Semmiképp sem engedhettem, hogy lássák rajtam, a Serleg elutasítása milyen szinten megviselt. Kerültem Morrisék tekintetét, hogy megtagadhassam annak lehetőségét, hogy többet látnak belém, mint amennyit engedni szeretnék. Tenyereim automatikusan mozdultak, amikor az ilvermornysok nem meglepetésére Lucinda Yaxley neve volt a második, amit a tiéd után világgá kürtölt a Serleg. Összeütöttem mindkét tenyerem, amikor a felettébb arrogánsnak tűnő Lacroix felállt a franciák asztalától, és azzal a magabiztossággal közelítette meg az igazgatónő mögötti termet, amivel én is odamentem volna. Láttam, hogy a nagyon magas, nagyon szőke lány kétszer is meghúzza barátnője ruhaujját, amikor az ő nevét szólítják, és elkapom a tekintetét, amikor az asztalunknál ülő Fuentes felé néz. A britek asztalainál üdvrivalgás tör ki, amikor a Griffendél kviddics sztárja teátrális gesztusok és ujjongások közepette feláll az asztaluktól – McGalagony méltóságos viselkedésre is inti őt. És végezetül Morgenstern, a zöldebbik is elveszi a neki járó helyet. Nem lep meg, hogy ő lett a bajnokuk, az eddig belőle látottak meggyőztek abban, hogy nehéz ligába tartozik, és fel kell kötnie a gatyáját annak, aki meg akar mérkőzni vele.

Együtt koccintok a többiekkel Maddock és Yaxley egészségére mind az asztalnál, mind a busznál tartott, instant, hétfő esti ünnepségben. Eddig tartott a Halloween utáni fogadalmunk arról, hogy többet nem iszunk. Mégis lefutom a kötelező köröket, Maddock, pedig aligha értem, miért is történt ez. De tényleg, Maddock, miért?

Nem adok indokot korai távozásomra az ünnepségről, holott lehet, hogy Te még nálam is korábban lefeküdtél. Megígértük egymásnak, a tanév hátralévő részében elkerüljük egymást, Maddock, sőt, én kértem, hogy így legyen, hogy veled együtt tűnjön el minden szégyenem, mintha azzal az egyetlen tettemmel, azzal az egyetlen egyezséggel semmisé tudnám tenni a bűnöket, melyeket ellened elkövettem. Most mégis nem egyszer kapom magam azon, hogy téged pásztáznak szemeim. Vajon hogy éled meg, ahogyan Morris az újabb és újabb söröket nyomja a kezedbe a tábortűz melege mellett? Hogy reagálsz a vállveregetésekre, és arra, ahogyan Lucinda máris a közös munkátokról és felelősségetekről beszél neked? A Szenátor elégedett – a kiválasztottak vére olyan tökéletes, mint a kör, amit Da Vinci maga húzott. Te magad vagy a Vitruvius, Maddock, téged fognak tanulmányozni az újságok hasábjain, téged fognak ezrek csodálni azokért a képességekért, amikkel én nem rendelkezem. Pedig látszólag mindenben legyőztelek; legyőztelek téged, amikor az én házi dolgozatomból idézett példát a professzorunk elsőben, és feléd kerekedtem akkor, amikor az én bűbájaim sikerültek hamarabb, hatékonyabban a tiédnél. Bassza meg, még azon a kurva meccsen is sikerült úgy nyernem, hogy a saját seprűm kapitányként ripityára tört alattam!

Az irigység és a gyűlölet egymásra talált. Hiába tértem nyugovóra, a kettő kéz a kézben jár, és folytatják közös, nászba hajló táncukat koponyámban; nem bánom, hisz legalább betölti valami azt az ürességet, amit a magamban való csalódás okozott. Elkeseredetten lapozom az ostoba jegyzeteimet egy ostoba megoldásért, amit ennyi év után még mindig nem tudtam megtalálni a problémámra. Nem kellek a Serlegnek, én ostoba, hogy is gondolhattam? Az én mocskos, átkozott, szennyezett vérem olyan bűnöket hordoz magában, amiket sosem tudok kimosni magamból, mindegy, hány generációnyi távolságra vagyok az agresszoroktól. Én se vagyok jobb. Nincs két hónapja, hogy pálcám még nyakadnak szegeztem abban a mosdóban, egészen addig, míg bele nem dőltél, és hagytad, hadd serkenjen véred. Véred, véred, az arany véred, amit…

Reggel majd a Próféta címlapján köszön vissza a fényképed, ahol olyan tökéletesen mosolyogsz a kamerába a többi bajnok mellett, mintha magad neveznél az év legszebb mosolya címre. Megúszom majd a nevemből fakadó leleplezést, mégis ott marad a névtelen említés a hasábon, mint az az alak, aki félelemben tart téged, ki csak halott bátyja nyomdokaiba lépve szeretne a legjobb lenni. Nem bírtam olvasni, hiába volt előttem, hogy Lucinda milyen kontrollmániás, hogy d’Abovillenek milyen összefonódásai vannak a mexikói kartellel, hogy Lacroix családján miféle átok ül, mely felemésztette a testvérét is, vagy hogy a Roxfort miért épp két japán bajnokot produkált – egyet valamiféle szektából, a másikat pedig halálfalókkal üzletelgető, felelőtlen apától. Olvasom majd a sorokat, elmém viszont talán mégis blokkolja majd az összes információt ezekről.

Olvasom majd talán, ha addig nem emésztem fel saját magam. Még bőven tartanak az ünnepségek, mikor a vállamra vetett táskámmal megcélzom az erdő magányát. Feleslegessé válik minden edzés, minden gyakorlás, így aztán csak megyek, megyek előre, még ha ostobaság is vakon beugrani valamibe, amit eleve Tiltottnak neveznek.

Jótékonyan elkerülöm azt a részt, amerre kentaurokat sejtek – egy fából kiálló nyílvessző megfelelő figyelmeztető. Megtorpanok minden faág összes rezdülésekor, de tovább haladok, amint kiderül, csak egy-egy ártalmatlan rágcsálóval van dolgom. A fák aztán ritkulni kezdenek, hogy más növény és másfajta talaj vegyen körbe. A mocsár egy biztos pontján vetem le magam egy mohás farönkre. Vállamról a táska lehullik, és elkeseredve keresem benne azokat az eszközöket, amikre szükségem van. Lebegő, fém tálcák válnak segítségemre az eszközök tartásához, mialatt a fiolákkal szórakozom, hogy kipróbáljak ismét valamit, melyet eddig nem mertem. A két komponensű méret kétélű fegyver is, kockázat. De már nincs miért visszatartanom magam. Nincs továbbá veszítenivalóm. Miért is ne? Miért is ne próbálnám meg?

Pálcámmal apró vágást ejtek tenyeremben. A méregnek a véráramba kell kerülnie, ez pedig a legtisztább, legegyértelműbb módja ennek. Még csak meg se rezzen az arcom, amikor fájdalmat okozok saját magamnak, pedig nem vagyok Titán, se Jégóriás. A fájdalmat én is érzem. Mindez semmiség ahhoz, amit néhány napja a Szellemszálláson elviseltem. Lelkem egy része még mindig ott fekszik, kötelekkel az ágyhoz rögzítve, és pánikolva, követelve, hogy azonnal oldozzanak el. Pedig talán oda való vagyok. Talán igazuk van a nővéreknek, csak egy állat vagyok, veszélyforrás. Ezért nem voltam méltó a Serlegre, mert az a tisztaságot követeli, de bennem annak minden csírája hiányzik.

De sebaj. Megtalálom a módját annak, hogy tiszára mossam saját magamat.

Pálcám a zsebemben, a kis fiola pedig kezemben, a magamnak okozott seb felett várja az ítéletem. Még mielőtt kezem megdönthetném, hogy az előre, gondosan kiporciózott mikroadagot véráramomba juttathassam, tűnik fel a növények mozgása éppen velem szemben. A hajnal első, gyenge napsugaraival együtt érkezel te is, noha épp annyi keresnivalód lenne itt, mint nekem. Talán még kevesebb. Nekem pedig egyetlen kérdésem van hozzád.

- Malachi?