéig romlott és gyalázatos embernek ennyire megromlott a kapcsolata a feleségével. Pedig általánosságban tisztában volt a környezetében élők helyzetével, hogy alkalomadtán akár ezen információ birtoklásának előnyeivel is élhessen. Eldöntötte, ettől a perctől kezdve nem fog egy pillanatra sem úgy viselkedni, hogy evidenciát adjon arról, tudja Cielo titkát. Hagyja, hogy az igencsak szemrevaló teremtés játssza a játékát, magával ragadja az ismeretlen éjszakába. Kíváncsi, mi fog kisülni belőle, de abban is biztos, ha több, mire számol, akkor sem fog visszakozni.

A nő kijelentésére az éjszakai ügyletekről halovány és kacér mosoly jelenik meg a halálfaló ajkain, hiszen az üzletemberek javarésze ilyenkor köti megállapodásait. Persze erről csak igen kevesek tudnak, elvégre egy baráti körben elejtett morzsára nem lehet azonnal ráharapni. Túl nyilvánvaló, túl evidens… ha pedig kétes, akkor veszélyes. Sokkal jobb az éjszaka sötétségének lágy leplében intézni a kényes dolgokat, sem, mint akkor, amikor még a fal is fület növesztve magának hallgatózik.
- El sem tudja képzelni, mennyi üzletember intézi ezekben az órákban az ügyeit.
A teázásra való invitáció alkalmával Cielo Malfoy arcán enyhe pír jelenik meg, amely még így, a halovány megvilágításban is jól látható. A válasz nem váratott magára túlzottan sokáig, szinte azonnal érkezett, mégpedig igenlő formában. Ez azt jelentette, hogy az által elkezdett apró színdarab egy újabb fejezetébe lépett. Az első lépés megtörtént, lassan, de biztosan kellett haladni. Tudta ezt jól Cyrus Halstead is, ha szerette volna, hogy az éjszakája igazán pikánsra sikeredjen, nem kapkodhatta el. Jelen helyzetben egy olyan nőről volt szó, akinél nem nyújtott volna élvezetet a kissé agresszívebb stílus, amelyben nem hagy választást a másiknak, kötelezve azt, tegye, amit kell. Itt az volt a mozgatórúgó, hogy a másik magától ébredjen rá, mit is szeretne a ma estétől?

Minthogy a teázásba beleegyezett a szépséges teremtés, Cyrus a botjára támaszkodva kelt fel a padról, majd hajolt oda apró lepléért. Összehajtva azt a hatalmas, éjszín szövetkabát zsebébe csúsztatva azt egyenesedett fel, majd lépett egy lépést közelebb. Szabad jobbját nyújtva jelezte, felsegíteni a hölgyet a padról, amennyiben az hagyja, és elfogadja.
- Kérem, hadd segítsek Önnek Martinez kisasszony!
Minthogy olyan helyen voltak, ahol nem lenne helyénvaló kivillantani tudományát, ezért sandán pillantott a csomagokra. A játék… folytatni akarta, ehhez azonban le kellett alacsonyodnia odáig, hogy megfogjon párakat azok közül, ezzel is segítve Cielot. Segítve azt, hogy eljussanak a teázóba… onnan pedig ki tudja, hová?

Mr. Adam Bright <3

Ez a férfi elhívott engem teázni. Sosem láttam még, tudom, hogy ő viszont ismer engem. Pedig nem szerepeltem még soha egyetlen újságban sem a férjem oldalán – mindig sikerült úgy intéznem a dolgot, hogy ne legyek rajta a fotókon.
Áh… tudom már! Minden bizonnyal a gyerekei az Roxfort tanulói, tehát biztos látott már az iskola falai közt bóklászva. Minden bizonnyal ez állhat a dolog mögött.

Igazából nem is olyan nagy hazugság a nevem, mivel az apai nagyanyám vérbeli Martinez, talán jobban tenném, ha felvenném a nevét, azzal sokkal inkább tömegterméknek tűnnék, mint a Malfoy-jal vagy a de la Magico-val. S mivel már fél lábbal ismét önálló nő vagyok, érdemes több időt foglalkoznom a dologgal.
Ha meg a raccsolásra gondolok… nos igazán megértheti, hogy egy spanyol ajkú sosem fogja olyan tökéletesen megtanulni a számára anyanyelvként funkcionáló angolt.
Bár nem látok a fejébe, meggyőződésem, hogy valami ilyen dolgokról agyal éppen, hiszen szó mi szó: olcsó kis hazugság volt.
Miközben tekintetemmel követem a mozdulatsort, mellyel ismételten fölém emelkedik, elmerengek azon, hogy lehet, hogy ő sem egy angyal és lehet, hogy belenézett a fejembe… Óh, mily gonosz tett tenne a részéről, de sajnos védtelen vagyok ilyen szempontból, mivel nem értek az okklumenciához. Szóval kimondhatnám lassan, hogy egy-null a javára?

Elmosolyodok, amikor lenyúl a kis kendőcskéért, melyet a padra terített érkezésekor, s eszembe jut, hogy érkezésekor is megmosolyogtam ezt a számomra különös manővert. De természetesen egy kifinomult fiatalember ügyel ilyenekre. Talán ezért van az, hogy igencsak kilógok a jelenlegi családomból. Az egyszer biztos, hogy nem leszek soha olyan sznob és idegesítő, mint Narcissa és a kényes kis batárnői.

Jajj, de még mielőtt ennyire butuskának hinne, gyorsan reagálnom kell az iménti mondataira, mert még azt hiszi, hogy valami buta kis nőcske vagyok.
- Nos, nem szállok vitába Önnel, Adam. Ön mozog ebben a körben, és minden bizonnyal jobban is ért hozzá, mint én. – jegyzem meg természetesen mosolyogva. Igazából a mosoly az egyetlen fegyverem.
Karját nyújtja felém, melyet elfogadok, s én is jobbomat nyújtom felé, hogy felsegítsen a padról. Igazából arra számítok, hogy cipeli helyettem a szatyrokat – hiszen ha esetleg leszakad, akkor igazán kíváncsi lennék, hogyan reagálna ez a fura fazon. S lám, igen, fel is vesz párat közülük, igazán udvarias tőle, hogy segít. Már csak egyetlen kérdés marad nyitva számomra:
- Hová is megyünk? –faggatom a sötét idegent, aki igazán remekül fest a sok szatyorral a kezében.

Miután megválaszolta a kérdésemet követem, ha elindul, s hogy ne úgy menjünk egymás mellett, mint két olyan ember, akik temetésre vonulnak, tovább folytatom a csevegést.
- Ha nem veszi tolakodónak a kérdésem… a felesége és a családja mit szólnak mindahhoz, amit Ön most csinál? Ugye, jól gondolom, hogy nem szokása csak úgy, hipp-hopp leszólítania nőket éjnek idején a kihalt utcán? –szegezem neki a talán különösnek tűnő kérdést, majd körülnézek az utcán tüzetesebben, s arra a következtetésre jutok, hogy a mellékutcák sikátoraiban tengődő hajléktalanokon kívül csak mi vagyunk az utcán. Ennyire késő lenne már?
Az órámra pillantanék, de hirtelen belémhasít a tudat: Nincs rajtam!
- Ó a francba! Valahol elhagytam az órám! A téren még megvolt!
Csodálatos. Kellett ez nekem? Nagymamámtól kaptam még anno annak örömére, hogy otthon sikeresen megtanultam tőle egy különleges bűbájt még tizennégy éves koromban. A szívemhez nőtt az az óra, mindig nagyon vigyáztam rá és lám… csak egy pillanat kell neki és már el is tűnt.

- MhhpppMhhpp - Határozatlan, sietős léptek, fel, s alá emelkedő mellkas, verejtékcseppektől ragyogó homlok, rezzenő orrcimpák, zavart tekintet, ideges vonások. Ezek figyelhetőek meg Clydeon, miközben az utcán lépked, s próbálja lehagyni a körülötte lévőket. Kezei lazán lógnak mellette, cipőfűzője szokásához híven, most is a földet súrolja. ~ Itt kell lennie, hol a francban lehet? ~ Tekintete jobbra-balra ugrál, ahogy a tér felé közeledik. Egy alakot keres, akivel mindenféleképp találkoznia kell, még ma, még ebben az órában. Izgága mozdulatok jellemzik, hol a hajába túr, hol farmere zsebébe csúsztatja a kezeit, hol az órájára pillant, melyet egy mugli rablás során szerzett. Bőre fakó, sötét ruhái csak még jobban felerősítik a zord kinézetet, a már díszítőelemmé vált lánc, amely tulajdonképp egy kulcstartó, most is ott csörgedezik a derekán.

Irwine nem véletlenül van ilyen pocsék állapotban. Egy ideje nem tudott elszabadulni az iskola falai közül, büntetések és a szabályok miatt, így anyagot sem tudott beszerezni. Ugyan volt egy kis fű, de az már csak desszertnek számított a komolyabb anyagok mellett. Nagy önuralommal bírta idáig, s az utóbbi két napját is azzal töltötte, hogy beszerezze a pénzt a megrendelt anyagra. Ez is összejött neki, csak azzal nem számolt, hogy ilyen rossz állapotba kerül majd, s ennyire ideg beteg lesz, amíg nem érkezik el a leegyeztetett találkozó. Ugyanis az már megvolt szervezve, s a lebukás veszélye miatt nem mondhatta azt, hogy ugyan már, egy nappal előbb hozd a cuccot. Nem, ami meg volt beszélve, ahhoz ragaszkodott a másik fickó, s így Clydenak is tartania kellett magát. Ez az alkalom most jött el, s éppen ezért siet, ezért rohan, mert minél előbb le akarja rendezni az üzletet, s minél előbb be akarja szerezni a saját adagját is. Elérve a motorjához, felpattan a járműre, idegesen rúgja be a motort, s miután az felbőg, ő teljes gázt adva fordul ki a parkolóból, sűrű porfelhőt hagyva maga után. Gyorsan hajt, minél előbb a találkahelyre akar érni. Aztán le kell fékeznie, mert egy idióta pasas elállja az utat a járművével. Ez persze csak néhány pillanatig tart, így tovább hajthat, s viszonylag lassabb tempóban folytatja az útját, bár még így is veszélyes, hisz alig figyel.Mondhatni csőlátás alakult ki nála, mert csak előre néz, megfeledkezve a környezetében lévőkről. Csak egyetlen célja van ma, "kékebbé tenni az eget, szebbé tenni a napot, s repülni, mint a madár". Fejében folyamatosan csak a drogokkal , s füvekkel kapcsolatos képek, s élmények pörögnek, talán ez miatt nem veszi észre a lányt, jobban mondva, az utolsó pillanatban kapja fel a fejét, látja az elé szambázó lányt, hirtelen ráfékez, s balra rántja a kormányt. Mivel a korábbi fékezésnek köszönhetően nem jött nagy sebességgel, így nem vágódik neki a falnak, csupán csak oldalra esik, s úgy csúszik be motorjával együtt az utcához közeli árokba...

˝ ˝Martinez kisasszony


A mugli világban használatos slampos és igencsak visszataszító szatyrok megemelését követően a harmincas éveiben járó, magát Adam Brightként bemutató férfi halovány, mégis sejtelmes mosollyal emelte meg jobbját, melyben a pálcája is pihent. Enyhén meghajlítva könyökben engedte azt maga elé, pontosan Cielo felé fordulva, jobban mondva, Martinez kisasszony felé. Ezzel is jelezni szerette volna, örömére szolgálna, ha az igazán elbűvölő teremtés belekarolna. Sokan hajlamosak ezt az apró kis udvariasnak mondható szösszenetet azonnal félrereagálni, és arra asszociálni, hogy bizony az ebben a pozitúrában egymás mellett sétálók egy pár. A legnagyobb baklövés, amelybe a tudatlan és tanulatlan emberek napra napot téve belezuhannak, akár egy mélységes gödörbe. Sajnálatos módon ez a mélységes és igencsak sötét gödör az intelligenciahányadosuk tükör s jelképe.

Az igazat megvallva a férfit kíváncsisággal töltötte el, vajon a vele szemben álldogáló hölgyemény miképpen is reagál cselekedetére. Amennyiben belékarolt úgy haladtak, amennyiben Martinez kisasszony elhatárolódott ettől, úgy legalább leszűrhető volt neveletlensége, és tudásának ezen irányú hiányosságai. Természetesen ezzel az éjszaka folyamának további óráira is kihatással lesz majdan az inkognitóban megjelenő Halálfaló viselkedése. Azzal, ha elutasítják ezt a gesztust, evidenssé válik, a nőt, még akkor is, ha Malfoy, nem kell különösképpen kezelni, elegendőnek bizonyulhat a kéjes vágyak beteljesítésére. Persze, ahogyan az kell, és etikus, Cyrus nem ítélkezett előre, megvárta a cselekedetet.

Pár lépést követően Martinez kisasszony kifejtette aggodalmát, mely szerint érdekelné azon tény, hová is fognak betérni teázni ezen a csodálatos, kellemesen andalító estén. A férfi feje azzal a lendülettel siklott oldalra, hogy partnere és közötte szemkontaktus alakuljon ki. Ennek mindig fontos szerepet szánt, hiszen az egész helyzet misztériumát képes volt befolyásolni egy olyan apró tényező, mint a pillantás, az érintés. Tudta jól, számtalanszor használta már ezt az egyszerű, mégis igen nagyszerű csodát, amelyet egyes nők képesek voltak varázslatosnak megélni. Aki nem, annak sajnálatos módon szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy vitának, és ellenvetésnek helye nincs egy ilyen férfi társaságában. Az elfogadható válaszok egyetlen szóra kell, hogy redukálódjanak, az akarom, esetleg az igenre. Mellékes, melyik a kettő közül, a lényegen nem változtat.
- Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek modortalanságom miatt.
Ó igen-igen, a virágnyelv, hát persze, hogy a szavak mögött nem lakoztak valós érzések. Elvégre egy Halálfaló soha nem hibázik, soha nem ront el semmit. Amit szeretne, az úgy van, és kész. Ennek ellenére egyes vadak becserkészésénél bizony szükségszerű a színjáték. Minthogy a találkozás alkalmával a nevét rejtegető Malfoy kisasszony már belekezdett egy darabba, hát illett folytatni azt.
- Ismerek egy igen hangulatos teaházat Rómában!
Komoly tekintettel figyelte a másik reakcióit, persze egyelőre esze ágában sem volt elhopponálni a nővel európa csizmájának szívébe. Midőn látta a zavartságot szólalt csak meg újra.
- Persze jelen helyzetben azt hiszem, be kell érnünk a tér túl végén lévő, szintén igencsak hangulatos teaházzal.
Újabb kérdések hangzottak el, amelyeket a másik eszközölt.

A család említésénél a férfi tekintete, ha lehetséges ilyen, még titokzatosabbá, még huncutabbá vált. Elvégre soha nem tartozott azon emberek közé, akik családot szerettek volna alapítani. A szerettek csak hátráltatják a munkát, továbbá támadási lehetőségként szolgálnak az ellenlábasok számára. Ennek ellenére tervben volt egy fiú sarj, azonban a megvalósítás egyelőre váratott magára.
- Jól gondolja, nem szokásom idegen hölgyeket leszólítani éjnek idején. Azonban az ön kisugárzása, egyszerűen nem lehetett szótlan hagyni. Ajka rózsához hasonlatos vöröslését, szemeinek az éjszaka fénylő csillagok hasonlatos tündöklését.  
Újabb mosoly villant az ajkakon, amely most jóval szolidabb volt az eddigieknél.
- Remélem nem sértettem meg, Kisasszony.
A választ követően kezdett csak bele a családdal kapcsolatos rész megválaszolásába.
- Tudja, nincs családom. Az elmúlt években a munkám felé orientálódtam, amely szükségszerű volt. Mára ennek gyümölcsét élvezve van időm, hogy az olyan bájt is észrevegyem...
Itt egy pillanatra ismét a nőre tekintett, jelezvén, rá gondol.
- ...amely eddig fel sem tűnt számomra.
A szavakból fakadó válaszok, valamint esetleges meglepettség pillanatait aztán ismét az igazán bájos teremtés törte meg, tudatván, az órájának nyoma veszett.

Cyrus megtorpanva tekintett az érintett csuklóra, majd halovány mosollyal, csomagokkal telt kezével a tér felé mutatott, jelezvén, kész visszamenni és segédkezni a keresésben. Az invito túl snasszos lett volna...

Mr. Adam Bright <3

Alig teszünk néhány lépést, máris a karját tartja nekem, hogy karoljak belé, ahogyan ez a pároknál is bevált szokás, bizonyítva ezzel összetartozásukat. Nem érzem, hogy összetartoznánk, mégis különös kisugárzásának hála, engedek az felkérésnek és balomat feléje nyújtva összekulcsolódnak karjaink és egészen bensőséges viszonyt kialakítva ezzel, leheletnyire csökken közöttünk a távolság, mely először még kissé furcsán érint, de néhány pillanat elég ahhoz, hogy megszokjam. Nem volt nehéz.
Igazából két ok vezérelt, melyek megkönnyítették a döntésemet: Nem akarok hazamenni még, és nincs kedvem cipelni a mázsás csomagjaimat.
Józan ésszel gondolkodó ember azt kérdezné – és talán Adam is −, hogy miért nem használ ez a nő tértágító bűbájt, már ha Merlin ama csodálatos képességgel áldotta meg őt, hogy mesterfokú mágia fölött rendelkezhet? A válasz egyszerű: Mert csak.
Nem igénylem, hogy mindig mágiához nyúljak, szeretek olykor egyedül, átlagos ember módjára megbirkózni az elém kerülő feladatokkal. Talán különcködésnek mondható, de én ilyen vagyok, és utálom, ha bárki is meg akar változtatni.

Hirtelen magamon érzem a tekintetét, és muszáj oldalra fordítanom a fejemet, hogy szembenézzek vele, mert micsoda modortalanság lenne az, hogy ha csak a szőke hajzuhatagot kellene néznie és nem néznék rá… Nem akarok belegondolni, hogy esetleg itthagyna vagy egy gúnyos megjegyzést tenne rám, mindegy, egyik sem vetne túl jó fényt rám, így hát balra fordítom a tekintetemet.
Kényelmetlenül közel vagyunk egymáshoz, de szemlátomást ez Adamet nem különösebben zavarja, én pedig igyekszem palástolni érzelmeimet, de nem kell sokáig, hiszen a férfi kijelentését hallva azonnal tovaszáll minden rossz érzésem, amelyek az elmúlt pillanatokban hatalmukba kerítettek.
- Rómában? –kérdezek vissza, mintha rosszul hallottam volna. – Öhm… − kezdenék még egy mondatba, de szavak nem igazán jönnek ki a számon, mely elsősorban az iménti mondatnak köszönhető.
Elképesztő, hogy mit meg nem képesek tenni a férfiak egy nő kegyeiért!
Bájos mosolyom már-már levakarhatatlanná válik az arcomról, bár kissé lehervad, mikor beközli velem, hogy csak egy közeli teázóba megyünk. Annyira nem bánt a dolog, mivel azt hiszem, így is egy kellemes este elé nézhetünk, pedig Rómában legalább hasznosíthattam volna valamennyire az anyanyelvemet, hiszen úgyis oly hasonló a kettő.
-… rendben.

Talán jobb lenne most azonnal hazamenni, nem bírom tovább, hogy ezt csinálja velem. Közli, hogy nincs felesége sem családja. Olyan bókokkal halmoz el, amilyeneket sosem kaptam még egyetlen férfitól sem. Egyre gyanúsabbá válik számomra, hogy Adam csak valami éjszakai cafkának néz engem. Nehéz elhinni, hogy ennyire elbűvölő lennék, mert ez nincs így. Elnézve őt pedig… sármos, jóképű, és rendkívül udvarias. Kizártnak tartom, hogy lenne olyan nő, aki ellenállna neki. Komolyan mondom, lassan már a bugyit is lebeszéli rólam a bókjaival. És még bocsánatot is kér?
Menten elájulok!
- Áh, dehogy… rég mondtak nekem ilyen szépeket! –reagálom a bocsánatkérésére, és igazából nem ezt kellene mondanom, de csak ez jött ki a számon. Kicsit oldalra fordítom az arcomat, hogy ne lássa a pírt, mely szavai következtében jelentek meg rajta.
- Miért, mi a munkája, ha megkérdezhetem? –kérdezem, hiszen annyira evidens, hogy előző mondatára ez kell, hogy legyen a reakcióm. Mintha közölte volna, hogy „kérdezd meg mi a munkám”. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog válaszolni, mert igencsak érdekel, hogy milyen jól fizető szakmája van a kedves idegennek, hiszen nem túl gyakori, a mai világban az ilyen munka. Kivéve persze az alvilági üzleteket. Remélem, nem… Remélem…
És már megint bókol… Tényleg elájulok, ha nem fejezi be. Vagy pedig az lesz a vége, hogy elolvadok és a macskakövekről kell majd feltörölgetni, az pedig nem tenne túl jót az imázsomnak.
- Adam, Ön igazán kedves… − válaszolom a bókjára, melyet egy csábos pillantással és egy ártatlan mosollyal fűszerezek. 
 
Jajjj, és az óra! Ilyenkor jut az eszembe, hogy mégiscsak jó dolog a mágia. Talárom zsebébe nyúlok és kiemelem onnan a fűzfa pálcát, majd közepesen erős hangon felkiáltok:
- Invito karóra!
S a balomat gyorsan kiemelve újdonsült partnerem karjából várom az eredményt, de hasztalan. Talán már útközben elveszett valamelyik üzletben.
- Hát ennek annyi. – jegyzem meg kissé szomorkásan, majd elteszem a pálcát és visszaállok Adam mellé, hogy zavartalanul folytathassuk utunkat a rejtélyes cél felé.

˝ ˝Martinez kisasszony


Az első körben finom célzások lassan, de biztosan formálódtak át bókokká, mígnem a célszemély is megjegyezte. Az egész érdekessége az volt, hogy Martinez kisasszony külön felhívta a figyelmet arra is, őt bizony senki sem halmozta még el efféle szavakkal. Mert a szavaknak nagy hatása tud lenni az életben, még akkor is, ha sokan ezt nem képesek észrevenni. Amennyiben valaki értelmes, emberi hangnemben viszonyul a környezetéhez, bizony afféle visszajelzést fog kapni. A nők esetében ez halmozottan igaz, pár kedves szó révén sokat el lehet érni náluk. Persze itt más tényezők is közrejátszanak. Ezek együttes hatása olyan hengerlő erővel képes bírni, amelynek egyenes folyománya lehet egy igencsak érdekes éjszaka, talán több is.

A nő válaszát követően a férfi halovány mosollyal nyugtázta a hamvas és haloványszín bőrön megjelenő pírt. Ezzel egyértelművé vált számára, hogy bizony megfogta azt a képzeletbeli fonalat, egyenes az út, már csak végig kell sétálni rajta. Azon egyelőre nem is morfondírozott, mit is akar valójában a mellette sétálótól, amikor leszólította, úgy gondolta, érdekessé varázsolja a saját éjszakáját. A tudat és a kihívás, hogy kivel incselkedik egyszerűen felpezsdítette, mindennél kíváncsibbá tette.
- Akkor Ön eleddig bizonyára csak világtalanokkal találkozott.
Érkezett az élelmes megjegyzés a nő azon állítására, amely szerint nem kapott bókokat, mióta világ a világ.

A munkáról való kérdés fordulatot hozott, hiszen eddig a beszélő és kérdező fél egyértelműen Halestead volt, nem pedig Cielo. Persze ez cseppet sem volt zavaró, sőt csak érdekesebbé tette az egész helyzetet.
- Üzletkötő vagyok, de menedzserként is tevékenykedem.
A válasz olyan gyorsan érkezett, hogy egyszerűen még csak a gyanú sem állhatott fenn, esetleg a válaszoló fél nem azzal foglalkozik, amit mondott. Cyrus előszeretettel vallotta ezen hivatásokat a sajátjának, elvégre valóban üzleteket kötött, még akkor is, ha azok szinte mindegyike egyoldalú nyereséggel kecsegtetett. Menedzsernek pedig azért vallhatta magát, mert ugyebár a Voldemort  által nem éppen becsben tartottakkal kellett foglalkoznia, és istápolni őket.
- Amennyiben nem tolakodó, megkérdezhetem, Ön mivel foglalkozik?
A választ követően tovább folytatódott a bókokkal fűszerezett beszélgetés, Cyrusnak esze ágában sem volt elhagyni a kedvességeket, mert kíváncsi volt. Mert érdekelte, hogy hová fog vezetni egy egykoron Malfoy családhoz tartozó nővel való „szemtelenkedés”.

A karórára irányuló keresés nem járt sikerrel, hiszen az invito ige kimondását követően, és a pálca kellő útja után nem történt semmi. Pár pillanatnyi csendet követően aztán ismét a magát Martinez kisasszonynak való nő szólalt meg, teljesen lemondva az órájáról. A férfi alkarját adva a nőnek rázta meg a fejét, arcára az együttérzés jelei ültek ki.
- Ne szomorkodjon, kérem! Igyekszem majd társaságommal újra igéző és varázslatos mosolyt csalni rózsaként vöröslő ajkaira.
A lassú léptek alatt Cyrus egyértelműen felvette azt a tempót, amit a nő diktált mellette, hiszen férfi létére a saját tempójával már mérföldekre járt volna. Így dívik, ha udvarol az ember, ő pedig eldöntötte, lesz, ami lesz, de megszerzi magának az éjszaka gyémántját.

A távolban a haloványan pislákoló lámpák fényében kirajzolódni látszottak a teaház körvonalai. Bentről andalító zene szűrődött az utcára, és halk moraj, amely jelezte, bizony még nyitva vannak, és tárt kapukkal várják vendégeiket.

Mr. Adam Bright <3

Nem esik ám nehezemre észrevenni, hogy ez a férfi kicsit többet akar tőlem, mint egy egyszerű beszélgetés. Nyilván felismert már és remekül tudja, hogy honnan is jöttem, ám mégsem adja fel, talán egy olyan kihívás elé akarja állítani magát, hogy „hódítsuk meg Mrs. Malfoyt”?
Mindegy, igazából nem is érdekel, hogy mi játszódik a fejében, jobb is, hogy nem látok bele, mert egy férfi fejébe a káoszon és a káposztaleven kívül nem sok semmi szorult. Sok évnyi tapasztalat mondatja ezt velem, semmi más. Még a legtehetősebb, megiskolázottabb férfiak is ilyenek, csak a guadalupe-i Szent Szűz óvjon meg tőlük most már örökké!

Eldöntöttem: végeztem a férfiakkal. Mind ugyanazt akarja.
E gondolat mondatja velem az is, hogy
- Ugyan, kedves Adam, de igazáán… - rebegem a meggondolatlan szavakat, ám mégsem úgy sült el, ahogyan terveztem. Valami illúzióromboló dolgot kellene mondanom vagy tennem, de egyszerűen képtelen vagyok rá, míg a közelemben van. Lehet, hogy valami olyan kisugárzása van, amellyel rávesz, hogy azt tegyem, amit akar?? Nem lehet. Ez képtelenség!
Hiába az igyekezetem, úgy döntök, hagyom az egészet, a mai lesz az utolsó este, hogy beülök egy férfival valahová.
Elfordítom az arcom, hogy Adam ne lássa, majd elhúzom a szám, hogy na, vajon van-e még valami megoldás, vagy tényleg hagyjam az egészet? Mindegy. Inkább rá figyelek, és koncentrálok a szavaira, hogy minél értelmesebb választ adjak a kérdéseire. Miközben efféle dolgokon merengek, megpillantom az egyik pompásan kivilágított kirakatban a legújabb Dolce & Gabbani dísztalárt, mely ébenfekete selyemből készült, vörös szegélye pedig pompásan kiemeli a tökéletességét melyet még a bűbájos csipke díszítés is tovább fokoz.

Azonban a ruha nyújtotta mámorból azonnal kizökkent a férfi mély, búgó hangja, mely megtöri a sötét éjszaka csöndjét. Tehát üzletkötő és menedzser. Hűha, ahogy nézem, igen jól fizető az üzleti szféra mostanság… legalábbis ránézésre.
- Óh, értem. Szóval vezető. Ez nagyon felelősségteljes munkakör bizonyára. –állapítom meg, ami annyira evidens, hogy valami hihetetlen, ám okosabb nem jutott eszembe a dolog kapcsán. Nekem aztán mesélhetne az üzleti dolgokról, halvány lila gőzöm sem lenne a dologról, de egy biztos: mosolyogva végighallgatnám, mintha értenék hozzá, ám egy szót nem szólnék, az biztos.

-Hogy én?- kérdezek vissza hirtelen, mivel azonnal tudatosult bennem, hogy gyorsan ki kell találnom valami okosat, mert ha elárulom az igazi hivatásomat, akkor bizony mindennek vége. Ennyi jó a visszakérdezésben, hogy időhúzása tökéletes. –Nos, öhm… hogy is mondjam… Egy közeli csillagvizsgálóban vagyok laborasszisztens. –mondom zavartan –Tudja… tanulmányozzuk a csillagokat és efféle dolgok. –fejezem be végül egy bájos mosoly kíséretében. Nem hazudtam, mivel ez a munkám. Az, hogy asszisztens-e az ember, vagy nem, az részletkérdés.

Már-már el is felejtem, hogy a kedvenc órám bánta ezt az ismerkedési estet. Adam szavai egyre csak igyekeznek megfűzni és elcsábítani, érzem ezt a közöttünk kialakult légkörből és a romantikusnak igyekvő szavakból. Nem siettet, lassú léptekkel haladunk, s lassan feltűnik sétánk végállomása, a teázó. Furcsamód még nyitva áll.
- Hogy lehet az, hogy ily kései órán még vannak ilyen helyek, amelyek nyitva vannak?

˝ ˝Martinez kisasszony


A válasz, amelyet a figyelemreméltón gyönyörű nőtől kapott azon kérdésére, mivel is foglalkozik, egyértelművé tette a számára, amaz miért révedt bele a sötét, csillagokkal borított éjszakába. Noha ezt jó ideje elkönyvelte már magában, továbbá egybevágott a valódi személyiség foglalkozásával is, hiszen legjobb tudomása szerint Cielo valójában a Roxfort asztronómiaprofesszora volt. Természetesen tovább játszva a kettejük közötti kicsi játékot nem fedte fel, hogy tudott a mellette sétáló különleges joggal nevezhető pályájáról. Helyette haloványan elmosolyodott és pillantásával illette a nőt.
- Csodálatos lehet napra napot, éjre éjt téve fürkészni a messzeséget.  
Természetesen nem állhatta meg azt sem, hogy ne bókoljon ismét a másiknak, hiszen annyira beleélte magát ebbe a kis szerepbe. Továbbá úgy döntött, kíváncsiságát kiteljesíti, és próbára teszi Cielot. Érdekelte, hogy vajon meddig hajlandó elmenni, vajon a flörtölésük határait képes lesz-e gátlások nélkül átlépni, hogy aztán egy sokkal érzékibb, intenzívebb állapotot tapasztalhasson meg. Cyrus bársonyos, már-már incselkedő hangnemben folytatta gondolatának menetét.
- Biztos vagyok benne, amikor Kegyed felpillant az égboltra, az ott látható megannyi csillag mélységesen szégyellve magát bújik el, mert meg sem közelítheti igéző lélektükrei csillogását.
Lassan haladtak, a férfi cseppet sem akarta siettetni a parkban kiszemelt nőt, nyugalmas tempóban haladt mellette.

Az éjszaka is nyitva tartó vendéglátóegységhez érve előre lépett, majd a szatyrok és táskákat sétabotos kezében fogva, szabadjával kinyitotta az ajtót. Nem engedte előre a mögötte, s mellette váró nőt, hiszen idegen helyekre illő a férfinek előre bátorkodni, ha bármi szerencsétlenség adódna. Tisztában léve az etikett kusza szabályaival lépett be, majd oldalra állva várta, hogy Cielo is belépjen. Alig fordult vissza, hogy megszemlélje, melyik lenne ideális asztal a kettejük számára. Noha éjszaka volt, inkognitóját nem ártott tartani, így az egyik távoli sarokban lévő felé bökött fejével.
- Azt hiszem, azt pontosan nekünk találták ki!
Ecsetelte továbbra is mosolyogva… ma a kedves és megértő állarc jutott jussául, ha bármit is el szeretett volna érni. Akadnak olyan vadak, akiknek a rámenős, durva letámadás a tetsző, Cielo inkább a kedves, megértő, mégis dekadens típusokat kedvelte. Legalábbis a beszélgetés fonala erre engedett következtetni.

Az asztalka, amelyet a halálfaló választott egy oszlop mellett húzódott meg a La Goya Café bal hátulsó szegletében. Az ajtótól haránt irányban volt, a pulttól sem lehetett rálátni, továbbá az ajtón bejövők szeme elé is maga az emlegetett oszlop tárult. Ennek ellenére a cserépvirágok, valamint vörös bársony faldíszek igen hangulatossá tették. Odaérve letette a csomagokat az asztal mellé, majd pálcáját nemes egyszerűséggel elengedve lépett Cielo mellé, hogy segítsen a nála lévő terhek letételében, majd kihúzza a széket. Az éjfekete sétapálca, melynek felső része mélybarna színbe csapott, úgy állt a padlón, mint a cövek, ellentmondva a gravitáció hatásainak. Miután a nő letelepedett a székre lépett csak sajátjához a férfi, majd leült. Abban a pillanatban jelent meg a pincér, és kedves mosollyal az arcán érdeklődött, ki mit szeretne fogyasztani.
- Javasolnám a vaníliás ízesítésű teát Martinez kisasszony. Általános teafű, de határozottan kell állítanom, a legkellemesebb az aromája.
Jómaga tudta, hogy azt fog rendelni, hiszen megbeszélték még odakint, hogy teáznak. Bátorkodott ajánlani is, ezzel is jelezvén, teljes figyelmét az előtte ülőnek szenteli.

---

// folytatás a La Goya Café (http://www.roxfort.co.cc/index.php?board=142.0) berkein belül //

~ Brandon E. Gray ~

Az egyik sötét, komor sikátorból egy árnyék rajzolódott ki, majd megjelent egy lány is - pontosabban egy boszorkány tanonc. Arcán hidegség, látszik rajta, hogy nem járt nég nagyon erre egyedül, hogy kicsit kétségbe van esve, viharkék íriszeiben mégis elhatározottság csillogott, és akaraterő;. Nem szerette a mugli cuccokat, sohasem, de most úgysem járnak erre szülei, feltehetően halálfalók sem, így bátorkodott mugli ruhákat felvenni - egy farmer volt rajta, meg egy szürke kapucnis felső - féleség. Melege nem volt, örökké bírta a meleget, a hideget meg méginkább. Haja elengedve, frufruja szemébe lóg, de nem érdekli. Óvatosan nekidől a sikátor falának, majd lopva körbepillant, megfigyelve az arrajárokat.
Egyszerű boszokrányok meg varázslók - de volt ott valaki, valaki, akin a lánynak megakadt a szeme. Egy feltehetően nagyon jóképű srác ült a szökőkút szélén - eléggé magas, barna hajú, és bizonyára már felnő;tt varázsló. Egy percig mintha ismerősnek tűnt volna a fiú arca, de mégsem. Lassan megrázta fejét, majd elfordult - nem, biztosan csak képzelődik.
Tekintete megakadt egy pocakos, pöttöm varázslón, aki miközben süvegét igazgatta, elejtette cipelt könyveit. Egy pillanatra mintha valami átfutott volna a lány arcán, majd valami fajta megindulásból ellökte magát a faltól, és egy pöccintéssel visszavarázsolta a varázsló kezébe könyveit. Az a lányra pillantott - tekintete pár másodpercig elidőzött a mugliruhákon, majd megrázta magát, és meghökkenve továbbindult, rá se mordulva a lányra.
Arleth megdöbbenve pislogott maga elé - mi ütött belé? Undorodva pillantott magára, majd megindult a szökőkút, pontosabban, egyenesen Brandon felé. Amikor odaért, eléjeállt - aminek következtében sikerült eltakarnia a fiú elől a napot, és komolyan arccal rápillantott.
- Helló. Arleth Gresham. Ismerkel valahonnan? -  kérdezte, miközben szemeiben felcsillant valami, miközben a fiút kémelelte. Hangja kellemesen csengő, kicsit magas volt. 

(http://kepfeltoltes.hu/090917/Octobre_ID_by_acoach-1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)


Látszott rajta, hogy meglepésként érte az, hogy odalépett hozzá valaki - bizonyára nem várt társaságot, vagy úgy szokta meg, hogy neki sosincs. Bár igaz, a lány sem szokta meg a társaságot, a suliban van egy - két 'ismerőse, de semmi több. De most, valami késztetést érzett, és csak azért lépett oda a sráchoz. Viszont meg is kapta a hideg zuhanyt, amikor látta a flegma pillantást, meg meghallotta a nevet.A pillantás különösebben nem is zavarta, nem érdekelte, ki mit gondolt róla, de a név - az rettentően sok mindent elárult róla.
Brandon Gray ... Nagyonis ismerős volt a név. Ugyebár, mielőtt Arleth elkezdte volna a Roxfortot, apja beavatta a titokba, hogy mi is ő, meg a bátyjai. Akkor megemlítette egy pár kollégája nevet is, és benne volt a Gray .. De nem lehet. Hogy ő? Az, akivel most úgymond beszélget, akihez odament társalogni ... Egy halálfaló? Szaporán elkezdett pislogni, mire újabb emlék tört elő benne. Még kisebb volt, de egy nyáron történt, amikor vakáció volt, és a lány otthon volt. Fívérei valami folytán hazamentek, és otthon ebédeltek. És akkor beszélgettek ők, meg az apjuk valami Gray-ről, hogy mennyire új, és hogy hogy tudott a Nagyúr közelébe férkőzni, meg minden. Persze csak szép csendben ...
Felpillantott a fiúra. Arcán kíváncsiság, és meglepődöttség ült ki, de félelem egyáltalán nem. Ismeri apját, bizonyára testvéreit is, miért is bántaná? Meg különben is, ha nem is ismerné, mit tehetne, csak úgy, ok nélkül?
Aztán megint bevillant valami. Hisz ma olvasta a Prófétát. Meggyilkolták Brandon és Emma Gray szüleit, vagy hogy hívták őket. Meghaltak a szülei?
Mostmár komoly becsüléssel figyelte - azt viszont megállapította, hogy nem úgy néz ki a srác, mint aki bánná szülei halálát. Meg kell jegyezni, most először beszélt rokonain kívűli ismeretlennel, aki méghozzá halálfaló is. Vajon mit fognak szólni ehhez otthon? Márha megtudják ...
- Igen, ismerlek. Bár nem tudom, honnan rémlett az arcod, mert szerintem még nem láttalak, de ... Hallottam rólad. - fejezte be a mondatot, miközben nyelt egyet, majd bátran a fiú szemeibe nézett. Érdeklődés, és eltökéltség - az most egyáltalán nem érdekelte, hogy a másik halálfaló ... Kezdi megszokni a társaságukat.
- Nem kell úgy megnézni, nem vagyok sem sárvérű, sem félvér. - vetette oda, csak úgy mellékesen, és kicsit undokul is. Utálta, ha megnézik - igaz, hogy most mugli ruhában van, de ma valahogy nem volt kedve talárban lobogni. Közben odasétált a fiú mellé, és a szökőkútra könyökölt, majd figyelni kezdte azt.

(http://kepfeltoltes.hu/090917/Octobre_ID_by_acoach-1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

-Igen, képzeld, egy beképzelt aranyvérű. De mivel te is az vagy, nem értem, minek gúnyolódni. Nemde?  – felelt halkan, miközben tekintetét nem vette le a szökőkútról. Nem nézett a fiúra, nem érdekelte. Úgyis látta maga előtt az arcát, és a szemeit, amikből gúnyolódás tükröződött.
 A következő kérdésre egyhén megremegett, és lassan visszafordult a srác felé.
- Még nem tervezem. Van idő. – jelentette ki, miközben gúnyos mosoly jelent meg szája szélén.
- És te? Láttam párszor a hugicádat ... Évfolyamtársam, de nem háztársam. Mégcsak az kéne. Neem. A kislány hugrabugos. Nem szégyen ez neked? Mivel, ha jól tudom, egy emberről van szó : Emma Gray, akiről írtak a Reggeli Prófétában. – mondta, halkan, kimérten, mégis gúnyosan. Levegő, majd folytatta. – A bátyja bizonyára nem hugrabugos volt. Mardekáros, nemde? Mert ha nem, hogy férkőzhetett volna a Nagyúr közelébe? Persze, erről semmit se tud a szegény, tudatlan Emma, igaz? De sajnálom ... – fejezte be szónoklatát, miközben gúnyos mosoly jelent meg arcán. Tudta, vagyis, legalábbis sejtette, hogy gyenge pontra tapintott ezzel az esettel.Egyáltalán nem félt tőle, sosem félt senkitől, és ezután sem fog. Mindezt halkan, alig halhatóan, megfontoltan, lassan mondta, a fiú mégis érthette minden szavát.
- Te voltál az egyetlen ismerős társaság. De ha zavarlak, elmehetsz. – mondta, miközben tekintete újból a szökőkútra vándorolt. A cigarettára sem pillantott rá, csak a füstöt érezte, a szokásos füstöt. Otthon majdnem mindenki a családjából cigizett, és nagyon ritkán a lány is rágyújtott, ritkán, de régyújtott, főleg, ha ideges volt.
Brandon nem fújta rá a szivarfüstöt, de ha ráfújta volna, akkor sem szólta volna meg. Kötözködjön ő, ha akar, de Arleth visszaszájal, az biztos. Nem volt nagy beszédű, általában visszahúzódó típus, de ha gúnyolódnak vele, akkor tud pofázni, azt meg kell hagyni.

(http://kepfeltoltes.hu/090917/Octobre_ID_by_acoach-1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

Látta a srácon, hogy nagyon kíváncsi, érdeklődő jellem, de nem biztos, hogy csakis úgymond jó dolgokra használja fel a kapott adatokat. Ki tudja? Talán csak ő …
Amikor visszakérdez, kissé mérgesen elhúzza a száját a lány, és direkt elfordul, hogy ne kelljen szembenéznie vele. Nem nagyon szokott felmérgelődni, idegesíteni sem szokta magát, nagyon semmiért, de Brandon kezdett egyre idegesítőbb lenni. Legalábbis Arleth szerint ...
Aztán csak annyit érzett, hogy valami erősen a torkára szorul, és alig kap levegőt ... Jah, hogy baj az, amit mondott ... Ez volt a cél.
Kissé hőrögve kapkodott levegő után, de gonoszan mosolygott mindvégig, és makacsul, kitartóan, meg önelégülten állta a halálfaló pillantását, miközben az lassan alább hagyott, és visszadőlt az oszlopban. Arleth azonban belekontrázott.
-   Nos igen, érdekelnek a mágushírek, de egy szóval sem mondtam, hogy elhiszem, mi történt. Nem vagyok naiv. Látom rajtad, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mi történt a szüleiddel. Ennyire hidegen hagy a haláluk híre? Miért ... ? És nem vagyok kicsi lány ... – az utolsó mondatot kicsit bosszúsan jegyezte meg, de a kérdést, azt érdeklődve, meg – megcsillanó szemekkel tette fel – valljuk be, érdekelte a dolog. Ha az ő szüleit meggyilkolnák, akkor bizonyára nyomozva az után, hogy ki tette. Főleg, ha az ember halálfaló ... Érdekes ... Nagyon érdekes ...
-   Jól tudom, hogy mi kell, és hogy mihez. Ne oktass ki. Vagyok olyan gonosz, mint te … - motyogta halkan, de nem annyira magabizotsan. Nem ismerte … Akkor honnan tudja, hogy mennyire gonosz? Ki tudja, mit csinált már? Semmit sem tud róla …  Megszeppenve nyelt egyet, az Emma témára fel sem pillantva, most nem érdekelte a csaj. Azt viszont tudta, hogy nem egyszerű a halálfalók élete sem, van egy feladat, ha azt nem végezed el, meghalsz. Nem átkokat lövöldőzni kell, és nagyosan sétálni az utcákon … Annál sokkal, sokkal több.
-   Nem kértem felhatalmazást tőled, és nem is fogok, soha. Nem parancsolsz nekem … - sziszegve jegyezte meg, csak úgy mellékesen, kicsit később reagálva a témára, mert az előbb elgondolkodott.
 Aztán kioltja a cigit, és közel hajol a lányhoz. Nagyon közel. Arleth most tűri a pillantást, miközben gyorsan szedi a levegőt, de bátor, halk hangon megkérdi :
 - Mit akarsz? – hangja közömbös, kissé flegma volt, miközben mindvégig állta a rideg, sötét, gonosz pillantásokat, viszonozva azokat.

(http://kepfeltoltes.hu/090917/Octobre_ID_by_acoach-1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

Utálja az ilyent. Amikor valaki nem szól, csak nézi, és ott belül rengeteg gondolat, érzés fut át rajta, amiket a másik nem is sejthet, nem tudja, mit gondol, fogalma sincs, mire gondol. Kitaszító, szánalmas érzés. És ha valaki szánalmasnak érzi magát, az nagyon ... Nagyon sebezthető, és úgymond semmit sem ér – legalábbis úgy érzi.
Valóban felelőtlen dolog volt minden, amit a mai nap folyamán tett. Sőt, az egész élete egy felelőtlen döntés volt, az anyja részéről. Utálja őt, amióta csak az eszét tudja, utálja, hogy csak azért szülte, hogy maga mellé láncolja apját. És akkor bevillant valami, valami egészen elképesztő dolog, csak úgy hirtelen, mégis annyira érthetőnek tűnt, de erre sosem gondolt, soha, amióta használja agyát, azóta, sosem ... Mi van akkor, ha nem is az az apja, akit gondol? Mi van akkor, ha .. Neem, ilyen szörnyűségre nem lenne képes az anyja. Ennyire nem gonosz. De az ... Szemeit lehunyta, próbálta kitörölni ezt a borzasztó, mégis tűl egyértelműnek tűnő dolgot, és megint belekezdett élete elgondolásába. Végülis, egy gazdag családba született, mindene megvolt – mindene, csak az nem, amire a legjobban vágyott : a kedvesség, a szeretet, és a megbecsülés. Ez örökké is hiányzott a környezetéből, és úgy belőle is – teljesen üres volt odabent, csak a szeretet iránti vágy égette, ott valahol, nagyon mélyen. Igenis sebezhető volt, nagyon is, akármennyire is akarta ennek az ellentétét. Pedig ő igenis szeretett egyes embereket, példának okáért az apját, Nicolast ( mint barátot ^^ ), a bátyjait és valamilyen szinten anyját is, csak sosem mutatta ki ezt úgy igazából, mert nem volt, akitől megtanulja, hogy milyen is az, ha valaki kimutatja az érzéseit. Ez neki túl nehéz volt, és valóban, félt, hogy ettől csakis gyenge lesz. Sosem volt szerelmes, mert örökké félt, hogy ezzel csak elgyengíti magát, hogy ad ellenségeinek egy gyenge pontot, amivel aztán zsarolni tudják őt, és ezt nem akarta.
És felelt, válaszolt, a maga hangnemében, de válaszolt, ami kissé megdöbbentette, de figyelt, bár látszólag nem, mert nem nézett rá, de figyelt. Szó, mozdulat, arckifejezés nélkül hallgatja végig a másik mondatait, a „kicsi lányra” fel sem mordulva, de a „mugli” szóra kicsit az égbe pattan egyik szemöldöke.
-   Ezek szerint bizonyára csakis egy mugli tehetette. – halkan jelentette ki mindezt, a mugli szót jól megnyomva. Őszintén szólva hidegen hagyta, hogy kiket gyilkoltak meg, és ki, meg hogy miért, csak úgy az elején látta értelmét. Bizonyára van itt valami trükk, biztosra vette volna, hogy igenis egy mágiával rendelkező személy volt a halálfaló szüleinek gyilkosa, de nem érdekelte, egyáltalán. Utána tudott volna kérdezni, apjától is esetleg, de szimplán nem izgatta az ügy. Érdekelje azt, akinek köze van hozzá.
A hangos, önfeledt, magabiztos kacajra azonban már rápillant, gyors pillantással, de ránézett. Kiröhögte. Cööh, köszöni szépen. Minek is van itt? Minek? Azért, mert nem megfontolt, esetleg magányos volt? Inkább a magány, ami egész életében elkísérte, mitsem a vele szemben álló társasága. El akarta venni a pillantását a fiatal férfiról, és el akart menni, minél hamarabb, de ekkor valami érdekeset észlelt annak szemeiben. Lassan, mégis határozottan pillantott a lányra, tán csábítani akart, vagy mi? Mindenesetre meggyőző volt, az tény. Már akinek. Egy olyan lánynak viszont, mint Arleth, nos, eléggé meggyőző volt. És ekkor ajkait a lány ajkaira tapasztotta, lágyan megcsókolva azt. Túlságosan is el volt kábulva, és igen, hagyta a dolgot, sőt, vissza is csókolt. Pár másodperc volt mindez, legalábbis Arleth számára, bár lehetett több perc is. Aztán hirtelen elkapta fejét, és elfordult. Pff, mégis ennyire gyenge lenne? Szánalmas. Valóban az volt. Itt is látszott, hogy mennyire sebezhető volt. Zavartan pillantott párat a szökőkútra, majd megfordult, és lassú léptekkel elindul, ha Brandon nem akadályozza meg mindebben.

A nyelvem vadul ugrál, s játszik a lányéval. Bebizonyosodott, amit feltételeztem, oly gyenge a lelke, akaratereje, hogy egy ilyen kis csábításnak is megtör, mint egy csók, kaland, szenvedély. Az már más, hogy nekem nehéz ellenállni, de nem egyszer kaptam már pofont, vagy arcba töklevet. De ő nem, meg sem rándul a keze, sőt viszonozza játékom, még ha szerencsétlenül is. Két kezem feje mögé emelem, s vadul szőke hajtincseibe túrok, úgy szorítom magamhoz. Szép látványt mutathattunk a "külvilágnak", de ez jelen pillanatban hidegen hagyott, a lényeg: nem ellenkezik. Talán pár percbe is beletelt, míg észbe kapott mit művel. Elkapta fejét, s felugrott a helyéről.

Menekülőre fogta a dolgot, s bájosan mosolyogva néztem, amit elmenekül a "probléma" elől. Mert neki ez probléma, egy idegennel leállt beszélgetni, s a dolgok továbbfutottak, mint egy normális ismeretség, számára ez szégyen, hogy ilyen könnyen beadta a derekát.
Léptei gyorsak, de nem eléggé. Felálltam helyemről, leporoltam farmerem, és az ingem megigazítottam. A lány nyomába eredtem, s mikor már a tér felénél járt, beértem. Nem álltam el az útját, karjaimmal vállaira helyeztem, s épp annyira szorítottam meg a törékeny porcelán testet, hogy ne tudjon elmenekülni. Rásimultam hátulról, s a fülébe suttogtam a szavakat.
- Még folytatjuk ... kicsi lány ...- gonosz vigyor elterült az arcomon, s egy hangos pukkanással köddé váltam.

---

még folytatjuk 8)

(http://kepfeltoltes.hu/090917/Octobre_ID_by_acoach-1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

Na igen ... Aki ennyi ideig kételyek között élt, vágyott a szeretetre, és a gondoskodásra, nem is csoda, hogy könnyen beadja a derekát egy ilyen “játékba.” Valóban túl gyenge, s kissé gyermeki a lelke, ezt maga is jól tudja, csak gőgje s önfejűsége nem engedi, hogy bevallja ezt, akár saját magának sem. Érezte, ahogy Brandon vadul beletúr szőke tincseibe, s magához szorítja. Tetszett neki a dolog, be kell vallani, cska későn jutott el tudatáig, hogy mit művel. Kicsit túl későn ... Hirtelen elkapta fejét, s a fiú arcára nem nézve lassú, mégis határozott lépésekkel elindult a téren, egyre csak távolabb a sráctól, soha nem akarta látni. Utálta, de nem őt, hanem saját magát. Idegesen igazította meg haját, miközben szemeit lesütte, és próbálta kikerülni a vele szembe jövők pillantásait. Aztán érezte, hogy hogy két izmos kar vállaira nehezül, megbénítva ezzel őt. Szemeit lehunyta, és egyre sebesebben vette a levegőket, miközben hallgatta azt a pár szót, amit a halálfaló elsuttogott. Összerezzent. Épp az, amiben nem volt biztos, ez volt, amitől tartott : újra a szemébe nézni.
Ezentúl nem fogja tudni állni a huncut, esetleg gonosz pillantást, ez az eset el fogja gyengíteni. Óvatosan hátrafordult, de már nem látott senkit sem maga előtt, hiszen „játszótársa” elhopponált. Félelemmel teli, enyhén csillogó szemekkel bámulta azt a helyet, ahonnan bizonyára eltűnt a fiatal halálfaló. Félt? Lehet, hogy van benne valami igazság, de kevés .. Legalábbis az igaz, hogy félt a következő találkozástól, de magától Brandontól nem. Nem tudhatja, hogy mit tett idáig, akárkivel, de nem is érdekelte. Őt nem bánthatja. Nem merné. Vagyis merné, de nem lehet annyira ... Lassan elfordította tekintetét, és lehajtott fejjel, zsebredugott kézzel fordult meg, és sétált tovább a téren ; úticélja nem volt, de általában nem is szokott lenni.

Köszönööm. ^^ *__*

[ Elnézést, hogy ennyire rövid lett. ><  :-[ ]

Gyönyörű, meleg, nyári nap volt. Az idő délután három óra kiörül járhatott, de a téren az időérzékemet teljesen elvesztettem, és akkor egyáltalán nem is érdekelt, hogy mennyi az idő. Leültem egy padra, és egyszerűen csak élveztem, ahogyan a nap meleget árasztó sugarai szinte végigfutnak az arcomon, majd lejjebb érve, már az egész testemet ölelték körül a meleget árasztó fénysugarak.
A nyári szünet már javában zajlott, az iskolatársakkal is elég keveset találkoztam, és épp itt volt az ideje, hogy valami találkát összehozzak velük. Elvileg ma Helgával mentem volna uszodába, de reggel ezt a találkozót lemondta, mivel a nénikéjét kellett meglátogatnia ma. Nagyon ritkán látja, és most ráadásul beteg is, ezért Helga szülei kötelezővé tették neki ezt a látogatást, s a barátnőm nem is ellenkezett, mert tudta, hogy szüleinek igaza van. Csak hát így engem egyedül hagyott. Ez nem okozott különösebb dolgot végül is, mivel feltaláltam magam, és felkerekedtem egy kis sétára. Már bejártam Strood, a lakóhelyem belvárosát, és most a Mágus térre jöttem ki. Már tulajdonképpen ezt a helyet is körbe jártam, így vettem magamnak egy kis édességek, és letelepedtem az egyik padra, miközben a vett finomságokon nyammogtam, s a tér közepén álló szökőkutat bámultam.
Jól esett ez a kis egyedüllét, meg az egyedüli sétakörutam, de azért még sem bántam volna, ha lett volna egy kis társaságom, de ez úgy tűnt, hogy egyhamar nem fog bekövetkezni. Így át tovább majszoltam a kezemben lévő édességeimet és eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én is régen láttam már a nénikémet. Nem is tudtam, hogy mi van vele, hogy hogy van, na meg persze mi van az állatseregletével. Rengeteg állata van, kutyák, macskák, baglyok, és patkány. Bár az is igaz, hogy mivel ő is boszorkány, ezért valahogyan biztos ellátja az ő kis kedvenceit. Austin és Momo is jól éldegéltek nálam, nem volt velük semmi gond. Egészségesek voltak, jó étvágyuk volt, talán ezért is jegyezte meg mindenki, hogy jó húsban van Austin. De hát mit csináljak, ne adjak neki enni, hogy ha éhes? Hát nem is tudom.
Kicsit fészkelődni kezdtem az ülőhelyemen, majd mikor megtaláltam a számomra kényelmes testhelyzetet, figyelmesen körbenéztem, s a sürgő-forgó boszorkányokat, varázslókat néztem.

*A sürgő forgó sokaság. Az ide oda ingázó emberek látványa kissé kábító lehetett az arra járókelők számára. A környéken kétségkívül mindenki varázsló, vagy boszorkány. Egy percig sem lehet ez kétséges. Azonban az avatott szem számára mégiscsak feltűnhet valaki. Egy szokatlanul talármentes, és laza viseletű fiatal kócos alak. Egy 20-as éveiben járó srác. Fekete pulóvert visel kapucnisat, mely hanyagul lóg le hátul. Az időjárás ellenére, talán kissé túl van öltözve. A pulóver alatt kopott szürke pólót visel, világoskék farmer, és ázott szürke tornacipő. A hátán egy méretes bőr gitártok éktelenkedik. Tekintete szikár, és kissé tanácstalan. Sápadtan tekintget körbe. Mintha csak a segítségre várna. Időnként fej vakarva forgatja a tekintetét. Szabad kezében egy gyűrött papírdarabot tart. Láthatóan nem igen ismeri ki magát a környéken. Minden esetre fura látvány. Vagy nem ide valós, vagy egy mugli turista, aki véletlen idetévedve nem tudja hova tenni a látottakat. De erre nem sok az esély. Inkább az előző látszik valószínűnek. Minden esetre fura látvány az biztos. Talán vár valakit. Nem inkább keres. A környező táblákat fürkészi, néha a szökőkútra is vet egy két pillantást. Szürreális az összkép, ahogy ott áll. Időnként néhány elsiető varázsló, és boszorkány is megbámulja.*

A sok boszorkány és varázsló össze-vissza futkorászott a téren, s egyik sem a kényelmes, nyugodt tempót vette fel, hanem azt a nagyon sietőset. Biztos valami nagyon fontos dolga lehetett mindegyiknek. Egyszer csak a tér, és a nagy tömeg közepén megláttam egy húsz körüli srácot, aki ott állt és tanácstalanul nézelődött ide-oda. Senki nem állt volna le neki segíteni, vagy egyáltalán megkérdezni tőle, hogy mit keres. Nem mindenkinek annyira sietős volt a dolga, hogy ez a pár másodperc már alig fért volna bele az ő idejükbe. Így miután már két perce figyeltem, hogy nem segít-e neki valaki, és senkinek nem állt szándékában ezt tenni, úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá és megkérdezem mit keres. Az édességes zacskót beleraktam a táskámba, ami minden egyes alkalommal velem volt, ha valamerre tartottam, majd felkaptam a szatyromat és megindultam a srác felé.
Kicsit furcsán festett, mivel jó idő volt, a nap is eléggé melegen sütött, és ő meg ott ácsorgott egy kapucnis pulóverben. Hátán gitártok volt, ami nem igazán volt megszokott a varázslók között, de hát ki tudja lehet, hogy éppen gitár óráról jött ide, mivel nem nagyon hiszem, hogy itt adnának gitár leckéket.
Szép lassan, kényelmes tempóban végre elértem a srácot és rögtön feltettem neki azt a kérdést, amire már lehet, hogy rég óta várt, hogy valaki megkérdezze tőle. Bár az is igaz, hogy ha annyira akarta volna, bárkitől megkérdezhette volna, hogy merre találja meg azt amit keres, ha egyáltalán keres valamit.
- Szia! Keresel valamit?- kérdeztem és utána rögtön ismét megszólaltam- Esetleg tudok segíteni?- kérdeztem, miközben kedvesen mosolyogtam rá. Hát igen én ár csak ilyen kedves természet vagyok. Na jó nem mindig, de általában ilyen vagyok mindenkivel, ha csak nem bosszant fel az illető, vagy esetleg már alapjában nem utálom-e. Türelmesen vártam a srác válaszát, miközben arcomról a mosolya még mindig nem tűnt el.

*Hazugság volna azt állítani, hogy Craig teljesen ura volt a helyzetnek. Mi több nemigazán tudta mi legyen most. Egy állásajánlat céljából interjúra érkezett ide. Pontosabban megbeszélésre a könyvtárba. Azonban akárhogy méregette jobbra balra az épületeket egyszerűen képtelen volt rájönni melyik az. Talán el is nézhető neki hiszen alig két hete leledzik a szigetországban. Kényszeredett vakációján. Nem különösebben vár segítséget, de ha ez így megy tovább muszáj lesz kérdezősködnie, de vajon kit..? Kit lenne érdemes leszólítani ezzel a fizimiskával. Ausztrál varázslóként ezalatt a rövidke két hét alatt több dolgot is megtanult, az egyik ezek közül az, hogy a muglis öltözködési stílusát nemigen díjazzák errefelé, sőt állítólag könnyen bajba is keveredhet miatta. Hát hiába Craignek elég tökéletlenül megy az asszimiláció, de nem i bánja különösebbe. Nagyokat nyel, és egy jó adag hajtincset sodor ki az arcából, hogy tisztábban lásson. Azonban mire újra tisztán látja a környezetét meglepetten tapasztalja, hogy egy viszonylag kedvesnek mondható hang csendül előtte, és láthatóan valaki a segítségére siet. Gyorsan végignéz a szinte semmiből előtűnő másikon. Na jó ez kicsit túlzás.. inkább csak odasétált, de Craig a a hajával volt elfoglalva.. és nem igazán figyelt oda. Miután felméri az ismeretlen lány külsejét hirtelen a hideg kezd futkosni a hátán. Pont abban a korban van, ha kicsit jobban tisztában van a mugli dolgokkal, akkor azonnal felismerheti Craiget. Akivel az utóbbi hetekben telis-tele voltak az újságok a zenekarból való kiválását illetően. A kócos ausztrál összeszorított fogakkal sápadtan figyel. De hamarosan megkönnyebbülhet, hiszen a másik egyszerűen segítőkész, és ennek tetejébe kitartóan mosolyog is. Uhh.. nem ismert fel. Sóhajt fel magában Craig, és lassan visszatér belé a szín. Ne nem mintha így nem volna épp eléggé sápadt.. A lány csak kitartóan mosolyog. Van benne valami. Kicsit zavarja is a srácot, de nem tudja mi az. Talán mindegy is, hiszen valószínűleg pár percnél tovább nem húzódik ez az ismeretség. Ha meg mégis, majd rájön valahogy. Lassan megrázza a fejét az ausztrál, és felborzolja haja hátsó részét. Valamivel fiatalabb lehet a másik, de ez nemigazán zavarja. Milyen rendes tőle, hogy segít..*
- Öhm azt hiszem igen. Ami azt illeti igen biztos tudsz.. *Magyarázza, és hangjában meglehetősen furcsa ízes akcentus csendül fel.*
- A könyvtárat keresem.. megtudod mutatni merre van, vagy melyik az..? *Kérdezi Craig hangjában őszinte hálával, hiszen tényleg nem számított rá, hogy majd valaki odamegy hozzá, és segíteni ajánlkozik. Közben segélykérően várja a választ a pulóverje cipzárját igazgatva. Még mindig mosolyog.. ez tökjó.. gondolja magában a kenguruk földjéről érkezett barna alak.. elveszve, egy sokak szerint már elveszett városban.*

Magabiztosan indultam el a srác felé, aki még mindig ott ácsorgott tanácstalanul a tér közepén. Vajon mit kereshet? Nm tudtam eldönteni, hiszen a gitár arra utalt, hogy biztosan játszik azon a hangszeren és nem csak díszből hordozza magával, de a varázslók világában viszont nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy egy mugli szerkezetet tanítanának meg használni egy varázslónak. Így hát összességében eléggé furcsa összképet mutatott a srác. Főleg azért is, mivel ilyen szép, meleg napon kapucnis pulóver volt rajta. Érdekes.
Néhányszor felém pillantott, és talán észrevette, talán nem, de a jelek arra utaltak, hogy igen észre vett, csak nem biztos abban, hogy felé megyek. Ezzel a gondolattal nem akartam tovább foglalatoskodni, így nem törődve vele többet, tovább tartottam sétám egyenes irányát és hamarosan oda is értem a sráchoz.
Először ijedten pislogott rám, mint ha csak egy vérszomjas vérfarkas lennék, aki most átváltozik és rögtön leharapja a fejét, vagy esetleg a kezét és a lábát. Pedig mint tudjuk én nem vagyok az, tehát nincs oka félelemre. Ennek ellenére nem is tudom mit hitt, de akkor is sápadtan nézett rám. Kicsit én is meglepődötten bámultam  rá, az első reakciója után, ami cseppet sem volt kellemes, de ezt a nézést hamar felváltotta a mosolyom, amit nem is hagytam abba egyhamar. A könyvtárat kereste.
- Hát az pont itt veled szemben található meg, de mivel ma kicsit átalakítják a belsejét, ezért ideiglenesen a szomszédos utcába helyezték át. Arra fele van, de ha akarod szívesen elkísérlek, ne hogy eltévedj.- mondtam még mindig kedvesen mosolyogva, ami már egy kicsit fárasztó is volt, meg fájdalmas, ezért egy kicsit engedtem belőle, de nem sokat, mert nem akartam fapofával állni az idegen előtt, akinek felajánlottam a segítségemet.
- Egyébként Sabrina vagyok.- nyújtottam feléje a kezemet bemutatkozásképpen, mert hát még is csak egy kicsit fura így ismeretlenül megmutatni valamit, hogy hol van- És benned kit tisztelhetek?- kérdeztem. Valahogyan olyan ismerősnek tűnt, csak nem tudom honnan. De ismerős volt. Erősen gondolkoztam, hogy ki is lehet ő, miközben vártam kérdésemre a választ, de nem ugrott be semmi. Nem akart az eszembe jutni, pedig tudtam, hogy valahonnan ismerem. Így ennek a gondolkozásnak a folyamatát is leállítottam és türelmesen meghallgattam a srác nevét, már ha persze elmondta.