[ TW: grafikus jelenetek; erőszak; káromkodás; önkáros gondolatok; ]

Senkit sem untat és senki sem szeretne unatkozni azt hallgatva, hogy születése pillanatában az égitestek hol álltak és a szél miért oly metszően szelte át a világot. Senkit sem untat és senki sem emlékszik, mert mintha minden, ami akkortájt történt, valami fikció lenne, egy mese, amely nem vele történt meg. Egy másik fiú, másik család, más élet. Mások első lépései, szavai, mosolyai. Egy kihullott apró fogacska, könnyek majd újabb nevetés. Pufók arcocska, lágy loknik.
Feledés.
Mély, szürke köd.
Másik világ, másik univerzum, másik…
Én?

Egy bagoly verdeste az ablakot, a reggeli fényekben úszva olyan, mintha csak egy apró angyal lenne, amely leszállt a földiek közé, hogy az igét hirdesse. Azonban valójában más miatt jött, lábára oda volt rögzítve az a levél, amelyet már olyannyira várt egy fiatal fiú, mintha csak újfent megint karácsony lenne. Olyan hamar ott termett az ablaknál, mintha egész éjjel ott ült volna és feltépve szinte ki is szaggatja azt. A madárka felemelte a lábát, a fiú pedig hamar meg is szabadította a terhétől.
- Itt van, itt van, itt van! – kiabálta hangosan, mintha oly messze lenne a család, nem két lépésnyire.
- Bontsd ki hamar – bátorította az anya, ajkain szeretetteljes mosoly. Ki se kell mondania, a borítékot feltépve egykettőre a gyermeki ujjak közt pihent a pergamen, amelyre a sokszor ismételt, ám annál többet érő sorok voltak vezetve. Felvételt nyert, szerezze be, jelenjen meg. Ha tehette volna, azonnal menne, megtenné, azonban sok idő még, mire eljön az a bizonyos nap.
- Mikor megyünk vásárolni?
- Nemsokára, ne légy türelmetlen.
- De… de… holnap? A héten?
- Mindent a maga idejében, addig még van mit tenni. Ne feledd, még utazunk is.
- Utazhatunk utána is – a boldog hangba lassan némi türelmetlenség is került, de valahol ez az átlagos, hiszen a legtöbb hozzá hasonló mindent azonnal akar, amint a kezükben pihen a levelük.
- Előbb együnk valamit. Palacsintát? – igyekezett az anya terelni, puhítani, nehogy holmi vihar kerekedjen ezen a szép napon.
- Igen! Kérek, kérek – el is illant a türelmetlenség, a lelkesedés azonban nem. Míg minden morzsa el nem tűnik, a levél és a beszerzendő dolgok listáját hangosan olvasva tudatta a szülőkkel. Mintha nem tudnák, nem ismernék. Még egy apró, vékony hang is társult hozzá, ámbár a apró lányka szavai még sehol, hangja azonban betöltötte a teret. Úgy néz ki, valaki nem volt kíváncsi a listára.
- Neked még sokára kell önkeverő üst és teleszkóp. De majd elmegyek veled és neked is lesz. Ne sírj – mert bizonyosan ez a gond, gondta a fiúcska, nem pedig az éhség vagy bármi más. Aznap végül nem mentek valóban semerre, de elkészült a naptár jelölése, ameddig lelkesen számolhat vissza.
Más idők, más ember. Más élet.
Túl szép.

A nevek sorban követik egymást, ahogy a fiatalok, akié elhangzik. Izgatottan, félve, magabiztosan, ki-ki a maga módján ment ahhoz az egyszerű székhez, amely mégis az aznap egyik legfontosabb szereplője. A fiúcska most rettenetesen aprónak érezte magát, pedig az állomásig magabiztosan állította, hogy ismer minden titkot és mindegyiket fel is fedezi. Hogy majd ő mondja meg a Süvegnek, hogy hova akar kerülni, hogy miket fog tenni, hogy egész éjjel fent marad és mesélnek egymásnak.
Végül az lett belőle, hogy bár a vonaton végül meg mert szólalni, a sorban állva, a sok-sok arcot nézve az asztaloknál, az epét nyelte vissza. Nem kellene neki lennie annak, aki elhányja magát. Elhangzott a név, előre lépett, majd már csak akkor eszmélt fel szinte, amikor az egyik asztalnál kitört a tapsvihar.
- HUGRABUG!
Ha magabiztos nem is, de sietős léptekkel ért el az asztalhoz. Körülvették, üdvözölték, mosoly került az arcára, étel elébe, történetek a fülébe. A tavalyi év, a bölcsek köve, Tudjukki és a troll, szavak, amelyek elértek feléjük is, idebent azonban persze minden alkalommal új színt öltöttek. Ki bizton állította, hogy harcolt a trollal, más azt, hogy ő is segített Harry-nek, vagy egyenesen azt, miszerint mindvégig tudta, hogy Mógus professzor mi titkot rejt, sőt, cselekedni akart, de nem hagyták. Szép lassan belesimult az iskola köntösébe, melyet áthatolt az izgalom és persze a valóság: hiába a tavalyi év izgalma, minden maradt a régi. A tanórák, a beadandók, a mókuskerék.
Persze ő is akart kalandot, izgalmat. Ő is kilógott éjjel, csakhogy utána a büntetőmunkán aszalódjon. Nem vették rá magukat sötét varázslók, helyette küzdött a receptekkel Bájitaltan órán, bámulta a csillagokat és ugyanúgy elaludt Mágiatörin, mint mások. Nem ő volt a kiválasztott, nem neki kellett megmenteni a világot. Nem ő volt a soron.
Majd kinyílt a Titkok Kamrája, az ellenség reszketett.
Nem volt mitől félnie, ott állt a tömegben, ahol mindenki más is és próbált mindent látni. A falra mázolt felirat, az egyre szaporodó áldozatok, a félelem, ami eluralkodott a kastélyon. Levelek érkeztek otthonról, ő pedig megnyugtatta őket, hogy nincs semmi baj, ha rendben nem is, mindent kézben tartanak. Már ameddig ez a hazugság megállta a helyét. Látta a triót olykor-olykor, de nem ő volt az, aki közelebb merészkedett. Maradt a saját világában, megfigyelőként. Szereti dédelgetni az emléket, hogy azon az éjjelen, mikoron maga Hermione is áldozatul esett, egy háztársát erőszakkal ugyan, de magával rángatta a körletbe az aznapi könyvtárlátogatás helyett. Szeret arra gondolni, hogy talán egy hatodik érzék mondatta ezt vele, vagy csupán a véletlen. Vagy semmi.
A kamra végül ahogy megnyílt, úgy záródott le. A történetek dagadtak, a szüleitől kapott levelek, miszerint holnap elindulnak érte, abbamaradtak. Nem volt több áldozat, nem volt több félelem. Hangos üdvrivalgás az évzáró vacsorán.
Izgalmas év vége.
Majd egy újabb kezdete.

Azon a nyáron úgy mesélte azt, amit hallott, látott, mintha vele történt volna meg. A szülei arcáról nem maradt el a sápadt aggodalom. De egyszeri eset, nem lesz több, nem lesz második kamra. Megnyugodtak. Messzire utaztak, hogy kipihenjék a fáradalmakat, az izgalmakat, hogy a fehér bőr kellemes színűre piruljon, hogy az ijesztő emlékek helyébe csupa új érkezzen. Hogy az iskolában szerzett barátoknak apróságokkal kedveskedhessen a következő évbe vezető vonatúton, hogy mesélhessen. Az első jel, hogy ez az év is más lesz, ekkor érkezett. A megállás, a suttogás, a rémület. Messze ült és hozzá csak a hűs, jeges érzés ért el, majd a peronon, az iskola felé pedig a hír: DEMENTOROK! Dehogy, az nem lehet. Úgy vélte, ezt kihagyja a következő leveléből az otthoniaknak.
Ez már a második éve, most már ő nézte, ahogy másokat beosztanak. Tapsolt, amikor az új arcok közéjük kerültek, várta a pillanatot, amikor elindul az új kaland. Hiszen nincs második kamra, nincs mitől félnie. Nem félt. Akkor sem, amikor a suttogás elindult a falak között. Harry Potter, Ron Weasley, a fúriafűz, egy autó, nem ez lehetetlen. Majd mégis. Látta ő is a fűz bekötözött ágait, a kerekek nyomait, azt, hogy a Weasley fiú botrányosan teljesít a pálcájával. Nem értette, hogy lehetséges ez. Nem rúgták ki őket? Nem mintha ilyen álmai lettek volna. Figyelte, hallgatta a történeteiket, ő is egyike volt azoknak, akik róluk beszélnek, de az epés irigység másokban gyökeredzett. Ő csak egy volt a sok közül.
Szárnyalni akart. Nem csoda, hogy többedmagával, amint lehetett, a háza csapatába akart kerülni. Persze, nem minden álom érhető el azonnal. Még fejlődnie kellett, más ügyesebb, rátermettebbnek bizonyult. Csorba? Egy kissé. Motiváció? Annál inkább. A saját seprűje még otthon, az iskolai darabokkal gyakorolt, amikor lehetősége volt. Talán majd jövőre. Talán majd… Az, hogy közben a világ megint kezdett a feje tetejére állni, elsőnek fel sem tűnt neki, annyira a saját vágyára, álmára koncentrált, erősödött.
Valahogy, amikor a lelátón ülve végignézte, hogy Harry Potter lezuhan a seprűjéről és a korábban beharangozott és rettegett dementorok betörnek a pályára, meggyőzte, hogy talán jobb is, ha kimaradt ebből. Aznap éjjel ő is velük szállt, a seprűjén másodmagával, egy dementorral kergette a kvaffot cipelő ellenfél hajtóját. Mintha minden idilli lenne. De sehogy sem volt az. Ha ez az álom kusza volt, a valóság végül teljesen összekuszálódott. Sirius Black, Azkaban, gyilkos, halál, rettegés. Nem értette, mi a franc van az iskolával? Hogy történt meg? Az, hogy egyeseknek a Zordót jósolták ki a teáscsészéből, mintha megfertőzte volna a világot. Abban az évben már nemigen mert seprűre ülni, nehogy valóban egy dementorral kelljen közösen repkednie. Egyre jobban beleolvadt a tömegbe, amely mindig, mindenhol ott volt és figyelt.

Az, hogy ő magával hozta a seprűjét és eltökélte, hogy mindent belead a kviddicsbe, semmisé foszlott, amikor kiderült, idén a Trimágus Tusa veszi kezdetét az iskola falai között. De hát az halálos! hallotta az egyik oldalról, a másikról, hogy világhírűvé tesz, a legnagyobb és legmenőbb dolog, de életveszélyes, és a többi. Vegyes érzelmek, vegyes izgalmak. De senkit nem érdekelt a kviddics vagy épp bármi más.
Ő is ugyanúgy beleszeretett a csodálatosan szép delegáció tagjaiba, vagy éppen ámuldozott és arra vágyott, hogy valaha olyan ámulatot okozzon a világnak, amit a Drumstrang diákjai. Izgatott és rajongó vált belőle, hiszen tudta, neki arra semmi esélye, hogy bekerüljön, majd egyszer, ha akad rá alkalom. Ha.
A padoknál ült, amikor a Weasley ikrek megjelentek és kikiáltották, ők megoldották, hogy a versenybe kerülhessenek. Éppen apróbb fogadásokat tettek, hogy ki lesz a Roxfort bajnoka, tétje pedig az aktuális beadandó írása volt. (Halk megjegyzés, hogy elvesztette és írhatta is meg, soha többé szerencsejáték jeligére.) Végignézte, ahogy elsőre mintha minden tökéletes lenne, majd végül azt, ahogy két, megőszült diáktársa egymásnak esik. Nevetett, előre furakodott, majd mikor szétkergették őket és a tömeget, azért a serleg felé pillantott.
Talán egyszer.
A pillanat, amikor a három bajnok után egy negyediket is kidobott a serleg, ugyanolyan kérdésekkel és meglepetésekkel fogadta, mint a tömeg. Egyesek azonnal csalást kiáltottak, ő pedig egyetértett velük. Hisz háromról volt szó és a negyedik kiskorú. Ennyi erővel akkor ő is mehetne, bárki, aki akarna. Egyszerű, emberi reakció, kis irigységgel vegyítve. Persze, nem volt egyedül, nem is kellett. Mégis, olyan lázas kíváncsisággal ült a lelátóra az első próba alkalmával, mint mindenki más. És nem, ott már nem volt benne semmi, nem volt benne gyűlölet. Tudni akarta, mi lesz a vége, bár arra gondolt, hogy ki fog esni elsőre. Az, hogy ősei vére forrt benne, amikor az első próba sárkányait megpillanthatta, nem volt vitás. Csodálattal figyelte őket, ámulattal, mintha elérhetné őket valaha. De sem akkor, sem később nem volt indíttatása ezt a területet választani – bár a jövőt nézve, esélye sem lett volna –, akkor azonban mindent elhitt. A veszély, amelyet még ő is érzett, felébresztette, hogy ez is olyan, mint az a bizonyos meccs: jobb nézni, mint megélni.
Tanulni nehezebb volt abban az évben, de az órák nem maradtak el. Még a bál izgalma is hamar elillant, pedig az volt az az este, amikor titokban, egy felsőbb évesnek köszönhetően megkóstolta a Lángnyelv Whisky-t. Soha borzalmasabb. Az év azonban ment tovább, a kupájába töklé és tea került leginkább, elébe pedig könyvek és persze a tudás a fejébe. Eljött a második próba, majd tova is reppent. Már csak egy volt vissza, és a vizsgák borzalmas ígérete. A jegyei ekkortájt ha nem is a legjobbak, de elegek voltak ahhoz, hogy ne kapjon olyan leveleket, amelyben szülei szégyene vagy haragja szerepeljen. Rendszeresen írt haza, tudósított a Tusáról, a választásról, a próbákról, mindenről, hiszen otthon volt a húga, akinek felolvashatták ezeket, még ha csak sokára is éri el azt, hogy megélhessen bármit. Közeledett a vége, egy olyan álomnak, ahol mindenki szinte egyként szurkolt.
A végső próba.
A némaság, ami egy pillanat alatt eluralkodott a lelátókon, ijesztő volt. Suttogások hangzottak, akik lelkesen tapsoltak, azok kezét hamar lefogták. Az ünneplés, amit a Serleg láttán és a visszatérő Harry hozott volna, abban a pillanatban halt meg, amikor megszületett. Értetlen kérdések, zavar.
Meghalt. Cedric Diggory nem a kimerültség miatt feszik Harry mellett. Harry nem örömkönnyeket ejt. Meghalt. Visszatért. Vissza? Ki?
Gyász, fájdalom és halál. Először élte meg úgymond testközelből. Némaság uralkodott benne akkor is, amikor a Nagyteremben ültek, amikor az igazgató kimondta a valóságot, megerősítette a kérdéseket és kételyeket. Amikor először hangzott el nyíltan, hogy Tudjukki visszatért.
Amikor hazaérve magával hozta a néma pánikot. A pillantás, amit a szülei váltottak, némán, látnia nem kellett volna. De ő már régóta lát. Igyekeztek csendben megőrizni a békét és elutaztak, mintha az mindent semmissé tenne, a tengerpart, a nyári napsütés.
Mintha a világ fel-felszakadó sebeit ez bármennyire is befoltozná.

Mégis ugyanúgy, ugyanazzal a lelkesedéssel szállt fel a vonatra. Talán ebben az évben csend lesz, talán majd végre seprűre ülhet és szárnyalhat. Talán minden rendben lesz. De a világ kezdett újra feszültté válni.
A kilencedik volt a listán, aki végül, azon a bizonyos roxmorts-i hétvégén aláírta azt a bizonyos pergament, amely végül a Dumbledore Serege nevet viselte. Noha ő sosem volt úgymond a rózsaszín varangy listáján, valahogy most érezte először igazán, hogy valamit tenni kell és végre valahova húzni akar. Ösztönösen bízott abban, hogy neki ott a helye. A titkos találkák vagy épp a vadászat, amely ellenük kezdődött, mintha csak felébresztett volna benne valami mélyen szunnyadó lelket, aki a világot valahogy jobbá akarja tenni. Aki jobb akar lenni, nem csak egy csendes megfigyelő. Egy névtelen valaki.
A levelei egyre rövidebbek és hazugok lettek. Nem mert, nem akart a nyakába és a többiekébe olyasmit hozni, amitől az az apró rend, amely felébredt és alkalomról alkalomra erősebb lett, összetörjön. Meglelte magában az erőt, a társaságot, a nevetést. Szerette az órákat, szerette amit tanultak ott és azt is, ahogy érdektelenül tettette, hogy ő elboldogul a varangy óráin. Aztán a lepel mégis lehullt és a nő olyan székbe került, ahol semmi se semmi keresnivalója nem volt. Először érezte igazán, hogy lehet gyűlölni valakit, amikor a kötelék megszakadt, amikor minden véget ért. Amikor már csak vágyta az újabb alkalmat. Amikor elment, de a terem folyosóját is őrizték és ki kellett találnia, hogy titkos randira sietne, de átejtették. Azt, hogy ezek után figyelték minden lépését.
De mindennek vége szakad egyszer.
Az a bizonyos nap, amikor a Weasley ikrek felrobbantották a vizsgát, a kastélyt, a világot. Amikor kiálltak amellett, hogy ez így nem mehet tovább, hogy ennek véget kell vetni. Ahogy megjelentek, seprűháton, majd eltűntek a horizonton. Ahogy végül lehulltak az utolsó pergamendarabok, elült az utolsó szikra és nevetés. Amikor visszaparancsolták őket, hogy nincs itt semmi látnivaló, mégis, mindent megért. A pergamenre vésett szavak közbeni mosoly, amely nem bírt eltűnni az arcáról. Amely azt sejtette, a világ talán gyógyul kissé.

„Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén” visszatért.
Mint valami halálos ítélet, egy átok a világra, méreg. Az órákon, napokon keresztül tartott tanakodás, hogy hogyan és tovább. Vissza a Roxfortba? A világ végére? A vérük megmenti őket? Minden rendben lesz?
Végül, némán, csendben ült a vonaton, olvasott egy olyan világról, amely nem létezik és talán soha nem is fog. A nevetések, a vidámság, ami átjárta a vonatot, eltűnt. Sokan nem szálltak fel, sokan messze jártak vagy a házuk biztonságában. Neki itt lesz jó, azonban többé nem érezte annak, aminek eddig: egy második otthonnak, egy világnak, amely csak felfedezésre vár.
Csendben teltek a napok, az órák. Nem mertek hangosak lenni, nem mertek semmit, nem akart szárnyallni. Mégis a csapatban játszott, ahogy előző évben is, amikor sikerült bekerülnie, csak jobban érdekelte az a Szakkör, amely valami újat hozott a világába. A világ ment tovább, de óvatos volt, feszült és mindenki rettegett akár a szomszédtól is, hiszen ki tudja mit tesz.
Fogalma sem volt, mi zajlik otthon, a levelek újra rövidek és tömörek voltak. Nem tudja, hogy a szülei a Rend felé fordulnak, hogy végül ahogy tavaly ő, úgy ők is felfedezik magukban, hogy valahova tartozni kell és harcolni. Fogalmuk sem volt róla, hogy ezzel miféle átkot pecsételtek magukra, hogy mit hoz majd a jövő. Csak cselekedtek.
A fiú nem hivalkodott, nem akart hős lenni. Csak élni akart, mint mindenki. De a csendes sarkokban egyre többen sírtak, egyre többen bújtak a sötétbe, hogy ne is lássák őket.
Az év végén pedig, a világ egyszerre kiáltott fel fájdalmában. A tömeg közepén volt, alig látott valamit, hiszen nála akadtak még így is magasabbak. Az ég felé emelte a pálcát és némán hullatta a könnyeket, mint megannyi ember mellette. Nem volt visszaút, hiszen olyan bástyát vesztett el az iskola, amitől jogosan gondolja mindenki: menekülni kell. Vége van.
A szobájába zárkózott, a könyvek és a seprűje mellé, mintha ez bármit is jelenthetne. Semmit sem jelent többé.

A szülei győzték meg, hogy folytassa a tanulmányait, ne lázadjon, ne maradjon ki, mert akkor biztosan megjelennek azok, akiket látni sem akart senki. A Felügyelők, a rend jelenlegi „őrei”. A sötét hírek, az eltűnő arcok, fokozták a fojtogató mérget. Apja ekkoriban vált munkanélkülivé, saját döntésre, mielőtt valami olyat kellene tennie, amelyre képtelen. Betegségre hivatkozott, de valójában a Rend vált hitvallásává, feladatává. És végül egy éles késsé, amely darabokra szaggatta az eddigi idilljüket.
Giles soha nem ért oda a Roxfortba. Ha otthon maradt volna, akkor onnan, ha a világ másik felén lett volna, akkor talán békében lenne. De ez nem egy tündérmese.
Az indulás előtti hetekben, egy egyszerű útnak indult. Csak arra vágyott, hogy friss, nyári levegő érje a bőrét, még az sem zavarta, hogy a muglik közé kell keverednie. Talán úgy hitte, ez a biztonságos, de már a muglik sem voltak abban. Sorra tűntek el, vagy kerültek elő holtak, amiket a sajtó a saját szörnyeiknek könyvelt el. De a szörnyek egy rejtett, láthatatlan világból érkeztek. Aznap hárman is eltűntek, másnap vagy hatan, de őket már senki sem számolta. Az aurorok, a mugli rendőrök, mindenki őket kereste őket. A szülők azonban pontosan tudták, mi történt.
Giles lett a biztosíték, hogy azonnal hagyjanak fel mindennel, ami a Rendhez köti őket. Ő lett az áldozat, akit végül a következő telihold alatt a vérfarkas elé löktek és aki kívánhatta volna a halált is, mégsem vált azzá.
A bőrébe mart átok mentette meg attól.
Pedig neki csak annyi lett volna a dolga, hogy túléli a kínkeserves Bájitaltant és remekel Bűbájtanból.
Fogalma sem volt, hogy a mugli származásúakon kellett volna gyakorolnia az átkokat.
Nem. Annál sokkal rosszabbat kellett volna tennie. Majd amit tett.

Az első átváltozás fájdalma, a kegyetlen valóság. Nem érdekelte már azokat semmi eskü, semmi könyörgés, nem mehetett haza. Nem volt többé otthona, családja, senkije. Csak a Többiek. A napjai a valódi túléléssel teltek meg. Keserűséggel és fájdalommal. Az emlékei a meleg kandalló előtti estekről, a kviddicsről, a fényről hamar halványodni kezdtek. Pálcáját darabokra törték, holmijait elégették, egykor ápolt tincsei csatakossá váltak, arca beesett, szemeiből elszállt az élet kedve.
Ahogy rájött, hogy mi történik körülötte, ahogy a napok teltek és lassan minden, amit egy rossz álomnak hitt, a valóságává vált, a reménye elszállt. Nem jött senki, nem fog jönni senki. Aurorok? Hősök? Nincsenek. Csak mocsok, vér és halál.
Gyerekek vették körül, akik eleinte csak messziről figyelték, majd egyre közelebbről. Mégsem kapott ölelő karokat, csak némán, apránként segítették egymást. Ha tudták. Fogalma sem volt ki honnan jött, még a neveket sem merte megkérdezni. Csak arcok, fájdalom és a hangok.
Szép lassan minden megnyílt előtte, de semmiben sem akart részt venni.

A padlón görnyed, a világ forog vele. Poros, mocskos kezét emeli fel, majd kissé mereven hajlanak be az ujjai, kivéve egyet. Muszáj megtennie, muszáj, muszáj, muszáj. Forog vele a szoba, vagy bármi is legyen ez. Közelít az ujjával az arcához, de még ettől is megrezzen, mintha minden tagja az ellensége lenne. Végül erőszakkal nyomja le a torkán az ujját, addig ingerelve magát, ameddig végül ökölődni kezd. Elsőnek visszanyeli, köhögve átkozza magát, a hosszúra nőtt tincsei közé tép. Másodjára azonban már nem enged az ingernek, hagyja, hogy minden, ami a gyomrában van a földön kössön ki. Nem érdekli semmi, sem a ruhájára kerülő folt, sem a bűz vagy a sav, ahogy végigmarja a torkát. Köhög, talán fulladozik, de végül felegyenesedik. A gyomra még mindig érzi az ingert, nemsokára köpi ki az epét is a többi mellé és odább kúszik. Valaki figyeli, mindig figyeli valaki. Reszket, néma könnyei folynak le arcán, ahogy az arc felé néz.
- Ne küzdj ellene és jobb lesz – hazudik a hang. Nem lesz az, nem akarja megtenni. Fogalma sincs, hogy az volt-e az étel, ami vagy csak egy marha valamely darabja. Nem érdekli. A kényszer, az akarat, hogy belőle olyan gyilkológép váljon, aki másokból faljon… nem, ő nem. Először még azt hitte csak valami morbid poén. De ez a véres valóság.
- So… soha. Akkor m… meghal...ok – és jó úton jár. A folyamatos dac csak megannyi fájdalmat szül, a teste lassan sorvad, csontjairól egyszer bizony elfogy a hús, elméje pedig elkínzott. Az alvás is általában azt jelenti, hogy beájul a fáradtságtól és legalább addig csönd van.
De soha nincsen csend.
A minap, amikor elrángatták azt a lányt, ahogy hallotta a sikolyokat, ahogy megértette, hogy vele mit tesznek. Mi ahhoz egy átok, egy ütés? Semmiség. Elviseli. A következő alkalommal felugrott és nekiment az egyiknek. Szó szerint, mert csak nekiesni volt ereje, ütni már nem. Majd nem is tudott, összetörve feküdt, még mindig nem ő a hős, még mindig csak egy kis valaki. És újra és újra, újra a padlóra hullani.
Felállni.
Valahol odabent pedig, csendben meghalni.
A köd fojtogat.

Noha a tudatán kívül arra használták fel, amire akarták, éberen folyamatosan hadakozott. Újabb és újabb sebek, láz, ahogy egyes nyomok elfertőződtek, küzdelem. Egy volt azok közül, akik ebben az embertelen, pokoli helyen éltek túl. Egyesek évek óta, láthatatlanul, hiszen senki sem tudott arról, mit rejt a távoli vidék egy szeglete. Senki sem találta, senki sem kereste talán őket. A mindennapos borzalom hol megtörte, hogy erőt adott neki, hogy létezik kiút, végül pedig ebben sem hitt már. A szülei odahaza összetörtek, titkon már a temetést szervezték, másképp nem fogják őt viszont látni, nem ölelhetik újra, nem és nem. Hogy a fiúk már nincsen többé.
Valahol a megérzés nem is csalt oly sokat.
Ahogy a harcok a kastély falain belül is megkezdődtek, úgy kezdett a tábori hangulat is egyre véresebbé válni. Hogy a vég vagy a győzelem illata csapta meg őket, megoszlott, de nem finomkodtak. Többé nem. Erőszakosabbak, hevesebbek lettek, kínzóbbak és persze az utolsó pillanatig sem adták fel. Egyesek azt tervezték, ha elbuknak, kitörnek innen azokkal, akiket „idomítottak” és a muglikra törnek, ölnek, pusztítanak. Új tábort akartak keresni, menteni ami lehet, de ez csak nekik volt ily könnyed, azoknak, akik a láncokat tartották. Azok pedig, akik a másik végén függtek, csupa rémület és rettegés. Rettegtek attól, hogy egyesével megölik őket, amikor a hurok már túl szoros lesz a nyakuk körül, rettegtek attól is, hogy tovább cibálják őket az országon, a világon, hogy esélyük se legyen arra, hogy vége lesz valaha ennek a pokolnak. Rettegtek mindentől, talán még önmaguktól is. Már aki.
Végül az, Akit Nem Nevezünk Nevén, nincs többé, legyőzte őt a Kis Túlélő.
Azok, akik a láncot tartották, menekültek. Nem érdekelte őket már sem a dicsfény, sem semmi más. Csak az, hogy soha ne jöjjenek rá, miket tettek. De az ő végük is elérkezett.

A nap, amikor végül megérkezett a felmentősereg, kóros lázálomnak tűnt csupán. Giles ugyanolyan hévvel tiltakozott ellenük is, mint addigi kínzói ellen, nem tudta már a különbséget, nem ismerte fel a gyengéd kéz és kínzó közötti különbséget. Nem ismert már többé semmit sem. Elkínzott, meggyötört testét a Szt. Mungóba szállították és egy teljes évig volt aktív, ámbár annál némább lakója. Eleinte nehezen birkózott meg akár a tükörképével, vagy a gondolataival. Bármivel. A sebek beforrtak, a gyulladás leapadt, a kilók lassan szálltak vissza rá, de a lelki sérülései nyitottak voltak és fertőzöttek. A vérfarkas kórból nem volt kiút, az vele maradt, ragaszkodott hozzá, nem ment semerre. Nem bírt vele, a bájital volt az egyetlen reménysége és kapaszkodója. Ahogy érezte, ahogy megértette, kevésbé kívánta a halált, de megbarátkozni még a gondolattal sem volt képes.
A család?
Megkapták, ami maradt. A vidám, erős fiú helyett egy roncsot. Egy idegent. Noha sosem mondták ki, sosem mutatták nyíltan, a fiú mindent érzett. A hideg ölelést, az erőltetett mosolyt és könnyeket. Hogy hiába él, őt eltemették, hat méter mélyen ül és senki sem hallja. Hogy neki már mindegy. Amikor hazatért, csend fogadta, békés, mégis feszült csend. Kínos kérdések, félve feltett tapogatózó érdeklődés. „Nyersen kéri a húst? Véresen? A Telihold?” és még sok más. Egy idő után már nem is leplezték a félelmet. De az első jött, majd el is szállt, a kedélyek pedig megnyugodtak. A figyelem úgysem rá terelődött, elszállt. Hiába élte túl, hiába szenvedte végig, láthatatlanná vált. Nem érdekelt senkit, hogy mikor hagyja el a házat, az sem, mikor tér vissza. Ha pedig újra elvinnék? Talán észre sem vennék. A figyelem központja a húga, az, akit kalitkába zártak és akit meg akarnak óvni még a hideg, északi széltől is. Ő most az egyetlen. A fiú pedig? Csak egy fenevad.

- Hogyan érzi magát?
- Sehogy.
- Ilyen nem létezik. Fáradt, ideges, boldog? Vagy valami más?
- Sehogy. Nem nagyon érzek semmit. Talán kicsit… éhes – étvágya van, zavara viszont annál jobban. A kezelése elején a húst sem volt hajlandó még megszagolni sem, jelenleg pedig ott járnak, hogy óvatosan kezeli. Szárnyasokkal, halakkal békélt meg, a vörös hússal pedig a Holdciklusa második felében hajlandó bármit is kezdeni.
- Éhes. Ez is valami. Talán a bájital az oka, amit kedélyjavításra adtak Önnek. Betartja az adagolást?
- Be, bár tegnap este elfelejtettem.
- És nem érezte magát rosszabbul?
- Nem, ugyan így voltam. Bár rémálmom volt.
- Rémálom? Meséljen erről kérem.
- Csak egy szimpla rémálom. Futottam egy erdőben, valaki kergetett és ennyi. Néha elestem, de csak… a futás volt – a penna azonban lázasan jegyzetel. Nem jó jel, úgy véli. Finoman szorul ökölbe a keze. Nem akarja elbukni ezt a beszélgetést. Nem érzi jól magát otthon, mert feszélyezi a légkör, a húga túlféltése, az, hogy igazából mintha ott sem lenne. Kiolvasta a házi könyvtár érdekes szekcióját, gyakorolta amit tudott. Nincs sok motivációja, de valamit tennie kell.
- Értem. Menekült, ez elég gyakori szimbólum. Csak ennyire emlékszik? – kezdi idegesíteni ez a sok kérdés az álmáról. Nem, most nem ölt, most nem lakmározott senkiből, nem ölte meg a családját és a többi. Ezek egy ideje – bizonyára a bájital hatására – de eltűntek.
- Igen.
- És úgy érzi, szeretne visszatérni a tanuláshoz?
- Igen. Szeretném befejezni.
- Ez nagyon jó jel, hogy kellő motivációt érezzen. Hiszen nem olyan rég még hallani sem akart róla.
- Meggondoltam magam. Szeretném befejezni, szeretnék jelentkezni egy szakra és… valahogy munkát találni – ennek hallatára haloványan, talán a vele szemben ülő tudatán kívül nézett rá szomorúan, úgy, ahogy valakit szánni szoktak. Egy vérfarkas és a munka. Emlékszik Lupin professzorra, a szegényes ruháira haloványan. Tudja, hogy ez vár rá is, ha… vagy biztosan. Kap segítséget, van családja és mégis, mintha egyedül lenne.
- Nagyszerű, ez hatalmas előrelépés! Hogyan viszonyul a diáktársak, a kastély gondolatához?
- Menni fog, nincs bajom a tömeggel - ameddig nem figyelnek rá, ameddig ott is senki marad. De tudja, hova tud majd elbújni.– Szeretnék iskolába járni.
- És van már szak, amerre elindulna? Segítség a tanulásban?
- Van és… akad. Sokat olvastam. Otthon, a Mungóban. Elégnek érzem.
- Amennyiben mégsem, tudja, hogy hova kell fordulnia.
- Igen, tudom. Fogok szólni – vagy nem. Fogalma sincs, egyik nap van kedve, máskor nincs. De ezt már nem akarja mondani. A korábbi alkalommal is még azt mondták, nem erős, nem jött el az ideje.
- Tegyünk egy próbát, rendben? Én a tegnap előtti beszélgetés alkalmával is úgy gondolom, hogy sokat sikerült fejlődnie. Előkészítem a papírokat, ha tényleg komolyan gondolja. Utána átnézzük a bájitalokat, rendben?
- Rendben, és akarom, továbbra is.

18 múlt, amikor újfent a Roxfort falai között találta magát. Túlkorosan, elnyűtten és magam mögött suttogásokkal. De nem érdekelte már. Nem érdekelte a repülés sem, pedig felajánlották neki korábbi pozícióját. Nem érdekelte semmi sem, csak a céljai, a történetek, amiket a könyvtárban lelt meg. Az lett az ő új helye a lelátók helyett, oda vonult el ha csendre vágyott, ha ideges volt vagy félt. A bájitalok remekeltek, a Teliholdas éjjelek pedig jöttek és mentek. Azt nem lehetne egyszerűnek nevezni, sosem békült ki vele igazán. Gyűlölte, ha kellett nem is beszélt róla. Csak legyen túl rajta, csak legyen vége. Korábban aurornak indult meg, RBF vizsgái egészen megfeleltek annak, de a történtek után tudta, hogy semmi esélye és nem is érdekelte már. Az a fiú, aki erre vágyott vagy halovány kviddics karrierre, már nincs többé. A mosoly, a nevetés elhalt és egy csendes, magába fordult alakká vált, aki keveseknek nyílt meg. Egyszerre félt újra kinyílni és rettegett attól, hogy ugyanúgy meglátja a szemükben a félelmet, amit a saját anyjáéban is. Letett arról, hogy belőle nagy valaki lesz, hiszen a táborban az életről is letett. Mi várt hát rá? A történetek.
Csendben végzett a roxforti tanulmányokkal. Nem volt nagy ünneplés, csak egy csendes vacsora odahaza, egy kézfogás, egy jelképes ajándék, a mágikus karóra, amely a holdfázisokat is jelzi, díszdobozban. Minden maradék szeretetük ebbe került talán.
Egy csendes jelentkezés, a cél bár ugyanaz volt: Griffendél Godrik Akadémia, a tét már korántsem ugyanaz. Az út addig hosszú volt, azonban nem lehetetlen. Egy újabb hely, kollégium, új arcok vagy épp a régiek. Kontroll a kórságra, önmagára. Beállított, bejáratott metódusok. A tanulásra koncentrált, míg mások mulattak és szerelmesek lettek. Őt ez elkerülte, kikerülte, nem is merte. Lekötötték a könyvek, a tudás, amely legalább tapadt rá. Megnyugtatta, kizárta a külvilágot és benne pihenő harcokat. Ha néha ki is mászott a buborékból, kellett idő, míg feltöltődött.
Végül, de végső soron, a célját elérte. Nem várt rá több vér és szenvedés, de az emlékek vele maradtak, egyesek egy apró fiolába zárva, hogy elméje épsége vele maradhasson. A rémálmok olykor-olykor visszatértek, de elreppentek. Az ő ujjai között pedig egy végső ítélet szerepelt: Mágiatörténész.
És végül mit tett vele? Jelentkezett a roxforti állásra, ahol még több kötet és történet várta.
Hogy retteg az újdonságtól? Meglehet. Hogy mennyire lesz lázadás egy vérfarkas könyvtáros ellen? Nem érdekli. Nem árt ő a lénynek sem, még ha ezért valahol, valaki, még ha csak emlékek a múltból, de megveti. Ő nem lett gyilkológép, mégis retteg tőle. A tükörképe gúnyos vigyora mindig elkíséri.

Felriad, zihálva, verejtékben úszva. Levegőért kapkod, reszket. De már nem a folyosón fut, már nem a sötét szobában fekszik. Az ágyában van, a takarója alatt, a szobájában. Érzi, hogy a könnyek áztatták az arcát és hogy még mindig szorongatja a takaró anyagát. Tenyerének bőrét finom, apró sebek színezik, ahogy a körmei belevájtak. Csak egy álom volt valóban, de mégis a valóság. Ez ő és mégsem. Ő irányít, nem azok, nem mások. Nagy kortyokkal issza ki a poharából a vizet, majd a tus alá menekül. Le akarja mosni a félelemet, az álmot, azt az őrületet, ami ezt jellemzi. Lassan kimossa az emlékeket a szemeiből is. Ugyanolyan nap, mint a többi. Reggelizik, megissza a bájitalt, elmegy az óráira, hazamegy, olvas, majd alszik újra. Semmi több. Nincs csatatér, nincs semmi, csak pár pont cserélődik. Tanulás, munka, élet. Ezek győztek, nem a fenevadak.
Vagy most is csak álmodik?
Mi van, ha a tábor földjén heverve ez csak egy képzelt valóság? Abba talán belehalna.
Ha nem halt már most bele.

Ha egy normál, valahol rózsaszín és puha világban lennénk, Giles teljesen olyan lenne, mint a világ nagy része. Mindig is kíváncsi és érdeklődő volt, de ebből már csak annyi maradt, hogy a könyvek lapjain heverő írások iránt mutatja mind, az emberekkel már jóval kevesebbet. Szeretett beszélni, mesélni, az iskolai élet pletykáiban és szájhagyományaiban részt venni. Szerette ha mások ezt tették körülötte, be-bekapcsolódva, kiegészítve. Manapság már csupán hallgatni szereti, hozzákölteni keveset, beszélni tud, képes, bár fenyegették a nyelve kivágásával, a helyén maradt. De a történetek legalább ugyan úgy szövődnek, mint minden előtt és gyanítja, ez a jövőben sem lesz másképp.

Noha úgy tűnik, hogy több darabba vált az elméje, nagyon is egynek számít, persze némi káosszal. Valahol szeretne olyan lenni, mint mindenki más, könnyed és laza, azonban a benne nyúló feszültség és szorongás nemigen engedi kibontakozni. Küzd némi bizalmatlansággal és persze óvatossággal, ami a környezetét jelenti, hiszen ki tudja mit akar tőle bárki, ha kettesben vagy többen maradnak egy helyen, figyeli szemek nélkül. Jelenthet ez persze némi paranoiát is, amin már sokkalta lazítottak a kezelések. Nem fordul hátra minden lépésnél és nem retteg egy sötétebb helyen, de a fénynek, ha csak minimálisan is, de jelen kell lennie a környezetében. Éjjel is, ha alszik is. Hite van benne, elűzi azt a sötétséget, amely a táborban körbevette és fojtogatta. Lehet gyereket, lehet gyenge, de sosem állította a tábor után, hogy erős lenne. Holott az volt, határozott, egyenes és tele energiával. Tettre kész volt, kalandvágyó és olyan, aki előtt ha akadály is keletkezett, leküzdötte. Most jelenleg még mindig a határait keresi és ha nem is feszegeti, megismeri. Az akadályok nehezebbek és inkább simul bele abba, ami a jelen, mint ami lehetne. Kényelmesnek tűnik, neki inkább azonban a biztonságot jelenti. Az a legfontosabb, hiszen ha azt érzi, akkor nem billen a mérleg semmi olyan irányba, amelytől pánik fejlődhet benne. Akadnak még persze ilyen helyzetek, de szerencsére a bájitalok és a légzésgyakorlatok segítenek.
A teóriákkal ellentétben, nem gyűlöli a tömeget, sőt. Szeret benne elmerülni és eltűnni, ahol senki sem figyel rá, mert a saját világuk sokkal jobban lefoglalja. A zaj élettel tölti meg és nem engedi, hogy az ő fülében fel-felcsendülő, néha előbukkanó hangok bármerre is tereljék elméjét. Persze jogos a kérdés, hogy akkor miért mégis egy csendes könyvtár? Az is zajos, valahol. Sercenő papírlapok, ahogy lapoznak; elsuttogott szavak, halk duruzsolás, mintha a mágikus világ motorja lenne és valahol az is, hiszen a könyvek a tudás üzemanyaga. Egyszerre csend és mégsem, a kettősség már megszokott az életében. De akkor milyen is ő? Nem lehetetlen szóba elegyedni vele, hangja halkabb, mint az átlag, szavait ha válogatja is, érződik a régmúlt nevelése, a választékos szavak és kifejezések rengetege. Érződik, hogy nem egy hegyi troll intelligenciájával rendelkezik, de már nem kíván feltűnősködni vele, nem akar az élen lenni és ellopni mások szavait. Amolyan lágy tanítóként szívesen hagyja, hogy mindenki magát vezette az igazságra, a válaszra. Kényelmes, logikus, számára így a jó. Sok minden jó.
Mindeközben, Giles magányos alaknak tűnik. Némán az is, de ahogy minden mással, úgy ebbe is belesimul. Megszokta, hogy láthatatlan, hogy húgán kívül másokat aligha érdekel a lelki és testi épsége, állapota. Kiálthatna, de nem teszi. Kérhetne, de azt sem. Valahol megmaradt benne az a makacs tartás, amely jellemezte korábban, amely azt mondta ki, ezeket nem kérni kell, az olyan… fura. Alantas? Könyörgő? Könyörgött ő eleget az alatt az év alatt, elfogytak a szavak, megtanulta, vagy inkább belé verték, hogy a könyörgés, a kérés semmit sem ér, semmit sem ér el vele. Hogy ez rossz? Az, tudja is, mégsem képes arra kérni bárkit, hogy legyen vele. Senkit sem kényszerít semmire. Újra egy szemlélővé vált, nem azzá, aki torka szakadtából üvöltött a lelátón, aki repülni és játszani akart, aki aláírta a listát. Már-már el is felejtette, milyen is volt az. Az élete sokkal lassabb – vagy néhol túl gyors –, megállapodott vele. Hogy ebbe kit vagy mit hoz az élet, arra ő is kíváncsi.
Addig pedig, vár. Türelmesen.
Kapcsolatai sekélyesek, alkalmik, ameddig a feladat, a szituáció szól. Már nem oly nyitott és könnyedén elérhető, mint valaha. Már nem kezdeményez, ha nem muszáj. Már nemigen mer semmit sem lépni. Ingerszegény, sivár, szürke. Soha nem mondta, hogy nem vágyna senkire, hogy nem lenne jó egy apró, baráti kör, de a régi barátai – ha a közelben is lennének –, már a tábor után is furcsán, óvatosan néztek rá. Egyesek egyenesen féltek és bár már sok év telt el, a társadalom még mindig vegyesen áll ahhoz, ami ő, amivé vált. Nem mondható az sem, hogy az ő berögözött véleménye a helyes, hogy nem ássa el már eleve a dolgokat, pedig az még ki sem alakult, vagy ki sem mondták. Azonban sokaknak a szemében látja azt a valamit, amit a családjáéban és ez nem tesz jót az önértékelésének. Abból nincs is sok, nem látja magát jobbnak a valóságnál. Hiúság, amely egykor vele volt? Már a múlté. Sokszor már csak a túlélésre megy, az már egyszer sikerült neki, egy újabb hétköznap az semmi.
Vannak egészen kellemes és jó jellemzői is, elvégre akármennyire próbálták, nem tudták kiverni belőle: még most is szívesen meghallgat bárkit és ha a Hold úgy akarja vagy a mersze, még tanácsot is ad. Udvarias, illedelmes, valahol még van benne a humorból is, ami már inkább kifacsart és morbid. Szívesen adózik a művészeteknek, vagy éppen csak egy kellemes sétának, a tengerpartnak. Nem csalfa fajta, nem akarna több vasat az épp csak pislákoló tűzbe. Nincs benne valódi rosszindulat, nem akarja a mélyen pihenő haragot a világ ellen fordítani. Becsületes, intelligens, valódi, kézzel fogható. Ha jellemeznie kellene magát, egy csendes esős szombat reggel lenne. Maga se tudja miért. Nem hangos, nem zavaró, nem botrányos. Repülni már nem meccs miatt repül, azt is kényelmesen és ritkán. Mintha a múltja, ahol hangos, élettel teli és energikus volt, valóban el lenne valahol temetve. Nemigen nosztalgiázik, ha lehet a jelenben létezik, kicsit a jövőben. Fél előre tervezni, hisz amikor utolsónak tette, kettétaposták az álmait.
Bár többnyire a szürkeség jellemzi, neki is van rosszabb fele, sötétebb árnyalat, amelyet állapota és az élet eleve neki szánt. Ha elveszti a birkatürelmét, képes indulatos lenni, bár személyek ellen nem, de a bútorok és minden élettelen ha tudna, menekülhetne. Alapvetően a fentiekkel karöltve jár az, hogy túl sokszor és mélyen fordul magában, segítséget pedig nem kér. Elég neki az a minimális, amit kap. Nem mondható igazi pesszimistának, de mégis túl sötéten látja a jövőt, önmagát. Bizalmatlan, kötődési problémákkal, szinte már retteg, hogy valaha, valaki megjelenik és olyan mértékben szereti meg, hogy nehezen boldogulni nélküle, de vele, na az valahol még nehezebb. Szerinte. Ígéretekben nehezen hisz, ahogy semmiféle vallásban sem, imádkozott ő a sötétben minden istenhez, egy sem hallgatta meg. Ha indulatai vagy éppen alacsony energiája engedi, sikeresen löki el magától az embereket, majd szenved némán a hiányuk miatt. Legnagyobb baja nem a világgal, hanem önmagával van. Fel kellene sorolnia mit szeret magában? Időbe telne végiggondolni és válaszolni; na de az ellentétre ezer válasza lenne. Nem gonosz, de tűnhet annak, rosszindulatúnak vagy éppen agresszívebbnek. Ezek persze elillannak, mégis kísérik úgy, mint amikor mosolyogós napja van vagy éppen egészen vidám. Egy érzelmi kavalkád és vihar, amivel legkönnyebben lehetne leírni, de csak odabent; kifelé ő a csendes és a halk. A kezelések, a bájitalai pedig kezeskednek arról, hogy ő farkasbőrbe bújt bárány, aki a légynek se ártana.
Holdciklusa nagyban befolyásolja, hogy melyik oldalra billen el jobban a mérleg nyelve, mi az, ami meghatározza. Ahogy  közeledik a Telihold, úgy válik befordulttá, ingerültebbé, szavai mocskosabbak, szeretne mindenkit távol tartani magától. Úgy véli, még véletlen emberi alakban is ártalmas lehet másokra és bár ennek testi jele nincs, a félelem megvan. Látott már ilyet, nem kíván a következővé válni. Ilyenkor türelmetlenebb, nem érdeklődik, mindenki zajosabb mint kellene és egészen sötétebb árnyalatot kap. A Hold levonultával ő sem különbözik másoktól: gyengesége és erőtlensége nemigen segítik abban, hogy aktív tagja legyen a társadalomnak pár napig, azonban kedélye 180 fokos fordulatot vesz: ilyenkor hasonlít a legjobb arra aki volt és akinek lennie kellene. Mosolya, hangja visszatér, kedve táncolna, a jövőt is látni véli olykor és fényesebben. Mintha az erő, ami kiveszett a testéből, a lelkébe költözne. Noha a ciklus újra kezdődik, a kedélye pedig félhold körül kezd feszülni, legalább adatik neki a napsütésből. És hogy mikor a legideálisabb? Ezt nem tudja belőni: valamikor egészen hamar, van, amikor már túl későn. De legalább megadatik neki is, hogy kicsit elhihesse, minden rendben, minden a helyén.
De a Hold újra és újra elragadja tőle.

Címerükön sötétkék pajzson látható ezüstsas, aki szárnyával védelmez egy vörös színű sárkánytojást. A jelkép egyszerre utal a család nevére (amely sasfiókát jelent), valamint arra a feladatra, amit az Orlykok évszázadokon át láttak el Kelet-Európában.
Az ukrán származású, aranyvérű család a köz szolgálatára tette fel életét. Birtokaik közé olyan hegységek, vadonok, és elzárt völgyek tartoztak, amik az ukrán acélhasúak természetes élőhelyei és vonulási területei voltak. Az Orlykok a sárkányokkal foglalkozó, nagy múltú Báthory-család szárnysegédeiként váltak ismertté, akikkel hosszas szövetségük alatt több házasságot is kötöttek. A Báthory család tagjai rendelkeztek azokkal az évszázados szaktudással és gyakorlattal, amik szükségesek a sárkányok közvetlen megközelítéséhez, esetleg gyógyításukhoz, vagy szükség esetén visszatartásukhoz. Az Orlykok több generáción át segítették őket munkájukkal. Ők biztosították a hátteret számukra a munkához. Feljegyezték Báthoryék tapasztalatait, megfigyelték és térképre vezették a vonulási útvonalakat, fészkelő helyeket és vadászterületeket, szükség esetén pedig területet biztosítottak az egyedek karanténjához. Az általuk vezetett naplók és térképek alapján időben figyelmeztetni tudták az útba eső falvak lakóit, és lezárták a veszélyessé váló területeket. Részt vettek a kártalanítási munkákban, ha arra egy baleset miatt szükség volt, amneziálták a szemtanú muglikat, az elhullott példányokból pedig begyűjtötték a mágikus alapanyagokat.
Nem tartották magukat sárkányidomárnak. Meggyőződésük szerint a sárkányokat nem lehet valóban idomítani, és még kevésbé lehet birtokolni. Úgy vélték, hogy az ember legfeljebb megfigyelheti, kiismerheti és tiszteletben tarthatja őket. A családban gyakran mondogatták, hogy az igazi tudás nem abból fakad, ha valaki parancsolni próbál egy sárkánynak, hanem abból, ha elég sokáig marad életben a közelében ahhoz, hogy megértse a szokásait.
A dinasztia birtokközpontja Orlykva volt Ukrajnában, ami egy régi várkastély mágikusan megerősített falakkal a rezervárum belső területén. A helyszín mugliriasztó bűbájok miatt muglik számára katonai zónának tűnt, mit sem tudva arról, hogy könyvtárjuk évszázadokra visszamenően tartalmazott térképeket, naplókat, és generációkon átívelő tudást.
A család leghíresebb felmenője egy kvibli volt, aki a muglik világában szerzett magának ismertséget. Pylyp Orlyk politikus és államférfi volt, aki egész életében hazája függetlenségéért dolgozott. Annak ellenére, hogy Pylyp kvibliként született, az Orlyk család a mai napig büszkén hivatkozik rá a családi legendáriumokban.
A XX. század elején meggyengült a család hatalma, ahogy a szomszédos, nagy Oroszországból is csak aggasztó híreket kaptak. Forradalmak és polgárháborúk írták át a szabályokat. A Romanovok lemészárlásának hallattán ők is menekülni kényszerültek. Csak néhány, idősebb Orlyk maradt hátra Orlykvában, a család várában, és ők is pusztán azért, hogy továbbra is gondoskodni tudjanak a sárkányokról. Az ifjabbak azonban nyugatra indultak, még mielőtt az államosítás elvett volna tőlük mindent. A sárkányállományt állami felügyelet alá vonták, a család feljegyzéseit és naplóit lefoglalták, a birtokok és földterületek nagy része Orlykvával együtt elveszett.
Néhányuk a környező országokba – Románia, Lengyelország, Magyarország – menekült, egy részük pedig nyugatabbra, egészen az Egyesült Királyságig.
Mivel ingóságaik döntő többsége Orlykvában maradt, ezért nem számítottak vagyonosnak brit mércével. Idegenek voltak egy új országban, hontalanok egy új hazában. Aki csak tudott, a brit Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Lények Felügyeleti Főosztályán kezdett el dolgozni, ezzel kamatoztatva azt a tudást, amit odahaza összeszedtek. A fiatalabbak azonban új megélhetési módokat kerestek, hogy asszimilálódni tudjanak a brit varázslótársadalomba.
Voldemort első hatalomra törésekor a családtagok többsége nem választott semleges oldalt. A család történelmükből kifolyólag különösen érzékeny volt arra, ha valaki nem a megfelelő eszközökre építi a hatalmát. Nem értettek egyet a vérelmélettel, sem azzal, hogy Voldemort félelemből épít magának várat, ezért a nagykorú családtagok jelentősebb része a Főnix Rendjének szolgálatába állt. Segítettek a biztonságos útvonalak feltérképezésében, illetve a saját ismereteiket is a Rend szolgálatába tudták állítani a veszélyes lényekkel kapcsolatban, melyek közül Voldemort sokat felhasznált saját céljaira.
Az első háború után a család megtépázva, de életben maradt. Megpróbáltak újra hétköznapi életet élni, kapcsolataik pedig egyes varázslócsaládokkal – akik szintén kiálltak a Sötét Nagyúr ellen – megerősödött.
A második varázslóháborúban is csatlakoztak a Rendhez, hogy segítsék Voldemort legyőzését. A családot ekkor azonban csapás éri, amikor egy még fiatalkorú családtagjukat Fenrir Greybackhez kötődő alakok elhurcolták, és saját magukhoz hasonlóvá tették.
Új helyzetet teremtett ez számukra. Meg kellett békélniük ezzel a gondolattal. Fiukat természetesen nem hagyták magára – az ugyanis teljesen szemben állt volna mindazzal a szemlélettel, ami a család alapértékeinek felel meg. Sajnos a vérfarkaskór nem gyógyítható – és nem tehettek sokat a tünetek csillapításáért sem.
Mivel kapcsolatban állnak az amerikai Dreadmoor családdal egy házasság révén, így sikeresen elérték, hogy a Felsőházuk egy alapítványt szervezzen a vérfarkas tábor túlélői számára. A Dreadmoorok Felsőháza ugyan sohasem „mocskolná be a kezeit” a vérfarkasokkal, a látványos adományozások és jótékonyságok azonban jó hatással vannak a megítélésükre és a róluk alkotott képre. Támogatták a tábor túlélőinek rehabilitációs költségeit, továbbá minden túlélő részére létrehoztak egy alapot. Ehhez az illetők nagykorúságuk betöltésekor férnek hozzá, az így kapott összeg pedig segítséget nyújt számukra ahhoz, hogy megkezdjék a saját életüket. Ezt amiatt találták fontosnak, mert a vérfarkasokat negatív diszkrimináció miatt hírhedten nem szeretik alkalmazni még akkor sem, ha egyébként kiváló szakemberek. Az így elkülönített összegek azonban jelentős segítséget nyújtanak az első saját otthonuk megvásárlására, vagy akár saját vállalkozásuk elindítására.