Roxfort RPG

Május hetedike. Cassius egész évben ezt a napot várta, még ha valójában nem is mutatta igazán, csak a téli szünet óta. Itt volt az, amire annyira várt. Itt volt az, amit az elmúlt években épített. Ma el fog dőlni, hogy valóban elégséges volt-e az a rengeteg munka, amit ebbe belefektettünk. Ma el fog dőlni, hogy merre kell tovább induljak, hogy a saját céljaimat elérhessem…

Ahogy reggel készülődtem a szobánkban, számítottam arra, hogy esetleg minket is meglátogatnak majd, így egy csinosabb fekete ruhát öltök és még erősebb sminket teszek fel magamra. Ha másért nem is, akkor legalább azért, hogy megmondhassam apámnak, hogy igenis komolyan vettem minden szempontból a jövőnket, nem okoztam csalódást. Nem beszélgettünk a szobában. Tudtam, hogy Gardner már hetek óta idegeskedik az egész miatt, a szokásosnál is elviselhetetlenebb volt. Ivutro most sem zavart sok vizet, Rappaport meg egyértelmű döntést fog hozni. Úgyhogy a szobában feszültséggel teli csend uralkodott, de ez engem sosem zavart.

Hamar elhagytam a teret, hogy odakint csatlakozzak Morrishoz és a többiekhez. Barbon is köztünk volt, de ez sem lepett meg itt senkit. Az elmúlt időben sokat fejlődött azzal kapcsolatban, hogyan is kell viselkednie, hogy a lehető legjobban elsimítsa azokat a feszültségeket, amik a legnagyobb sebeket okoznák a jelen helyzetben. Természetesen azzal nem tudtunk mit kezdeni, hogy nem lehetett mindenkinek jót tenni. Bíztam abban, hogy az elmúlt időszakban azért felfogta azt, hogy a személyes fájdalmak és lemondások szükségesek voltak ahhoz, hogy a nagyobb jó megtörténjen, esetünkben egyelőre azzal is megelégedtünk, hogy nem történt azóta semmilyen komolyabb ügy vagy bántalmazás és nem csak azért cselekedett így, mert az eskünk kötötte. Nem szerettem volna, ha feleslegesen úgy tekintenek ránk, mintha agresszívak vagy támadóak lennénk, én legalábbis elhatárolódtam ettől a résztől. Nekem nem ez volt a célom, de még messze volt az, hogy valóban érvényesülhessek is, addig meg ilyen átmeneti megoldásokkal próbáltam biztosítani azt, ha ne omoljon minden romokba, mire oda jutok, hogy valóban tudnék cselekedni. Tudtam azt is, hogy mindenki úgy gondolta, egy és ugyanaz az eszme éltetett bennünket és be kellett vallanom, ritkán nagyon jól esett volna, ha elmondhattam volna, hogy ne vegyenek egy kalap alá azokkal, akik ostoba módon igyekeztek változást hozni, ráadásul olyan metódus alapján, ami nem szolgálhatott valós és tartós, szilárd alappal. Az eszméik alapján nem lehetett társadalmat építeni, nem hosszú ideig legalábbis. Számtalan példa volt arra, hogy amit szerettek volna elérni, az nem működött, ezért kellett valami újdonságot bevezetni. Nem tagadtam, aranyvérűként sokkal több lehetőségem nyílt az életben, mint egy magnix születésűnek vagy akár csak egy félvérnek és ezt próbáltam kihasználni, de nem úgy, ahogy mindenki igyekezett ezt gondolni rólam: én tényleg szerettem volna, ha sikerülne egy olyan társadalmat felépítenünk, amiben mindenki hasznos tagja a közösségnek a maga részét kivéve.

Nem kifejezetten érdekelt, hogy mennyire rendezte le Orville és Barbon a konfliktusát vagy hogy volt-e valódi sérelem ebben. Elvártam tőlük, hogy ilyen helyzetben a maximális együttműködést produkálják legalább addig, amíg a színfalak mögé nem értünk. Morrisban bíztam ilyen téren, már számtalanszor bizonyította, hogy felfogta szerepünk ezen oldalát is és hogy kifejezetten jó színész volt. Barbontól tartottam hát egy kicsit, hiszen hajlamos volt azzal lázadni, hogy csak azért sem úgy cselekedett, ahogy elvártuk, de mivel kötötte az eskü, nem is cselekedhetett volna másképp. Azért szerettem volna hinni, hogy minimálisan tényleg képes volt elvonatkoztatni az őt ért sérelmektől, hogy lássa, mi a valódi értelme ennek az egész herce-hurcának. Amint önmagától megjelent közöttünk és igyekezett abszolút úgy tenni, mintha velünk is akarna lenni – már a maga limitált előadási készségével -, én is jobban megnyugodtam. Nem volt kedvem még harcolni vele is, így nem bántam, hogy egyébként lehetett vele értelmesen is beszélni, bevonódott tehát ő is.

- Meglátjuk… - válaszoltam röviden és tömören Barbon kérdésére. Láttam mindkét lehetőséget magam előtt, így hát nem szerettem volna nyilatkozni és Cassius sem, amíg nem volt végleges eredmény. Egyszerre vágytam arra, hogy otthon legyek én is és részt vegyek ebben az egészbe, hogy kicsit megmutathassam, mire is vagyok képes és örültem annak is, hogy kimaradtunk belőle, mert féltem, hogy nem abba az irányba ment volna ez, amelyhez szívesen adtam volna a nevemet. Már persze a felszínen túl nézve. Bár ha az utolsó próbára jönne, biztosan mindenki gyanakodna, hogy valamit terveznek, pláne az esetek után…

Csak fejemmel biccentettem, hogy induljunk meg, ezúttal fontosabbnak tartottam, hogy Barbon, Morris és én menjünk együtt, így szemmel jeleztem Nathanielnek és a lányoknak, hogy várjanak a következő körre. És hogy ne vegyék magukra… Odabent magabiztosan mozogtam és miután leadtam a pálcámat, határozottan léptem be a fülkébe. Egyetlen pillanatig gondolkodtam csak el azon, hogy melyik szavazat érte meg nekem jobban. Ha Picqueryre szavazok és ő nyerne, saját erővel újrakezdhetem, kezdhetjük, hogy a semmiből bizonyítsuk be, hogy a Noctua Tenebrosa nem az pontosan, amire gondolnak most. De az nagyon sok munka, nagyon sok ármánykodás és végtelen emberen keresztül vezet valójában. A családomat nem sajnáltam, rajtuk keresztülgázoltam volna, de túl sok embert érintett ez egyelőre, nekem meg még nem volt akkora hátszelem, hogy könnyedén menjen. Ha apámra szavazok és nyer is… Akkor könnyebben kaphatok figyelmet, jobban meg tudom mutatni magamat, de akkor azon keresztül kell tevékenykednem, amit ők megálmodtak. És ott a hosszú folyamat az lesz, hogy ha sikerül feljebb kerülnöm a rangsorban, akkor olyanná formáljam az ideológiát és az embereket, amik a valódi, működőképes célt szolgálják. Ebben az esetben sokkal nehezebb lesz megmutatnom a valódi énemet. Nehezebb lesz bizonyítanom, nagyobb esély van arra, hogy sok ideig a háttérből kell rángatnom a szálakat, ami nem volt baj, ha mégsem jött volna be a terv, akkor el tudtam rejteni magamat a nagy emberek mögött… Megint messzire kalandoztam, túl sok terv, túl ötlet, túl sok lehetőség került a szemem elé mindkét lehetőséget látva. Végtelennek tűnt ebben az apró fülkében.

Egy sóhajt követően húztam be az ikszet Cassius neve mellé. Egy pillanatig leterhelt az a súly, hogy mennyi teendő van még addig, hogy valami valós változás lehessen és egy pillanatra úgy éreztem, most még kitérhettem ez elől, ha akartam volna. Most még beállhattam volna apám árnyékába, harmadik gyerek és lány is voltam. Semmit nem kellett teljesítenem valójában. De hát Lucinda Yaxley nem arra született, hogy az idióta családtagjainak az idióta döntései mögé beálljon. Ahhoz túl büszke és céltudatos voltam. Úgyhogy akármennyire is fárasztó, hosszú és fájdalmas lesz ez az út, a cél a szemem előtt lebegett és ez fog hajtani akkor is, mikor fel akarnám adni az egészet. Mert ez egy igen magányos út volt akkor is, ha Orville teljes támogatottságát élveztem és a többiek is mögöttem álltak. A legnagyobb döntéseket úgyis egyedül kellett meghoznom a legrosszabb pillanatokban, mert tőlem várták. De én készen fogok állni rá. Mert erre tettem fel az életemet.