Roxfort RPG

Rettenetesen idegennek hatott hirtelen az, hogy még mindig órákon ültünk. A szavazás megtörtént, hirtelen kinyílt a világ – bár ugyebár minden szempontból kinyílt volna a világ, akármi is lett volna az eredmény, csak más utakra kellett volna lépni -, s nagyon gyerekesnek éreztem az összes óránkat. Mást akartam már csinálni, haladni szerettem volna, én pedig úgy éreztem, visszatartottak attól, hogy meglépjük az első komolyabb lépésünket ezzel kapcsolatban. Hiszen a gyerekek járnak már csak iskolába, nem igaz? Akkor mit kerestem még itt?

Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de egész egyszerűen kisétáltam az óra végéről. Eredetileg azért körbenéztem, hátha valakivel el tudtam volna beszélgetni, hogy teljen az idő, de nem. Ritka pillanatok egyike volt, hogy azt kívántam, bárcsak Rappaport itt lett volna. Vele mindig el lehetett ütni az időt értelmes csevegéssel, amíg vártuk, hogy valami valóban fontos, hasznos, adekvát történjen. De most nem volt itt, én meg jobb híján távoztam inkább. Valami gyakorlati bemutatásnak a vége volt úgyis, én már sorra kerültem és abszolút feleslegesnek éreztem a jelenlétemet ott. Nem érdekeltek a többiek, túl sok gondolat volt a fejemben és bármit hasznosabbnak ítéltem, mint ezt az órát jelenleg. Nem fogok feltűnni senkinek. Ha meg igen, majd azt mondom, hogy rosszul lettem és ki kellett mennem. Ugyan miért gondolnák, hogy hazudnék? Nem szoktam az iskolában, szorgalmas és aktív tanuló voltam, nem volt indokuk feltételezni ezt.

Sok minden keringett a fejemben. A szavazás, azok az emberek, akik nem éltek a jogaikkal, az eredmény, az a kismillió lehetőség és út, ami előttünk állt, a közelgő esküvőnk Orvillelel és az ezzel járó hatások, a jövő tanév, hol fogjuk folytatni az életünket, esetleg tanulmányainkat, hogy a többiek mihez fognak kezdeni, ki fog gondot okozni, kitől szabadulhatok meg azzal, hogy elballagunk, a családom, az, hogy az eredmény és egyébként a házasságunk hogyan változtatja meg az amúgy sem kifejezetten egészséges dinamikánkat. Bár őszintén, attól nem tartottam, hogy Orville ne állna ki mellettem annak tekintetében, hogy mi az esküvő után saját családi egységet fogunk képezni, attól még zavart, hogy jelenleg ennyire sok a bizonytalan tényező, így nem lehetett rendesen tervezni sem.

Talán a teremben hagyott futó gondolataim meghallgattatásra kerültek, mert ahogy a kertben sétáltam – magam sem tudom, miért itt - , az egyik rejtett zugban megpillantom azt a lányt, aki a legtöbb helyzetben ellenségem volt, mégis többször kerestük egymás társaságát, mint azt az ellentétes oldalon lévőknek illett volna. De hát, mindketten olyan típusok voltunk, akik nehezen viselték, ha sokáig nem érte őket intellektuálisan megfelelő kihívás és annak ellenére, hogy tudtuk, mennyire is különbözünk, ezen a téren sokszor egymás mentsvárai voltunk. Nem mintha valaha is bevallottuk volna bárkinek is. Magammal már évekkel ezelőtt lerendeztem ezt, úgyis jobb volt tisztán látnia magát az embernek, azt azonban nem tudtam, ő hogy gondolkodott ezekről, de hát nem is ma fogjuk valószínűleg ezt megtudni ugyebár.

Mindenesetre lassan sétáltam oda a virágok és bokrok ölelésében nyugodtan könyvet olvasó Elizabeth mellé, hogy aztán lepillantsak a papírrengetegre, hogy kisilabizáljam a címet, amíg megvártam, hogy észrevegyen. Az ég tiszta volt, a napsugarak melengették a bőrünket, a madarak pedig csicseregtek. Meglehetősen kontrasztban állt azzal, amilyen témákat és amilyen hangulatot elő fogok csalni kettőnk között, hiszen csak egy bolond nem látta a fejünk felett tornyosuló viharfelhőket. Feltéve ha nem tervezett azonnal elhajtani, amihez minden joga megvolt. Kár, hogy tudtam, hogy esetenként ő is mennyire vágyott a megfelelően intellektuális beszélgetésekre hasonló témákban, amik éppen igen csak aktuálisak is voltak. Úgyhogy nem nagyon voltak kétségeim, ahogy lepillantottam a lány arcára egy halvány, szokásosan hideg mosollyal.

- Meginvitálhatlak egy rövid sétára ebben a ragyogó időben?