Roxfort RPG

A legtöbb ember december környékén már nyafog, hogy mennyire elege van a télből, és hogy mennyire szeretné, ha végre tavasz lenne, merthogy ilyenkor minden csupa hó, meg jég, és ilyenkor könnyen el lehet esni, meg folyton esik a hó, és a szemtelen gyerekek ebből fakadó örömükben mindenkit megdobálnak.
Hát, én nem tartozom a tél-ellenesek közé. Én nem csak szeretem a telet, egyenesen IMÁDOM a telet. Mindig találok benne valami olyat, ami lenyűgöz, és igen, ez akár egy – a hátamnak csapódó – hógolyó is lehet. Miért baj az, ha a gyerekek tudnak örülni a természet szépségeinek?
Ráadásul, amilyen szerencsétlen vagyok, én is minden télen képes vagyok legalább ötször elesni, jobb esetben csak a hóba zuhanok, rosszabb esetben a jégre, és akkor napokig fájlalom a hátsómat meg a csuklómat. Mégsem utálom ezért a telet, ezekről én tehetek, nem vigyázok ilyenkor eléggé magamra. Hát igen, ez vagyok én.
Szégyen, nem szégyen, most, hogy ilyen mennyiségű hó esett, én már rohanok is ki az udvarra. Ez a jó abban, ha az ember egyedül él – nem kell alkalmazkodni, és még hülyének sem nézik azért, hogy ennyi idősen úgy örül a hónak, mint egy gyerek. Hóember! Legutóbb tíz éves koromban csináltam, annyira jó móka volt! Ma is sort fogok keríteni rá, de ezúttal újítani fogok, és egy macskát fogok formázni a hóból.
Miközben a lépcsőn sétálok lefelé, a sapkámon lévő pomponnal szórakozom, majd a fejemre húzom a fejfedőt, a sálat a nyakam köré csavarom, fogom a korcsolyámat, és kivonulok az ajtón. A szobám ablakából láttam, hogy a tó is be van fagyva – így természetesen a korcsolyázás sem maradhat ki. Ez aztán egy szuper nap lesz, már most tudom.
Vastag falú termoszban viszem ki magammal a kedvenc epres teámat, felveszem a korcsolyámat, kortyolok még gyorsan egy keveset a forró italomból, majd a tóra lépek. Persze első mozdulattal el is esem, én pedig csak ülök a tavon pislogva, és nevetgélek magamon, meg a szerencsétlenségemen. Utána felállok, és néhány kört megyek. Nem sokkal később már egész jól megy, ahhoz képest, hogy mennyire rég korcsolyáztam utoljára.
Talán meg kéne próbálnom hátrafelé menni, régen az is ment. De hogy is kell?
Szokás szerint ügyetlenkedem egy sort, aztán a végén csak sikerül. Forgok, és pörgök, és suhanok, és élvezem. Néha elejtek egy „huhuuuu!”-t, és ilyenkor nagyokat nevetek. Milyen szép is a tél!
Időközben meglehetősen besötétedett, de nem zavartatom magam, pálcámmal intek, és a kültéri lámpák felizzanak. Sejtelmes fény borítja a kertet, mosolyogva körözök a jégen, de hirtelen ijedten torpanok meg, és nem mozdulok. A közelből léptek hangját vélem hallani, kezem a zsebem felé csúszik, ujjaim tapintják a pálcámat, és csak várok. Félek…

Hosszú percek óta figyelem. Még sötétedés előtt érkeztem, és azóta nem csinálok mást, csak figyelem őt. A legutóbbi beszélgetés után talán a kommunikációval nem kellene próbálkoznunk, de ezért csak nem haragudhat. Nem hiszem, hogy észre vett volna, különben is, a szokásos helyemen, a tetőn vagyok most is. Hiába fordult most már igencsak hidegre az idő, és hiába borítja a tetőt húszcentis hó, ettől nem tágítok. Így legalább nem hallja már a lépteket, mikor fent mászkálok. Nekem pedig jólesik itt lennem. Ez a lány valahogy megnyugtat, elfeledteti velem a mindennapos zűrzavart, kisimítja az idegeimet, még ha épp megtépázza őket, akkor is.
Most már egyébként egyre kevésbé csodálkozom azon, hogy nem szívleli a jelenlétemet. Sokáig ez elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy lány ne örült volna neki, ha a közelében vagyok. Missyben ez a kihívás. Szerencsétlenségére rajongok a megoldhatatlan feladatokért.
Figyelem, ahogy felhagy a hómacska-szobrászattal és korcsolyát húz. Imádok korcsolyázni. A muglik egész biztos, hogy a varázslóktól szerezték meg a korcsolyakészítés titkát. Kizárt, hogy valami ilyen fantasztikus dolgot azok a kreatívtalan idióták találtak volna fel. Missy elsős esése után leugrok a tetőről, de nem esett komolyabb baja. Sőt, nevet. Olyan, mint egy kislány. Hiába van itt egyedül, nagyon jól elszórakoztatja magát. Hihetetlenül szomorú látvány.
A gyengécske nap lassan úgy fordul, hogy már nem tudja bevilágítani a Földnek ezt a szeletét: sötétedik, hűvösebb van. Lassan vissza kell mennem a kollégiumba, de előtte legalább köszönni akarok neki. Teszek egy pár lépést, és amint elindulok, felizzanak a kerti lámpások. Azt hiszem először, a kettő összefüggésben áll egymással: megtorpanok, nem mozdulok. De aztán tovább rója a köröket, tekintetét szorosan a jégre szegezve: tovább sétálok. Igazság szerint hideg van. Lépteim alatt ropog a friss hó, arcom előtt pára gomolyog.
Missy pedig ismét megállt.
A fagyos hidegben idáig hallom riadt lélegzetvételeit. Pont mögötte sétálok felé. Csúnya dolog ez a paranoia…
- Nem hittem volna, hogy sportolásra vetemedsz… - szólítom meg, bár nem épp a legkedvesebb modoromat elővéve.

Hosszú percekig csak mozdulatlanul állok, és várok. Lassan, szinte hang nélkül próbálok lélegezni, hogy meg ne halljanak, érzem, ahogy a hideg végigszalad a torkomon, majd eléri a tüdőmet, és inkább bele sem gondolok, hogy másnap milyen állapotban fogok felkelni, ha még többet kell így várnom, garantált felsőlégúti megbetegedés, rosszabb esetben tüdőgyulladás, amire megint szürcsölgethetem a bájitalokat üvegszámra. Nem vágyom rá, főleg most nem, épp eleget voltam beteg mostanság, néha illene bejárnom az óráimra is. Több napot hagytam már ki a gyakorlatról is.
Most, hogy nem mozgok, határozottan érzem, hogy hűvös az idő, fázni kezdek, minden kilélegzésemnél látom a kifújt levegőt, ahogy az füstszerűen úszik el a szám előtt. Gyerekkoromban mindig azt játszottam, hogy az a ropi – cigarettám füstje, aztán ahogy felnőttem, a ropi helyét átvette a valódi kis tüdőmérgező. Hát, az ember változik, ahogy idősödik.
Figyelem a lépések hangját, próbálom megállapítani, merről is jöhet a kis illetéktelen behatoló – elvégre biztos nem jogszerűen téblábol az ÉN kertemben, de a szél miatt nem igazán tudom kivenni. Egy pillanatra abba is marad a hó ropogása – ergo megállt az illető. Vagy csak egyszerűen eddig is képzelődtem? Nem, ezt jelen esetben nem tartom valószínűnek, bár ki tudja, lehet, hogy az a fránya rhinovírus már el is kezdett hatni odabent… Félelmetesek ezek a betegségek.
Utána megint hallani vélem a lépteket, és már biztos is vagyok abban, hogy nem őrültem meg – egyelőre. Ijedten nézek körbe, de nem látok sehol semmit.
Egyszer csak valaki a hátam mögött szólal meg, én pedig rémültségemben elfeledkezem arról, hogy a jégen vagyok, és elesem. Mikor kiaggódtam magam, és kezembe vettem a pálcámat, felpillantok a megijesztőmre.
Arsten. Már megint ő? Könyörgöm, mikor hagy már békén? Vagyis…
Merlinre, előtte szerencsétlenkedtem ennyit? Vajon mennyit láthatott? Komplett idiótának nézhet. És hogy nézek ki? Ez borzalmas, tényleg, ez szörnyű. Gyorsan felállok, és leporolom magam, csípőmre rakom a kezeimet, és mérgesen nézek végig rajta.

- Mégis mi a francot keresel itt? Hallottál már arról, hogy nem illik olyan helyre bemenni, ahova nem engedtek be? És arról, hogy nem illik olyan helyen mászkálni, ahol nem látnak szívesen?

A néma mozdulatlanság csendjét hirtelen töri át a reakciója. Az én halk, szinte dörmögő kérdésem hallatán úgy megijed, hogy megint elpottyan – ha közelebb lettem volna hozzá, el tudtam volna kapni, így azonban jobbnak látom, hogy inkább ne rohanjak oda hozzá segíteni. Missyt ki kell tapasztalni, és azt már tudom, hogy nem szereti, ha hozzáérnek.
Illetve ez így nem teljesen igaz. Csak attól fogja el a rosszullét, ha én hozzáérek. Erről igazából nem szoktam tudomást venni, de most inkább tartom a tisztes távolságot. Legutóbb nem jött be a lerohanó taktika.
Mozdulatlanul, zsebre vágott kézzel, kigombolt kabátban állok és nézek le rá a hóból. Ő a jégen áll, karnyújtásnyira. A felháborodása tulajdonképp jogos, erre én is gondoltam már.
- Semmiféle tiltó jelzéssel nem találkoztam – szögezem le, bár gyér a kifogás és ezt én is érzem. – Különben is, eddig nem volt ezzel problémád – emlékeztetem, noha azok után, hogy múltkor konkrétan kikergetett a házból, ez is kissé vérszegény és veszélyes figyelmeztetés.
Mindettől függetlenül nem zavartatom magam: szinte élvezve, hogy ismét sikerült felhúznom, húzom végig két bakancsom talpán a pálcámat, ideiglenes éleket fagyasztva rájuk a hóból. Rálépek a tavacskára, és könnyeden, mintha világéletemben ezt csináltam volna, megkerülöm és lefékezek előtte. Most már jóval közelebb vagyok hozzá. Az jut eszembe, hogy akár fel is tud pofozni, még csak előre se kéne hajolnia hozzá.

Bár már másodpercek – talán percek – óta azon gondolkozom, hogy melyik is a jó válasz, tulajdonképpen most nem tudom eldönteni, hogy szánalmas, nevetséges, vagy gyerekes vagyok. Vélemény?
Mielőtt még rájöttem, hogy itt van - illetve, mielőtt leleplezte magát -, úgy viselkedtem, mint egy ötéves idióta, aki totálisan bekattant, és unalmában már saját magát szórakoztatja. Utána meg az, ahogy elestem… Nos, az csak a hab volt az amúgy is csicsás, cukorban tocsogó, tűzijáték gyertyával, és pattogós cukorral borított tortán. Miért kerülök én folyton ilyen helyzetbe? És miért pont előtte sikerül mindig így leszerepelnem? Ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak.
Ismételten végigmérem, először arra gondolok, hogy ez a srác nem normális, hogy így van felöltözve, amikor én mindjárt odafagyok a tóhoz, ő meg itt szédeleg egy kigombolt kabátban (Hihetetlen. Nem csoda, hogy folyton a gyengélkedőn van.), másodszorra meg arra, hogy hűű. Mindig ilyen jól nézett ki?
Na de álljon meg a menet, én éppen mérges vagyok, mert egy bunkó kis tuskó, és utálom. Nem hiába mondják, hogy a külső nem minden. Egy idegesítő, nyamvadt féreg. Brrr.
Legszívesebben hisztizni kezdenék, amiért visszaszól, toporzékolnék, és elküldeném a fenébe, amiért elrontotta az estémet, de inkább csak gúnyosan elvigyorodom.

- Hát majd kirakom a kerítésre a fejedet, és jól áthúzom pirossal, jó? Az megfelel tiltó jelzésként?

Elképedve nézem, ahogy éleket fagyaszt a cipőjére, eszembe jut az a mugli film, amiért annyira odavoltam, már-már elolvad a jég alattam, mindjárt elcsöppenek.
Mi a fene ütött már megint belém? Ez már tényleg az őrülethez vezető első lépcsőfok.

- Ha most azt hiszed, hogy a fantasztikus korcsolya-tudásoddal le tudsz nyűgözni, nagyot tévedsz. Én is vagyok olyan ügyes, mint te… - mondom, és elkezdek hátrafelé csúszni, majd gyorsan teszek egy kört, és megállok előtte, természetesen kellő távolságot tartva tőle.

- Szóval… Mi a mai látogatásod célja? – kérdezem, cseppet sem kedves hangon. Hát igen. Így jár az, aki elrontja a programomat.

Vajon mit méreget rajtam? Érdeklődve tekintek végig magamon, hogy lógnak-e a zsebeim vagy le van-e csúszva a sliccem, de semmi rendelleneset nem látok. Betudom ezt a bámulást annak, hogy képtelen levenni rólam a szemét.
Ahelyett, hogy a roppant barátságtalan beszólásán megütköznék, elnevetem magam. Ez jó.
- Lerajzolsz? Remélem, élethű lesz. Holnap is eljövök, és megnézem.
És rajzolok majd rá szívecskéket is, hogy olyan legyen, mintha te rajzoltad volna őket, tervezgetem magamban, de ezt már nem részletezem. Ó, milyen jó érzés is ez, hogy ennyire fent tudom tartani a figyelmét! Eddig ez olyan nehezen ment, most mintha minden gondolata csak rám összpontosulna.
A korcsolyázással nem akartam levenni a lábáról… Hm… Vagy talán mégis, hisz ez is egyike azon számos dolognak, ami jól megy. De az alapján, amit eddig bemutatott, nem hittem volna, hogy olyan nagy talentum lenne e téren, mindenesetre most feljebb csúszik a szemöldököm.
De ez már több, mint felhívás keringőre. Remélem, ezt ő is tudja. Felemás szemeim egyszerre villannak fel. Vadászat és versengés egyszerre, izgalmasabbat ma estére nem is kívánhatnék. Amint megáll előttem, felé siklom, és felemelem a kezem, hogy megragadhassam az övéit. Hátrálásra akarom késztetni, vagy egyszerűen csak arra, hogy kitérjen az utamból. Együtt akarok siklani vele, és azt akarom, hogy elérjem, hogy ő is akarja. Hogy az akaratát a sajátomhoz idomítsam.
Hogy jól érezze magát velem. Ezt akarom.
- Gondoltam, feldobom a napodat. Egy kis mérgelődés jót tesz az embernek, nem? Nagyon dühít, hogy látsz? – incselkedek vele. Annyira élvezem… Pusztán azt, hogy beszélhetek hozzá, és hogy válaszra méltat. Eddig ezt sem igen tette.

Szótlanul figyelem, ahogy végignéz magán, közben magamban persze remekül szórakozom, alig tudom visszafojtani azt a gúnyos mosolyt, amely lassacskán az arcomra szökne. Most vajon azt hiszi, hogy azért néztem, mert totálisan odavagyok érte? Hát, megeshet, amilyen mocskos kis egoista, még ezt is simán el tudom róla képzelni. Bár, összességében, a kinézetére lehet is büszke, de másra… Nem igazán.
Nevetni kezd. Mit nevet? Hagyja abba. Ez egy nagyon is komoly beszélgetés, mit képzel, hogy elrontja? Ezt nem teheti meg. Csak én nevethetek rajta, ő nem nevethet ki engem.
És különben is…

- Örülök, hogy tetszik az ötlet, de kérlek, inkább ne gyere el, mert a végén megint képes lennél - áthágva a szabályokat – elszúrni egy tökéletesnek induló estét. Biztos találsz majd magadnak jobb elfoglaltságot is.

Miközben korcsolyámmal teszek egy kört, a szemem sarkából végig őt nézem, érdekel a reakciója, minden egyes kis rezzenése. Hadd lássa csak meg, hogy kivel van dolga! Én nem vagyok az a fajta kis liba, mint amilyen tonnaszámra van körülötte. Szeretek versengeni, és szeretem kikészíteni az embereket. A két specialitásom – már ami az emberekkel való kapcsolataimat illeti.
Felhúzott szemöldökkel, és lesajnáló pillantást vetek rá, ahogy felém nyújtja a kezét, majd lassan elindulok hátrafelé, egyre csak távolodva tőle. A tó egyik széléhez érve megérintem a hófehér kőszobrot, majd egyenesen indulok meg előrefelé tovább, ezután hirtelen torpanok meg, és térdemre támaszkodva kezdek el nevetni.

- Feldobni a napomat? Ne viccelj, azzal dobtad volna fel a napomat, ha végre egyszer békén hagysz. Tudod – és tudom, hogy ez számodra, egy magadfajta muffmágnesnek igen meglepő, de… Kezdesz unalmassá válni. Túlságosan is.

Meglehet, hogy szadista vagyok, de kezdem élvezni a szópárbajainkat. Bár ezt sosem vallanám be neki. Még a végén elbízná magát – még ennél is jobban…

- Ami azt illeti, találnék nálad izgalmasabb programot is, de már sajnos túlságosan felkeltetted a kíváncsiságomat – válaszolok, nyíltan és idegesítően a szemébe nézve, már ha rám mer nézni egyáltalán. Ritkán szokott. Nehogy már ő mondja meg, mivel töltöm az estémet… Tény, hogy nem vagyok hozzászokva az effajta bánásmódhoz, a lányok általában örülnek, ha velük töltöm az időmet, vagy legalábbis úgy tesznek a kedvemért. Missy egész más. A legtöbb lány csak egy, maximum két napig bírja tettetni, hogy idegesítem, de az csak kamu. Az ő esetében is ezt hiszem, csakhogy ő vagy átkozottul jó színésznő, vagy borzalmasan kitartó. Néha az is átfut a fejemen, hogy komolyan utál, de ha ez így is van, annál nagyobb a kihívás, hogy megkedveltessem magam.
Lillyvel is így kezdődött…
Hátrafelé siklik, menekülve előlem. Hát legyen! Lassan utána siklom, mint egy éhes kígyó, de a kezem leeresztem: majd elkapom, ha közelebb értem – de abban aztán nem lesz köszönet. Épp belelendülnék a kergetőzésbe, mikor hirtelen megtorpan, én meg csak úgy tudok lefékezni, hogy teszek mellette egy kört saját magam körül. Nem értem a viháncolását, és még jobban megrökönyödöm az általa használt szón.
- Muffmágnes? – ismétlem félig nevetve. – Hát ezt meg honnan szedted? – kérdezem, de tulajdonképp nem is várok választ rá. Elkezdek körözni lassan körülötte, ha már megállt, hát próbáljon meg kitörni.
- Leszögezem, hogy soha nem használtam ki a státuszom. Makulátlan úriember vagyok, akárkitől megkérdezheted. Azon túl… - folytatom kicsit megállva, no mivel is fényezzem magam…? – Ha annyira unnál, már rég faképnél hagytál volna, és szóba se állnál velem.
Hm, talán nem kellene neki ötleteket adnom.

Mi az, hogy nem én vagyok a legizgalmasabb program? Persze, elviekben ezt akartam hallani, de hát na, ilyet nem mondhat… Nem jó ez így. Igenis azt akarom, hogy én legyek a legizgalmasabb, legérdekesebb, legkellemesebb program, és hogy csak velem akarjon lenni, és mindenki mást felejtsen el, csak rám koncentráljon, ha velem van, és elképzelni se tudjon jobbat nálam. Küzdjön értem. És ne engedjen el. Na, ezt várom el a Nagy Ő-től. Bár igaz… Mit várok Arstentől? Ő még véletlenül sem kerülhet fel az esélyes srácok hosszú, és igencsak színes listájára.
De legalább kíváncsi, és ez jó, kicsit megnyugtat. Szeretek játszadozni vele, mert tudom, hogy szenved, és hogy így még nem bántak vele. Olyan vicces, ahogy próbálkozik, de soha sem ér el semmit. Szeretem ezt nézni, komplett idiótát csinál magából. Remélem rövidesen lejjebb ad a nagy arcából is.
Unottan nézem tovább az arcát, miközben beszél, belesüllyedek szemeinek mélységébe, és csak úszom, úszom a tekintetében, aztán mintha beleütköznék valamibe, inkább elfordítom a fejemet a szobor felé. Zavar az a furcsa csillogás az amúgy tökéletes szempárban.
Mindig szerettem korcsolyázni. Egy hosszú, fárasztó, unalmas nap után jól esik tenni egy pár kört, segít kiüríteni az elmémet, és ellazulni, de ez a marha még ezt is elrontja. Most nem sokat érek a körökkel, meg a jéggel, ugyanis most, hogy itt van, csak még több kép kezd el a gondolataimba szállingózni. Miért, könyörgöm, miért?!  
Mélyet sóhajtok, majd gúnyos félmosolyra húzódik az ajkam, amikor felteszi a kérdését a különleges szóhasználatomról, egy pillanatra elgondolkozom, és ugyanakkor eli is vörösödöm. Hogy honnan van ez… Hát azt nehéz lenne elmagyarázni…

- Egy filmben volt. A srác ugyanolyan macsónak képzeli magát benne, mint te. A végére persze rájön, hogy téved. – mondom, miközben idegesen nézem, ahogy körbe-körbe megy körülöttem. Egy hirtelen, gyors mozdulattal csúszom el előtte, és teszek ismét egy kört, a tó másik végén megállva. Ismét nevetni kezdek.

- Úriember? Te? Ne viccelj, a röhögéstől ráncos leszek. Ha pedig ezt akarod… Akkor engedelmeddel… Én most felmegyek. – indulok meg a pálya szélére, csakhogy nem veszem észre a tavon lévő repedést, és dobok egy hátast, egyenesen a friss hóba…