Roxfort RPG

Mióta az eszemet tudom, élvezem a vakító fényeket, a bódító illatokat, a folyamatos nyüzsgést, azt a bűnös élvezetet, amit a játékbarlang rejt. Kis szaros korom óta ebben a világban mozgok, a showbusiness és a pénzzel való játszadozás a véremben van, az anyatejjel szoptam, majd a legjobbaktól tanultam, apám gondoskodott róla - korábban, mint tervezte volna. De Isten tervez, kicsi Nate meg könnyen tenyerelt bele abba, amire felhívták a figyelmet, hogy nem szabad. Sokszor csípett fülön, hogy a világ összes szidalma és tiltása után is az asztalok között caplatok, hogy meglesem a játékosok lapjait és súgok épp ott, ahol valami jutalmat reméltem. Rendszerint jó is volt a szimatom és fülig érő vigyorral tömtem magamba a csokoládét vagy döntöttem magamba a kölökkoktélt, amiről elhittem, hogy én is pont úgy fogok dülöngélni, mint a megkopasztott mágusok. Apámnak túl sok füle és szeme volt a birodalomban és bosszantóan hamar elé lettem cipelve egy-egy ilyen akcióm után - már ha sikerült végig szemmel tartaniuk, igencsak… illékony tudtam lenni. Talán hét lehettem, mikor leültetett egy akcióm után és először beszélt velem komolyan. Kis szaros voltam, de nem hülye, ideje volt belátnia.
- Nath, túl fiatal vagyok, hogy miattad hulljon ki az összes hajam - mindig így kezdte, én meg nem értettem, miről vakerál, hát ártatlan voltam, természetesen. - Felbosszantod a játékosainkat, fiam. Túl pimasz vagy, nem tiszteled a játékot. Lehet csalni, sőt, ebben világban kell is, de egy trükk csakis akkor hatásos, ha nem buksz le, még sokat kell tanulnod. És ma elkezded az első leckéd. Velem jössz egy vetélytársunkhoz és elvárom, hogy ne okozz csalódást. - Jól ismertem azt a mosolyt, amivel a szívem a torkomba ugrasztotta Egy simlis mosolya volt, a legjobbtól tanult, ahogy akkor végre én is megtehettem.
Nem látszott az éjszakai égbolt az egymást érő neonfényektől és én nem voltam álmos. Vegasban ez a szó amúgy se létezett. Apám az egyik közeli magnix kaszinóba vezetett, a játékterembe nem, de az előadóba bizony a hozzám hasonló mitugrászokat is beengedték. Apám szerint a bűvész, aki fellépett, igen híres az ő világukban és nem nézhetjük le őket a tudatlanságuk miatt, mert képesek meglepetéseket okozni. Csak bólintottam, bár túl pökhendi voltam, hogy elhiggyem a szavait, egészen addig, míg el nem kezdődött a műsor. Varázslatot láttam ott, ahol képtelenség volt. Apám az illúzió mestere, tanonca voltam, én is éltem a csalásokkal, akkor mégis én voltam a bolond. Tárgyak tűntek el, ott, ahol nem lehetett volna szabad és lehetetlen helyeken bukkantak fel. Volt, amin átláttam, ahol megtört az illúzió, lebuktattam a csalárdságot, de még úgy is lenyűgözött. Majd a show egy pontján, segítséget hívott a színpadra. Tucatnyi kéz lendült a magasba, apám megbökött, majd a bűvész tekintete egyenesen rám szegeződött. Tudtam, hogy nem véletlen, hogy az egy kibaszott próba, az én személyes főpróbám lesz.
- Okosan - kacsintott rám apám, mielőtt utamra engedett és én a tapsvihar részegítő ereje közepette ugráltam fel a színpadra. Mások voltak a fények és az illatok, mint nálunk, más volt a közönség is, de én mégis faltam a figyelmet, nem számított, hogy honnan érkezik. Ártatlanul, sőt, meglepően hihető megszeppentséggel pislogtam a bűvészre, aki elmagyarázta a következő mutatványt. Egy pakli kártya volt nála és nekem egy lapot kellett választanom. Kőr Király. Megmutattam a közönség felé, majd úgy tettem vissza egy általam választott helyre a pakliban, hogy ő ne lássa, majd lélegzetvisszafojtva vártam. Én csak a kezét néztem, azt, míg tudom jól, a nézők tekintete elkalandozott, elvakította őket a fény, a füst kábította őket és az izgatottság csőlátásba kerítette őket. Én bámultam a táncát, a gyors mozdulatait, az én ujjaim is fürgék voltak, de az övéi szinte szárnyaltak. A lapok nagy ívben repkedtek két tenyere között, elképesztő volt, ahogy uralma alá vonta őket. Majd kérése szerint ráfújtam a lapokat, ő pedig szinte kirobbantotta őket a kezéből. Mindenfelé repültek, pörögve hulltak alá körülöttünk és az ő kezében már csak egy lap volt.
- Ez volt a te lapod? - kérdezte művészien magabiztos mosollyal, amit csak a hozzánk hasonló valóságtorzítók tudhatnak magukénak. Én lebiggyesztettem az ajkaim és a fejem ráztam. A közönség is pusmogni kezdett, ahogy körbemutatta a lapot, a messzeségben már nem is látták rendesen, hogy melyik is lehet az.
- Biztos vagy benne? - Mintha ágyékon rúgtam volna, úgy lohadt le a mosolya. Én kitartóan bólogattam, mire megköszörülte a torkát és kínjában felnevetett. A shownak mennie kell tovább. - Hölgyeim és uraim, úgy látom, a saját csapdámba estem. De a következő trükkel higgyék el, visszahozom a varázslatot! - Halvány taps követte, pusmogás rázta meg a sorokat. A magnix varázslata nem veszett el. A Kőr Király volt a kezében. Kár érte, hogy én voltam az igazi mágus kettőnk közül és a sikerem megcáfolhatatlan volt. Ahogy a helyem felé sétáltam, apám arca ragyogott a büszkeségtől.

Elképzelni nem tudtam, hogy mi a szart akarhat Madrigal a téli szünet előtti utolsó nap. Ilyenkor még én is egész jól viseltem magam, a fasz se akart még az utazás előtti órákban is büntetőmunkázni. Bosszús voltam, idegesen pörgettem ujjaim közt a bűvölt dobókockákat, amik nélkül egy tapodtat se léptem soha. Nem kopogtam, egyenesen dörömböltem az ajtaján, majd ahogy kinyílt, duzzogva emeltem rá a tekintetem - majd egy pillanattal később a szemöldököm a magasba emelkedett; nem volt egyedül.
- Magatokra hagylak titeket - közölte tőle meglepő komolysággal, ahogy elhaladt mellettem, futólag a vállamra tette a kezét, majd halkan csukódott mögötte az ajtó.
- Mr. Yaxley, örülök, hogy látom, uram. - Üdvözöltem kimérten, mert valami illemet azért mégis csak vert belém anyám az évek során, hogy ne tűnjek akkora parasztnak, mint amekkora tudtam lenni. A vaskos íróasztalnak támasztotta a csípőjét és intett, hogy üljek le, csak ezután szólalt meg.
- Szörnyű hírt hoztam, Nathaniel, de úgy gondoltam jobb, ha tőlem tudod. - Én egyből Lu-ra gondoltam, de miért én ülök itt, miért nem Morris? Egy órája láttam amúgy is, semmi baja se volt, de ha bárki kezet emelt rá, én… - A szüleidről van szó. Meghaltak. Őszintén sajnálom. - Alig hallottam. A fülem sípolni kezdett és éreztem, hogy forogni kezd az egész kurva világ. Kiszáradt a szám, alig találtam rá a hangomra, ahogy hosszú percek után, tompa tekintettel felnéztem rá.
- Hogyan? - leheltem csak és éreztem, hogy a sírás fojtogat, de nem engedtem szabadjára, akkor még nem.
- Nem fogom szépíteni, megérdemled, hogy tudd az igazságot. Az apád elméje megbomlott. A vérátkotok felülkerekedett rajta… ne nézz így, Nathaniel, igen, tudok róla. Hozzám fordult, hátha tudok segíteni, miattad, de sajnos nem tudtam megoldással szolgálni. Időben nem. Apád paranoiája elhatalmasodott és végzett anyáddal, majd saját magával. - Tagadtam. Némán ordítottam, miközben szótlan bámultam magam elé. Apám nem lehetett. Szerette anyámat, szerette az életet, a kaszinót, a trükköket. Igen, ez is csak egy illúzió, a legjobb, biztosan egy nagy visszatérésre készült, csak kurvára elfelejtett beavatni.
- Tudom, hogy ez sok egyszerre, fiam. Apád törekvéseit tiszteletben tartva bátorkodtam a kezembe venni a sajtó kérdését. Szeretném, ha megmaradna a jó hírneve és birodalma, amit felépített. A lapok úgy fogják lehozni a tragédiát, hogy egy megvadult lény okozta a halálukat. A részleteket a nagynénédre bíztam. - Nem fogtam fel a szavakat. Képtelen voltam gondolkodni, csengett a fülem, égetett minden levegővétel. Egy pillanat alatt húzták ki a szilárd talajt a lábam alól. Mr. Yaxley közelebb lépett és a vállamra tette a kezét, így kénytelen voltam felnézni rá.
- Tudod, hogy apád jó barátom volt. Szeretném leróni a tiszteletem felé azzal, hogy magamhoz veszlek. Tudom, hogy jó barátságban vagy a lányommal és most szükséged lesz egy biztonságos otthonra. Én megadom neked. A nagynénéd már rábólintott. - Nem tudtam, hogy mit feleljek, nem is szóltam egy kurva szót se. Hetekig nem szólaltam meg ezután. Az események gyorsabban pörögtek, mint a legügyesebb krupiénk keze, ott álltam a temetésükön, Morris kezével a vállamon együttérzése jeléül, ott álltam a rezidenciánk közepén, ami kongott az ürességtől, majd a holmim nagy részével Lucindáék halljában. Az élet arcul csapott és közölte, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Hogy az átok, valóban létezik és a fényűző csillogás sem rejtheti el örökké. Én lettem a Nox-ház feje. Onnantól az én vállamat nyomta a feloldozás terhe. Engem egyedül…
(...)
Csendben ültünk egymás mellett. Tudtam mi a célja, pontosan ugyanaz, mint minden egyes kurva nap. Mégis hagytam magam felidegesíteni és a lelkem mélyen rohadt hálás voltam az átlátszó trükkért.
- Add ide azt a kurva paklit, rossz nézni, amit művelsz. - Hangom rekedt volt a több hétnyi hallgatástól. Kikaptam Lu kezéből a kártyákat, majd ahogy keverni kezdtem a lapokat, elbőgtem magam, mint egy átkozott kisgyerek és elmondtam neki mindent. Sok időbe telt, de rájöttem, hogy mégsem vagyok egyedül.

Késtek. A tűző napon álltam, de nem a meleg zavart - azt bírom, bár bosszant, ha túlzottan lebarnulok, az csorbítja az általam preferált összképet. Az unalom kergetett őrületbe, de mégis lapos volt a pofám, mert rájuk sosem tudtam haragudni, amúgy is csak a negyedik szál cigire gyújtottam rá akkor. Hangokat hallottam, de nem Lu, Elsie és Solange lépett ki az épület oldalánál, hanem azok a rohadékok, akik már korábban is a mocskos pofájukra merték venni őket. Vigyor szökött az arcomra, éreztem, hogy forrni kezd a nyughatatlan vérem és még azelőtt nyomtam el a cigit és fedtem magam a láthatatlanság illúziójába, mielőtt megpillanthattak volna. Nem kellett sok, míg mellém értek és így már hangjuk is tisztán elért hozzám és rohadjanak meg, pontosan arról ugattak, amit sejtettem. Megvártam, míg elhaladnak, majd immár teljes valómban álltam közéjük és karoltam át mindkét faszkalap vállát. Tekintetem már rég sötéten villogott.
- Bocs pajtás, de megismételnéd? Csak, hogy lerendezhessük, mielőtt ideérnek. - Szinte éreztem a félelmüket, hadoválni kezdtek, de én pont le se szartam. Vicsorogva engedtem el őket és könyököltem orrba kurva erősen a bólogatókutya Hallert, hallottam a reccsenést és még pont elkaptam a nyüszítését, mielőtt teljes figyelmem a nagypofájú Moore-ra irányítottam. A rohadék észnél volt, bekaptam egy jobb egyenest, de csak röhögtem, ahogy megéreztem a felrepedt ajkamból szivárgó vért. A következő mozdulattal gyomorszájon térdeltem és mielőtt felfoghatta volna, hogy mi is történik, rávetettem magam a földön. Ökölbe szorított kézzel ütöttem, de figyeltem arra, hogy ne ájuljon ki idő előtt, még a redvás fogait is a szájában hagytam. Gyáva Haller közben elrohant, így egyre fogyott az időm.
- Mit mondtam, Moore? Figyelmeztettelek, nem? Ha csak a szádra mered venni bármelyiküket, kinyírlak. - A mondatok között sóztam be neki újra és újra, de a rohadéknak aláírom, volt vér a pucájában. Általában kedvelem ezt a hozzáállást, de akkor hamar le akartam tudni a kis vitánkat.
- Mindhárom kurvád leszophat! Bújj vissza a seggükbe, te rühes dög! - Arcon köpött, nekem pedig hirtelen már mégsem volt kedvem visszafogni magam. Öklöm lendítettem újra, veszett vicsorral az arcomon.
- Nathaniel. - Kezem megállt, ahogy meghallottam Lu hangját. Veszett kutyaként pillantottam rá, de még az idegbaj közepette is tudtam, hol a helyem. A kiskaput viszont kihasználtam, hát simlis vagyok, ez az életem. Nem ütöttem tovább, a földbe öklöztem mellette, Moore mégis úgy érezte, hogy őt gyepálom. Érezte az öklöm okozta fájdalmat az ocsmány arcán, ahogy a szájából kireppenő fogakat is, a vér fémes íze és szaga megtöltötte az érzékszerveit. Lekászálódtam róla, de nem engedtem szabadon. Hagytam, hogy az oldalára forduljon és védje a fejét, miközben szerinte én tovább rugdostam. Elárasztottam ingerekkel, elhitettem vele, hogy a fél iskola látja a megaláztatását, hallhatta a pusmogást, a felé irányuló degradáló kiáltásokat. Forogni kezdett velem a világ, vacogni kezdtem, pedig melegem volt. Elsie átölelt, de még mindig nem hagytam abba, még nem kapott eleget, még nem tanulta meg a leckét.
- Nate, engedd el - távolról hallottam csak a duruzsolást, de én még tovább feszítettem a húrt, egészen addig, míg ki nem ájult a vélt fájdalmától. Hátraroskadtam, kivörösödött öklömmel töröltem meg az orrom - vérzett, de pontosan erre számítottam. Majd meghallottam újra Haller hangját. A gyáva valahol megtalálta a tökeit és pálcával a kezében rontott felénk. Láttam az eltökéltséget az arcán és nem rám célzott, ez pedig megrémisztett.
- Ne merészeld! - ordítottam és a pálcámért kaptam, de kiesett remegő kezeim közül. Szabadulni akartam Elsie kezei közül, hogy nekironthassak, még mielőtt levegőt vesz az átokhoz a féreg. Azt hiszem, Solange látta át először a helyzetet és térdelt elém és tette vállamra a kezét.
- Az nem a valóság, Nate. Nincs itt rajtunk kívül senki. - Hitetlenül pislogtam rá, vitatkozni akartam, végül mégis a jelenés felé fordultam és már láttam a jeleket. A könnyek égették az arcom. Az volt az első alkalom, mikor a képességem ellenem fordult. De már tudtam a határaim és a célom; bármi áron fel kell oldanom nagyapám örökségét. Nem fogok úgy járni, mint az apám. Soha.

Nem lehet nem észrevenni. A túl harsány színek, a csillogó kiegészítők már önmagában elérik, hogy rá szegeződjön a tekinteted és mindent megtesz, hogy ne veszítsd szem elől. Hisz amíg őt nézed, addig nem látod, ami az orrod előtt történik. Az illúzió bűvkörébe von, elszakít a valóság lágy szövetétől és észre sem veszed, hogy Te válsz a személyes játszóterévé. Megszűnsz önmagad lenni, te mégis hiszel a csalfa érzékeidnek, hisz mégis hogy másképp éreznéd a alkohol édeskés ízét az ajkadról lenyalva? Hát hallod, ahogy valaki a Te nevedet kiabálja valahol messze és érzed a hideg üveg érintését az ujjad alatt, ahol az illető után kutatsz a tekinteteddel.
Következő nap viszont már észre sem vesz. Már nem vagy elég szórakoztató, már nem vagy hasznos, már nem kapott téged feladatául. Ül. Fekszik. Lábhoz. Támad. Hűséges véreb, gondos házőrző, aki igazán kivételesen és élvezettel sajátított el minden trükköt, amit gazdája mosolyogva vert belé. Azt hiszed, barátok vagytok vagy idővel azok lehettek, de ő nem fogad újakat, már minden hely elkelt. Szűk a kör és pont ettől oly becses, ezért félti és óvja azt mindenkitől.
Látod, hogy velük milyen; törődő, kedves és lágy - ölebnek nevezhetnéd. De ahogy kilép közülük, mikor nem rejti fényét a tőle hatalmasabbak mögé, látod pajkos vigyorát, az örök éhséget a tekintetében, ami szórakozásért könyörög. Az ő neve merül fel először, ha valaki verekedést kiált, ő az, aki a leghajmeresztőbb fogadásokat köti és hajtja végre, ő az, aki feleslegesen hangos, pajzán és vulgáris, akinek a szeme se rebben, ha keresztbe kell tennie épp neked.

Norwood - kezdetektől a 20. század kezdetéig
Hiába büszkélkedhettek az aranyvérrel, nem voltak soha számottevő résztvevői a nagy játszmának, se Skóciában, se a 18. század első felétől az Újvilágban. Még parasztok se voltak azon a bizonyos sakktáblán, messziről kerülték a csatamezőket, mindig az árnyak közt mozogtak - tudatosan. Skócia büszke földjén is az árnyékok és a köd rejtekében éltek, enyves kéz és megbundázott fogadások csorbították a nevüket, míg végül annyi haragost gyűjtöttek, hogy kinőve a szigetet, új lehetőségek után néztek. Amerikában vándorélet volt az övék, tértágított karavánok szolgáltak kényelmes otthonként és az évszakokkal fújta a szél tovább őket, szerte a kontinensen. Középszerűség és piszkos ügyletek, szemfényvesztés és lopás kísérte őket mindenfelé. Üres pénzeszsákok maradtak utánuk, a nappali mosolyból lett az éj leszálltával csalódottság és pörlekedni vágyás - de mire felocsúdtak, a hamis bűvészek már rég messze jártak.

Norwood/Nox - 1908-től napjainkig
Ronan Norwood mindig is többre vágyott a vándorélet viszontagságainál. Jó érzéke volt a pénzhez és az üzlethez. Nevada államban látta meg a lehetőséget és mindent kockára tett egy, még a magnix világban is gyerekcipőben járó üzletágért - 1908-ban megnyitotta kapuit a Pink Unikornis, ami Las Vegas alatt húzódik és amire a család összes vagyonát költötte. Kétkedés fogadta a helyet, a név meghökkentette a társadalmat és senki sem tudta, hogy ki is a tulajdonos, az a bizonyos Ronan Nox. Mintha a semmiből lépett volna elő, mintha csak a sötétben elsuttogott vágyakat testesítette volna meg, amiket senki sem mert hangosan kimondani. Nehezen indult, Ronan mégis bízott a tervében és nem volt hajlandó a szilárd alapokat újra négy kerékre cserélni. A szerencse (bár a család mindig is azt tartotta, hogy szerencse nem létezik, csupán sikeres illúzió) mellé pártolt, mikor a magnix világban betiltották a szerencsejátékot. Ronan és a kaszinója hirtelen szárnyalni kezdett. Folyt a pezsgő, kattogtak a mágikus rulettkerekek, a helyiség hangos volt a fogadások emelkedő tétjeitől. Hiába a hirtelen siker, Ronannak nem volt elég; folyamatosan bővítette a kínálatot, egyre többet és többet, jobbat akart, hogy senkinek eszébe se jusson vetélytársként fellépni ellene. Illúzióshow-kal csalogatta a mágustársadalmat, amiben kizárólag ő és családja lépett fel, illetve bűnös élvezetet ígért a freakshow, ahol felhördülések és sikongatások kísérték a félóriások és más elfajzott félvéreket. Később, a 40-es években ezt mágikus lényekkel helyettesítették, így téve az élményt még ellenállhatatlanabbá. Aki belépett, szinte megfeledkezett a való világról és az idő múlásáról. A Pink Unikornisban mindenki különlegesnek érezhette magát és a siker lehetősége megrészegítette a játékosokat.
Ronan fia, Raiden sem érte be ennyivel, pedig az üzlet szárnyalt, a Nox névnek presztízse és súlya lett a mágusvilág felső köreiben. Kapzsi és mohó ember volt, kihasználta a gyenge lelkek sóvárgását. Kölcsönt biztosított az asztaloknál lassan elvérző mágusoknak, akik a magas kamatok terhe mellett is gondolkodás nélkül írták alá a mágiával erősített szerződéseket. Nem játszott tisztán, az ő kockái mindig cinkeltek voltak - csalók és tolvajok leszármazottja, a vér kötelez. Képességeit latba vette torzította a valóságot az áldozatai körül, hogy a számára épp legelőnyösebb végkifejlet alakulhasson ki. Sikert sikerre halmozott, a családi vagyon csak nőtt és nőtt, Raiden pedig óvatlanná vált. Az illúzió csakis addig működik, míg a néző rá nem jön a trükkre és Raiden már túlságosan is szem előtt keverte a lapokat, friss áldozata, Aaric Callahan pedig mindent elveszített. Raiden Nox, a szerencsejáték királya csalt és lelepleződött. Ilyen esetben pedig nem marad más fegyver, mint a bosszú, főleg, ha valaki igen jártas a fekete mágiák terén. Utolsó cselekedeteként Aaric átokkal sújtotta Raident, bemocskolva az aranyat és kárhozatra ítélve a leszármazottait is. Raiden nevetett - nem vette komolyan. Megházasodott, gyermekei születtek és továbbra is mértéktelenül használta a képességét… egészen addig, míg már nem tudott különbséget tenni illúzió és valóság között.
Alaric Nox már sokkal óvatosabb volt, mikor átvette apjától a kaszinót. Ő a terjeszkedésre fektetett nagyobb hangsúlyt és több nagyvárosban is megnyitott a Pink Unikornis. Az igazi show Vegasban maradt, de elérhetővé tette a játékot mindazok számára, akik csupán álmaikban látogathatták a szórakozás fellegvárát. Viszont az illúzió nem törhetett meg, az előadásoknak folytatódniuk kellett. Az ebből fakadó mértéktelenség és a család szégyeneként, egyik legféltettebb titkaként őrzött vérátok végül sötét fellegekkel borította be a mindenhol neonfényben úszó Nox nevet. Alaric elméje megbomlott, paranoiássá vált és egy szomorú decemberi napon végzett feleségével és önmagával - magára hagyva fiukat, Nathanielt, aki a tragédia napján az Ilvermornyban tartózkodott. Alaric jó barátja, Cassius Yaxley személyesen vitte a hírt a fiúnak, majd apja frissen írt végrendeletét tiszteletben tartva, Yaxley vette szárnyai alá a fiút. Nathanielre, illetve a birodalomra való tekintettel, a média egy megvadult lényt állított be a szülei gyilkosaként. A kaszinót Nathaniel nagynénje (aki nem örökölte a család képességét) vette át, míg Nate nem végez a tanulmányaival és érzi magát késznek a hatalom átvételére.

Mindig kínosan ügyel a megjelenésére, legyen szó a ruházatáról vagy a divatosan - mágiával fixált - kócos hajáról. A legújabb talár, a legdrágább nadrág, a legfigyelemfelkeltőbb ing, csak legyen minél színesebb, minél csillogóbb, minél látványosabb. Tudja honnan jött és hová tart, pontosan ezért néz ki úgy a jelenben is, mintha minden egyes pillanatban épp pódiumra készülne. Hisz az egész világ egy hatalmas színpad, az alakításon múlik minden és ő kiaknáz mindent, ami kifejezetten rajta tartja a reflektorfényt. Árad belőle a magabiztosság, a folytonos sóvárgás némi szórakozásért, a nyughatatlansága ragadós, ahogy a vegasi ellenállhatatlan vigyora is. Szinte vérlázító, hogy mennyire elégedett magával és mennyire könnyen veszi az életet.

A vérátok erősen összefügg a képességével. Hosszútávon minél többet használja, annál nagyobb valószínűséggel hasad meg az elméje; nagyapja örökre elvesztette a realitásérzékét, édesapjával a paranoia végzett. Az alkalmankénti használatnak is vannak hátrányai. Minél több érzékkel foglalkozik egyszerre és minél tovább alkalmazza egyidőben, fizikai tünetek is jelentkeznek (hidegrázás, orrvérzés, szédülés, hányinger), illetve önmaga is hajlamos saját illúziói rabjává válni. Ilyenkor vagy perceken belül rájön, hogy nem a valóságot szemléki vagy külső segítséget kér a hozzá közel álló emberektől.

A design természetesen az egyetlen és utánozhatatlan Solace Barbon műve!