A forró elől menekülve léptünk be a ház kapuján, ahol megálltunk és vártuk, hogy apám befejezze a megbeszélést a ház gondnokával. Igazából rettenetesen unalmas és jelentéktelen volt, így pár perc után beleszóltam a beszélgetésbe.
- Elnézést kérek... Nathaniellel felmegyünk, ha nem baj. Kérsz valamit inni? - pillantottam apámra. Láttam rajta, ahogy megfeszült az állkapcsa, hogy haragszik, amiért félbeszakítottam, de nem zavart kifejezetten.
Hasonlóan kimért hangon válaszolta, hogy mehetünk, mint én. Csak egy pillantást vetettem Nathanielre, majd elindultunk a lift felé, hogy minél hamarabb fent legyünk. Tudtam, hogy mindig is utált egyszerre túl sok időt tölteni az apám közvetlen közelében. Biztos valami ilyesmi járhatott a fejében, hogy „Kurvára nem szeretek viselkedni, legalábbis úgy, ahogy azt elvárnák a magamfajtától”. Erről adott tanúbizonyságot, hogy idegesen járt a keze, dobolt a combjának oldalán és a szája belsejét rágta, hogy véletlen se mondjon olyat, amit megbánna utána. Láttam rajta, ahogy megszólaltam, hogy elmondhatatlanul hálás nekem, majd biccentett az öreg felé, s széles vigyorral fordított hátat. Amint elindult a lift, nyújtózkodott egy nagyot.
- Te vagy a legjobb, Lu. Esküszöm bazdmeg, legalább tíz évet öregedtem, hogy visszafogtam a pofám… - mondta kissé frusztráltan. Csak egy pillantást vetettem a mellettem álló fiúra.
- Nem miattad kértem, elhiheted... Én is ugyanannyira elfáradtam ebben a herce-hurcában, már csak arra várok, hogy leüljünk végre és tíz percig csend legyen... De nagyon szívesen – sóhajtottam hasonlóan frusztráltan. Mindig is kikészítettek az inkompetens és idióta emberek, ma pedig különösen sokhoz volt szerencsénk. Legalább Nathaniel jól szórakozhatott a mai nap. Hosszú volt az út a legfelső szintig - külön bejáratunk volt a liftből, elvégre az egész szint a mienk volt -, úgyhogy addig a tükörben megigazítottam a frizurámat és megnéztem, mennyire voltam elgyötört állapotban az egész nap után. Próbáltam nem észrevenni a tükörben Nathaniel fintorát a csendre. Biztos voltam benne, hogy az járt a fejében, hogy „eddig is kussban voltam, már a vért szívom a nyelvemből, annyira moderáltam magam!” Elmaradhatatlan volt a drámai sóhaja is és bal tenyerét végigcsúsztatta lassan az arcán fentről lefelé. Enyhe utalás volt ez, hogy nem igazán értett egyet velem.
- Pedig kussoltam, Lu, egész nap alig szóltan egy kicseszett szót, az is olyan rohadt unalmas volt, hogy inkább kitéptem volna a nyelvem... - szenvedett hangosan, miközben ő is magát bámulta a tükörben, majd rávigyorgott a tükörképére, még kacsintott is neki és megállapította, hogy most is jól nézett ki. Persze szememmel követtem a szenvedését, de ennél többet nem voltam hajlandó áldozni a teljesen felesleges letargiájára.
- Tudom, Nathaniel. Tőlem aztán elengedheted magadat, ha attól könnyebb... De tőlem ne várj sokat most csak úgy - néztem rá a tükröt használva. Rövidesen megállt a lift, mi meg kiszálltunk belőle, miután meggyőztük a rendszert, hogy igen, mi jogosultak vagyunk a belépésre. Egy rövid folyosó választott már csak el minket attól, hogy végre a lakásba léphessünk. Nathaniel még rám vigyorgott a tükörből, majd játékosan sarkon fordult, hogy ruganyos léptekkel induljon el végre befelé. Zsebéből előhalászta a dobókockáit és azokkal kezdett szórakozni.
- Jövőhét végén Vegasba megyek, apádtól reggel kértem engedélyt. Margery fel akar venni pár arcot a showba és szeretné, hogy ott legyek. Amúgy is jobban értek ehhez, mint ő. Eljöhetnél. Bemutatnám Ottót – mondta. Szavai könnyedek voltak, de én átláttam rajtuk. Nem volt otthon, mióta meghaltak a szülei, s azóta csak röpke félév telt el. Az eltelt idő alatt nagyjából összerakta magát a fiú, de csak azért, mert elképesztően jól rejtette a valódi érzelmeit.
- Hm... - válaszoltam az elejére, elgondolkodtam a szavain, miközben őt néztem oldalt pillantva. Rég nem volt már ott, kíváncsi voltam, hogyan reagál az egészre. Vajon ez segélykiáltás volt részéről? - Szívesen elmennék megnézni Las Vegast. Még sosem voltam és szívesen megismerkednék velük is, igen. Köszönöm a meghívást! - mondtam neki, ahogy beléptünk az ajtón. Vigyorogva biccentett nekem, de nem fogja bevallani, hogy megkönnyebbült. Ha ott vagyok én is, lehet fesztelen, tud minden másra koncentrálni, a tény helyett, hogy... Ahogy beljebb léptünk, Nathaniel szinte azonnal meg is feledkezett mindenről, ahogy rám pillantott magához képest meglepő komolysággal, mert valami rossz előérzete támadt. Én is megtorpantam, én is éreztem, amit ő: valami nem stimmelt. Intettem Nathanielnek, hogy várjon és vegye elő ő is a pálcáját. Egyelőre nem használtam, rajtunk volt még a nyomjel is, nem szabadott, de ha arról lett volna szó, ez nem érdekelt volna, ha az életem múlt rajta. Léptem egyet előre, hogy belássam a nappalit, a falhoz húzódtam, de egyelőre nem láttam semmit. Szememmel intettem Nathanielnek, hogy ő is nézze meg azért, aki velem egyszerre kapta elő a pálcáját, nem várt senki engedélyére. Izgatottság futott végig rajta, legszívesebben kirohant volna a fal takarásából és szembenézett volna a fenyegetéssel - a bujkálás nem az ő stílusa volt, elég ironikus, nem? Ám amíg nem tudta, mi váltotta ki ezt az érzést, addig nem ért a képességével semmit. Bocsánat, „lófaszt sem ért”, ha az ó szava járásával akartam élni. Folyamatosan szemmel tartott engem, közben a környezetet pásztázta és mivel nem hallott ő sem semmit, pálcáját készenlétben tartva biccentett nekem. Elég erősen igyekeztem jelezni, hogy nincs helye az eszetlenségnek, és örültem, hogy egyelőre megregulázta magát. Mikor mindketten meggyőződtünk arról, hogy nem látjuk a veszélyt, léptem még egyet előre, de továbbra sem történt semmi. Az idegeink pattanásig feszültek és felmerült bennem, hogy lépjünk vissza és várjuk meg apámat, de úgy éreztem, már nincs visszaút: nekünk kellett ezt megoldani. Láttam Nathanielen, hogy nagyon idegesítette, hogy nem tudta, honnan eredt ez az érzés. Borsódzott a háta, bizseregtek az ujjai, az izmai megfeszültek, mert zavarta, hogy egy helyben várta, hogy házhoz jöjjön a szar pofon. Lassan sétáltam be a nappaliba, majd intettem Nathanielnek is, hogy jöhet, ha eddig nem tette volna. Egyszerre mozdult velem, tekintete folyamatosan ide-oda járt és most kivételesen úgy érezte, én beszéltem helyettünk feleslegesen.
- Megnézem a hálókat, te pedig a konyhát és a fürdőket! Biztos, hogy van valami, ami... - mondtam, ahogy lassan sétáltam, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen kattanó hangot hallottunk és a panorámaablak, mely az egész falat elfoglalta, millió darabra tört, hogy utána a mágiával átitatott üvegcserepek felénk induljanak. Ösztönösen emeltem a pálcámat, hogy magunk köré emeljek egy védőpajzsot... Talán egy pillanattal hamarabb vette észre a veszélyt, mint én. Egy alakot látott, egy eltökélt pillantást és azelőtt cselekedett, hogy végiggondolt volna bármit is.
- Lu! - ordította a nevem, ahogy felém vetette magát és beterített a testével. Szorosan vont magához és a kanapé mögé húzott minket. Már éppen mondtam volna ki a varázslatot, mikor egy nyekkenéssel belém szorult a hang: Nathaniel letarolt és mielőtt megvédhettem volna magunkat, ő idióta módon inkább a testével próbálta védeni az enyémet. Sosem voltam egy hatalmas érintés mániás ember, igyekeztem távolságot tartani a legtöbb embertől, most mégis úgy kapaszkodtam ebbe a fiúba, mintha az életünk múlott volna rajta - ami így is volt jelen helyzetben. Nagy puffanással érkeztünk a földre, testünk csak egy része volt védve: szerencsére a mellkasunkat pont takarta a kanapé, de a lábunk és a fejünk is védtelen volt. Nathaniel felordított, bár a fájdalom nem jutott el azonnal a tudatáig, csakis az hajtotta, hogy engem biztonságban tudjon. Tudtam, hogy nem hitt a varázslatom sikerességében. Biztos valami ilyesmi járhatott megint a fejében, hogy „Kis szaros kölkök vagyunk csak egy felnőtt faszkalap akaratával és tudásával szemben, azt tettem, amivel minimális esélyt adtam magunknak, legfőképp neked, Lu…”
Önkéntelenül karoltam át a fiú fejét, hogy a karommal védjem azt, ahogy meghallottam az ordítását és én is behúztam a nyakamat. Éreztem a rengeteg apró szúrást a felkaromon, az alkaromon, a kézfejemen... Pár kósza vágást az arcomon, lábamon, ahol nem takart be annyira tökéletesen a testével, de a nagy részét így is ő vagy a kanapé fogta fel. Alig tíz-húsz másodperc az egész, mégis éveknek tűnt, míg az utolsó suhanó hang is elhallgatott. Egy másodpercig vártam csak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg vége, utána óvatosan toltam el magamtól őt, bár a kezem gyenge volt, ahogy a rengeteg üveg beleállt, remegett. Pedig Lucinda Yaxley keze sosem remegett… Ezzel nem törődve igyekeztem pillanatok alatt felmérni Nathaniel helyzetét. Ahogy a csörömpölés elhalt, ő azonnal mozdult volna, hogy szembe fordulhasson a támadónkkal, hogy továbbra is védelmet biztosítson nekem, ám ahogy megmozdult, belé rekedt a lélegzet is. Mindene fájt és szúrt, a szilánkok mélyebbre hatoltak a testében. Megrándult és kezdte elveszíteni az erejét a tagjaiból. Hirtelen elmosódott a kép a szeme előtt, de próbált fókuszálni, ha moccanni nem is tudott, míg magánál volt, addig feltett szándéka volt engem védelmezni. Próbált volna az illúzióihoz is nyúlni, elfedni legalább engem, de fogalma sem volt már, hogy sikerrel járt-e.
- Meg ne mozdulj! - parancsoltam rá a fiúra, nem tűrtem ellentmondást. Elég hamar láttam, hogy súlyos volt a helyzet, nem akartam rontani az amúgy is borzalmas esélyeinket. Megtámasztottam a fiút és úgy mozdítottam, hogy a vállával nekidőlhessen a szétszaggatott kanapénak. Tudtam jól, hogy nem kifejezetten volt jó az ilyen jellegű parancsok követésében, most mégis szót fogadott - leginkább azért, mert nemigen volt más választása. Nehézkesen vette a levegőt, érezte, hogy csukódnak le a szemei, a fájdalom is tompa sajgássá csendesült. A tagjai elnehezedtek. Próbált fókuszálni, összeszedni magát, mert milyen kellemetlen, hogy pár üvegszilánktól így kidőlt. - Semmi hősködés, ébren kell maradnod. Nem használhatod a képességed, se semmit, érthető? Mindjárt itt vagyok... - sziszegtem neki, ahogy körbenéztek.
- Lu... - csendesen sikerült csak kinyögnie a nevemet, nem akarta, hogy ostobaságot csináljak. A kezeit emelte felém, de már nem láttam, s hamar visszaejtette maga mellé. Nem volt itt senki, de majd megpusztultam, hogy egy Homenum Reveliot használjak. Megérzéseimben bíztam tehát: nem maradt itt senki valószínűleg, bíztak magukban és hátam sem borsódzott már annyira. Ettől függetlenül felpattantam és többé nem törődve az óvatossággal, körbenéztem a nappaliban. A többi helyiségbe egyelőre nem mertem menni, ki tudja, mi várt ott és ha egy csepp eszük volt, minden szobában várt valami. Aztán visszamentem Nathanielhez, aki borzasztó állapotban volt. Nagyon. Én magam nem is éreztem a kezembe nyilalló fájdalmat, annyira azzal voltam elfoglalva, hogy őt támogassam.
- Mit tettél, te idióta?! - sziszegtem neki rendkívül mérgesen és... Aggódva. Komoly esélye volt, hogy nem éli ezt túl, így hát emeltem is a pálcámat, hogy segítsek rajta, minden perc számított, alattunk már minden tiszta vér volt, ahogy egész testünk is mocskos lett a vörös színtől, többé nem létezett olyan, hogy az ő vagy az én vérem: összemosódott a kettő és mindketten megfürödtünk benne, ő pedig vészesen sokat veszített nagyon kevés idő alatt. Most megint csak nem zavart a nyomjel tehát. Tekintete ködös volt, ahogy rám emelte, mikor közelebb jöttem megint.
- A kezed... - lehelte a szavakat, ahogy a vér látványa tárult elé is, a sajátját észre se vette körülöttünk. A feje megbicsaklott előre, már csak tompa visszhangját hallotta apámnak, ahogy berontott és mellénk sietett. Én meg sem hallottam szavait, a megfelelő varázslaton gondolkodtam, amivel elég gyorsan kiszedtem belőle a szilánkokat és akadályoztam meg, hogy elvérezzen.
- Nem hagyom, hogy ilyen ostoba módon halj meg! - mondtam frusztráltan neki még, mikor előrebicsaklott a feje. - NATHANIEL! - valószínűleg még sosem hallotta ilyen módon a nevét. És nem is fogja... És akkor berontott apám a lakásba, én automatikusan fogtam rá a pálcámat, de igazából le is eresztettem: nem volt időnk tesztelgetni egymást, hagytam, hogy odafusson hozzánk és arrébb csusszantam. A fejemet ráztam, hogy ne velem foglalkozzon, hiába látta a kezemet és odébb is mentem inkább. Valahonnan messziről hallottam, hogy apám rámparancsolt, hogy értesítsem a hatóságokat, a bejárathoz mentem hát, és megtettem, bár kezem csúszott a vértől és remegtem rendesen, majd visszasétáltam, egyre jobban és jobban vette át a testem is a rázkódást. Hirtelen szakadt rám az utca zaja, ahogy az üveg nélküli falon beözönlött, de én mégis őket néztem. Agyam képtelen volt felfogni, hogy Nathaniel hajlandó lett volna meghalni értem. Ilyen ember nem létezhetett a Földön. Nem létezhetett. Egyre jobban remegtem a sokktól és a vérveszteségtől, egyáltalán nem hölgy módjára adta meg magát a lábam, s a falnak dőlve csúsztam le a földre, úgy néztem tovább őket, bár én is egyre homályosabban láttam csak.
Nathaniel igazából nyugodt volt. Ahogy szemei lecsukódtak, a szülei képe jelent meg előtte. Nem számítottak ilyen korán a viszontlátásra, ahogy ő sem, mégsem mondhatta, hogy bánta. Számonkérhette majd apját, megnevettethette az édesanyját és nem lesz porontya, akinek ugyanezen a förtelmen kéne keresztülmennie. Hacsak öt perccel visszatekerhette volna az időt egy időnyerővel, akkor sem csinálta volna másképp. Mindig is úgy gondolta, hogy én nagy tetteket hajtok majd végre. Már nem érzékelte, ahogy Cassius elétérdelt, a varázslatokat se, ami az életét mentette meg, nem érzékelte a riadalmamat sem.
Furcsa koncepció volt ez az idő fogalom. Amint leértem a földre, minden elkezdett összemosódni egy nagy masszává. Segíteni akartam, de nem tudtam, a hangok is egyre távolabbról jöttek és mintha egy ponton el is tűnt volna a szoba a szemeim elől... Amíg apám meg nem paskolta az arcomat, mintha a hangját is hallottam volna, hogy koncentráljak. Éreztem, hogy az erő kicsit kezdett visszatérni belém, jobban tudtam fókuszálni is. Először a hangokat igyekeztem felfogni, hallottam, hogy több van, felpillantottam: a MACUSA megérkezett, most már baj nem lehet. Mintha valaki jelentést tett volna apámnál, hogy még az egyik hálószobában is elrejtettek egy csapdát, de máshol nem. Lenéztem a kezemre, azóta be lett gyógyítva minden apró vágás, ugyanannyira volt selymes és puha, mint előtte. A ruhám és a hajam is egy merő vér volt, de legalább már megszáradt és nem került új a többi mellé. Apám megsimogatta az arcomat, ahogy átengedte a terepet egy szakértőnek. Bevallom, nem sokat fogtam fel belőle még, de hamar tovább állt, én pedig magamra maradtam, így azonnal felálltam, s csetlő-botló lábbal Nathaniel mellé sietettem. Ha odébb is akartak volna vinni mellőle, elég vehemensen tájékoztattam őket, hogy nem fogok mozdulni, szóval bírják ki. Amíg arra vártam, hogy magához térjen, ittam egy keveset, egyre jobban kezdtem összeszedni magamat és hirtelen rettenetesen szégyelltem, ahogy reagáltam az eseményekre: gyenge voltam és gyengén viselkedtem. Nem maradtam erős, mikor a helyzet megkövetelte. Nem volt baj, majd megbüntetem magamat érte, hogy legközelebb ne követhessem el ugyanazt a hibát. Vagy éppen apám fogja megtenni, ahogy láttam, nem kifejezetten örült a magánakciónknak, bár nem tudhatta, hogy sejtettük a problémát. Gondolataimból Nathaniel hangja szakított ki.
- Lu? - kérdezte még kótyagosan, még forgott vele a világ, de látnia kellett, hogy jól vagyok. Utáltam, hogy így hívott, nagyon sokszor kértem, hogy hívjon a rendes nevemen, de Nathanielt valamire kérni is egy külön küldetés volt. Sosem tudtam lenevelni hát erről, így Orville mellett ő volt a másik, akitől elfogadtam a becenevet. Pontosabban Orvilletől elfogadtam, Nathanieltől elviseltem. Most mégis rettenetesen örültem, amikor meghallottam, mert ez azt jelentette, hogy köztünk fog maradni.
- Itt vagyok! - fordultam felé, ahogy meghallottam a nevem. - Ne mozogj... - tettem hozzá még gyorsan. Éreztem rajta, hogy még minden túl... Zajos volt számára és az már baj, ha ez neki tűnt fel. Szófoszlányok jutottak el csak hozzá, nem tudta még megragadni azok értelmét. Hunyorogva pislogott, de még forgott vele a szoba. Valószínűleg még élt benne az előbbi reflex, s ahogy érzékelte, hogy többen vannak körülöttünk, azt inkább fenyegetésnek fogta fel: odébb ütött egy felé nyúló kezet és még azelőtt moccant, hogy felfogná az én jelenlétem. A pálcáját kezdte kutatni, közben halkan szitkozódott, de hamar elvesztette az egyensúlyát.
- Nyugodjon meg, Mr. Nox, már elmúlt a veszély. Ezt meg kell innia, túl sok vért vesztett! – szólt rá a férfi, miközben Nathaniel levegőért kapkodott, még vérben úsztak a szemei, alig jutottak el a szavak hozzá. Csak felsóhajtottam. Muszáj lett volna közbeavatkoznom, hogy megkíméljünk mindenkit a felesleges műsortól, igaz? Ám ekkor meglátott végre engem és remegő kézzel nyúlt az arcom felé.
- Lu... vérzel… - nyögte ki halkan, miközben alig észrevétlenül elkezdett dőlni.
- Mondtam, hogy ne mozogj! - sóhajtottam fáradtan. - Hallgass kérlek az úriemberre! - kértem erélyesebben, de aztán inkább visszafogtam magamat, elvégre még pánikban volt. Ahogy felém nyúlt, elé léptem, s elkaptam, ahogy dőlt volna el, de éreztem, hogy azért még én sem voltam annyira stabil, kicsit meginogtunk, megvonaglott az arcom. - Itt vagyok Nathaniel, már nincsen baj! Légy szíves, nyugodj meg, muszáj lenne mély levegőt venned, utánozz, kérlek! - most sokkal halkabb és lágyabb volt a hangom, de elég határozott, hogy figyeljen rám. - A MACUSA már kezeli a helyzetet, nincs több dolgunk! Én is jól vagyok... - mondtam neki még, ahogy mélyen a szemébe néztem. Éreztem, hogy erőtlenül ölelt át, ahogy felfogta, hogy tényleg én voltam az. Reszketett, de talán ő nem is érezte. Talán még az adrenalin vagy a félelem hajtotta, ahogy arra gondolhatott, hogy bajom esett, nem tudhattam, de azt sose bocsátotta volna meg magának. Aprót bólintott végül és akadozva ugyan, de mélyen beszívta a levegőt. Majd újra. És újra. Kicsit fájt, de ez édes fájdalom volt számára. Most jutott csak el a tudatáig talán, hogy élt, hogy az előbb tényleg majdnem meghalt. Talán az is végig futott a fejében, hogy látta a szüleit... Talán emiatt is lehanyatlott, ahogy elengedtem és végre kezelésbe vehették, ám a tekintetét nem vette le rólam. Fintorogva itta ki a bájitalt és tűrte, hogy befoltozzák mindenhol. Csak egy bólintással jeleztem, hogy ügyes fiú volt, jól csinálta, és én sem vettem le a tekintetem róla, keresztbefontam a karomat, úgy méregettem.
- Hát, ez kurva szar… - jelentette ki a szokásos stílusában, miközben belenyomta ingerülten az egyik gyógyító kezébe az üres üveget - Lehet tudni, mi történt? – kérdezte ezt már tőlem. Nem kerülte el figyelmemet, hogy idegesen járt a lába. Sosem viselte jól a tétlenséget, még úgy se, hogy pár perce még épp a padlót öntözte a vérével. Halványan azért még én is elmosolyodtam, ahogy kijelentette, hogy nem kifejezetten ízlett neki a főzet, majd röviden megcsóváltam a fejemet. Valami nem változott, igaz? És ennek most nagyon tudtam örülni...
- Még nem... Volt még egy csapda az egyik hálószobában, de egyébként várunk a fejleményekre. Az biztos, hogy valami tehetősebb vagy tehetséges elkövetőről van szó, mert ezek az eszközök igen pontosak és minőségiek voltak. A varázslatai pedig szintén elég precízek. Tudta a dolgát, még ha nem is a legerőteljesebb megoldásokat választotta... Elő fogják szedni, ebben nem kételkedem... - válaszoltam neki, egy szigorú pillantással jeleztem, hogy állítsa le a lábát, mert idegesítő. - Te hogy vagy? - néztem rá kutatóan. Ő pedig aprót bólintott csak a szavaimra, a köd kezdett felszállni az elméjéről, ahogy a bájital hatni kezdett és helyettesítette a vért, amit vesztett. Talán a színe is kezdett visszatérni, csak néhány fintor futott még át az arcán, ahogy a mélyebb vágásokat gyógyították. Közben biztosan azon filozolfálgatott, hogy ki lehetett az elkövető és mi lehetett az eredeti terv, talán valami olyasmi gondolatmenete lehetett, mint: „Talán korán érkeztünk. Több, mint valószínű, hogy Mr. Yaxleynak szánták a csapdát és az is nyilvánvaló, hogy a faszkalapnak már nem kellett volna itt lennie. Megzavartuk a merényletet.” Pár gondolatát végül szavakba is öntötte.
- Valószínűleg figyelmeztetésnek szánta. Remélem, értik a dolgukat és minél előbb elkapják azt a faszt… - morogta csak, a lába viszont még mindig járt, most nehezen olvasott a jelekből még. Valahogy ki kellett adnia a feszültséget, ami benne ragadt és a szégyent, hogy majdnem kudarcot vallott, ezért pedig nem hibáztathattam igazán.
- Biztos vagyok benne, hogy hamar kézrekerítik! - bólintottam én is. Ebben nem kételkedtem, apám a legjobb embereket fogja alkalmazni, ha a MACUSA nem tenné. Ő sem akar idő előtt elpatkolni. Bólintott Nathaniel is és még innen éreztem, hogy éppen magában szitkozódott tovább. Valószínűleg azon elmélkedett, hogy legszívesebben ő maga ment volna, hogy kitekerje a nyakát és rendkívül bosszantotta, hogy nem volt idősebb, hogy meg is tehesse. A kérdésemre nem is válaszolt azonnal, megvárta, míg abbahagyták rajta a szöszmötölést. Kijelentették, hogy pihenjen, hogy ne erőltesse meg magát, még hagynak neki valami főzetet is, de ő csak legyintett az ismerős lezser stílusával, már nem is figyelt, csak azt várta, hogy végre magunkra hagyjanak minket.
- Élek. Azt hiszem, kurvára nem sokon múlott... Örülök, hogy nem lett bajod, Lu. Ha apád nem, Orville tuti, kinyírt volna - vigyorgott rám, mint egy hülye, mintha kicsit se viselte volna meg ez az egész.
- Nem, nem sokon múlt... Nagyon felelőtlen döntést hoztál, Nathaniel! - mondtam szigorúan neki. Nem is reagáltam a végére. Nem vártam, hogy el kell meséljem majd Orvillenek is ezt a cirkuszt, biztos voltam benne, hogy feleslegesen fogja felizgatni magát a történteken. Idegesen megfeszült az állkapcsom, de végül csak leeresztettem egy hatalmas sóhajjal. - Megmentetted az életem... Kész lettél volna eldobni a sajátodat. Miért? - néztem rá valahogyan teljesen más tekintettel, mint eddig. A dorgálásom viszont váratlanul érte, szemöldöke felkúszott a homlokára és érezte, hogy kezdett felpaprikázódni.
- Mégis mi a szarról beszélsz? – vakkantotta nekem, érezni lehetett az ingerültséget a hangjában. Felállt, hogy egy szinten legyünk. Megszédült, de makacsul tartotta magát, de végül újabb meglepetést okoztam neki és el is szállt a mérge. - Olyan okos vagy, Lu, mégis olyan rohadt egyszerű kérdésekre nem tudsz választ adni! - elvigyorodott. - Ti vagytok a családom. Te, Orville, Elsie és Solange. Bármelyikőtökért megtenném újra… - válaszolta végül. Én is felhúztam a szemöldökömet, de hagytam, hogy felálljon, nem mozgatott meg kifejezetten az ingerültsége. Végül elhúztam a számat, ahogy megforgattam a szememet.
- Ostobaság ez a felesleges hősködés... Miért áldoznád fel az életed valaki másért? A tiéd is ugyanannyira értékes... - néztem rá kíváncsian, de a tekintetem is ellágyult már, ahogy ránéztem. - Ettől függetlenül nem lehetek elég hálás neked... Szerintem soha... Nem hiszem, hogy rajtad kívül bárki megtette volna így. Talán Orville... Talán... - elgondolkodtam, igazából nem tudtam, egy ilyen helyzetben hogyan reagálna. A legközelebbi barátom volt, de az ilyen helyzetek érdekes reakciókat tudtak kiváltani másokból. A családom biztos hagyott volna, és ez is egészen beszédes, de hát ezt ki sem kellett mondanom, tudtuk. Akkor ez mit jelentett most köztünk? Kicsit zavarban éreztem magamat, nem tudtam, hogyan kell kifejezni ezt a hálát. Nem is hála volt ez, valami több, de nem tudtam elkapni az érzelmet rendesen, így kifejezni sem tudtam, inkább a fülem mögé simítottam a mocskos hajamat és a tüsténkedő embereket néztem egy kicsit.
- Felesleges hősködés? Fú, bazdmeg... - felnevetett, bár semmi jókedv nem volt benne. - Szerinted mi a faszomra mentél volna egy protegóval? Értem én, ügyes boszorkány vagy, a legjobb az évfolyamon, oké, de szerinted egy szinten vagy egy felnőtt varázslóval? Röhögve lyuggatták volna ki a szilánkok a kis védelmed – mondta ki az egyértelműt, bár biztos voltam benne, hogy most úgy érezte, hogy az ilyen pillanatokban okosabbnak gondolta magát nálam. Bár ez hamar elszállt és sose mondaná ki hangosan, azért vigyorra késztette a gondolat. - Nem kell túllihegni. Nem akartam meghalni, Lu. De mindenáron megvédtelek volna. Most és később is. Ahogy mondtam, ti vagytok a családom, amit választottam, ha kértek belőle, ha nem. Szerinted kihallgatnak minket? Kurvára rámférne egy zuhany. Meg rád is. Ne értsd félre, de jó szarul festesz így – folytatta és közben pofátlanul vigyorgott hozzá, kicsit elterelve mindkettőnk gondolatait az imént történtekről. Én azért pislogtam kettőt a kifakadására és felhúztam a szemöldökömet.
- Valószínűleg semmire nem mentem volna... Nem is lényeges, mert nem arra gondoltam, hogy hagynod kellett volna kiteljesedni az évfolyam legjobb boszorkányát - hangom nyugodt volt, de csöpögött a cinizmustól. - Arra gondoltam felesleges hősködés alatt, hogy miért nem a saját bőrödet mentetted... - csóváltam a fejemet. - Nem akartál meghalni, de kész vagy eldobni az életed értem. Na, ez a felesleges hősködés a szememben. Helyette inkább teljesedj ki és legyél a leghasznosabb. Mert sokkal több a lehetőség benned, mint hogy csak úgy feláldozd magad bárkiért. Nyugodtan veheted bóknak ezt - forgattam a szememet, halványan el is mosolyodtam, majd veszélyesen megvillant a szemem. - Van, hogy nem nézek ki jól?! Ejnye... - duruzsoltam fejcsóválva. - Szerintem lassan végeznek, menj nyugodtan fürdeni... - szememmel jeleztem, hogy nem tudom, kihallgattak-e. Továbbra sem tudtam megfejteni, mi zajlott bennem, csak méregettem a fiút. Határozottan változott valami kettőnk között, közelebb kerültünk talán. Vagy csak én engedtem közelebb? Nem értettem még teljesen. Ő pedig nagyokat pislogott rám, mire leesett neki a tantusz és széles vigyorral adózott a pillanatnyi észosztásáért - mindketten tudtuk, hogy ez amúgy meglehetősen messze állt tőle. Talán a vérveszteség hozta ki belőle.
- Mintha nem tudnád, hogy hamarabb cselekszem, mintsem gondolkodnék – válaszolta, közben meg is bökte a halántékát mellé, volt némi színpadiasság benne természetesen. Kezdett visszatérni, legalábbis próbálta ezt elhitetni velem. - Legközelebb egy kösz, Nate, te vagy a legjobb-bal is beérem! - paskolta meg a vállam, ahogy ellépett mellettem. De tény, ha rólunk volt szó, minden józan ész elszállt és a biztonságunk volt számára az első. Már most láttam lelki szemeim előtt, hogy egyszer tényleg egyikőnkért fog meghalni, de ez nem az a nap volt szerencsére. - Ha keresnének, mondd, hogy épp kiverem a zuhany alatt - vigyorgott még rám, majd a lehető leggyorsabban eltűnt.
- Tudom... Erről próbálnálak lenevelni, eddig elég kevés sikerrel... - csóváltam a fejemet még mindig. - Köszönöm, Nathaniel... Tényleg! - mondtam most elég komolyan neki, ahogy elhaladt mellettem, majd tarkón legyintettem, ahogy az utolsó mondatot is kimondta, csalódottan ciccegtem is mellé, miközben eltűnt a fürdőben. Csak a csapot megengedve engedett utat az utólagos pániknak, tekintve, hogy tényleg majdnem meghalt. Szinte láttam magam előtt, ahogy kényszeresen sikálta a saját vérét magáról, hogy azzal a közelmúlt emlékeit is ledörzsölje magáról. Pedig tényleg semmit sem csinált volna másképp, ebben biztos voltam. Az alkarját támasztotta a csempének a homlokával egyetemben. Reszketett, pedig nem akart. Szorosan lehunyta a szemét is, kezeit pedig ökölbe szorította és vagy kétszer rávert a falra. A halál utoljára télen csapta arcul, de messziről és nem a sajátja. Ez... Nagyon megijesztette. Nem, mikor történt, hanem most, mikor már értette, hogy mi lehetett volna.
Én pedig egy ideig csak nézelődtem, próbáltam hallgatózni, aztán az üres ablakkerethez sétáltam és lenéztem a mélybe. Pár perc múlva viszont már annyira zavart a zaj és az emberek, illetve azon gondolkodtam, hogy vajon most, hogy Nathaniel egyedül maradt, ráaszakadt-e minden, hogy inkább vettem magamhoz egy adag tiszta ruhát és kopogás nélkül léptem be a fürdőbe, mivel hallottam, hogy még fürdött. Biztos voltam benne, hogy hallotta, hogy bejöttem, de tőle idegen módon nem tudott megszólalni, előbb mondjuk, levegőt kellett volna kapnia hozzá. Hagyta, hogy most én beszéljek kettőnk helyett, míg a víz csobogása valamelyest elnyomta a zihálását. Persze nem előlem, én hallottam, de legalább minimális komfortot adott a fiúnak. Azt mégsem engedhette meg, hogy közönség előtt adja át magát ennek.
- Nem, nem azért jöttem, hogy megtekintsem az önkielégítésedet, ennyire azért nem érdekelsz... - előztem meg a rendkívül nem szellemes hozzászólását. - Tudni akartam, hogy pánikrohamot kapsz-e, ha egyedül maradsz... Meg nem viselem éppen jól az embereket... - tettem hozzá még, majd a csaphoz léptem és legalább a kezemet megmostam, hogy az ne legyen véres. Egy ideig bámultam a vízben, ahogy lemostam róla a vérünket, megint láttam, ahogy cafatokra tépte Nathanielt az a sok üvegszilánk. Fogalmam sem volt, Nathaniel mit érezhetett most, de én éreztem, ahogy a gyomrom zsugorodni kezdett, hogy majdnem meghaltunk ma. Nagy levegőt vettem és kifújtam, el is múlt az érzés egy pillanattal később. - Megvagy odabent, Nathaniel? - kérdeztem rá, miközben elkezdtem a sminkemet levakarni az arcomról, mert nem szerettem úgy fürdeni menni.
- Persze. Csak épp... Kihordok egy pánikrohamot lábon. De... Minden fasza - kiáltott ki, mikor már újra rálelt a hangjára, bár még nem volt az igazi. - Láttam őket, Lu. A szüleim… - tette hozzá csendesen és éreztem, hogy másnak nem merte volna bevallani. Nekem sosem ment jól a saját érzelmeim megélése. Egészen biztos voltam abban is, hogy tudatosan-nem tudatosan a legtöbb ilyen élményemet elnyomtam magamban, mert nem engedhettem meg magamnak azt, hogy meginogjak. Ez persze azzal is járt, hogy a jó élményeim is középszerűek maradtak, de ezt az áldozatot meghoztam egy nagyobb, magasztosabb célért. Így bevallom, nem teljesen tudtam átérezni Nathaniel helyzetét: valószínűleg nem fog úgy pofán vágni az egész, nem fogom tudni átélni, belehelyezkedni, pláne egy mi lett volna, ha helyzetbe. Úgyhogy csendben maradtam, ahogy leszedtem a sminkem. Alatta egy másik lány várt engem, de ez sem hozta el azt a várt lélekállapotot, amit most kellett volna éreznem. Végül az utolsó mondata kicsit átlökött ezen a holtponton, közelebb kerültem a megoldáshoz is, megtámaszkodtam a mosdókagyló szélén és néztem a rám visszabámuló arcot. Magam mellett láttam Nathanielt is, pedig tudtam, hogy még a víz alatt volt, de itt volt az arca az enyém mellett, azé a fiúé, akivel egy napon születtem, aki azóta egy háztartásban élt velem. Aki közelebb állt hozzám, mint bármelyik családtagom. Aki igazából most már a testvérem lett, jobban, mint bármelyik a három másikból. Túl sokáig hallgattam, igaz? Talán kezdtem megérteni, mi zajlott le éppen bennem, talán mégsem, mégis kikívánkozott belőlem egy olyan vallomás, amire se előtte, se utána soha nem volt példa.
- Szeretném, ha tudnád, hogy ha véletlen előfordulna még egyszer ilyen, akkor a nővéred mindig visszavár az élők közé és biztos vagyok benne, hogy szüleid is így szeretnék. Van kötődésed ide, nem is akármilyen, ezt ne felejtsd el... Még ha örülnél is, ha egyke lehetnél, ez a hajó elúszott amúgy is, de a mai után pláne. Remélem, leszek, leszünk mindig olyan erős szálak neked, hogy minket válassz... - mondtam nagyon halkan, abban sem voltam biztos, hogy a vízcsobogástól hallotta-e. Talán még sosem voltam vele ilyen bensőséges, de közben meg attól tartottam, hogy nem jól reagáltam a vallomására, de sosem voltam ebben jó, ehhez más beszélgetőpartnert kellett volna választania. Ám a szavaim mégis visszarántották a valóságba. Alig hitt a fülének, hirtelen arra gondolhatott biztosan, hogy nagyon bevághattam a fejem. De nem tudta tagadni, hogy jól estek a szavaim, ahogy a félmosoly máris ott volt az arcán. Még remegő kezekkel, de elzárta a csapot, a törülközőt lezseren a csípője köré tekerte és úgy lépett ki a zuhany alól, hogy mire befejeztem a kis monológomat, már karba tett kézzel támassza a falat. A bőre még vörös volt a túlzott dörzsöléstől.
- A húgom - vigyorgott, bár még elég hevenyészett volt a megszokotthoz képest. - Mindig titeket foglak választani… - tette még hozzá kissé rekedt hangon. Valószínűleg az járt a fejében, hogy bár tagadhatatlanul megviselte a közelségük, de ez már a múlt volt. Tudta, hol volt és hova tartott. Nem nézett hát vissza, csakis előre. - Kösz, Lu. Tényleg… - mondta halkan. Én pedig a tükrön keresztül néztem a fiúra, végigmértem, tényleg nem maradt semmi baja, ennek örültem. A vörösség is el fog múlni, ebben is biztos voltam. Megfordultam, megtámasztottam a csípőm a mosdón.
- Hm, legjobb tudomásom szerint én születtem előbb, nem? - néztem rá felhúzott szemmel. Végül csak bólintottam neki. A célt elértem és egyébként tényleg így gondoltam a dolgokat. Ránéztem még egyszer, majd ha biztos voltam abban, hogy nem lesz baj, akkor magára hagytam addig, amíg megtörölközött és felöltözött, majd helyet cserélhettünk.
Ahogy egyedül maradtam a fürdőszobában, rámszakadt a csend és az egyedüllét. Szerettem magamban lenni, ilyenkor igazán hatékonnyá váltam és ki tudtam teljesedni: nem zavartak meg, nem tereltek el másik irányba, minden úgy történt, ahogy szerettem volna. Most sem bántam hát azt, hogy a vízcsobogáson kívül nem törte meg semmi a némaságot. S bár nem szoktam hosszan és feleslegesen időzni a vízsugár alatt, most jóval több időt töltöttem magamban, mint szoktam.
Hagytam, hogy a víz magától mossa le rólam a mai nap mocskát, hogy emléke se igazán maradjon annak a majdnem tragédiának, amit ostobaságunk és meggondolatlanságunk okozott. Szinte éreztem, hogy pár perccel ezelőtt még Nathaniel küzdött a saját érzéseivel itt és rettenetesen zavart az, hogy én itt állok és… Semmi nem történt. Egy röpke pillanatig vágott csak arcon, mikor bejöttem hozzá, de az is hamar elmúlt, azóta pedig semmit nem éreztem. Nem voltam mérges, nem voltam szomorú, nem éreztem magamat felkavarva, nem éreztem, hogy megviselt volna. Pedig majdnem meghaltunk, ennél komolyabb esetünk akkor történhetett volna, ha Nathaniel valóban életét vesztette volna. Ott álltam a víz alatt és kényszerítettem magamat, hogy sírjak. Próbáltam legalább egy-egy könnycseppet kipréselni magamból, de nem ment és ettől csalódott és frusztrált lettem: ökölbe szorítottam a kezemet, de annyira meg nem lettem dühös, hogy kezdjek is valamit ezzel, így hát csak egy sóhajjal kísérve ellazítottam az ujjaimat. Kifejezetten jól tudtam irányítani a testemet, elég jól tudtam színészkedni vagy rejtegetni is, s mégis, ha valódi érzelmek megéléséről volt szó, szinte kivétel nélkül elbuktam. Rövid pillanatokra felvillant előttem egy-egy erősebb érzelem, de sosem tartott ki hosszabb ideig, amin esetleg lehetett volna rágódni. Ez is az egyike volt a számos indoknak, miért tartottam mindig egy lépés távolságot mindenkitől: nem tudtam nekik elmagyarázni, mi zajlott bennem, mert valójában fele annyi minden sem történt, mint aminek normál esetben kellett volna, ők pedig nem értettek engem, így egy idő után meguntam magyarázkodni, a kellemesen hűvös távolságot választottam, ami mindenki számára kényelmes volt. Szégyelltem volna ezt? Nem, nem szoktam szégyellni magamat. De mélyen odabent szerettem volna, ha hasonlóan képes lettem volna átélni, megérteni ezeket a komplexebb érzéseket.
Ám ahogy végül kiléptem a zuhanyzóból és törölközőbe csavarva megálltam érzelemmentes arcommal a tükör előtt, realizáltam, hogy teljesen felesleges olyan dologért sóvárogni, amit nem kaphattam meg. Megértettem hát, hogy akkor ebből előnyt kellett kovácsolnom ahelyett, hogy gyengeségnek fogtam volna fel, így eldöntöttem, hogy visszafogott érzelmi világomat arra használom inkább, hogy támogasson a nehéz pillanatokban: felvérteztem magamat minden nehézséggel, fájdalommal, problémával szemben, hogy minden pillanatban készen állhassak egy objektív, hasznos és hatékony megoldással szolgálni, azaz nem hagytam, hogy érzelmeim befolyásoljanak, amikor ügyeket intéztem. Talán valamilyen szinten gyengévé tett ez, de sokkal erősebbnek éreztem már magamat attól, hogy nem voltam rabja saját érzéseimnek és gondolataimnak. Felszabadító volt még egy réteggel gazdagabbnak lenni önmagam irányítását illetően. S innentől kezdve nem volt hatalma senkinek felettem, aki érzelmeimre próbált volna játszani.
