Felkapom a fejem a nyíló ajtóra. Naivan hittem, hogy egyedül lehetek, egyedül maradhatok, és abban a nyugalomban folytathatom a kutatást családom bűnei után, amit megérdemlek – amit a bűneik is megérdemelnek. A könyvtár a téli szünet végeztével viszont inkább hasonlít egy magnix kantinra. Senkinek be nem áll a pofája arról, hogy mit kapott karácsonykor, hol síeltek télen, vagy kik jöttek össze vagy szakítottak Szilveszterkor.
Szerencsém volt, amikor megjelent előttem a virágmintás ajtó, mintha csak tudta volna, hogy menedékre van szükségem a zajok elől. Egyszer sikerült már megtalálnom, illetve az ajtónak engem. Azelőtt csak pletykaként terjedt a híre annak, hogy van a kastélyban egy üres tanterem, melyet virágmintás ajtó nyit, de mágia zárja el. Mindig máshol jelenik meg, és mindig akkor, amikor épp szükség van rá.
Maddock talán tud csendes lenni, amíg a dolgommal foglalkozom.
Szemüvegem, melyet rossz látásom miatt viselni kényszerülök, megigazítom, mihelyst hallom az ajtó ideges, koppanó záródását. Negyedik éve már, hogy premier plánból szemlélem a Maddock-család testvéri dinamikáját, még úgy is, hogy egyikükkel se vagyok napi szinten kapcsolatban. Thaddeus, vagy ahogyan Malachi nevezi, TJ, ritka nagy faszfej, illik a házunkhoz. Tolerálom, kénytelen vagyok, de nem állítom, hogy nem az egyik kiváltó oka, hogy végül nem a quodpot csapatban kötöttem ki, dacára annak, hogy mind a két csapatban tudnék bizonyítani. De a kviddicsben is megtaláltam a megfelelő posztot, ahol érvényesülhetek.
- Tudod, Mal, nem rejtőzhetsz tőle örökké. - látom, ahogyan a virágos ajtó semmivé válik, hogy ne tudjanak bejönni. Vagyis… talán őt nem tudják követni majd. És én azt hittem, az én viszonyom olyan pocsék Prudence-szel. Malachi és Thaddeus visszaadták a reményt, hogy nem én vagyok a legrosszabb báty ezen a világon. Még akkor sem, ha Prudence ezt mondja.
- Előbb-utóbb muszáj lesz kiállnod magadért. Mi a fasz történt már megint? - mert mindig van valami Maddockék háza táján.
Valószínűleg Malachinak kellemetlen erről beszélni. Ott vannak neki a barátai, akik szívesen ápolgatják a lelkét, ha már másra teljesen haszontalanok is. De egyikük se mondja a szemébe azt, amit én. Én nem vagyok a barátja, nekem nem kell szépítenem, nem kell ködösítenem, és nem kell foglalkoznom azzal, hogy ne bántsam meg törékeny, érzelmi világát.
Azt Thaddeus Maddock, az ifjabb már megtette helyettem.
Nincs más, aki a szemébe mondaná, hogy gyenge, és a Wampusnál már régen felfalták volna őt élve. Szeretettel emlékeztetem is erre, ha kéri. Meg ha nem, akkor is. Farkastörvények vannak, az erősebb kutya az erősebb, ennél mélyebben nem kívánok kitérni a metaforára.
- Ugye tudod, hogy azért csinálja, mert élvezi, ahogyan reagálsz rá? - mintha itt se lenne. Újra a könyvem felé hajolok, hogy megjelöljek benne egy nevet és egy dátumot – még fontos lehet.
T
udom, hogy nem én vagyok a tápláléklánc csúcsán. Lehetnék. Minden adott volt hozzá, hogy TJ nyomdokaiba lépjek, hogy én legyek a tökéletes árnyék a sötétben, a kegyetlen-lenéző mosolya a tükörben, a mohó-agresszív tekintetének villanása, a pálcája hegyén a mágia gonosz szikrája. Mögöttem áll a vér, a név, a hatalom és a pénz, ami puhán felfogna, ha zuhanni kezdenék. Én mégis a fényt választottam, tudatosan, mert féltem a könnyű úttól, félek az örökségtől, amit hordozok, aminek átkát a bátyám aggatta sóvárogva magára és gyémántként csillan rajta, bármerre is lép. Beismerem, illik hozzá, ő tudja viselni, mint a tökéletesen rá szabott öltönyt a kúriában rendezett estélyeken. Csak egy újabb csillogó réteg, ami melegen és puhán tartja és ajtót nyit számára a pokolba, amit apám, mint hódító bitorol. Talán lehet nem is volt választásom. Talán már a nevem tett prédává a ragadozók fészkében és hiába járnám a sötétséget, engem tépne, mintsem oltalmazna. Mert az én nevem Malachi. Nem Thaddeus.
Nem zavar a sötét, de az arcom mégis szeretem a nap felé fordítani. Szeretem, ahogy arannyá változtatja a szőke hajszálakat, mintha valóban különleges és értékes lennék, ahogy azt anyám állítja. Róla elhiszem, sőt, tudom, hogy így van; ugyanúgy játszik a napsugár a tincseivel, mint az enyémmel. A mosolyán ül a nap, belőle árasztja a melegét, kedves, szerető tekintete felolvasztja az ablak szegletén ülő zuzmarát. De tudom, hogy ami nekem a boldogság, a bátyámnak a metsző, hideg szél. Ő nem látja mindazt, amit én, ő nem ismeri ezt a fajta meleget, neki a kihűlt, kopár kandalló a jussa és bevallom, sajnálom érte. Az irántam táplált utálata fűti, hogy ne fázzon. Megértem. De én vagyok Malachi. Ő csak Thaddeus.
Mégis ő a ragadozó… és én vagyok a préda.
Hangosan felsóhajtok, ahogy megpillantom a virágos ajtót. Nem először nyújt nyújt oltalmat, nyugodt perceket, hogy szusszanjak és erőt nyerjek. A macska nem fér át az egérlyukon. A hátam mögé pillantok, tekintetem még találkozik a bátyáméval, de dühös szavainak értelmét már elnyeli a közénk feszülő fa. Hangosabban csattan, mint szeretném, ujjaim a lapnak feszülnek, míg ajkamról lehulló néma kérlelés nyomán a lakkozott fa hűvös kővé változik alatta. Ekkor figyelek fel a hangodra. Tudod, bármikor felismerném és ezt félek magamnak is bevallani. Pár pillanatig még a fal repedéseibe rejtem tekintetem, majd szusszanva fordulok feléd, hátamat vetve oda, ahol az előbb még a virágos ajtó nyílt. Oda, ahol téged is menedékkel kínált. Mosolyba simul az arcom és nyelnem kell egyet, mielőtt bármit mondhatnék, mert annyira megleptél, hogy egyszerre szeretnék mindent és az égadta világon semmit sem megosztani veled. - Pedig eddig egész jól bevált - felelem végül szélesedő mosollyal. Tudom, hogy megvan a bátyám híre kastély-szere; van, aki féli, van, aki a kegyeit keresi és rajongva követi és visszhangozza a szavait és tetteit. Valahol sajnálom, mert szerintem ez nem neki szól, hanem mindannak, amit a megerősítés nyomán számukra adhat. Tudom, mert hiába ő Thaddeus, én pedig Malachi, a vezetéknevünk ugyanazt a bűnös erőt hordozza. Benned nem látom a vágyat, Solace. A te tekintetedben nem csillan mohóság, nem gondollak számítónak sem. Felüdülés az őszinteséged nyers ereje a hazug simogatások közepette. Bevallom, nehezen találom most épp a helyem, hogy ketten vagyunk csupán. Kicsinek érzem a teret és pírt kölcsönöz az arcomra az akaratlan gondolat; lehetne kisebb.
A kérdésed nyomán pillantok le a törtfehér, kötött pulóverre, a puha anyagra az elegáns, letisztult növénymotívumokkal a szegélyek mentén. Nálunk a karácsony szürke és rideg, nem örvendezteti a házat se nevetés, se mosoly, édesanyám mégis megtalálja mindig a módját, hogy egy kis meghittséget varázsoljon a keserű és fájdalmas napok közé. TJ nem jár az üvegházba. - Semmi különös. Megint rájött, hogy élek és ugyanazt a levegőt szívom, mint ő. - Nyeglén vállat vonok és most tényleg próbálom ennyire könnyen felfogni a féligazság félterhét. Meghúzgálom a pulóverem ujját és beljebb lépkedek, hogy két padnyi távolságra az asztalra üljek. Bal lábam felhúzom, kezem a térdemre fektetem, hogy az államat kényelmesen nyugtassam rajta. Kékjeim akaratlan rád szegeződnek, a könyvre előtted, a mozdulataidba feledkezem. - Semmi értelme nem lenne, ha konfrontálódnék vele. Már csak pár hónap… - hangom lassan elhal, ahogy újra a könyvednek szenteled a figyelmed. Nem akarlak zavarni, Solace, nekem jó így is, jobb lenne talán kicsit közelebb… megint, hol járnak a gondolataim? Merlin segíts, kérlek. - Az… az a manőver, szép volt. Megleptél vele. Sajnálom, hogy végül nem volt elég. - Érzem, hogy lángol az arcom, próbálom pimasz mosoly mögé rejteni, hátha nem veszed észre, csak a tekintetemben csillanó elismerést. Örülök, hogy most nem kell a tápláléklánccal foglalkoznom. Úgy érzem most, hogy itt vagy, ez egy egészen biztonságos hely.
Még egyszer átfutom tekintetemmel az oldalt, ahol tartok. Családom krónikáját megírták már, még ha nem is egyben, egy egészként. Ködösek néha az információk, hogy hol, mikor, kivel épp mi történt, megszámolni sem tudom a bűneiket. Csak azt tudom biztosra, hogy nem feleltek egyikért sem.
- Ezzel nyugtatod magad, Mal? - kérdezek vissza a hazugságodra. Nem vált be eléggé, ha közben naphosszat azzal kell foglalkoznod, hogyan tudod elkerülni a terrort. Pedig evidens lenne, hogy mit kell tenned, még sem teszed ezt. Miért nem teszed ezt?
Megemelem tekintetem, amikor leülsz a közelembe. Két pad állja utadat, három pad távolságra foglaltál helyet, menedéket. Látni vélem, hogy tekinteted a könyvre vetül, melyet olvasok. Nem láthatod onnan a betűket, nem olvashatod, milyen nevet jelöltem meg pennám hegyével, még akkor sem, ha neked nincs szükséged szemüvegre, hogy élesebben láss nálam. A pánik és az indulat azonban erősebb, felülírja a józan gondolkodást, eldobja az ésszerűség kulcsát, lefegyverzi a realitást. Hirtelen csapom be a könyvem, és hajolok rá, hogy ne olvashasd még a címét sem. Nem akarom, hogy tudd – nem akarom, hogy megtudd, az én felmenőim valaha megölték a tieidet, és az egyetlen oka annak, hogy lélegzel, hogy nem végeztek elég alapos munkát.
Bár kétségtelenül alaposabbat, mint a többi vadász.
Hacsak egy pillanatra is, de ijedtségtől és gyűlölettel telt tekintetemmel találkozhatsz. Nem fogom tudni folytatni így a munkát. A szomszéd székre rakott, egyszerű, földszínű sálamhoz nyúlok, hogy rárakhassam a könyvre. Felejtsd el, amit láttál vagy nem láttál. Nem akarom, hogy tudd. Nem bírnám el a szégyent.
- Nem nyelheted egész életedben a bátyád neurotikus szarját. - enged a tekintetem, ha azt látom, a könyvem nem érdekel, noha ha valami, akkor a titkolózásom az, ami meghozhatná a kedved arra, hogy legalább a fedlapját elolvasd.
- Egy pár hónap, és mi? Azt hiszed, nem gyötör majd többet, ha elhúzott végre? Ne legyél ilyen naiv. Csak a játszótere lesz más. - meg fogja találni a módját arra, hogy tovább sanyargathassa. A környezet talán nem olyan szabados, mint amit az Ilvermorny falai megadnak neki, ők azonban egy vérből vannak. Sorsuk összefonódott abban a pillanatban, amikor Mal először felsírt, miután világra jött. Ha most nem tudja ezt rendezni, később se lesz jobb.
- Mi ez a szolgai hajlam nálad, Malachi? Miért hiszed, hogy a felszopás advekát kommunikációs stratégia, amikor nem kértem sem érzelmi simogatást, sem cukormázat? Mindketten tudjuk, hogy elbasztam a meccset. - nekem nem kell a kedvességed, nem kell a fedezeted a mondandódra. Előttem nem kell feleslegesen udvariaskodnod. Elég lesz ez a saját kis köreidben, mert a te életed már most erről szól. Fáj látnom, ahogyan piruettezel a szociális köreidben, de közben valahol mégis… csodállak érte, irigy vagyok rád. Tudod? Én sosem leszek képes arra, amire te. Tőlem távol áll a machiavellizmus, pedig tudom, hogy hasznomra válna, ahogyan hasznára vált anyámnak és apámnak is, miként a megfelelő személyekhez dörgölőztek a kialkudott pozíciójukért. Én nem tudok féket kötni a nyelvemre, én nem tudom nem azt mondani, amit gondolok. Ezért gyakran inkább nem mondok semmit. Jobb így mindenkinek.
- Állj fel. - így teszek én is. Hirtelen elhatározással hajtok fejet az impulzus előtt. Tudom, hogy nem vagy te akkora szerencsétlen, mint amilyennek TJ előtt mutatod magad, hiszen az órákon is megpróbálsz lépést tartani a legjobbakkal. Apád nem tanított megvédeni magad? Akkor majd én foglak.
- Állj fel, pálcát elő, párbajozni fogunk. - diófa pálcámmal suhintok párat a padok irányába, hogy a tanterem szélére rendeződjenek, megnyitva előttünk a középen álló teret. Gratulálok, fel tudtál baszni annyira, hogy segíteni akarjak neked – függetlenül attól, hogy kérted-e.
- Mondd, TJ mit szokott pontosan csinálni? - tudnom kell, hogy érdemben foglalkozni tudjak a problémáddal. Persze a varázslatok csak egy része. A nehezebb a mentalitás. A még nehezebb pedig kihasználnod azt az erőforrást, amivel észre sem veszed, hogy rendelkezel.
Ez a szerencsenapod, Maddock. Itt vagyok melletted, hogy emlékeztesselek rá.
Miért nem állsz a sarkadra, Malachi? Miért hagyod, hogy így bánjon veled, Malachi? Nem lenne egyszerűbb végre szembenézned vele, Malachi?
Tudod, belefáradtam már, hogy mindenki jobban tudná élni az életem, mint én magam. Könnyű a színes mozaikablakokon keresztül nézni a másikat, elveszni a részletekben és csak azt látni, amit látni akarsz. Malachi, a gyenge. Malachi, a kedves. A jótanuló. A szolgalelkű. A kihasználható. Az aranyszőke. A Maddock. Thaddeus öccse. A második a sorban. Persze, mindegyik én vagyok. De én vagyok az is, aki az etikával vértezte fel magát, akinek a mosolya és kedves szavai lettek a legjobb és legélesebb fegyverei. Mindenki másképp éli túl az életet, míg te hangosan teszed és elhordod a sziklát is, mintsem megkerülnéd, én mások számára láthatatlanul haladok, feledhető utat járok be, hogy csak akkor vegyék észre, hogy már a csúcson állok, mikor már túl késő. Csodállak azért, amilyen vagy, Solace. Az akaraterődet, az éles nyelvedet és a tüskéket növesztett szavaid, mik illatos rózsaszirmokat hullatnak. Kár, hogy az ember önérzete inkább a tövisre markol, mintsem befogadná az azon túli szépséget. Én értékelem a mondandód, Solace. Látom benned a szépet, azt, amivé az ambíciód és kitartásod hátán válhatsz, most mégis… keserű csalódottság a jussom. Talán többet vártam tőled, talán túlbecsültelek. Azt hittem te nyitott ablakon keresztül nézed a valót. Tévedtem.
Vállat vonok a kérdésed nyomán. Nyegle válasz, tudom, mégsem érzem szükségességét, hogy a magam védelmére keljek. A mentegetőzést kint hagytam, TJ tapos rajta, miközben a falat kaparja értem. Egymásnak is valóak. Kékjeim amúgy is inkább rajtad nyugtatom, mint bátyám dühtől vöröslő arcát képzelem magam elé, mégis egy pillanatra… mintha eggyé válnátok előttem. Megilletődve pislogok rád, majd ahogy eltolod a könyved, lesütött szemmel fordítom el a fejem. Ne haragudj rám, Solace. Nem fogok a titkaid után kutatni, nem akarok gyenge pontokba ütközni, nem így. Nincsenek hátsó szándékaim, nem akarok fogást találni rajtad és ellened fordítani azt, amit találhatnék. Egyszerűen… nem érdekel. Nem így. Értéktelennek találom az információt addig, amíg nem a forrástól hallom, míg nem te döntesz úgy, hogy a gondjaimra bízod. Fáj, hogy ennek ellenkezőjét feltételezed rólam. - Pontosan tudom, hogy sokkal fontosabb dolga lesz, mintsem egy ilyen magamfajta senkivel foglalkozzon - mondom halkan, talán nem is teljesen neked, inkább a mellettem lévő padnak, amin helyetted a tekintetem nyugtatom. Megvan a maga előnye, hogy könnyedén megfeledkeznek a létezésemről is. Sok mindent hallok és látok a kúriában, mert én vagyok a szellő, ami átszalad a folyosón, én vagyok szőtt faliszőnyeg, a porosodó könyv a polcon, a félig kiszáradt citromfű az ablakpárkányon. Én vagyok a kandallóban ropogó tűz, az összegyűrt papírlap a szemetes mellett.
Meglepve kapom rád újra a tekintetem. - Attól még nem kevésbé igaz, amit mondtam. - Szavaim marják a torkom, a kín vörösre festi az arcom. Mindketten tudjuk, hogy jó játékos vagy és győzelmünk után még jobb leszel, mert a büszkeséged és az akarat, hogy nálam jobbá válj, nem engedi meg, hogy újabb hibát véts. És nem lehetek elég hálás ezért, mert pontosan ez az, ami engem is jobbra ösztökél. Kérlek, hidd el nekem.
Értetlenül pislogok rád, végül csak a második felszólításra engedelmeskedek, éppen érinti a talpam a talajt, mikor elindul a pad alólam. Körbetekintek a rögtönzött párbajtermen és hirtelen azt sem tudom, hogy hogyan reagáljak. Hitetlen mosoly fut át az arcomon, ahogy megértem a mögöttes szándékod. Hálás vagyok neked, Solace, mégis azt kívánom, hogy bár látnál engem, nem csak úgy, mint mindenki más. - Nem fogok veled párbajozni, Solace… - A fejemet rázom lassan, ahogy közelebb lépkedek hozzád. Ahogy eléd érek, a pálcát tartó kezednek támasztom a ujjaim és gyengéden lefelé kezdem nyomni a kezed. Szomorkás mosollyal pillantok végül rá és hagyom elveszni a saját kékjeim a te mindig nyughatatlan zöldjeidben. A pír se érdekel most, ami a közelségtől az arcomra szökik. Bár bevallom, levegőt alig merek épp venni. - Nem azért nem emelek pálcát rá, mert nem tudnám, hogyan kell. Ismerek átkokat, védővarázslatokat, ugyanazokon az órákon veszünk részt, Solace. Lehet a szemedben ez gyengeség, számomra a túlélés. Ha TJ-re emelek pálcát vagy akár egy élesebb szóval is illetem… - Elharapom a szavakat, mielőtt utat törnének maguknak. Úgy nézek körbe, mintha bárki más lehetne a szobában rajtunk kívül, mintha bárki kihallgathatná ezt a beszélgetést. Talán már túl paranoiás vagyok. - Akkor apám ad leckét arról, hogy hol a helyem. Nem csak a bátyám kívánja azt, hogy bár meg se születtem volna, Solace. Ezt a harcot már akkor elvesztettem, mikor még el se kezdődött. - Sóhajtok és végre észbe kapok, elveszem a kezem a tiédről, ujjaim pedig siralmasan markolják a levegőt a meleg bőröd helyett. - Tudom, hogy nem kérsz belőle, de… köszönöm. Hálás vagyok neked.
De bárcsak látnál úgy, mint senki más.
Pedig lehetnél más is, Malachi. Szellő helyett lehetnél a texasi tornádó, mely rettegést és a holnap bizonytalanságát hozza magával az óvóhelyeken bújkáló családoknak. Nem kell díszes faliszőnyegnek lenned, ha lehetnél maga a fal, a maga nyers, bús komorságával, de biztos és egyenes tartásával, bízzák hát rá az otthon melegét vagy a börtön biztonságát. Lehetsz az úttörő, mely ékes része könyvtáratoknak, a fény és száraz levegő, mely kiszárítja a citromfüvet a párkányodon, a tűz, mellyel Néró felgyújtotta Rómát, és az a személy, aki hanyagul a szemetes mellé dobja az összegyűrt papírlapot.
Az vagy, akinek definiálod magad. De te nyápicnak és gyengének tetteted magad, mert félsz a konfrontáció mindennemű formájától. Pedig lehetnél több is, ennél sokkal több. Minden adott hozzá. A fél karomat odaadnám az életedért, a nevedért, a véredért.
De nekem csak a csupasz csontok siralma jutott.
- Nem érdemlek dicséretet egy vesztes meccsért. - feltétlenül szólok majd, ha arra van szükségem, simogassa a lelkem. Jelenleg azonban az nem célravezető. Tűzzel és vassal kell jutalmazni, nem pedig tejjel és mézzel. Leghamarabb egy év múlva mérkőzünk meg, addigra pedig ki kell küszöbölnöm azokat a hibákat, amik a hétvégi vereségünkhöz vezettek. Mert tudod, Malachi, én sok mindenben jó vagyok. Tényleg sok mindenben. De a vereségben pocsék.
Sawyer jövőre elballag, felszabadul a Wampus kapitányi pozíciója, nekem pedig szándékomban áll megpályázni azt. Te is jól teszed, ha így teszel majd a saját csapatodnál. Úgy tudom, ott is üresedés lesz.
Mégis félsz alkalmazni mind az átkokat, mind a védővarázslatokat. Pedig ha most nem tudsz kiállni magadért, akkor mi lesz majd később? Mi lesz majd akkor, amikor már nem véd meg a virágos ajtó? Talán Thaddeus Maddock, az ifjabbik már nem a nyílt erőszakot választja fegyvernemül, mert ez csak jelen korának téves választása. De az elnyomó mindig elnyomó marad, még ha választott fegyverneme más is. Tudod, hogy segíteni akarok neked, még ha ezt erőszakos módszerrel is teszem.
De aztán megkapom a választ, amibe nem gondoltam bele, még ha tekintetedet nem is tudom állni. Zavarodottan veszem mellkasom elé a kezeimet és fonom össze a karjaimat, továbbra is a pálcám markolászva. Pillantásod és közelséged némi színt kölcsönöz arcomnak. Ne ragadtasd el magas, ez nem neked szól… ugye? Nem kellett volna összefonnom a karjaimat, hanem fel kellett volna lépnem veled szemben. Ki kellett volna csavarjam a kezem a tiédből, amikor hozzáértél a csuklómhoz, majd lendületesen el kellett volna lökjelek téged. Akkor talán végre pálcát emeltél volna rám. Vagy ha akkor nem, akkor a záporozó átkaimtól, újra és újra, amíg végül nem teszel valamit saját magadért. Pedig igazán nem akarlak bántani, Malachi. Tényleg nem. Az én őseim eleget bántották a tieidet. Tudom, mert előkerült a nevük az egyik történelemkönyvben, ahol a vadászok rémtetteiről írtak.
A bűneikért pedig örökkön tartozni fogok neked, és az egész varázslótársadalomnak.
- Ez szopás. A húgom egy naiv, kényeskedő picsa, nem jövünk ki jól. De azt én se szeretném, ha baja esne, és biztosan keléseket növesztek az ánuszába annak, aki bántja. - oldalra fordítom a fejem, és a padlót bámulom a válaszom közben. Szar helyzet az övé, ezt még az én moszatokéval egyenértékű empátiám is felfogja. Egy egész röpke pillanatra talán még sikerül is a helyedbe képzelnem magam. Azonban továbbra is túl közel vagy. Keresztbe font karjaimat kioldom, mellkasodra helyezem és kicsit meglöklek, még ha nem is azért, hogy eless, hanem hogy kicsit távolabb találd magad tőlem. Zavarsz, Malachi. Zavar, hogy ennyire benne vagy a szférámban.
- Tudod már, mit csinálsz, ha végeztél itt? Gondolom, mindent meg akarsz majd tenni, hogy kikerülj onnan. - hátrébb lépek, és hanyagul nekitámaszkodom az egyik falhoz állított padnak. Nem hiszem, hogy van bármi, amivel tudnék segíteni, hiszen most bizonyosodott be, amit én csinálnék, az nem működne, nála nem. Nehezen tudom elképzelni, hogy ne akarnál viszont mindent megtenni azért, hogy a legjobb feltételekkel tudd elhagyni az otthoni fészket.
- Meg aztán egy valamit ne feledj el, Malachi. Neked mindig lesz valamid, ami nekem nem. - kivételesen nem a családnevedre gondolok itt, mert abban csak megalkudással jutnál előre. Nem hiszem, hogy én képes lennék rá, bár te így is képes vagy kompromisszumokra, az előbb igazoltad.
É
n csak próbálok élni, Solace. Megtalálni a hétköznapok szépséget azon szűk keretek között, ami nekem jutott. Kiélvezni az eső illatát és a frissen vágott fűét. A viharfelhők mögül előbukkanó első napsugár melegét az arcomon, a szivárványt a föld felett és az ebből fakadó őszinte mosolyt. Az első hópelyhet, a szikrázó hótakaró ropogását a talpam alatt, a tavasz első hajtását, ami utat tör magának az olvadó talajból, a kifakadó bimbót, az első érett gyümölcsöt, aminek édes leve a szám sarkánál folyik le. A tenger moraját, ahogy a partot nyaldossa. Az új és régi könyvek illatát, a levegő szabadságát, a zongora billentyűinek érintését, a szárnyakat növesztő dallamot. Számomra ezek jelentik a tiszta örömöt, a biztonságot, a bizonyosságot, hogy egyszer még többet láthatok és érezhetek mindebből.
Tudom, hogy te ezt nem érted, Solace. Hiába mondanám, írnám le, rajzolnán el, játszanám el neked, egyszerűen képtelen lennél rá, hogy határokban gondolkodj. Neked a kényelmessé dekorált ketrecem a gyengeség, a magammal szembeni tisztelet teljes hiánya. Számomra a menedéket jelenti, a biztos helyet, ahol békés körülmények között építhetem önmagam, hogyha eljön az idő, ha végre sikerült páncélt növesztenem a lelkem köré, végre kiléphetek. Mert a ketrec kulcsát magamnál tartom és nem adom át senki másnak. Pedig elvennéd tőlem, ugye? Te akarsz dönteni az én sorsomról is, hogy bebizonyítsd magadnak és a világnak, hogy te jársz a jó úton, hogy csakis a te módszereiddel lehet érvényesülni. Olyan sokan vannak körülöttem, akik azt is meg akarják szabni, hogyan vegyek levegőt. De tudod, Solace, épp zavarba jövök és letaglóz a saját reszketeg gondolatom; talán, ha szépen kérnéd, talán, ha Te kérnéd, megmutatnám hová rejtettem. - Annyira végletekben gondolkodsz - bukik ki belőlem egy elnéző mosollyal körbeölelve. Nem tudom miért lepnek meg a szavaid, hisz pontosan tudom, hogy nálad minden vagy fekete vagy fehér, nagyon ritkán szürke. Mégis megmosolyogtat ez a fajta makacsság, ez a fajta vérszomjas motiváció. Gladiátori ambíció űz téged, ott lobog a tekintetedben, de nézz körbe, Solace. Itt vagyunk, csak mi ketten, a virágos ajtó mögött. Mégis most mitől félsz? Biztonságban vagy, egy vereség még nem egyenlő a haláloddal. Ne téveszd össze a verejtéked a vérrel. Veled ellentétben én látom a színeket, Solace. Bár engednéd, hogy megmutassam, milyen. Bár hagynád, hogy pálcát ragadjak és átfessem a falaid. Cserében megmutathatnád, hogyan üssek ablakot a ketrecemre.
Van egy szívdobbanásnyi, meghitt csend köztünk és én elveszek a pillanatában. A szívem a torkomba szökken és mintha meg akarna szűnni az egész világ. Nem értem, hogy miért és hogyan lehet ez, sosem éreztem még ilyet korábban. Nem vágytam még arra, hogy bár kicsit még közelebb lennél, se arra, hogy a kezem a csuklód helyett inkább az arcodat érintse. Megrémiszt és szégyellni kezdem magam miatta, mégsem vagyok képes ellépni tőled. - Hát… nálunk egészen más a dinamika. - Kínosnak találok minden szót, ami kiszáradt ajkaimról eléd gördül. Talán értelme sincs, vissza se tudnám idézni, csak azt éreztem, hogy muszáj megszólalnom, mielőtt… Bizonytalan léptekkel hátrálok tőled, ahogy tőled szokatlan gyengédséggel taszítasz el magadtól és tudod, hálás vagyok érte, végre rendesen vehetek levegőt. Mégis megborzongok a hidegtől, amibe a távolság bugyolál.
Egyszerre mozdulok veled, tükrözöm a mozdulataid, míg el nem érem az első padot mögöttem. Kérdésed büszke mosolyt csal az arcomra, tekintetemben olyan eltökéltség villan, amit még talán nem is láthattál tőlem. Talán nem is tudtad, hogy bennem is ott van. - Medimágus leszek. Tanulni akarok, én akarok lenni a legjobb. Világot akarok látni, olyan kultúrákból és mágiaágakból táplálkozó mediatikát elsajátítani, amikről itthon álmodni se mernek! - Széles vigyorral tárom szét a karjaim. Tudod, még édesanyámon kívül senkinek se mondtam ki hangosan a céljaim. Nekem ez a szabadulókártyám, ezzel szerzek majd nevet magamnak, hogy ne apám fia lehessek. Én ezzel akarom kompenzálni a családom undorító becsvágyát, a gonoszságot, amit a szívük pumpál. Látod? Lassan is lehet haladni, Solace. Ez az én titkom, a stratégiám és pontosan ezért leszek sikeres. Mit szólsz? Találkozunk majd a csúcson? - Mi a helyzet veled? Várj, had találgassak. Auror? Nem… neked az kevés. Ereklyevadász? Akár, de… nem, ugye? Inkább… átoktörő? - kérdezem vigyorogva. Látod? Van hangom, Solace. Van szemem és magamhoz való eszem. Csak… kevés az alkalom és a megfelelő hely, ahol ezt őszintén megmutathatom.
A következő mondatoddal viszont bevallom, megfogtál. - Mire gondolsz, Solace? - Merlinre, csak tudnám, hogy miért az az első gondolatom, hogy kereshetnénk együtt valamit, ami csak a miénk. Annyira kínos… bár elsüllyedhetnék.
Hát élj. Élj, Malachi, és szárnyalj szabadon! Érezd a csípős levegőt arcodon, ott fent, a magasban, a viharmadár szárnyán. Hisz tudod, a magaslat nem ígér biztonságot, csak tágabb kilátást, de micsoda kilátás az! Onnan a zuhanás nagyobb, hosszabb, de érzed te is, hogy a levegő tisztább? Hisz a szárnyalás akkor kezdődik, amikor ujjaid elengedik végre a peremet, te pedig zuhansz, zuhansz tovább szabadon.
Majd becsapódsz a jeges tóba. Tudod, az otthonomba. Először fájni fog, csíp a hideg. Ezer, apró tű emlékeztet téged arra, hogy élsz. A tested talán tiltakozik először, az ösztön ordít, olyan hangosan ordít, hogy biztosan nem csak te hallod meg. Könyörög majd neked, rimánkodik, üvölt, hogy fordulj meg, kapaszkodj, ússz ki a partra. De miért tennéd? Értem? Ghostpine-ért? Minek, ha ott nem vár már téged semmi új?
A vízben pedig mozognod kell tovább. Mozognod, mert a jeges víz nem lesz kegyes hozzád. Ha megállsz, lehúz magával a mélybe. Ott, a fájdalomban kell levegőt venned, Malachi, ott, ahol a legjobban szúr a tüdőd, mert akkor a sodrás átenged téged. A sodrás tudod, nem ellenség, hanem irány – irányt mutat az életben, és elvisz téged olyan helyekre, melyekről remélni sem merted volna, hogy léteznek. A part ugyan biztonságos, ezt nem kétlem. Ott nem fázol, nem fuldokolsz, nem tévedsz el. De ott nem tanulsz meg úszni sem.
De te nem mászol ki, Malachi. Hagyod, hogy megtartson, leszel a látszólagos foglya, a sodrásra bízod magad. A hideg előbb-utóbb tompává válik, a fájdalmat pedig megszokod, egyre kevésbé szúr a mellkasod. Lassan eltűnik fentről a fény. Idelent megszűnik a múlt, a part messze van, és nincs más, csak te meg a sodrás, mely szűk járatokba vezet. Kövek között sodródsz tovább, a tested pedig olyan könnyű, mintha nem is számítana többé. Látod a repedést a mélyben, látod az átjárót, és ahogy átsuhansz rajta, a víz is mintha sokkal melegebb lenne. A barlang ugyan szűknek tűnik, de gond nélkül siklasz a járataiban, mígnem azok kitágulnak, és meg nem érkezel. Víz, még mindig víz, de mintha a fenti, ismert világ tükörképe lenne. Fák állnak gyökérrel felfelé a meleg vízben, törzsük lassan ring, lombjuk helyén pedig finom hínár lebeg.
Átsodródsz az erdő között, olykor játékosan bujkál előled egy-két színes hal, kik élőhelyüket látják itt. Követed a kijelölt ösvényt, át ősi városok romjai között, mementói lepusztult, régi időknek. Ők már halottak, Mal, őket ne sajnáld. Sajnáld az élőket, és sajnáld azokat, kik nem mernek élni!
Meghajolnak előtted a kőből faragott boltívek, az oszlopok ferdén állnak félre. A sodrás lassulni kezd, de ezt te is érzed, igaz? Egyre emelkedik, felfelé vezet téged spirálban csavarodva, mintha valamit mutatni akarna neked. Látod már a fényt; látod, hogy kitisztul a víz, míg végül egy hatalmas, áttetsző, kristályos barlangba nem érkezel. Végre levegőt vehetsz! Ezernyi színben töri meg a fény a falakon futó ívet. Látod, Mal? Látod, mit ír? Ott van a barlang falán, látod a képeket. Ez a hely megörökítette az utadat, ami ide vezetett. Látod a fájdalmad, látod, hogyan szúrt, és látod azt is, mennyi akadály vezetett ide. De hagytad a sodrást, hagytad, hogy ide vezessen, ide, ahol minden váratlan. Itt a tanúd rá, itt látod minden vállalt kockázatod sorát. A sodrás fogta talán a kezed, de mégis te voltál, te hagytad, hogy ide vezessen.
Én ott foglak téged várni abban a barlangban, távol a bizonságtól, és távol mindentől, amit ismersz. Csak bújj ki a ketrecedből, feszítsd fel a rácsokat, és hagyd, hagyd a veszélyt, kockáztass, és élj, Malachi, élj.
- Te meg annyira… - nem fejezem be, mert nem tudom, mit mondhatnék. Mások vagyunk, Malachi, a világunknak nincs keresztmetszete. Nem kellenek nekem a színek – jó nekem a fekete, a fehér és a szürke.
Tudod, ismerem a dinamikátokat. A bátyád az én házamba jár, emlékszel. Engem valahogy az első naptól irritál, mások meg hajbókolnak neki, és vágynak az olcsó figyelmére. Azt hiszem, én mindig is kicsit más voltam, mint a többiek, másképp gondolkoztam, és másként láttam a világot. Emiatt nem illek oda, mint egy kirakós darabkája, amit rossz játékhoz kevertek. Pedig próbálok, igyekszem normális lenni, de te is tudod, hogy egyre kevésbé megy. Fárasztó, én pedig kezdek belefáradni, tudod.
Az arcomról nem olvashatsz le más kifejezést, mint amit eddig is megszoktál tőlem. Azt szokták mondani, hogy olyan az arcom, mintha mindig kicsit flegma lennék és állandóan duzzognék valamin. Pedig az esetek többségében ez sem igaz, de könnyű kivetíteni az érzelmeket egy olyan arcra, amit nem ismersz. Mégis, a szemüvegem mögött ott csillan valami, ott csillan a fény, talán az egyik kristály tükröződik vissza reád. Éppen ezt akartam hallani, épp ezt a tüzet akartam látni.
- Elhiszem, hogy meg tudod csinálni. - nézek rád, miközben még mindig a pad szélét támasztom, pálcámat szórakozottan forgatva a kezemben, ha már nem mersz kiállni ellenem egy párbajra.
- Látlak gyógyítóként, látom, hogy ezt fogod csinálni. - és bizonyára így is lesz. Meglátogatod majd Európát és Ázsiát, hogy a legjobbaktól tanuld a legjobbakat. A gyógyítókat mindenki csodálja, Maddock. Még ha nem is az én utam, tudom, hogy egész életemben szükségem lesz rájuk.
- Tavaly még tényleg auror akartam lenni. - mert kinek ne lenne vágya, hogy sötét varázslók után futkosson, hogy megbüntethesse őket az igazság és a rend nevében? Gyerekkorom óta ez szerettem volna lenni, de aztán változtak a dolgok. Biccentek egyet arra, hogy átoktörő lennék.
- Rájöttem, hogy nekem az kevés. Nem akarok egy egyszerű izomagy lenni, többet akarok ennél. - megkocogtatom fejem a pálcámmal. Tisztában vagyok azzal, hogy jó eszem van a dolgokhoz, a kiválóságom bizonyítottam eleget. Nem vagyok hajlandó beérni a középszerűséggel. Márpedig a legtöbb auror középszerű.
- Régi kultúrákat akarok látni és ismeretlen mágiaágakat. Megnézni, hogy mi van a piramisok mélyében, és rég elveszett városok titkait felkutatni. Ki tudja. - ellököm magam a padtól, hogy odalépjek hozzád, veled szemben állhassak.
- Talán egyszer együtt utazunk majd valahová. Sőt, ragaszkodom hozzá! Ígérd meg, Maddock! - én a megszeghetetlen esküt is letenném rá, de jól tudom, de nem szereted a végleteket. Így megelégszem azzal, ha kisujjam elfogadod. Prudencetől láttam, ők így esküdnek, bár azok csacskaságok, nem más.
- Ígérd meg, hogy együtt utazunk. Te a saját célodért, én az enyémért. - csak azért, hogy lássunk új módszereket, új kultúrákat és új mágiákat. Együtt, közösen, mégis külön. Tartom a kisujjam, tekintetem merev és eltökélt. Elhatároztam magam erről, és ha nem ígéred meg velem együtt, soha többé nem fogok szóba állni veled.
- Mal, te szerethető vagy. - válaszolom meg a kérdést. Neked mindig ott lesz az, ami nekem nem. Én vállalhatatlan vagyok, egy freak, a fura gyerek. Barátaim sincsenek. Körülötted annyian állnak, tudod, hogy én nem bírnám számon tartani sem őket.
- Neked mindig ott lesznek erőforrásként a kapcsolataid. Téged szeretni fognak, vállalható vagy. Sosem leszel egyedül. Én meg csak Barbon vagyok. Solace Barbon, a különc. - mert a kapcsolatok is erőforrás, akár be mered vallani, akár nem. Ez az erősséged, ez a legnagyobb erősséged, amit felhasználhatsz.
De Solace Barbon egyedül van, tudod. Solace Barbonnak a maga erejéből kell boldogulnia.
