Roxfort RPG

A hajtók pedig… O’Hara… Talbot és… Sterling.

O’Hara szavai ott csengtek a fülemben. Egy percig fel sem tudtam fogni, hogy miről beszélt, annyira hihetetlennek hatott az egész. De a körülöttem felmorajló embertömeg azt bizonyította, hogy tényleg kimondta azokat a kurva szavakat. Egyszerre kezdtem szédülni, hányingerem is lett és olyan kegyetlen mérges lettem, hogy csoda, hogy nem robbantam fel. Mindezek pedig elnyomták azt a mérhetetlen fájdalmat, ami belém nyilallt. Nem akartam ezt érezni, nem itt és nem most. Nem mindenki előtt: kurvára nem érdemelték meg, hogy előttük zuhanjak össze. Az viszont kurvára baszta a csőrömet, hogy O’Hara még arra sem vette a fáradtságot, hogy a szemembe mondja a dolgot, már menekülőre is fogta. Ó, na, azt már nem, a lófasznak is van vége...

Tudtam, hogy nem nyújtottam a legjobb formámat ma. Engem is kurvára frusztrált: olyan hibákat vétettem, amiket kezdőként tettem és fogalmam sem volt, miért történt ez. Talán azért, mert nem a megszokott, fasza triónkkal ment a játék, talán azért, mert ez tényleg nem az én napom volt, talán azért, mert kijöttem nyáron a gyakorlatból, nem tudom. Azt viszont tudtam, hogy O’Hara ismert, együtt játszottunk két éve, nemcsak hogy egy csapatban, de egy poszton is. Ismerte a mozdulataimat, a rezdüléseimet és én is az övét. Még ha néha be is vertem volna a pofáját az arrogáns faszkalap viselkedése miatt, akkor is kurva jól dolgoztunk együtt és nem tagadhattam le, hogy kurva jó volt és csapatkapitánynak is, még ha a csapatmorált vagy összhangot nem is mindig találta el. Mi a fasz történt akkor?! Az indulat elképesztő méreteket öltött bennem, túl váratlan volt az egész, túlságosan fájt, nem tudtam tisztán gondolkodni: egy pillanat alatt repültem utána, hogy a háta mögött cuppanjak a sárba, majd úgy mozdítottam a lábamat, hogy lehetőség szerint kigáncsoljam és pofára essen a sárban. Ahova való volt ezek után.

- Tudod, O’Hara, ha már kibaszol a csapatból, legalább lenne annyi gerinced, hogy a szemembe mondod azt. Azt hittem, van annyi tartásod, professzionalizmusod és tapasztalatod csékáként, hogy veszed a fáradtságot és ha már két éve egymás mellett szopunk, akkor annyi csapatszellem még szorult beléd, hogy elmondod az indokokat és nem gyáva féregként elfutsz az egész elől – összefont karral álltam előtte, nagyon igyekeztem megőrizni a látszatát annak, hogy csak bosszús vagyok és nem mindjárt felrobbanok, s kívülről talán nem is látszik, de a szememben gyilkos düh égett, amelyet nem tudtam kioltani, akármennyire is akartam, cserébe csak ő látta. Ha bámészkodtak volna a többiek, elég messze álltunk, hogy az eső miatt ne halljanak minket, én amúgy is háttal voltam, csak a srácot követhették premier plánban. Legszívesebben itt és most nekiugrottam volna és addig téptem volna, míg el nem ájul. Azt akartam, hogy érezze, mennyire fájt az, amit mondott és hogy ennyit értem neki csapattársként az elmúlt két évben. Azt akartam, hogy érezze, ő sem tökéletes, őt is bármikor le lehet cserélni. Azt akartam, hogy érje akkora törés az életében, mint amit most nekem okozott: nemcsak neki volt az egyik legfontosabb elfoglaltsága a kviddics, bassza meg! Ez tartott mozgásban, sokszor ez adott motivációt, hogy az iskolában is teljesítsek. Ha ezt most elveszi tőlem… Mi marad nekem?! Semmit nem vártam jobban ebben az elbaszott iskolában, mint az edzéseket és a meccseket. Nem teheti meg, hogy kirak a csapatból! Nem! Azok után nem, amiken együtt keresztülmentünk és tudtam, hogy jól játszom, a kurva életbe! Nem fogom hagyni, hogy ennyi legyen…

Azt akartam, hogy kurvára bánja meg a döntését.

Nem válaszoltam neki, idióta kérdésre nem jártattam a számat. Egyértelmű volt, hogy mit szerettem volna tenni és rendkívül utáltam, hogy kurvára lábon maradt. Kibaszott sár és a hangja… Megvillant a szemem, ahogy megszólalt.

- Ezt a szánalmas magyarázatot, O’Hara! – forgattam a szememet arra, hogy engem hibáztat, hogy nem figyeltem. Pontosan tudta, hogy a szaros eső és a többiek pofázása miatt nem lehetett hallani semmit ÉS egyből lelépett a francba. Szóval nekem ne mondja, hogy ez az én hibám, mert esküszöm, itt fogom felképelni és szarok rá, hogy kik néznek éppen minket. Örömmel tudatosult bennem, hogy elsötétült az ő arca is: szavaim elérték a hatást, benne is kezdett felmenni a pumpa. A következő mondata viszont megint arcon csap, bár nem hagyom, hogy látszódjon rajtam a fájdalom, helyette csak még gyilkosabb pillantást vetek rá. Jobbak nálam… Mindig is féltem, hogy a kedvenc időtöltésemnél is eljön az idő, mikor hiába szerettem csinálni, hiába tettem érte (magamhoz képest elég sokat), nem lesz elég. Hogy itt is kijön majd, mekkora lusta fasz vagyok, aki csak a minimálisat teszi bele mindenbe. Pedig én úgy éreztem, hogy ebben végre jó vagyok, ha nem is kiemelkedően, de az átlaghoz képest jó voltam. Tényleg úgy gondolná, hogy sokkal jobbak a többiek? Mikor történt ekkora romlás nálam?

Inkább összefűztem a karomat és rendkívül rondán néztem rá, nehogy lássa rajtam, egyébként mennyire összetört már most ez az egész. Nem fogom megadni neki az örömöt, hogy lássa. Soha. Féltem előre a magyarázatától, hogy feltárja nekem, mennyire is vagyok sokkal bénább, mint eddig hittem. Viszont amit mondott, az annyira meglepett és valahol meg is könnyebbültem, hogy röviden felnevettem. Közelebb léptem, nem érdekelt, hogy lassan nekigyalogolok, akkor is éreztetni akartam, hogy a magassága és ereje nem félemlített meg, ugyanúgy ki merek ellene állni, ha arról volt szó.

- Ez az indokod?! Hogy erősebb a fizikumuk és nagyobbak, mint én? Merlinre, O’Hara… És így gondoljam, hogy nem személyes? – felhorkantam szarkasztikusan. – És mondd csak, az nem számít, hogy mind a kettejüknél gyorsabb vagyok? Vagy hogy én ismerem minden kurva rezzenésedet és pontosan tudom, hova fogod kérni a kvaffot, hogy dobhass egy gólt? Vagy hogy az apró termetem miatt kurva jól helyezkedem a pályán? Érdekes, O’Hara… Nem gondoltam, hogy ilyen agysérült lettél a nyáron… - sziszegtem neki gonoszan. Mint két kígyó, komolyan… Mindig is hatalmas tehetségünk volt ahhoz, hogy a végletekig hergeljük a másikat, azért a házunkat nem tagadhattuk le, valljuk be. De ettől függetlenül helyzetben mindig félre tudtuk rakni a nézeteltéréseinket – amik sokszor lófasz dolgok voltak amúgy – és úgy tudtunk játszani, mintha minden percünket együtt töltöttük volna. Hát, pedig nem voltunk puszipajtások, de még csak barátok sem. Ami pedig ezután fog jönni emiatt, az csak még mélyebbre ásta a köztünk lévő szakadékot. Ahogy elküldi öltözni a többieket, csak elkezdek én is sétálni, vállammal belemegyek az oldalába, aztán megint közel álltam hozzá.

- Mi van, O’Hara, nem mered a nagyobb közönség előtt felvállalni, mekkora egy fasz vagy éppen? Hm, nem csodálom, hogy annyi pletyka kering rólad, milyen ember is vagy valójában – méregettem utálattal a szememben. Nem hiszem, hogy bármi mást tudnék róla, amit ő nem tudna vagy nem hallott volna, de attól még jól esett egyet belerúgni. Aztán ő is mondott még egy mondatot és ezzel úgy felbaszta az agyamat, hogy a kezem már meg is mozdult, hogy beverjek neki egyet, de időben leállítottam, így csak remegve az oldalam mellé szorítottam az öklöm. Ezt az irdatlan faszkalapot! Ez övön aluli volt most. Jól van, O’Hara, taposs csak belém, majd megbánod, hogy kikezdtél egy Jenkinsszel. Nálad sokkal nagyobb kutyák is csihadtak le miattam, te sem leszel különb, csak várd ki a végét.

- Hm… - mondtam, ahogy hidegen elmosolyodtam és elővettem a legvelőtrázóbb, csontig hatoló pillantásom. A lelkéig néztem és ki is akartam azt tépni a helyéről. Arcmon kellemetlen érzéseket keltő, hideg mosoly ült és éreztem, hogy körülöttünk is sötétebb lett az egész hangulat, ahogy a kisugárzásom is vészjósló lett. – Rendben, O’Hara, a te döntésed… Csak hogy tudd: kurva nagy hibát követsz el, de mire észrevennéd, addigra már késő lesz és akkor átkozhatod magadat. Vagy kenheted azt is rám jó szokásodhoz híven, érdekel is engem… De én ott leszek az első sorban, O’Hara! Végig fogom nézni, ahogy elvérzel a fos döntésed miatt és fölötted fogok állni, hogy még egyet beléd rúgjak, mint te most belém. Mert meg fogod bánni a döntésedet, százszor is meg fogod bánni és akkor már hiába jössz térden csúszva könyörögni, hogy menjek vissza. Én pedig pofán foglak röhögni, hogy milyen szánalmas vagy. És nem, neeeem, ez nem fenyegetés: ez ígéret, O’Hara. Ígérem neked, hogy meg fogod bánni ezt!

Tudtam, hogy ő is tudja, hogy mennyire jól játszottunk eddig együtt. Nem mondom, a haragon kívül volt bennem egy minimális tisztelet, mert volt vér a pucájában, hogy meghozza ezt a döntést. Azt nem vontam kétségbe, hogy ő valóban azt gondolta, ez a helyes döntés, csak éppen kurva nagy hibát követett el. És beletaposott az önérzetembe is. A bullshit magyarázatát, miszerint Talbot jobban szerepelt az egyik részen, csak egy szemforgatással jutalmaztam. Mindketten tudtuk, hogy átlagosan legalább olyan jól teljesítek, ha nem jobban, min ő. Ma szar napom volt, tudom, egyszer kellett volna jónak lennem, de őszintén nem gondoltam volna, hogy egy játék után így félrerak. Gúnyos kacajára csak felhúzott szemöldökkel és jelentőségteljesen néztem rá. Igen, a hátteréről vagy gyerekkoráról vagy magánéletéről valóban nem tudtam szart sem. De tudtam, hogy ő is érzi, hogy az öt év, amit előtte együtt töltöttünk az órákon és a pályán, azért kurva sokat elárult a személyiségéből, szóval kinevethet, de jobban beléláttam, mint valószínűleg szerette volna. És gondolom, ez fordítva is így volt. Az az igazság, hogy biztosan sok mindenben tévedtünk egymással kapcsolatban, mert csak feltételezünk és egy-egy helyzetből vonunk le következtetést, de akkor is volt valami képünk a másikról, aztán jó napot. Biccentettem neki azt illetően, hogy megköszönte, hogy ott leszek és hogy húzzak sorszámot. A szemem is csak megvillant arra, ahogy azt mondta, megaláztam magamat.

- Most nagy a szád, O’Hara, aztán meglátjuk, akkor is ott lesz-e az önelégült vigyor a képeden, mikor elveszítitek a kupát. Fasz… - sziszegtem a végén. – De ott leszek, ne izgulj, első sorból fogom végignézni, ígérem! – kiáltottam még utána, aztán én is mérgesen elvonultam, még az sem érdekelt, hogy kurva sárosan mentem vissza a kastélyba.

Hát, nem tartottam meg az ígéretemet. Képtelen voltam. Ott, a pályán még nagy volt a szám és szidtam, de másnapra lement rólam az ideg és olyan szinten tört össze a döntésével, hogy képtelen voltam kimenni bármelyik meccsre is. Tetsuya debütálását is kihagytam, tudom, szörnyű barát voltam, de képtelen lettem volna nézni, ahogy játszanak, én pedig nem vagyok a pályán. Olyan szinteken vitt meg az edzések és a meccsek hiánya, hogy a tanulmányi átlagomon is súlyosan meglátszott: több tárgyból is legalább egy jegyet rontottam, SVK-n majdnem meg is húztak, csak Fawcett rendes volt és továbbengedett végül. Éreztem, hogy a legnagyobb motiváló erőmtől és a rendszeremtől fosztott meg O’Hara és ezért olyan szinten gyűlöltem meg, mint nagyjából Mauricet, pedig az nagy szó volt. És hogy miért? Mert úgy éreztem, ugyanazt teszik az életemmel: szándékosan basszák szét, fosztanak meg attól a kevés jó dologtól is, amit sikerült összekaparni az évek alatt. Utáltam, hogy háztársak vagyunk és mindennap néznem kellett a pofáját. Utáltam, hogy a retkes repülésórát sem tudtam már leadni és ott is néznem kellett. Utáltam, hogy hallgatnom kellett, ki mit mesélt a meccsekről, nem akartam hallgatni. Utáltam, hogy O’Hara nem bánta meg a döntését, mert ezzel is azt mutatta, hogy valóban jó volt a csere. Én pedig csak még mélyebbre süllyedtem azokkal a tényekkel kapcsolatban, mikben voltam sokkal tehetségtelenebb, mint amire számítottam. A legjobban azt utáltam, hogy mélyen magamban pontosan tisztában voltam azzal, hogy O’Harát hibáztattam a saját gyengeségem miatt és szokásosan a hárítást és kerülést választottam ahelyett, hogy megoldottam volna vagy tettem volna az ellen, ami volt. De hát, Gemma Jenkins már csak ilyen volt, nem igaz?

Egy ideig úgy éreztem, minden kapcsolódási pontom és lelkesedésem a varázsvilággal kapcsolatban ott maradt a pályán a sárban, miután O’Hara úgy a földbe döngölt. Aztán Tetsuya nagyon sokat segített, hogy összekapjam magamat és ha nem is jöttem vissza például tanulmányilag, legalább a kedvem sokat javult. O’Harához egész évben egy kurva szót nem szóltam, ha nem volt kötelező. Kerültem, rá sem néztem, ha tehettem egy légtérben sem tartózkodtam vele, csak az órákon volt muszáj és a csoportmunkáknál. Utáltam minden percét. Viszont olyan profin gyűlöltük egymást, hogy a sokadik ilyen fos pármunkában vagy csoportmunkában már szavak nélkül oldottuk meg azt a lehető leggyorsabban. Ő sem akart velem beszélni, én meg nem akartam átharapni a torkát, úgyhogy így volt a legegyszerűbb. Sokat gondolkodtam azon, hogy nem lett-e volna egyszerűbb csak elengedni és belátni, hogy valószínűleg igaza volt, de nem tettem. Egyszerűbb volt őt hibáztatni és gyűlölni és elfogadni, hogy esetleg helyesen látta, mi van velem kapcsolatban. Azt pláne nem tudtam elengedni vagy megbocsátani, hogy azt éreztette velem, hogy nem vagyok elég. Bassza meg, kurvára elég voltam, csak neki nem. Hosszú hónapok voltak, mire eljutottam oda, hogy belássam, neki nem voltam elég a csapatba, de valójában nem voltam annyira rossz, mint amilyen érzéseket keltett bennem, amikor a szemembe mondta, hogy szar vagyok. Pedig egész egyszerűen csak el kellett volna engednem az irányába érzett ellenszenvet, de nem ment, mardosott a harag, a bántottság, a sebzettség, a kiszolgáltatottság és a saját gyengeségem mindig, mikor ránéztem. És mivel ő ugyanolyan faszkalap maradt, mint eddig (mondjuk, oka nem lett volna nem annak lennie, erről gondoskodtam), bennem sem maradt semmi, ami miatt el tudtam volna engedni ezt az egészet.

Mikor végül hallottam, hogy elvesztették a kupát, kárörvendtem. Megérdemelte a kis szaros, hogy elveszítse a legfontosabb dolgot az életében. Viszont mikor hozzátették, mi történt vele, annyira már nem volt vicces. Akármennyire is gyűlöltem és haragudtam rá, azt még én sem kívántam neki, hogy az egész élete zátonyra fusson egy apróság miatt. Nem gondoltam volna, hogy az egész éves gyűlölködés után sajnálni fogom, de ez történt. Persze azért kisujjamat sem mozdítottam, hogy tegyek arról, hogy jobban legyen, ennyire már nem érdekelt. De néha-néha eszembe jutott és azon gondolkodtam, vajon jövő évben látjuk-e még vagy az utolsó évünkben összegyűjtött harag és gyűlölködés marad nekünk utolsó emléknek. Mondanom sem kell, akármennyire is frusztrált az első héten a jelenléte továbbra is, a bocsánatkérése betalált és életemben először megláttam, hogy ő sem az az utolsó tapló faszkalap, mint eddig hittem. Hah, szörnyű volt! Az előző egy évben felállított gyűlöletemet egy beszélgetés alatt szinte a porba lökte. Hát, ha tudtam volna, hogy milyen ügyesen is képes a falaimat is szintén egy pillanat alatt a porba lökni, lehet, hamarabb is megbocsátok neki, mint egy teljes év… De az is lehet, hogy szükségünk volt erre ahhoz, hogy eljuthassunk oda, ahol voltunk, nem tudom, mindenesetre abban biztos voltam, hogy a véletlen nem alakít ki ilyen helyzeteket egymás után. Nem is érdekelt, kinek a keze van ebben, hálás voltam, hogy türelmet adott a lelkemnek, hogy meglássam, mi is van a tüskés bőre alatt Connornak. És bár fogalmam sem volt, mi lesz ebből, már csak azért is hálás voltam, hogy egy ilyen lehetőség adódott az életemben, akármennyire is rettegtem ettől az egészől. Pedig meg sem érdemeltem... Se őt, se az egész helyzetet...