Be kellett vallanom, nem számítottam erre a szenárióra, és bizony emiatt kellett ám újratervezni rengeteg mindent, aminek nem örültem. Majdnem biztos voltam abban, hogy meg fogják tartani a gyereket, akármennyire is rettegtek tőle, hiszen mindketten szerették volna, csak az ilyen-olyan problémák miatt vetették el a lehetőségét. De ha ők ketten most a háttérbe vonulnak babázni, az minket is változtat egy szinten. Gondolkodnom kellett, ezért vonultam el egy teljesen félreeső, szinte poros terembe, ahol a madár sem járt. Hoztam magammal a csellómat is és miközben pörögtek a fejemben a gondolatok, játszottam, ami éppen eszembe jutott, egészen addig, amíg Nathaniel be nem esett a terembe. Véres öklökkel és látszólag épp csak hirtelen magára kapkodott ruhában robbant be a szobába. Már egy ideje szinte magán kívül kereshetett engem, olykor talán a nevem ordítva zavaros kétségbeesésében. Lenne erre sokkal kifinomultabb megoldás is, de ezt szerencsére tőle senki sem várja, főleg nem most. A játékomat viszont úgy tűnt, ezer közül is megismerné, így mikor a dallam átjutott a vérgőzön, szinte berobbant a helyiségbe. Úgy nézett ki, mint egy űzött vad, mikor megállt előttem és addig szuggerált, míg végre abba nem hagytam a húrok nyúzását.
Később érkezett, mint számítottam rá, de tudtam, hogy nem lesz szép állapotban, így csak a dallamívet fejeztem be röviden, aztán leeresztettem a vonómat és megtámasztottam magamon a hangszert, ahogy hátradőltem. Fújtatott, mint egy felbőszült sárkány és míg a húrokat és azokkal együtt az idegeit nyúztam, próbálta eldönteni, hogy épp sírjon vagy - az ő kifejezésével élve - kicseszett hiénaként vihogjon. Biztos eszébe jutott, hogy ide már a dohány is kevés, mégis majd megveszett érte, de a doboz minden bizonnyal máshol lehetett, azért nem gyújtott még rá.
- Már vártalak... - jegyeztem meg, ahogy végig mértem hevenyészetten magára aggatott ruháin és szememet a véres öklei sem kerülték el, de egyelőre meg akartam várni, hogy ő maga jöjjön közelebb, csak aztán fogom kezelésbe venni a kezét. Mégiscsak megérte az elsősegély órára elmenni, nem igaz?
- Lu... - szinte esdekelt, ahogy közelebb lépett, majd lassan esett le neki, amit mondtam. - Merlin retkes kurva faszára... Te tudod! - mondta. És most már tudta is, melyik legyen: kétségbeesett röhögésben tört ki és a hajába markolt. Legszívesebben újra szétvert volna valamit, ez sütött róla. - Persze, hogy tudod, bassza meg! Kurvára én vagyok az utolsó, aki megtudta, mi?! Hát ez óriási! Basszuk át a svindlert! Gratulálok, kurva jót mulatok! -üvöltötte, a végére már a karját is széttárta, ahogy pár lépést hátrált. Igazi Nate előadásnak lehettem tanúja.
-Igen, tudom... - sóhajtottam egy nagyot, aztán csak felhúzott szemöldökkel követtem végig a színházba illő előadását. Egy idő után azonban meguntam azért. - Nathaniel Nox! - szóltam rá erélyesen. - Igen, értem, hogy komoly és felkavaró az ügy minden szinten, de most vagy összeszeded magad pillanatokon belül és értelmesen kommunikálunk vagy gyere vissza akkor, ha kitomboltad magad! - mondtam neki nagyon szigorúan. És még be sem kezdtem hasonló gyöngyszemekkel, hogy akkor kellett volna így kiakadni, mikor nem sikerült védekezni a nagy izgalmak közepette... Válogatott káromkodásokat eresztett még meg, majd a neve hallatán csak sikerült elnémulnia. Ezzel a szupererővel kevesen rendelkeztünk: igazából Cassius és én. Feldúltan szisszent fel, majd elsötétült tekintettel viharzott az ajtó felé, ám végül megállt az ajtó lapját szorongatva. Az orra alatt káromkodott újra, majd becsapta az ajtót, beleöklözött a fába és vett pár mély lélegzetet, csak utána fordult felém kissé megtörten.
- Mi a faszt tegyek, Lu? Ez így kurvára nem jó... Kell egy rohadt cigi, bassza meg! - káromkodott tovább, de legalább már nyugodtabban. Csak néma csendben néztem végig, mit művelt Nathaniel. Nem gyakran használtam rajta a nagyon szigorú hangomat, de mikor szükséges volt, akkor igen. Tudtam, hogy a mondandómmal elértem a kellő hatást és azt is tudtam, hogy akármennyire is káromkodott és elégedetlenkedett folyamatosan, igazából pontosan azért jött ide, hogy ezt kapja, mert erre volt szüksége, így kicsit sem érzem rosszul magam emiatt.
- Talán ha volnál szíves három nagy levegőt venni, hogy valami értelem is kerüljön a gondolataid közé a pánikon és rémképeken kívül, az sokat segítene... - jegyeztem meg csípősen, megint visszaszívtam egy rakás pikírt megjegyzést. - Gyere ide! - intettem, majd ledöntöttem a földre a hangszeremet, s kezemet kiraktam, hogy adja oda a sajátját. Miközben felmértem és pár pálcaintéssel és a Ferulával be is kötöztem (ami gyógyít is ugyebár), állammal intettem a mellettem lévő padra, amin a saját felszerelésemen kívül egy doboz cigaretta is hevert. Na, nem mintha én hozzányúlnék, nem magam miatt volt. - Ha elszívtál vagy kettőt, akkor nekiállunk beszélgetni... - mondtam neki. Nathaniel az ösztönök és a szórakozás embere volt, nem a rideg racionalitásé, mégis morogva ugyan, de tette, amit kértem tőle. Vonakodva nyújtotta a kezét is, majd tűrte, hogy leápoljam. Megmozgatta az ujjait a pólyában és fintorgott a korlátozott mozgása láttán.
- De ez a kurva nagy prob… Te vagy a legjobb… - sóhajtott egy rohadt nagyot és rá is vetette magát a dobozra, amint sikerült rá fókuszálnia. Elnyúlt háton az egyik padon, majd meg is gyújtotta az elsőt és mélyen letüdőzte. A lába még mindig idegesen járt, de meg se szólalt addig, míg a második szálat nem vette a szájába. - Tudom, hogy elbasztam. Faszomat! Kihúztam időben... Legalábbis... Faszom. Akarom azt a kölköt, Lu, de kurvára nem most. Még nem, még rajtam van ez a rohadt átok, nem akarom, hogy mérgezze a gyerek elméjét is, úgy volt, hogy csak azután lesz, hogy megtörtem, de így... Ugyanolyan leszek, mint apám és ki fogom nyírni a saját családom, mert egy szájbakúrt feladatom volt és azt is elbasztam! - pánikolt, remegő kézzel próbálta a szájába ügyeskedni a második szálat.
- Nathaniel, az ég áldjon meg! Ugye nem nekem kell tájékoztatást nyújtanom számodra, hogy a kihúzás közel sem elég, ha nem akarod a fentebb prezentált eredményt elérni?! - csattantam fel azért idegesen én is.
- Elsie szervezte az egészet, bassza meg, nem is tudtam róla! Azt hittem, gondoskodott mindenről! Kurva jó este volt, Lu... - keserves vigyort villantott. Mindig is teljes mértékben „odavolt” Elspethért, ám innen is látszott rajta, hogy aznap este imádta a legjobban. Azóta is egyre inkább, most se érzett másképp, bár jelen állapotban meg tudta volna fojtani egy kanál vízben a tehetetlensége miatt. Mélyet szívott a cigarettából, köhöghetnékje támadt, de nem engedett a késztetésnek, csak hagyta, hogy marja a nyelőcsövét a félrement füst. Ideges volt, feszült, kétségbeesett és... Félt. Nagyon félt, féltette a „kölköt”, mindenekelőtt pedig Elspetht. Hogy az ő szavaival éljek, „annyi féleképpen elbaszódhatott itt minden”.
- Attól még közös felelősségetek az, hogy ne történjen olyan eshetőség, amire nem álltatok még készen - jegyeztem meg szigorúan, de többet nem mondtam. Hiába is mondanám, Nathaniel sosem a hideg fejjel való gondolkodásról volt híres, tökéletesen láttam, hogy annyira vágyta már az egészet, hogy eszébe sem jutott. Vagy csak nem akarta megzavarni az eseményt, mintha félne attól, hogy egy rossz kérdés és vége a varázslatnak... Láttam rajta, hogy új szál után nyúlt, hogy betömje valamivel a száját, mielőtt olyat vágott volna a fejemhez mérgében, amit bizonyosan mindketten megbántunk volna, szóval én is nyugalmat erőltettem magamra, bár rettenetesen haragudtam az egész miatt, főleg úgy, hogy mindketten féltek és aggódtak emiatt. Komolyan mondom, semmit nem értek a szent beszédjeim az óvatosságról - nem csak szexuális téren. - Igen, tényleg elbasztad... - sóhajtottam, pedig az én számat aztán tényleg nem gyakran hagyta el káromkodás. - Egy szinten. Azt gondoltam, hogy ha végre meglépitek, óvatosabbak lesztek, de ezen most már kár lamentálni jelen pillanatban... - sóhajtottam egy nagyot, ahogy néztem, hogy szenvedett. Egy pálcaintéssel húztam el a szálat tőle. - Üljél fel! - parancsoltam rá. - Támaszd meg a hátadat a falnál kényelmesen. Nem fogod megölni a családodat, együtt vagyunk ebben, nyilván segítünk! Értem, miért zavar és mitől félsz, de próbáljunk meg előregondolkodni és megoldást keresni a problémára, jó? - mondtam egy fokkal halkabb és lágyabb hangon, mintha csak duruzsolnék a fülébe, hogy megnyugodjon. Pálcaintésemre valami halk, kellemes és mély csellójáték is kezdődött. Automatikusan kapott a szál után, de gyorsabb és precízebb voltam jelenleg nála. Fintorogva tett eleget az utasításaimnak is, vállai megroskadtak, ahogy nekidőlt a falnak és most kivételesen minden túlzó, drámai allűr és gesztikuláció nélkül bámult maga elé, miközben tördelte a kezeit.
- Nem tudhatod, Lu... Apámon se látszott semmi előtte, aztán csak bekattant. Ha ott lettem volna akkor, már én is kurvára halott lennék. Nem tehetem ki ennek őket... Nem tudom mit tegyek... Mi van, ha Elsie nem fogja bírni, ha? Még nem áll készen. Ígérd meg, Lu. Könyörgöm, ígérd meg, hogyha meglátod a legapróbb jelet arra, hogy elvesztem a józan eszem, megteszed a szükséges lépéseket! - nézett rám tőle oly szokatlan komolysággal. Végül én is felálltam és megálltam Nathaniel előtt, aki úgy nézett maga elé... Nem is tudom, hogy nézett maga elé... Hallgattam, amit mondott, hátam mögött kulcsoltam össze a kezeimet. Megvillant a szemem a mondandójára, érezhetően nyomottabb lett a levegő a kis teremben, szorosabban szorítottam a kezeimet, ahogy én is komolyan néztem vissza a fiúra. Fogalma sem volt, mit kért tőlem...
- Én mindig megteszem, ami szükséges, Nathaniel... - mondtam halkan, s érezhető volt a kicsengése a szavaknak. Évezredeknek tűnt az a pár másodperc, amíg csendben néztük egymást. - Mellesleg a lehető legjobb helyen vagytok... Közelről fogjuk vizsgálni Elspeth és a te állapotodat is. Nem vagytok egyedül ebben és nem is kell. A várandósságra amúgy sem lehet teljesen készen lenni, pláne nem a mi környezetünkben - fintorodtam el. - Ami téged illet... Mit is vársz tőlem pontosan? - néztem rá érdeklődőnek szánt tekintettel. Mélyet szívott a szálból, úgy nézett fel rám a monológja után. Komolyan bólintott a válaszom hallatán is, tulajdonképpen mindig is sejtette, hogy ez lesz a végzete, de úgy hitte, hogy addig véghez visz valami „kurva” nagyot, hogy az ő neve villog majd neonfénnyel mindenhol. Ő lesz a szerencsejáték és a showbiznisz koronázott királya és olyan életet hagy ezzel Elspethre és a tucatnyi kölökre, amit megérdemelnek. De most... Szinte láttam magam előtt, ahogy magában mondta, hogy most minden olyan kurva kézzelfoghatónak és közelinek tűnt.
- Bassza meg. Szükségem van rád, Lu. Kurvára félek... - vallotta be, majd újra letüdőzte a dohányt. - Most? Mondd meg, mit tegyek. Mi a faszt csináljak, hogy Elsienek ne legyen baja, hogy a kölök úgy szülessen, hogy nem full kattant. Később? Azt pontosan tudod… - mondta sötéten. Élesen szívtam be a levegőt, ahogy azt mondta, hogy szüksége volt rám. Sosem tudtam mit kezdeni ezzel. Éreztem, hogy a gyomrom öklömnyire zsugorodott, mégsem tudtam, mit válaszolhatnék erre. Mit erre... Az egész helyzetre. Azt gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de nem vártam ezt a beszélgetést kicsit sem, bár valahol mélyen tudtam, hogy rám marad ez a feladat is, mégsem töltött el semmilyen jó érzéssel.
- Tudod, hogy mindig rendelkezésedre állok, csak egy szavadba kerül... - mondtam végül neki, majd közelebb léptem hozzá. A félelemmel nem tudtam mit kezdeni, fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ami megnyugtatná. Erre sosem én voltam a legmegfelelőbb személy. - Én... Nem tudom... - csikorgattam a fogamat frusztráltan és realizáltam, hogy a haragom nem is ellenük irányult legfőképpen: ellenem és a helyzet ellen. Nem voltam erre felkészülve, nem volt rá tervem, nem tudtam, mit kellene tenni, nem tudtam, minek mi volt a következménye és ez... Ez ijesztő volt... Ez nem volt kézzelfogható, nem voltak előttem opciók, nem tudtam, hogyan tudtam volna segíteni, nem voltam még járatos a témában. Kifújtam a bent tartott levegőmet és egy pillanat alatt szedtem össze magamat. - Nézd, az bizonyos, hogy Elspethnek és neked is valamennyire életmódváltáson kell átesnetek... Ha valóban akarjátok ezt a magzatot, akkor tennetek kell érte. Nem mondom, hogy könnyű lesz, nem mondom, hogy nem jár lemondásokkal. Vagy hogy ne lehetne probléma útközben, de rajtatok áll, mit szeretnétek. Ha meg akarjátok tartani, akkor viszont a teljes elköteleződés kell a nulladik másodperctől mindkettőtök részéről, mert ezt csak közösen tudjátok végig vinni. És Nathaniel? Nincsenek kibúvók, nincsenek kiskapuk, nincsen hátraarc. Ha elkezdted, végig viszed Elspethtel - mondtam nagyon komolyan. Azt persze nem cizelláltam, hogy a gyerekére semmilyen ráhatásom nincsen, de addig aktívabban kereshetjük az átok megtörését, ezt egy pillantással kommunikáltam le. Amit a későbbről mondott, az megint egy szemvillanást okozott, majd még közelebb léptem, úgy néztem rá. - Szeretem tisztán látni a helyzeteket... - válaszoltam neki, ezzel jelezve, hogy ki kell mondania, mit várt tőlem pontosan. Nathaniel a szavak mestere volt és nem félt általában. De ha ki kellett mondania azt, ami a fejében volt, az élővé tette az egészet és egyből látszani fog, mennyire is gondolta komolyan ezt. Ő pedig pontosan tudta, mennyire kényelmetlenül érintett engem ez az egész, más körülmények között nagyon is jól szórakozott volna a helyzetemen. De most nem másról, hanem róla volt szó, rajta volt a reflektorfény és életében először nem örült neki. Erre nem volt megfelelő illúziója, amivel elfedhette volna a tényeket: ez volt a húst tépő valóság.
- Nem kell az érzelgősség, Lu, akkor nem hozzád jöttem volna. De te vagy a családom, kurvára szükségem van arra, hogy használd azt a csodás eszed és megtaláld ebben az egész szarban a logikát és azt, hogyan jöhetünk ki a legjobban belőle. Te vagy a stratéga, én csak a kibaszott vérebed. Hát mondd meg, mi a faszt tegyek! - mondta. Csak egy jelentőségteljes pillantással jutalmaztam azon mondatát, hogy nem kell az érzelgősség. Viszont amit utána mondott, attól csak frusztráltan felsóhajtottam és sétálni kezdtem fel-alá a teremben. Nem volt él a hangjában, tőle szokatlanul egész halkan, normál hangerőn beszélt: kihúzták a színpadot a talpa alól. - Mindig is komolyan gondoltam vele. Szeretem őt, Lu, kurvára szeretem. Kicsinálna, ha valami történne vele. De hogy kérhetném, hogy intézze el a gyerekét? Bassza meg, az én gyerekem is... Készen állok rá, Lu, tudod, hogy nem ez a baj… - sóhajtotta és elpöckölte az elnyomott szálat, hogy újat vegyen elő. De még mielőtt meggyújtotta volna, rám nézett, keményen, dacosan. - Azt akarom, hogy ölj meg, mielőtt én öllek meg titeket! - csak egy pillanatra tartotta a szemkontaktust, majd lehunyt szemekkel gyújtotta meg a szálat, mintha épp csak az időjárást ecsetelte volna. De a helyzet az, hogy a halállal sosem volt baja... Ezt én tudtam az egyik legjobban.
- Nincsenek kész megoldásaim, Nathaniel... - vallottam be kelletlenül. - Ugyanannyira új nekem ez a terep, mint neked. Úgy készültem, még van pár évem, mielőtt ennek a részének utánajárok. Úgyhogy türelmedet kérem, mert jelen helyzetben nem tudok fix opciókat sorolni - mondtam neki komolyan, ahogy megálltam előtte. - Természetesen amit addig megtehetünk, megteszünk: kutatunk, megpróbáljuk megtörni az átkot. Ha esetleg találunk olyan bűbájt vagy bájitalt, amivel nemet tudunk változtatni, hogy biztosan lány legyen, azt is bevethetjük... Ezen kívül idő kell most. Át kell gondolnom és látnom kell a lehetőségeket, hogy valamit egyértelműen tudjak mondani. Természetesen nekiálltam már, de még nem tudok kész megoldásokkal szolgálni - szembesítettem az igazsággal. Igen, Lucinda Yaxley sem mindentudó, akármennyire is szeretné most. Amikor kimondta, hogy öljem meg, azért egy kicsit méregettem még. Azt tudtam, hogy kérdés nélkül áldozná fel magát értünk a helyzet hevében - de ha ott voltunk, hogy nem kellett áldozatot hozni, akkor is erős volt-e? Vagy azt is fel tudta-e fogni áldozatként? Ez majd akkor kiderül, ha odajutunk - de adja az ég, hogy ne kelljen. - Tudod, hogy semmi nem kerülhet a céljaim és közém... - adtam meg neki a megnyugvást jelentő szavakat, még ha nem is úgy, ahogy esetleg várta volna. Felvont szemöldökkel hallgatott engem végig, majd ahogy a monológ végére értem, keserűen felnevetett.
- Fergeteges. Ha te se tudod, mi a fasz legyen, akkor ez már a vég... - vigyorgott rám még kissé erőtlenül. De ha már megtörtént ez az egész... És tényleg megtörtént, nem is biztos, hogy bele akarna avatkozni a természet dolgába. Az is lehetett, hogy az ő idejében még nem találjuk meg a gyógyírt. Lehet, hogy erre csak az egyik utódja lesz majd képes. Lehet, épp az, amelyik épp ott cseperedett Elspethben, életének mozgatórugójában, a legszebb színfoltban ennek az őrült világnak a közepén. - Kösz, Lu. Tényleg - nézett fel rám ismét, láthatóan valamivel nyugodtabban, mint eddig. Kezdett átlátni a pánikon, ami eddig ködöt vont elméjére. - Az a kurva nagy helyzet, hogy nem távoztam túl elegánsan… - jelentette ki szintén nem túl elegánsan. Csak frusztráltan felsóhajtottam. Gyűlöltem, ha nem tudtam valamit, pláne ha még szórakoznak is rajta. Nem volt vicces...
- Az égegyadta világon nem tettem semmit... - mondtam szemforgatva. Tényleg így éreztem. - Mindjárt gondoltam... Csak végig kell nézni rajtad... - jegyeztem meg karbafont kézzel. Rám hagyta, mivel nélkülem nem tudott volna lenyugodni és belátni, hogy mi a fontosabb. Még mindig rettenetesen félt az egész szituációtól, még mindig rengeteg sok a kérdése, ám egy biztos és az is volt, még ha nem is látta azonnal: semmi sem fontosabb Elspethnél. És ha úgy döntött, a kölöknél. - De most komolyan, ki a faszom közli, hogy terhes egy kiadós dugás után?! - sandított fel rám vigyorogva. - Mellettem leszel, Lu? Bármi legyen?
- Rettenetesen félt, hogyan fogsz reagálni... Gyanítom, azóta a fél szobát, nos... Magáévá tette, amiért idegbeteg módon elrongyoltál... - jegyeztem meg, aztán ahogy feltette a következő kérdést, felhúztam a szemöldökömet és megcsóváltam a fejemet. - Nem ígérek olyat, amit nem tudok teljesíteni... Még ha a legtöbb emberhez képest előkelőbb helyen is szerepelsz, a bármi legyen azért erős... Úgyhogy a válaszom nem, de a határokon belül igyekszem... - biccentettem félre a fejemet diplomatikusan. Azt nem tettem hozzá, hogy ha hátráltatni kívánnak, azt sem hagynám szó nélkül, de egyelőre erről nem kellett beszélnünk. Heves káromkodásba kezdett, ahogy rájött, hogy igazam volt, de képtelen volt megbirkózni ezzel ott hirtelen, muszáj volt eljönnie. Ám felelősséggel tartozott a menyasszonyáért is. Elpöckölte az újabb csonkot - amit persze majd én fogok összeszedni…-, majd felállt és a vállamra tette a kezét.
- Tudod, ez rohadt érzelgős volt... - vigyorgott rám, majd ellépett mellettem. - Kösz, Lu. Mindent! - mondta még, azzal kirohant egyenesen élete asszonyához. Azért még morogva legyintettem testvériesen tarkón a beszólására, majd ahogy hallottam a nevetését, azért én is halványan elmosolyodtam és a fejemet csóváltam, mielőtt visszaültem volna gyakorolni. Persze fejemből nem tudtam kiverni az esetet és azt sem, hogy mennyi munka állt még előttünk ezzel is, de nem volt baj. Ez volt a dolgom: nővérként, barátként. Vezetőként.
