Roxfort RPG

A z élet nem való mindenkinek. Van, aki csakis azért születik a világra, hogy ráébredjen erre az igazságra. Én nem tudtam jól bánni vele. Gyermekként is féltem tőle, ezért mindenki mástól is távolságot tartottam. Felhúzott vállakkal tettem, amit követeltek tőlem, kicsire húztam magam a szavak alatt, hogy észrevétlen maradjak, hogy minél kisebb felületen érintsem a földet, hátha akkor békén hagynak. Mosoly volt az álcám, a fényben rejtőztem, emberekkel vettem körbe magam, hogy… egyedül legyek. Szomjaztam a figyelmet pedig. Vágytam rá, hogy leleplezzenek, hogy véget vessen más a fájdalomnak, mert én nem voltam rá képes. Talán tényleg meg kellett volna szólalnom. Talán, ha egy kicsit kevésbé tartottam volna a következményektől, talán ha egyszer őszintén feleltem volna arra az egyszerű és önmagában semmit mondó kérdésre, most minden másképp lenne. Hogy vagy?
Most már be merem vallani; nem vagyok jól. Mindenem fáj, minden szívdobbanást nehéznek érzek. A tagjaim nehezek, talán már a seprű se bírná el ezt a súlyt, amit az évek során magamra aggattam. Pedig szép lett volna még egyszer, utoljára érezni a szelet az arcomon, az esőt a bőrömön, a kvaffot a hónom alatt. Már nem számít. A levegő helyett a föld hívogat és már nem akarom elfordítani a tekintetem. Már nincs meg az akarat, ami az élet nevű könyörtelen játékba kapaszkodhatna tovább. Megtörtek, a saját tulajdon apám és évek kitartó munkájával azt hiszem te is, Solace Barbon. Talán azt mondanád most, hogy hagytam magam. Talán igazad is van. De többé már nem hagyom. Olyan sokáig hittem azt, hogy nem tehetek magamért semmit, hogy nem élhetem meg a vágyaim. Pedig olyan egyszerű volt a válasz. Szinte nevethetnékem támad tőle.
Sosem válhattam volna medimágussá a jövőben, de bevégezhetem akként. Pálcámat a zárra illesztem és harmadik próbálkozásra enged az akaratom utolsó, eltökélt szikrájának. Sajnálom, anyám, hogy cserben hagylak, de bízom benne, hogy meg fogsz érteni. Búcsúlevelem még az asztalomon pihen, még ahhoz is gyáva voltam, hogy személyesen adjam fel neked. Bizonyosan megteszi majd helyettem más. Ahogy az ajtó kinyílik, téged látlak, TJ, de hidd el, számítottam rád. Megkeményített vonásokkal állom a tekinteted. Nem szólsz, még mindig nem szólsz egy szót se hozzám, már beláttad, hogy elérted a célod, ugye? Mégis minek kínoznád már a holtat? Olyan lágy mosolyt küldesz felém, amit életed során sem ismerhettél és én beleborzongok. Már nem félek tőled. Azt hiszem megbékéltem. Veled és magammal is. És mégis…
Ahogy belépek az üvegház párás-nehéz levegőjébe, észre se veszem, ahogy ujjaim végigsimítanak a karkötőimen. Azon, ami a védelmemet hivatott biztosítani, majd azon, amit tőled kaptam, Annie. Az apró bilétára szorítok, gondolataimat egy pillanatra betölti a mosolyod emléke. Talán egy aprócska részem még kétségbeesetten kapaszkodik a földi pokolba. Talán csak búcsúszó. Nem tudom. Nem is számít. Haladok tovább.
Szemem hamar hozzászokik a félhomályhoz. Ajkaimra mosoly költözik, az ismerős illatok ölelésében. Lehunyom a szemem és anyám üvegházába képzelem magam, szinte érzem a nap sugarának érintését az arcomon. Ennél jobb helyet nem is tudnék elképzelni. Hiányzik a zongora. Hiányzik a billentyűk érintése, a dallam az ujjaim alatt. Szép lett volna még egyszer utoljára játszani. Már nem számít.
Tekintetem siklik egyik növényről a másikra, míg meg nem találom, amit keresek. Tudtam, hogy a Roxfort is tart belőle, az egyik órán futólag említést tett róla a professzor, viszont most te ihlettél meg, Solace Barbon. Akaratod szerint cselekszem és neked állítok emléket a választásommal. A jelenlétem felkelti, sziszegő hang rondít a mély csendbe. Rezignáltan figyelem a kobraliliom mocorgását. Megbabonáz. Nyugalmat érzek. Egyszerre érzem magam könnyűnek és nehéznek. Érzem, hogy itt az idő, mégis tétovázom kicsit. Kiélvezem még utoljára a csendet, a nyugalmat, a félhomályt. Már nem félem az életet. Már nem árthat nekem. Lassan feljebb tolom a pulóverem ujját és karom emelem a virgonc növény hajtásai közé. Felszisszenek, ahogy az apró fogak a bőrömbe hatolnak, a másodiknál már csak az arcom rándul. Leeresztem a karom, az apró pontokból vékony vérerecske indul el. Most már csak várnom kell.
Nem félek.

T isztában vagyok vele, hogy mi vár rám, betéve tudom a tüneteket, azt is, hogy mennyi ideig tart, míg a méreg megállásra készteti a szívet, míg megtölti a tüdőt és lebénítja az izmokat. Értékes növény, előszeretettel alkalmazzák a gyógyászat több területén, mérgét hígítva, egyéb komponensekkel kombinálva többek között átkok és bájitalok okozta heves görcsök enyhítésére, illetve belső szervek roncsolt szövetének regenerálására használják. Ám frissen kinyerve lassú, halálos méreg. Ismerem az előfordulása helyét, az éghajlati igényeit, a víz és tápanyag igényét, az egyéb alfajait… Ironikus, nemde? Olyan lelkesen kutattam és körmöltem le minden adatot róla, hogy az én esszém legyen a legjobb, hogy megmutassam, én leszek a legjobb gyógyító, aki az Államok büszke földjét valaha taposta. Hajtott az ígéretünk, Solace Barbon, nem szándékoztam akár egy lépéssel is lemaradni tőled, hisz megegyeztünk; egymás mellett fogjuk falni a mérföldeket, együtt fedezzük fel a kevéssé ismert kultúrákat és együtt válunk saját magunk legjobb változatává. De az én álmaimat elvették, mocskos kézzel tépték ki a mellkasomból és hanyagul vetették tűzre. Együtt égtünk el, figyeltem a magasra törő lángokat, a jövő emlékképeit, ahogy összepöndörödve váltak az enyészeté, miközben a lelkem kétségbeesetten visítva vérzett a padlóra. Az én hibám, tudom. Biztosan gyűlölsz, amiért nem küzdöttem jobban. Megértelek, végre megteszem, Veled együtt gyűlölöm én is magam. De nem hagyom veszni a tudást, amit magunkért szereztem meg, bár kicsit másképp, mint azt korábban képzeltem. Veled leszek a kalandjaid során, veled leszek, mikor feladnád, mikor új erőre kapsz és mikor felérsz a csúcsra. Ott leszek, ahogy lenézel az előtted meghajló világra. Nem fogsz látni, talán érezni sem a jelenlétem. De mindketten tudjuk, hogy ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ne szegjem meg a szavam.
Talán amúgy is kudarcot vallottam volna. Talán egyedül a csalódás és annak okozása lett a csontjaimba marva, talán a vereség az egyetlen, amihez ez a gyenge szív igazán ért. Elfogadom, legyen hát. Meghajolok a sorsom előtt és méltósággal fogadom azt. Talán elveszítem az élettel vívott háborút, ez a végső csatám, de ide önként soroztam be magam, egyedül én döntöttem és végre, életemben először és utoljára, nem szól bele más. Nyugtat a tudat, hogy nem lesz győztese a bukásomnak. Thaddeus Maddock elveszíti egyetlen megmaradt bábját, üresen marad a nemzetközi sakktáblája és talán szembenéz önnön gyarlóságával. Naiv gondolat, tudom. A romlott szív nem képes újra egészséges vért pumpálni a testbe, hiába arany. Nincs ennél visszataszítóbb szín…
Végre enyém a világ összes ideje. Karom enyhén lüktet a harapásnyomok mentén, még élek. A testem még nem érzi a sokkot, nem fogta fel tettem következményeit, az árulásomat, elmém mégis a múlt, a jelen és a jövő árnyaival kínoz. Ő már sejti, utolsó lehetőségét megragadva zsarol, de nem talál rajtam fogást. Már döntöttem. Már nem facsarodik össze a szívem az elvesztett lehetőségekért. Meghagyom azokat másnak. Majd mások élnek helyettem. Jobban. Szebben. Okosabban. Boldogabban. Nem küzdök a képek ellen, átengedem magam a keserű nosztalgiának és talán, mire eljön az idő, képes leszek megérteni életem tanulságát. Kár, hogy már senkivel nem oszthatom meg a halálom bölcsességét.
Lassú sétába kezdek a magaságyások között, felidézve számomra kedves arcokat és helyeket. Felidézek önfeledt mosolyt és őszinte szavakat, de be kell látnom, hogy a lista igencsak csekélyre sikeredett. Túl sok titkot óvtam, túl sok fájdalmat dédelgettem, hogy nehogy meglássa más. Az enyémek voltak, görcsösen kapaszkodtam beléjük, önzőn, gyermeki félelemmel. Talán meg kellett volna tanulnom elengedni őket. Le kellett volna vetnem papírra, írott szóvá dermeszteni a dobbanó szív balladáját, hogy ne csak én ítélkezhessek saját magam felett. Késő bánat. Magam maradtam, egyedül, önmagammal. Siralmas társaság.
Megtorpanok az egyik ágyás mellett, elfog egy érzés; nem vagyok egyedül. Bizonyára az elmém űz csalfa tréfát velem, gyenge szívem reszketeg vágyát próbálja lefordítani nekem, de megmakacsolom magam és némán leszidom. Te mégis rá hallgattál, ugye, Annie? A következő pillanatban érzem meg a meleg vibrálást a karkötőm felől és a szívem elárul érted - hatalmasat dobban, fájdalmasan nagyot. Lassan fordulok feléd, bevallom, puszta jelenésnek képzelek, kívánom, hogy így legyen, de te mégis itt vagy. A sötét derengésben nem látom a kipirult arcod, se az értetlenségtől csillogó tekinteted, de hallom a szapora lélegzetvételed és a szíved vad zakatolását. Tudod, pontosan úgy nézel ki, mint aki él.
- Annie… - épp csak lehelem a neved, majd arcul csap a valóság. Te tényleg itt vagy. Arcomból kifut a maradék szín és ijesztően gyorsan zárom be a köztünk lévő távot. Ijedten ragadom meg a karjaid, satuba vonlak, mégis lágyan szorítalak. Eszembe se jutna neked fájdalmat okozni, de mind a ketten tudjuk, hogy meg fogom tenni. - Mit keresel itt?! Annie… nem kéne itt lenned, nem kéne látnod… - Látod, még most is gyáva vagyok, elvárom tőled, hogy a tekintetemből olvasd ki a tetteim súlyát. Nem kéne itt lenned. Nem kéne látnod a halálom. Megremeg a kezem, érezheted te is. Lassan engedem le, majd pillantok végig rajtad. - Meg fogsz így fázni. - Választ nem várva veszem le a pulóverem, a félig megalvadt vér beszínezi kissé az ujját, de észre se véve nyújtom át neked. Ha csak ennyit tehetek még érted, engedd, hogy megtegyem. Téged nézlek, ellágyult tekintettel és szomorkás mosollyal. Remélem te is így teszel és nem nézel a karomra, ahol már halvány lila derengéssel izzik a méreg a bőröm alatt, már elindult végső, dicső útjára. - Már nem tehetsz semmit. Sajnálom, Annie… - lehelem feléd a búcsúm, amit végül még papírra se voltam képes vetni. Csak reméltem, hogy az utolsó lélegzetem felkapja a szél és homlokon csókol benneteket. Még egyszer, utoljára.

N incsenek igaz barátaim, Annie. Gyenge fénysugár vagyok a vakító nappal szemben, halvány árnyék a mély sötétségben. Észrevétlenül vagyok jelen, de már tudom, hogy a hiányom se tűnne fel igazán senkinek. Idegenként létezem ezen a világon, sehol sem lelem az otthont, a meleget és a biztonságot. Talán legközelebb nagyobb szerencsém lesz. Talán a következő életben nem lesz a bőrömbe égetve a név súlya, talán akkor lehetek én maga a napfény vagy épp a sötétség. Lennék valaki, a vér rabigájától szabadon. Talán én magam szabad lehetnék.
Hidd el, sokáig küzdöttem, egyedül. Minden egyes nap felkeltem, magamra öltöttem azt a bizonyos ember-álarcot és úgy tettem, mint aki szeret élni. Együtt nevettem ismerősökkel, véleményt formáltam, ha kérték és tettem, amit vártak tőlem, a teljesítményem mindig önmagáért beszélt. Magasra törtem, bátorságot öntöttem azokba, akikért felelősséget vállaltam, hagytam a vállamon sírni azokat, akiknek szüksége volt erre és segítő kezet nyújtottam mindazoknak, akik másnap egy pillantásra se méltattak. Fogtam lányok kezét, öleltem, csókoltam és szeretkeztem, míg el nem hangzott rendre valamelyik mondat; nem veled van a baj, Malachi. Nem a te hibád, Malachi. Én újra mosolyogtam, megadtam a könnyű elválás irgalmát, hogy ne más, csakis én okoljam magam a hibákért, amiket talán el se követtem.
Mondd meg, ki foglalkozott velem valaha ugyanígy? Ki fordult felém, térdelt le elém, tette vállamra a kezét és kérdezte meg, hogy segíthet-e? Kérsz bátorságot, Malachi? Szomorú vagy, szeretnél sírni a vállamon, Malachi? Túl nehéz a súly, Malachi, átvegyem egy részét? Elakadtál, Malachi, segítsek megtenni a következő lépést? Fáradt vagy, Malachi? Gyere, lepihenhetsz, addig őrködök helyetted, hogy ne érhessen baj. Itt biztonságban vagy, Malachi, itt szeretnek, észrevesznek és megbecsülnek. Mondd csak… szeretnéd, hogy megfogjam a kezed? Hogy öleljelek és csókoljalak? Mert nincs veled semmi baj és téged választalak. Nem csak most, hanem újra és újra és újra…
Sosem voltam több egy hűs tónál meleg nyári napon, ami szomjat olt és felfrissít, aminek tükörsima felszínén bukfencet vet a nap fénye, ami mosolyra fakaszt, nyugalmat áraszt és megmelengeti a lelket. Nem más, csak egy kitérő, egy pár perces pihenő, egy köztes megálló a cél előtt, hisz mégis kinek jutna eszébe a partján letelepedni? Túl tiszta és unalmas. Sekély és alig van benne élet. Az ember odébbáll, mielőtt lecsapna a vihar és felkorbácsolná az állóvizet. Tudod, Annie, talán tényleg ezt érdemeltem. Talán sosem adtam lehetőséget senkinek, hogy alámerüljön lelkem háborgó tengerében, hogy együtt ússzon a félelmeim és fájdalmam démonaival, hogy megpróbálhassa eloszlatni a vastag viharfelhőket, amik oly makacsul tapadtak a koponyám belsejéhez. Sosem voltam igazán őszinte. A féligazságok rabjává tettem magam, a mosoly hazug köpenyébe burkolóztam és a szívemhez tartozó kulcsot is a virágos ajtó mögé rejtettem.
Te mit csinálsz itt mégis, Annie? Miért figyeltél fel a néma segélykiáltásomra, amit még én magam is kinevettem? Összezavarsz, kavicsot dobsz az állóvízbe, felkavarva a már pihenni vágyó homokszemeket az alján. Nagyot nyelek, hogy visszanyeljem a fodrokat, hogy újra elsimítsam a felszínt, hisz mégis kit érdekel, hogy mi van alatta? Menj el, fordíts hátat te is, mint mindenki más, kérlek, könyörgöm neked! Nem kell, hogy most láss meg, nem kell, hogy most nyújtsd felém a kezed, hogy most támogass. Ne kérdezd meg, hogy mi fáj, hogy mi nyomja a lelkem, ne kérdezd, hogy miért. A válaszaim már a tengerfenéken nyugvó hajóroncsok és ott, annyira mélyen már nem működik a mágia sem. Csak hagyj magamra, kérlek. Hagyj meghalni…
Melegek az ujjaid, Annie. Érzed? Az enyémeket már a halál csókolja, a föld hidege ivódott beléjük. Reszketek a kezeid közt, mint fészkéből kizuhant fióka, akinek sosem tanították meg, hogyan kell repülni. Hátrálnék tőled, a szándék a mellkasom szorongatja, mégis hagyom, hogy közelebb lépj, hogy meglásd az apró hullámokat, amiket a jelenléteddel okozol. Ajkam megremeg és elfordítom a tekintetem rólad, mielőtt szavaid nyomán utat találna egy könnycsepp. Miért csinálod ezt, Annie? Miért vagy ennyire gyengéd? Miért veszel észre? Miért nem fordítod el a tekinteted te is?
- Nem vagyok jól, Annie. Olyan régóta nem… - hangom remeg, telve van rettegéssel és fájdalommal. Térdem megbicsaklik, talán a mázsás súly hiányzik hirtelen, amit a gondjaidra bíztam, talán a méreg igyekszik mihamarabb célt érni. Nem tudom. Már nem látok tisztán. Vihar készülődik.
Ne merészelj menekülni, Malachi!

A zóta nem tudlak kiverni a gondolataim közül, mióta szó szerint belém botlottál a parton. Ott álltál, napfényben fürdőzve, gondtalanul és olyan bizalommal felém, amivel sosem ajándékozott meg előtted senki. Tudod, olyan érzésem volt veled kapcsolatban, hogy ismerlek, holott a neved se tudtam még. Mégis annyira ismerős volt a hangod, a mosolyod, az, ahogy belém karoltál… Mintha valahol a homokszemek és a lábunkat nyaldosó habok között valami egészen más szinten kapcsolódtunk volna. Mintha a lelkem a tiédre vágyott volna, mintha őt kereste volna mindennap, minden utcasarkon, minden fa és nevetés mögött. Hirtelen nem éreztem magam egyedül, akkor végre… voltam valaki. Valaki, aki nem csupán egy név szégyenfoltja, aki nem csak egy feláldozható paraszt a sakktáblán, aki nem csak egy ürügy, egy menedék, egy kapitány, egy kitérő. Hirtelen én is hús és vér lettem, hirtelen élőként dobbant a szívem és olyan édes levegővel telt meg a tüdőm, amilyenhez foghatót még nem ízlelt soha. Bizonytalanok voltak a lépteim, mintha csak akkor tanultam volna járni. Hisz így volt, nem húzódott mögötte mások szándéka, nem lökött parancs előre és nem sürgetett a menekülés vágya. Mégis stabilan tartottalak, nem mutattam, hogy épp akkor születek meg melletted, mert féltem, hogy ez elijeszt, hogy megtöri az idillt és kiderül, hogy nem vagy más, mint egy édes látomás, ami felkarol, elrepít majd leejt az első sziklaszirtről. Én pedig sosem tanultam meg repülni.
Bevallom neked, nem szerettem volna, hogy véget érjen az a nap. Örökre ott akartam maradni veled, megtanulni melletted, hogy ki is vagyok én. Ízlelni, szagolni, tapasztalni, önfeledten nevetni, szabályok nélkül táncolni és legyinteni a következményekre, miközben valami őrültséget csinálunk. De az élet nem ilyen, ugye? Nem nyújtja csak úgy ezüsttálcán azt, amire szüksége lenne a reszkető léleknek. Az idő elvett téged, lapokról köszöntél újra vissza, messzi-messzi mérföldek szakítottak szét, én mégis éreztem az illatod, láttam, ahogy felvillan az a kalandra hívó fény a szemebben. Nem hagytál magamra és kapkodva róttam a sorokat neked, hogy tudd, én sem téged. Majd szeptemberben újra láttalak, mégis minden annyira más volt… közénk állt a köd, a nyirkos levegő, a csontjaimba ivódott a bú és mindent megtettem azért, hogy csak a napfény-mosolyt lásd. Valahogy mindig a közeledben voltam, mégis úgy éreztem, hogy még mindig közöttünk húzódnak azok a hosszú-hosszú mérföldek. Én voltam, Annie. Egyedül én vertem éket közénk, miközben sóvárogtam a figyelmedre… én mégsem viszonoztam úgy, ahogy megérdemelted volna. Féltem, hogy ha túl sokat látok, akkor minden húsba markolóan valódivá válik és én nem álltam készen erre. Talán most sem. Talán arra teremtettem, hogy sose álljak készen. Egy reszkető sóhaj vagyok, egy örökös talán, egy kéretlen talán.
Irigyed vagyok, lelkes csodálód. Bennem nincs semmi eredeti, egy csaló vagyok, egy torz tükör, a képzelet hasonmása. Minden szavam csupán reakció, egy elvárt formula, minden mosoly mögött kényszer feszül és a cselekedeteim is másoktól erednek. Én nem vagyok önálló lény, egy parazita vagyok és most, hogy kiszakítottak a természetes közegemből, ahol korábban táplálékra leltem, ahol épp a sötétség és a fény határán tudtam egyensúlyozni, már nem vagyok senki. Egy haldokló szervezet, ami oly keserű halált érdemel, mint amilyen értéktelen élete volt. Észrevétlen. Egyedül.
De te mégis itt vagy, Annie.
Térdem megbicsaklik és már nincs kellő akarat, ami talpon marasztalna. Leroskadok a hideg földre, ujjaim közt a tieiddel valószínűleg magammal húzva téged is. Térdeim felhúzom, hátam az ágyás falának döntöm, ami panaszosan reccsen az éjszaka halott csendjébe, amit mi is csúful elárulunk. Kezed szorongatom, mintha azzal újra képes lennék csatlakozni hozzád, úgy, mint Barcelonában, mert arcom árulóként vágyja a napfényt, lábam a habok lágy csókját. De csak sötétségbe pislogok és a hideg elpusztíthatatlanul marta magát a bőröm alá.
- Nem. Ne kérj elnézést, egyáltalán nem a te hibád… - Fejem rázom, szinte kétségbeesetten. Látod? Hogyan lehetnék én valaki, ha még a saját haláltusámban is téged helyezlek előtérbe? Nem szeretném, hogy rosszul érezd magad, hogy akár egy pillanatra is magadat okold az egyetlen döntésért, amit magamért hoztam meg. Egy senki vagyok, Annie, nem érdemlek bocsánatot, se együttérzést.
Tekintetem rebben rád szavaid nyomán, hatalmasra tárom őket, hitetlen-döbbenettel reked benn a levegőm. Nem tudod, hogy mit beszélsz, Annie. Hogyan kérhetsz saját érzelmeket és gondolatokat egy mások akaratából és elvárásaiból összefércelt bábutól? Mégis érzem, ahogy fájdalmasan dobban a szívem, ahogy a levegő reszketeg tölti még meg a tüdőm és a zsibongó vágyat, hogy eleget tegyek a kérésednek. Küzdök, Annie, küzdök a senkivel és a valakivel, aki talán lehettem volna.
- Én… - kezdek bele, reszkető-félénk hangon és sokkal kisebbre húzom össze magam, mint eddig. Tessék Annie, itt vagyok. Az álarcom a kobraliliom levelei közé ejtettem és nincs mögötte semmi, csak egy apró, bizonytalan és törött lélek, aki most teszi meg az első lépését, hogy valódivá váljon. Még mielőtt túl késő lenne… - Én… félek. Félek, gyűlölök és feszengek. Én… gyűlölöm magam, ahogy apám is teszi, ahogy… ahogy a bátyám is tette... - Hirtelen kapom fel a fejem, nézek el egy másik irányba, mintha lenne itt rajtunk kívül más is. Te nem láthatod őt, az újra haragra gerjedő arcát, a vicsorát, nem érezheted, hogy a levegő nehéz lesz, belélegezhetetlenül bűzös a halálon túli élettől. Te nem hallhatod…
Ne merészeld! MEG NE PRÓBÁLD!
- Megöltem őt. Miattam halt meg. Én voltam és erre nincs mentség. De… A picsába is, megkeserítette az életem… Ahol tudott, ártott nekem, szavakban, tettekben… És mikor anyánkat vette a szájára… én nem bírtam tovább, Annie. Éreztem, hogy kicsap belőlem egy… egy hullám, pálca nélkül, kontroll nélkül és ő lezuhant. Merlinre esküszöm, megérdemelte. Ezt éreztem akkor. Megkönnyebbülést. Majd… én már nem bírom. Nem bírom a bűntudatot. Mérgez. Én… TJ nem tűnt el. Nem szűnt meg létezni. Mindig itt van, most is. És még mindig gyűlöl. Megértem… megértem, hogy miért bántott mindig. A halála után is. Én megértem. Megérdemlem a rohamokat, mert vannak. Én… nem vagyok jól. Nagyon rég nem és… másképp nem vezekelhetek. Ezt… már rég meg kellett volna tennem, én… annyira sajnálom, TJ… - hangom megbicsaklik és fojtogatni kezd a kétségbeesett zokogás. Nem kapok levegőt, félek, rettegek, hogy még most, a vége előtt is elér, hiába vagy mellettem, Annie. Kezemet kikapom a tieid közül, védekezőn fonom magam köré. Nem akarlak magammal rántani, de érzem, hogy a koponyámat kaparássza a kitörni készülő vihar. - Nem… nem érdemlek feloldozást. Nem… érdemlem meg, hogy éljek… - fuldokolva vallok tovább, de nem elég. Olyan sok mindent kéne még elmondanom, az átokhegeket a hátamon és az oldalamon, amik között vannak egészen frissek. Vallanom kéne rólad, Solace Barbon, mint kezdet és vég, mint…
Úgy fáj. Olyan nehéz… bárcsak vége lenne már. Bárcsak… segíthetnél.

É n és a Halál mindig is kéz a kézben jártunk. Ő tanított meg járni, ő adta a számba az első szavam, tanúja volt, mikor elestem és pityeregtem, majd ő segített fel és porolta le a térdem. Elkísért órákra, elnézően mosolygott, mikor hibáztam és bátorított, hogy próbáljam meg újra. Kezei a vállamon nyugodtak, mikor én a könyveim felett görnyedtem és velem dúdolt, mikor a zongora előtt ültem. Anya meghatódva szorította kezeit mellkasára, a Halál tőle távolabb, a folyosón visszhangzó zenére táncolt, az ütemre, amit én diktáltam neki. Szomorúan figyelt, mikor Thaddeus Maddock elé kellett járulnom és reszketve takarta el szemeit, mikor pálcát rántott ellenem. Siratta a szenvedésem, a fájdalmas nyöszörgést és sikolyt. A Halál mindig kedves volt velem, ő megértett és elfogadott, ő magához ölelt és ringatott, mikor egyedül voltam. És mindig egyedül voltam. Egyedül voltam a folyosók zsibongó kavalkádjában, egyedül voltam a népszerűségem adta figyelem kereszttüzében is. A Halál vált a legjobb barátommá, a legfőbb bizalmasommá, odaadó szeretőmmé. Bárkivel voltam, bármit is csináltam, ő ott volt, üdvözölte múlandó-felszínes boldogságom, majd a kezem fogta, mikor újra és újra magam maradtam a mosoly mögé rejtett kétségek súlya alatt. A fejét csóválta, mikor a nyelvem hegyén ékeskedő visszautasítás helyett mindenre igent mondtam, mikor még több és több terhet vettem a saját hátamra, hogy másoknak könnyebb legyen. Ő elnéző volt, megemelte a súlyt, hogy kicsit megint tovább bírjam. Ő támogatott és motivált, mikor a kviddics válogatóra edzettem, ő suttogta a fülembe, hogy pihenjek kicsit, mikor éjszakákra maradtam fenn, hogy gyakoroljak, hogy erősebb legyek, testileg és szellemileg egyaránt. Ő volt az is, aki a kezeit tördelte, míg én a ládámat pakoltam a tanév végén és ő volt az, aki erőt adott a hazatéréshez.
A Halál mindig velem volt. Megtöltötte a gondolataim, külön, díszes szobát tartottam fenn neki az elmémben, ahová hazatérhetett és megpihenhetett. Ott volt minden feszült étkezésnél, minden fárasztó és mesterkélt fogadáson, amit Thaddeus a kúriában rendezett, ott volt, mikor TJ a szobám falának taszított, mikor a földbe döngölt a korbács-szavaival. Ott volt a ház minden sarkában, a sötét sarokban és a csillárról lógva, ott ült Thaddeus impozáns karosszékében, ott volt éjszaka az ágyam alatt. Egyetlen egy helyre nem volt szabad bejárása; anyám üvegházába. A földi mennyország, az élők szabad birodalma, a fény és a lélegzet otthona. Anyám feltétlen szeretete, sugárzó mosolya és ölelő karjai elkergették, félelmet idéztek a rettenthetetlen Halálban. Mellette én is mindig napfényben fürdőztem, mellette minden sanyargató gondolat kisimult és minden fojtogató érzés elcsitult. Ártatlansága időről-időre megfertőzött, életet csepegtetve haldokló tagjaimba. De a Halál mindig visszatért, elmém kulcsa az ő kezében csilingel.
Talán ezért hívtam pont ide randevúra ma este, jelezve számára, hogy már nincs hely, ahová menekülnék előle. Gondosan megterveztem a közösen eltöltött perceket, mikor végre nem kéretem magam tovább, szívem-lelkem nyújtom felé és eggyé válunk örökre. Annie, te bizonytalanná teszel. A kezed nyújtod, ujjaid melege anyáéra emlékeztet és félek, hogy megfutamítod a Halált. Kéretlen gondolatokat ébresztesz bennem, a makacs elhatározást kedves együttérzéssel rendíted meg. Mi van, ha… Küzdök a remény csírái ellen, pánikolva tépkedem ki a lelkem talajából, ami előtted már szikkadt, sóval hintett földkupac volt csupán. Nem vagyok elég gyors, megérzem a részegítő illatát. Félek. Félek tőled, Annie, a képességedtől, amiről lehet, nem is tudsz.
- A létezésem hiba - suttogom feléd. Hibát hibára halmozok, minden lépésemet kudarc követi és nem vagyok se nem tökéletes, se nem egész. Mégis egy részem szomjazik a szavaidra, hogy meséld el, milyen érzés lehet az. Hogy meséld el, mi lesz a jövő, hogy mi vár rád és látsz-e ott. Látsz-e engem, Malachit, Maddock nélkül, látsz-e engem, úgy, hogy nem üldöz a Halál, hogy magam vagyok, láncok nélkül, hogy látsz mosolyogni, boldognak lenni, egésznek lenni… Megrémiszt a gondolat, de nem csak engem, Annie. Félelmet csepegtetsz TJ-be is, retteg, hogy elveszít, hogy elárulom újra, hogy téged választalak a Halál helyett. Kötélen rángattok épp és én nem tudom, hogy mitévő legyek. Félek élni. De miattad már talán félek meghalni is.
A bizonytalanság felemészt. Nem kapok levegőt, még jobban reszketek, pedig már a hideget se érzem. A saját vallomásom bénít meg, a szavak, amiket sosem mondtam ki hangosan, égetik a torkom, belülről emészt el a kín és a szégyen. A könnyeim marják a bőröm, szabadulni szeretnék a test rabságától, várom, hogy ítélkezz felettem, hisz megérdemlem. Szeretném, hogy te add az utolsó kenetet, tőled akarom hallani, hogy gyilkos vagyok, egy szörnyeteg, egy áruló, egy senki… A Halál is erre vár, idegesen járkál, tudja, hogy közeleg az időm, már engem akar, ő örök nyugalmat ígér, feloldozást, már csókra emeli ajkait…
Szemeim tágra nyílnak, ahogy megérzem ajkaid a homlokomon. Tudom, hogy te vagy az, Annie, mert TJ ordít, a Halál pedig mögötted zokog. A kezeid közt hullok darabokra, te valahogy mégis egyben tartasz. Egyszerre zuhanok és lebegek, szomjazom, mégis úgy érzem, eltelítesz a szavaid tiszta vizével. Ujjaim a két karodra találnak, kapaszkodom beléd, nehogy csak egy pillanatra is elengedhess, nehogy magamra hagyj. Újra azt kívánom, bár ez a perc, amit veled tölthetek, örökké tartana. Szavaid bevallom, nehezen jutnak át a zsigeri félelmem sűrű ködén, mégis csüngök ajkaidon, azt akarom, hogy beszélj még, hogy sose hagyd abba, mert te élsz, minden tökéletlenséged arany és számomra pontosan így vagy tökéletes. Tekintetem rezzen, ahogy arcomat égetni kezdi kezed érintésének hiánya. Utánad kapnék, a szándék megvan, mégis érzem, hogy lassan cserben hagy a testem és én észre sem veszem, hogy újra harcolni kezdek.
- Olyan… sokszor gondoltam már rá. Korábban is. Hogy jobb lenne meghalni. Hogy nem… hiányoznék senkinek. Hogy senki sem… venné észre. Jobb lenne… De nem mertem. Gyáva voltam. De… elfáradtam. Belefáradtam, hogy… sosem lehetek elég jó. Hogy apám… - dühösen fintorgok és helyesbítek inkább. - …Thaddeus Maddock gyűlöl és… erővel akar megváltoztatni. Elvett… tőlem minden. És… miatta gyűlöl az, akit… akit… - szeretek. Még magamnak is alig merem bevallani, elharapom a gondolatot. Nehézkesen veszem a levegőt, ahogy a szavak formálásával is küzdök. Olyan sok titkot őrzök, Annie, amit nem mondhatok el, hisz nem csak az enyémek. De itt van, az öledbe helyezem mind, amiről vallhatok, azt, ami a lelkemben reszket. - Megbocsáthatatlan dolgot… művelt velem. Meg akarok… fizetni neki. És… ez volt az egyetlen… - Hangom elcsuklik, érzem, hogy megszédülök a bennem megfogalmazódó pánikszerű szavaktól. - Én sosem éltem, Annie… de… de úgy szeretnék - épp csak lehelem a szavakat, ijedten, megtörten és mégis… egy aprócska, újjászületett reménnyel. A saját szavaim súlya alatt billenek ki az egyensúlyomból és ha nem tartasz meg, a földre hanyatlom. Talán ezt is elrontottam, talán a saját felismerésem is kudarc. Még a Halál is elhullajt egy könnycseppet miattam.
Ments meg…

N em vagyok jó barátod, Annie. Kegyetlen és önző vagyok, fürdőzöm a saját nyomoromban, mert épp abba a hitbe ringattam magam, hogy nekem nehezebb, mint bárki másnak. Hogy az én terheim jobban húznak, az én lelkem lóg csak cafatokban, hogy csak az én szívem hasadt és vérzik el lassan, hogy csak az én elmémre borul végzetes köd. Bevallom, nem gondoltam a következményekre, mert egyszerűen nem hittem el, hogy lesznek. Hisz annyira ragaszkodtam a feledhetőségemhez, ahhoz, hogy ne engedjek túl közel senkit, hogy ne lássa senki a titkaim, hogy… tényleg nem hagytam volna magam után semmit. Nincs lenyomatom a világban, nem alkottam maradandót, nem hagytam igazán nyomot senki szívében. Nem maradna más, csak egy név egy sírkövön, pár fakó emlék olyan… kellemes-meleg, de jelentéktelen. Anyám siratott volna, Thaddeus pedig némán forrongva kidobta volna a terveit, hogy újakat írjon. Van, akinek felüdülés, egy megoldott probléma lettem volna, de többnyire… fel se tűnt volna, hogy valami megváltozott.
Nem vettelek számításba téged, Annie. Se akkor és most sem, hisz észre sem veszem, hogy mennyire bántanak a szavaim. Hogy régi-új sebeket vágok rajtad, hogy mély gödörbe taszítalak, miközben épp engem próbálnál felhúzni. Mégis mindezek mellett, hogy lenne bátorságom a barátodnak nevezni magam? Bár elmondanád, bárcsak rám ripakodnál, hogy fejezzem be! Bárcsak pofon vágnál és felnyitnád a szemem, hogy nem én vagyok a világ közepe. Hogy más is küzd, másnak is vannak gondjai és érzi magát kilátástalan helyzetben. Bárcsak elmondanád, hogy ez a valaki Te vagy… Hogy ugyanúgy fojtogat a kétely, ugyanúgy arra vágysz, hogy megpihenhess. Ugyanúgy érzed a fájdalmat, ugyanúgy kétségbe vagy esve. Bár kimondanád, hogy mennyire önző vagyok, mekkora bolond…
Éles csattanás rázza meg a törékeny, mélabús csendet. Kikerekednek a szemeim, a levegő hirtelen nem találja a kivezető utat reszkető, sipákoló tüdőmből, pedig a tenyered okozta sajgás sokkal később ér el hozzám, mint fülsüketítő hangja. Egy pillanatra nem is hallok semmi mást, csak a visszhangját nyomatékodnak és az alatt a szívdobbanásnyi idő alatt, mint fuldokló a levegőért, kapok a pofon okozta nyugalomért. Az a röpke időre elsimulnak a gondolatok, a szívem újra képes dobbanni az őt szorongató vaskos marok között, ami már a Halálé, Végre hallak téged, Annie, végre látlak téged. A saját nyomorom vízesésén keresztül nézek rád, de kezemmel kettéválasztom a fátylat és a lezúduló víztömeg immár kettőnk könnyeiből tevődik össze. Mély a meder, van helye benne mindkettőnk bánatának és összekapaszkodva könnyebb a felszínen maradni, mint egyedül. Kérlek ne haragudj rám, hogy csak most látlak először igazán, hogy csak most tudatosul bennem, hogy nem csak értem küzdesz. Hogy szavaid valójában önnön magadnak szólnak, hisz velem ellentétben te erős vagy, te önmagad is fel tudod emelni. De segítek felállni, Annie, most még itt vagyok, most még támaszkodhatsz rám, most még sirathatjuk együtt önmagunkat.
- Nem vagy hiba, Annie - megremeg a hangom, bocsáss meg, jelenleg képtelen vagyok olyan határozott lenni, mint te vagy. Lágy mosollyal pillantok rád és míg te pofonnal józanítottál ki egy rövid időre, én óvatosan érintem arcod és törlöm le hüvelykemmel a könnyeid. Végigsimítok vele a bőrödön, hogy érezd, nem vagy egyedül, hogy lehetsz gyenge te is, amellett, hogy elhordod az egész világot a válladon. Nézd el nekem, hogy még reszketek, hogy még nem tudom az én életem vagy halálom kísér tovább, de bárhogy is lesz… tudnod kell, hogy mindig vigyázni fogok rád. Én leszek a személyes őrangyalod, én támasztom majd a szelet a szárnyaid alá, hogy könnyebben repülhess, mert ha valaki, te képes vagy elérni a legnagyobb magasságokat is. Nem fogom hagyni, hogy lezuhanj, Annie. Se míg élek, se halálom után. - Kérlek bocsáss meg… - suttogom csupán, hogy ennek nyomán, a könnyeimmel küszködve döntsek önnön sorsomról. Meglepnek a szavaim, a földi fájdalomhoz való ragaszkodás, ami csakis miattad kúszik abba a makacs, de gyenge szívbe, ami az enyém. Hallom a nevetésed, érzem a karjaid kedves szorítását, mégis letaglózva bámulok magam elé. Szédülök és zsong a fejem, fájnak a csontjaim és szinte fizikálisan érzem, ahogy a méreg egyre csak kúszik felfelé, már bizonyosan közel jár a céljához. Ami megkönnyebbülést hozott alig egy órával ezelőtt, most megrémiszt. A könnyeim utat találnak, fuldokolva kezdek zokogni, míg odavagy, gyászolom a saját halálom, a perceket, az órákat, sőt, az egész életem, amit eddig mégis neki áldoztam. Visszhangoznak önnön szavaim, amik az én hangomon pecsételték meg a sorsom imént, mégis idegennek érzem. Mintha más ragaszkodna ehhez az élethez, mintha más kívánná a jövőm. Félek, hogy elkésel, Annie. Félek, hogy időben ideérsz…
Csüngök a szavaidon Annie, hangod elnyomja a sípoló-kapkodó lélegzetvételeimet. Hinni akarok neked, annyira kétségbeesetten hinni, hogy igazold életem legkétségbeesettebb döntését; élni szeretnék. Rád koncentrálok az utolsó előtti lélegzetemmel, hogy ne halljam, ahogy TJ a háttérben ordít, hogy ne lássam, ahogy a Halál bánatosan zokog. Mert a szavaim megmásíthatatlanul lógnak köztünk a levegőben és én nem szeretnék csalódást okozni neked, immár soha többé. Kezeid melegnek érzem, de nem kellemes-melegnek, te nem vagy feledhető - jelenleg te vagy számomra az egész világ.
- Barát… - Ízlelgetem a szót, ami reménysugárként kúszik a gyenge szívbe. Sosem voltak barátaim, Annie, de ha téged annak nevezhetlek, valamit már mégiscsak elértem ebben az átkozott életben. Reszkető, suta kézzel nyúlok az üvegcséért, de érezheted, hogy segítségre van szükségem, hogy ezt együtt kell csináljuk. Lehunyom a szemem, ahogy meghozom a legfontosabb döntést és könnyeket hullajtva, kezeddel a kezemen térek vissza az élők sorába.
- Úgy félek… - épp csak lehelem, erőtlenül feléd, mielőtt testem enged az elmúlt napok összes megpróbáltatásának. A világ elhomályosul körülöttem, én pedig ájultan hanyatlok rád.
Mégsem leszek az őrangyalod, Annie. Igaz barátod leszek inkább, ahogy te az enyém.
Köszönöm, hogy vagy nekem.