Cím: Tánctér
Írta: Csámpás - 2026. 01. 04. - 19:44:15
Zene dübörög a fülekben, fénynyalábok táncolnak a falakon, keringőznek a Nagyterem végtelennek tűnő, elvarázsolt álmennyezetből kipattanő üstökösökkel - csak vigyázz, nehogy véletlen téged találjon el valamelyik, miközben végre felkéred táncra a kiszemeltedet! A színpadon a zenekar biztosítja egész este a hangulatot, a párosok között aprócska, ragyogó gömbök reppennek mindenfelé, csillagdarabkákat szórva mindenfelé, meg-megcsillanva az arcokon, a csodálatos ruhakölteményeken. Egy óvatlan lépés, és a téren itt-ott felbukkanó csillagködbe keveredsz - persze talán nem is olyan nagy baj, ha egy pillanatnyi kis magányra vágysz a partnereddel.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Heranoush Fletcher - 2026. 01. 15. - 02:17:22
Nem tudom még, hogy pontosan mit csinálok.
Életemben nem volt még részem hasonlóban, mint amit a Roxfort most nyújt nekünk. Nekem nincsenek privilégiumaim, ahogyan másoknak. Tudtam azt már gyerekként is, hogy szegényebbek vagyunk, mint a legtöbben, de nem tudtam, hogy ez nem csak azt jelenti, hogy nem vehetünk meg csak úgy mindent. Ennyi év, ennyi idő kellett elteljen hozzá, hogy kapizsgálni kezdjem, nem normális az, ahogyan én éltem.
A tehetősebb gyerekek tényleg ilyen bálokra jártak, amíg én pénzt váltottam apámnak? Nehéz elképzelnem, ugyanakkor nem tudom nem elképzelni, ahogyan látom, hogy azok, akiknek tisztább a nevük, mennyivel komfortosabban mozognak itt. Mintha tudnák és ismernék a tánclépéseket, nem csak a táncparketten, hanem azon kívül is. Ezekről nekem senki nem beszélt, senki nem készített fel arra, hogyan viselkedjek, ha hozzám szólnak, és hogyan reagáljak a mások számára talán kínzóan hétköznapi pillanatokban.
Most pedig szívom ennek a levét.
Fogalmam sincs arról, hogy mit művelek.
Percek óta figyeltem a táncparkettet, ahol főleg a nagyok, hormonokkal átitatott szerelmespárok keringenek. Még nagyjából fél óra a német zenekar előadásáig. Nem érdekel az a zenekar, és nem érdekel, milyen híresek. A Tusa bajnokai is hidegen hagynak. Megnéztük, miként táncolnak, és pár epés megjegyzéssel járultunk hozzá egymás között Gemma és Connor eddig egészen jól titkolt románcához. Pedig már majdnem kedvelni kezdtem a kapitányt. De mióta tart ez náluk? Ezért maradtak el az öltözőben a múltkor? Grimaszolok egyet a gondolatra, hogy Connor és Gemma esetleg a Mardekár öltözőjében közösülnek, meg a seprűszertárban, meg még ki tudja hol. Bár ez nem feltétlenül a személyüknek szól, bárkire ez lenne a reakcióm. Még Vivre is. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy mostantól nem vagyok hajlandó az öltözőben átöltözni. Inkább visszamegyek a hálókörletünkbe a kviddicses egyenruhánkban, és majd zuhanyzom ott.
A dal, amivel beszállunk, lassabb, mint az eddigiek. Soha nem táncoltam, pedig próbálták tanítani a hazai néptáncot nekem, de gyerekként is kínosnak éltem meg. Nem hiszem, hogy egyhamar meg fogjuk ezt ismételni, most azonban átadom magam a fantáziának, ahol ketten vagyunk, a többiek bábok csupán, és erre az egy dalra megadjak valamit neki, amit még soha senkinek – az első táncom jogát. Lelkem másik fele ő, ő a fej, én az írás.
- Viv. Hogy vagy? - a hangom halk és monoton, tekintetem azonban empátiával és aggodalommal teli. Holnap telihold… Az az átkozott telihold. Hiába jöttem rá réges-régen erre, és hiába aggódtam eddig is miatta, de igazán csak mostanában élem át veszteségének fájdalmát. Szemhunyásnyit sem alszom azóta a teliholdas éjszakákon, mióta elmondta, amit el akart mondani. Holnap is virrasztani fogok, amíg a kimerültség végül a párnába nem nyom, bár tudom, nem elvárás. Egy hetet még igazán várhatott volna a bajnokok fennkölt parádéja.
Bal kezem éppen csak érinti derekát. Gyengén, ahogyan a madár tolla is ráhullik a kabátra, vagy az első, szűz hó halovány rétege a járdára. Csak azt próbálom meg utánozni, amit a többiektől, többnyire felsőbb évesektől látok. Egyszer oldalra is pillantok, hogy lássam, jobb kézzel hogyan kell fogni táncpartnerem kezét. Az ujjakat úgy látom, nem kulcsolják össze, csak a tenyereket.
- Úgy döntöttem, amint nagykorú leszek, elhagyom a Zsebkoszt. - célzom a szavaimat neki. Azt akarom, hogy először ő tudja. Nincs jó családom, csak egy koszos nevem hozzá, simlisek, kalózok és csalók leszármazottja vagyok én, sírásóké és tengerészeké. Nagyobb dolgokra méltattam, mint haszontalan ócskaságok rásózására a Zsebkoszban.
- Jövő májusban leszek nagykorú, aztán befejeztem, elmegyek. A Worn Wand is ott porladjon el, ahol van. - jelenleg Armen sem tud érdekelni, hiszen alig ismerem, hiába vagyunk testvérek. Nem tudom, hogy mi lesz vele, de gondolkozom majd rajta, hogy érdemel-e jobb sorsot, ha végre odajutok. Első sorban viszont magamért vagyok felelős, magamról kell gondoskodnom. És még inkább: Vivről.
- Soha nem fogom megbocsájtani nekik, amit majdnem megtettek. Sosem felejtem, hogy el akarták venni a jövőm… hogy téged is… - elcsuklik a szavam, nem tudom, miként fejezzem be. A csillagköd jótékonyan takar minket, csak néha-néha kandikál ki mögüle párosunk az ügyetlen, de nagy koncentrációval táncolni próbálkozó önmagammal.
- Köszönöm, hogy a védőhálóm vagy. - mert Viv a védőhálóm, ahogyan Tetsuya, Ishida-sensei és még Oakley professzor és Karine néni is. Ezerszer inkább a családom, mint azok, akik a világra hoztak.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Vivien M. Smithe - 2026. 01. 17. - 22:44:29
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~21:30
Telihold előtti este
Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, nemi erőszakra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
A tömeg, a zsivaj, a tömény illatok, a csillogás, a zene, a tánc, az egész nevetséges cirkuszi menazséria és a hangok. A hangok, a hangok, a hangok, a kibaszott kurva hangok! Bárcsak elhallgatnának, bárcsak bekussolnának, bárcsak megszűnnének! Fasznak kellett kibaszottul telihold előttre rakni ezt az egész baromságot és a büdös picsáért vagy Te most itt? Persze a választ tudod, bár azt sem feltétlenül érted, pont Ők, akik miatt Te is ide kényszerülsz, Ők mi a faszért akartak eljönni?
Persze, akár szép is lehetne. Akár jó is lehetne, vagy nem ennyire kellemetlen legalább. Árulkodóbb lett volna, ha nem teszed tiszteletedet ezen a bálon, és ha eddig saját bevallásod szerint nem is érdekelt az, hogy kitudódik-e vérfarkas mivoltod... most jobban őrzöd ezt a titkot, mint valaha. Mert egyszer már majdnem elszakították tőled, egyszer majdnem megtették, és ha nincs egy bizonyos önjelölt és önjáró idióta, ez meg is történt volna.
A fejed sajog, a gyomrod felfordult, egész lényed émelyeg - a képmutatástól, az álnokságtól, a normalitástól. Ha lehetőséged adódna rá, most minél messzebb lennél innen, az emberektől, ettől az egész csinnadrattától. Valahol inkább a Rengeteg fái között, ahová a galád Hold fénye sem szűrődik be, ahol röpke percekre, órákra megfeledkezhetsz az elkövetkezendőről, a megkerülhetetlenről, önmagadról - ahol egy kicsit erőszakkal kiparancsolhatod a fejedből a gúnyos, becsmérlő és gonosz hangokat, akik csak azt várják, mikor buksz el újra, mikor adod fel végleg.
A ruhád elegáns, púderrózsaszín, a legfinomabb szatén anyagból tökéletesen simul a testedre. Hajad elegáns kontyban, vonalakban örvénylő csillám veszi körül, az elől kilógó két tincs kifogástalanul hullámzik arcodat keretezve. A holdas fülbevalóid egyszerűek, ahogyan az ezüst szintén holdas nyakláncod is. Cipőid csillogóbbak a személyiségednél, de ezt nem látja senki a ruha alatt, a kezeden lévő karkötő az egyetlen, ami egy kicsit extrásabb, mint a többi kiegészítő. Eszed ágában sem volt más színű ruhát felvenni, mint a védjegyeddé vált halvány rózsaszín, így inkább a kiegészítőid igazítottad a témához - és a kórságodhoz.
Ezeket a táncikálásokat annyira felszínesen értelmetlennek találod, mégis itt vagy, hagyod, hogy Hera ügyetlenül vezessen, még egy halvány mosoly is megül az arcodon. Egy pillanatra kitekintesz, bár nem látod a homályban, de tudod, hogy ott van - ez valószínűleg olyan lehet, mint amikor a meccsein Ő tekint ki a lelátókra - biztos, hogy a tömegben nem pontosan téged lát, de tudja, hogy ott vagy. A tudat pedig bőven elég.
Nagyon jól titkolod a benned megbúvó végeláthatatlan feszültséget - mozdulataidban nem érződik az izmaidba ivódott kín, hogy ez az egész herce-hurca csak egy merő szenvedés. Ennek ellenére tisztában vagy vele, hogy Hera ezt érzi. Nehéz bevallani, de mindig is feszélyezni fog a tény, hogy Őt nem tudod átverni - neki sosem fogsz tudni hazudni, legyen az bármely kegyes hazugság. Tagadhatatlan, hogy imádod Őt, az életedet is feláldoznád érte, újra ölnél, gyilkolnál azért, hogy neki jó legyen... de közben ott az a kis tüske. Ami mindig zavarni fog benne. Ez pedig nem az Ő hibája, csak és kizárólag a tied - annyira elbaszott vagy már, hogy a legjobbnak örülni sem vagy képes. Megbecsülni sem tudod.
Te nem arra születtél, hogy megőrizd a szép dolgokat.
lépteidet pusztulás és rothadás követi
És ezzel még vitatkozni sem tudsz. Te nem érdemelsz meg semmit. Neked nem jár semmi - semmi jó legalábbis.
Tekinteted kérdésére azonban rá fókuszál, látod a szemeiben az aggodalmat, melyet meg sem érdemelsz. Érintése lágyabb, mint a legszebb énekszó, a nevének, a születésének, a neveltetésének ellenére is sugárzik belőle egyfajta ártatlanság.
- Volt már rosszabb is. Miattam igazán ne fájjon a fejed - mosolyogsz rá kedvesen. Nem akarod, hogy aggódjon, nincs szükséged a féltésre sem - ezek a gesztusok nem csak jól esnek valahol mélyen, de... irdatlan gyengének érzed magad tőlük. Talán hiba volt bármit is megosztanod velük? Ez a túlzott féltés egyszerűen az agyadra megy. Nem akarsz tudomást venni arról, hogy a rengeteg réteg undok jég alatt Te is egy gyenge ember vagy, akinek szüksége van másokra.
NEM! Neked nincs szükséged másokra! Abból mindig csak a baj származik. Abból mindig csak kín és szenvedés születik. Ezeket pedig csírájában érdemes elvetni. Ahogyan Natalie, Fenrir és még sokan mások újra kirajzolódó arcképét, melyek mindig a legkéretlenebb időpontokban kúsznak az elmédbe - mindig akkor, amikor a legvédtelenebb vagy, amikor a legjobban fáj.
Pedig a vér, a mocsok és a csúf halál minden légvételedből kikristályosodik, minden mozzanatodból tükröződik. A kék szemeid felszínén ott tükröződik, tagadhatatlanul.
Nem vagy egy olyan ember, akire bárki, akárki büszke lehet. Csak megjátszod magad, egy kurva szerepet játszol, talán azt sem elég jól. Most azonban muszáj vele is kegyetlenül őszintének lenned, bármennyire is fáj. Türelmesen végighallgatod a mondandóját, de úgy gondolod, hogy vannak sötét foltok, amelyeket Hera nem feltétlenül lát át a haragtól, elárultságtól. Lehet, hogy támadásnak veszi majd. Lehet, hogy mérges lesz rád. De akkor is hallania kell. Első kézből. Tőled. Ha már megtisztel a bizalmával.
- Ez idáig mind szép és jó kedvesem, de... hová mennél? Erre van megoldásod? - mutatsz rá egy igencsak égető problémára, ugyanis erre megoldást meg nem hallottál tőle. Ami pedig megrémiszt, tekintve hogy... Te is csupán mások jóindulatára számíthatsz annak terén, hogy nyáron tetővel a fejed felett alszol-e avagy sem. Egy rossz mozdulat, egy nem tetsző pillantás és az az átkozott Samuel bármikor visszadobhat az árvaházba. Eddig minden csak és kizárólag a kedves feleségének a jó szívének volt köszönhető, csak ki tudja ez a "mentsük meg Vivient a múltjától és a saját sötétségétől" címsor alatt futó reménytelen képzelgés meddig képes kitartani? Legalább a gyerekeik szeretnek téged, azzal ideig-óráig képes vagy fejed a felszín felett tartani, de kérdés az, hogy meddig? Illetve megint csak rá kell jönnöd, hogy erőtlen vagy ebben a nagy világban, hogy még a legjobb barátnődnek sem tudsz segíteni...
Többet köszönhet ezen a ponton Chikaranak, mint neked...!
Ez a felismerés pedig milliónyi apró üvegszilánkként fúródik a bőröd alá.
Hamarosan Ő is látni fogja...
Az a gúnyos mosoly, az a csúfolódó élettelen tekintet, az él a hangjában újra mindent felhasít.
Ideje lenne beletörődnöd.
Nem, nem, nem, nem! Nem adhatod meg ezeknek a vádaskodó hangoknak magad, nem, most nem. Majd később, majd egyedül, majd a sötétben. Majd amikor mások nem látnak. nem engedheted meg ugyanazt magadnak, mint Roxmortsban...
Senki sem akar egy magadfajta szörnyeteg mellett maradni.
Mi van, ha igaza van...?
Megállsz a lépésekben és elengeded, hogy az arcát óvatosan a kezeid közé foghasd - akárcsak a legértékesebb, legtörékenyebb porcelánt a világon.
- Nem fogjuk hagyni, hogy elvegyék a jövődet, ne aggódj. De az a baj, hogy Te sem rohanhatsz gondolkodás nélkül a falnak. Te nem Chikara vagy, Te nála és mindenki másnál is jóval intelligensebb vagy. Valamit majd kitalálunk, ha arra kerül sor. Addig viszont muszáj vagy... egy kicsit még tűrni, rendben? - arra már nem tudsz válaszolni, hogy a védőhálója lennél... Nem érzed magad annak, csak egy haszontalan valakinek. Csak egy elszáradt, korhadásnak indult fának, ami csak vár, tűr, dacol az időjárás viszontagságaival és az idő vasfogával, vár, vár, vár, reménykedik egy jobb időben, reménykedik egy új tavaszban, egy új, jobb életben. Már ha az egyáltalán létezik.
Addig meg tűrni kell.
Nyelni, csak nyelni, mindig csak nyelni.
Megrándul a szád széle, ahogy egy emlék íze költözik a szádba. Mert nyelni kell, nyelni kell akkor is, ha nem akarsz, akkor is, ha azt érzed majd belefulladsz. Nyelni kell akkor is, ha hányingered van tőle.
Pont mint most.
Érzed, ahogyan a gyomortartalmad kopogtat, hogy szívesen visszatérne a külvilágra.
De visszanyeled, mert azt tudod, hogy kell. Mindig nyelni kell, sokszor nyelni kell, általában nagyon nyelni kell. Te tudod mikor kell nyelni.
jó kislány
Cím: Re: Tánctér
Írta: Heranoush Fletcher - 2026. 01. 18. - 02:57:48
Viv. A te fájdalmad csak azok tudják megérteni, akik ott voltak veled abban a pokolban. Sorstársaid, ha életben vannak még egyáltalán, az egyedüliek, akik képesek tényleg átélni, min is mentél keresztül, és mi kínoz téged azóta is, nem csak akkor, amikor a Hold a legfényesebb, hanem azon kívül is. Ismerem már, az égitest szeszélyei milyen hatással vannak rád. Ne hidd, hogy nem figyelek rád.
Nem válaszolok semmit. Elhiszem, hogy volt rosszabb, és láttam is rosszabbat. Talán egyszer megtanulod majd, hogy miféle erő lakozik benned, Viv, hiszen képes voltál arra, hogy beints az égitestnek, mely minden hónapban kegyetlen tréfát végez rajtad. A beintés pedig ott van a mosolyodban, ott van a választott ékszereidben, és ott, hogy mindezek ellenére is képes és hajlandó voltál eljönni. Te nem engedheted meg magadnak a gyengeséget, nem láthatják rajtad. Engedek az illúziónak, mert tudom jól, milyen esetlennek tűnhetek most. Nem fogják látni, hogy jelenleg valójában én vigyázom rád.
A táncolók, többnyire felsőbb évesek mintha egyszerre fordulnának meg a zenét követve, bár a ritmus nem tökéletes. Igyekszem utánozni őt, a mozdulatom viszont esetlen, bármennyire is törekszem. Nem másabbak a tánclépéseim saját magamnál. Nap mint nap azt érzem, hogy fogalmam nincs, mit csinálok, amikor szóba állok emberekkel, csak megpróbálom utánozni azt, amit megfigyeltem. Szerepet játszunk mindketten, Viv, de a te alakításod mesteri, olyan, ami dicséretet és díjat érdemel, melyet nem vehet el tőled egy megalomán diktátor sem. Az enyém pedig olyan, amilyen. Szemem sarkából még épp látom a Langley-Tuffin párost. Elég figyelmet kaptak, főleg az utóbbi. Tőlem nem kapnak ennél többet.
Megállunk a lépésekben, arcomat pedig hideg kezek fogják körbe. Másoktól ezt nem viselném el, nem, most már a saját anyámtól is. Elrontotta. Elrontott mindent, megvetem, utálom, gyűlölöm őt. El fogom hagyni, nem fog hallani rólam, csak a sikereimről, és a halálos ágyán sem látogatom majd meg azért, amin keresztülrángatott. Szüleim tette megbocsájthatatlan. Többet érdemlek és többre születtem. Nem leszek a képmásuk soha.
- Senki nem olyan, mint Tetsuya. - senki nem akkora baka, fejjel pedig csak ő tud nekimenni a falnak, mint lábbal a sárkánynak. Talán Halloweenkor valóban meggondolatlanul cselekedtem, de a biztos halál és a valamit mégis tegyünk között még mindig az utóbbit választanám mindenkor.
Senki nem olyan, mint Tetsuya. És senki nem olyan, mint én. Én vagyok bezárva a nyomor csapdájába, rajtam csattan a család ostora, ha valamit másképp képzelek el, mint ők, és az én hibám az is, hogy nem Armen jóléte a prioritásom. Leszarom Arment. Először saját magamról kell gondoskodnom. Utána jöhet minden más. Az emocionális zsarolásnak viszont nem engedhetek. Eleget tartottak sakkban vele, eleget űztek terrorba azzal, hogy gondoljak a beteg öcsémre, akivel csak az iskolai szünetekben találkozom. Mire elkezdi az iskolát, már ha egyáltalán elkezdheti, én már rég nem itt tartok majd.
- Valamit majd kitalálunk, Viv, de szeretnék addig is felkészülni a váratlanra. - hagyom, hogy teljesen beborítson minket a csillagköd. A csillagok eltakarnak, hangunkat eltompítják, nem mintha bárkinek is érdekes lehet, hogy egy koszos patkány a zsebkoszból milyen problémákkal létezik. Egészen hálás vagyok a Bajnokoknak, úgyis csak őrájuk fókuszál a kamera. Mi csak egy háttér voltunk az egyik képen, amikor Viv megfogta az arcomat, mielőtt teljesen elnyelt volna minket a köd.
- Már bánom, hogy csacskaságokra költöttem a pénzem. Jó lett volna az iskolai seprű is nekem. Úgy döntöttem, eladom a seprűt. - igaz, már csak töredékét éri, mint amennyiért újonnan vettem, még ha semmiben nem is különbözik, csak annyiban, hogy már rövid ideig használva volt. Soha nem volt a kezemben annyi saját pénz, mint amennyit Karine nénitől kaptam a nyári munkámra. Elkapott a hév, sose fordult elő, hogy szinte korlátlanul megvehettem magamnak bármit, ami megtetszett. Elsőben annak az üstnek is úgy örültem, amit a fizetésemből kaptam, és azt is úgy kellett kizsarolnom a szüleimtől a munkámért. Most pedig seprű, új cipő és ruhák, használt könyvek helyett a legújabb, édességek és játékok, bagatell, haszontalan dolgok… Egyedül a pálcám az, amitől nem volt szívem megszabadulni, hogy vegyek egy ugyanolyat, mint ami bárki másnak van. Úgy érzem, hogy ha nem is a hagyományos úton, de a pálcám kiválasztott engem és én is őt, mert már csak mi maradtunk egymásnak.
- Tűröm én, amíg muszáj. Olyan leszek, mint egy kisegér. Észre se vesznek majd. - a hideg tenyerekre rakom saját kezem. Azóta a dolog óta törékenynek érzem magam és sebezhetőnek. Tekintetemből mégis láthatod a tüzet, a mindent felemésztő lángokat, és a csillapíthatatlanságomat. Nem, nem, nem! Nem itt lesz vége a történetemnek. A kezembe veszem az irányítást, mert a szüleim ostobák, és nyilvánvalóan nem kompetensek ebben. Szerencse, hogy nem apám eszét örököltem, aki az RBF-eket is alig tette le.
- Nyáron nyitok egy számlát a Gringottsban. Elkísérsz majd? - a Fletchereknek nincs számlájuk már rég. Egyrészt a családon belüli, pénzügyi viták nem kedveztek annak, hogy számlát akarjunk nyitni. Nem arról vagyunk híresek, hogy meg tudjuk tartani a pénzt, főleg, ha az könnyen jött. Másrészt van már egy kis történelmünk a Gringotts koboldjaival.
- Egy felmenőm betört a Gringottsba, majdnem ki is jutott. Tartok tőle, hogy még emlékeznek a nevünkre. - halvány, bátortalan mosoly kúszik az arcomra. Különös perverzió, hogy ennek ellenére épp a kobold nyelvet kezdtem el tanulni, de egészen biztos vagyok abban, hogy Vivien után a pénzt szeretem a legjobbat, nálam pedig csak a koboldok szeretik jobban azt.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Vivien M. Smithe - 2026. 01. 18. - 19:59:11
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~21:30
Telihold előtti este
Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, nemi erőszakra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Néha engedsz a csábításnak és képzelegsz azon, mi és miként lehetne más, ha... nem nem történtek volna meg veled azok, amik megtörténtek. Ha nem láttad volna, amiket láttál, ha nem hallottad volna, ha nem élted volna át a borzalmakat, ha nem követted volna el azokat a megbocsáthatatlan tetteket. Mi lett volna ha ember lennél most és nem vérfarkas? Még ha alapvetően nem is a ténnyel van a probléma, hogy vérfarkas vagy, hanem inkább... azzal amivé váltál. Egy könyörtelen, végtelen erőt hajkurászó, veszíteni nem hajlandó valaki, akinek saját elképzelése van a világról és annak alakulásáról, amiben nincs helye mások elképzeléseinek, mások igazságának. Csak egy igaz, egy történet, egy szenvedés lehet valós, a tied. A tied, a tied, a tied.
Vajon barátok lennétek Heraval, ha a szüleid neveltek volna fel békességben? Vajon a Roxfrotban tanultál volna, ha a tábor még most is tartana? Vajon ahogy idősödtél volna Greyback jobban elismerte volna az erődet? A tehetségedet? A vérszomjadat? Az akaratodat? Vajon kiléphettél volna az áldozat szerepéből? És ha nem... vajon még mindig élnél? Vagy te is... elgyengültél volna, mint Natalie? Akkor talán jobban megértetted volna, miért cselekedett úgy ahogy? Vagy Te ahhoz már túl romlott voltál már akkor?
Mi lett volna, ha az árvaházban ragadsz? Akkor is megtanultad volna a társadalmi normákat? Akkor kiengedtek volna, hogy a Roxfortba járhass? Akkor képes lettél volna beilleszkedni? Akkor mi lett volna?
Vajon mi lett volna, ha apád nem akar megölni, amint meglát? Mi lett volna, ha ugyanúgy szeret, mint előtte? Vajon mi lett volna, ha vele éltek tovább? Fel tudtátok volna építeni közösen a jövőtöket és egymást? Vajon képesek lettetek volna meggyógyítani egymást? Vagy Te onnantól kezdve már végleg elvesztél, hogy abba a táborba kerültél?
Annyi-annyi "mi lett volna, ha...?", de teljesen értelmetlen ezen filozofálgatni, hiszen... ez van, minden megtörtént, nem lehet eltörölni, nem lehet meg nem történté változtatni. Erre még a mágia sem képes. Senki sem képes visszaadni azokat, amiket elvettek tőled. Mert sosem kapod vissza a felhőtlen vidám gyermekkorod, sosem kapod vissza az ártatlanságod, sosem kapod vissza a szüleidet, a családod... az életed.
Abból vagy kénytelen gazdálkodni, melynek romjain most is egyensúlyozol. A szégyen, a mentális problémák, a kín, a veszteség, a szenvedés, a pokol, Fenrir Greyback alatt azonban... minden rosszban van valami jó is.
Előtted ez a jó most itt táncikál, ügyetlen lépteivel igyekszik másolni az idősebbeket. Eszed ágában sincs kijavítani, hagyod, hogy magától jöjjön rá a tánc dinamikájára, magától érezze a zene ritmusát. Miatta elképzelhető, hogy minden rossz megérte? Még annak ellenére is, ha ez a túlaggódása olykor az agyadra megy? De haragudhatsz rá egyáltalán, amikor Te éppen ugyanezt csinálod vele a többi napon? Igazságtalan lenne, ugye? De közben meg... mikor érdekelt ez téged valaha?
Mert csak egy igazság létezik.
A Te igazságod.
- Nos... való igaz. Szerencsére senki más nem olyan, mint Ő. Belőle egy is bőven elég, alkalmanként még sok is... - szeretettől eltelve mosolyogsz rá, ahogyan egyetlen kétségedet sem osztod meg vele Chikara Tetsuyaval kapcsolatban. Ez nem az Ő kellemetlensége, nem az Ő hatásköre, nem az Ő paranoiája, nem az Ő fájdalma. Ez mind a tied és önző módon nem osztod meg. Hiába lóg ott a véretek pecsétje a nyakában, a túl sok információ átadása sebezhetővé tenne. Már így is túl sokat megengedtél magadnak... A kötelékek óvatlanná tesznek, te pedig nem engedhetsz meg magadnak több baklövést. Az egyik már meg is bosszulta magát még decemberben. Hogyan is lehettél olyan ostoba, hogy... egy napra még... majdnem... el is hitted, hogy... Chikara és Te...
Nem, nem, bődületes, ormótlan nagy faszság volt az a részedről, elvégre... Chikara Tetsuya egy férfi. Senkiben sem lehet megbízni, de a férfiakban kiváltképp nem. Mégis, a kötelékre, illetve Herara való tekintettel év végéig magadra öltöd a kedves-bájos maszkodat, hiszen... nem utálod, csak nem bízol benne. És ha nem lesztek már egész évben összezárva, ha majd járja a világot, ha majd híres lesz, ha majd újabb, jobb, érdekesebb, kedvesebb, normálisabb, emberibb nők körbe rajongják majd... akkor téged elfelejt. Mintha csak egy rossz álom lettél volna egykoron. Erre a gondolatra mégis összeszorul a szíved, de nem hagyod, hogy elvonja a figyelmedet Heraról. Nem most...
Meglep amit mond. Tudod, mennyire örült annak a seprűnek, mennyit jelentett neki az egész.
- Biztos vagy benne? elvégre már nem ér annyit, mint mikor megvetted... Rengeteg más módja is van a pénzkeresésnek. Ne arról mondj le, amit szeretsz - kétségbeesés csillan a szemeidben. Nem akarod, hogy megtagadjon magától bármit is. Nem akarod, hogy nélkülöznie kelljen. Nem akarod, hogy neki nyelnie kelljen. Ajkaid vonallá préselődnek még csak a szó gondolatára is. Nem, Hera sosem tudhatja meg, milyen az amikor... valóban azt tesznek vele, amit csak akarnak. - Ne add el a seprűdet. Megoldjuk máshogy, rendben? - ez inkább utasítás, mintsem kérés vagy javaslat. Lehet, hogy nem vagy annyira okos, mint ő, de... keményebb teleket is túléltél már. mindig van megoldás, mindig van kiút. Kerüljön bármibe, te biztosítani fogod a megoldást a problémájára.
Bólintasz arra, hogy nesztelen kisegér módjára tűrni fog, ameddig muszáj. A gyerekeknek ugyanis ez az egy fegyverük van a csúnya gonosz felnőttek ellen. Tűrni, kivárni, szilárdan állni a vihar közepén, türelmesen egészen addig, ameddig el nem vonul. A gyerekek nem küzdhetnek az elemek ellen. A gyerekek gyengék, kiszolgáltatottak, a gyerekek irányíthatóak, manipulálhatóak, zsarolhatóak, madzagon rángathatóak. A gyerekekkel bármit meg lehet tenni. És ugyan ki lépne közbe, hmm?
Nálad ki lépett közbe?
Ki mondta, hogy állj, ne tovább? Ki mondta, hogy hagyják békén ezt a szegény kislányt? Mondta valaki? Hm?
Mert akik kihoztak a táborból, Ők sem érted mentek oda... te csak egy apró mellékág voltál a fő vezérfonal mentén. Semmi több.
- Hmm... - kissé értetlenül vonod össze a szemöldököd. - Lehet én vagyok kevésbé jártas a témában, de... ameddig kiskorú vagy, addig egyedül nem nyithatsz számlát, nem? Ha pedig szülővel teszed... mármint a beleegyezésükkel, akkor nagykorúságodig beleszólásuk a pénzügyeidbe ilyen téren is, nem? Ha ezen állításom igaz, akkor nem tartanám ezt jó ötletnek... - húzod el a szádat. Természetesen elkísérnéd a Gringottsba, a világ végére is, a Pokolba is újra, bárhova. De azt nem akarod, hogy hiú ábrándokba ringassa magát, aztán keményen koppanjon a talajon. - Ráadásul ha a koboldok még neheztelnek is a családodra, akkor nagyobb az esélye, hogy lenyomoznak, utána néznek a dolgaidnak. Javasolnám magam, de... elég vékony jégen táncolok én is. Samuel... fogalmazzunk úgy, nem igazán boldog a jelenlétemtől. Egy apró hiba, egy kétes cselekedet és mindent megtenne, hogy visszaküldjön az árvaházba... - hangod a végére halk, baljóslatú, de igazan csengő. Egy mellé lépés, egy apró hiba és összeomlik az ingatag lábakra épített kártyavár. Már nem kell túl sokat kibírni, de az is még hosszú-hosszú szenvedés lesz. Két és fél év...
Adsz egy óvatos csókot a feje búbájra, majd elengeded az arcát és újfent mosolyogva, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha annyira élveznéd ezt, nyújtod a kezed, hogy vezessen tovább - akár a parketten, akár le róla. Akárhova vezet, oda követed. A jótékony köd is oszolni kezd körülöttetek.
- Illetve tudom, hogy nem biztos, hogy osztozol a nézetemben, és elképzelni sem tudom mennyire megrémített, hogy a szüleid miatt majdnem elveszítetted a tanulás privilégiumát, de... szeretném, ha észben tartanád, hogy nem attól leszel sikeresebb ember, hogy minden tárgyból kiválóra vizsgázol. Nem ez a nagy emberek ismérve. És nem fogok csendben maradni, ha azt látom, hogy túlhajszolod magad, hogy teljesen belefeledkezel a tanulásba és nem élvezed ki a fiatalkorodat. - Mosolyogsz, de minden szavadnak mázsás súlya van. Nem fogod hagyni, hogy tönkre tegye magát. Nem fogod hagyni, hogy elpazarolja az éveit, melyeket soha nem kap vissza. Mert az idő kegyetlenül telik, pörög, nem vár, nem visszaforgatható. Egyszer él mindenki... Egyszer talán mindenki igazán él... és nem csak egy sétáló húskupacként bolyong a Földön értelmet kutatva.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Heranoush Fletcher - 2026. 01. 19. - 02:45:19
Azért én kedvelem, hogy van egy Tetsuyánk. Szerintem egész szépen beidomítottuk elég rövid idő alatt, és meg kell valljam, pozitív csalódást tudott okozni ismeretségünk során. Egyre ritkábban érezteti azt, hogy csak egy üresfejű izomagy, társaságom motivációja miatt pedig kénytelen ő maga is belátni azt, hogy kognitív kapacitása nem olyan limitált, mint azt hiszi. Hiszem, hogy az ösztönzésem segít neki jobbá válni a pályán kívül, és bár diáknak már túlkoros a Roxfort mércéjével is, még nem késő megtalálnia a kvalitásait a pályán kívül. Nem gondolom, hogy ne sikerülne neki a kviddics, tudom, hogy szupersztár alapanyag, és fogom még látni őt a világkupán, de úgy gondolom, jót tesz az önbecsülésének, ha más erényeit is pozitívan erősítjük meg. A pályán kívüli sikerek ugyanúgy meghatázozzák a pályán belüli teljesítményt.
Szerintem Tetsu egyszer majd érteni fogja, miért hajcsárkodom felette. Lehet, hogy most is érti, különben nem halmozna el ennyi ajándékkal.
Tudom, hogy Vivnek is fontos, és megnyugtat a tény, hogy Tetsu nem csak a nálam és mindenkinél csinosabb barátnőm miatt barátkozik velem. Tudom viszont, hogy mindez semmit se fog jelenteni, mert év végén elhagy minket, hogy kergesse az álmait valahol Ázsiában. Gondolom, bűntudata csillapítására majd pár hetente küld nekünk valami ajándékot, melynek gyakorisága fokozatosan lassul majd, és meg nem szűnik. Tetsu el fog hagyni minket, el fogja hagyni Vivient. Én viszont itt maradok vele, még ha a csatornából is kell visszakúsznom ide. Tetsuval meg tart az egész addig, amíg tart.
- Igen, biztos. - biccentek egyet halkan a kérdésre, mint egy kisegér. Önző és meggondolatlan döntés volt tőlem, hogy Tűzvillámra költöm a nyáron összekuporgatott vagyonom nagy részét. Hálás vagyok a lehetőségért Karine néninek. Nem pazarolhatom el a következő olyan alkalmat, amikor a szokásosnál kicsit több pénz ütheti markomat. Őrzőként különben sincs szükségem a leggyorsabb seprűre, elég kis téren mozgok. Jó nekem a Nimbusz is.
Mégis biccentek egyet kijelentésére némán, elfogadóan. Akartam azt a seprűt, mert szerettem volna játszani, és szerettem volna, ha komolyan vesznek végre. Élvezem a kviddicset, élvezem az edzéseket, élvezem, hogy játszhatok, noha jól tudom, hogy nincs olyan forgatókönyv, ahol ezzel foglalkoznék majd felnőttként is. Nap mint nap keményen tanulok, hogy a saját elvárásaimnak megfeleljek. Nem hiszem, hogy meg tudnám tartani a józan eszem, ha nem csinálnék olyan dolgokat a tanulás mellett, amik kikapcsolnak, és amikben örömömet lelem, legyen szó a mozgásról, vagy egy buta plüssállatról.
- A koboldokat nem érdekli a korom, Viv. - hagyom, hogy homlokon csókoljon, a csillagköd fátyla épp úgy takar minket, mint a paraván. Kicsit talán zavarna, ha bárki látna minket. Szerintem Tetsu se hinné el, hogy mennyi szeretet, mennyi törődés van Vivben. Aztán újra kezéért nyúlok, hogy megpróbáljam tovább vezetni, tovább a táncban – továbbra is bizonytalanul, csak utánozva a felsőbb éveseket, de talán már egy kicsit magabiztosabban, kicsit ügyesebben.
- Csak a pénzem érdekli őket, Viv, meg hogy milyen jogi és vérkötelékem van az örökléseknél. - még hirdetésük is van a Prófétában, hogy fiatalkorúak nyissanak náluk számlát.
- Egyetlen sarló már elég hozzá, hogy megnyithassam a trezort. Senki nem nyúlhat majd a pénzemhez, senki. Se az ostoba szüleim, se Mundungus bácsikám. - tudom, hogy nem marad örökké az Azkabanban, és meg fogom még élni azt, hogy kijut onnan. Addigra már biztosan nagykorú leszek. De rossz ajtón kopogtat, ha kölcsön kell majd neki, vagy üzletet ajánl. Ő is ugyanolyan felelős a családunkat övező hírnévért, mint a drágalátos apám.
- Az igaz viszont, hogy a nagyobb tranzakciók és komolyabb szerződések nagykorúsághoz vannak kötve, de mire oda jutok, már be fogom tölteni a tizenhetet. - a pénzem is kamatozik adómentesen, a reálértékét pedig sokkal stabilabban tartja, mint a szerencsétlen medvémben, amiben már csak egy-két knút csörömpöl magányosan.
Sajnos azzal viszont számolnom kell, hogy tényleg neheztelnek ránk. Ismerem Isolde történetét a legendáriumból. Állítólag egyetlen érme buktatta le, pedig majdnem sikerült kirabolnia a Gringotts bankot. Nem szól a legendárium arról, hogy ezután mi történt vele pontosan, mert nincs róla valódi információnk.
- Nem kedvelem Samuelt. - ajkaim elvékonyodnak a gondolatra, kezemet ismét a derekára téve, ugyanazzal az ártatlan, szelíd, szűzies érintéssel. Másik kezét fogva próbálom vezetni a táncban. Az új dal talán most kicsit pörgősebb, mint amilyen az imént volt. A lábaim eleinte nehezen adják meg magukat, de egyre inkább felülkerekedek a bénaságon, még ha a bizonytalanság továbbra is ott szundít minden mozdulatom mögött. Egyszer fel is emelem a karomat, hogy Viv meg tudjon pördülni alatta.
- Nem fog visszaküldeni, mert nem engedem neki. Ha mégis, akkor vagy veled megyek, vagy elszökünk. - eltökélt vagyok a dologban. Szóba se jöhet ilyen opció, hogy Viv visszamenjen oda, ahol nem jó neki. Magányosan, egyedül… Ki van zárva. Akkor inkább a gringottsi széfemben alszunk.
- Tudom, hogy most nehezebb velem, Viv. Sajnálom. Nem akarok terhedre lenni. - tudom, hogy az elmúlt időszakban sokkal többet tanulok, mint addig, pedig a jegyeimre eddig se volt soha panasz. Az órákon nem szívesen szólalok fel, az egy dolog, de minden tanárom tudja, hogy a maximumot nyújtom. Mióta viszont történt ez a dolog, át kellett értékelnem a dolgokat. Ijesztő a tény, hogy nekem tényleg nincs és nem is lesz más lehetőségem, pedig beszélek több nyelvet, és majdnem mindenből kiváló vagyok. Eddig egyáltalán nem izgatott mondjuk a gyógynövénytan vizsgám, tudom, hogy nem fogok herbalisztikával foglalkozni, és idegesít, amikor a körmöm alá ragad a piszok, de most még arra is úgy tanulok, mintha legalább számmisztika lenne. Pedig nem az.
- Ha azt látják, hogy mindenből kiváló vagyok, akkor jobban figyelnek majd rám, az pedig sikeresebb életúthoz vezet. - egyedül Legendás Lényekből nem lesz vizsgám, mert nem vettem fel azt a tárgyat. Kicsit sajnálom, pedig hidegen hagynak a bestiák; sokat dobna a megítélésemen tizenkét sikeres RBF.
Tény viszont, hogy túlhajszolom magam, mióta az a dolog volt. Ki se látok a leckékből. Mindennek a netovábbja, hogy már Tetsut kértem meg, hogy gyakoroljon velem SVK-ra.
- Nekem nincs más, Viv. Nekem csak ez van. Ha ez sem sikerül, akkor az a sors vár rám, mint apámra. - az aluliskolázott, ostoba disznóra. Legalább azt a sorsot már biztosan elkerülöm, mint anyám, aki eldobta minden tehetségét azért, mert szerelmes, és inkább megszült engem.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Gemma Jenkins - 2026. 01. 23. - 07:39:20
Néhány pillanatig én is körbenéztem teremben: ilyenkor mindig meglepődve tapasztaltam, hogy egyébként annyira jól érzem ma magam itt, hogy azt is elfelejtem, hogy rendesen felmérjem a környzetemet. Csak néha-néha kószált el a pillantásom, szinte öntudatlanul a megszokás miatt, hogy megnézze, a sajtótól mire számíthatunk, a többiek hogyan reagálnak, már ha egyáltalán érdekeljük őket. Egy percre megfordult a fejemben, hogy talán külső szemlélőnek intim lehet ez a közös kajálás, de közben meg az volt bennem, hogy csesszék meg, én a hétköznapokon is nagyon szívesen eszem bárkivel így, nem csak Connorral. Az, hogy balszerencséjére pont engem sikerült nagy hirtelen elhívnia... Na, pont ilyenekre gondoltam a folyosón, mikor azt mondtam, hogy óvatosabban kellett volna választania. Szerettem volna szokásomhoz hívem telibe fosni azt, hogy ki mit gondol, de ezen az estén - ahogy már oly sokszor figyelmeztettem magamat -, O'Hara érdekeit kell előrehelyeznem. Mondjuk, ezt végiggondolhattam volna azelőtt, hogy befejezem a vacsorát. Na, majd a desszerteknél visszafogom magamat. Ezt a pofátlan rendezvényt, azt a kurva, hát, milyen dolog már?! Lehet, tényleg szarnom kellene az egészre, gondoljanak, amit akarnak. De amikor ránéztem Connorra, nem tudtam, hogy ő mit gondolna erről, szóval mégiscsak meggondolom magamat, hogy akkor jól megmutatom nekik, hogy nem irányíthatnak.
- Hülye vagy... - mondtam neki nemes egyszerűséggel, ahogy egy fél percig csak hátradőlve méregettem, miután keserűen bejelentette, hogy máshoz sem ért. - Felraktad a szemellenzőt, mi? - mutogattam neki a kezemmel, hogy lássa, arra értem, hogy csőlátása van. - Ezt te gondolod így, aztán ezzel eléred magadnál, hogy vak legyél mindenre, amire egyébként lehetőséged lenne és amiben jó is vagy, vagy jó lehetnél. Egyáltalán próbáltál mást vagy úgy mondod ezt, hogy mivel másról nincs képed, ezért biztosan nem is megy? - nézek rá felhúzott szemöldökkel. - Nem jó dolog a csőlátás, Connor… Muszáj nyitni a világ felé, különben olyan egysikú és bekorlátolt leszel, mint egy mágiatöri óra, aminek eredményeképpen az összes lehetőséget kiirtod magadból még csírájában... - nézek rá komolyan, aztán bele is kezdek a saját válaszaimba. Nem számítok a keresztkérdésére. Egy másodpercig méregetem, hogy csak be akart-e szólni, de nem látom rajta, hogy provokálni kívánna, szóval komolyan érdekelte. Ezzel meglep, ki is zökkenek egy pillanatra, hátradőlök a széken, ahogy elgondolkodom.
- Egy lusta fasz például - válaszolom a legegyértelműbbet. Azzal mindenki tisztában tudott lenni, hogy igencsak meglátszott, melyik az a három tantárgy, ami kicsit is megmozgatott és hogy a többit olyan ívben szartam le, hogy éppen csak átmenjek. Vagy még azt, vagy csak tanári unszolásra erőltetem meg magam (lásd Fawcett esetét, aki csak jóindulatában nem buktatott meg tavaly). Órákon is pofátlan módon nem figyeltem, főleg az elméleti részeken és leszartam azt is, hogy ha valami nem sikerült. - Mondjuk, ez nem az ő érdemük - mosolyodtam el szárazon, megint gondolkodom egy másodpercet. - Hangos. Éles. Sokszor zavaró és pofátlan, és olyan a stílusom és sokszor a viselkedésem is, amin minden igazi hölgy megbotránkozik - rántom meg a vállam. Tudtam, hogy képes vagyok normálisan is viselkedni, de nem jelentette azt, hogy akarok is. Valamilyen szinten akkor magamat hazudtolnám meg, nem? - Sosem féltem kimondani a véleményemet, emiatt agresszív és kegyetlen is szoktam lenni - gondolok most itt például arra, ahogy elhordtam mindennek év elején például. Nem mintha megbántam volna, abszolút egyetértettem az akkori mondandómmal, amik az akkori helyzetre, úgy éreztem, igazak voltak, maximum a szavak élén és hevességén változtatnék. Tényleg elképesztő, milyen durva és kegyetlen voltam vele. Meg akartam osztani vele a véleményem, de közben a földbe is akartam tiporni, hogy érezze, nekem mennyire szar volt. Gyönyörű, mondhatom... Azóta sok minden változott és szerettem volna azt hinni, hogy legalább egy szeletnyi része ez ennek volt köszönhető. - Szeretek társaságban lenni és beszélgetni, ott érzem igazán jól magam és talán én is hozzá tudok valamit tenni másokhoz. Hm, mire vagy még kíváncsi? - nézek rá egy kihívó mosollyal.
Áthatóan nézem, ahogy közlöm vele az információkat a családommal kapcsolatban. Nem sütöm le a szemem, nem pillantok el, nem remeg meg se a hangom, se a testem, nem érzem kényelmetlenül magam miatta. Már túl voltam ezen a részén az életemnek, felnőttem, tudtam, hogy nem jönnek vissza, kár lett volna siránkozni. Mondjuk, fél évente egyszer előfordult, hogy vagy valami kihozta belőlem vagy csak letaglózott a fájdalom, olyankor képes voltam álomba sírni magamat, hogy miért ilyen irányba csúszott lefelé az életem, az életünk. De ez ritkán volt. Az arcán látom, hogy sajnálja a dolgot, illetve egy leheletnyit el is szégyellte magát? Ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy ahhoz képest, hogy elvileg az iskola legnagyobb faragatlan tuskója, igencsak empatikusan reagál a helyzetre. Szememmel követem, ahogy kiveszi a poharat a kezemből, hogy megfogja azt és megszorítja. Visszaszorítom és össze is fűzöm egy rövid időre az ujjainkat, hogy érezze, értékelem a gesztusát. Tényleg így volt. Viszont a sajnálatot nem szeretem, már nyitom is a számat, hogy nem azért mondtam, hogy megsajnáljon vagy hogy rosszul érezze magát, már lerendeztem magamban, kár búslakodni miatta, de be is csukom, ahogy folytatja. Elgondolkodva, kissé talán kiismerhetetlen tekintettel néztem rá, ahogy végül kibukott belőlem.
- Muszáj volt erősnek lenni és megvédeni magamat, Connor… Külünben bedaráltak volna engem is és a többieket is - mondtam halkan, mintha csak egy titkot osztottam volna meg. Lehet, az is volt, ki tudja. Inkább reagálok a végére. - Nem, tényleg nem volt könnyű így felnőni, ezt nem tagadom. Sok mindent elvett tőlem, de cserébe sok mindent kaptam is - mosolyodtam el végül, ahogy megnyugtatóan végigsimítottam egyszer a hüvelykujjammal a kézfejét. Fogalmam sincs, miért éreztem szükségét, hogy megnyugtassam, de mindegy. Mindenesetre a mondandómat tényleg így gondoltam. Nem lennék ennyire vehemens és törtető, ha nem így kell felnőni. Cserébe lehet, nem lennék egy ilyen felszínes, minden komolyabb dologtól rettegő valaki, akibe beleivódott, hogy náluk bármi megtörténhet, ezért jobb nem is túlságosan beleélnie magát az embernek. Látom, hogy lepillant a kezünkre és összezavarodik. Hogy a kézfogás miatt-e vagy hogy most akkor innen hogyan tovább, azt nem tudhattam, mindenesetre már éppen szólalnék meg, mikor egy evőeszköz leesik, megrezzenek, elengedjük egymás kezét. Hirtelen rengeteg kérdésem lenne hozzá, de félek, hogy már így is a határvonalat feszegetem azzal, mi komfortos neki, szóval egyelőre visszavonulót fújok. Lesz még időnk. Arról nem is beszélve, hogy óvatosnak kellett lennem, mert ha visszakérdez, válaszolnom kellett és gyanítottam, hogy egyszer eljut oda a kérdéseivel, amiket féltve őrzök. Szerencsére jó voltam a szavakkal, szerintem megoldom majd. Mint mindig. Úgyhogy megint körbepillantok a termen és megakad a tekintetem Annie gyönyörű alakján és a mellette méltóságteljesen ülő Barbonon. Még volt egy kis időnk, ideje volt kapcsolatokat építeni, nemdebár?
- Hé! Most szerintem alkalmas lehet egyet beszélni - böktem Barbonék felé. - Mindenki emésztget, odaülünk, csevegünk kicsit, koccintunk, aztán már mehetünk is a nyitótáncra. Mit szólsz? - kérdeztem, O'Hara pedig belement, úgyhogy átvonultunk a másik pároshoz. Nem terveztem végtelen sok időt velük tölteni, csak amíg a nyitótánc el nem kezdődik. Apropó, nyitótánc: ide is elérkeztünk, miután egy igen kellemes, de rövid időt töltöttünk a másik párossal. Tudtam, hogy Connor viszolyog az egésztől. Sosem szeretett nagy közönség előtt szerepelni, egy nyitótánc ráadásul igencsak intim is volt. Lágyabb. Más, mint amihez szokva volt, ezért még kevésbé találta a helyét. Arra kíváncsi voltam, vajon jól táncol-e. Picit valóban megbántam, hogy eszünkbe sem jutott egyet sem próbálni, legalább azt megnézni, ki hogyan szokott vagy nem szokott táncolni. Verem a fejemet a falba, hogy egy ilyen béna hibát elkövettünk, pedig megerőltetnünk sem kellett volna magunkat, baszki, egy helyen volt a klubhelyiség is. Na, mindegy, lesz, ami lesz, megbirkózunk ezzel is. Nagy volt a szám még az asztaloknál, hogy nem izgulok, amíg ténylegesen ki nem álltam egy egész terem elé, hogy minket bámuljanak egy olyan tevékenység közben, amit sosem próbáltunk még együtt. Milyen szerencse, hogy kiválóan értettem, hogyan adjam elő magamat. Ránézek a fiúra, érzem belőle vibrálni a feszültséget, még ha ő is kiválóan takarta azt, ugyanis kívülről nem nagyon lehetett ebből semmit látni, messziről meg pláne nem.
- Kellett volna még egy kör pia, mi? - vigyorogtam rá, mintha engem nem hatna meg az, hogy az én gyomrom is cikesz méretűre zsugorodott. Erről eszembe jut egy ötlet, hátha segít. - Hé, Connor! Gondolj arra, hogy kicsit olyan ez, mint amikor még együtt voltunk hajtók. Figyelni kell egymásra, követni, segíteni, összedolgozni... Szerintem anno ebben egészen jók voltunk, akkor egy ilyen tánc is simán menni fog, nem? - kacsintottam rá, majd miután elfoglaltuk a ránk kiszabott helyet a tánctéren, közelebb léptem hozzá, bal kezemet a vállára raktam, a másikat pedig felajánlottam, hogy fogja meg. Felpillantottam az arcára. - Ne felejts el mosolyogni! - mondom neki, ahogy demonstrálom a dolgot egy sugárzó mosollyal. - Csak próbáld kizárni a tömeget, mint a meccsen! Tudod, én itt vagyok, megoldjuk együtt, ahogy ígértem! - nyugtatom őt és talán magamat is. Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon mennyi ideig bír a szemembe nézni egy ilyen intim helyzetben? Kíváncsi vagyok, hányszor fog elpillantani. Magamat nem féltettem, én elég jó voltam ebben. Egy pillanatra megáll az idő, ahogy az utolsó levegőt vesszük, mielőtt elkezdődik a tánc. Örültem, hogy az alapokat azért megtanították közösen nekünk, mert bár szerettem táncolni nem éppen legális szórakozóhelyeken, ez a nyitótánc teljesen más tészta volt. Szerencsére gyorsan tanultam és könnyen alkalmazkodtam, úgyhogy csak rábízom magamat Conorra és követem.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Connor O'Hara - 2026. 01. 23. - 14:11:47
- Hülye vagy…
Connor jóízűen felnevetett.
- Tudom – vonta meg a vállát, miután a nevetés mosollyá szelídült. – És te ezzel a hülyével jöttél a bálba…
- Egyáltalán próbáltál mást vagy úgy mondod ezt, hogy mivel másról nincs képed, ezért biztosan nem is megy?
A kérdés jó volt és teljességgel jogos. Nem, valójában nem próbált soha semmi mást. Mármint, az iskolai dolgokon túl. De tényleg nem is izgatta semmi más, csak a repülés. Ott érezte magát igazán szabadnak. Ahogy Siennának is mondta tavaly a bagolyházban: arra vágyott bár lennének saját szárnyai. Akkor minden könnyebb lett volna.
De, hogy mi másban van tehetsége? Fogalma sem volt róla. Talán a mágus-mugli kapcsolatok osztályán elhelyezkedhetne majd, ha minden kötél szakad. De azért előtte jó lenne kipróbálni magát abban, amiben igazán jó volt. Talán itt lenne az ideje válaszolni a megkeresésekre, és jelentkezni azokra a próbajátékokra – gondolta magában.
- Muszáj nyitni a világ felé, különben olyan egysíkú és bekorlátolt leszel, mint egy mágiatöri óra, aminek eredményeképpen az összes lehetőséget kiirtod magadból még csírájában…
- Igazad van… - hagyta rá a lányra, bár valójában azt gondolta, hogy már rég elkésett ezzel, és hogy pontosan az a bekorlátolt, unalmas, savanyú csávó ő, mint amit Gemma is körbeírt. Kicsit tartott tőle, hogy mi lesz, ha erre ő is ráébred. Akkor biztosan nem akar majd barátkozni vele, ha rájön mennyire unalmas is valójában. Elvégre ő valósággal pezsgett, és kész izgalom volt.
Amikor McGalagony felszólította a Bajnokokat és párjaikat, hogy álljanak fel a bevonuláshoz, hogy megkezdhessék a nyitótáncot, Connor gyomra valóban cikeszméretűre zsugorodott. Barbonre pillantott, aki valahogy sokkal magabiztosabbnak tűnt, de hát nem is volt ebben semmi meglepő, hiszen elmondása szerint ők bizony gyakoroltak erre az eseményre. Aztán megkereste Gemma pillantását, és igyekezett abból erőt meríteni.
Jól van, O’Hara… Menni fog!
Megfogta a lány kezét és bekísérte őt a táncparkettre. Határozott léptekkel, egyenes háttal haladt, nem adta jelét sem a korábbi sérülésének, sem annak, hogy mennyire is retteg az elkövetkezendő percektől. A teljes nagyterem őket nézte. A fiú arca most ugyanaz a márványszobor keménységű maszk volt, amit mindig is viselt, míg nem…
- Kellett volna még egy kör pia, mi? – vigyorgott rá a lány, amitől az ő arcizmai is felengedtek kissé, szája sarkában megremegett egy izom, majd félmosolyra húzta ajkait.
- Vagy kettő…
- Hé, Connor! Gondolj arra, hogy kicsit olyan ez, mint amikor még együtt voltunk hajtók. Figyelni kell egymásra, követni, segíteni, összedolgozni... Szerintem anno ebben egészen jók voltunk, akkor egy ilyen tánc is simán menni fog, nem?
Nem felelt, csak bólintott, miközben tüdejéből kipréselt minden levegőt az izgalom. Igaza volt Gemmának. Hiszen itt is ugyanolyan koreográfiák vannak, mint a pályán. Ide lép, oda lép, dől, forog… Mintha csak a Hollóhát őrzőjét akarnák kicselezni. Menni fog!
A vállán érezte a lány kezét, amitől egy pillanatra libabőrös lett. Jobbjával megkereste Gemma derekát, baljába pedig a párja apró tenyerét zárta. Az asztalnál szinte fel sem tűnt neki, hogy milyen nagy különbség is van a két tenyér mérete között, és míg Gemmának finom, puha keze volt, addig az övé kemény volt a kvafftól. Egy fejjel magasabb volt a lánytól, ezért Gemmának valósággal fel kellett néznie ahhoz, hogy tartani tudja a szemkontaktust.
- Ne felejts el mosolyogni! – súgta neki a lány, hatalmas mosolyt villantva rá. - Csak próbáld kizárni a tömeget, mint a meccsen! Tudod, én itt vagyok, megoldjuk együtt, ahogy ígértem!
És akkor felharsantak a zene első dallamai. Connor ballal lépett előre, majd követte őt a jobb is. Egy-két-há… egy-két-há… Határozott volt, de kicsit sem darabos. Felemelte bal karját, majd megforgatta alatta a lányt, hogy aztán újból a derekára tegye a kezét, mindeközben az orrában érezte Gemma parfümének illatát.
- Tudod, amit az asztalnál mondtál korábban… - súgta a lánynak. – Hogy szerinted olyan a viselkedésed, amin minden igazi hölgy megbotránkozna… Hát csesszék meg azok az úgynevezett igazi hölgyek, és nézzék, hogy táncolsz!
Újból megforgatta őt, majd arra gondolt, hogy vajon mi lett volna, ha még gyakorolnak is. Lehet igaza volt Gemmának, nem szabad ennyire csőlátásúnak lennie, keresni kellene más dolgokat is magában, amikben jó. Ki tudja? Lehet, hogy a tánc lesz az új szenvedélye…
A tömeg elmosódott foltként látszódott körülöttük, és Connor pontosan úgy zárta ki őket, mint mikor a seprűje hátán száguldott. Nem érdekelte ki nézi őket, nem érdekelte ki mit gondol róluk. Hosszú, nagyon hosszú idő után végre jól érezte magát a bőrében, és ehhez Gemma személye volt a kulcs. Különös az élet, hogy egyes apró pillanatok végül visszatekintve micsoda kulcsmomentumokká képesek válni az ember életében. Nem kellett ehhez semmi más, csupán egy félrecsúszó törölköző és egy fedetlenné vált váll. Nem is választhatott volna jobb báli partnert magának...
Cím: Re: Tánctér
Írta: Gemma Jenkins - 2026. 01. 24. - 03:01:57
- Hát, most képzeld el, mi lett volna, ha nem vagyok itt! Micsoda hülyeségeket csinálnál, mi? - forgatom a szememet mosolyogva, ahogy megcsóválom a fejemet. Láttam rajta, hogy a kérdésem betalál és örültem annak, hogy nem söpri le az egészet magáról. Mindig is értékeltem, ha valaki komolyan vette a komolyan mondott szavaimat. Nem mindig veszem a fáradtságot, hogy értelmesen is nyilatkozzak, de ha igen, akkor általában annak volt jelentése, jelentősége. De nem vagyok elégedett a válaszával. Érzem rajta, hogy azért nem győztem meg, de azt már nem tudom kiolvasni belőle, melyik részével nem ért egyet, ahogy azt sem, min gondolkodik és ez meglepően frusztrált. Szerettem az emberekben olvasni, szerettem információt gyűjteni, de Connor túl jól rejtette magát. Néha-néha sikerült elkapnom belőle ezt-azt, főleg erős érzelmeket, amelyek sugároztak belőle, még ha arca nem is mindig tükrözte azt - legyen szó a rendkívül aranyos zavaráról, feszültségéről, kényelmetlenségéről vagy esetleg annak a lehetőségét megadni, hogy nyugodtabb, ellazultabb… Közvetlenebb legyen.
Ahogy rám pillantasz, Connor, ezzel megadva a jelet, hogy ideje mennünk, csak mélyen a szemedbe nézek és bólintok egy aprót. Finoman jelzem neked, hogy itt vagyok, ketten vagyunk, minden rendben lesz. Én is izgultam és akármennyire is tagadtam magam előtt, nekem is szükségem volt a te támogatásodra. Igen, a szavak mindig is könnyen jöttek a számra, a mosoly szinte örökös vendég volt az ajkamon. Egyik sem volt hazugság vagy megjátszott, hittem abban, hogy ezek mind-mind igaziak voltak és csak neked szántam őket, Connor. De lehet, nem csak neked esik nehezedre kifejezni azt, mire is van szükséged. Sőt, megkockáztatom, te legalább realizálod ezeket, én az esélyét sem adom meg ennek. Mintha csak nem létező lenne az egész problémakör. Elvégre ha szükségem van valamire tőled... Ha szükségem van rád, azzal megjelenik a láthatatlan fonál köztünk, én pedig rettegtem mindentől, ami kötődés, kötelezettség, felelősség. Ezek mind-mind lehetőséget adtak a fájdalomra és minden olyan érzésre, ami gyengévé tehet, én pedig nagyon régóta szerettem volna kiirtani annak a lehetőség, hogy bármilyen módon visszatérjek abba az állapotba, amikor a legmélyebben voltam életemben. Sokszor nem sikerült elkerülni ezeket, de amennyire tőlem tellett, én megtettem mindent, Merlin a tanúm rá. Talán most már érted, miért látni állandóan mosolyogva vagy pörögve: ha a gondolat sincs meg bennem, akkor nem történhet semmi baj.
Biztos vagy benne ezek után is, hogy csodálod a fényemet, amit a külvilágnak mutatok? Mert ha egy-egy ritka pillanatban, amikor mégis hagyom magamnak ezeket a gondolatokat, akkor bevallom, undorodom magamtól. Hányingerem lesz arra gondolva, mit hagytam meg abból a kislányból, aki először lépett be a nagybátyjának háza ajtaján. Igen, tudom, nem csak az én hibám. Sőt, egyes napokon teljesen megelégedek azzal, hogy az egészet a nagybátyámra kenem. Ő kezdte, ő folytatta... Ő folytatja. Hiszen nyár végén be is vallotta, hogy tudatosan ölte ki belőlem az édesanyám utolsó szikráját is. Én pedig nem tudatosan részt vettem ebben, s abban is igaza volt, hogy én magam is túlságosan halottnak éreztem magam belülről, hogy vissza tudjam építeni őt, még ha az is igaz volt, hogy az az elemi erő, ami bennem volt és amit szintén édesanyámtól örököltem, az sosem kopott meg. De nem volt elég. Nem volt elég minden után. Nem volt elég minden után úgy, hogy tudtam, hogy nagy valószínűséggel mellette fogom végezni. Nem volt értelme küzdeni ellene akkor, nem igaz?
És mégis, az ilyen pillanatokban, Connor, mikor egy-egy apró mosolyt küldesz vagy egy vicces hozzászólással ajándékozol meg, a válasz mosolyom mellett érzem, hogy mégis... Mégis ott van az a fonal, amitől annyira rettegek. Kevés volt belőle, ami a varázsvilághoz csatolt, s közel sem elég, hogy megtartson, hogy ne zuhanjak vissza a mugli világomba, a fertőbe, a vesztembe, mely majd lassan felőröl. Lehet, nem is realizáltam, lehet, csak nem akartam, de igazából tudtam. Fogalmam sem volt, melyik opció lehet a helyes, de nem is hagytam magamnak teret erre, helyette rád koncentráltam, hagytam, hogy az elmúlt évek rutinja, egymás mozdulatainak ismerete átvegye az irányítást és rád bíztam magam. Apróság, de mégis átadtam magamat a te irányításodnak, mint megannyi meccsen vagy edzésen előtte. Nem mindig értettem veled egyet, sokszor üvöltöttelek le, kapaszkodtam abba, hogy én is felül maradjak, hogy ne vedd el tőlem a lehetőséget. Most nem. Most olyan egyszerűen megy az egész, mintha egész életünkben erre készültünk volna. Gondolkodnom sem kell igazán, minden megy a maga útján. Érzed, hogy egyszerre veszünk levegőt? Hogy egyszerre mozdul a testünk? Talán a szívünk is egy ütemre ver most, de ezt nem tudhatom, Connor, messze vagy ahhoz.
- Ez te vagy... - mondtam egy lágy mosollyal tánc közben. - Én csak követlek, Connor - adtam tudtodra, hogy teljes mértékben a tiéd az érdem. Úgy követlek, mint a meccseken. Lehet, ezért kiabáltam veled annyit? Úgy éreztem, nem tudok kiteljesedni? Most nem érzem ezt, Connor. Talán még sosem éreztem magam ennyire előtérbe helyezve és biztosan megmelengetné a szívemet, ha érteném ezt, de ez is egy olyan gondolat volt, amelyet megfogalmazódni sem hagytam. Sajnálom, Connor. Többet érdemelnél, pláne a mai nap után. De hát, erre te is rá fogsz jönni magadtól, okos fiú voltál te. Addig is legalább azt fogadd el tőlem, hogy továbbra is mosolygok rád, néha hozzáteszek egy-egy apró, viccesnek szánt megszólalást is, annyira jó látni a mosolyodat, hallani a nevetésed. Kevesebb szebb ajándékot adhatnál egy ilyen estén, úgyhogy fogadd el tőlem cserébe az enyémet.
És akkor a tánc felénél-háromnegyedénél hirtelen megüt az az ismerős szívfacsaró fájdalom. Mosolyom halványul, de megtartom valamennyire, a levegőt élesen szívom be és annyira meglep és letaglóz az érzés, hogy egy pillanatra elhomályosul a látásom, pislogok párat és elrontom a lépést. Milyen szerencse, hogy te vagy itt, Connor. Habár soha nem táncoltunk együtt, olyan profizmussal javítod ki a botlásomat, hogy nem is feltűnő. Vezetsz tovább, mintha mi sem történt volna, de te is érzed, hogy veszítettem kicsit a könnyedségemből, igaz? Ne haragudj rám, küzdök ellene, tényleg. Mardossa a szívemet a fájdalom, érzem, tudom. Fogalmam sincs, mi ez, de olyan, mintha valaki búcsút intett volna nekem. Érzem a hiányt, érzem azt a rettenetes fájdalmat, amely egy ilyen hirtelen és tulajdonképpen nem kívánt köszönéssel jár. Nem értettem és ettől még jobban összezavarodtam, közel álltam hozzá, hogy szétessek, ahogy kissé nehezen vettem a levegőt is. A maradék energiám arra ment, hogy a lépést tartsam és hogy az arcomon ne legyen annyira feltűnő az egész. De te érzed, hogy megremegtem, ugye? Hogy szorosabban kapaszkodom a válladba?
Hát, mégis szükségem van rád, Connor. Ehhez most egyedül kevés vagyok ennyi ember előtt, túl hirtelen jött, nem számítottam rá, nem tudom értelmezni, nem tudom hova rakni, ezért nem tudom tovább engedni sem még. Szeretném, ha észrevennéd néma segélykérésemet, pedig nem adok rá nagyon jelet. Gyűlölöm a tudatot, hogy másra kell támaszkodjak, nem csak ilyen csipp-csupp ügyekben, hanem valami sokkal mélyebb dologgal kapcsolatban. Mert te is látod, hogy igazából most a lelkem zokog valami olyan miatt, amit nem is ért, igaz? Ne... Ne! Ne láss, ne vegyél észre, ne segíts, hagyj, megoldom... Nem szeretném, ha észrevennél. Mindenkinek könnyebb így, hidd el.
Kérlek, segíts...
Cím: Re: Tánctér
Írta: Connor O'Hara - 2026. 01. 26. - 11:12:24
Mélyen magába szívta a lány illatát, mintha azzal belélegezhetné Gemma egész, sugárzó lényét is. Mintha azzal egyé válhatna táncpartnerével, és megérthetné mi zajlik le benne. Mert Connor érezte, hogy valami megváltozott. A fény egy kicsit megtört a zöldesbarna íriszekben, ahogy visszapillantottak rá, és a fiú érezte, hogy nehezebb lett tartania őt, ahogy hirtelen rászakadt a lelkére valami láthatatlan tömeg, sötét árnyéka a múltjának.
Connor érzékelte, de nem tette szóvá. Tudta, hogy Gemma sem örülne, ha nyíltan megnevezné az általa gyengeségnek tartott megingást. Nem akarta „leleplezni” őt, ahogy nem akart sem megmentő lenni, sem pedig hős. Ő csupán jelen akart lenni. Ezért hát csak közelebb húzta őt magához, erősebben tartva, mint addig, mondván: itt vagyok, foglak, kapaszkodj belém. Aztán lassított egy kicsit, lábai stabilabb ritmust vettek fel, de azért vitte tovább Gemmát a táncban, mintha minden rendben lenne. Nem szerette volna, hogy bárki meglássa partnere pillanatnyi gyengeségét, ellenben azt akarta, hogy olyannak lássák őt, mint ő maga is: gyönyörűnek és tökéletesnek.
Figyelte őt, le sem véve róla a szemeit. Érezte a benne dúló viharokat, és hallani vélte a segélykiáltást is, még ha az rendkívül távolról is jött. Nem értette az okát, és egyelőre nem is érthette. Egyetlen gyors lépéssel kijavította a botlást, ahogy a tánctér árnyékosabb felébe siklott a lánnyal. Már nem pörgette, nem forgatta őt, csak fogta, erősen tartotta, mintha sosem akarná elengedni, aztán…
A keringő ütemeibe egy torzított gitár hangja vegyült. Egy basszusszóló szétkergette a lágy dallamokat, majd hatalmasat puffantak a lábdobok, és egy idegen akcentus kiáltott a mikrofonba. Az égbolton átsiklott egy hullócsillag, és vele együtt sötétebbé vált a terem, mintha csak maga a hullócsillag tekerte volna le a galaxis fényeit. A nyitótánc véget ért, és kezdetét vette a koncert. Diákok tömegei lepték el a táncparkettet, és végre senki sem figyelte már őket árgus szemekkel.
Connor megtorpant, de nem engedte el Gemmát. Bal keze, ami addig alulról támasztotta meg Gemma tenyerét, most szembefordult a lányéval, összefűzve az ujjaikat. Jobbja végigszántott a fedetlen lapockán, ahogy a lány teste mellett lehullott a levegőben, hogy aztán újból megemelkedve az arcához érjen, kisöpörve egy kósza hajtincset a szeme elől, ami tánc közben hullott oda.
- Gyere, menjünk!
Nem köszönte meg a táncot, sem azt, hogy végigcsinálta vele ezt az egész hercehurcát. Félt, hogy ha így tenne, az egyben egy búcsú is lenne. Mintha a „köszönöm” egyfajta feloldozást is rejtene magában. És ő nem akart most már egyedül maradni. Ahhoz túlságosan is valóságos volt az, amit tánc közben érzett.
Hátrálni kezdett a tömegben, baljával maga után húzva Gemmát, széles vállaival vágva előtte az utat az emberek sűrűjében. Remélte követi őt a lány, és ha így tett, pár pillanat múlva a bálterem bejáratában találták magukat. Odakint alig volt mozgás, mindenki a koncertre igyekezett. Ő mégis csendre vágyott, és egy nyugodt pillanatra, hogy megértse mi is volt ez az egész imént, és hogy megtudja jól van-e Gemma.
Megcsapta arcukat a friss, januári levegő, ahogy a folyosó egy félreeső zuga felé fordultak.
- Jól vagy? – kérdezte végül, ahogy egy apró beugróhoz értek.
Idegen volt számára ez a szerep. Nem tudta hogyan kell gondoskodni másokról, csupán azt tette, amire ösztönből képes volt. De ez a védelmező ösztön pontosan ugyanolyan volt, mint amit a pályán is érzett, ha a csapattársait szabálytalanság érte, vagy ha igazságtalanul ítéltek ellenük. Olyankor mindig ő volt az első a frontvonalon, aki feszülő mellkassal az ellenfélnek esett. Itt azonban tehetetlen volt, hiszen nem volt kinek a torkának ugrani. A lány félelmeivel nem küzdhetett meg puszta kézzel, és Connor félt, hogy a nyers fizikai erején kívül többet nem adhat neki.
Meg akarta érinteni őt, hogy újból érezze azt, amit tánc közben is. Idegen és újszerű volt, és ő többet akart. Mégis félt, hogy mindennek ára van. Rettegett mindent megmutatni magából, és rettegett ragaszkodni valakihez, mégis vágyott rá, hogy vágyjon rá. Nem értette mi történik vele, de most nem is foglalkozhatott önmagával. Azt akarta tudni, hogy mi van Gemmával, és érteni akarta, hogy mi volt ez az egész.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Gemma Jenkins - 2026. 01. 29. - 17:34:10
Teljesen szétestem, gondolataim száguldoznak ide-oda, alig találok be az udvarról konkrétan. Észre sem veszem, hogy a széttört üveg egy szilánkja még a bokám környékén belém is állt, valószínűleg mikor megbicsaklott a lábam, akkor történhetett. Nem vészes, de cipőm és ruhám alja egy foltban elveszíti zöld színét, hogy egy undorító pirosat vegyen fel. Ahogy azt sem veszem észre, hogy mire bejutok, már el is hagytam a szilánkot. Ismét az előbbi mellékhelyiséget célzom meg, ám mikor ezúttal belenézek a tükörbe, egy teljesen más arc köszön vissza, mint egy fél órával ezelőtt. Testem meg-megremegett az emlékektől, ahogy végigpörgettem az egészet. Annienak igaza volt, még ha ki sem mondta: elképesztő módon jól működtünk együtt Connorral. S én hiába láttam a jeleket, nem raktam össze se az én oldalamat, az övét meg végképp nem. Igazából most sem láttam Connort úgy, ahogy ő érezte magát. Biztos voltam benne, hogy így, hogy Zafira meglátott minket, ő is meg fogja bánni az egészet, rá fog jönni, hogy semminek semmi értelme és hogy egy alkoholmámoros este miatt érzett kötődés nem jelent valójában semmi komolyat neki. És rám mi volt igaz? Az, hogy rohadtul nem szoktam ilyeneket érezni. Összezavart, miközben felkorbácsolta az érzéseimet, megdobogtatta a szívemet és én akartam, hogy még többet adjunk egymásnak. Felszabadított láncaimból, hogy utána saját magamat rángassam vissza, ezúttal inkább valami föld alatti börtönbe. De miért is kínzom magamat...?
Büszke vagyok magamra, nem sírom el magamat. Közel álltam hozzá, de megállom, s érzem, hogy az addigi gyomorszorító fájdalom és szomorúság elkezd forrongó haraggá alakulni. Hogy lehettem ennyire hülye?! Hiszen még meg is beszéltem magammal! Miért nehezítem a helyzetünket? A rohadt életbe! Majdnem bele is vágok az üvegbe, de végül nem teszem, nem akarom szétvágni a kezemet. Ám haragom mellett valóban nem tud eltűnni a vágyakozás, a tompa lüktetés, melyet Connor hirtelen beálló hiánya okozott bennem. Annyira jól éreztem magamat vele, de tényleg. A helyzeten az sem segít, hogy halványan átvette a ruhám Connor illatát, amíg a zakója rajtam volt, s most körbelengett itt a zárt térben. Megszédültem fantasztikus illatától, vagy éppen csak kezdtem részeg lenni? Valóban sokat ittam és bár rendkívül jól tudtam rejteni azt, hogy ittas vagyok, vannak emberek, akik ezen átlátnak.
A tükör összetörése helyett inkább felpofozom magamat párszor, hogy összszedjem magamat. Megigazítom a sminkemet kissé, a hajamat is, hogy minél kevesebb árulkodó jele legyen az udvaron történtekről. Nem mintha nem mertem volna felvállalni, inkább Connort akartam védeni az esetleges pletykáktól. Így sem lesz neki könnyű... Muszáj elterelnem a gondolataimat, nem foglalkozhatok csak ezzel vagy olyat teszek, amelyet magam is megbánok. És hogyan tudja a magamfajta elfelejteni minden gondját-baját? Hm, még több itallal? Valószínű! Jó társasággal, akikkel szétcsaphatja magát? Nem rossz ötlet, bár nem voltam benne biztos, hogy jól tudnám érezni magát. A tompa sajgás, mely Connor hiányára utalt, ott volt, mert hirtelen maradtam teljesen egyedül. Vegyem be a kis pirulámat? Erős gondolat volt, szomorúságom biztosan elmúlt volna, de... Nem. Attól még, hogy Connor nem volt mellettem éppen, továbbra is tartoztam neki azzal, hogy értelmesen viselkedtem. Nem fogom szégyenbe hozni, okoztam elég problémát így is.
Miután úgy ítélem meg, hogy vállalható a pofázmányom és csak kicsit űzött a tekintetem (majd ráfogom a töményre), most már valóban eléggé becsiccsentve indulok meg a bál helyszíne felé. Rohadtul igyekszem ignorálni a fájdalmat, melynek oka az volt, hogy egyedül tértem ide vissza. Lopva körbepillantok, de Connor nem jött vissza. Pillanatnyi gyengeségemet igyekszem eltemetni, s akkor meglátom az éppen egyedül sétáló Tetsuyát. Szívem reménykedve dobban fel, szomjazza legjobb barátom társaságát, hátha gyógyírt tud nyújtani vérző szívemre. Nem mintha mutatni akarnám neki, mi volt. Nem mintha szeretném, hogy ítélkezzen. De most szükségem volt rá, úgyhogy olyan tipikusan nagy, energikus és talán kissé ijesztő lépésekkel közelítem meg a kishavert, majd megkocogtatom a vállát.
- Yo, Tetsuya! Végre, hogy látlak! - rámosolygok, de talán kicsit kevésbé sugárzó, mint ahogy szerettem volna, inkább vágigmérem, mit látok rajta, hogy van, ilyenek. - Mizu veled, haver? Dolgod van? Nem töltünk egy kis időt együtt? - kérdezem tőle kissé hadarva. - Kurvára örülnék, ha buliznánk egy nagyot, mit szólsz hozzá?
Csak nem megint a kerülést és hárítást választod, Gemma...?
Cím: Re: Tánctér
Írta: Chikara Tetsuya - 2026. 02. 01. - 23:40:19
TW: káromkodás, alkoholfogyasztás, erőszakos gondolatok
Kezdjük ott, hogy tulajdonképpen gardedámnak vagyok itt a legendás ötödéveseim mellett, meg hát gondoltam Gemmával legalább jól elleszek, ha már Vivienéknek sikerült az agyukra mennem, erre már egy ideje őt sem találom, meg O’Harát se nagyon-utóbbit azért nem keresem, mint auror a halálfalót, éppen látom eleget- és ettől valahogy nem lesz kedvem nekiállni jókedvemben csujjogatni, pedig hát végül is valahol arra van ez az egész rohadt bál. Csak valahogy pont nem kérek épp belőle, annak ellenére, hogy valószínűleg ez itt az utolsó nagyobb banzájom. Szar dolog nem élvezni.
Újragondolom az egész döntésem és talán mégis jobb lett volna egyedül bebaszni a hálókörletben, míg ezek itt jól érzik magukat és egymást és meg sehogy se békélek meg a saját fejemmel, pedig volt időm átgondolni a szarjaimat bőven, lehet az volt a baj, hogy életemben nem éppen sokadszorra kényszeresen próbáltam megérteni a dolgokat. Mert hát nem sikerült. Hogy az istenbe is sikerült volna? Nem tudok semmiről semmit és még azt sem tudom, hogy kellene feltennem a jó kérdéseket, csak azt, hogy ha még tudnám is őket, biztosan nem ez lenne a legmegfelelőbb időpont. Marad a rágódás meg a piálás sutyiban a zakóm kiszsebéből, pedig annyiszor megbeszéltem már magammal, hogy nem kell minden alkalommal kényszeresen innom, mikor nem érzem azt, hogy irányítok bármit is. Na de mikor volt utoljára a kezemben a gyeplő? Novemberben az ablakban? Már ebben sem vagyok biztos, abban viszont igen, hogy ez eddig kurvára nem az én évem.
Letudom a tiszteletköreimet, elbazsalygok azokra, akikre igazán muszáj aztán…jobb híján tengek-lengek kínomban és legalább megpróbálok úgy kinézni, mint akinek nincsen ki a töke az egésszel, mert hát igazából még arra se tudnék normális okot felhozni, még szerencse, hogy kurvára nem is érdekel senkit a véleményem, Vivient meg főleg, akivel aztán megint nem tudom, hogy hol állunk és mennyire távol egymástól. Igazából pont remekül elbokáznék a többi között ezzel a megállapítással, amikor valaki a vállamhoz ér és én reflexből hatalmasat fordulok, hogy találkozzon a tekintetem Gemmáéval, akin már, mikor megszólal érzem, hogy valami kibebaszott fura. Nem tetszik ez nekem, kurvára nem, de hát ugyan mi tetszik ma? Kezdek teljesen belesavanyodni ebbe az egész mindenségbe.
-Csőgörény! -mosolyodom el és igazából rohadtul örülök neki, így legalább nem borít el a szomorú vasárnapos életérzés már ilyen baszott korán.
-Hááát…-miért kell ezen gondolkodnom, hogy mi van velem? Hát milyen végtelen undok geci balfasz dolog ez már? – nincsen semmi, itt ténfergek, szóval benne vagyok bármiben-egy másodpercre kiemelem a nagyon titkos laposbarátom a zsebemből csak, hogy lássa, azért készültem itt mindenfélére, de közben meg érzékelek valamit a hangjában is, amitől kicsit feláll a szőr a hátamon, de hát…mi para lenne?
O’Harának már szívélyesen megüzentem a hozzá intézett mondataimban, hogyha nem viselkedik olyat kap, hogy ehhez képest a kis ellenfele az előző próbán lófasz volt mákkal hintve, szóval az nem lehet, hogy vele van baj. Ha meg most nekiállok megkérdezni, hogy mit csinált, én leszek a fasz, aki annyit se képes megengedni a tulajdon legjobb barátjának, hogy azzal szórakozzon, akivel akar, pedig hát semmi közöm sincs végül is hozzá, hogy kivel-miben van, azonkívül, amit el akar nekem mondani. Mondjuk nem nagyon nyujtózkodott, hogy közölje velem, ha van is valami tényállás, szóval…végül is erről sem tudok semmit basszameg, a minimum, amit megtehetek érte meg a jókedvéért, hogy nem kérdezem fel izomból, mint valami lányos apa tenné, de közben meg azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne lássak bizonyos jeleket.
-Na figyeljél már, akkor, ha nem bánod én berontanék a házba ajtóstul-kezdek bele, mert legalább egy dolog van, amit igenis megkérdezhetek anélkül, hogy bamba parasztnak tűnjek- szerintem neked azért még van egy sztori a tarsolyodban, amit nem osztottál meg a jó Terézapával, szóval, ha nem halálos titok, akkor mesélj már, mert…hát levegőt nem kaptam, mikor itt belejtettél bajnok urunkkal.
Na ez legalább el van kezdve, mint a kviddicskarrierem -na mert az is, csak olyan, amilyen- szóval kezdhetek abban reménykedni, hogyha esetleg lenne valami rohadt nagy difi, akkor már itt kibukhat, na nem mintha Gemma nem lenne nagyon tehetséges abban, hogy kozmetikázza a szart, de most miért tenné? Végül is azért vagyok -nem most itt, hanem úgy általában- hogy bátran elnyekeregje, hogy mi nyomja a szívét, aztán valahogy vagy megoldjuk vagy röhögjünk rajta, vagy ennek valami keveréke. Erre még csak képes vagyok!
Cím: Re: Tánctér
Írta: Solace Barbon - 2026. 02. 04. - 21:05:17
Cím: Re: Tánctér
Írta: Gemma Jenkins - 2026. 02. 05. - 20:21:24
- Woah! – nevetek rá, ahogy kicsit hátrahőkölök, hát, olyan erősen fordult meg a drága, hogy majdnem nekem jött. Mivel be vagyok baszva kicsit, hátratántorodom vagy két lépést, amíg megtalálom a nem létező egyensúlyomat. Na, ahogy meglátom a pofáját, azonnal tudatosul bennem, hogy valami nem kóser. A kurva életbe, hát, észre sem vettem, hogy mennyire kivan az élettől Tetsuya, annyira Connorral voltam elfoglalva. A gondolatra megint fájdalmasan lüktet a belsőm. Baszki, tényleg hiányzott, beszarás. Mellette viszont vidáman dobbant a szívem: imádtam Tetsuyát. Szavai viszont kurvára nem nyugtattak meg, le is olvadt a mosolyom az arcomról.
- Mi a baj, Tetsuya? – kérdezem már sokkal komolyabban, részegségemben még a kezét is megragadom. – Látom, hogy van valami! Menjünk odébb beszélni valahova, ahol kevésbé… Hangos minden? – kérdezem tőle, szívem hevesen kezd verni. A rohadt életbe, eltelt két hónap és BÁRMIKOR, amikor kicsit nem volt kitörő jókedve, azonnal rettegni kezdtem, hogy most kell jól reagálnom és segítenem neki. Saját magamat is idegesítettem túlféltésemmel, de akkor is így éreztem magamat. Vagy nem volt túlféltés? Ez lenne a minimum? Fogalmam sem volt… - Mondd el, kérlek, mi nyomja piciny szíved!
Feltűnik, hogy átlát rajtam, de nem adom jelét egyelőre ennek. Nem tudom, hogy adnám elő ezt az egész estét… Könnyedén? Viccelődve? Csak kiszakadna belőlem minden? Elbőgném magamat? Fingom sem volt, az az igazság és ez kurvára zavart. Na, nem mintha lenne esélyem baszki témát terelni: ez a szerencsecsomag egyből belekérdez a közepébe. De hát, nem véletlen ő volt a legjobb barátom, nem véletlen ő tudott a legtöbbet rólam: pont azért, mert átlátott rajtam és nem hagyott menekülni saját magamtól.
- Hehe, igen… - vihogok, mint egy idióta, részeg tinédzser. Mondjuk, egy idióta, részeg tinédzser voltam. Egy abszolút összezavarodott, kavargó lelkivilágú tinédzser. Elpillantok róla, hogy összeszedjem kusza és részeg gondolataimat. – A szünet előtt hívott el – robban ki belőlem hirtelen, nem is ezzel akartam kezdeni, megrázom a fejemet. – Az utolsó edzésünk után összefutottunk tusolás után a folyosón… - hirtelen nem érzek késztetést, hogy beszámoljak neki arról, hogyan másztam rá majdnem poénból. - … aztán együtt mentünk fel a klubhelyiségbe és egyszer csak benyögte a kérdést, hogy volna-e kedvem szerény személyével… Mit is mondtál? Belejteni a bálra. Igent mondtam neki. Tudtam, hogy csak hirtelen kérdezett rá, nem volt tervben neki – rántottam meg a vállam. Egyébként így visszagondolva… Miért is mondtam neki igent? Nem mintha bántam volna így utólag, de akkor így mi volt bennem? Fogalmam sincs, valószínűleg a fene nagy megérzésem miatt vágtam rá, hogy megyek vele szívesen. Nem mintha ellenemre lett volna, az utóbbi időben egészen jól elvoltunk már. De értem, hogy mindenki másnak fura volt minden után. Óvatosan, kissé félve pillantok fel rá. – Haragszol rám amiatt, hogy vele jöttem? – kérdezem halkan tőle. – Nem akartam ám se eltitkolni előled, csak elfelejtettem mondani, másrészt azért nem kérdeztelek meg téged, mert azt akartam, hogy Vivienékkel is tudj lenni és ha velem jöttél volna, rád sem köptek volna… De hidd el nekem, te voltál az első gondolatom amúgy – hadarok megállás nélkül, csoda, hogy levegőm még van. – De igazából attól félek a legjobban, hogy esetleg megbántottalak, hogy szarok az érzéseidre. Tudom, hogy nehezen érintett, hogy Connor lett a bajnok, de nem akartalak elárulni és azt sem, hogy mit okozott az egész eset neked, ugye, tudod? – hadarok egyre gyorsabban, valamiért hirtelen a sírás szélére kerülök. Hát, úgy tűnik, a sok alkohol, a végtelen sok érzelem és Tetsuya megnyugtató közelsége kihozza belőlem ezt. De sírás helyett inkább a laposüvegét szedem ki a zakójából és kicsit sem diszkréten lehúzok egy jó nagy adagot, azonnal fejbe is vág a másik két deci tömény mellé, amit majdnem egyben húztam le. – Lehet, be fogok hányni a gecibe… - motyogom, ahogy kicsit szédülni kezdek. Hirtelen elveszítem a gondolataim fonalát és csak úgy kontrollálatlanul ömlik ki a számon a fos. – Mondd csak, Tetsuya, tényleg ennyire feltűnően furák voltunk Connorral? Annie is szólt érte, még Barbon is megjegyezte, hogy ha akarok valamit, lépjek… Hogy lehet, hogy ezeket csak én nem veszem észre, hm? – hisztérikusan felnevetek. – Bezzeg Tavish! Ő bezzeg észrevette, amit nem kellett volna, de kurvára örülök… - pofázok tovább össze-vissza logikátlanul. – Hehe, asszem, bebasztam! - vigyorogva pörgetem meg Tetsuyát, mintha táncolnánk egyébként és nem most akadtam volna ki egy olyan maximum kettő másodperccel ezelőtt. Biztos kibaszott jó velem lenni most... Még egy dolog, ami miatt rosszul érezhetem majd holnap magam, jippí!
Cím: Re: Tánctér
Írta: Anne-Rose Tuffin - 2026. 02. 06. - 00:45:01
Yule Bál
22:00 körül
Érzem ahogy egy kicsikét kezd a fejembe szállni az alkohol. Tettem magamnak egy fogadalmat, hogy ocsortány-mód nem fogok most lerészegedni, de valahogy az udvariassági köröknek mégsem tudok ellent mondani, úgyhogy kezdem érezni, hogy jót érzek. Igazán kedves Solace-től, hogy nem bánja azt, hogy a többi barátommal is töltök időt a bálon - elvégre ez az utolsó közös ilyen eseményünk. Így. Együtt. Szóval maximálisan szeretném kihasználni az alkalom nyújtotta lehetőségeket és emlékeket gyűjteni - legyen, mi később is erőt ad majd.
Az alkoholos mámor miatt képtelen vagyok letörölni az arcomról az ábrándos mosolyt, még akkor sem, amikor megindulok Solace felé. Már egy ideje beszélget azzal az újságíró(?) hölggyel, talán épp ideje kimentenem onnan. Lehet megérzi, lehet csak menekülni óhajt ő maga, de nagyjából félúton találkozunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy miről volt szó, de néma csatt vívok magamban annak kapcsán, hogy feltegyem-e ezt a kérdést, illetve ha fel is teszem, hogyan kellene.
De megelőz.
Ha nem lennék enyhén részeg, valószínűleg nem így reagálnék - most azonban valamiért nem akarom, hogy azt higgye - ilyen átlátszó vagyok. Pedig érdekelne az is, hogy én hogy kerültem szóba, minek kapcsán, de... ezt a gondolatot hamar lerázom magamról. Valószínűleg csak udvariasság az egész, ugyan ki lenne kíváncsi rám?
Pont rám?
- Hmmm, ennek nagyon örülök, de nem egészen ezen elmélkedtem... - kezdem kicsit elnyújtottan, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy a vállán megtámaszkodva jobban lábujjhegyre állva a füléhez hajolhassak. Igazán nincs most feltétlenül szükség arra, hogy ezt mások hallják. Nehogy bárki többet gondoljon ebbe az ártatlan incselkedésbe, mint ami. - Csupán azon kattogtam, hogy a piros fürdőnadrágod milyen tökéletesen kiemelte a csodás testedet, de a dísztalárod a sarki fényekkel... kiemelik a szemeidet, amelyek nem mellesleg igazán gyönyörűek! - ez a bók egyébiránt valós, ha nem lennék oldottabb tudatállapotban, a józan eszem és a jólneveltségem megakadályozott volna ennek a szóvátételében. De ha most tényleg így gondolom...? - Azt már nem is mondom, hogy a négyes beszélgetés alatt azon is morfondíroztam, hogy megkérdezzelek megkóstolhatom-e a banánod, mert az enyém nem volt jó… meg arra is gondoltam, hogy csak egyszerűen bekapom, mármint a tiédet, de akkor még józanabb voltam, szóval elvetettem a gondolatot. Jajj, most ezt tényleg kimondtam? - nézek fel rá, ahogy leesik, hogy nem akartam, de megtettem. Ezen pedig jót derülve nevetek. Kicsit eltávolodom tőle, hagyom lélegezni, igyekszem nem megfojtani a közelségemmel, közvetlenségemmel. Sokat idomultunk a másikhoz, meglepően jól működünk együtt annak ellenére, mennyire ég és föld vagyunk elég sok téren. Most azonban... csak nagyon nagy odafigyelések árán tudom tartani magamat, néha nem is teljesen sikerül. Lehet nem kellett volna ennyit innom. De még józan vagyok, csak sokkal lelazultabb, felszabadultabb, sokkal inkább... önmagam.
- De egyébként... valóban érdekel miről volt szó. De tudod, szokás szerint nem erőltetem, annyit osztasz meg, amennyit szeretnél, amennyi kényelmes - egy finom mozdulattal simítok végig a karján, ahogy a tekintetét keresem a sajátommal. Csak remélem, hogy jól tettem, hogy nem avatkoztam közbe korábban. A nő kedvesnek tűnt, Solace pedig nem úgy, mintha menten felrobbant volna az idegtől, vagy mintha kézzel-lábbal menekülni igyekezett volna. Remélem, hogy nem lettem egy kis alkoholtól ennyire tompa, hogy ne vettem volna észre a jeleket, pedig viszonylag sűrűn pillantgattam feléjük. Ennyire csak nem...
- Hm? - kérdezek vissza reflexesen, ahogyan hirtelen teljesen másról kezd beszélni. Kell pár pislogásnyi pillanat, mire összerakom a képet és szeretetteljesen elmosolyodom Ophira gondolva. - Nos igen... pedig az ember meg nem mondaná rólunk, hogy mennyire jóban vagyunk. Mindketten mugli születésűek vagyunk, de két teljesen különböző világból származunk még ezen belül is, de... ennek ellenére is működik. Az egyik legjobb barátom egyébként - jegyzem meg neki, szerintem ezt még sosem említettem előtte. De így van, még akkor is, ha mindketten el vagyunk foglalva a saját dolgainkkal és jóval kevesebb időnk jut a másikra. - Biztos neked is van ilyen... akiben feltétel nélkül megbízol, aki elsőként jutna eszedbe, ha gondod van és megosztanád mással... - igazából ennek a személynek a kilétére lennék kíváncsi, de nem éppen így sikerült kihoznom a dolgot. Mindegy, ha érteni szeretné úgy hiszem érteni is fogja, ha meg nem...
Nem erőltetem.
Széles mosolyra húzódik a szám, ahogy elhagyja a száját a "brit tudósok" szókapcsolat. Most el fogom hinni, hogy valóban tetszett neki ez a megszólalásom, azért alkalmazza ő maga is. Figyelem, ahogy tölt mindkettőnknek, de úgy érzem tartozom neki egy figyelmeztetéssel.
- Nos az a helyzet, hogy a brit tudósok enyhén mámoros állapotban vannak már, éppen ezért nem vállalnak felelősséget az esetlegesen merészebb kutatásokért. De ha maga Solace Barbon bajnok úr invitálja meg őket egy újabb körre... igazán illetlenség lenne nem elfogadni, nemde? - talán sikerül rá igazán meggyőzően bájosan pislognom, ahogy enyhén megdöntöm a fejem. Ízletesnek tűnik a puncs, de az ő ítélőképességére bízom a döntést - vajon már házimanó szinten vagyok, hogy árthat nekem ez a kis puncs, vagy még fölötte és nem lesz gond? Majd írnak belőle tanulmányt a brit tudósok a wattpad tudományos fórumára.
Kezével mutat valahova, én pedig kicsit belassulva fordulok arrafelé fejjel, majd tekintettel is. Kicsit több idő kell a felfogásomnak, persze azért nem egy lajhár sebességével forognak a fogaskerekek, de tompultabb a tudatom, mint tiszta állapotomban. Visszanézek rá és értetlenül pislogok csak.
- Iiigen, látom... és? - nem igazán értem mire szeretne ezzel kilyukadni. Már csinált képeket Gemmával. Vagy most egyedül is szeretne? Elvégre... kellenek a képek nem, amiket aláírhat a rajongóknak. Belekortyolok az italomba. - Vagy kellenek a mozgóképek a rajongóknak is? Ha így van azért remélem gondolsz majd rám is, és az első aláírt példányt nekem dedikálod egy szép szívhez szóló üzenettel... - mosolygok rá pajkosan, hangomban játékos élcelődés csilingel. Mondjuk tőle egyetlen szóra vágynék az aláírása mellett, ami... talán a mai naptól kezdve mindig össze fog kötni minket. Még ha az elején furcsán is nézett rám emiatt.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Chikara Tetsuya - 2026. 02. 08. - 21:38:37
TW: káromkodás, alkoholfogyasztás, erőszakos gondolatok
És kérdez, aminek most nem annyira örülök, mert látom, hogy azért nem csak nálam van difi, az én nyomoromat pedig már túl jól ismerem és azt hiszem valahol ő is, méghozzá unásig. Mert kibaszott szégyenletes mindig ugyanazon baszódni, pedig a téma maga nem változik, csak az érzelmeim hullámzanak körülötte, mint valami viharos tenger. De egyáltalán kellene most erről beszélnem neki? Figyeltem, nyilván figyeltem, mert nem csak a legendás ötödéveseimre vigyázok mindig félszemmel, hanem rá is és össze tehetem baszdmeg a két kezemet, hogy még nem vagyok full kancsal a feladattól, mert az nem nagyon állna jól, de azért időről időre felé pillantottam és úgy tűnt, hogy egészen jól szórakozott. Akkor most mit látok mégis, hol lóg ki a lófasz?
-Ugyanmár -forgatom meg a szemem a kezét szorongatva, és már el is mosolyodom, mert annak ellenére, hogy éppen a halálba idegel, valahol azért kibaszott kedves, hogy éppen vele történik meg egyszerre három lányregény-vagy tudja a bánat, én azokkal nem élek- és mégis azzal foglalkozik, hogy engem milyen görcs rángat-nincsen semmi, csak Japánban hozzátorzult a pofám a populációéhoz. Képzeld, annak ott mind lóg az orra, csak tudnám mi a picsa zavarja őket!
Tényleg elég fura figurák, azt meg kell hagyni, még az kviddicsedzőjükről se tudtam eldönteni, hogy most tetszik neki,amit csinálni próbálok vagy éppen egy óriási tüsszentés csavarja az orrát, amit a világ minden kincséért nem akarna kiadni, hiszen Japán egy olyan ország, ahol inkább szívod órákon át az orrod, mint valami komplett idióta, mert az orrfújás egy végtelen intim dolog, amit csak magányodban lehet tenni, közben meg komplexusos faszingerek verik rá a pöcsüket fiatal lányokra a metrón. Hát geci, mi ez, ha nem maga paradicsom?
-Amúgy mondhatjuk, hogy csak a szoki -vonok vállat- csak éppen eddig nem ismert variációk jöttek egy témára, de ha éppen ezen mész tönkre, akkor nyugi…ez nem olyan ablakban kaszkadőrködős rossz kedv.
Fingom nincs, hogy most segít-e rajta vagy sem, ha ezt így jól kiemelem, mert azért a fülemben cseng még, amit novemberben mondott, azzal együtt, hogy kicsit elkúrtam a dolgokat és halálra ijesztettem, amit nem akartam és most sem akarok, szóval depi vagyok, de nem leszek Gyöngyi…öngyi, egyik sem. Lehet a japánok azért verik a metrón, mert így harcolnak a szuicid gondolataikkal? Fúj, hát inkább megdö…na jó nem, ezzel még a fejemben sem viccelek, mert aztán Gemma megtanul gondolatot olvasni és jaj nekem! Megjegyzem azért, tudom, hogy teljesen jogosan veszi elő a rossz érzés, de egy kicsit túltolja. Csak azért nem szólok rá, mert nem vagyok abban a morális szituban az egész után, hogy még nekem állhasson feljebb, szóval minden, amit tenni tudok az az, hogy megnyugtatom, amennyire lehet, aztán ha úgy érzi, hogy van még új a nap alatt, majd faggat, mint auror a halálfalót. Jelenleg meg nem az én sztorim a legérdekesebb, mert pár órával ezelőtt nagyon úgy láttam, hogy van egy kis változás Jenkins házatáján és hát jó lenne tudni, hogy honnan jött az új kiskakas és, hogy…esszük vagy tartjuk, mert azért nem mindegy.
A sztori eleje nagyjából annyival telik, hogy szépen lassan emelkedik a szemöldököm, mintha csak liftezne, első, második, harmadik…ezek együtt tusolnak? Negyedik, ötödik…miért haragudnék?
Na jó, azt sem mondhatom igazán, hogy amikor megláttam őket nem úgy éreztem magam, mint akit lesből dobtak pofán furkász szarral, de azért az, hogy haragudnék? Hát az még tőlem is kurva kicsinyes volna, szóval, olyan tizenkét perccel később már nem is…nehezeteltem. Vagyis, ezt akarom most beadni magamnak, mert igazából annyi érzelem ment át rajtam nagyon rövid idő alatt, amitől majdnem elhánytam magam, de végül is…megvannak az indokai. Elhívták, nem kap kiütést O’Harától, velem úgysem jöhetett, hát miért is ne fogadta volna el?! Logikátlan let volna magába jönnie csak azért, mert én esetleg ezért fújhatok rá, de az mondjuk tény, hogy legalább egy levelet elengedhetett volna Tokió irányába, hogy ne így helyben fagyjon rá a mosoly az arcomra.
-Anyám, baszdmeg, levegőt meg én vegyek helyetted vagy a seggeden szívod?-ezúttal már elég őszintén nevetem el magam, mert olyan gyorsasággal mondja a magáét, hogy rendesen csak minden második szót tudok felfogni, a szerencsém csak az, hogy ebből is sikerült összerakosgatnom a történet egy részét -Nincs para, nem haragszom és nem szartál az érzéseimre, oké? Ezzel totálisan együtt bírok élni, másrészt meg minek pofáznék bele még ebbe is? Épp eleget nyúzlak a faszságaimmal, azzal töltesz időt, akivel jól esik én meg…örülök, ha örülsz, vili?
Nem igazán esik jól, hogy azt gondolta, hogy emiatt azt gondolnám, hogy baszik rám magasról, mert erről azért nincs szó, csak…furcsa volt, mint thai lánnyal a szex, főleg, ha fiú, na ezt nem tapasztalatból mondom, csak úgy általában, mert kicsit megzavart az élmény, de hát nincs mit tenni, mint nyelni egyet és menni tovább. És a mondat végére mindenképp jöjjünk ki a thai lányos kontextusból, mert ha nem tesszük kibaszott gusztustalannak hangzik majd az egész. Remélem azért sikerült megnyugtatnom valamennyire, mert kicsit olyan a szeme, mintha sírni akarna, de jobban szeretném, ha csak belement volna valami zsúrcsillám, nehogy már miattam bőgjön, Hát bőgjön O’Hara miatt! Na jó, nem ezt szeretném azonnal visszavonni, mert először is ne bőgjön, aztán meg ha esetleg mégis muszáj, akkor vinyítson örömében.
-Ezt biztos hogy…-kezdek bele a naaagyon érett és felnőttes kérdésembe, miközben a laposüvegem átvándorol a kezébe, sőt megy is egyenest a szájáig, mert én mintha még szemüveg nélkül is úgy látnám, hogy már nem annyira szomjas és a következő mondattal igazából alá is támasztja ezt az elméletem, szóval vissza is horgászom tőle a maradék piát.
-Na jó, mielőtt is átkeresztelnéd magad Leokádiára…mi lenne ha így megtámaszkodnál egy kicsit rajtam?-mielőtt bármilyen irányba is nekiállna borulni inkább nagyon kedves és baráti mozdulattal megrakadom a vállát, mert ekkor még én sem tudhatom, hogy, ami most jön attól nekem is le kellene majd ülnöm.
-Furák? Furák nem, csak olyan..-magyaráznám a dolgot, de Gemma máris folytatja csak úgy nyakló nélkül a szemöldökeim pedig miután jókedvvel, bőséggel kiliftezték magukat, mostan nekiállnak egymást megközelíteni a homlokom közepén, ahol is majd egy nagyon aggódó és értetlen árok választja el őket örökké egymástól, mint engem a megértéstől meg Vivientől a balsors, ami nem régen tép, hanem éppen most.
-Álljunk már meg…mi van?-rázom meg a fejem, miközben pörgetődöm, mint körúti kurva ringlispílen és meg kell hagyni, hogy én most egy nagyon rosszat érző körúti kurva lennék ringlispíl nélkül is, mert ez a hisztérikus kacaj semmi jót nem vetít előre -Hogy jön ide Tavish? Jó, azt értem, hogy a lábán, de próbáld már meg ezt úgy elmesélni, hogy ne kelljen hozzá idehívnom még négy hollóhátast, hogy összetegyék ezt a szövevényes sztorit. Baj van? Lavórt hoztál annak a belének, aki bántott?
Nem szeretek nem érteni dolgokat, de basszameg, ma este az megy eseményszámba, ha valamit sikerül bedolgozni abba a kemény fejembe, de ha valaki volt oly kedves és tönkrevágta a legjobb barinőm estéjét…hát annak megtanítom, hogy milyen a struccpolitika.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Gemma Jenkins - 2026. 02. 15. - 17:50:15
Hangosan felnevetek a válaszára. Tényleg őszintén nevetgélek itt mellette. Na, jó, nem egy halloweenes ordítva röhögésről van szó most, de azért tényleg kurva vicces volt. Kicsit azért megkönnyebbülök, hogy nem akarja éppen kivetni magát azon a kibaszott ablakon és kurva hálás vagyok, hogy tud erről őszintén beszélni, mert szükségem van arra, hogy ezeket kimondja, kap is egy bólintást azért, hogy nehogy soknak érezze magát. Tetsuya amúgy sem igazán tudott sok lenni mellettem. Meg két hónap alatt eljutottam odáig, hogy el is hittem neki, ha ezt mondta. Tényleg. Az elején jöttek a kurva összeesküvés-elméleteim, hogy ezt is csak azért mondja, hogy ne reagáljam túl, hogy engem védjen, de... Annyira már lejött rólam a para, hogy elhiggyem ezeket neki, ha mondta. Tudtam, hogy őt is megvitte ez az egész annyira, hogy odafigyelt ilyen apróságokra és nem akart mismásolni. Már nem és ezért nagyon szerettem. Nem mondom, hogy megoldottuk azóta az életét, de igyekszünk dolgozni rajta.
- Lehet az, hogy kicsit kevésbé beszélsz gyönyörű képekben és elmeséled, konkrétan mi van? - nevetek fel. - Sok variációt el tudok képzelni, de kurva jó lenne, ha a te variációdat hallanám inkább, jó? - paskolom meg a kezét, aztán figyelek rá rendesen. Aztán pedig én fakadok ki neki. Látom a szemén... Faszt, a szemöldökének a magasságából, hogy mennyit képes még befogadni, mielőtt kiakad a mérője. Egészen terhelhető a kishaver. Gondolom, hogy nem esett neki jól, hogy itt kellett megtudnia, hogy Connorral jövök a bálra így minden után. Ehh, hogy lehetek ekkora faszparaszt amúgy? Hogy nem jutott eszembe, hogy ezt így... Elfelejtettem mondani? Hogy felejthettem el mondani?!?!- A seggemen szívom... - motyogom félősen mosolyogva, mert nem tudom, mit fog mondani. - Teljesen jogosan lehetnél haragos. Én mérges lennék a helyedben szerintem. Legalábbis aznap biztosan, valószínűleg másnapra már elengedtem volna. Szóval bocsánat, hogy így kellett megtudnod! De örülök, ha minden rendben köztünk! - hirtelen annyira hálás vagyok neki, hogy szorosan megölelem. - Szerintem nem mondom neked eleget, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy vagy nekem, Tetsu! - mondom neki így ölelkezve. - Tényleg így gondolom... Mindig mindenben számíthatok rád és ez nagyon ritka, úgyhogy kösz, hogy létezel és elviseled az elviselhetetlen társaságom! - nevetek fel a végén és elhúzódom, hogy utána inkább igyak még egy kicsit, amire aztán abszolút kurvára semmi szükségem nincs. Szerintem Tetsu is vágja, mert el is veszi tőlem az üveget. Ehh, nem baj... Ha nagyon szomjas lennék, van még dugi piám. Megint hangosan felnevetek arra, hogy Leokádia, de ez most túl heves lett, meg is szédülök, kell egy másodperc, hogy rendezzem az egyensúlyomat, de csak kuncogok ezen. Alig veszem észre, hogy nem is én rendezem az egyensúlyomat, hanem ő az enyémet. Amíg ő a vállamat ragadja meg, én az alkarjába csimpaszkodom bele. Ez most így jó lesz, azt hiszem. Az alkohol bódító hatása és fantasztikus társasága miatt hirtelen nem is érzem annyira fájdalmasnak az egészet. Annyira.
- Akkor milyenek voltunk? - kérdezek vissza zsigerből. Tudni akartam, hogyan néztünk ki kívülről. Én egészen a pados jelenetig úgy gondoltam, hogy teljesen jól elvoltunk baráti körülmények között. Még ha közben néha eszembe is jutott az, hogy mennyit változott és milyen szimpatikus. Nem gondoltam volna, hogy egyrészt ő is így vélekedik rólam, másrészt hogy ez kívülről is feltűnő, márpedig nagyon úgy tűnt. Baszki, előbb lehetett kívülről észrevenni ezt, mint hogy nekem egyáltalán megfogalmazódott volna a fejemben, hogy kedvelhetném is akár Connort. Ehh, mennyire vagyok már gáz, nem? Pedig akkor még be sem voltam baszva.
- Vicces vagy! - mondom, ahogy megint felnevetek a szövegén. - Senki nem bántott, Tetsu, éppen ez a baj... Azzal tudok valamit kezdeni, arra vannak eszközeim, nem, nem rád gondoltam, nem vagy eszköz, ééérted? Nehogy így gondold... Nem bántott senki, én bántok mindenki mást, abban nagyon profi vagyok, kishaver - kezd megint ömleni belőlem kontrollálatlanul a sok szar. Nagyot nyelek. A nyál összefut a számban, rossz jel, koncentrálnom kell, hogy ne hányjam el magamat. Jó, nem is baj a koncentráció, legalább megpróbálom időrendben elmondani a dolgokat. Vagy mi. - Jó, na... Az van, hogy... Nem tudom, éppen mi van... Úgy fogadtam el ezt a meghívást, mint egy csapattárs, aki támogatni fogja a másikat. Ennyi. Aztán... Faszom se tudja, mikor, de Connor… Nem az a Connor, aki eddig volt, Tetsu. Nem tudom, mikor és hogyan vagy miért, de ma este más. Tudod, mennyit szórakoztunk azon a maszkon, ami mindig rajta volt és egy darab érzelmet nem mutatott? Hát, ez körülbelül az első pillanattól nem volt rajta. Baszki, ez a srác kurva jó társaság, Tetsu! Könnyen zavarba lehet hozni és továbbra is elég heves tud lenni, de a védekezési ösztönén túl vicces, kedves, figyelmes, óvatos és tapintatos. Mikor a nyitótáncnál éppen beütött a szar a kis lelkemben, bár ne kérdezd, mitől, mert fingom sincs, csak olyan volt, mintha valaki elköszönt volna tőlem, akkor nem kommentált, egy kurva szó nélkül vitte tovább a dolgokat, némán támogatott csak... - eszembe jut, ahogy megfogta a kezemet, ahogy megsimította a hátamat és az arcomat. Vágytam az érintésére és a társaságára is, és ez üdítően volt ijesztő. - Tényleg nagyon figyelmes volt, utána egy szó nélkül vitt ki levegőzni és megbeszélni a dolgokat. Odakint meg... Hát... Szó szót követett és... - makogok, hirtelen zavarba jövök. Tetsuya mellett? Komolyan? De fiúból volt, fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni erre, tudom, hogy nem bírja Connort. Lehet, egy kicsit el is vörösödtem? Vagy csak az alkohol? - Szóval... Megcsókolt odakint. Igen és... Pontosan tudod, hogy elég sokszor kavargászom emberekkel, de ez... Más volt. Jesszusom, Tetsuya, nagyon rég éreztem magam gyengédnek valakivel szemben, velem szemben meg még régebben volt valaki az. Nagyon... Jó volt, de érts bele a jóba mindent is, oké? - nézek rá komolyan, aztán megrázom a fejemet. - Nem kellett volna hagynom neki, igaz? Tudod, milyen vagyok... Nem szabadott volna, a rohadt életbe, még ott kellett volna megállítanom... - idegesen megszorítom az alkarját. - Nem nekem való ez. Te tudsz rólam a legtöbbet, senki nem érdemli meg, hogy magammal rántsam a mocsárba, érted? Mellettem csak szar dolgok érik az embereket... Ahh… - rázom meg megint a fejemet, megszédülök, de Tetsu erősen tart, pedig most már forgott a szoba is. - Aztán ki keveredett oda éppen?! Csak nem Zafira Tavish személyesen?! - most már mérges vagyok, de magamra. - Érted, mennyi esély van erre? - megint felnevetek hisztérikusan. - Pedig én azt akartam, hogy működjön köztük a dolog, Tetsu, az eredeti terv az lett volna, hogy amíg veled vagyok, addig ő meg vele van. Most meg valahol egyedül sír, én meg nem bírtam és eljöttem. Nem bírtam egyiknek sem a szemébe nézni. Hogy lehet így szétkúrni valamit?! Áhh... És a legrosszabb az egészben, hogy túlságosan élveztem Connorral az egészet ahhoz, hogy azt mondjam, kár volt. Persze, ezt mondom, de... Érted, ugye? Egy gyenge és önző fasz voltam és szétbasztam a lehetőségüket egy este alatt... - szorítok megint rá az alkarjára, rendesen zihálok itt a sok szövegeléstől. Nagy erővel tör rám a kurva hányinger, elfintorodom. - Mondj valamit, kérlek! Nagyon be vagyok baszva, beszélj kérlek... Mondd el, mit gondolsz, aztán ha az rövid, akkor mesélj bármiről, amúgy sem akarok csak én panaszkodni itt... - élesen szívom be a levegőt, az elsőt rándulja a gyomrom, de még megállítom, mielőtt hányás lenne belőle, ebben legalább volt tapasztalom. Még hozzá akarnám tenni, hogy remélem, nem ítél el emiatt, de igazából kibaszottul megérdemeltem, hogy elhordjon mindennek. Talán jobban is érezném magamat, ha megtenné. Nem tudom, de az biztos, hogy jelen helyzetben még az alkohol sem nyújtott feloldozást, így Tetsuban bízom, hogy megment saját magamtól.
Ejej, Jenkins, megint a hárítás? Csak nem megint rádobtad a legjobb barátodra a terhet, hogy oldja meg helyetted? Önző picsa dolog ez, Jenkins, nem érdemled meg sem Tetsuya barátságát, sem Connor figyelmességét!
Cím: Re: Tánctér
Írta: Chikara Tetsuya - 2026. 02. 23. - 21:30:46
TW: töménytelen káromkodás, alkoholfogyasztás, erőszakos gondolatok
Aztán rájövök, hogy tényleg dekódolni kell a baromságot, amit Viviennel kapcsolatban ki bírok nyögni, de hát…ötletem nincs, hogy mennyit mondhatok és mi az, aminél kurvára le kellene nyelnem a nyelvem. Valahogy azt sose dumáljuk meg, hogy amúgy abból, ami lemegy mit lehet kiscsoportos terápián megosztani és mit nem, szóval most kénytelen vagyok itt kerülgetni a forró kását, mint valami olaj talpú kopaszmacska . Látom már, hogy belecsúszok, de azért még igyekszem tartani magam
-Igyekszik az ember itt szóvirágokban megnyilvánulni, de hát baszol te az én úri valómra-vigyorodom el, közben igyekszem összekanalazni a mindenféle szóródó kis gondolataimat, mert hát mióta nem lelkiztünk bizony történt egy s más ezen a kontinensen is, meg egy másikon is, szóval azt se tudom honnan indítsam a sirámokat.
-Az van, hogy decemberben randiztunk, de mint az emberek, mint a rendes normálisak. Romantikus andalgás, forralt bor, bírtunk basszameg a jegesmedve, beszélgetni. Annyira kibaszott aranyosak voltunk, hogy olyan a földön nincs, konkrétan kijött egy roxmortsi asszony aztán süteményt is adott nekünk, annyira oda volt meg vissza.
Ezt egy kicsit hagyom leüllepedni benne, mert ha nem én lettem ott, simán azt mondanám magamra, hogy az se igaz, amit kérdezek, szóval ennek nála is kellhet pár perc, mire a helyére kerül, mert nálam azóta sincs a helyén semmi. Lehet, hogy soha nem is volt, úgyis mindig azt mondják, hogy kevesebb a kerék a fejemben, mint a másokéban, hát asszem Vivnek hála is kiesett egy tavaly, aztán jól elhagytam a nagy havazásban.
-Smároltunk meg minden, kegyetlen kémia, azt se tudtam kábé hol vagyok, meg szerintem ő sem. Mindegy…szóval címszavakban, kurva jó arc volt a nő, el se tudod képzelni, nekem meg baszott szarul esett itt belül-mutatok a glitterrel jócskán kikent mellkasomra- hogy így itt marad egyedül az ünnepekre, szóval még a macskát is ráhagytam, hogy ne legyen magányos, ha lehetett volna én is passzoltam volna a válogatóimat, de azt nyilván nem lehet, mert a sensei letépi a fejem, aztán kidobja az ablakon. Aztán minden tönkrebaszódott, ahogy az lenni szokott.
Sóhajtok egy hatalmasat, na ezt, hogy mondjam?! Mert ezt nem lehet hogy mondani, pláne azért nem, mert szart se tudok, csak mindenféle ötleteim vannak, amik lehet, hogy nem is…nem is akarom megpróbálni átbaszni magam, valószínűleg tök rendben vannak és aránylag közel az igazsághoz. Kibaszott kurva élet!
-Szóval valamit rosszul csináltam és bepánikolt-nézek el valahova a távolba, mert menten rosszul leszek még az emlékétől is az egész helyzetnek- én azt gondolom, hogy van valami traumája a faszikkal és hát...nem volt szándékos, de kibukott. Miattam. Én azóta ezen pörgök nulla-huszonnégyben, folyamatosan ez jár a fejemben, mert… Ahh! Gondolom ettől az infótól nem fogsz seggre ülni itt a márványon, de én olyan szerelmes vagyok belé, hogy szó nincs rá. És azóta meg így nem tudom mit kellene ezzel az egésszel csinálni. Felhozzam? Ne hozzam? Hogy hozzam fel, hogy ne csináljak magamnak még nagyobb szart, mint, amiben már amúgy is nyakig vagyok?
Elhúzom a számat és azt kívánom, hogy bárcsak úgy rendesen elmondhatnám ezt valakinek az elejétől a végéig, hogy legalább lebaszódjon a fél Himalája a mellkasomról, de tartozom annyival Viviennek, hogy ne adjam ki, főleg mert ezt ő is megtette értem, mikor ugye majdnem úgy döntöttem, hogy nem leszek.
És akkor eddig voltam olyan bátor és abban reménykedtem, hogy én vagyok mélyebben a trágyában, de szerencsére befut a trévonat, nekem meg megtanul latin táncolni a szemöldököm, annyira vonogatom kínomban.
-Tényleg? Durva, ez már beillik képességnek-ismerem el a seggen való levegővétel koronázatlan királynőjét, ezzel már akár az Olimpiának is nekiindulhat. Aztán meg ilyen veszélyes mennyiségű érzelemnyilvánításnak leszek az áldozata, ami nagyon kedves és nyilván örömmel viszonzom az ölelését, csak hát…most jön majd, ami most jön majd.
-Ez a dolgom, Gemms-simogatom meg a hátát és tényleg így érzem. Mikor én voltam nyomorultul nem engedtem, hogy bárki is mellettem legyen, szóval tudom milyen érzés, éppen ezért törekszem arra, hogy minden seggfájós barátomnak képes legyek segíteni, mielőtt még…ablakos tótnak állnának.
-Mmmm…-igyekszem megfogalmazni hogyan is néztek ki ezek ketten, legalábbis nekem, mikor már nem azon gondolkodtam, hogy hallucinálok vagy álmodom-e -mint akik vagy keféltek vagy fognak.
Nem szép, hogy ezt így löki ki a pofám, de ez a véleményem és Gemma sem azért barátkozik velem, mert finom és diplomatikus lennék, mint a japán császár cseresznyevirágzáskor. A cseresznye virágzik? A cseresznye virág virágzik? Csak mert a cseresznyevirág virágzás az kurva ostobán hangzik, de jelen esetben ez mindegy is, mert most jön a java és ez bizony se nem cseresznye, se nem virágzás, hanem a kurva sárga nénikémet…egy óda Connor O’Haráról! Hát mentem elvisz a görcs! Akkorára kerekedik a szemem, hogy egy tisztességes fehér ember is meg tudná irigyelni és közben nézek jobbra-balra, hogy akkor ez most így faszán megtörténik vagy kész átverés?
Szerencsére még egy darabig nem hagy szóhoz jutni, mert őszintén szólva nem is tudnék sok mindent mondani, az egyetlen dolog, ami az eszembe jut az, hogy ez a jelenlegi nagy büdös helyzetben szerintem eléggé baj. Vagyis még nem, de az lesz.
Mondjak valamit? Hát könnyű ezt így nekem vágni, mikor semmi jót nem tudok mondani, pedig éppen azt kellene, mert hát én vagyok a támogató barát, aki nem akarja elkúrni az estéjét azzal, hogy nekiáll károgni, mint valami tépett erdeivarjú, de hát… Ő nem látja? Egyikük se látja, hogy ezzel az egésszel mi a büdös lófasz a probléma?
-Anyám…-mondom tömören és kicsit kijebb rángatom Gemmát, közelebb a falhoz, ha már ilyen kedvesen kapaszkodunk egymásba-Anyám! Apám! Anyám! Öcsém! Ja, öcsém nincs is.
Ezt mind mondom, míg gyűjtöm az erőt, hogy több is ki tudjon jönni a számon, mint a családom és annak meg nem született tagjai felsorolásszerűen. Hát nekem se jó, de ami most itt Gemmára jöhet rá, az azért durva, körbe is kémlelek, hogy látok-e gyanúsan őgyelgő firkászt, de úgy tűnik, hogy tiszta a terep.
-Mondom az elején a jót, oké?-igyekszem bíztatóan mosolyogni rá, de nem tudom mennyire sikerül meggyőzően- Én tökre örülök, hogy jól elvagy vele,meg, hogy az eddig látottakkal ellentétben több a mimikája, mint a vasálarcosnak, tőlem egyenesen rablógyilkos is lehet, ha boldoggá tesz, meg nem rabol, nem gyilkol. Ez a Tavish story meg igazából kurvára nem a te ügyed, ellenére annak, hogy értem, hogy miért van lelkifurkád miatta. Nekik kell tudni, hogy miben vannak, egyszerűen nem a te feladatod azt nézegetni, hogy aki éppen teljes beleéléssel mászik rád, az hány tűzön melengeti a virslijét. Oh, ezt nem így mondják!-legyintek, pedig nehéz erről beszélni, mert nagyon is fel tudom fogni, hogy mit érezhet Zafira és hát biztos nem volt neki kéjmámor a jelenet, hogy ezek ketten torkig vannak egymással, a szó fizikai értelmében. Ha így tudnám meg, hogy Vivien lecserélt, biztos kurva nagy botrányt csinálnék, de…ellenére annak, hogy rohadt mód idegbeteg lennék, fel kéne tudnom, fogni, hogy nem a másik fél az, aki igazán hibás, ezért nem is őt kell büntetni. Oh a kurva faszba, remélem Vivien nem tervezi az utódlásom, főleg nem így.
-Szóval nem a te feladatod, hogy mindenkit boldoggá tegyél magad körül és ne is mondj ilyeneket magadra, hogy önző fasz, nem basztál el semmit. Ez az ő kettejük dolga és nekik is kell megoldani, az, hogy bekerültél harmadiknak nem a világ legkellemesebb szituációja, de nem szabad miatta magadat hibáztatnod! Ez szimplán nem téged minősít! Az meg, hogy még bűntudatot is érzel miatta csak annyit jelent, hogy jó ember vagy, vili?
Na ez volt minden jó, amit hozzá bírtam tenni a dologhoz, innentől jön a falra festett ördög fekete picsája, mert hát valakinek nyígni is kell, nem igaz? Milyen jó, hogy ez a marha nemes feladat ma engem illethet! Magam nem vagyok képletes fasztranszban O’Harától, de ezt leszámítva mostanra nincs vele kifejezetten sok bajom, az időzítése viszont kurvára nem tetszik, sem pedig az, hogy vajon egyáltalán belegondolt abba, hogy mit okozhat a figyelem, ami a Tusa miatt irányul rá? Ez rohadt meggondolatlan tőle és biztos vagyok benne, hogy az egész hacacáré miatt nem ő lesz megrángatva, mint a körúti kurva nemzeti ünnepek alkalmával, hanem Gemma.
-És akkor most kérlek szorítsd össze a fogad, mert most jön a szar része-figyelmeztetem és veszek egy nagy levegőt, mert őszintén szólva gecire nem a világ leghálásabb dolga, hogy ezt most nekem kell a képébe vágni, de hát…valakinek mindig muszáj a fasz árnyékos oldalán várni, hogy mi kerül a szájába, nem igaz?
-Ha ezt így megírják-márpedig ezek a hiénák azt is megírják, ha a macska kettőt fingott három helyett- abból te nem fogsz jól kijönni. Szerintem az lesz a nagy világmegrengető igazságuk, hogy a pénzért meg a hírnévér másztál rá a faszingerre, amiről én meg, aki ismer nyilván tudja, hogy faszság habbal, de…lesznek, akik be fogják nyalni. És ez kurva nagy baj, de megakadályozni már nem lehet, csak felkészülni rá.
Na ha eddig nem hányta el magát van egy olyan harántimpulzusom, hogy ettől az infótól majd megindul a vacsora a külvilág felé, belegondolni is utálatos az egészbe. Az meg végképp nem kellemes, hogy én ezt kívülről marha könnyen látom most így hirtelen. Az egyetlen, amiben reménykedni tudok, hogy Gemma nem fogja ezt a kis monológot rossz néven venni, mert tényleg nem akar az én szám kényszeresen sírni- vagy hát nem emiatt-, de valakinek el kell mondani őszintén, hogy, ami ezután rá vár, az nem egy kellemes kis piknik a parkban kockás abrosszal, meg mákos lófasszal és…féltem ettől, meg a következményektől, mert ez az egész magában sem egy Disney hercegnős szerelmi történet, pláne, ha lehozzák ezek a mocskos pletykapecérek.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Gemma Jenkins - 2026. 03. 02. - 20:52:55
Abszolút figyelmesen nézek rá, tényleg rohadtul érdekel, mi van vele. Kicsit félek is, hogy mi történt ma este vagy az elmúlt időszakban, amit megint nem vettem észre, de bízom abban, hogy most menni fog a segítség. Vagy legalább az időben reagálás.
- Mintha valaha ment volt az, hogy szóvirágokban beszélünk egymással – forgatom mosolyogva a szememet. Aztán végre belekezd és ritka Gemma pillanatok egyike, hogy egy kurva szó nem hagyja el a számat, sőt, még egy hang sem. Maximum egy-egy arckifejezés árul el, de az legyen a legkevesebb. Bevallom, kicsit nehezemre esik elképzelni Tetsut andalogni. Viviennel meg pláne. Majdnem el is fintorodom a gondolatra, de megállom, ahogy eszembe jut, hogy Tetsunak tényleg fontos ez a lány. Beszarok, miért, de hát remélhetőleg ő sem ítél el azért, hogy azzal a sráccal kavarok, aki önhibáján kívül indította el az egyik szarlavináját. Szóval igyekszem én sem ítélkezni. Sajnos, a két eset között az a kurva nagy különbség, hogy őt és Connort nem kötötte össze szeptember óta egy olyan sötét eskü, amivel mindkettőjük életét sakkban tartották, ellenben minket igen.
Ahogy őt nézem, látom, hogy még január közepén sem tudta feldolgozni az eseményeket, úgyhogy komoly a probléma. Oké, nekem probléma, neki jó dolog… De ja. Megint megpróbálom nem elhányni magamat, ahogy elképzelem, hogy smárolnak. Közben háromszor meghasonulok önmagammal, mert attól függetlenül, hogy Vivientől kicsit felfordul a gyomrom, attól függetlenül Tetsu miatt nagyon boldog vagyok. Hát, annyira ráfér, hogy cseszett mód jól érezze magát, csak mondjuk, ha ezt nem ezzel a szőke ciklonnal tenné, az mennyivel jobb lenne, de hát az élet nem vajas kifli vagy mi a faszt szoktak ilyenkor mondani. Szóval neki örülök. Tényleg, még az arcomon is boldog mosoly feszül, ahogy lelkesen megszorongatom a kacsóját, hogy mennyire is örülök neki, csak aztán ez lefoszlik, ahogy folytatja. Kicsit kétkedve nézek rá, hogy valamit rosszul csinált volna. MÁRMINT nem tudok tapasztalatból beszélni, mert SAJNOS, nincs élményem arról, hogy milyen Tetsuya kellemes személyével smárolgatni és nem is szeretném megtapasztalni mostanság. Próbálom felmérni az arcát, de nem tudom, mi a faszról van sajnos. Kicseszettül rosszul érzem magam, de az első dolog, ami eszembe jut azzal kapcsolatban, hogy valami traumája van, az az, hogy ezt mindenképpen meg kell jegyezni ínségesebb időkre. Sajnos, eléggé belelépett a rossz énembe azzal, hogy a tesómmal kezdett ki. Azt leszarom, ha engem baszogat, de a családommal senki nem zsarolhat. Ettől függetlenül most a legjobb barátom volt előttem, aki annyira el van kenődve, mint én Halloweenkor, miután kétszer ráestem a falra és a képre. Kicsit gondolkodom, de egyre nehezebben megy, ahogy az alkohol átveszi a hatalmat, de még megy valamennyire.
- Nézd, tökre értem, mi a faszért érzed magad rosszul. Én sem csípném, ha fájdalmat okoznék a szeretteimnek… Még ha nem is szándékos volt – nézek rá komolyan. Azért egy pillanatra összeszorul a gyomrom arra a mondatra, hogy mennyire szerelmes abba a lányba. Miért ver a sors minket állandóan, hogy az a… Most komolyan?! Ez a retkes helyzet se neki, se Viviennek (bár őt leszarom), se nekem nem jó és nyakig vagyunk egy olyan szarban, amiről Tetsuya még nem is tud. Kurva jó! Jippí! – Nem annyira ismerem a csajt… Elég változóan tud azért reagálni, de figyelj… Én kifejezetten utálnám, ha valaki felhozná és arról kéne beszélnem, amiről magammal sem szeretek beszélgetni – rántom meg a vállamat. – VISZONT! Ha akkor éppen fosul is reagálnám le, utólag azért mégiscsak eszembe jutna, hogy egyébként mennyire figyelmes az, hogy észrevette ezt és érdekli a másikat az, mi van a kis elbaszott lelkemben. Persze beszélni nem igazán tudnék róla, ha megerőltetem magamat, esetleg azt ki tudom nyögni, hogy értékelem a dolgot, de nagyjából ennyi. Ettől függetlenül fontos lépés szerintem a kapcsolatotok szempontjából, hogy lássa, foglalkoztat téged az ügy. Különben nem fogja tudni és ha valóban férfiakkal van traumája, akkor valószínűleg a helyzetek többségében inkább rosszat feltételez, mint pozitívat. Szóval bármilyen lépés, ami megerősíti abban, hogy te más vagy, mint a legtöbb, az kibebaszott fontos, még ha nem is úgy reagálja le. Nem mondom, hosszúnak tűnik az a kurva út, de ha tényleg ennyire szerelmes vagy belé, akkor tegyél meg mindent a dologért – rántom meg a vállamat. – Fingom sincs, mit szeret a csaj. Az óvatosság sosem árt, de ebben nem fogok tudni tanácsot adni. Komfortot kell neki nyújtanod és olyan közeget, ahol ha nem is feltétlen nyílik meg elsőre, legalább elindul a folyamat, hogy megbízzon benned hosszútávon… Még ha ez azzal is jár, hogy először úgy fog tűnni, hogy nagyobb a szar, mint előtte - mondom elgondolkodva és majdnem elfintorodom, mert kurvára magamból indultam ki és kicsit sem akarok Smithera hasonlítani. – Aztán tudod, mindig fenntartásokkal kell kezelni a pofázásaimat, mert lehet, faszság alaphangon az egész… - rántom meg a vállam, ezzel letolva magamról a felelősséget, ha mégsem jön be a dolog. Igazából fingom sincs, mennyit mond el vagy sem, de azt hiszem, talán ennyi nekem elég egyelőre. Nem akarom erőltetni az egészet a kishavernál, csak amennyi komfortos neki, csak belátja ő is, hogy a korlátaim között tudok neki segíteni. Csak rámosolygok, mikor azt mondja, ez rendes képesség. Hát, mikre nem vagyok képes, mi? Érzem, hogy egyre részegebb vagyok, azért lettem ilyen kis érzelmes is. Na, more, nem baj, Tetsu megérdemli a legjobbat, egy évben kétszer meg belefér, hogy megfulladjunk a nyáltengertől, amit ide eresztek éppen. Mondjuk, még csak január közepe van, a rohadt életbe, ez gyorsan ment.
- Jól van, more, attól még remélem, hogy ez fordítva is igaz, mert szeretnék én is ilyen jó kis barátod lenni, mint te nekem, aztán ja – motyogom neki mosolyogva, ahogy elhúzódom, hogy hallgassam, mégis hogyan néztünk ki Connorral egész este. Aztán horkantva felnevetek, végül tényleg nevetek rendesen vagy fél percig és védekezően felemelem a kezemet. – Jelentem: nem, nem végeztünk semmilyen szexuális tevékenységet se az öltözőben, se itt! – nevetek rá, majd elpillantok róla elgondolkodva. – Még! De nem mondom, hogy nem jutott már eszembe – vigyorgok rá gonoszkásan, hogy húzzam az agyát. Azt már nem teszem hozzá, hogy jelen állapotban az lenne a csoda, hogy ha egyáltalán még szeretne hozzám kettő szép szót szólni és nem a sárba lökni, szóval kefélésről nem beszélhetünk sajnos már, de hát, ez van. Mondjuk, azt sem tudom, mikor lettem annyira részeg, hogy ilyen könnyen elfantáziálgassak szép kis testéről, mármint Connor testéről és nem Tetsuya testéről… ÁÁÁ, A KURVA ÉLETBE, MIÉRT VAGYOK VIZUÁLIS TÍPUS, PUSZTULJAK MEG! Azt hiszem, új szintre ért a kapcsolatunk: életemben először Tetsuya kicsinynek nem nevezhető testét is elképzeltem itt a részeg ködben, hát, fasza… Azt hiszem, moshatok szemet. Már nem azért, mert rossz lenne a piciny teste, csak… Nem vagyok rá kíváncsi. NYILVÁN egy jó férfi testet (sem) utasítok vissza, de ő mégis a bátyám volt már szinte, és azért a tesókat kukkolni kurva fura lenne. Szóval maradjunk annyiban, hogy Connor testéről fantáziálgatok éppen, a zuhanyzóban való összekoccanásunk alkalmával is milyen jól meg tudtam nézegetni, nem igaz? Na, hát…
Ahogy meglátom Tetsuya szemeit, csak még jobban zavarba jövök, hát, nem vagyok én egy nagyon kifakadós típus, pláne nem ilyen undormányosan romantikusan, franc essen bele. Az nem derül ki, hogy mi a problémája, csak az, hogy valami bassza a kis csőrét, mert azt innen is látom, hogy valamin máris feszülget. Az kurva jó lenne, ha élből elutasítaná az egészet… Tudja tök, lehet, egyszerűbb lenne az életem, nem tudom… Mindegy is, jelen helyzetben megérdemelném, ha soha többet hozzám nem szólna Connor. Vagy nem tudom, már nem tudok tisztán gondolkodni, pedig nem is fogyasztottam semmilyen tudatmódosító szert az alkoholon kívül. Első reakciójára azért kínomban felnevetek, miközben kiráncigál a fal mellé. Józanul sem érnék semmit ellene, de ilyen mód bebaszva az a csoda, hogy neki sikerül kivinnie anélkül, hogy: 1. összeesnék, 2. elszakadna a ruhám, 3. valakinek nekimennénk (vagy nekimentünk, csak nem tűnt fel?), 4. neki baja lenne. Úgyhogy minden tisztelet a kishavernak! Csak bólintok neki egy nagyot, ahogy belekezd, de kár volt, mert még jobban szédülök és kurvára kell koncentrálnom arra, amit mond és az arcára is, hogy ne hányjam le visszakézből az arcát VAGY valakinek a tarkóját. Az is izgalmas lenne, ha valakit tarkón hánynék, biztos vicces lenne, csak nem ma. A vasálarcos szóra azért hangosan felnevetek, ami kár volt, mert a pici pocim megadja magát enyhén, szóval el kell forduljak a fal felé, hogy regulázzam a bél- és egyéb mozgásaimat, de egy perc múlva szerencsére minden oké, egyelőre egy kis savval megúsztuk a dolgot. Igazából örülök annak, hogy nem ellenzi vészesen a dolgot, azért ha a legjobb barátom gyűlölné azt az embert, akivel tök jól érzem magam, az eléggé szíven ütne. Elég, hogy én magamban ellenzem az ő nőjét, nem? Ble…
- Jaj, hagyj ezzel a hülyeséggel… - legyintek és forgatom a szememet. – Igenis van felelősségem a sztoriban, mert tisztában vagyok azzal, ezek mit műveltek le az elmúlt hat évben. Ha lett volna egy kis eszem, el sem fogadom a meghívást – húzom el számat, mert egyébként továbbra is kurva jó döntésnek érzem, hogy elfogadtam és bár jár a szám, mélyen azért kurvára nem bánom, hogy megcsókolt. Akármi is jön ezután, legalább azt elmondhatom, hogy hosszú idő óta először volt őszinte egy csókom. És abban is reménykedem, hogy ő sem fogja megbánni az egészet. – Értem, amit mondasz, de ez nem így működik szerintem. Azzal valóban nincs dolgom, hogy ők maguk között hogyan rendezik ezt az egész szart, de abban igen, hogy hogyan jutottunk el idáig az egész este alatt. És oké, nekem sem esett le, hogy mennyeire bejön ez a másik Connor, lett volna lehetőségem végiggondolni az egész csicskagyász helyzetet és időben reagálni. Ehelyett basztam rá és inkább azt mondtam, hogy rohadjon meg, ez kurva jó, ami így is volt, csak ezzel feleslegesen nehezítettem meg mindenki helyzetét. Nem mellesleg kibaszottul gyűlölöm a szerelmi háromszögeket, szóval fasza lenne nem is belekerülni, pláne abban a szerepben, amiben éppen vagyok: mert ha megnézed, kívülről én csak egy kis faszszopó vagyok, aki bepofátlankodott az alakuló kapcsolatukba, elloptam a srácot és elkúrtam mindent. A könyvekben én vagyok a csúnya néni – fintorgok rá, mert éppen nem csak a sok alkoholtól van hányingerem, hanem magamtól is. Harmadrészt meg érzem, hogy most jön a fekete leves és akkor most kifejti, hogy Connor O’Hara az utolsó szemétláda és amúgy is bajnok és amúgy is cséká, egy csapatban vagyunk, nem professzionális ez az egész és amúgy sem nekem való. Meh… Erre nem volt szükségem. Amit mond, az viszont kevésbé fájdalmas, mint szerinte az.
- Tudom, Tetsu! – mosolygok rá megnyugtatóan. Tényleg tudtam, hogy valamilyen szinten meg fog jelenni az egész a lapokban. – Nem érdekel, mit írnak rólam! – rántom meg flegmán a vállam. – Most érted, eddig is mindenki hitt rólam, amit akart, nem? Eddig is megosztó személy voltam, most akkor beállítanak egy aranyásó csajnak, hát, na bumm, ez legyen a legrosszabb, amit valaha állítottak rólam! – forgatom a szememet. – Már akkor tudtam, hogy téma lesz ez, mikor igent mondtam. Arra nem számítottam, hogy ide eszkaáló… Eszkalálódik a dolog – akad össze a nyelvem kicsit. – Nagyon cuki vagy, hogy ezt így mondod, mert tényleg fel kell készülni rá, csak… Szarok bele, mit írnak rólam. Egészen addig, amíg… - közelebb hajolok, pipiskedem, hogy a fülébe súgjak, de mivel egyensúlyérzékem már nulla, így tökéletesen ráesek és ha nem tart meg, akkor a földön kötünk ki, de bízom Tetsu érzékeiben és erejében, szóval csak teljes testtel ránehezedek jelenleg. - … a családomat bele nem keverik, de ők messze vannak és kívülről talán nem is érdekesek. De ha őket beleveszi a ribanc, akkor megtépem! – súgom fenyegetően a fülébe, majd elhúzódom és kissé vérszomjasan mosolygok rá, ahogy elképzelem, hogy tényleg megtépem a kis kurvát. Jól esne, azt hiszem, pedig még egy szót nem írt rólam. De kiadnám valakin az egész estés feszkót.
Na, ez már valami, Jenkins, ezt már jobban szeretem! Az agresszió mindenre megoldás, nem igaz? Mindentől megvéd... Még a barátaidtól is?
Cím: Re: Tánctér
Írta: Chikara Tetsuya - 2026. 03. 15. - 20:28:30
TW: káromkodás, alkoholfogyasztás, erőszakos gondolatok, szexuális utalások
Jó beszélni neki arról, ami Viviennel van, és nem csak azért, mert kettőnk közül inkább rá jellemző, hogy képes valami értelmes tanácsot adni szívügyekben -emlékezzünk itt meg arról a nagyon hasznos pillanatáról, mikor egyértelműen jelezte annak a kőkemény fejemnek, hogy talán nem úgy kellene megkérdezni, hogy most mifasz van, hogy „baszunk vagy árverezünk”-, hanem olyan enyhe terápiás jelleggel is, mert nagyon senkinek sem tudok erről az egészről pofázni. Herának például tragikus hirtelenséggel kifordul a bélése, ha csak arra gondol, hogy az én szájszervem és a legjobb barinője szájszerve megközelítik egymást egy kellemes kis nyálcserére, Viviennek Vivienről beszélni a világ legbetegebb dolga lenne, hát mi a szart mondanék neki? Totál agyfasz!
Anyámékkal nem szoktam ilyen nagy pszichológiai üléseket tartani, mert apám szarik bele az érzelmi életembe, mert neki már az is elég öröm, hogy egyáltalán élek, az meg még annál is nagyobb öröm, ha anélkül tudja elfogyasztani a napi piadagját, hogy baszogatnám miatta. Szóval mi nem pofázunk, anyám meg fixen túltolná az megörülést vagy megőrülést, és egyből azt gondolná, hogy nőm van, pedig itt még az sem biztos ezzel az üggyel kapcsolatban, hogy örülhetek. Végül is hány alkalommal koptatott le a lány szóban és tettben váltva? Meg sem tudom számolni, közben meg ott van az is, hogy a nagy kurvaanyázásból valahogy azért aránylag gyakran lett lámúr tuzsúr, vagy hogy mondja a csigazabáló franciája?
Szóval kurva felszabadító ezt megosztani valakivel, aki nem Ishida sensei, és nem próbál meg lenyomni mindenféle borzasztóan értelmesnek hangzó, homályos japán közmondásokkal megnyugtatni. Volt olyan ezen a kurva világon, aki valaha megnyugodott attól, hogy a szerelem egy sötét és mély verem? Hát beleverem! Korába, Japánba, meg a szerelembe, meg a Tusába, meg mindenbe lassan! Úgysem tudok semmit kezdeni semmivel.
Gemma szavaira csak bólintok, pedig bárcsak tudná… Bárcsak el bírnám neki pofázni, hogy mennyire kibaszottul fájdalmas és kétségbeejtő volt az az egész élmény, ahogy a lány, aki néhány másodperccel ezelőtt még csillogó kék szemekkel mosolygott rám, úgy húzódott el tőlem, mintha épp kiderült volna rólam, hogy leprás vagyok, és még csak azt sem mondta el, hogy miért. Hogy egyedül maradtam a gondolataimmal, és azóta zabál fel a saját kétségem és paranoiám legyek bárhol és bárkivel. Anyám, hogy a faszba tenyerelünk bele valahogy mindketten mindig a szarba?! Már nem O’Harára vagy Vivienre gondolva itt, mint szarra -mert hát ők inkább a tenyér, nem?-, hanem erre az egész rühes szituációra.
-Nem t’om, Gemms-nézek rá és elhúzom a számat- egyáltalán más vagyok, mint a többi? Végül is…nyáron még nem akartam mást, mint megbaszni és menni tovább, most meg…nem szürreális egy kicsit, hogy mekkorát változtak a dolgok? Októberben még azt mondta rám, hogy egy kétdimenziós fuckboy vagyok, én meg olyan dolgokat mondtam neki, amik…Merlinre baszdmeg, még te is totál kifaszulnál azon, hogy mik jöttek ki a számon. És most bennem kellene bíznia?
Ez a gondolat is indokolatlanul megvisz, mert hát állandóan bizonygatom itt mellemet verve, hogy én mekkora kibaszott feminista vagyok, mert hát a legjobb barátnőm lány, örökbefogadtam itt Herát is, a csapatkapitányom nő és rá is hallgatok, anyám is nő-mind a legtöbbeknek, már biológiai szempontból, mert aztán tőlem férfi is lehet vagy…mondjuk kecske, a happiness a lényeg- akire meg aztán tényleg esélyem nincs nem hallgatni, de még így is megvan a lehetőség, hogy nem vagyok annyira más, mint amennyire azt gondolom magamról. Mert hát…baszki, amit ilyen hangosan bizonygatni kell, arról nem mást akarok meggyőzni, hanem magamat, nem?
-Hé…kössz-lapogatom meg a vállát, mikor már nem rángatja. Értem, amit mond, igazából csak megerősít abban, hogy bármit is sejtek, nem kell egyből ajtóstul ugrani a házban, egyelőre elég lenne, ha beigazolódna az a bizonyos gyanú. Vagyis ne! Inkább ne, derüljön ki, hogy oszlopos faszság az egész, én meg csak feleslegesen baszom ezen magam már jó egy hónapja.
-Sokat segítesz, kell valaki más nézőpontja, mert én annyira a saját hülye fejemben vagyok az egésszel kapcsolatban…hogy hülyét kaptam már karácsonyra is. De igazad van, egyáltalán nézzük meg, hogy mekkora a baj, és akkor számítok rá, hogy nyakig leszek és hullámzik majd, mielőtt bármi kialakulna.
Hálás vagyok neki minden új gondolatért, amit hallhattam tőle, meg azokért is, amik már nekem is eszembe jutottak, mert legalább tudom, hogy nem vagyok totálisan használhatatlan. Mindenesetre csak lelkesen bólogatok, hiszen szerintem Gemms ritka jó barát, még akkor is, ha most amúgy rendesen sakálrészeg. Ennek örömére kortyolok egyet a lapos kisbarátomból, amivel most leginkább azért nem kínálom meg, mert röviddel ezelőtt még okádni akart itt nekem, amit meg nem kéne, nehogy én is szimpátiából nekiálljak obégatni a kígyó nevét.
-Jajj baszdmeg-forgatom a szemem már a gondolatára is annak, hogy ezek mit nem vagy mit de…, de nagy undorgásaim közepette azért ráérek vigyorogni is, mert…hát tényleg örülök, ha boldog és engem az se nagyon érdekel, ha ehhez mondjuk Fidel Castrót kell leoboáznia, vagyis…uhh baszki, ez már egy erős gondolat volt, ezután nem tudom, hogy még kéne innom vagy esetleg inkább soha többet semmit – szépen kérlek ne mondd azt, hogy most először O’Harát, aztán nagy részegségedben engem képzeltél el pucéran! De ha mégis, remélem, tetszem!
Nem tudom visszafogni magam, éktelen röhögésben török ki, mert hát már bőven ismerem az agyát, de ez még így is rettenetesen szürreális, inkább nyugodtan gondoljon a kedves partnere pöcsére, mint az enyémre. Mi a faszért gondolok most már én is Connor pöcsére?! Ugorjunk, míg még van visszaút!
Szerencsére ezután jön ez a szerelmi háromszög vagy piramis, amibe ez a szerencsétlen belekeveredett, természetesen azért, mert rosszkor volt rossz helyen, meg mert, amúgy O’Hara a faszomért nem Tavish-sel ment, ha már állítólag annyira egymáson vannak, hogy ebből az egészből ilyen faszolás van?! Aztán egy percre komolyan megrémülök, hogy kedves drága barátosném itt izomból megilleti a falat a béltartalmával, én pedig már változtatok is a pozíciómon, hogyha olyan van, fogjam a haját, de végül csak megsimogatom a hátát.
-Azért nem kell még itt behányni a témától…-nézek rá és az egyik közeli asztalról lekapok egy érintetlennek tűnő pohár vizet, majd a kezébe nyomom, hátha jót tesz neki, ha nem alkoholt inhalál a továbbiakban- ezt szipákoljad felfele szép lassan, jó? Mennyit vedeltél te, baszkikám?
Gondolom nem keveset, gondolom nem egyfélét. Nem hibáztatom, és lebaszni sem én fogom miatta, mert valószínűleg, ha Viviennek nem lenne ez az egész telihold-mizéria és nem aggódnám szét az agyam, én is be lennék szórakozva, mint állat.
-Csúnya néni…persze, meg anyám lánctalpon-mondom a fejemet rázva, mikor már sikeresen kirángattam a forgatagból és az indokolatlan agybajom ellenére csak másfél embernek mentünk neki, szóval egészen büszke lehetek a teljesítményemre – ez egy ormótlan, lóbaszó, ocsortány faszság, jó? Kicsit szar a helyzet, ez tény, de még mindig nem te vagy az, aki tartozna bármelyiküknek bármivel is. Felnőtt emberek, ha baszni akarnak basszanak, de az, hogy itt éveken át csak kerülgetik egymást, mint kezdő buzik a gőzben…hát kurva kellemetlen. Amúgy meg arra keressed a választ, hogy ha te most ennyire belerondítottál a viszonyukba, akkor a szerinted amúgy csodálatos és überszexi Connor barátod miért téged hívott el és nem mondjuk az állítólagos szívszerelmét? Szerintem egyértelműek a jelek! Amúgy is, megérdemled, hogy jól érezd magad!-el sem hiszem, hogy most tényleg itt állok, és Gemmán kívül még kicsit Connort is képes vagyok védeni, pedig szerintem azért elég szarul keverte a kártyáit bajnok létére, és gondolom, ebből adódóan még lesz nagyon rossz oldalán a fasznak, de hát mit lehessen tenni? Még a legjobbakkal is megesik, de azért egy kicsit lehetett volna átgondoltabb. Őszintén remélem, hogy ezután a fasza közjáték után nem Gemms fog hoppon maradni, mert akkor kénytelen leszek a csávókának megmutatni, hogy milyen, ha Japán a tyúkszemedre lép!
-Engem meg érdekel!-sóhajtok idegesen, mert én aztán tényleg örvendek neki, hogy a legjobb barátnőm egy olyan fasza csaj, aki nem esik maga alá olyan piszlicsáré faszságoktól, mint a nemzetközi sajtó meg a visszhangja, de azért szerintem nem kellene olyan könnyelműen vennie a dolgot. Vagy nem kéne olyan fejet vágnia egy ilyen romcsi kis fenyegetéshez, mint, aki készen áll arra, hogy elharapja valaki torkát, ha szükség lenne rá.
-Akkor megtépés lesz, mert te azt vágod, hogy ezek bármit előkaparhatnak és random hírt csinálhatnak belőle? Nem akarlak ezzel baszogatni a végtelenségig, de…csak legyél résen,jó? Úgy mindennel kapcsolatban.
Komolyan remek a helyzet, vajon van ma olyan dolog, ami miatt nem kell aggódnom?
Cím: Re: Tánctér
Írta: Gemma Jenkins - 2026. 03. 19. - 20:09:39
Csak nagyokat bólogatok. Sok mindent lehet ránk mondani, az illedelmes az kibaszottul nem tartozik hozzánk, az az igazság. Naaaa jóóó, ha nagyon akarjuk, azért tudunk mi értelmesen is viselkedni, csak együtt nem annyira, de hát az sem feltétlen baj. Vagy tudja a franc, engem nem zavar.
Közepes és nagy lelkesedéssel hallgatom a kishaver vekengését az életéről, próbálok kurva hasznos lenni is, mert tudom, hogy igen fontos lenne ennek az egyetlen drágának, hogy valaki lelket öntsön belé, mert megint szét fog csúszni, mint az én nem létező koncentrációm mágiatörin. Elgondolkodom azon, amit mond, majd megforgatom a szememet.
- Ember, hagyjál már, tizenhét évesek vagyunk… Átlagban! – javítom ki magamat gyorsan, mert végülis ha Vivien és Tetsu életkorát átlagoljuk, tádá, tizenhét lesz, kurva jó vagyok matekból, hehe. – Ebben a korban annyit változunk egy fél év alatt, mint előtte három év alatt! Ez a legérzékenyebb időszakunk, hát, most vagyunk ilyen faszos keresgélésekbe, mint hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel vagy hogy mi érdekel minket vagy hogy milyenek vagyunk igazából… Tökre keressük magunkat is, nem hogy másokat, ez kurva nehéz! Ja, nyáron még így érezted magad, aztán elkezdted jobban megismerni és nézzenek oda, mélyültek az érzéseid, mi a fasz?! Úgy működsz, mint egy normális ember?! Beszarok… - csóválom a fejemet, majd karbafonom a kezemet. Kurvára remélem, hogy átment neki a lényeg ezzel kapcsolatban, hogy mire akartam utalni. – Miért, te gondoltad volna nyáron, októberben, de akár TEGNAP BAZZEG, hogy ma arról fogok nyekeregni neked, hogy mennyire kibaszott jól érzem magam Connorral és hogy rendesen megijesztett, milyen érzéseket mozgatott meg bennem, baszki… - számolni kezdek az ujjaimon. - … HÁROM-NÉGY ÓRA ALATT?! Merlin tehénlepény szagú tökeire, ez kajak csak négy óra volt?! Mi a büdös fasz… - döbbenek le vagy egy jó öt másodpercre, azért most, hogy ezt így realizáltam, hogy alig pár óra alatt jutott el oda, hogy ilyen gyengédnek nevezhető érzéseket keltsen bennem, az tényleg baszott ijesztő volt. Fúh… - Szóval tök normális ez… - térek vissza inkább hozzá, nehogy itten bepánikoljak ettől is. - Az a fontos, hogy változtál, máshogy látod az egész helyzetet és szeretnél vele komolyan foglalkozni. Ha még mindig csak megbaszni akarnád, akkor… Jó, Smitheról beszélünk, nem csesznélek le, mert leszarom, de ja… Viszont máshogy gondolod, szóval az a lényeg és szerintem ez nem szürreális, hanem baszd meg, kezdünk felnőni és nem tinédzserek módjára gondolkodni teljesen… Vagy tudja a faszom, nem vagyok én felnőtt, a kurva életbe! Van ennek értelme egyáltalán, amit itt vakerolok?! – zavarodok bele a saját gondolatmenetembe, ahogy egyre hevesebben magyarázok neki. Csak legyintek neki, amikor köszönget, hát, nem ez a dolgom, a rohadt életbe?!
- Ja, mondjuk, lehet, nem én vagyok a legjobb tag erre, mert hát, nem a szívem csücske a csaj, küldöm neki a cuppanós puszit innen is, de te fontos vagy, szóval félre tudom ezt tenni nagyjából. Tényleg. Szóval igyekszem, Tetsu… - mondom neki komolyabban, majd kicsit megingok az alkohol miatt. – Lehet, kevesebbet kéne vekengened feleslegesen és előbb kéne kommunikálni, erre gondoltál már? Valszeg egy valag stressztől óvnád meg magad. De ha inkább tapicskolnál a saját hugyodban és szarodban, akkor elnézést, de gyanítom, hogy nem erről van szó, mert értelmes, okos ember vagy, csak kicsit mostan megijedtél! – nézek rá komolyan, kissé kihívóan, nem érdekel, ha kicsit nyersebb vagyok.
Aztán mikor direkt szívatni szeretném Connorral, látom, hogy célba ér a mondatom, szóval vigyorgok én is, amíg be nem basz a gondolata Tetsuya meztelen testének.
- AJJ, KUSSOLJ MÁR, ÉPPEN SIKERÜLT VISSZAKONCENTRÁLNOM CONNOR TESTÉT, DE MOST MIÉRT KELLETT?! A ROHADT ÉLETBE, TETSUYA, MOST KAJAK A TE TESTED FOG A RETINÁMBA ÉGNI CONNORÉ HELYETT?! – mondom fennhangon szenvedve. – De remélem, akkor legalább a kis szemed előtt neked az a jelenet van, hogy az öltöző folyosóján fürdés után éppen rámászok Connorra! Ha már tőlem elvetted ezt a lehetőséget, akkor valaki pótolja a remek képeken való fantáziálást – nevetek rá gonoszan, aztán gyorsan folytatom, mert a végén még én is el fogok kallódni az izgalmasabbnál izgalmasabb képeken lamentálva. - Igen, persze, hogy kurva jól nézel ki a fejemben, de azért megkíméltem volna a kapcsolatunkat ettől a remek szintlépéstől… Vaaaagy…? – nézek rá kérdőn, kissé szigorúan. – Confession time! – elé tartom a kezemet, mint egy mikrofont. – Chikara Tetsuya, valaha képzeltél el meztelenül már? – szegezem neki a kérdést, hirtelen tényleg kurva kíváncsi lettem erre a roppant jelentéktelen információra.
- Nyeeeef! – húzom a számat, a vízre csak fintorgok, ha beleiszom, biztosan behányok, az hótziher! – Sooookaaat ittam, Tetsuya! – vihogok rá játékosan, büfizek egy rohadt nagyot, de még a közelünkben lévők is hallják, én meg ártatlanul Tetsura mutogatok, hogy ő ekkora seggfej nyilván, nincs mit tenni. Egyébként jól esik a hátsimije, tényleg rámfér most hirtelen egy pár támogatás. – Valahogy ki kell bírni ezeket az érzelmeket, Tetsu! Sosem viseltem jól, ha valami mélyebben megérintett, márpedig Connornak sikerült, a kurva életbe is! – szakad ki belőlem, majd megingok megint és felteszem a mutatóujjam. – Mielőtt kurva szellemes lennél, nem, nem a bugyimon keresztül érintett meg mélyen, jó? – csóválom a fejemet, bár ezen a ponton már… Nem, neeem fantáziálgatunk. Bár tényleg könnyebb lenne, mint a mélyebb érzelmeimmel foglalkozni.
- DE NEM AZ! – mondom neki hevesen. – NEM KICSIT SZAR A HELYZET! – mondom, de utána erősebb, mint én, szóval végighallgatom inkább, majd próbálom összeszedni a gondolataimat, csak nem megy, mert úgy szétfolytak, mint Connor és a magabiztossága a zuhanyzóban, mikor rávetettem két szép szememet. – Nézd… Abban egyetértek, hogy nem tartozom kifejezetten nekik semmivel és megérdemlem, hogy jól érezzem magamat, csak az nem mindegy, hogyan. MINDEGY! Az a nagy büdös helyzet, hogy azt gyanítom, hogy ahogy az előző monológomban már rámutattam, éppen mindannyian kurva nagy változásokon megyünk keresztül. Bocsánat: BASZOTT NAGYOKON! Úgy érzem, Connornak most sikerült kicsit nyitnia és megmutatni, mi is van benne, deee… Ez nem úgy működik, hogy az évekig tartó tetszése Tavish iránt csak úgy huss, csókolom, viszlát, múlt, mert megjelentem és véletlen jókor szóltam két szót és észrevette, hogy nőből vagyok és tudok jófej is lenni… Nem… Nem tudom… Biztos vagyok benne, hogy Zafirával is ugyanilyen jól érezték volna magukat, sőt, csak jókor voltam jól helyen, ezért engem hívott el egyébként, semmi extra nem volt mögötte szerintem… Aztán itt meg sikerült elkapnom egy jó pillanatát Connornak, ami miatt most kiváltottam belőle érzéseket és… Nagyon félek, hogy be fogja látni, hogy igazából nem is miattam volt ez, hanem csak mert először érzett egy pillanatra ilyet és… Csak egy lépcsőfok leszek a kapcsolatukban, mert nyilván egy hat éve tartó valami a nyertes egy négy órás akármivel szemben… Nem… - most először remeg meg a hangom, kell egy másodperc, hogy összeszedjem magam és ne bőgjem el magam. Kurva alkohol, baszki. – Nem akarok egy lépcsőfok lenni a kapcsolatukban, amin átléphetnek. A mai este után nem… Vagy nem tudom, teljesen össze vagyok zavarodva, nem értem, mi történik bennem! - nézek rá Tetsura, a tekintetemben kis szomorúság, rengeteg félelem, kétségbeesés és kérdőjel van, megint megszorongatom a kezét, ahogy így kiszakadtak belőlem a félelmeim. Neki szabad, vele már túlvagyok azon a fázison, hogy egy ilyen után elbujdosnék, hogy ne lásson. Arról még viszont szót se mertem ejteni, hogy akkor mi a faszt kéne kezdenem az egésszel minden után? Elvégre elfutottam konkrétan Connor elől, és mondtam, hogy megkeresem… De nem hiszem, hogy szeretne látni minden után. Mégis mi a picsát kéne tennem most?
- Rendes tőled, hogy érdekel! – fújom ki a levegőt nagyon hosszan, hogy megnyugodjak és ne csapkodjon kis szívem oly hevesen arra a gondolatra, hogy megint el kell engedjek valamit, ami amúgy kurva jól esett, csak egyrészt nem is akarnának engem választani megint, másrészt pedig nem is szabadna engednem. Csak ez valahogy senki fejébe nem megy bele az enyémen kívül. SZÖRNYŰ! Jó, oké, nyilván komolyan fogom venni, amit írnak rólam, nem ma jöttem le a falvédőről, de azért amíg csak én vagyok terítéken, addig komolyan nem fogok aggódni, mert magamat elég jól kezelem és nem tudnak meghatni az engem ért gonoszkodások. Mármint haló, ezek csak szitkozódások, ezek lepattannak rólam, amíg másnak nem lesz baja ettől. Ennél azért komolyabb fenyegetésekkel volt már dolgom, szóval ilyenek nem érik el annyira az ingerküszöbömet. – Legyen megtépés! Ránk fér egy kis szájbacseszett vérengzés már, nem? – kacsintok Tetsura, bár részegségemben nem sikerült és mind a két szememet lecsuktam, na, mindegy. – De résen leszek, drága, ne izgulj! Mindennel… - pipiskedek kicsit és nyomok egy puszit az arcára, hogy ilyen cukipofa és aggódik értem. És már nem akarok pofára esni a pipiskedés után! A legnagyobb rosszulléten túlvagyunk ezek szerint! Iszom is egy kortyot a vízből akkor, mondjuk, táncolni most még nem fogom felkérni, az fix. – Na, inkább arról jártasd azt az értelmes kis pofád, hogy mi a terved akkor az este további részére? – nézek rá jelentőségteljesen. Mintha csak szeptemberben lennénk a seprűinken, akkor is tervet kovácsoltunk, hogy mit tegyen a helyzettel. Heh, akkor még hogy gyűlöltem Connort… Bár akkor is láttam egy pillanatra benne azt a fiút, akit ma is… Tényleg kurva gyorsan változtunk, igaz?
U-N-A-L-M-A-S vagy, Jenkins...!
Cím: Re: Tánctér
Írta: Chikara Tetsuya - 2026. 03. 23. - 18:51:40
TW: káromkodás, alkoholfogyasztás, erőszakos gondolatok, szexuális utalások
-De jó, te mikor lettél ilyen tehetséges matekolásban?!-teszem fel a költői kérdést, miközben forgatom a szemem, mert szerintem amúgy a tizennyolc meg a tizenhat átlaga nem tizenhét, mert az közte van. Vagy de? Na mindegy, én sem vagyok az az Einstein-típus, így inkább önnyugtató jelleggel kortyolok is egyet a kis laposüvegemből és figyelmezem Gemma nálamnál hatszor intelligensebb szavaira, miszerint minden kurvára rendben van csak…növök fel vagy mi.
-Hát legalább a faszomat nem kell keresgélnem…még ha minden mással szopok is bőven eleget.
Értem én, hogy nem kerülhettem ki ennyi éven át a szerelmet, de életemben nem gondoltam volna, hogy ez ilyen marha nehéz lesz. Vagy, hogy sikeresen kihalászom magamnak azt a lányt, akinek annyi trauma van a rózsaszín kis retiküljében, hogy csodálom, hogy le nem szakad a képletes füle és én mindennek csak a feléről tudok, na meg amit nem tudok… Na attól lehet, nem csak a fülem fog leszakadni, hanem a fejem is.
Nem tudok nem arra gondolni, hogy amire épp rá akarok kérdezni, az még annál is rosszabb lesz, mint amit novemberben elmesélt. Na ettől lesz az egész irdatlan nagy szarfolyó átúszás sodrás ellen nyitott szájjal, hogy igazából kérhetek tanácsot, de az egész mindenséget Ádámtól meg Évától nem adhatom elő, akkor sem, ha megrohadok bele. Információ nélkül meg még Gemma és a női agya sem tehet sokat, aki most tényleg azt állítja nekem, hogy O’Harából itt négy szájbatekert óra alatt lett Nagy Ő? Mi a kurva anyám?!
-Ha ez segít a dolgon, én még ma reggel se gondoltam volna, mert ugye nem csiripelte el nekem egyetlen kismadár sem a lepcses csőrével…-forgatom a szemem, de mosolyra áll a szám, mert bőven tudhatja, hogy nagyjából túltettem magam lelkileg ezen a részén a dolognak már a beszélgetés kezdetén, de azért egy ideig még emlegetni fogom felebaráti szeretetből. Inkább ezért érezze rosszul magát, mint emiatt a Tavish-O’Hara pöcsöm tudja mi miatt, amihez aztán tényleg csak azért lett köze, mert rossz helyen dugta bele a nyelvét a bajnok úr szájába.
Juj, elképzelni se akarom a pillanatot!
-Amúgy emlékeztess rá, ha lemegy ez a hepaj, hogy lapogassam meg a zsúrpubi hátát, mert ennyi idő alatt összetrombitálni egy nőt anélkül, hogy vagy a tárcád kéne elővenni vagy a pöcsöd…hát komolyan mondom mestermunka- ez a része a dolognak eddig eszembe sem jutott, mert hát az, amit én igyekszem művelni Viviennel, ha a pénztárcámat nem is, de az altestemet már involválta, de azért nem éreztem úgy, hogy az utóbbi sokat segített volna az előrehaladásban, hiszen végül is hónapokkal ezelőtt fogdosta, nemrég meg egészen megrémült tőle, ami kicsit vicces is lehetne, ha nem én néztem volna végig a reakcióját és nem borultam volna tőle ki úgy rendesen. Jobban jártam volna, ha a pénztárcám dudorodott volna, nem pedig más, de ezen már nyavalyognom. Ami történt, megtörtént, innentől kezdve már inkább arról kell szó legyen, hogy mi az anyámat csináljak.
-Ugyanannyira vagy felnőtt, amennyire én-rázom a fejem nevetve, mert mindig ezt csinálja. Mond valamit, ami amúgy teljesen rendben van, sőt még azt is mondanám, hogy minimum jót lehet rajta röhögni, maximum még hasznos is, aztán megpróbálja az egészet lecsapni azzal, hogy azért ő nem ért a lovakhoz, csak hajtja őket, szóval módjával fogadjam el a tanácsait. És ez egy faszság, mert igenis segít, még az is, hogy csak beszélget velem, és van kinek meggyónni ezt az egész elmebajt, ami a fejemben megy hónapok óta. – na jó, egy év híján, de lehetsz tiszteletbeli felnőtt! Megengedem.
A cuppanós puszi lehetőségére csak halkan nevetek, mert hát sok mindent el tudok képzelni az életben, mert van hozzá fantáziám, de azt, hogy Gemma így lesből arconcsókolja Vivet, na azt valahogy nem. Pedig biztos kedves jelenet lenne, és véletlenül se az lenne a vége, hogy megtépnék egymást, mint a megvadult macskák! Csak hát az egyikük egy kicsit vérfarkas, ugyebár. Az meg őszintén megmelengeti a nyomorult lelkivilágom, hogy képes félretenni az ellenérzéseit a kedvenc szőkeségemmel kapcsolatban, ennek örömére a válla felé is nyúlok, hogy jóindulattal megszorongassam, de aztán úgy döntök, hogy jobban járunk mindketten, ha megtartom álltában, mielőtt O’Hara helyett a talajt nyalná meg.
-Kössz a színes-szagos hasonlatot-pislogok rá meglepetten, de hát nem tagadok én semmit, nem áll messze az igazságtól, és vagy én kommunikálok kegyetlen ergya módon, vagy…nem is tudom, végtelen balszerencsém van minden alkalommal, mikor megpróbálom kinyitni a szám- Oké, igazad van, kicsit magam alá vagyok esve, mert nem akarom elkúrni az egészet. Szerinted el tudom kúrni?-pislogok rá, talán kicsit riadtabban, mint eredetileg akartam, de ez az a lehetőség, amit a lehető legjobban szeretnék elkerülni
-Én esküszöm, hogy igyekszem, de hát mi volt év elején is?! Nekibasztam magam, hogy akkor én most megpróbálom vele megdumálni a barcelonai randinak nevezett hajótörést, bocsánatot kértem és mit kaptam? Egy kis borderline szexuális zaklatást - amit amúgy egy ideig még élveztem is, de most ez nem téma- jó adag megalázást, meg hogy ő nem tartozik nekem lófasszal sem és azóta ugattunk már össze és néha esküszöm, azon csodálkozom, hogy le nem köp. Bár azóta változtak a dolgok, de oké…több duma, kevesebb rinya, vettem Jenkins elvtársnő!
Aztán hirtelen véget ér a nagy komoly kapcsolati tanácsadás, mert ha eddig nem lebegett a kis meztelen valóm a szemem előtt, akkor most baszki megkapta! És még csak nem is akartam neki rosszat, de elnézve a fejét már nagyon nehéz visszatartanom a kikívánkozó röhögőgörcsöt.
-Dehogy fog, csaje, hát nem is látod!-vihogok, mert hát ugyan ki kívánna neki ilyet? Én aztán biztos nem, mert hát…-Neeee! NEEEE! Ewww, nem akarok arra gondolni, hogy reszeltek!
Kezemmel el is engedem a vállát, hogy bőszen kezdjem el hessegetni a gondolatot az agyamból, mert hát baszki, de gusztustalan már! Gemms már évek óta olyan, mintha húgom lenne, és nem abban az értelemben, hogy reggel húgom, mert este aztán nyugodtan dugja más, csak ne nekem kelljen erre gondolni, mert menten eldobom a hajam! Legalább arra bírok bólogatni, hogy a fejében is jó csávó vagyok, meg itt a parketten is, ezzel nincs is probléma, főleg, amíg mindenki erősen valaki másé, mert… Vagy? Mi ez a vagy meg ez a marokmikrofon, ez nekem nem nagyon tetszik!
-Neeeem….nem! Én olyat nem. Soha!-kezdek neki a tiltakozásnak, mert amúgy komolyan nem rá szoktam gondolni éjszakai magányomban, hát van nekem arra kiemelt szereplőm, aki az utóbbi időben amúgy is tehetségesen támogatja a rémálmokat és az álmokat egyaránt, de hát én Gemmára?! Hát mi a francnak gondol engem?
-Na jó…-húzom el a számat, végül is a jó barátság alapja az őszinteség meg a gyakori berúgás, szóval lehetek olyan bátor, hogy meggyónjam bűnömet- egyszer. De évekkel ezelőtt volt!-igyekszem menteni a menthetőt és mielőtt még reagálna, végignyalom a kezét, hogy ezzel is elvonjam a figyelmét.
Gyerek voltam még, mikor az esemény történt, és hát…visszanézve nem is nagyon értem, de hát akkoriban én még McGalagonyt is rendbe raktam volna a seprűtárolóban, annyira rajtam volt az ivarérettségi agyfasz! Azóta meg, mint már sikeresen megbeszéltük, jó sokat változtam, és még azt is előnyömre, nem úgy Gemma, aki bármikor képes akkorát böfögni, amit egy megtermett férfi is megirigyelhetne, szóval körbe is nézek bocsánatkérő tekintettel a körülöttünk lejtők között, csak úgy finoman jelezve, hogy én ilyet nem tennék.
-Azért örülök, hogy ezt nem faszikádnak tartogattad-mondom, miközben megtörlöm a szememet, mert hát attól, hogy ezt a jelenetet elképzeltem egy romantikusabb pillanatában, bizony még a könnyem is kibuggyant, attól meg kurvára sírni tudnék, hogy szerinte arra gondolok, hogy mikor hogy érinti meg szíve bajnoka.
-Ennyire nem akartam szellemes lenni, de végül is te most elsütötted helyettem is.
Aztán már nincs kedvem röhörészni, mert, amit Gemma mond az tényleg elég komolyan hangzik és rohadtul utálom, amit mond, pláne azt a részét, mikor kitalálja ezt a lépcsőfokos baromságot. Szívem szerint összeborzolnám a haját, amiért képes ilyen hatmérföldes faszságokat kiejteni a száján, de nem teszem, mert bál van, meg majd összeborzolja a vasárlarctalan lovagja, ha úgy alakul, minden esetre rosszul érint, hogy így gondolkodik magával kapcsolatban, még ha egyébként meg is értem, hogy miért mondhatja, amit mond. Látom, hogy ez nagyon megrángatja, szóval őszintén reménykedve abban, hogy okád le, megölelem, hátha ez segít neki venni egy nagy levegőt és kicsit elengedni azt a pánikot, mert bármennyire szeretném azt mondani, hogy O’Hara sutba vágja Tavisht és akkor minden happy, ez valószínűleg nem négy óra leforgása alatt fog megoldódni, pláne mert már évezredek óta húzódik.
-Most az a szitu, hogy valószínűleg senki se ért semmit, se te, se O’Hara, Tavish meg végképp sötétbe boszorkál kínjában-simogatom meg a hátát, mielőtt elengedném- Tudom, hogy ocsmonda szar, de ez nem egy egyéjszakás buli, már nem lesz neki ennyi idő arra, hogy legyen valami. Szerintem O’Hara se egy idióta és fel bírja ismerni, ha valami neki is jó, és, ha még én is úgy láttam messziről ezzel a két vaksi szememmel, hogy már szinte boldognak tűnt…akkor nem gondolom, hogy ez a négy órás egymásratalálás ne tudna folytatódni. De mit mondtál? Kommunikálni kell neked is, meg nekem is, szóval egyelőre próbáld meg ne az ördögöt hányni a falra, hmm?
Na most ez nem volt nagy akadémiai székfoglaló, de igazán szutyok dolog, hogyha a legjobb barátod önbecsülése két, de legalább egy ember lelkifurkáján múlik, mert ha most Gemma itt nekem megsérül mentálisan, én ezzel a két lapát kezemmel teszem rendbe a szerelmi háromszöget, és azt hiszem azt élő ember nem fogja nekem megköszönni.
-Legyél is-reagálok arra, hogy állítólag résen lesz, és még csak semmi áthallásos gusztustalankodásra se gondolok közben, csak gyermekien kedvesnek találom ezt a pillanatot, meg a kis szigorúan testvéri gesztust a puszival együtt. Mondjuk már gyermekkorunkban sem volt bennünk marha sok ártatlanság, de egyszer el kell ezt is kezdeni, nem? Annak meg külön körtapsot rendezek magamban, hogy sikerült neki egy kicsit hidratálni is.
-Én?-nézek rá és felvonom a szemöldököm- Gondolom, elkapom Vivient, aztán megpróbálok vele kisebb-nagyobb sikerrel kommunikálni. De engem inkább az érdekelne, hogy te mit tervezel, mert szerintem neked is beszéded volna valakivel, nem igaz?
Sejtem, hogy nem akar erről pofázni, de talán jobban összeállnak a fejében a dolgok, ha sikerül neki kifejtenie, hogy mi a picsát is tervez, mert hát az én terveim…valószínűleg elég szerencsétlenek, pláne, mert még nem is tudom mit kellene mondanom Vivnek, de azt hiszem, nem azzal kellene indítanom, hogy „Na csá, amúgy szeretlek. Mi erről a véleményed?”.
Cím: Re: Tánctér
Írta: Gemma Jenkins - 2026. 04. 04. - 01:05:43
Shajj, tudtam én, hogy jó ötlet lesz a kishavert meglesnem, egyrészt mert amúgy is szerettem volna, másrészt meg mindig össze tud kaparni a béka legmélyebb segglyukából is kirángatva engem ugyebár. Eléggé csiganyálon csúsztam eddig, de ahogy haladunk tovább, kicsit kezd lemenni rólam a letargia, a pánik és az, hogy akkor itt most az egész életem egyszerre omlik össze. Bár tény és való, hogy azért lesz még itt ne mulass, de hát, azért kicsit túldramatizálom a helyzetet, azt hiszem. Vagy tudja a faszom egyébként, Tetsu egészen komolyan beszél itt a saját és az én dolgaimról és hirtelen rettentően megijedek attól, hogy mi történt a Halloweenkor részegen és bemindenezve rohangáló párosunkkal? Mikor fordult át ez az egész ebbe? Mikor történt meg az a változás, ami alapján csak szartunk a problémákra, hogy elmeneküljünk előlük, hogy még szabadok maradjunk, hogy még egy kicsit gyerekek legyünk? Most már egy ideje nagyon nem érzem magamat tinédzsernek, pedig rohadtul nem akarok felnőni még, de ez a beszélgetés is jó példája annak, hogy még ez a két szerencsecsomag is (mármint mi) kénytelen komolyan beszélgetni az élet nagy dolgairól, mert már nem tehetjük meg többé, hogy a homokba dugjuk a fejünket. És én félek, hogy akkor ez azt is jelenti majd, hogy szépen-lassan eltűnnek az életünkből a színek, a nevetés, a szórakozás. Mert látom ám a felnőtteket és fele annyit sem nevetnek vagy élvezik az életet, mint mi és erre még nagyon nem állok készen. Talán meg kéne próbálni még egy kicsit gyereknek maradni? Akkor miért érzem úgy, hogy ez nem visszafordítható már?
- Mindig is ilyen kibebaszott okos voltam, csak jól titkolom! – kacsintok rá. – Biztos? Megvan? – aggódva pillantok le a gatyájához, még le is hajolok kicsit, hogy közelebbről is megnézzem pár pillanat erejéig és ha megfelelően zavarba jött, akkor felegyenesedem (és nem szédülök meg annyira!!!) és gonoszan vigyorgok rá. – Hát, azért te szerencsétlen, mert egyből a faszerdőbe rohantál és a legnehezebb fába verted a faszodat… Erm, fejszédet! Na, igen… - forgatom a szememet, ahogy ugyanazt mondja, mint én, csak ha be tudnám kettő pillanatra fogni a pofámat, akkor nem kéne kurva feleslegesen félbeszakítanom… Na, mindegy. – Jól van, kishaver, te is bele tudsz tenyerelni a szarba, a rohadt életbe! – paskolom meg bajtársiasan a vállát. – De hát, te akartad ezt, szóval no picsogás, ugyebár?! Viccelek, picsogj nyugodtan, nem könnyű ez, na! Persze tuuuudom, úgysem akarod megosztani, mert nem a te szarod, de attól még a frusztrációdat kiadhatod, na! De persze mindig itt vagyok, ha mégis szeretnél valamibe belemenni. Mármint nem úgy! Azt meghagyom későbbre neked, mikor már nem boldogítalak itt, heh!
- HALÓ, JÓL VAN, MOST EZT FOGOM HALLGATNI EGY FÉL ÉVIG?! – pirítok rá zavartan, mert azért rosszul érzem még magam. – Moooondtam, hogy sajnáááálom! A lepcses csőr zárva maradt, mert egy balfasz madárról van szó… - biggyesztem le az ajkamat. – Ja, egyébként van benne valami, pláne az én esetemben. Azt nem mondom, hogy minden tag előtt lehullik a bugyim, de azért nem én vagyok a lakatos alsóneműt hordó egyén sem, de hát ezt tudod. A pénztárcája meg csak akkor érdekelne, ha fordítottan arányos lenne a farkának a vastagságával… - nézek rá komolyan, majd ha megfelelően elszörnyedt, hogy milyen barátja is van, beleütök egy nagyot a karjába. – Ajj, te fasz, mikor érdekelt az, kinek mennyi pénze van?! Mármint azon kívül, ha valakitől kifejezetten csak az kellett, hogy kihasználhassam, de talán elég nagy ódát zengtem bajnok urunkról, hogy nem ezért másztam bele a szájába, pontosabban ő az enyémbe ki tudja, mennyi idővel ezelőtt… Szóval látod, látod, működik nálam a szép szó is, nem csak a szép fasz! – bólogatok nagyokat vigyorogva. – Bár ki tudja, lehet, Connornak mindkettő megvan… A törcsi alatt nem úgy tűnt, mintha problémái lennének a méreteivel… - somolygok Tetsura, rettenetesen élvezem, hogy szenved attól, hogy Connor méreteit kell tárgyalnunk már hosszú percek óta, de hát ez a minimum azután, hogy baszogat azzal, amit jogosan kér ki magának. Ehh, mindegy! – De mindenképpen szólok neki, hogy kerested, már ha hajlandó még szóbaállni velem ugyebár! – forgatom a szememet nagy erőkkel. – Igazán kedves tőled, te világi öreg bölcs, hogy felavatsz padawanodnak vagy mi a töcs van most… Bár maradnánk inkább még egy kicsit szerencsétlen gyerekek, mi? – sóhajtok egy nagyot. – Inkább rohangálnék valami faszságot csinálva, mintsem életvezetési tanácsokkal bombáználak, de hát, ez jutott nekünk, nem?
Jól esik az ölelése, mert amúgy tényleg nagy energiákat mozgósítok, hogy ne savazzam minden harmadik másodpercben a csajt, de azért nem baj, hogy megtart. – Bármikor, ennél durvábbat is tudok, ha az jobban motivál! – kacsintok rá, aztán most én paskolom meg a karját. – Az a kurva szomorú hírem, hogy mindig el tudod kúrni! – mondom ki teljesen őszintén, de simogatom a karját megnyugtatásként. – De ezzel mindenki így van, aki valaha próbálkozott barátkozni vagy párt találni… Nyilván oda kell figyelni, de az sem jó, ha ezen emészted magad állandóan, mert akkor meg az összes lehetőséged elbaszod túlzott óvatosságodban. Bízzál abban, hogy azért csak ismered egy kicsit és ha nem is mindig, azért legalább néha bejön az, amire gondolsz és kitalálsz valamit, akkor máris haladtok. Várjál, volt értelme ennek a mondatnak? Mindegy… Meg baszkikám, nem vagy te a túlzott vekengés mestere, nem bánom, ha kicsit jobban végiggondolod a dolgokat előre és nem idegből rohansz neki a betonfalnak, de azért emiatt tényleg ne szabotáld saját magad, jó? Vágod, ez is olyan, hogy… - elgondolkodom, kurvára nem akarok megint az előbbi jelenetemmel példálózni. – Szóval gondolkodsz azon, hogy meg akarsz tenni valamit, de ha megteszed, lehet, kioffol vagy rosszabb, de ha nem teszed, akkor meg elszalasztod a lehetőséged. Akkor a faszért nem próbálod meg? A legrosszabb végkimenetel ugyanaz lesz, mintha nem próbáltad volna meg, csak legalább a rostos-fostos „mi lett volna, ha…” élmény nem lesz ott, mert te mindent megtettél, érted. Most hogy ezzel a nőd mi a faszt kezd, már nem rajtad múlik, ha te beleteszed az energiát és a gondolatot a dologba, vágod. Szóval ne legyél magad alá esve, maximum Vivien alá legyél esve, jó? – forgatom a szememet játékosan rá. Nem tudom hirtelen követni, hogy a mondataim szerkezete még egyébként rendben van-e vagy már gatya az összes, de ezt sikerült varázsolni, na. – Nézd, nem látok bele a fejébe a bestiádnak, de nem is akarok – elfintorodom. – Nem tudom, mi a retek jár az agyában, szóval ebben nem tudok segíteni. Azt tudom mondani, hogy ha te megteszel minden tőled telhetőt, hogy ez működjön úgy, ahogy te szeretnéd, akkor ez már nem rajtad múlik. Az, hogy ezt ő hogy fogadja vagy kezeli, megint megérne egy külön alkalmat, de ez meg már nem a mi körünk. Végiggondolhatjuk a dolgot, tervezhetünk nyilván, de megfejteni nem fogjuk, pláne nem én… Mellesleg mi a fasz?! Milyen szexuális zaklatásról beszélsz?! – fintorgok rá, nem akarom elképzelni azért annyira, de ha bántja a legjobb barátomat, akkor Vitrol előtt őt tépem meg. Végül inkább csak tisztelgek neki. – Igenis, Chikara elvtárs!
- HÁHÁ, ÚGY KELL NEKED! – bököm mellkason, ahogy arról szenved, hogy minket képzel el bármilyen szexuális tevékenység közben Connorral. Vihogok én is ezerrel, hát, szenvedjen csak nyugodtan ő is a képektől. Aztán előtte terem a mikrofon a rendkívül fontos és halasztást nem tűrő kérdésemmel. – NEEEE, TÉNYLEG?! – csillan fel a szemem, hát, ez új, de mielőtt folytatnám, megnyalja a kezemet. – HÉÉÉ, EMBER, MI A TOSZ?! – nevetek fel, ahogy előrelépek, hogy kihasználjam fogó reflexeimet és az arcára kenjen a kezemen lévő nyálát, majd kiröhögjem. – Ez valami elbaszott területmegjelölés volt vagy mi? – csóválom a fejemet, majd felcsillan a szemem, hát, nem vagyok arról híres, hogy ami érdekel, arról könnyen el lehet terelni a gondolataimat. - RÉSZLETEKET AKAROK, TETSUYA! Miből jött az gondolat, hogy egyszer így gondolj rám? És hogy képzeltél el, erre rohadt kíváncsi vagyok! – vihogok izgatottan, hát, ha valakinek a véleménye, hát az övé mindig is számított. – Bájdövéj, ha ez megnyugtat, én is képzeltelek már el – forgatom mosolyogva a szememet. – Nem is egyszer. Néha eszembe jut a gondolat, pláne mióta sokat változtunk. Azt nem mondom, hogy fél percnél többet szoktam ezen filózni, bocs, de nekem ezzel sosem volt bajom, mások is eszembe szoktak jutni – rántom meg a vállam. Vajon probléma, hogy részegen még őszintébb vagyok? Tudja a franc…
- Ha nem viseli el, hogy böfögök vagy ha fingok, akkor úgy kell neki. De Connort nem arról ismerem, hogy ilyen apróságok kifejezetten zavarnák, bár ki tudja, mi változott ezzel kapcsolatban is… Jóóó, nyilván nem az apja előtt tolnám be ezt az első talin, de érted, na… Meg baszki, azért hat évet lehúztunk egy házban, több évet egy csapatban, egy poszton… Azért vágja nagyjából, milyen vagyok ilyen téren – rántogatom a vállamat. – Áhh, nézzenek oda, Tetsu, veszítesz a szellemességedből? Katasztrófa… - csóválom nevetve a fejemet. Az ölelése egy pillanatra kiránt örvénylő gondolataimból és magamat is meglepve és valamennyire meghazudtolva bújok úgy a kishaverhez és kapaszkodom belé, mintha az életem függne rajta. Veszek pár mély levegőt, legalább abban segít, hogy a pillanatnyi elmezavaros sírórohamom elmúlik teljesen, mielőtt elhúzódnék. Próbálom logikusan végiggondolni, amit mond, de azért nem megy annyira egyszerűen.
- Tudna folytatódni, ha nem realizálná, hogy nem is én kellek neki, csak az érzések, amiket keltettem benne… - motyogom lesütött szemmel. – Nem hiszek abban, hogy szuperképességemnek hála én vagyok az egyetlen, aki ezt a hatást tudja kiváltani belőle… Ez ugyanúgy megy minden második embernek, aki időt és energiát áldoz arra, hogy erre figyeljen. Ennyi – rántom meg a vállam kissé kedvetlenül. – Ajj, de ilyenekben olyan kurva szar vagyok! Nem tudok magamról beszélni, Teeeetsu… - szenvedek hangosan, aztán inkább őt hallgatom, miközben lassan kortyolgatom a vizemet. – Hát, ez nem volt túlságosan kifejtve… De persze rádbízom, hogy akarsz kommunikálni vele, csak környörgöm: legyél türelmes, megértő, ne baszd fel magad az első mondatán, még ha amúgy felbaszós is lenne ééés… Nyugodtan fejezd ki a gondolataid és érzéseid, csak próbáld úgy az arcába tolni, hogy ne dobjon rögtön egy hátast, jó? – nézek rá komolyan. – Én bírom követni és jó helyre rakni ezeket a kitöréseidet, de azért nem mindenki ilyen csodálatos, hehe! – vigyorgok rá, persze nem gondoltam komolyan, majd elfintorodom, ahogy megint rám terelődik a téma. – Tudja a faszom… - legyintek, majd felsóhajtok. – Tényleg nem tudom… Azt se, hogy mit gondol, így elég nehéz. Eléggé lesokkoltam őt, hogy leléptem, azt hiszem… De lehet, csak Tavish jelenléte rázta meg vagy a tudat, hogy volt akkora balfasz, hogy sikerült engem megcsókolnia helyette… Nem tudom… Az biztos, hogy… Megígértem neki, hogy megkeresem még, szóóóval… Illene így tennem, igaz? Az meg, hogy mit mondok neki, majd elválik. Élveztem az estét vele, tényleg nagyon. De nem fogok se közéjük állni, se rákényszeríteni magamat és a rostos-fostos hátteremet. Valószínűleg az lesz a legyszerűbb, ha tisztázzuk, ki mit gondolt, aztán valami lesz vagy inkább nem lesz, osztán csókolom, hm? – nézek rá kérdőn, hogy megfelel-e a terv. – Már ha egyáltalán még látni akarna… De igyekszem megoldani a dolgokat, majd jó? - forgatom a szememet, majd lehúzom a víz maradék. Hangosan nem mondom ki, de érezhető, hogy kurvára semmilyen tervem nem volt egyébként, mit akarok mondani neki azon kívül, hogy magamtól meg akarom óvni. Majd elválik. Vagy mi. A zenekar egy lassabb ritmusú számba kezd bele, a táncolókra nézek, majd vissza Tetsuyára. – Bár még részeg vagyok… Szeretnék veled legalább egy számot táncolni, Tetsu… Valószínűleg ez az utolsó lehetőségünk így a suliban erre, aztán meg ki tudja, mit hoz a jövő, nem akarom elszalasztani ezt a lehetőséget, szóval… Megtisztelnél! – kicsit meghatódom ezen a pillanaton, fel is ajánlom neki a kezemet. – Köszönöm, Tetsu, hogy jöhetek hozzád mindig… Remélem, én is hasznos mozdony voltam és… Ha diákként talán nem is, azért remélem, a nagybetűsben is lesz még alkalmunk hasonlóan meghitt pillanatokhoz… Na, de, megint folyik a nyálam ettől a dumától, gyere, próbáljuk legalább másfél szám erejéig félrerakni a sok szart és élvezni egymás társaságát, jó?
Végre csend van kicsit…
Cím: Re: Tánctér
Írta: Vivien M. Smithe - 2026. 04. 26. - 14:03:45
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~21:30
Telihold előtti este
Figyelmeztetések: 16+ trágárság, shaming, mentális zavar, szexuális erőszakra és erőszakosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Most éppen azzal foglalod el magad, hogy igyekszel megtippelni: ki az, aki már ma éjjel álomba sírja magát, ki az, akinél a ma varázsa kicsit tovább kitart. Azonban a rideg valóság és a kegyetlen igazság előbb-utóbb mindenkit utolér. Az ilyen bálokon elhangzott ígéretek, lopott csókok többnyire nem igazak, csak a hangulat hevében elkövetett ostobaságok. Nem mind mögött van feltétlenül szándékosság, de balgaság lenne tagadni, hogy nincs olyan egyén, aki élvezettel használja ki és bántja embertársait. Te is közéjük tartozol, ugyanis jobb kihasználni, jobb bántani, mint kihasználva és bántva lenni. Nem mindegy, hogy melyik felén áll az ember a fasznak. Szopsz, vagy szopatsz. Ez a világ rendje.
Annak mondjuk nem örülsz, hogy Te is újfent szopatod magad, csak most egy magas, sokak számára kívánatos japán származású idiótával, aki ahogy elvégzi a Roxfortot eltűnik az életetekből. Miért is kellett neked beleszeretned ebbe a korlátozott szellemi képességű féllábú agyoncsapni való, de egyébként vicces, a zord külső alatt igenis végtelenül jólelkű, törődő, imádnivaló...
Te jó ég Vivien, állj le!
Sem most, sem máskor nincs itt az ideje a róla való ábrándozásnak. Csak rövid időre lehunyod a szemeid és egy mély lélegzetvétellel száműzöd Chikara Tetsuyat a gondolataidból... elsőre sikertelenül, mert ahogy kinyitod a szemeid épp egyből Őt pillantod meg, még a csillagporos ködön keresztül is.
Ez most csak egy rossz vicc, ugye?
Óriási szerencsédre a köd sűrűsödik, így erőszakkal szakítva el róla a tekinteted, így inkább minden idegszáladdal Herara koncentrálsz. A nyakában lógópecsétetek láttán újra lágyan elmosolyodsz. Elég csak az arcára nézned, a nyakán pulzáló verőérre, hogy tudd, nem feltétlenül ért egyet veled, mégis beletörődik az utasításodba. Egyszer talán majd megérti, miért teszed ezt, miért nem hagysz számára választást ebben. Csak szeretnéd megadni neki mindazt, amelyet a nyomorult szüleinek nem sikerült. Szeretnéd megadni neki azt, amit tőled sok-sok évvel ezelőtt elvettek. Ha tehetnéd, lehoznád neki a csillagokat, egy csinos zöld ajándékszalaggal díszíve átadnád neki a világot. De ezek csak szavak, mondani pedig bárki azt mond, amit csak akar. Ékesebben beszélnek a tettek minden szónál.
A kezedet újra megfogja és ismét vezetni kezd a táncban. Nem igazán érted, miért ragaszkodik ehhez a banális báli keringéshez, de megfogadtad, hogy soha semmit nem fogsz megtagadni tőle, úgyhogy most is aláveted magad az akaratának. Ez a szeretetnyelved. Aprókat bólogatva hallgatod. Nem különösebben értesz ezekhez a dolgokhoz, de a fejedben megforduló jövőképek egyikében sem neked kellett a pénzügyekkel szenvedni. Azt tegye az, akinek kedve van ehhez, vagy éppenséggel két anyja ugye.
- Úgy legyen Hera, ahogy mondod. A pénzügyekhez Te amúgy is milliószor jobban értesz, mint Én. - Egy sóhajjal nyugtázod a tényeket, majd türelmesen, alig érezhetően segítesz neki, hogy megtalálja az új ritmust. A csontjaidban lüktet a zene, a zsigereid is beleremegnek a hangzavarba, de nem mutatod a gyengeség legapróbb jeleit sem. Pördülésnél az egyre fokozódó hányingert is lenyeled. Nem segít a terem levegőtlensége sem, az egyének növekvő száma a táncparketten sem, valamint az egyre szignifikánsabbá váló rosszulléted sem. De nem mutatod ki, szelíd, lágy mosollyal díjazod Hera minden esetlen próbálkozását.
- Nos, ezzel a véleménnyel hidd el, nem vagy egyedül, de abból kell gazdálkodni, amit az élet biztosít. Hamarosan nagykorú leszek én is, onnantól már csak menedzselem valahogy a dolgaimat. De addig muszáj meghúznom magam és leszek a feddhetetlen és tökéletes lány a látszat kedvéért - arra már igazán nem reagálsz semmit, amikor azt állítja, hogy Samuel nem küldhet vissza az árvaházba, mert Hera nem engedi neki. Persze, bizonygathatnád, hogy neki ebbe igazán semmi beleszólása, de mit érnél vele? Tudod, hogy egyszer majd sokra fogja vinni, és még ha bizonyos dolgokat nem is képes reálisan látni, ennek ellenére is minden tehetséged és tudásod bevetve segíted majd Őt az árnyak közül.
Talán csak a vészesen közeledő telihold hatása, talán valami másé, de olyan erővel rohan le a hiány, hogy kénytelen vagy kicsit erősebben Hera vállába kapaszkodni, mert különben félő, hogy helyben összeesel. Hiába van itt neked Hera, de a kettőtök kapcsolatában mégis Te töltöd be az óvó-vigyázó szerepét, azonban... néha fellángol az igény arra, hogy valaki rád is vigyázzon. A csillagködös messzeségbe révedő tekinteted előtt megjelenik Édesanyád sziluettje. Már nagyon-nagyon régen nem gondoltál rá, talán már azt is hihetted, hogy elfelejtetted Őt. Most azonban a szemeid szúrják a könnyek, ahogyan a veszteség érzése szinte letaglóz. Hiányzik az ölelése, hiányzik a gyengéd érintése, hiányzik lágy hangja és megnyugtató kedves mosolya. Hiányzik a biztonság érzete, hiányzik a régi életed, a családod, de legfőképpen az Anyukád. Először az arca, majd lassan az egész alakja elmosódik és elveszik a báli forgatagban, téged ismét teljesen egyedül hagyva a nagy és kegyetlen világban.
- Tessék? - kérdezel vissza egyből, mielőtt hagynád egyáltalán leülepedni a szavait, ezzel elárulva még jobban magad, mintha az arcod nem lett volna eléggé árulkodó bűnjel. - Bocsáss meg, egy kicsit elkalandoztam, de... ne aggódj, nincs ezzel semmi gond. Csak nem akarom, hogy feláldozd a fiatalságod a jövő oltárán. Hidd el nekem, nem éri meg. - Amúgy sem kell aggódnia, mert legyen bármi - de tényleg bármi - az ára, Te biztosítani fogod neki azt a jövőt, melyet elképzelt magának, a jövőt, amelyet megérdemel. Nincs igazság a Földög, de vérrel és verejtékkel megszerezhetitek a kompenzációt, sőt akár többet is.
A Mardekár a kiválóság háza, és mi sem bizonyítja jobban az idetartozásotokat, mint a nagyratörésetek, a túlzott ambícióitok. Bár a tied nem érted van, de legalább van. A Te életed már tizenegy évvel ezelőtt véget ért, az önámítás netovábbja lenne vágyakból épített csalfa képzelgéseket kergetned. Persze, mindig felállsz a padlóról, de van-e értelme feleslegesen térdre kényszerítened magad újra és újra? Természetesen nincs, de mégis vannak olyan aspektusai a létednek, ahol ezt önként és dalolva megteszed, hogy egy kicsikét tovább ringathasd a lelked megmaradt ártatlanságát édes tévképzetekbe.
- Ez nem igaz Hera, hogy neked nincs semmid a páratlan eszeden kívül. Itt vagyok neked Én, ahogy Te is nekem. És ameddig ez így van, egy napon majd az egész világ fog előttünk térdelni. Akkor pedig minden és mindenki megfizet majd azokért a tettekért, melyeket ellenünk követtek el - ajkaid álnok mosolyra húzódnak, míg szemeidből süt a bosszú és a rosszindulat sötét fénye. Így van - megbosszultok minden titeket ért attrocitást, legyen annak bármi az ára. Kettőtök élete és halála már egyetlen véres pecsétben összefonódott, melynek ékes jele ott díszeleg Heranoush Fletcher nyakában. Egyik kezeddel elengeded a vállát, hogy az esztétikusan megmunkált finom precizitású fémláncon végigfuttathasd ujjaid, majd végül véretek pecsétjét a kezedbe véve megcsodáld azt. Hüvelykujjaddal végigsimítasz a vérvörös kővé vált nedűn, majd óvatosan visszaengeded a nyakláncot Hera mellkasára.
- Soha nem foglak cserben hagyni. Soha nem foglak magadra hagyni... és soha nem fogom hagyni, hogy újra meg kelljen hajolnod mások akarata előtt - megfogod a kezét és a mellkasodra, a szívedre helyezed azt. - Ennek a romlott szívnek minden dobbanására esküszöm. Bemocskolt testem ezentúl egy célt szolgál majd minden egyes apró mozzanatával és légvételével. Az utolsó lélegzetemig azon leszek, hogy a megérdemelt helyedre juttassalak, ahol senki, ismétlem soha senki nem fog tudni téged és a csillogásodat újra elnyomni!
Szemed sarkából feltűnik, hogy megint kicsit oszaldozni kezd a köd, úgyhogy hagyod tovább, hogy vezessen a fokozatosaan visszatérő, idegesítően vibráló zene ritmusára. Ezzel együtt a Lycanthropia minden kéretlen és nem kívánatos mellékhatása is visszatér, valamint a gondolataid legsötétebb szegletébe Ők is...
te csak értem élhetsz
Őt is ugyanúgy el fogod árulni, mint engem?
Lelki szemeid elé villan előbb Natalie halálának a képe, majd a sokadik villanás után már Hera élettelen babaarca néz vissza rád. Ettől úgy megszédülsz, hogy muszáj vagy ismét benne megkapaszkodnod, félő, hogy itt fogsz elájulni. Nehezen, zihálva veszed a levegőt, miközben a rettegés rázza meg kontrollálatlanul az egész testedet.
Nem, ez nem... Ez nem történhet meg soha!
Hazug!
Magyar fordítás: SMF Magyarország