Roxfort RPG

O ly könnyű most az álom. Úgy hiszem, minden alvással töltött óra, egy csöpp halál és a révész csónakjában pihen meg az anyagtalan szív. Sose tudni, hogy épp merre vezet az útja, hogy napsütés melengeti-e majd az arcot vagy viharos tengeren ér majd el a lidércnyomás. Én most az édes semmiben lebegek, nem húz a test ólom súlya, nem fáj se a lélegzet, se a szívdobbanás, nem nyomasztanak a gondolatok és nem fojtogatnak az érzelmek sem. Most elkerülnek önnön démonaim, az ágy alól se bújik elő a szörny, a csontvázak is a szekrény mélyén reszketnek tovább, a bájitalok meleg takaróba burkolnak és megvédenek saját magamtól. Most épp nem fúj a szél, nyugodt a víz a csónak alatt. Én mégis erővel cipelem magam a nagy Halál elé, hogy a bocsánatáért esedezzek, hogy hosszú időre búcsút intsek neki, hogy osztozzunk egymás fájdalmában egy utolsó, érzéki tánc közben. Elárultam őt, többször is az elmúlt órákban. Először az Üvegházban, mikor mégis Annie kezét szorítottam reszketegen, mintsem az övét, majd azzal, hogy a saját halálom más kezébe adtam. Végül elrebegem neki az utolsót is, amit még magamnak is félek bevallani, mert olyan, mint a lángok közé lehelt kívánság; ha hangosan kimondom, megszűnik valósággá lenni. Én mégis kockáztatok, mert a mai végtelenül hosszú, mégis mozgalmas nap után, reszketegen rebeg a mellkasom közepén az érzés - talán mégsem vágyom már annyira nagyon a halált. És ő megbocsát, mert mindig így tesz. Lágy csókot lehel homlokomra, hogy örökre emlékezzek a pillanatra, egyszer már az övé lettem. Az arcomon simít lágy elfogadással és beletörődéssel, hisz tudja, hogy úgy sem kerülhetem örökké. Övé a világ összes ideje, a türelem a legfőbb fegyvere és addig is találkozunk majd álmaim zavaros tengerén újra és újra, hogy mindig egy egészen csöppet meghaljak érte.
Fáj az ébredés. Testem börtönnek érzem, ami korlátoz és gúzsba köt. Éget a lélegzet a tiszta semmi után, én pedig mégiscsak félem a valóságot. Félek a tettem következményeitől, ahogy a sajnálkozó és kétségbeesett tekintetektől is, akik minduntalan válaszokat követelnek tőlem. Félek beszélni, de már hallgatni is, félek az ígért segítségtől és megijeszt a függönyön túli sötét világ. Nem nyitom ki egyből a szemem, még ragaszkodom az édes lebegéshez, a táncpartneremhez, az elnéző bírámhoz. Reszketeg sóhaj szakad fel belőlem, ahogy újra elfogadom a saját életem. Megérzem az apró érintést, mégis először azt hiszem, csupán képzelődök. Lassan nyitom ki a szemem, még a határok és élek elmosódnak az álomtól ködös kékjeim előtt, nem látom, nem fogom fel, hogy te vagy az, Will. Röstellem, de a fény és a színek játéka gúnyt űz az elmémmel. Mosoly vet árnyékot arcomra és ha már te nem mered, én fogom meg a kezed és szorítok rá gyengén.
- Sola- - egyszerre töri meg a csendet a hangunk és a tiéd végre felébreszt. Szememből kipislogom az álom maradékát és végre meglátlak téged, Will. A szégyen kölcsönöz némi pírt az arcomra és mielőtt feltűnhetne a botlásom, korrigálok. - Szóval te is hallottad. - Sóhajtok halkan. Ujjaim elhúzom a tieid közül, hogy két kézzel toljam fel magam félig ülő helyzetbe. Nem szeretnék gyengének tűnni, hiába érzem magam annak, valahogy előtted nem bírnám elviselni ennek gondolatát. Melletted mindig annyira könnyű volt erősnek mutatkozni. Magabiztosnak. Eltökéltnek. Sajnálom Will, hogy most látnod kell a valódi arcom. Pedig hidd el, én nagyon szerettem volna, hogy az legyen a valóság, ne csak egy újabb jelmez. De már nem maradt erőm újra magamra ölteni a fénylő gúnyát.
- Hogyan? Nehéznek. Védtelennek. Zavarodottnak. - Úgy, mint aki kudarcot vallott. Mint aki kapott egy rémisztő második esélyt. Mint aki mázsás súlytól szabadult. Mint akinek újra meg kell tanulnia a fényben járni. Mégis megeresztek feléd egy mosolyt, még ha a szavaim nyersen őszinték is voltak. Valamiért olyan érzésem van, hogy ha más nem is, te megérted a bennem kavargó vihart, vágyakozást és félelmet. A te szemedben is láttam már visszatükröződni a Halált, Will és bevallom, akkor megijesztett. Most mégis úgy érzem, hogy valami összekapcsolt minket. Biztosan a bájitalok szórakoznak az elmémmel, bocsásd meg a tévelygésem.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem hittem, hogy… - Hogy mi, Malachi? Hogy ennyire számítok bárkinek is. Mégis alig volt pár percem csupán egymagamban egész nap, kézről kézre járt a stafétabot a gyengélkedői ágyamhoz. Mintha a Halál szele általam titeket is arcon csókolt volna és rohanásra kényszerített volna. Arra, hogy hagyjátok az ajtón túl az udvariaskodást és most az egyszer, ebben az időn és valóságon kívül eső pillanatban álarcoktól mentesen mutatkozzatok előttem. Mintha arra vágynátok, hogy én adjam a feloldozást azért, mert nem vettétek észre azt, amit nem akartam, hogy észrevegyetek. Megadom, Will. Megadom ugyaanúgy, ahogy az előtted lévőknek is és nem lesz olyan nehéz dolgod, mint az első látogatómnak.
- Te hogy érzed magad, Will? - A támlának döntöm a fejem és úgy billentem oldalra feléd. Kékjeim a tieid keresik és mosollyal ösztökéllek az őszinte válaszra. Kezem a tiéd mellé teszem, mert előbb is az érintést kerested, hátha abban komfortot nyújthatok számodra. Megérdemled, miután akaratlan másra számítottam helyetted.

T ükröt állítotok elém és én mindannyiszor mással nézek farkasszemet. Én vagyok - felismerem önmagam az idegenben, látok bizonyos hasonlóságokat, de mégis torz a kép. Mindegyik csal, elmismásolja a repedéseket, a könnyeket és a vért, az aranyat és a vöröset egyaránt, mosollyá görbíti a lecsüggedt ajkakat, fényt villant a fakó tekintetben és pírt kölcsönöz a szürke arcnak. Nem állom a saját-idegen tekintetem, nem merek a látvány mögé nézni, nem akarok és nem is merek szembenézni azzal a lélekkel, amit a húsba csavarodva képzeltek, mert önnön látomásotokat festettétek a visszatetsző felületre, igaz, rólam, de mégsem engem. Ti mégis egyre közelebb toljátok a keretet, és egyre győzködtök; ”Nézd meg Malachi, nézd meg ki vagy! Nekem pedig nincs választásom, újra elveszítem a lehetőséget, hogy én határozhassam meg önmagam. Hisz én mindig másokért léteztem, a környezetem aggatja a nyakamba a szerepeket, amikben helyt kellett állnom és én mosolyogva vettem újra és újra magamra őket. Nehéz a mosoly, belesajdul az arcom és a vállaim túl gyengék még a jószándékú elvárások édes-savanyú terhéhez.
Mégis mosolygok, hogy komfortot nyújtsak neked, hogy abba a törékeny álomba ringassalak, hogy mindez nem is olyan komoly, hogy a pletykák, amik túl korán kaptak szárnyra, csak túloztak. Mosolygok és a tekinteted tükréből próbálom kiolvasni az általad kreált önmagam, de tudod, most mégis egyedül téged látlak és ez csöppet zavarba ejt. Látom az érzések vad örvényét, beleszédülök a kavalkádba, de a kezem nyújtom feléd, hogy lehorgonyozhass. Meglep a művészien nyers őszinteséged Will, valahol üdítőnek is találom. Elképzelni sem tudom, hogy mivel érdemeltem így ki a figyelmed és azt sem, hogy mindazok után, aminek mutatni szerettem volna magam, most miért nem undorodsz attól az összetört, gyenge húskupactól, ami előtted hever. Hisz talán te vagy az egyetlen, akinél tudatosan alakítottam a tükörképem, formáltam előtted önmagam, hogy egy kicsit mégse olyannak láss, mint mások. Melletted még itt, a ködbe veszve is erősnek látszottam, összeszedettnek, egy kerek egésznek, nem egy tucatszor foltozott és hiányos tálkának, amit mások próbáltak csordultig tölteni. Melletted látszottam valakinek, de most… megint nem vagyok senki sem, egy ripityára tört edény, ami elvesztette egyetlen célját. Önmagam hazugsága vagyok csupán.
Ezért kérlek, hogy ne szánj és ne bánj velem kesztyűs kézzel. Igenis légy dühös, fordíts hátat és vádolj csalással, nevezz árulónak. Ha más nem is képes rá, te legyél őszinte velem, Will...
…Majd bocsáss meg, térj vissza és tégy úgy, mintha mi sem történt volna, mintha még mindig egész lennék a szemedben. Talán mégis szükségem van rá, hogy mások határozzanak meg, mert nélkületek… nélkületek lennék senki sem.
Torkomra forrnak a szavak, még a gondolatok is szétoszlanak, mielőtt fizikai formát ölthetnének. Nyugtatni szeretnélek, elsimítani benned a vihart, mégis minden hazugságnak érződik a nyelvem alatt és ámítani mégsem szeretnélek, mert tudom, hogy átlátnál a csalárd szóvirágokon. Ehelyett inkább a teret szakítom át, amit közénk húztál fel. Kezedre simítom az enyémet és óvatosan megszorítom, hogy érezd, tényleg itt vagyok, nem az elméd űz csalfa játékot, nincs kit gyászolni, nincs kiért rosszul érezned magad. Kérlek nézd el nekem, hogy másra most nem vagyok képes.
- Mit szerettél volna mondani? - kérdem, tán kissé félve, de gondosan leplezem előtted. Legyél dühös, vágd hozzám, hogy önző voltam, hogy elárultalak téged és mindenki mást, hogy gyűlölsz a tettemért, amiben ugyanúgy kudarcot vallottam, mint minden másban. Felvértezem magam, hogy ne előtted törjek még jobban össze, mert a következő pillanat nem rólam szól, hanem rólad, a te érzéseidről és sérelmeidről. Jogod van hozzá, jogos, amit érzel és nem fogom könnyekkel elmosni vagy elbagatellizálni. Csak ne felejts el utána meg is bocsátani…
- Nem megyek sehova. - Kicsit belefulladok a szavakba. Ijesztő a valóság, ahogy lassan ismételtem rámtelepszik, mégis… édes fájdalom borzongat, miközben gondolataim tengerébe úszik az újabb ígéret. A csontjaimat fogja égetni, újra és újra a földön találom majd magam miatta, de nem válok ismét esküszegővé. Nem válhatok árulójává megint, helyette… pír szökik az arcomra a szemtelen képzelet nyomán. De most elhessegetem a képet, tekintetem újra rád talál a fantázia helyett és terád mosolygok őhelyette. Most a te időd van, hogy meghatározz, hogy bemutass önmagamnak.