Roxfort RPG

Mintha sokkal rövidebb idő telt volna el a második és a harmadik próba között, mint az első és a második között. Minél kevesebbet gondoltam rá, annál közelebb került május 26-a, és annál közelebb sodródtam én is ennek az egész szezonnak a végéhez.

Az Ishidával való gyakorlásokon túl mindennapjaim részévé váltak azok a leckék, amikkel Orville igyekezett felkészíteni, és talán még ezeknél is fontosabb az, amivel Lucinda látott el. Egy éve még lehülyéztem volna bárkit, aki azt mondja, hogy épp ő lesz a második olyan ember, akinek igazán fel tudom majd tárni azokat a dolgokat, amik bennem zajlanak, és hogy ő lesz az, aki gondoskodik majd arról, hogy ne csak testileg, de lelkileg és mentálisan is fel tudjak készülni a megpróbáltatásokra. Ismerem a kritikákat róla, hűvösnek és számítónak tartják, akibe nem szorult egy csepp empátia sem, de én nem értek ezzel egyet. Csak egyszerűen… máshogy gondolkozik.

Talán működött az a sok hegyibeszéd. Ezt nem tudhatom, de az utolsó héten már egyáltalán nem beszéltem a Próbáról. Az edzéseken részt vettem, a gyakorlatokat megcsináltam, ám ez nem volt több, mint a mindennapi rutinom része. Tudom, hogy legalább egy valaki őszintén fog aggódni értem a lelátókon, de Malnak is jót tett, hogy nem az esetleges elhalálozásomra gondolt inkább, hanem arra, hogy hamarosan ő is láthatja a családját.

Így aztán a próba előtti héten már inkább a családomról beszéltem a bizalmasaimnak, sajnálatukra pedig be nem állt a pofám. A skót táj nyomokban hasonlít az otthonomra, de azért még sem olyan. A december óta üldöző honvágyat aztán csillapította, amikor tegnap este megérkeztek Roxmortsba. Szerettem volna velük tölteni a faluban egy napot, és bassza meg, még Prunak is tudtam örülni, hogy itt van. Hallottam vissza pletykákat, hogy az addig makulátlan, mindenki kedvence Prudencenek nem a legjobb éve volt miattam, mintha ő követte volna el azokat a dolgokat, nem én. Csak az Amelia Morrissal való barátsága mentette meg attól, hogy ne szedjék szét még jobban.

Még látom, hogy odamegy Valehez, hogy mondjon neki valamit, amíg én anyámnak adok egy hosszas búcsúölelést. Most is olyan az illata, mint odahaza a frissen mosott ágyneműnek. Nem érdekel, ki néz és mit gondolnak, erre most szükségem van.

Mindenki győzni jött ide, mindenki győzni akar. A többi bajnoknak ez nem jelent többet annál, aminek a bajnoki cím eredetileg hivatott lenni: pénz, örök dicsőség, és az a kegy, hogy a képviselt iskolád rendezheti a következő Tusát. Bizonyítani szerettem volna, és bizonyítást arra, hogy beszennyezett véremen felül tudok kerekedni. Amikor beléptem az arénába az első próbán, ez az egész még rólam szólt. Mostanra viszont beláttam, hogy jelentéktelen vagyok ebben a játszmában. Nem a személyem fontos, hanem mindaz a hatás, amit a tetteimmel el tudok érni. A Serleg előre látta az ítéletet, az erővel hozott ítéletet, ez pedig három utat nyitott előttem: vagy megnyerem a Tusát, vagy bűncselekményt kell elkövetnem, vagy meghalok.

Mindenkinél nagyobb érdekem van abban, hogy én nyerjem meg a versenyt – és ha ezt nem is tudják, de ez mások érdeke is.

Nem érzem magam kifejezetten idegesnek még akkor sem, amikor megkapom a jelzést az indulásra. Tudom, hogy sérülni fogok – eddig is komolyan sérültem minden egyes próbán, nem beszélve arról, amit Morristól kaptam; most sincs ez másként, ismét véremet fogom ontani, mert mások ebből profitálnak. Ettől függetlenül jó lenne, ha legalább ne a legelején hátráltatna engem bármilyen sebesülés.

Újfent az otthonom jut eszembe, amikor meglátom a fúriafüzet a bejáratnál. Még nagyapám ültette Ghostpine-on fiatal korában az egyik parton, hogy biztosan elriassza az esetleges betolakodókat. Előfordult kölyök koromban, hogy apámnak kellett megmentenie, mert túl közel merészkedtem hozzá, és nem ismertem fel időben a veszélyeket. Akkor még nem tudtam, hogy a fúriafűz egy bizonyos pontját kellett eltalálnia ahhoz, hogy a fa megdermedjen. Nem vagyok szakértő a herbológiát illetően, az efféle érdeklődés mindig Ishidát illette, abban viszont biztos vagyok, hogy csak szerencsével vagy nagyon sok idővel találgathatnám azt, hogy pontosan hol van ez a pont ezen a fán, ráadásul a többi bajnoknak is segítenék vele. Nem érdekem segíteni nekik, sőt, ki kell használnom mindent, amit az egy perc előnyöm juttat számomra.

Az egyetlen szerencsém az ösztönös reflexeim. A fúriafűz nem ér rá megvárni a szentimentális nosztalgiámat, és olyan, mintha egyenesen úgy helyezték volna, hogy ne tudd kikerülni. Az egyik ága kapásból mellkasom felé lendül – egy óvatlan lépést teszek meg hátra, hogy kitérjek az ága elől. Ahogyan visszafelé mozog, úgy követem az ágat én is, hogy minél gyorsabban kikerüljek a csapdájából, de naiv volt a feltételezésem, hogy gyorsabb lehetek annál, ahogyan az irányt vált. Pálcám a közeledő lomboknak szegezve egy tarolóátokkal próbálkozom, hogy lelassítsam, és esélyem legyen eltáncolni a következő, hátulról érkező támadása elől. Még meg se nézem, mi van előttem, amikor visszafordulok a fúriafűzhöz.

Egy perc. Egyetlen perc – hamarosan beengedik Siennát is. Mindent meg kell tennem azért, hogy növeljem az előnyömet.

Pálcám néhány kanyart rajzol a levegőbe, hogy áthatolhatatlan, sűrű ködöt idézzek a fúriafűzre és közvetlen környékére. Nem gondolom, hogy a bajnokaink ne tudnának boldogulni ezzel, ha rájönnek arra, hogy mágikus köd, és igazából nem is érdekel. Feladtam, hogy másoknak akarjak igazolást adni arról, hogy nem vagyok olyan, amilyennek elsőre gondolnak. Nem fogok ebbe több energiát fecsérelni – akkor nem, amikor ilyen nagy a tét.

Az első veszély után keresem a továbbjutáshoz vezető utat, ösvény azonban nem vezet semerre. Valamilyen toronyba vezettek minket, vélhetően az utunk így felfelé vezet majd. Magasra kell emelnem tekintetem, hogy láthassam a mohás, növényekkel teli sziklafal tetejét, legalábbis azt, amit a tetejének gondolok. Seprűvel semmiség lenne, vagy hoppanálva, egy szem pálcával azonban még a Tusa legedzettebb bajnokainak is emberes feladat lesz megküzdeni a gravitációval.

Pálcám ezúttal a méretes sziklafal tetejére szegezem. Megpróbálok egy kötelet idézni, aminek túlsó vége a sziklafal tetején belekapaszkodik valamibe – hogy mibe, abba egyelőre nem merek belegondolni, de ez legyen majd akkor probléma, ha sikeresen feljutottam. A kötél végét derekam köré fonva jelentős terhet vehetek le a mászásról, hiszen nem csak a saját, fizikai erőmre kell majd hagyatkoznom. Nem marad most más, mint felfelé, csakis felfelé, és vissza se nézek, hogy ki milyen iramban érkezik utánam; inkább a lábammal tolom ki testsúlyom, hogy levegyem így a terhelést a kezeimről.

Éreztem, hogy bármibe is kapaszkodik a kötél, amit megidéztem, még gondot okozhat később. Azonban ha már ennyivel kisebb erőfeszítésbe telik a sziklafal tetejére jutni, máris előrébb vagyok. Úgy kell a lehető leghamarabb feljutnom, hogy mindeközben a lehető legkevesebb energiát használom fel. Messze van még a Próba vége, nem követhetem el azt a hibát, hogy már a legelején elégetem az összes energiámat.

Nagyjából egész magabiztosan haladok, a vádlimban lévő fájdalomra ügyet se vetve. Mindez semmi ahhoz képest, amit az első két próba, vagy akár Orville hathatós segítsége során átéltem, és abban is biztos vagyok, hogy a következő percben-órában ennél jobban is meg fogom viselni a szervezetem. Megszoktam, mára már igazán megszoktam, hogy nem csak az a jóleső fájdalom létezik, amit egy kiadósabb edzés után érzek.

Majd a gyógyítók ellátják ezt is a többivel együtt.

Minél messzebb haladok, annál bátrabban kapaszkodok a kötélbe. Más is hasonló taktikát választhatott, hiszen a szemem láttára gabalyodik össze a kötelem egy másikkal. Nem kívánok azzal foglalkozni, hogy kié is lehet ez, és ha tartom a tempómat, akkor különben sem fog már számítani. Egyetlen, határozottabb rántás a kötelemen viszont, hogy megszűnjön az ezáltal kapott, látszólagos biztonság. Nem vagyok otthon növényekben, a robbanást azonban még a szikla falán is érzem, aminek az imént még támaszkodtam. A kötelem megadta magát, lábam pedig megcsúszik a kövön, amin eddig támaszkodtam. Hamarabb találom magam a hideg és nyirkos csápok ölelésében, mielőtt felfognám, hogy zuhanok. Azok pedig csak szorítanak, egyre jobban…

Távolinak ható emlék Halloween éjszakája, közvetlenül azelőtt, hogy a Serleg a mi szextettünket kárhoztatta ennek a Tusának nevezett, megalkuvásokkal teli átokra. Nincs sok nyugalmas éjszakám, az ott történtek pedig méltán helyet kaptak azon rémálmaim közé, amik örökké belém ivódtak, amiktől soha nem fogok tudni szabadulni. Talán már távol hagytam azt a helyet, az arctalan nővérek azonban tovább kísértek, épp csak új dolgokat suttognak egymás között, míg én tehetetlenül vergődöm köteleik fogságában. És most nincs itt Ishida sem, hogy megkérhessem arra, hogy oldozzon el.

Kezeimet összeszorítom, ám ettől az ördöghurok is csak erősebben szorongat. Még csak a próba elején vagyok, nem lehet, hogy ennyi fizikai és mentális felkészülés után máris vége legyen. Érzem mégis, hogy a pánik forró, kapkodó hullámként úszik fel egészen a mellkasomig, és ezzel együtt kisöpörjön belőlem minden más, értelmes gondolatot, hogy egyedül a szabadulni akarás ösztönét hagyja maga után. Rángatni, tépni, rúgni, ficánkolni, bármit, csak szabaduljak a körém fonódó indáktól! Testem összes idegszála azt üvölti, hogy éljek ennek az ösztönnek, de Solace Barbon megszűnt ösztönlénynek lenni. Solace Barbon tiszta lapot kapott ott, ahol erre tényleg szüksége volt, és Solace Barbon akkor se süllyedt az állatok szintjére, amikor Orville átka égette a nyelvét.

Megpróbálok jobban odafigyelni a légzésemre, és arra, hogy el tudjam lazítani az összes porcikámat, és eközben azon gondolkozom, hogyan tovább. Nem is figyelem azt, hogy milyen messzire jutottam, és azt se igazán, hogy a többi bajnok hol tart. Ez mind csak figyelemelterelés.

Óvatosan helyezem az indákra testsúlyom  A kötelemet talán elvesztettem, még ha ami maradt belőle, még derekamon lehet, de miért ne? Miért is ne használhatnám azokat az ajándékokat, amikkel a pálya megörvendeztet minket? Az iménti dinamikus, gyors mozgás helyett a lassabb, de lazább, kevésbé feszes mozgással igyekszem közelebb kerülni a sziklafalhoz, az ördöghurkot egyfajta biztosítókötélként használva, még ha tudom is, hogy ez nem egy barát, hanem egy kéz, ami ha akarna, összeroppanthatna.

Pálcámat óvatosan fentebb emelem a fal felé, hogy vékony, hideg foltot lehelhessek rá. Az ördöghurok nem bírja a tüzet, nem bírja a fényt – de annál mohóbban keresi a hideg, sötétebb helyeket. Azáltal, hogy számára kedvezőbb környezetet teremtek, igyekszem arra motiválni, hogy menjen feljebb, még feljebb, velem együtt, egészen, míg el nem érem a sziklafal tetejét, hogy a csapóajtón át a következő szintre juthassak.

A többiekhez képest később jutok át a csapóajtón – nem a legjobb kezdés, a sziklafal tetejéről jövő tűz keresztbe húzta számításaimat, és Inés tarolóátka is közel haladt el mellettem. Nincs értelme kétségbeesni viszont; legalább a mászás nem fárasztott ki feleslegesen, így jelentősen több energiám marad a próba többi szintjére. Ki tudja, hány szintje van a toronynak… és ki tudja, hány lehetőség arra, hogy végleg lemoshatatlan bűnt kövessek el, ami már a sajátom lesz, igazán a sajátom. Nincs az a bájital, ami feloldozást ad majd.

Szorosabban kell markolnom a pálcám, amikor ez a gracitációs mező magával ránt, hogy Vale mellett landoljak ebben a lépcsőlabirintusban. A szemüvegem már biztosan nem lenne rajtam. Ismét sajnálom kissé, hogy az esemény jellege miatt nem érek rá annyit nézelődni, mint szeretnék. Kerülöm a lány tekintetét, míg felmérem a tekintetét, fókuszomban pedig a középen lebegő sziget áll csak. Az nem lehet, hogy a többiek ilyen hamar…

Csak a beszédhangok után figyelek fel a többi bajnokra. Sienna egy másik falon, és vele szemben a többiek. A szobrok viszont… Csak most nézem meg tüzetesebben a magunkét, mely nem egy Lady Liberty, de mégis csak a mi egyenruhánkat viseli. A Tusa nem a véletlenjeiről híres, biztosan van jelentősége annak, hogy mind a hatunkra jut egy-egy szobor a terem nem mind a hat oldalán.

Olyan érzésem van, mintha ez a terem elvárná a csapatmunkát, holott azonban biztos vagyok abban, hogy nem állítanak elénk olyan feladatot, amit egyedül ne lehetne megcsinálni, még ha mind a hat szoborra szükséged is van ahhoz, hogy teljesíteni tudd a feladatot. A szobrokkal együtt ha csak önmagad számolod, akkor megkapod a legerősebb mágikus számot.

Eszembe jut Nox a dobókockáival, és amikor arról beszélt, hogy ha összeadjuk a kockák egymással szemközti oldalait, akkor mindig hetest kapunk.

- Talán ostobaság, de a varangyra is azt gondoltam, nem jön majd be. - Connorék felé nézek, pontosabban a szobraikat nézem. Mind megfejtettük a gömb titkát az első próba után, tudják, miről beszélek. Rendkívül ostobának éreztem magam, amikor ráraktam azt a varangyot, ami a mocsárból követett az ott történtek után, nem hittem volna, hogy beválik majd.

- Ha összeadod egy dobókocka szemközti oldalainak értékét, mindig hetest kapsz, ennél pedig nem létezik erősebb mágikus szám. Megpróbálhatnánk úgy irányítani a szobrokat, hogy így helyezkedjenek. - nincs okuk arra, hogy együttműködjenek velem. Nem gondolhatok viszont most erre. Nagyjából Inés felé nézek; az eskü, amire belekényszerítettek, még fogva tart, és ha nyíltan, nyilvánosan segítenék Inésen kívül gyakorlatilag bárkit, akkor az idei Tusa bennem köszöntheti majd első áldozatát. Szeretném saját lábon, és nem koporsóban elhagyni ezt a tornyot, úgyhogy csak tűröm tovább azt is, ha haragszanak rám.

A biztonság kedvéért a bizalmasaim már megkapták a búcsúlevelemet.

- Nyilván okkal van annyi szobor is, amennyien vagyunk. Nem okozhat gondot a szobrok életre keltése. - az eskü előtti Barbon talán tett volna egy utalást Valenek, hogy elismerje tehetségét ebben. Az efféle gesztusok viszont túl veszélyesek; veszélyesebbek, mint amit egy Piertotum locomotor-ral végezhetünk. Pálcámmal a mellettem lévő, iskolánk egyenruháját viselő szoborra szegezem, de mindaddig nem teszek semmit, míg nagyjából konszenzusra nem jutunk, hogy mit tegyünk.

Tanácstalan várakozásunk közben legalább arra van időm, hogy elrendezzem magam. A kötél csonkja még derekamon lóg; ettől egy gyors mozdulattal megszabadulok, mielőtt még lehajolnék azért, hogy feltűrjem sérült lábam nadrágszárát. Pálcámat a vádlim felé helyezve egy ferula bűbájjal ellátnám a sérülést, még ha az nem is jelentős. Vélhetően sokkal súlyosabb állapotba kerülök az utolsó szintig, ha sikerül odáig eljutnom, és ez még semmi nem volt ahhoz képest, amit akár a többi szint, akár a többi bajnok tartogat számomra. A sérülésem nem súlyos; holnapra nem lesz több, mint egy lila folt és némi véraláfutás, már ha bízunk abban a forgatókönyvben, hogy lesz még holnap, amikor ébredhetek – vagy így, vagy úgy.

A tanácstalanságot még akkor is érzem a levegőben, amikor ismét lábra állok. Tartom magam ahhoz, hogy a szobroknak és a helyzetüknek relevanciája lehet ebben a rejtvényben, és abban is biztos vagyok, hogy ezt most erővel nem lehet megoldani.

Még az is lehet, hogy túlgondoljuk az egészet, és minden szintre egy szoborra van csak szükség a továbbjutáshoz.

Nem osztom meg a gondolatom a többiekkel; nem látom, hogy érdemben kifutna ez valamerre, mindenki döntésképtelen, mindenkit összezavart a tér és a lépcsők. Kíváncsi lennék rá, hogy a tájoló bűbáj miként működne ezen a helyen, bár gyanítom, hogy megadná magát a helyen uralkodó bűbáj felett, és összezavarodna, mint a Tusa hatlapos bajnokai egy puzzle előtt.

Pálcám újra rászegezem az egyik szoborra; arra, ami a mi oldalunkon áll, és a mi iskolánk talárját és címerét viseli. Nem maradhatunk itt tovább tétlenül. Mindenképpen információkra van szükségünk, sokkal többre, mint amennyivel most rendelkezünk, azt pedig nem lehet másként, csak ha nem csak a lépcsők, hanem a tapasztalat útjára is lépünk. Nem fogom megvárni, míg mások elvégzik a piszkos munkát helyettem, és értelmetlennek találom azt is, hogy tovább várakozzak, amíg valamilyen konszenzusra jutunk.

- Piertotum locomotor! - a varázslattal életre kelteném a kiválasztott, ilvermornys szobrot, hogy ezzel mobilissá tegyem azt, és rávegyem arra, hogy önként, a saját lábán induljon meg az egyik ismeretlen oldal irányába. Vele együtt lépnék én is – vele együtt, de a másik ismeretlen oldal irányába. A legnagyobb ellenség jelenleg az információk hiánya; minden más csak kulloghat mögötte a sorban.

A lépcsősorokon felmászva az oldalunk egy magasabb pontjára próbálok eljutni, amennyiben ez lehetséges. Még megnézem, miként ugrik át az általam életre keltett szobor a másik oldalra, ha sikerült erre utasítanom. A legnagyobb ostobaságot már elkövettem, amikor bedobtam a serlegbe a nevem, még egy igazán nem számít. Bármi is a szobor sorsa, egy nagy lendülettel futok neki a lépcső utolsó pár fokának, hogy onnan elrugaszkodjak. Bár nem tűnik megugorhatatlannak az akadály, de számolok azzal, hogy a lépcsők kényük-kedvük szerint elfordulhatnak. Arccal találkozni a másik oldal ismeretlen objektumával viszont még mindig jobb, mint az információhiányból fakadó tehetetlenségben leblokkolni.

Látom a megelevenedett szobrot eltűnni az egyik lépcső után, hogy átérjen az egyik, ismeretlen oldalra. Még éppen látom, hogy egy másik szobor, Delacourtól érkezhetett, is megpróbál arra menni, azt azonban magával rántja Scrimgeour oldala, és nem érkezhet le oda. És mint egy dominóban, a láncreakció elindul; a Griffendél bajnokát is magával ragadja Delacour oldala.

Már elszántam magam arra, amit tenni fogok. Szemeimmel az üres oldal egyik lépcsőjének peremére fókuszálok. Az utolsó pár lépcsőfokot futva teszem meg, hogy elrugaszkodjak onnan, de egy nagyobb erő egyszerűen elránt a céltól. Ugyanaz történhet velem, mint Delacour szobrával; talán tényleg egy dobókockában vagyunk. Talán tényleg túlbonyolítottam; nem volt azonban elegendő információnk hozzá, hogy megfejtsük azt, és akárcsak, ha először kapsz a kezedbe egy rubik kockát, először nem teszel többet, mint kísérletezel és találgatsz.

A szorgos számolgatás előtt meg kell kapaszkodnom az egyik szoborban; egészen más úticéllal rugaszkodtam el a lépcsőtől, és még ha fejben fel is készültem arra, hogy nem azt a lépcsősort sikerül megkaparintanom, amit kinéztem magamnak, a valóság az, hogy jó pár másodpercig nem tudom megmondani, vajon egyáltalán a talpam alatt van-e a padló, vagy már az oldalamban, vagy hogy a szobor, melyre ujjaim rászorulnak, mellettem magasodik-e, vagy épp felettem. Mintha nem is én ugrottam volna, hanem egyenesen megrázták és feldobták volna ezt a dobókockát, melynek csapdájában vagyunk.

Pálcám karomra fogom, végéből pedig apró, fehér fény törhet elő a nonverbális átkom hatására. Össze kell szednem magam, szükségem van koncentrációképességemre ahhoz, hogy újra gondolkozni tudjak. A sérülés, amit okoznék magamnak a nonverbális szúró átokkal, nem sok, nem jelentős, de ennyit megér az, hogy újra a saját fejemben tudjak lenni. Épp csak fikarcnyit rándul az arcom a művelet során. Csak azt remélem, legalább anyám épp nem a képernyőt nézi, amikor ezt művelem magammal.

A dobókocka szabályai és az eddig tapasztaltak szerint Vale oldalának négyes kell legyen a száma. Nem nehéz ezek után összerakni, hogy akkor dob át a gravitáció egy másik oldalra, ha túl sokan lennének rajta. Könnyebb lenne, ha a szobor, amit életre keltettem, is velem egy irányba ment volna, de nem tudhatom biztosan, hogy akkor is erre az oldalra kerültem volna. Nyilvánvalóan nem számíthatok mások segítségére, én se segítenék magamnak, még ha nem is hiszik el talán soha, hogy nem vagyok több, csak a képzelt ellenségük.

A varázslatnak, amivel a szobrot mozgásra bírtam, még mindig élnie kell. Amint sikerült fejben visszatérnem önmagamhoz, a többi oldalt fürkészve keresem azt a szobrot, amit megbűvöltem. Egyedül áll az egyik oldalon, öltözetéből könnyen felismerem. Ugyanazzal a bűbájjal megpróbálom arra utasítani, hogy jöjjön tovább az én oldalamra. Számítok arra, hogy akkor a gravitáció Vale oldala felé húzhat. Ha sikerül elrugaszkodnom, akkor kihasználhatom ezt, hogy átkerülhessek a következő szintre, át a következő ajtón. Még ha meg is kell majd kapaszkodnom benne a dezorientáltság okozta rosszullét miatt.

Tudom, hogy talán inkább szerencsém volt azzal, hogy a tervem működött – egészen pontosan épp szerencsés helyzetben voltam ahhoz, hogy végrehajthassam az ugrást a következő szintet ígérő ajtóig. Pillanatra vakít el a fénycsóva, ami miatt nem is látom a már odaérkezett Delacourt, a fájdalom nyelvét azonban felismerem, jól értem józanító szavát, történjen az önmagam által egy csípőátokkal, Orville nyelvem perzselő és körmeimet ujjaimról leszakító kínzásával, vagy Scrimgeour gyűlölettől fröcsögő robbanóátkával csak úgy, a morális felsőbbrendűség fennkölt, makulátlan zászlaja alatt, ahogy tőle ezt már megszokhattuk.

A kötelek még azelőtt gúsba kötnek, mielőtt átrepülnék a nyitott ajtón. Kötelek, kötelek, és ismét csak kötelek... Túl kéne már tennem magam azon, ami Halloween éjszakáján történt, rég volt, talán igaz se volt. Egyedül Malachival voltam hajlandó megosztani azokat a dolgokat; meggyőződésem, mióta többet beszélgetek Lucindával, hogy félreértik, de ezt még az ő orra alá se mertem kötni, mert ebben a dologban nincs szükségem megfedésére, hogy egyszerűen szívjam fel magam. Sienna viszont pontosan tudja. Látta, miként ébredezek arra az ágyra kötve, véres talárral, mintha holmi vadállat lennék, akit kordában kell tartani, és láthatta a pánikot, ahogyan Ishida segítségével megpróbáltam megszabadulni tőle, még ha a pánikomat másként is érzékelte.

Ez a pánik ha rövid ideig is, csak egyetlen, szívdobbanásnyi időre, de egyértelműen látszódhat tekintetemben a palantírokon át. Nehéz nem a kiszolgáltatottságra gondolni, amibe a kötelek kényszerítenek, a fegyelem azonban tanulható dolog. Így sodródok a levegőben egy nagyobb, lebegő objektum mögé, amíg átgondolom a továbbiakat.

Azon az éjszakán Sienna először kísérelt megölni, pedig soha semmit nem ártottam se neki, se a barátainak, hiába rágalmaz ennek ellenkezőjével. Új mélység ez a makulátlanság és tisztaság nagykövetének, a Griffendél hősies lovagjának, aki nyíltan támadt az egyik konkurenciájára. Elismerem, hogy nem játszom mindig tiszta lapokkal, de se Valet, se senki mást nem támadnék meg nyíltan szívesen. Hiszen még mindig őrlődök azzal az utasítással, amit a Noctua tolmácsolt felém. Mindent megteszek azért, hogy azt ne kelljen végrehajtanom. Azért egyeztem bele a csatlakozásba, mert nem akarom, hogy még többen szenvedjenek miattam, és nem, erre nincs más út, hiába könyörgött nekem Malachi is, hogy ne tegyem. Mégis, ha nem lesz más választásom, ha nem nyerem meg a Tusát, akkor valakinek tönkre fogom tenni az életét.

Ha elég magasról néz rá az ember, akkor a gyűlölet is jogos igazságszolgáltatásnak tűnhet. Nem hiszek abban, hogy ettől majd látni fogják, hogy milyen ember ő valójában, hiába mutatta most ki a foga fehérjét. A Lucindával történő felkészülések azonban sokat segítettek abban, hogy a helyén kezeljem ezeket a dolgokat. Nem fogok lesüllyedni az ő szintjére, és nem fogok többet gondolni róla, mint ami. Nem hiszem ettől még, hogy Sienna rossz ember, de azt igen, hogy sokkal sötétebb dolgok munkálkodnak benne, mint amit hajlandó beismerni magának.

Jó hírem van, Sienna, már csak egy kicsit kell a paranoiáddal együtt elviselned engem. Talán aktívan tenned se kell azért, hogy meghaljak, igazán kár fáradoznod értem. Azért pedig nem vagyok felelős, hogy megölték az apád.

Egy nagyobb objektum mögé rejtőzve próbálok először a kötelektől megszabadulni. Csak a hangokból ítélem meg, hogy megérkezett a szintre a többi bajnok is, legjobbnak viszont azt találom, hogy ha nem muszáj, akkor inkább ne lássanak meg. Eddig se volt szükségem a segítségükre, mert az én segítségem odakint van – az ő munkájukat tisztelem meg azzal, hogy nem kezdek egy idióta módjára pánikolni, és fejjel a falnak, vagy épp valamelyik csillagnak rohanni. Ishidáét, aki türelmesen, majdnem minden hajnalban kijött velem a reggeli edzésekre, és megosztotta velem a tudását. Fuentesét, aki január óta okklumenciára oktat, még olyan áron is, hogy ezáltal sikerült olyan dolgokat megtudnia rólam, amire igazán nem volt kíváncsi. Morrisét, nem a pénzét, hanem azokat az átkokat és rontásokat, amiket addig gyakoroltatott velem, míg a csuklóm nem mozdult előbb egy olyan szögbe, mielőtt végiggondolnám, hogy pontosan mit is akarok tenni. És Lucindáét, mert amit ő tanított, az nem varázslat, nem bűbáj, és nem egy újabb ige, amit pálcám végére fűzhetek – mégis ez az, ami miatt bízhatok a varázslataim erejében – különöseb abban, amit Morris maga tanított végszükség esetére.

A kötél belevág fedetlen bőrömbe, és kezeimet is gúsba köti oldalamhoz. Ügyetlenül tartom pálcám kezemben, képtelen lennék viszont úgy fordítani, hogy biztonságban elvághassam vele a kötelet. Előbb csak átadom azt jobbomba, mielőtt elkezdeném varázslat nélkül kibújtatni a balom. Már a pálca másik kezembe való vétele se olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, hisz nem tudom rendesen felemelni vagy mozgatni a kezem. Óvatosan csúsztatom át a másik kezembe, sodródva a magnix objektumon, amit nem tudnék megnevezni. Miután jobbom végre rázárul a pálcára, pálcás kezem kiszabadításán kezdek el dolgozni. Biztosan értékes perceket fogok veszíteni ezzel, de nem foglalkozhatok most ezzel, mert ebben a helyzetben teljesen kiszolgáltatott vagyok mind a terem sajátosságának, mind Sienna újabb merényletének. Jó néhány percre van szükségem ahhoz, hogy biztonságban ki tudjam bújtatni a csuklómat, de ez egy olyan dolog, amiben nem szabad kapkodnom. A kötél így is végighorzsolta azt. Ha már a bal kezem sikerült legalább részben kiszabadítani, már biztonságosan visszavehetem pálcám, hogy egy nonverbális diffindoval megszabaduljak a kötelektől.

Talán lesz olyan bajnok, aki már rég átjutott a következő szintre. Nem baj – legalább egyszer, ha nem kétszer nézhetem végig, amint valamilyen csillagképet rajzolnak ki az égitestek. Nem vagyok annyira jártas asztronómiában, hiába a kiváló kilátás az északi égboltra Ghostpineról, a csillagkép közepe viszont olyan, mintha egy ajtó lenne. Talán jobb is úgy, ha hagyom előremenni a több bajnokot. Talán nem is baj ezúttal, hogy nem én vagyok az első az előbbiekből okulva; néhány egót biztosan megsértettem azzal, hogy merészeltem elég jó lenni a második próbán.

Figyelem, ahogy az égitestek és objektumok ugyanazon a pályán keringenek, és minden alkalommal csak egyre gyorsabban – különösen a harmadik átjutott bajnok után. Bőrömet perzseli a napkitőrés hője, amikor elég közel kerülök hozzá, olykor pedig arrébb kell mozognom a magnix objektumon, hogy kikerüljek pár törmeléket. Szándékosan az utolsók közt maradok – az imént megmentett az öltözetem, de a fejemben kirajzolódó tervem túl sérülékennyé tehet. Nem akarom megadni a lehetőséget arra, hogy megakadályozzanak.

Végül elrugaszkodom a fémdarabtól, melyet eddig menedékként használtam. Majdnem olyan a térben lebegni, mint úszni, a levegő azonban nem elég sűrű ehhez a vízhez képest. Egy áttetsző, rugalmas és kellően erős gömböt idézek önmagam köré; fontos az, hogy lássam a törmeléket, mert a gömb legfeljebb a kisebbektől fog megvédeni, de sérülékeny lehet a nagyobb ütközésekkel szemben. Pálcám a gömb belső falának szegezem, és taszító bűbájjal mozgatom azt a kívánt irányba, a hamarosan, rövid időn belül kirajzolódó ajtóra. Bízom a varázslatom erejében – talán túlságosan is, ahogyan hirtelen elindulhat a gömb a cél felé. A lendület és saját varázslatom miatt a vállam becsapódhat a gömb egyik falának, de legalább elég erősnek bizonyulhat ahhoz, hogy tudjam, megfelelően fog működni a célig. Több, kisebb lökéssel haladok a célig, hogy még időben, de mindenekelőtt biztonságban eljussak az ajtóig. Szükség szerint váltok irányt, hogy kikerüljem a térben lebegő égitesteket és aszteroidákat, követve a pirosat és a kéket, át a következő szintre, akár utolsóként is – számítva arra, hogy Sienna paranoiája is csapdát állíthat nekem az átrium kőpadlóján.

Épp csak egy pillanatra találkozik tekintetem Siennáéval, amikor biztonságban földet érek. Jobb lett volna, ha sokkal messzebb van, ha sokkal messzebb jut és elkerüljük egymást. Még jobb lett volna, ha a gongszó alapján azt hiszi, kiestem. Legalább nem egy újabb csapdába estem bele egyenesen. Biztos lett volna rá ideje, de nem kockáztatnák, hogy Inésnek baja essen.

Még egyszer nem lesz ilyen szerencsém.

Csak röviden nézek rá triójukra – hárman kellenek ugyanarra, amit én egyedül teljesítek - , mielőtt eltűnnék a másik irányba. Ha már látótávolságon kívül vagyok, kiábrándító bűbájt használok magamon, hogy el tudjam rejteni jelenlétem, és némiképp a közönséget is megfosszam fedetlen felsőtestem látványától, ha már az arcomtól nem szabadulnak a csokibékák miatt. Nem szeretném, ha velem foglalkoznának, és nincs több célom a bűbájjal, mint az, hogy hagyjanak békén, ne akadályozzanak. Ugyanakkor nem is kívánom arra használni a sikeres bűbáj elvégzése esetén az előnyöm, hogy közvetlenül megtámadjam őket, vagy bárki mást. Nem kellene ennyit moralizálnom, valószínűleg előrébb jutnék vele, ha nem félnék jobban bemocskolni a kezem, de nem akarom megadni Siennának azt az örömet, hogy ezáltal igazolást nyerhet ellenem irányuló pszichózisában. Ha ezt az egészet túlélem, talán egyszer eljön az a nap, amikor a világ őt is beleértve megértheti, hogy mit miért teszek és mi is történik körülöttem.

De addig is, ahogyan Lucinda Yaxley mondta, fel kell szívnom magam.

Egyik ajtó a másik után – úgy a Tusa minden új szintjén, mint az átriumban, ahová kerültünk. Épp elég hosszú időt töltöttem a súlytalanságban, hogy ne érezzem meglehetősen nehéznek saját magam, de bizonyára hamarosan újra hozzászokok a gravitációhoz. Nincs kifejezetten időm rá, hogy visszatért űrhajóst játsszak – a feladat még előttem, és az a rengeteg ajtó is, amik közül valamelyik, valamelyik biztosan a következő szintet ígérik maguk mögött.

Nem követem el azt a hibát, amit a lépcsősoroknál. Nincs egyértelmű nyom arra, hogy milyen logika alapján kell elindulni, nem tudom, mit kell keresnem, és mitől lesz más az az ajtó, ami a következő szintre vezet. Hiszen mindegyik tök másképp néz ki. Úgy, mint két szinttel ezelőtt, ismét abban látom a megoldáshoz vezető utat, ha egyszerűen próbálkozom. Különösebb gondolkodás nélkül nyomom le az első kilincset – egyszerű faajtó, talán kicsit kopott, és nyikorog is, ahogy kinyitom. A suttogásokat pedig felváltja… Varvara? Ezer közül is felismerem az aggodalmaskodó hangszínét, a sopánkodását, és azt a jellegzetes tájszólását, ami miatt eleinte, amikor pár éve beszélni kezdtünk, igencsak oda kellett figyelnem arra, hogy mit mond, hogy értsem is, amit mond. A liturgiába és anti-imába foglalt gondolatai viszont mintha nem nekem szólnának arról, hogy mentsem meg. Anélkül, hogy belépnék, nézek körbe, hogy Vale itt van-e a közelben, de ha látom is, se fogok semmit tenni azért, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és lehulljon rólam a bűbáj.

Mindazonáltal képtelenségnek tűnik az, hogy Varvara tényleg az ajtó mögött lenne. A Titkok Kamrájában se veszélyeztették a túszokat – a legveszélyesebb szakasza az volt, amikor kihoztuk őket az ágyukról, és megkerestük a kijutás kulcsát. Biztos vagyok benne, hogy Varvara a lelátókon szurkol, és épp lilulásig szorongatja Gardner kezét, amíg Vale miatt aggódik.

Nem pazarlok rá ennél több időt. Az ajtót anélkül csukom be, hogy ténylegesen átléptem volna a küszöbén, és a következő ajtóhoz visznek lépteim. Újabb suttogások, talán a hangszín magasabb; az ajtó ismerős, de nem ugrik be azonnal, hogy épp olyan, mint házunk pácolt fenyő ajtajai Ghostpine-on. Pru kér számon, amiért nevetségessé tettem az évben, és el nem tudom képzelni, hogy miken ment idén keresztül; már azelőtt rázárom a bejáratot, mielőtt végigmondhatná, amit akar.

Pontosan tudom, hogy Pru nincs itt. Búcsúztam tőle is, még mielőtt a Harmadik Próbát elkezdtük volna. Ott volt anyám és apám mellett, most pedig ott ül a lelátókon, hogy vágóképnek vegyék az arcát, amikor épp nem minket mutatnak. Nincs miért aggódnom, tudom, hogy biztonságban van. Bizonyára a figyelem sincs ellenére, ismerem gyermeteg vágyait arról, hogy ismert színésznő legyen. Velem ellentétben neki beszédes arca van, enyém azonban a mélyen ülő tekintet mögé rejt mindent.

Nyilvánvalóan az érzelmeinkből akarnak táplálkozni a szinten. Ha az a cél, hogy a közönség szórakoztatására megmutassam, mennyire vagyok ember, akkor elbuktam a szintet, és vele együtt a Tusát is. Nem tudhatom, hogy a közönség mennyit lát és hall abból, ami az ajtók mögött történik, de azt feltételezem, a palantírok a kiábrándító bűbájomon is keresztüllátnak legalább részlegesen. Nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy milyen kép él rólam mások fejében – másokkal nem törődő, érzéketlen, rideg és számító, akit nehéz kibillenteni. Könnyű ezt hinni rólam, és a Második Próbán is elmondtam a kígyóknak, hogy kissé sorsközösséget tudok vállalni velük, mert engem is szeretnek félreérteni. Tudom és érzem, hogy más vagyok, mint a legtöbb ember, ez az érzés pedig örök életemre elkísért. De nem igaz, hogy ne lennének érzéseim, igazán mély érzéseim, amit mások elképzelni sem tudnak. Csak jó vagyok abban, hogy önuralmat gyakoroljak, és elzárjam őket oda, ahová senki másnak nincs bejárása.

Nem tudhatom, hogy segít-e még jobban az, amit Migueltől tanulok; feltehetően az ő hangja is ott van valamelyik ajtó mögött, de különösen ostobának kell lenni ahhoz, hogy elhiggyem ezt az illúziót. Nem ezért, és nem ebből a célból kezdtem el az okklumenciát tanulni; abban se lehetek biztos, hogy működik-e, főleg, hogy még mindig nem vagyok elég jó benne. Ettől függetlenül megpróbálom elrejteni a gondolataimat, hogy az ajtók még ennyire se tudjanak visszaélni vele.

Szisztematikusan járom végig az ajtókat, egyiket a másik után. Próbálok arra koncentrálni, hogy érzek-e valami mást bármelyik ajtó mögül, például egy másik, oda nem illő hangot, ami más, mint a suttogás. Az egyik mögül Lucinda kéri a segítségem valami nagyon fontosban, a következőben pedig egyértelműen Gemmát hallom sírni Connor után. Gondolkodás nélkül zárom be mindkettőt, minekután egyértelműen nem ezeket az ajtókat kerestem. Szektorról szektorra haladva már nem is különösebben érdekel az sem, hogy minden egyes ajtót végighallgassak. Kezem épp csak érinti a kilincseket, hátha valamelyik más lesz, hátha az egyik ajtó máshogy szól majd hozzám, és nem érdekel, mi van mögöttük. Haladni kell, menni kell tovább.

Egyetlen ajtó képes megragadni a figyelmem; az az egy, amit az összes közül, gondolkodás nélkül felismerek, virágos mintájával az iskolánkba hív. Egyszerűbb idők voltak, amikor a Tusáról még csak hírből se hallottunk, és TJ is élt még. Tisztában vagyok azzal, hogy nem te rejtőzködsz mögötte, legfeljebb a hangod lopták el azért, hogy összezavarjanak vele. Kezeim mégis a kilincsre teszem, hogy szembenézhessek veled.

Vagy azzal a dologgal, amit a te emlékeidből csináltak.

Vajon mit hallanak majd belőled odakint? Mennyit fognak fel a palantírok hangodból és lényedből? Értik-e majd, hogy te vagy az egyetlen, aki így képes szólni hozzám? Mert te vagy az egyetlen anyámon kívül, aki Solace Barbont láthatta sírni. Kétszer is – egyszer a mocsár mélyén, míg apád fogva tartotta akaratod a sajátjával, és egyszer, amikor az ágyadnál térdepeltem, azért könyörögve, hogy töröljék el az ellened elkövetett bűneim, hogy vegyék az én életem a tiédért. Nem számít, Mal, megadom neked.

Bár mondhatnám, hogy mindent, de tudjuk mindketten, hogy hazudság lenne. Mert bármennyit kértél, bármennyit könyörögtél, az esküre szavamat adtam megszeghetetlenül. Hinnem kell, hogy akkor és ott ez volt a jó döntés, mert az eskü sem tart örökké.

Nem tudhatják, milyen jogon fáj a hangod, ha egyáltalán hallják. Én hallak téged – és látlak, igazán látlak úgy, ahogyan erre senki másnak nincs joga.

- Te nem ő vagy. - az ítéletem rövid, kívülről talán érzéketlennek tűnik. De csak úgy, mint Prudence, Rokuro, Miguel vagy Varvara, te is a lelátókon vársz rám, a sikeremre, újra anyád mellett.

Megfontolom, hogy tönkreteszem az ajtót, vagy valamivel megakadályozom, hogy a többi bajnok véletlenül be akarjon menni rajta. Minekután én is meg tudtam nézni Connor és Vale ajtajait, így mind a négyen hozzáférhetnek az én titkaimhoz is. Talán ha a kilincs égetne, az kellőképp elijesztené őket. Mégis úgy döntök, hogy nem teszek semmit. Rosszabb lenne, ha felhívnám ezzel rá a figyelmet, és valamiért érdekesnek tartaná. Talán több száz ajtó is lehet itt; bíznom kell a szerencsémben, és abban, hogy kicsi az esélye annak, hogy az összes közül bármelyik a számomra legféltettebbet választaná.

Ahogyan az újabb és újabb kilincsekhez ér hozzá futólag a kezem, verem ki a fejemből az imént történteket. Nem több az egész, mint figyelemelterelés, ez már nyilvánvaló. Egészen addig sietek végig az ajtókon, egyiket a másik után, míg meg nem találom azt az egyet, amely mögött végre néma csendet hallok. Kilincse forró, mintája nemzeteink történelmére utal. Némasága pedig a következő szint veszélyeit palástolja el.

Ösztönösen húzom be a nyakam és emelem magam elé a pálcám az átkok érkezésekor. Kétlem, hogy megláttak volna – a kiábrándító bűbáj biztosan működött még, amikor beléptem az ajtón, rám se nézhettek volna, amíg a hatása alatt vagyok. Nem vagyok képes arra, hogy időben reagáljak a történésekre; felfogom, hogy a palantír darabokra hullott, és azt is, hogy valami, talán üveg törik előttem. Nincs már időm védekező bűbájra, így csak a karom kapom lehunyt szemeim elé, hogy eltakarjam őket. Az apró szilánkok felhasítják bőröm, arcomból, karomból és felsőtestemből is apró sebeket nyitnak, de a szemeim épsége az elsődleges.

Hallom magam mögött a lépteket; vélhetően meglátnak ők is, mielőtt a terem mágiája elragadná őket valahová. A világ nem forog viszont a talpam alatt, ezúttal talán nem a gravitáció, vagy annak hiánya lesz a legnagyobb ellenségünk.

Mutatóujjammal letörlöm a kiserkenő vért az ajkamról. Ismerem már az ízét, az emléke pedig elég arra, hogy görcsbe álljon a gyomrom emlékeztetőül arra, hogy talán mégis rosszabb vagyok, mint amilyennek gondolnak. Az emlék akkor is rémként kísért, ha történetesen Malachi megbocsájtott nekem, és tiszta lapot adtunk egymásnak. Nincs időm viszont az önsajnálatra – a Kupát nem érdekli, hogy mit tettem, nem érdekli, hogy mit bántam meg, és végképp nem érdekli az sem, hogy túlélem-e az odáig vezető utat.

Látom a középre emelkedő pavilont. Valamilyen tükrökkel kirakott útvesztőben lehetek. Elővigyázatosságból a betört tükörhöz lépek, hogy a keretének egy darabjából vagy a szilánkokból védőszemüveget varázsolhassak magamnak. Nincs eszközöm jelenleg, amivel páncélozó bűbájt csinálhatok, mint a második próbán, és nem tartom jó megoldásnak, hogy folyamatosan készenlétben legyek egy protegora. Az előbbi incidens bizonyította, hogy nem lehet mindenre felkészülni. Nem törődöm most azzal, hogy mennyire fog jól kinézni, nem ez a prioritás.

Mire egy működő palantír megtalál a gongszót követően, sikeres varázslat esetén egy egyszerű, de célnak megfelelő védőszemüveg szolgál fizikai pajzsként az újabb szilánkoktól. Talán a sérüléseimet is el kéne látnom – még ha csak felszínesek is, de nem kellemes, ahogyan a bőrömbe mélyedt tükörszilánkok egy része még mindig bennem van. A Tusa azonban eddig fizikailag és mentálisan se terhelt még meg annyira, hogy egy darabig még ne bírjam ki. Van az az érzésem, hogy mennem kell tovább, még ha talán csak az adrenalin mondatja ezt velem.

A kiválasztott folyosóra való lépés előtt egy apró, tüzes vonalat próbálok húzni pálcámmal pirocus bűbájjal. Innen nézve végtelen hosszúnak tűnik a labirintus – és végtelen sokaságom is tükröződik vissza. Nincs időm céltalanul bolyongani; egyszerűen minden elágazásnál felrajzolok a választott irányba egy apró jelet. Ha zsákutcába kerülök, áthúzom majd a jelet, így az apró X-ek sorozata fogja jelölni, hogy melyik folyosóra ne menjek. A fal mellett haladva csak egy oldalsó kijáratot találnék meg előbb vagy utóbb, nem pedig a középen lévő platformot. Tudom, hogy a jeleimet megtalálhatja a többi bajnok is – belekontárkodhatnak, vagy követhetik is a jeleket. Nincs azonban hatásom arra, hogy ők hogyan választanak, és miként keresztezik majd egymást útjaink.

Hallom Vale felerősített hangját – ezek szerint épp nincsenek együtt. Nyilvánvaló, hogy a kiáltása nem nekem szól. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb beléjük botoljak, a kiábrándító bűbáj azonban nyilván okkal hullott le rólam. Egyelőre annyit tehetek, hogy nem abba az irányba megyek, ahonnan a kiáltást hallom.

Nehéz nem áldoznom a paranoiámnak, amikor mozgást vélek felfedezni. Ha a mai próba eddig még nem, de a tanév és a Tusával járó dolgok megviseltek. Lucindának nem kevés munkája volt abban, hogy legalább nagyjából felismerjem saját problémámat. Biztosan kinevetem magam tavaly, ha azt állítom, az egykori szenátor lánya fog segíteni ráeszmélni a dolgokra és valahogy összekapni magam a mélyről, de nincs szükségem parancsra, hogy kimondjam, félreismertem és félreértettem Lucindát. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek gondoltam.

Lopva pillantok rá az egyik tükörképemre. Egyáltalán nem foglalkoztam még azzal, hogy a lépcsőházas szint óta tulajdonképpen félmeztelen vagyok. Éppenséggel nem volt fontos. Nem gondolom, hogy okom van panaszra. Kifejezetten büszke vagyok a testemre, a sárkánysteak diéta és a rendszeres mozgás megtette látható hatását. Egyre többet ízlelgetem viszont a testképzavar kifejezését, miként egyre jobban kezdenek el zavarni arcomnak nem annyira előnyös vonásai. Nem szeretem az orrom formáját, a szemeim alakját, és azokat a mély, sötét karikákat, amiket utoljára Chernov sminkje tudott csak eltüntetni Halloweenkor, amikor még szóba állhattam vele. Olyan érzésem van, mintha ezek a tükörképeim szándékosan a legrosszabb vonásaimat erősítenék fel, ez pedig valahogy… zavarba ejtő. Talán csak azért, mert a palantír is közvetíti. Meztelen vagyok a világ előtt, és ha valamit, akkor ezt a részét gyűlölöm a legjobban a Tusának. Biztosan soha többé nem fogok csokibékát se venni – gyűlölöm azt a képet magamról, és gyűlölöm azt is, akinek az a ragyogó ötlete volt, hogy olyan gyakran pattanjon ki az én arcom a kártyákból.

Azonban annak tudatosítása, hogy vélhetően egyszerűen csak nem vagyok rendben önmagammal, elegendő teret ad arra, hogy kicsit magasabbról vizsgáljam saját helyzetemet nem csak a kinézetem, hanem minden más terén is. Hónapok teltek el azóta a beszélgetés óta, és hónapok óta törekszem arra, hogy a lehető legtöbbet foglalkozzak saját magammal. Nem oldódtak meg a problémáim, és abban is biztos vagyok, hogy talán évek munkája során leszek csak képes arra, hogy megbéküljek önmagammal. Azonban ez a sok, intenzív foglalkozás is elég volt arra, hogy máris érezzem Lucinda segítségének hatását. Morris talán kiváló abban, hogy felvértezzen átkokkal, Miguel az okklumenciával, Rokuro pedig azzal a taktikai szemlélettel, ami eddig is hasznomra vált, furcsa módon mégis az adta számomra a legtöbb pluszt, amit Yaxleytól kaptam.

Nélküle már rég kiestem volna, ahogyan átadom magam a pániknak a kötelek miatt.

Nem foglalkozom tovább azzal, hogy néznek ki a tükörképeim. Jelenleg úgy sincs erre hatásom. Mások külseje miatt pedig csak a legostobább és legfelszínesebb emberek ítélkeznek.

- Pedig csak te tehetsz róla. - saját hangom hallom vissza, a saját arcom néz vissza rám, talán épp azzal a védőszemüveggel, amit készítettem. Tükörképeim végtelenszer ismétlődnek, ajkukon pedig olyan mosoly terjed, ami a valóságban jelenleg nem látható rajtam. Elkövetem viszont azt a hibát, hogy pálcám hamarabb mozdul, mint ahogyan végig tudnám gondolni a helyzetet. Pálcás kezem előrelendül, hogy egy egyszerű tarolóátkot használjak rajta.. Biztos vagyok viszont abban, hogy amivel szemben állok, az nem ember, csak a Tusa egy újabb elmejátéka.

Egy tarolóátokkal telibe kapom önnön képmásom, a tükör azonban nem törik darabokra, nem követi azt szilánkok armadája, a védőszemüvegem pedig nem képes arra, hogy megvédjen átkom visszapattanásától. Az átok visszapattan a tükörről, egyenesen mellkason találva engem, ereje pedig nekilök a mögöttem álló objektumnak.

- Ne engem hibáztass. Csak visszaadtam, amit magadnak szántál. - ismételten kénytelen vagyok ránézni a tükörképemre, ahogyan megszólal.

- Eszem ágában sincs mást hibáztatni. - az indokoltnál talán gyorsabban vágom rá a választ. Pálcám ugyan még készenlétben van, tanultam az előbbiből. Hasztalan lenne még egyszer ártást vagy átkot küldeni rá, ha az csak visszapattan rám. Nem felejtettem el, hogy az ajtón át egy átok azért szét tudott törni egy tükröt előttem, tehát kell legyen módja a tükrök összetörésének. Csak nem biztos, hogy érdemes. Csak az újabb folyosót jelölöm meg, mielőtt befordulnék rajta.

- Tudom, mindig magadat hibáztatod. - követ engem a folyosóra a zsákutcába, pálcáját kedvtelve megforgatva jobbjában. Észrevétlen a határ a felelősségvállalás és az önmarcangolás között. Még ha ezt nem is értik meg, azáltal viszont, hogy elfogadtam Lucinda ajánlatát, valóban megtettem a lehető legtöbbet, ami az adott helyzetben lehetséges volt. Azért tettem, hogy ne bántsanak többé másokat miattam. Se Anniet, se Varvarát, se Tavisht…

- Irigylésre méltó az önzetlenséged. - gúnyos élét jól ismerem, nem szokatlan tőlem sem. A zsákutcából visszafordulva megjelölöm a jelemet egy áthúzással, hogy tudjam, arra felesleges többé mennem.

- Bármilyen görcsösen is kapaszkodsz, attól te még ugyanaz a szörnyeteg vagy, akinek mélyen belül gondolod magad, és amilyennek látnak. Igazad van, Solace Barebone… - megkerülhetetlenül követ tovább, épp úgy kapaszkodva a figyelmemért, mint én abba a hitbe, hogy mégis csak ember vagyok emberi hibákkal. Néhány hónapja egy szempillantás alatt megtörtek volna, ha így neveznek. De mióta Vitrol világgá kürtölte, a név elveszítette felettem a hatását.

- Nem csak a szíved romlott. A véred is az. - megfeszülnek ujjaim pálcámon. Érzem kirobbanni készülni a haragot, amiért az ő szavait használja, még akkor is, ha azokkal azon a januári éjszakán megsemmisített. Biztos veszített a bőröm a színéből, de mégis legyűröm a késztetést, hogy feleslegesen képmásomra rontsak. Az előbbiekből kiindulva csak önmagam sérülnék le vele.

- A vérem nem dönt helyettem. - hazug szavak valakitől, aki arra tette fel az elmúlt éveit, hogy minden áron megszabaduljon attól, amiről úgy gondolja, hogy fertőzi őt. Mindent megpróbáltam, ami eszembe jutott, megtettem mindent azért, hogy kimossam belőle azokat a bűnöket, amikkel az őseim fertőztek meg – csak hogy saját bűneimre cseréljem a Barebone-okét. A Serleg figyelmeztetett, már ha bármi értelmet találhattam abban, amit a Serleg Próbáján hallottam. Az önrombolás ezen formája a múlté, ám találtam rá más formákat, ahogyan a Barebone-ok bűneire is a sajátjaimat.

- Való igaz, Solace Barebone. Már nem a véred dönt helyetted. - a mosoly eltűnik arcáról, helyét pedig olyan szánakozás veszi át, amitől igazán kedvem lenne megütni. Értelmetlen volna viszont. Kezdem érezni azonban, hogy mire szeretne rávenni ez a szint, főleg az előző után.

- Döntenek helyetted azok, akiknek a kezébe adtad magad megszeghetetlenül. Mondd, Barebone, milyen érzés egy olyan ügyért harcolni, amiben nem hiszel? - lapos, gyűlölködő pillantást vetek a tükörmásra, mialatt egy új folyosót jelölök meg. A középen lévő platform egyre közelebb kerül hozzám.

Egyszerre tódul megannyi válasz a nyelvemre. Nem az ügyet szolgálom, hanem azokat, akiket ezáltal megvédhetek, még ha ezt csakis azok fogják megérteni, akik képesek magasabb szintről is szemlélni a dolgokat. Ezt sokáig nem értettem; gyűlöltem, hogy Amerika be akarta vinni a politikát az egészbe, gyűlöltem, hogy én vagyok a választásuk, mert Vale nem lehet az. És megint, a kishitűség mérgez tovább, ha arra gondolok, pusztán azért engem akarnak a magasba emelni, mert nem volt jobb. Mert egy sárvérűnél még egy vadász ivadéka is jobb.

Soha senkit nem fognak érdekelni az érdemeim miattuk, mindegy, hogyan teljesítek.

- És mindig csak a hibáidat látják majd. Csak a hibáidat. - a gondolatom kiegészíti a tükör, mintha egyenesen olvasna belőle. Tudom, hogy fel akar bosszantani, tudom, hogy azt akarja elérni, hogy megtörjek – ha pár hónappal korábban teszi, akkor bizonyára sikerül is neki. A bukásomat szeretné látni, mert az egész Tusa a kezdetektől erről szól. Mondandója kiegészítésére erőteljesen suhint egyet a jobbjában tartott pálcával. Az átok a fejem mellett suhan el, hogy összetörje a mögöttem lévő tükröt. Jobban rászorítok balommal pálcámra, hisz ez új, eddig a tükörképem ilyet nem csinált – eddig csupán visszapattant az a rontás, amit én szórtam rá.

- Nem közöltél ezzel semmi újat. - éveket töltöttem el önmagam gyűlöletével. Mi újat tudna mondani? Mi az, amit még nem tudok önmagamról?

- Nincs szükségem rád. Nélküled is önmagam legnagyobb szabotőre vagyok. - az ajtóknál se működött. Ennek a dolognak, ami tükörképem irányítja, nincs önálló tudata, csak mímeli azt, hogy feltartson a célomtól. Nem tudott közölni velem semmit, amit nem tudnék önmagamtól. Ismerem a hibáimat, és nélküle is naponta emlékeztetem magam önnön gyarlóságomra; vannak jobb napok, és vannak, amikor csak a látszat fenntartása motivál arra, hogy emberek közé merjem rontani a képem. Előbb-utóbb pedig azt a pár embert is el fogom marni magam mellől, akik hajlandóak voltak úgy kezelni, mint egy normális, átlagos embert.

- Nem azért vagyok itt, hogy újat mondjak neked, Barebone. Addig ismétlem majd, amit tudsz, amíg el nem felejted, hogy volt valaha olyan, hogy mást gondoltál magadról. Addig mondom, hogy csak sajnálnak, amíg egy ölelésben is undort érzel majd, és ott leszek benned akkor is, ha valaki azt mondja, szeret. Ó, ne félj, Solace Barebone, nem felejtelek el, és mielőtt még elhiszed, hogy tényleg szeretnek, a füledbe suttogom az összes hibádat! Iszonytató vagy, Barebone, a normális emberek csak viszolyognak tőled, ezt te is érzed! És akkor, amikor azt gondolod, egyedül vagy, én mégis ott leszek veled, Barebone, hogy halkan emlékeztesselek rá… - hangját suttogóra fogja, és amennyire képes, megpróbálja bezárni a távolságot köztünk a tükörben.

- …hogy csak jót teszel nekik azzal, ha megkíméled őket önmagadtól. OSRUPTUM! - karja hirtelen lendül a következő átokhoz, amit még Morristól tanultam nyáron. Félem az erejét, félem azt a következményt, amit okozhatok vele, emberen nem használtam soha. Csak azon a halloweeni éjszakán jutott eszembe, amikor egy ennél nagyobb félelem rábírt erre.

A mélyvörös fénycsóva egyenesen jobb karom felett, a vállamon talál el. Talán még a palantírok is képesek közvetíteni azt a jellegzetes, hidegrázó, roppanó hangot, ami kulcscsontom törését jelzi. Pálcás kezemmel azonnal odakapok az éles fájdalom helyére. Eltörpül mellette az a pár szilánk, amik néhány perce a bőrömbe fúródtak.

Szemem sarkából látom csak ismételten lendülni a kezét; komolyan elgondolkozom azon, hogy vajon képes lehet-e arra a főbenjáró átokra, amit Morristól tanultam meg. Egy ilyen entitásnak nem lehet viszont valódi tudata, igazi akarata, és még akkor is, ha minden varázslatot ismer, amit én is, nehezen tudom elképzelhetőnek tartani, hogy sikeresen elvégezhetné rajtam az imperiatust. Az nem szól másról, mint lenyomni az akaratod a másikon, de a tükörképem akkor sem egy önálló akaratú dolog, nincs valódi lénye, képtelen arra, hogy mentális erőfeszítést tegyen.

Éppen ezért teljesen felesleges feleselnem vele. Ráérek majd összetörni akkor, ha kijutottam innen lehetőleg élve.

Nincs időm felrajzolni a jelet a folyosóra, hogy időben el tudjak menekülni a következő ártás elől. Sértegetései végigkövetnek a folyosókon, be a zsákutcákba, és csak nézem, ahogyan a már egészen közelinek ígérkező pavilon hirtelen sokkal távolabbra kerül tőlem. Minél hamarabb vissza kell jutnom egy olyan folyosóra, amit megjelöltem. Vagy le kell rövidítenem az utat az egyértelművel. Az első átkom lepattant, de kell, hogy legyen megoldás rá. Az egyik zsákutcába érve célzok az üldözőmre; eleget gyakoroltam, jól tudom, nagyon is tudom, hogy milyen erőre lehetek képes, ha mindazt a haragot, mindazt a dühöt, amit tartogatok, szabadon engedem. Még meg is köszönhetném a tükörképnek; a maga módján talán még segít is abban, hogy a varázslatom elérje az erejét.

- Confringo! - nem foglalkozom a húsomba fúródó üvegszilánkokkal. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy sérülni fogok a próbán, a vér viszont nem ismeretlen már számomra. A szemeimet a védőszemüvegem védheti az üvegszilánkoktól, ha azt sikerült létrehozni. Csak jobb, nem pálcás kezem vállrésze tűnik furcsán eldeformálódottnak és gyanúsan lilának a kulcscsonttörés miatt. Talán nem elegáns a robbantó bűbáj, de mindenképpen gyors utat törhetek magamnak – remélhetőleg a többi bajnok elkerülésével.