Roxfort RPG

A Czikornyai és Patza az ország legszínesebb könyvválasztékával várja kedves vásárlóit. Kínálatában megtalálható a tudományos kötetektől kezdve a szépirodalmi műveken át az iskolai tankönyvekig bármi, amire csak egy tájékozott és tudásra szomjas mágusnak szüksége lehet.
Az éppen aktuális bestsellerekből is temérdek kerül e bolt polcaira, méghozzá - a többi könyvkereskedést megelőzve - első állomásként a nyomdákból. Havonta egy-egy írót is meginvitálnak dedikálásra, valamint az időszakosan tartott felolvasóestekre. A társadalom elitje örömmel keresi fel az Abszol út e gyöngyét.

Megint egyedül. Azt hittem legalább ezen a héten lesz egy kis társaságom, de természetesen most sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan én elképzeltem. Csöndes délután, egy kis apa-fia beszélgetéssel vegyítve, gondok nélkül. Legbelül éreztem, hogy mind ezt valami tönkre fogja vágni, de az, hogy apa lemondja a délutánunkat még csak toplistára se került a zavaró körülmények között. Szóval, apám lemondta és kezdem úgy érezni, hogy megint szarik rám.
Ezért lenne néha jó egy barát, akivel bármikor elmehetek bárhová. Barát? Hova gondolok én? Talán agyamra ment a magány?! Na jó, azért a suliban kicsit más volt a helyzet, mint itt kint a való világban. A Roxfortban mindig akadt olyan, akivel beszélgetni lehetett, de itt mindenki fapofa, bár már lehet ott is. Egyszer kedvem lenne visszamenni megnézni milyen helyzet állt fent a Nagyúr uralkodása alatt, mert a hallottak alapján már sikerül pár dolgot elképzelnem, de így csak nem az igazi.
Hatalmas léptekkel száguldottam át a főúton, s majdnem 5 gyereket elsodortam a sietségemben. Gondolom nem is kell említenem, hogy hány vérszívó anyuka vetette rám ezek után a gyilkos szemeit. Ne persze mit érdekel az engem? Mentem tovább a saját dolgomra. Az első utam a Gringottsba vezetett, hiszen mindennek a kezdete a pénz. Pénz nélkül nem érzem jól magamat az Abszol úton, pláne egymagamban. Az egyik csúnya kis koboldhoz odamentem, hogy segítsen nekem és szerezzen pénz a széfemből, fél perc múlva a kezemben termett az, amiért jöttem. Szóval nem volt kérdéses, hogy hova tartok: : Czikornyai és Patzába. Rejtett vágyaim közé tartozik az olvasás, a tankönyveket gyűlölöm és azokból tanulni is, de a tudományos könyveket vagy éppen az irodalmi műveket imádom olvasgatni, tehát itt az ideje, hogy kicsit megszínesítsem a könyvtáramat.
A boltba belépve, egy fejbiccentés kíséretében egyből az első polchoz vettem az irányt.
- Elnézést, segíthetek? - kérdezte az eladó nő, s hangja, mintha kicsit megremegett volna.
- Nem, köszönöm - utasítottam vissza udvariasan segítségét. - Csak nézelődök.
Mosolyt varázsolt az arcára és bólintott egyet.

Míg akadnak olyanok, akik a Roxfortba vágynak vissza, addig Shay úgy van vele, hogy bárhol jobb, mint ott. S most mondhatni hálás ezért a kis távollétért. Persze, vannak, akik hiányoznak neki, de ha számot vet, a kastélytól távol jobb az élet. Azért itt sem épp móka és kacagás, az öröm a "kinti világot" is elkerüli, de az ember jó eséllyel elkerülheti a nem kívánt társaságot.
Így végignézve a szutykos, borongós Abszol úton, ahol az emberek a korábbiakkal ellentétben, most igyekeznek minél előbb végighaladni, kedve lenne fintorogni. Nem csak az általános rosszkedv miatt, hanem az út két oldalán végig kipakoló csőcseléktől. Nehezére esik felfogni, hogy akad olyan elfajzott, idióta ember....féleség, aki ilyen közegben akar élni, uralkodni, ha úgy tetszik. Mindenütt szomorúság, hideg, félelem, fájdalom. Az pedig már egyenesen elkeserítő, hogy ennek az elmének még követői is akadnak szép számmal. Mégis mire jó ez az egész?
Ha másért nem is, ezért egészen biztosan érdemes harcolni. Bár eddig a hugrás nem harcolt, ha nem volt muszáj, mindig próbált semleges szemlélője maradni az eseményeknek, noha a gyilkosságokat semmiképp sem támogatja. Sosem fordult szembe, nem intett be a halálfalóknak. De ez a közeg...
A suliban más. Az iskolában állomásozók megérdemlik, amit kapnak tőlük, igaz ezek csak csínyek, de jók. Ezekben ő is benne van, de csak azért, mert totál hazavágták a kastély egyébként egész jónak mondható hangulatát. A lánynak pedig fontos a mosoly, de ott állatira semmi, vagy csak műmosolyok. Ezek is csak nyomasztanak.

Ahogyan mindenki más, úgy ő is egyik kezét pálcáján tartva, sietős léptekkel halad végig az Abszol úton, tekintetét leginkább cipője orrán tartva. Nem akar szemkontaktust senkivel, legalábbis nem az árusokkal, mások meg úgysem néznek rá sem. Végre feltűnik a Czikornyai és Patza épülete, a bejárattól nem messze úgy sóhajt fel, mintha ez jelentené a menekülést valami elől. A munka java azonban még csak most kezdődik, találnia kell valamit. Néhány percig nézelődik, több könyv már a borító megnézése után kiesik, néhányba belelapoz és csak aztán teszi vissza. Nem azt keresi. A sor végére érve végül is a segítség kérés mellett dönt.
- Bocsi! - kopogtatja meg egy magas barna hajú srác vállát, akiből kinézi, hogy itt gürizik. Fogalma sincs miért gondolja ezt, nincs rajta egyentalár, de ezt tudjuk be annak, hogy nem figyelt.
- Tudnál nekem segíteni? - folytatja meg sem várva, hogy a másik közölhesse, nem itt dolgozik, vagy elküldhetné a jóságos fenébe - Keresek valamit... valamit - ismétli meg, mintha ezzel mindent elmondott volna. És itt is meg is áll, mert nem igazán tudja mi is az. Kalandregény? Valami nyálas sztori? Egyáltalán könyv?

A kezemben egyszerre két könyvet is tartottam. Az egyik a varázslótársadalom rendeződéséről szólt, amely egészen az 1700-as évektől kezdi felépíteni a sárvérűek, a félvérűek és az aranyvérűek szokásait, hagyományait. Szerintem semmi nem változott azóta, persze az évszázadok alatt változtak az emberek és talán egyre több a vérárulók száma, valamint ugyanígy a mocskos vérűek száma is, de az adatokon kívül minden a helyén maradt. Szóval tényleg kérdés maradt bennem, hogy mit lehet 300 oldalt teleírni ilyen baromságokkal. Ezt a könyvet egyből vissza is tettem a polcra, nincs szükségem útmutatásra, hogy mit hogyan kéne tennem ahhoz, hogy "szokványos aranyvérű" varázsló legyek.
A másik kezemben egy eléggé szabad szájú író művét tartottam. Imádtam azt, ahogyan a sorok mögé a saját véleményét is elrejtette, ami nem feltétlenül volt rossz, hiszen Ő csak az igazságot írta le mindig. Ez a műve egy férfiról szólt, akinek választania kellett a családja és a munkája között - remélem nem kell említenem, hogy a munka eléggé közel állt a sötét varázsláshoz. Crowel, mert így hívták, végül a munkáját választotta és befejezésként meg kellett ölnie az egész családját a feleségétől kezdve a gyerekekig. Aztán beleőrült tettébe és saját magának kevert egy fura bájitalt, ami megölte Őt. Véres sztori, de imádtam, amikor elsőnek olvastam. Sosem volt meg a könyv, mert nem érkeztem megvenni, de most sem szándékozom ezt tenni. Visszatettem a helyére és lépkedtem tovább a polcok között.

A romantikus könyveket sosem hagyom ki, bár nem vagyok valami romantikus személyiség. Igazából nem is szeretem a romantikát... vagyis nekem az életben nem sok jutott belőle, szóval néha-néha olvasgatni nem rossz az ilyen könyveket. Én rendszerint eldobtam magamtól az esélyt, hogy szerelmes legyek, mert gyűlölök szenvedni és ez az érzés mindösszesen szenvedést takar magába. Egyszer, kétszer felcsapott egy láng bennem, de sikerült minden lányt hamar elfelejtenem és eltaszítanom magamtól.

Mintha valaki megérintett volna, ráncolom össze a homlokomat. De hiszen világosan megmondtam az eladónőnek, hogy nem kell segítség. Megfordultam és már éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor egy lány kezdte darálni nekem a szavakat, csak úgy jött belőle, mintha ismert volna, de valószínűleg elnézte a ház számot és valami eladó félének nézett.
- Tudod, a valami eléggé tág kifejezés. Ez is itt valami - mondtam és levettem a polcról egy könyvet. - Minden bizonnyal tele van csöpögős jelenetekkel, eltúlzott szerelmi vallomásokkal és hasonló ilyen rózsaszín felhős dologgal... Bár a szereplők többsége valószínűleg hátrányos helyzetű személy, még is az élet úgy hozta, hogy megkapták azt, ami a pénzt is helyettesíti: a szerelmet - fejeztem ki magam, könnyedén. - Vagy valami természettudományi könyvet szeretnél? Esetleg bájitalokat akarsz kotyvasztani? Vagy rosszban sántikálsz és sötét varázslatokról szeretnél olvasni? Azt szerintem a Zsebpiszok közben találod - mondtam mosolyogva.
Valami oknál fogva rám jött a beszélhetnék, itt mutatkozik a társaság hiányom.

Azt már az elején is tudta, hogy nem adott valami pontos leírást arról, hogy mit is szeretne, de tulajdonképpen ő maga sem tudja. A helyzet majdnem olyan, mintha neki mindenáron pénzt kellene költenie, csak szegény gazdaglány nem tudja mire szórja el a vagyonkáját. Erről azonban szó sincs. Egyszerűen csak keresgél, de nem tudja mit. Könyvet, netán egy naplót, amibe saját gondolatait írhatja le, vagy valamit, amiből tanulhat. Mivel egyelőre döntésképtelen, arra jut, hogy tanácsot kér egy alkalmazottól, csak hogy fogalma sincs az első pillanatban arról, hogy a megkérdezett bizony nem az.
Talán a második mondat közepéig nem is kapcsol, de aztán koppan, erre elvigyorodik. De csak addig míg nem ajánlja neki azt a romantikus könyvet. Szemeit összeszűkíti, ajkait megfeszíti, orrát kicsit ráncolja és megrázza fejét. Nem mintha annyira romantika ellenes lenne, szereti olvasni a lávsztorikat. Poénosnak találja, hogy egyesek milyen hülyeségeket képesek megtenni... fölöslegesen. Nem arról van szó, hogy nem örülne egy-egy romantikus megmozdulásnak, de valahogy nem várja el. Azért megjegyzi a könyv címét, hiszen ha jönnek azok a bizonyos napok, körülbelül ölni tudna az ilyen szottyos történetekért. Egyelőre azonban ez egy mellékes dolog.
- Nocsak, milyen járatos vagy a romantikus regényekben... - szúrja be mosolyogva a vázlatos ismertetőbe, mert végül is tökéletesen vázolja a dolgot. Szinte mindegyik történet ugyanarról szól, csak talán a körítés más. Egyre mókásabbakat hall. A bájitalkotyvasztásnál megrázkódnak vállai, a rosszban sántikálásnál, amiről meg van győződve, hogy csak kényszerűségből használja ezt a szófordulatot, pedig egyenesen elvigyorogja magát. Nem olyan hamiskásan, hanem olyan kis bájosan, épp már csak a glória hiányzik a feje fölül.

- Nem igazán talált egyik sem. Az igazság az, hogy nem nagyon szeretem az őskövületeket, sem egyéb régmúltbeli dolgokat, a bájitaloktól is kissé távol állok, elég a suliban kotyvasztani, itthon kihagynám őket. A rosszban sántikálás meg... nos abban a fajta rosszban nem sántikálok, amihez alapanyagot a Zsebpiszok közből kell beszerezni. - a retkes kis utcácska nevét csak halkabban ejti ki, bár mostanság már az egész Abszol út átcsapott egy nagy Zsebpiszok közbe. Sajnos. Szórakozottan felkönyököl a legközelebbi polcra, viszonozza a mosolyt, bár maga sem tudja miért. Néhány pillanatig némán fürkészi a srácot.

- Nem tudnál valami izgalmas kalandregényt ajánlani, vagy valami olyat, aminek a vége egyedülálló módon nem happy end? - ő maga mondjuk szereti a boldog befejezéseket, de néha igényli a szervezete, hogy ne legyen már mindenki olyan fenemód szerencsés, hogy végül mindent megold és mindent megkap. Ilyen nincs az életben. Érdekes, hogy épp ő keres ilyen regényt, aki többször bezárkózik a saját kis világába, ahol minden kicsit más, mint itt, néha meg picit morbidabb. Most ilyenje van.
- Vagy... te mit választanál? - érdeklődik hirtelen ötlettel, mit sem törődve azzal, hogy esetleg feltart egy idegent. Kíváncsian csillannak meg zöldjei, állát érdeklődve támasztja tenyerébe, s onnan pillog ki a szimpatikus ismeretlenre.

Tetszenek a lány grimaszai, ahogyan a tömérdek mennyiségű információt mondom el a könyvekről. Régen nagyon nagy könyvmoly voltam, mostanában már nincs időm rá. Néha nagyon sajnálom, máskor pedig rájövök, hogy annak idején a könyvek által egy álomvilágban éltem. Sok mindent elhittem, amit nem kellett volna. A muglik számára mi sem vagyunk valóságosak, de amikről én olvastam, azok már tényleg nem létezhetnek. Annyira meseszerű volt az egész, de ilyen egy gyermekkor, gond nélküli. Oké, most hazudtam.

- Rengeteg ilyet olvastam már - mondtam, amikor megjegyezte, hogy igen sokat tudok a romantikus könyvekről. - Egytől egyig ugyanaz - mosolyodtam el.
Hirtelen fontosnak éreztem magam, nem csak egynek a sok közül.
Válaszát hallva nem sokat segítettem a kis prédikációmmal, sőt gyakorlatilag az ízlését sem találtam el. No, de nem is baj, így legalább megtudtam, hogy nem rossz tevő, az az a teljes ellentétem. Lehet, hogy bűntudatot kéne éreznem, amiatt mert mindenféle jöttment emberrel leállok beszélgetni miközben lehet, hogy tegnap a legjobb barátjával végeztem, vagy a szüleivel, de nem érzek semmit. Egyszerűen csak élvezem a társaságot és ebben semmi rosszat nem találok, amíg nem tudja, hogy ki is vagyok valójában.
- Tudod, rengeteg könyv van, aminek a vége nem happy end. Csak nem találjuk meg őket. Néhány könyv, aminek a végén meg vagy bizonyosodva arról, hogy minden jó, akkor tévedsz. Olvass a sorok között! Csak gondolj bele, mindenhol a jó győz. Ez hazugság. Nincs jó és rossz. Két külön nézet van, s van amit többen elfogadnak, ezért hiszik azt, hogy az a jó. De nem gondolnak közben a többiekre, amikor a "gonosz" meghal, mit érezhetnek a követői? - ez az én elméletem. Minket, halálfalókat rusnya, gonosz népségnek tartanak. Érzéketlen embereknek, de ez nem így van. Nekünk is vannak érzéseink és mi is hiszünk valamiben. Az egy másik dolog, hogy amiben hiszünk, azért ölünk is.
Mintha egy bemutatót tartanék az élet nagy dolgairól, úgy ahogyan én látom. És a legjobb az egészben, hogy érdekli is a véleményem - vagy legalább úgy tesz, mintha érdekelné.
- Engem jelenleg a kutatások érdekelnek. Olyan varázslatok, varázslények, amelyekről még nem tudnak sokat. Amikor kicsi voltam is olvastam egy ilyen könyvet és a mostani időkben pedig már mindent tudnak azokról a dolgokról, amiket akkor még csak sejtettek. Fantasztikus, nem? Bár szerintem egy lányt nem érdekelhet az ilyesmi, mondjuk nem ismerlek, szóval így nehéz lenne eldönteni mi érdekel igazán.
Levettem egy ilyesfajta könyvet a polcról. És odanyomtam a kezébe.
- Ha esetleg érdekelnének a mostani elméletek - mondtam és rákacsintottam.

---

Szörnyen sajnálom, hogy ilyen későn. Nincs mentségem rá. Remélem elnézed.

Nem szép dolog talán, de őszintén kételkedik abban, hogy az idegen valóban olyan rengeteg romantikus regényt olvasott már. Remek képzelőerővel van megáldva, ezáltal hisz abban, hogy lehetetlen nem létezik, mégis egy fiú, amint nyálas sztorikat olvas, kifog rajta. Mindenesetre meggyőző, amit hall, de annyira valószerűtlen. És ilyenkor jön az a kellemetlen rész, amint megpróbálja elképzelni, amint megindultan, netán könnyeit nyeldesve olvassa, amint a főhős halál közeli állapotba kerül, vagy a pár épp úgy tűnik, örökre búcsút mond egymásnak. Kénytelen kicsit megrázni a fejét és messzire űzni eme képtelen képzetet.
- Ne haragudj, de nehéz nekem ezt elképzelni! Pedig nekem az ilyesmi nem szokott gondot okozni… - ő is elmosolyodik halványan. Természetesen nem feltételezi, hogy hazudik a srác, ugyan mi oka lenne rá, egyszerűen csak eddigi tapasztalatai miatt képtelen összehozni a kettőt. Eddig, ha felmerült fiúkkal folytatott beszélgetései során, hogy ő olvas efféléket, mindig csak fintorokat kapott. Ez persze nem jelenti egyértelműen azt, hogy az illető nem olvasott ilyesmit, mert könnyen meglehet, hogy csak nem akarta beismerni, talán azt hitte, ezzel beégne. Ezért még inkább meglepő a lazaság, amit a sráctól tapasztal.
- De egyébként tény, sajnos annyira egyformák ezek a történetek, szinte elolvasás nélkül lehet tudni, hogy miként alakulnak a dolgok, de ez nem csak a romantikusoknál van így. Sajnos lassan az izgis kalandregények is beállnak egy sémára, maximum a helyszín vagy a felállás más. Néha már a könyv elején megmondom, hogy milyen sorrendben halnak meg a szereplők, és olykor még azt is, kit ki öl meg. Ám mindig bízom abban, hogy legalább a körítés, a helyszínek, a környezet izgis lesz – ő is szeret olvasni, majdnem mindenevő, még a visszataszítóbb dolgoktól sem riad vissza. Legfeljebb pár napig nyugtalanabbul forgolódik a sötétben.

Talán, ha elveszítette volna bárkijét, nem állna le mindenféle idegennel ilyen kedélyesen cseverészni, amit mondjuk, egyébként sem kellene megtennie. De ez egy könyvesbolt, itt talán nem kell bajtól tartania. Legalábbis ebben a hiszemben van. Aztán meg ki tudja.
Az előkerülő téma a jó és rosszról, nem csak látszólag kelti fel az érdeklődését, főleg, mert neki is van véleménye, és örül, hogy valakinek elmondhatja. Azonban jó érzéke van arra, hogy nézeteit pont rossz felé terjeszti. Igyekszik nem hangosan reagálni, nehogy valaki felfigyeljen arra, amit mond, nem akar bajba kerülni.
- Hát… khm… - meg kell hagyni, felkelti az érdeklődését, amit hall. Általában imád ilyesmiről vitázni, főleg, ha az „ellenfél” ilyen felkészült. Nem igazán ért most sem egyet. – Azért, azt nem nevezném egyszerű nézőpontbeli különbségnek, hogy míg mások, akik mondjuk, hatalmat szeretnének, megpályáznak valamiféle vezetői posztot, míg a… khm – kezeivel macskakörmöt mutat – „a másik nézőponttal rendelkezők” abban látják a sikert, hogy teszem azt, megfélemlítenek, elnyomnak és megölnek másokat. Az elszántság elismerésre méltó, talán még az is, mire nem képesek, de mindig kell számítani néhány önérzetes elnyomottra, akik nem igazán tolerálják a dolgot. Ez mondjuk a jó és rossz oldalra is egyaránt igaz. Csak míg mondjuk a „jó” oldal az elnyomás ellen küzd, azért, hogy a többségnek jó legyen, addig a „rossz” azért, hogy öncélúan rendelkezzen, és mindenki fejet hajtson előtte. Szerintem – rántja a meg a vállát, mint akit egyébként ez az egész dolog nem érdekel. Valóban így van, bár, ha azt kell nézni, hogy rettegne-e vagy inkább nyugodalmasan élné a kis életét, talán nem kérdés, hogy ez utóbbit választaná. De az emberek különbözőek.

Ellöki magát támaszától, nincs igazán más választása, hiszen a felé nyújtott könyvet valahogyan át kell vennie, s ha nem csak a fedelét akarja nézegetni, akkor bele is kellene lapoznia.
- Ígéretesen hangzik! - ő maga sem tudja, pontosan mit is keres, épp azért van itt, azért kérdezett meg egy szerinte itt dolgozót, hogy tippeket gyűjtsön. Egy könyv már kerül is a kosárba, jó táptalaj is ez, hiszen művelődni, informálódni szeret. – Épp ezért kérdeztelek én sem tudom igazán, mit keresek, és nem nagyon szeretném az egész délutánomat keresgéléssel tölteni, gondoltam te, mint aki járatos a témában talán tudsz ajánlani valamit. Úgy tűnik, ehhez is jó érzékem van.. – mosolyodik el ő is, szavai természetesen nem túl jól burkolt célzások arra, hogy máris kapott segítséget. Néhány másodpercre tekintetét a könyvre irányítja, érdeklődve lapoz bele, átfutva néhány mondatot. Sokszor így dönti el, hogy elolvas-e valamit, hiszen a stílus sokat elárul.
- Szupi! Ez jó is lesz egynek! – tekint fel vigyorogva, pedig nem aranyat talált. – Viszont, ha érdekel az ilyesmi, akkor én is tudok neked mutatni valamit… - hirtelen indul meg hátra, a kissé kihaltabb szekciók felé, de aztán meg is torpan azonnal - …habár, kétlem, hogy tudok itt neked újat mutatni – a lelkesedése kissé lelohad, lefogadja, hogy alkalmazott sokkal jobban tisztában van a kínálattal, mint ő maga.

- Pedig nem hazudok – jelentettem ki. - Akármilyen furcsa is ez így van, régebben foglalkoztatott, hogy mi is az a szerelem, mert hogy engem még nem igen talált meg, de a könyvek alapján ítélkezve nem is akarom, hogy megtaláljon. Persze jól tudom, hogy az irományok általában jóval túlzásba esnek a valóságnál, de ha egyszer egy olyan lány akadna rám, aki jobban odáig van értem, mint én őérte akkor ott már régóta bajok vannak! - mutattam rá a szerelem iránti ellenszenvemre.
Nem szeretem a hazugságot, pláne egy kapcsolatban. Mindkét fél egyaránt akarja, hogy szeressék, de ha ez nincs így, akkor már rég bukta az egész. Néhány könyvben olvasni a lányok rózsaszín felhőcskéjéről, miközben odáig vannak egy fiúért, na de miért? A fiú valójában nem is figyel rá annyira, mint kéne. Kész röhej az egész.
Miközben ilyen jól elbeszélgettem a lánnyal elgondolkoztam, hogy egy ismeretlennel tartalmasabban el tudok beszélgetni, mint a saját apámmal. Nevetséges, hogy mostanában menyire nincs ideje rám. Félek, hogy pár év múlva rám is hasonló sors vár... mármint annyira odáig volt értem, mint egyszem fiáért, de most mintha nem is léteznék számára. Úgy él, mint akinek nincs családja, s a „munkamániája” teljesen elveszi az agyát.

- Nos igen, korunk költői sajnos nem az eredetiségről híresek, mindenesetre tisztelem és becsülöm őket munkájukért, habár egy-egy könyvet egyenesen a kandallóba löknék, miután elmentem reklamálni a kiadónál. Förtelmes, hogy valaki a semmitmondó alkotásokat csak is a pénz miatt adja ki – törtem ki magamból.
Az ilyen esetek mindig is megbotránkoztattak és akárhányszor csak eszembe jut, hogy mennyi olyan könyvet vettem már meg, amitől minél hamarabb meg akartam szabadulni, mindannyiszor elborzongtam. Szerencsémre mindegyiken sikerült túl adnom, így egy galleont sem „égettem fel” a vagyonomból – ami amúgy nem olyan csekély mennyiségű, de nem vagyok egyike azon tagoknak, akik örömmel pazarolják a pénzüket mindenféle marhaságra.
A beszélgetésünk alatt még most először figyelek fel a lány gyönyörű smaragdzöld szemeire, ami kíváncsian és kicsit félve csillannak meg a témák között.
- Szerintem pedig a hatalomra vágyással nincsen semmi gond. Kell egy ember, akire felnézzen és hallgasson mindenki – természetesen minden magamfajtában ott van az a vágy, hogy ő legyen az az ember, de ezt inkább már nem említem meg neki. - Az emberek leigázáshoz meg csak annyit fűznék, hogy mindenkinek van egy káros szenvedélye – fejeztem ki magamat, talán egy kicsit durván. De végül is szerintem sokunkban ez játszódik le. Gyilkolni mindenek felett. Ez legalább nem engem, hanem másokat nyír ki. Néha rejtett perverziónak nevezik az ilyesmit. - Amúgy igazán bátor dolog tőled, hogy egy ismeretlen alakkal osztod meg a nézeteidet, szerencsédre nem vagyok egy vérengző vadállat, de soha sem tudhatod kivel állsz szemben. Jobb véka alá rejteni a véleményedet az ilyen időkben, persze a te döntésed, részemről ez csak egy jó tanács – mondtam, s egész idő alatt most voltam talán a legkomolyabb, ami talán egy kicsit el is ijesztheti tőlem a lányt.

Bár őszintén szólva nem olyan lánynak látszik, mint aki ugrik egy-két sötétebb megjegyzéstől, hiszen ha ilyen lenne már rég itt hagyott volna.
- Komolyan ennyire jártasnak nézek ki? – ráncoltam össze a homlokomat. - A következő életemben tuti könyvesbolt leszek – nevettem. - Mutasd csak azt a könyvet! Az utóbbi időben amúgy sem olvastam sokat.
És ami azt illeti ez nem kifejezés. Az utóbbi időben ugyanis egyáltalán nem olvastam. Ez az egész szituáció lassan kezd arra hasonlítani, mintha már egy ideje nem esne Londonban az eső. Elképzelhetetlen – na meg persze, lehetetlen is. Várakozva arra, hogy követhessem körbenéztem a boltba, ahol egyre többen járkáltak ki és be.

Érdeklődve hallgatja a másikat, amint a szerelemről kezd el beszélni. Shay számára ez a téma kevéssé kívánatos, ugyan hogyan szállhatna vitába, vagy mondhatna bármit is olyan dologról, amit nem ismer? Tetszettek már neki fiúk, ismeri azt a remegést és pillangók a gyomorban érzéseket, de sosem volt még szerelmes. Valahol nem is vágyik rá, másrészről viszont kíváncsi rá, s szeretné az életnek ezen keserédes őrületeit is megtapasztalni.
-Gondolod, egy könyv meg tudja neked magyarázni, mi is az? Ez azért nem egy bájitalrecept… bár… én nem tudom, még sosem éreztem. Valahogy addig sosem jutottam el. Igazából szinte semeddig sem – neveti el magát, fejét megingatja, s zöldjeit inkább a Gerry feje mellett sorakozó könyvekre irányítja. Elég ciki ilyen dologról beszélni, a korabeli lányok többsége már igen komoly szituációkba is került fiúkkal, ő meg… néhány csókkal dicsekedhetne, de az ilyesmivel nem lehet, pláne nem, ha egy halálfalóval esett meg – ezt persze akkor és ott, abban a helyzetben nem tudta. Nem mellesleg, nem is az a fajta, aki felvágna egy csókkal, vagy akármi mással.
- Nem tudom ezt sem, értem nem szoktak odalenni a fiúk – jegyzi meg halványpiros arccal, ismét elvonva tekintetét. Lassan kezd nagyon kínossá válni ez a téma, így inkább nem megy bele a részletekbe, bár ténylegesen nem érti a srác által elmondottakat. De mivel neki sosem volt még kapcsolata, így nem is tudna érdemben nyilatkozni erről. Véleménye van, az olvasottak alapján legalábbis, de az körülbelül olyan, mintha egy képen látott ételről azt mondanánk, hogy utáljuk, pedig sosem kóstoltuk meg, de még csak az illatát sem sejthetjük.

Érezhetően sikerült egy szenvedélyes beszélgetőpartnerbe botlania, jó is, ha egy boltban ilyenek dolgoznak, láthatóan sok tapasztalattal bír, a hugrabugosnak pedig pont egy ilyenre van szüksége, s tessék, máris talált egy érdekesnek ígérkező könyvet. Egyetértően bólogat, ahogyan hallgatja a kirohanást. Sajnos vele is megesett már, hogy csak akkor szembesült vele, mennyire is sablonos könyvet vásárolt meg, amikor hazavitte, és jobban belemélyült. De mit lehetne tenni? A könyvesboltok nem szeretik, ha az emberek ott olvasgatják a könyveket, talán tartanak a profitkieséstől, pedig ha egyéb szolgáltatásokat is nyújtanának, megérné megengedni. Neki voltak már olyan ábrándjai, hogy nyit egy ilyen helyet, de egyelőre még messze van, plusz, ha a helyzet ennyire siralmas marad, meg sem éri új vállalkozásba fogni, ha az nem valami bóvli, sötét varázslatoktól védő kacatokat árusít.

Miután az utolsó liberalista szó is elhagyta ajkát, tudatosul csak benne igazán, ezt itt tényleg nem lenne szabad. Hát milyen világot élünk már? Néhány éve még az lett volna a legnagyobb tabu, hogy néhány percnyi ismeretség után egymás ajkán csüngve célozzák meg az emberek a legközelebbi kiadó, elérhető szabad ágyat, most meg az, hogy te mit gondolsz az uralkodó állapotokról. Úton-útfélen a hátad mögé kell pillantanod, nem állhatsz szóba senkivel, még ha olyan kellemes is vele beszélgetni, mint ezzel a fiatal férfival. Nem mondhatod ki a véleményed, mert ha olyan fülek hallják, akiknek nem kellene, percek múltán már csak üveges szemekkel meredhetsz a végtelen sötétségbe. Ahogyan hallgatja a másikat, gyomra szépen lassan görcsbe rándul, óvatosan körbesandít a könyvesboltban, hogy hallhatta-e bárki, olyan kétesnek tűnő alak, aki esetlegesen veszélyt jelenthetne ránézve.
Fülét ekkor olyan szavak ütik meg, amikre némi megrökönyödéssel fordul vissza. A gyilkolást, az emberek leigázását mindösszesen káros szenvedélynek titulálni… riasztó. Szemeit összeszűkítve járatja végig zöldjeit a fiatalemberen, s most már kissé elbizonytalanodik feltételezésében, miszerint valóban a Czikornyai és Patcza alkalmazottja lenne. Másnak ennyi is elég lenne, hogy faképnél hagyja, főleg szavait hallva: „…szerencsédre nem vagyok egy vérengző vadállat…” Shay csekély veszélyérzékelői azonban most csöndben maradnak… egyelőre.

Vesz egy nagyobb levegőt, arcára halvány mosolyt erőltet, bár valahol magában reménykedik, a másiknak dolga akad hirtelen, vagy bármi elszólítja innen. De nem. Sőt, némi hitetlenkedéssel kérdez a hugrástól, majd kap az alkalmon, s megkéri, mutassa meg az említett könyvet. A lány még most sem futamodik meg – pedig talán jobb lenne.
-Hm, hát egy itt dolgozó alkalmazottnak illik járatosnak lennie, nem? – enged meg egy barátságos mosolyt a srác irányába, ő maga is körbesasol, de ő azért, hogy megnézze, legutóbb hol is látta azt a könyvet.
- Rendben! – rántja meg végül vállait, majd némi hezitálást követően elindul az egyik sarokpolc felé. Egy pillanatra a srác keze után akart nyúlni, hogy vezesse, de még idejében kapcsol, a mozdulat végül is egy iránymutatássá alakul – Erre… azt hiszem! – mivel nem ritka az átrendezés errefelé, kissé bizonytalan most a dolgában, de reméli, még nem pakolták át a kaland szekciót.

Azt a csekély távolságot szótlanul teszi meg, egyrészt mert hirtelen nem is igazán biztos, akar-e még beszélgetni vele, másrészt nagyon összpontosít a megfelelő polcokra. Elsőre nem sikerül eltalálnia a sort, de hamarosan odavezeti a srácot az emlegetett könyvekhez.
-Mesék és rémtörténetek – motyogja, amint leemeli a közepes vastagságú, keményfedeles kötetet egy fajmagasságban levő polcról. – Ne tévesszen meg a címe! Én is azt hittem, hogy valami olyasmi, mint a Bogar Bárd meséi, de… nem. Izgalmas sztorik vannak benne, és hát a különlegessége az, hogy régi, igencsak furcsa fotókat tettek bele, ezek köré fűzve a történeteket. Sokszor este olvastam ezeket, akkor volt rá időm, és hát… egyszer-egyszer fel kellett kapnom a fejem, pedig csak a macskám csinált valamit, de épp egy olyan résznél, amikor nagyon izgultam, mi lesz. Nagyon jók az átkötések, és vannak visszautalások a korábbi történetekre. Váratlan fordulatok, amik még engem is megleptek. De rettenetesen ügyesen elrejtette az író a dolgokat az elején, aztán a végén jönnek a pofonok. Több kötetes. Szerintem érdemes megpróbálkoznod vele! – villant még egy mosolyt. Kíváncsian méregeti a fiatalembert, majd elpillant a pénztár irányába. Még elég hosszú ott a sor, szinte teljesen mindegy, hogy itt ácsorog-e még egy kicsit, vagy odamegy.