Roxfort RPG

Nem félhetek. Ezt már reggel eldöntöttem, még mielőtt kibontottam volna a levelet. A félelem nem visz előre, csak tovább mélyíti azt az állapotot, amiből hónapok óta próbálok kimászni. Apám emléke ennél többet érdemel. Ő mindig azt mondta, a bátorság nem hangos dolog, hanem döntés kérdése. És most döntenem kell.
A boríték vastagabb volt, mint egy szokványos hivatalos levél, a papírja kemény, elegáns. Ügyvédi iroda fejléce, idegen név, idegen cím. A saját nevem viszont túlságosan is ismerős betűkkel állt rajta: Thomas Issachar Reese. - Nem szeretem, amikor így hívnak. Apám mindig csak Tommynak szólított.
A levél tartalma tárgyilagos volt, szinte személytelen. Idézés. Megjelenési kötelezettség. Hagyatéki tárgyalás. Egy pillanatig azt hittem, tévedés történt. Nem azért, mert ne tudnám, kiről van szó, hanem mert eddig biztos voltam benne, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm.
A neveket mindig is tudtam. Apám sosem titkolta el őket. Nem misztifikálta, nem próbálta megmagyarázni vagy megszépíteni. Elmondta, hogy léteznek, hogy egy másik világhoz tartoznak, egy másik társadalmi rendhez, amelynek én soha nem voltam a része. Azt is elmondta, hogy az eltűnés anyám döntése volt. Nem haraggal mondta. Ugyanolyan nyugodtan, mintha az időjárásról beszélne.
Soha nem találkoztam velük. Soha nem kaptam levelet, üzenetet, ajándékot. Soha nem hívtak fel a születésnapomon. És én ezt elfogadtam.
Gyerekként talán fájt. Felnőttként viszont rendszerré alakult bennem: nekem nincs anyai oldalam. Nem számíthatok rájuk, és nem is számítottam. Apám volt a családom, egy személyben minden. Amit mások anyától, nagyszülőktől kaptak, azt én tőle kaptam meg. Többszörösen, pótolva mindent.
Ezért volt abszurd ez az idézés. Ezért éreztem úgy, mintha valaki egy lezárt történetet próbálna újranyitni, amit már régen elkönyveltem magamban befejezettnek. Leültem az ágy szélére. A levél a kezemben remegett, bár nem akartam beismerni. A gyógyszerek tompítják a széleket, de nem tüntetik el a súlyt. Tudom, hogy ez nem végleges állapot. Tudom, hogy ha rosszabb lesz, vissza kell mennem. Vagy visszavisznek. Nem akarom.
Most különösen nem. Itt a félév vége, az utolsó pár hónap a vizsgákig, az egyetem végéig, a diplomáig. Nem hiányozhatok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek. Nem hagyhatom el mindazt, ami még összeköt a világgal. Újra elolvastam a levelet. A dátum közel volt. Túlságosan is.
El kellett mennem. Nem azért, mert vártam volna bármit. Nem pénzt, nem magyarázatot, nem kapcsolatot. Felálltam, és ösztönösen a medálom után nyúltam. Éreztem benne a régi levelek súlyát, a múltét, amit magammal hordok, akár akarom, akár nem. Azt hiszem, akkor döntöttem el végleg. Nem félek. Vagy ha igen, akkor is elmegyek.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A baglyom, kit fanyar humorral csak Prófétának hívtam, némán figyelt a rúdjáról. A sárga szemei mintha vádoltak volna: miért bolygatod a sírokat?
Leültem a konyhaasztalhoz, ahol még ott sárgult egy kör alakú folt apám utolsó kávéscsészéje után. Mindig azt mondta, hogy a múlt nem egy hátizsák, amit le lehet tenni a sarokba; az a csontjaid része. De vajon ő tudott erről? Tudta, hogy a tartásdíjon túl maradt még valami a Reagan-széfek mélyén?
A dilemmám nem a pénzről szólt. Hanem a kontrollról. Ha elmegyek, belépek az ő narratívájába. Ha nem megyek el, örökre ott marad a kérdőjel: vajon apám elhallgatott előlem valamit? Ez a gondolat fájt a legjobban. Ephraim Meshach Reese volt az egyetlen ember, akinek a szavai sziklák voltak az életem mocsarában. Ha kiderül, hogy ő is csak egy szerepet játszott... nem, ezt nem bírnám ki.
A gyógyszeres dobozom ott virított a polcon. Egy szem? Kettő? Inkább a medálhoz nyúltam. A fém hűvöse megnyugtatott. „Ne félj a fénytől, Tommy, csak tanuld meg irányítani a fókuszt” - mondogatta apám nyaranta. Most én voltam a reflektorfényben, és a nézőtéren az anyám ült, akit sosem láttam.

***
Az ügyvédi iroda a belváros egyik üvegpalotájának legfelső emeletén volt. Amint kiléptem a liftből, a légszomj azonnal torkon ragadott. Túl steril volt minden. Túl fehér. Az a fajta tisztaság, ami nem a higiéniáról, hanem a bűntudat elfedéséről szól. A váróteremben hárman ültek. Két férfi és egy nő. Sötétkék öltönyök, méregdrága órák, és az a fajta magabiztos testtartás, amit csak generációkon átívelő vagyon adhat az embernek. Amint beléptem a kopott zakómban, a kezemben a kottás táskámmal, a beszélgetésük egy tizedmásodpercre megszakadt. Éreztem a tekintetüket. Nem gyűlölet volt benne, hanem valami sokkal rosszabb: tárgyilagos kíváncsiság. Mintha egy ritka, de kissé hanyagul kitömött állatot látnának a múzeumban.
- Thomas? – szólalt meg egy női hang. Megfordultam. Patti Davis állt az iroda ajtóban. Ötvenhárom éves volt, de az arca sima volt és kifejezéstelen, mint egy jól megírt, mégis érzelemmentes forgatókönyv. Nem hasonlítottunk. Vagy legalábbis reméltem, hogy az én szememben több az élet, mint az övében.
- Tommy - javítottam ki halkan, de határozottan. A hangom nem remegett, aminek örültem. A színész énem átvette az irányítást. Felvettem a megfelelő maszkot.
- Köszönöm, hogy eljöttél - mondta, és a távolságtartása szinte fizikai falat vont körénk. Nem volt ölelés, nem volt kisfiam. Csak a száraz hűvösség. Bementünk a konferenciaterembe. Az asztalon dossziék hevertek, rajtuk a címeres pecsétekkel. Ahogy leültem a nehéz bőrfotelbe, hirtelen eszembe jutott apám sikátora. A sötét, a hideg aszfalt, a két lövés. És most itt ülök, Ronald Reagan lányával szemben, miközben ügyvédek hada készül felnyitni egy koporsót, amit én már régen eltemettem.
- Kezdhetjük, mr. Reese? – kérdezte egy joviális, de jéghideg tekintetű ember. Bólintottam. Elővettem egy tollat a táskámból, és letettem a méregdrága asztalra. Az ügyész megköszörülte a torkát, és egy bőrkötésű mappából előhúzott egy dokumentumot. A papír sustorgása a steril csendben úgy hatott, mint egy ítélethirdetés.
- Mr. Reese, a nagyapja halála előtt kiegészítette a végrendeletét. Ön név szerint szerepel benne, mint „Thomas Issachar Reese”. - Az ügyvéd rám nézett a szemüvege felett, mintha azt vizsgálná, elájulok-e. - Az örökség három tételből áll. Egy jelentős készpénzállomány egy letéti számlán, egy kaliforniai birtokrészt tartalmazó portfólió, valamint egy londoni ingatlan a South Kensington negyedben.
A szavak elúsztak mellettem. London? Kalifornia? Ingatlanok és számok, amiknek annyi közük volt az én valóságomhoz, mint egy sci-fi regénynek. A gyomromban jeges bűntudat kezdett kavarogni. Arra gondoltam, hogy apám, Ephraim, az élete utolsó napjáig számolgatta a centeket a cigarettára és a rezsire. Miért kapok én várakat, amikor ő egy sikátorban halt meg? Nem tettem érte semmit. Nem szolgáltam rá. Ez nem az enyém, ez egy idegen ember bűnbánata, amit rám akarnak borítani.
- Miért most? - kérdeztem hirtelen, Patricia szemébe nézve. - Miért vártak két évet a halála után? - Patricia nem rezzent meg. A tekintete találkozott az enyémmel, és abban a pillanatban, abban a végtelennek tűnő másodpercben valami megrepedt a hűvös maszkján. Nem szeretet volt benne, inkább egyfajta sorsközösség, amit nem akart bevallani.
- A feltételek kötöttek voltak, Thomas - szólalt meg végül. - A diplomád megszerzése volt a határvonal. Apád... Ephraim nem tudott róla, de a nagyapád figyelemmel követte a fejlődésedet, az életedet. - Tehát nemcsak elhagyva voltam, hanem precízen, politikai és családi műtéttel eltávolítva. Egy daganat voltam a család testén, amit nem vágtak ki, csak elszigeteltek, és egy aranykalitkában figyeltek messziről. Ronald Reagan tudott rólam. Talán látta a fényképeimet, talán tudta, mikor volt az első koncertem, de sosem nyújtotta ki a kezét. Csak nézett a távolból, mint egy istenség, aki nem akar beavatkozni a halandók sorsába.
Az ügyvéd elém tolta a tollat. A kezem megállt a papír felett. Ha aláírom, azzal elismerem, hogy közöm van hozzájuk. Ha nem, akkor hagyom, hogy ez a hatalmas vagyon visszaszálljon egy olyan gépezetre, amit megvetek. Arra gondoltam, mit mondana apám. Ő nem akarná, hogy mártírként éhező művész maradjak, csak azért, mert dühös vagyok a múltra.
Aláírtam. Gyorsan, határozott mozdulatokkal, mintha egy sebet akarnék összeforrasztani. Ez nem ajándék volt. Nem éreztem hálát. Ez kártérítés volt az elrabolt évekért, a magányos karácsonyokért, és apám meg nem vett luxuscikkeiért. Ez volt az elmulasztott idő anyagi lenyomata.
A csend, ami az aláírás után a teremre telepedett, sűrű volt és fojtogató. Az ügyvédek profi rutinja gyorsan véget vetett a hivatalos résznek; elpakolták a mappákat, halkan gratuláltak, majd mint akik jól végezték dolgukat, diszkréten hátrébb vonultak. Maradtunk mi ketten. Én és az asszony, aki elvileg az anyám, de akinek az illata is idegen volt. Patricia a konferenciaasztal szélére támaszkodott. Az a repedés, amit az imént látni véltem a maszkján, eltűnt. Újra ő volt a fegyelmezett, távolságtartó nő, aki pontosan tudja, hol a helye a világban.
- Thomas - kezdte, és a hangja most még szárazabbnak tűnt, mint az elnök hagyatékáról szóló tájékoztató alatt. Kijavítani is felesleges lett volna, hogy nem a nekem tetsző néven szólít. - Fontos, hogy tisztázzunk valamit, mielőtt kilépsz ezen az ajtón. - Megálltam, a táskám szíját szorongatva. A színész énem minden idegszálával a testbeszédét figyelte. A válla merev volt, a tekintete pedig nem a szemembe, hanem valahová a homlokom fölé szegeződött.
- Ez az örökség... ez a gesztus a nagyapád részéről egy lezárás. Egy számla kiegyenlítése, ha úgy tetszik - folytatta, és a szavai úgy koppantak a márványpadlón, mint a jégcsapok. - De szeretném, ha értenéd, hogy ez a helyzet nem változtat a korábbiakon. Nem változtat azon, kik vagyunk egymásnak, és kik nem vagyunk. - Elmosolyodtam, de nem volt benne öröm. Inkább az a fajta keserű felismerés, amikor a néző rájön, hogy a darab vége pont olyan kiábrándító lesz, mint az első felvonás.
- Attól tartasz, hogy mostantól minden vasárnap felhívlak majd? - kérdeztem halkan. - Vagy hogy megjelenek a családi fotókon? - Patricia arca meg sem rándult.
- Attól tartok, hogy félreérted a szándékot. A Reagan név egy intézmény. Ez a vagyon pedig arra szolgál, hogy a saját utadat járd, de távol ettől az intézménytől. Ahogy eddig is tetted. Nincs közös jövőnk, Thomas. Nincsenek elvárásaim feléd, és kérlek, neked se legyenek felém. Az apád... ő értette a szabályokat. Remélem, te is vagy olyan okos, mint ő volt. - A „szabályok” említésére megremegett a gyomrom. Apám nem a szabályokat értette, hanem a szeretetet, amit anyámtól sosem kaphattam meg.
- Ne aggódj, Patricia - mondtam végül, és most először éreztem, hogy megdöbben. Mit várt, hogy majd anyának hívom? - Nem foglak keresni. Nem azért, mert a szabályok tiltják, hanem mert nincs miért. - Láttam, ahogy egy pillanatra elakad a lélegzete. Talán arra számított, hogy dühöngeni fogok, vagy könyörögni egy morzsányi figyelemért. De én csak álltam ott, a kopott zakómban, néhány millió dollárnyi vagyon tulajdonosaként, és mérhetetlenül sajnáltam őt. Őt, aki még mindig a halott apja árnyékában élt, és aki számára a család csak egy kényelmetlen jogi kategória volt.
- Akkor megegyeztünk - bólintott, és a hangja végleg visszanyerte hűvös magabiztosságát. - Sok szerencsét a pályafutásodhoz, Thomas. - Megfordultam, és elindultam a kijárat felé. A hátam mögött hallottam a tűsarkú cipői kopogását, ahogy elindult az ellenkező irányba. Két idegen, akik egy pillanatra összeütköztek az univerzumban, hogy aztán minden eddiginél messzebbre sodródjanak egymástól.
Kiléptem az üvegépületből a délutáni napsütésbe. A város zaja ugyanaz volt: a taxik dudálása, a siető emberek moraja, a távoli sziréna. Ugyanaz a Thomas Issachar Reese voltam, aki egy órája bement, és mégis valaki teljesen más. A medálomhoz nyúltam. Most már nem csak apám levelei voltak benne súlyként. Volt ott valami más is: a felismerés, hogy soha nem voltam olyan egyedül, mint hittem. Valahol, a Fehér Ház falai között vagy a kaliforniai dombokon, egy öregember és egy rémült nő figyelték az életemet. Nem az örökség változtatott meg. Hanem a tudat, hogy a történetem nem egy magányos monológ volt, hanem egy hatalmas, eltitkolt dráma, aminek most végre én írhatom a következő felvonását. Elindultam a metró felé, és most először nem éreztem a szorongás fojtogató szorítását.