Roxfort RPG

Skócia gyönyörű. Gyönyörű és hideg.
Nem hittem volna, hogy itt ennyire hűvös van már ősz elején is. Hogy ez lesz az első benyomásom erről az országról, ahol a következő tanévet fogom tölteni. Még mindig nem tudom, valójában az én döntésem volt-e, vagy inkább a szüleimé, milyen nagyszerű lehetőség, élned kell vele, de itt vagyok és azt… azt hiszem csak ez a fontos. Hogy bizonyíthassak, főleg nekik, és talán valahol magamnak is, de ahogy erre gondolok, újfent elfog a bizonytalanság. Tényleg ezért jöttem volna… csak ezért? Nem tudom, ahogy annyi mindent nem tudtam mostanában, nyár eleje óta különösen nem. De nem akarok erre gondolni. Csak… csak teljesítenem kell a kötelességeimet, azt, amit elvárnak, ahogyan eddig is, másnak pedig nincsen hely, mert nem lehet. Rendez-nous fiers. Toujours.

Kipakoltam a bőröndömet, szépen elrendeztem mindent, ahogy otthon szoktam, a ruháimat, a tankönyveimet, hátha valamennyire segít az idegességemen, ha rendszer van körülöttem, ha legalább kívülről nézve minden rendben van. A többi… a többi nem számít. A többi nem érdekel senkit, még engem sem. Leginkább engem nem.
Talán hiba volt idejönnöm, direkt kiszakítani magam a megszokott környezetemből, ráadásul az utolsó évemre, amikor egyébként is minden rendkívül bizonytalan. Talán az utolsó dolog, amire jelenleg szükségem van, az még több bizonytalanság, még több kiszámíthatatlan esemény, de ha otthon maradok, talán minden még rosszabb lesz. Talán tényleg bizonyítani jöttem, de nem azt, hogy méltó vagyok Bajnoknak lenni, nem, arra vannak nálam sokkal méltóbbak. Talán csak… hogy rendben vagyok, hogy jól vagyok, pedig semennyire nem éreztem magam jól, már annyira régóta nem. Talán csak szeretném egyszer… máshogy érezni magam, még ha tudom, hogy nem is érdemlem meg.

Az egyetlen, ami még ebbe a borús, skót időjárásban is tudott belém lelket önteni, az Élodie volt, meg a tény, hogy végre egy szobában tudunk lenni, és azt hiszem, ez akkor is egy pozitívuma lesz az évnek, ha semmi más nem. Élodie, meg az a rengeteg növény, amit magával hozott, hogy aztán év végén még többel menjen majd haza, legalábbis ha rajta, meg rajtam múlik. Élodie, aki akkor is tudott optimistán hozzáállni dolgokhoz, ha nekem nem sikerült, igazán fogalmam sem volt, hogy mihez kezdenék nélküle. Nem csak most, hanem úgy… egyáltalán, hiszen senki sem ismert annyira, mint ő, azaz… már nem. És még ő sem tudott mindent, mert voltak dolgok, amit senkinek nem voltam képes elmondani. Talán soha nem is leszek.

Mondtam Élodienak, hogy menjen csak előre, én majd megyek utána, hogy megnézzük a birtokot, csak előbb még átmegyek köszönni Rokuronak. Nagyon különös lesz újra látni a rövid, nyári megismerkedésünk után, hiszen azt követően csak leveleztünk, de legalább nem lesz mindenki idegen az Ilvermorny Delegáció tagjai közül. Remélem, jól utazott, ő is meg a növényei is, amiket most legalább lesz lehetőségem élőben is megnézni, ha már korábban annyit hallottam róluk. Magamat ismerve, bármennyire is szeretném, sok új barátot bizonyára nem fog sikerülni szerezni itt; leszámítva persze Anniet, akivel már volt szerencsém itt is találkozni, csak most egy kicsit… nyugodtabb körülmények között. Még tartozom neki egy magyarázattal a barcelonai viselkedésemet illetően és csak… csak reménykedhetek benne, hogy nem neheztel rám azóta is, amiért így reagáltam a kedvességére.

A sárga, kissé kopott iskolabusz, amivel az amerikai diákok érkeztek, bár kívülről nem, de belül biztosan kényelmesebb lehet, mint a hintó, ami minket hozott el ide. Még most is émelygek kicsit, ha visszagondolok az utazásra az abraxanokkal - azt hiszem, bármilyen repüléssel kapcsolatos közlekedési módot egyszerűen nem nekem találtak ki, bár Élodie arcát elnézve mellettem, ő is hasonló véleménnyel volt erről. Ebben is összetartunk, nem tudom, az igazgatónő hogyan viselte ennyire jól. Alig vannak itt diákok, azt hiszem, vagy mindenki bent van, és még pakol, vagy már a kastélyt és a környékét fedezi fel, ahogyan azt én is fogom hamarosan tenni, még ha legszívesebben inkább a szobámban maradtam volna. Próbálok úgy tenni, mintha tudnám, hogy mit csinálnék, és remélhetőleg egyik amerikai diák sem fogja tolakodásnak venni, hogy erre járok, bár ha jól láttam az ablakból, hozzánk, vagy legalábbis az abraxanokhoz már érkeztek látogatók tőlük is. Bizonyára… bizonyára minden rendben lesz, hiszen tényleg csak köszönni jöttem, aztán pedig megkeresem Élodie-t, ami nem lesz nehéz - csak a virágokat kell követnem majd.

Már épp odaérnék, amikor muszáj vagyok majdnem arrébb ugrani, mert olyan erővel csapódik ki a busz ajtaja, hogy kis híján fellök. Egy szőke hajú fiú ugrik ki rajta elég lendületesen, és meglehetősen bosszúsnak tűnik, ahogy hátrakiált valamit, vélhetően az egyik haverjának.
-...Merlin basszon meg, vonszold már ki a segged a buszból, senkit nem érdekel, hogy hogy áll a hajad! - akaratlanul is összerezzenek az indulatos szavak hallatán, és meglehetősen döbbenten nézek rá - azt hiszem, nem vagyok hozzászokva ehhez az… egészen más stílushoz, de azt hiszem, kénytelen leszek, ha a tanév hátralévő részét itt töltik majd velünk ők is. Szerencsére a fiú jobban el van foglalva azzal a valakivel, aki a jelek szerint valami miatt késésben van, így egy pillanatra elgondolkozom, hogy talán alkalmasabb lenne visszajönni később, legalábbis megvárni, amíg elmennek, mert a hozzá hasonló emberek még az átlagosnál is jobban feszélyeztek, de végül valami visszatart. A fiú pedig újból bekiabál a buszba, mielőtt egy vállrándítással elindulna az ellentétes irányba. És valami olyat mond, amire nem vagyok, nem lehetek, soha nem is lehettem volna felkészülve.
- Bánom is én, akkor megyek egyedül, Fuentes!
Fuentes. Fuentes. Fuentes. Fuentes. Fuentes. Fuentes.
Visszhangzik a fejemben, felülír minden más gondolatot. Menekülni akarok, de mintha megbénultam volna, a lábaim nem engedelmeskednek nekem.
Fuentes.
Miguel?
Lefagyok. Mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.
Fuentes.
Minden levegő kiszorul a tüdőmből.
Fuentes.
A szívdobogásom az egyetlen, amit hallok.
Fuentes.
Csak állok ott. Képtelen vagyok megmozdulni.
Fuentes.
Csak állok ott. A napbarnított bőrű, magas, sötét hajú fiú kilép a buszból.
Fuentes.
Csak állok ott. Úgy nézek rá, mintha szellemet látnék.
Fuentes.
Talán így is van.
Nem. Nem, az… az nem lehet.
Nézem a fiút, valakit régről, a múltamból, egy előző életből, ezzel a névvel. A fejem hirtelen nagyon könnyűnek érződik. Ha a fiú mond is valamit, nem fogom fel.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire meg bírok szólalni.
- Ez… én… - alig jön ki hang a torkomon. - Te… Hogy… hogy hívnak?
Qui… qui es-tu? On est… on est… de la même famille? Tu… tu connais… lui?