Roxfort RPG

Connor idegesen járkált fel-alá a sátorban. Lépteit nehéznek érezte, mintha minden mozdulata alatt megreccsent volna valami láthatatlan idegszál. Sienna időnként ránézett, de nem szólt; talán csak mert pontosan tudta, hogy most lehetetlen a fiúval kommunikálni, vagy talán mert ő maga is képtelen volt szólásra nyitni a száját. A sátor mágikus csöndje vastagon telepedett rájuk, elnyelve a kinti világ minden zaját, így Connor csak saját lélegzetének zihálását hallotta, és a szívét, amely úgy vert, mintha a mellkasából akart volna kiszökni. Nem jött hozzá látogatóba senki. Nem is engedte volna. Roxanne-t külön megkérte, hogy ne tegye be a lábát ide. Nem akarta látni senki arcán a félelmet vagy az aggodalmat. Ezt egyedül akarta végigcsinálni.
A talaj pora szinte szürkés nyomot rajzolt a párbajtalárja peremére, ahogy Connor újra és újra megtorpant, majd folytatta a járkálását. Olyan izgalom vibrált benne, amilyet még egyetlen kviddicsmeccs előtt sem érzett soha. Ez valami más volt: nyers adrenalin, sűrű félelem és kimondatlan remény furcsa elegye. Aztán mikor Sienna elhagyta a sátrat, valami újfajta érzés is keveredett ebbe a koktélba: pánik. Térdei meg-megroggyantak, az izmai mintha nem engedelmeskedtek volna. Amikor aztán végre felhangzott az ő neve is, erőt vett macskás tagjain, teleszívta tüdejét, nagyot sóhajtott, majd kilépett a sátorból.

Szinte fejbe vágta őt az odakint tomboló hangorkán. Több ezer torok kiáltása zúdult rá, minden irányból fény, mozgás, és zaj érkezett. És ekkor furcsa mód eltűnt a pánik, az izmai ismét erőtől duzzadtak, és mintha csak valaki átkapcsolt volna benne egy láthatatlan kart: hirtelen újra otthon érezte magát. Épp úgy, mint a kviddicspályán. A kör alakú arénát valószerűtlen fénybe vonták a lebegő gömbök, melyek követték minden mozdulatát. A homokos-sziklás talaj fölött már ott remegett a feszültség, a lelátók hat méter magas ívéről pedig a tömeg millió szeme tapadt rá.
– Forog-forog-forooog… és ez bizony a Tarasque! – csattant fel a közvetítésből egy hang, mire a francia közönség egy része látványosan elsápadt.
A fal kettéhasadt, és egy ormótlan szörnyeteg lépett elő mögüle.
Connor lélegzete elakadt. A tarasque olyan volt, mint egy lidércnyomásból megelevenedett rém: tüskés, pikkelyes, teknőshöz hasonlatos páncélzattal rendelkezett, karmai mélyen hasították a homokot, oroszlánfeje pedig kapkodva szimatolta a levegőt. A fiú ösztönösen hátrált, majd — még a rém első morgása előtt — megfordult benne egy ötlet. Potter…

Egy pillanatig tényleg fontolgatta, hogy megidézze a seprűjét. Ha valaki, hát ő képes lenne ennek a bestiának a feje fölött cikázni, kicselezni, elcsalni őt. De aztán mégis elvetette az ötletet. Ez most az ő próbája volt. Saját kútfőből, saját erőből akarta megoldani ezt, bebizonyítva, hogy nem csak egy egydimenziós figura, aki csupán egyetlen dologhoz ért. Meg akarta mutatni a sok kételkedőnek, hogy mennyivel több rejlik benne, mint ahogy azt gondolták.
Elkezdte felmérni hát a bestiát, éppen úgy, mint pár héttel korábban az amerikai srácot, mielőtt verekedni kezdtek volna, vagy mint ahogy meccsek előtt az ellenfelet szokta, az összeállításukat, a játékosok testbeszédét figyelve. A szörnyeteg páncélja szinte áttörhetetlennek tűnt. De talán meggyengítve az illesztéseit — lefagyasztva, felmelegítve, újra lefagyasztva azt – brutálisan betörhetné azt egy robbantó átokkal. Ez legyen a B terv, O’Hara – gondolta magában. De először mással akart próbálkozni, gyengepontot akart keresni. Úgy vélte, hogy a hasánál lenne érdemes kezdeni, vagy esetleg a szemeivel.

Connor leguggolt, majd nekidőlt egy sziklának. Érezte, ahogy por és finom homok pereg végig a talárján. A távolban a tarasque fújtatva fordult felé, és bár még nem rohant, minden mozdulatában ott lapult a veszély. A fiú érezte, ahogy az adrenalin hajtja őt előre, és egy pillanatig kedve támadt volna fejjel nekirohanni, ahogy azt Morrissal is tette. De tudta, hogy ezúttal okosabbnak kell lennie. Itt nem csupán pár monokli volt a tét. Az élete forgott kockán.
Takarásban, fedezékről fedezékre haladt és próbált lőtávolságon belülre érni. Egy mélyebb sziklaperem mögé vetődött, miközben gerincében tompán sajgott a tavalyi sérülés emléke, de ő mit sem törődött vele. A fájdalmat elnyomta a tomboló adrenalin. Egy váratlan pillanatban aztán kigurult a fedezékül szolgáló szikla mögül, felpattant, csúszott két lépést, majd pálcáját egyenesen a szörny szemére szegezte.
Most vagy soha.

A sárkány szívizomhúr megfeszült, majd a fenyőfa pálca végéből szikrázó átok röppent ki a tarasque irányába. Connor remélte, hogy a kötőhártya-gyulladás átka, amit a sárkány-oroszlán-teknősre küldött, egy időre harcképtelenné teszi majd őt… Ha sikerülne, akkor egy Lumos Solem vakító fénysugarával folytatná a lefegyverző hadműveletet, és ha mindezek után még jól tudna időzíteni, akkor akár a Morristól ellesett gumilövedékes trükköt is bedobná, amivel akár ki is lőhetné a bestia szemét.
A szikrázó átok végigsuhant a levegőben, egyenesen a monstrum irányába, és...

A tarasque bal szemét eltaláló kötőhártya-gyullasztó bűbáj kíméletlen pontossággal érte el a célját: a bestia szeme egy szempillantás alatt véresen vörösbe fordult, amitől a teremtmény olyan torokhasító, reszelős bőgésbe kezdett, hogy beleremegtek az aréna falai. Connor azonban nem hátrált meg tőle. A hang ugyan végigrezegtette a gyomrát és a mellkasát, de nem hagyta, hogy egy ordítás kizökkentse őt. A sikeres találaton felbátorodva újabb támadásba lendült. Olyan volt ez, mint mikor a meccs első sikeres labdaérintése után belelkesedik az ember.
A következő mozdulat szinte ösztönösen jött: pálcáját ismét a szörny felé irányította, és egy vakító fénycsóvát lövellt ki felé, abban a reményben, hogyha eltalálná a tarasque-t, másodpercekre akár teljesen meg is vakíthatná az oroszlán-teknős-sárkányt (ami félig oroszlán, félig teknős és félig sárkány, de most tökre komolyan). A Lumos Solem fénynyalábja azonban még el sem érte a monstrumot, amikor az teknősökre emlékeztető módon visszahúzta a nyakát, és páncéljának belsejébe menekült, magával rántva a zsákot is, melyben a próba tárgya rejtőzött.
Connor szeme összeszűkült. Ez így nem lesz jó - gondolta. Ki kellett csalogatnia azt a dögöt, máskülönben esélye sem volt teljesíteni a próbát.

Nagyban gondolkodott még, hogy mitévő legyen, amikor a páncél nyílásain át először csak vékonyan, majd hirtelen gomolygó sűrűségben zöld füst kezdett kiáramlani. A jelenet füstgránát felrobbanására emlékeztethette a mugli születésűeket. Connor ösztönösen hátralépett, de a fenyegető felhő már a lábainál kavargott, és egyetlen lélegzetvételnyi távolságra került attól, hogy elérje őt.
Nem tudta pontosan, milyen hatással bír ez a méreg az emberi szervezetre, csak azt, hogy biztosan nem akarja belélegezni. Pálcáját ezúttal a saját fejére irányította, majd egy pillanattal később már a buborékfej-bűbáj lüktető védőrétege tartotta távol arcától a zöld gőzgomolyagot. De csak azt… Éles, maró fájdalom hasított bele a bőrébe, és pálcás karjának kézfeje pillanatok alatt felhólyagosodott.
Connor elkáromkodta magát, majd megsuhintotta a pálcáját.
– Ventus!
A pálca végéből előtörő széllökés elsöpörte előle a gázfelhőt, néhány másodpercre megtisztítva körülötte a levegőt. Connor fedezékbe vetette magát, amitől tompán belesajdult hátába valami régi sérülés, de ez most nem érdekelte. Felmászott egy magasabb sziklára, és ballal a remegő kezére irányította a pálcát.

– Valetudo! – zihálta, majd: – Ferula!
A bőrén a seb mintha kissé visszahúzódott volna, majd egy esetleges kötés tekeredett karjára – bár a fájdalom ettől még nem múlt el. Olyan volt, mintha a bőr még mindig égett volna. Ide Madam Pomfrey szaktudása kell majd – gondolta a fiú –, de előbb még kicsinálom ezt a dögöt.
Connor összeszorította a fogát és inkább próbált tudomást sem venni a lüktető kézfejéről. Azért kicsit bízott benne, hogy nem maradandó a sérülés. A jobbosa nem csupán a pálcás-, hanem egyben a góllövő keze is volt.
Felállt, ismét a tarasque felé sandítva. Tudta, hogy rengeteg időt vesztett, és hogy a szörny másodpercről másodpercre regenerálódhatott közben, rejtekében gyűjtögetve az erejét. Connor tudta, hogy lépnie kell.

Újra a páncélra szegezte a pálcát, bár kissé bizonytalanul tartotta azt a kötözött kezében. Előbb tüzet akart rakni a tarasque alatt, hogy a saját páncéljában főzze meg a dögöt, hátha attól majd elő tudja csalogatni azt. De aztán eszébe jutott, hogy mi van, ha a mérges gáz robbanásveszélyes is. És amúgy is túl messze volt a szörnytől ahhoz, hogy a Piroinito lángcsóvája elérje azt. Más ötlete támadt hát.
– Confringo! – kiáltotta, a varázsigét a páncél nyaki és végtag nyílásaira irányítva.
Ha az átok bejutna, odabent dübörgő robbanások rázkódtathatnák meg a tarasque puhább, védtelen testét. Connor bízott benne, hogy ez már elég lenne ahhoz, hogy kibújjon a rohadék.
A robbanó átok süvítve száguldott keresztül az arénában – és Connor lélegzet-visszafojtva figyelt a buborékfej alól. A következő másodpercben minden eldőlt, de hogy hogyan, azt még ő sem tudhatta…

Connor még szinte érezte a robbanó átok utórezgését a pálcájában, amikor a tarasque felbőszült bömböléssel elődugta a fejét a páncélnyílásból. A Confringo betalált - pontosan oda, ahova szánta - és ez egy pillanatra elégedettséggel töltötte el a fiút. De ez az érzés pillanatok alatt szertefoszlott, amikor a bestia fokozott dühvel megindulni látszott felé. A szörny léptei nyomában még az aréna falai is megremegtek, Connor pedig ösztönösen tudta: a keringő véget ért, most kezdődik az igazi bunyó.
Nem volt ideje elugrani. A tarasque medvemancsnyi karma oldalról kapta el, a fájdalom pedig villámcsapásként hasított a bal vállába. A talárja megadóan rongyokra szakadt, majd pillanatokon belül a fiú forrón csorgó vére itatta át a szebb napokat is látott anyagot. Itt azonban még nem értek véget Connor megpróbáltatásai. Az ütés lendülete letaszította őt a szikláról, de szerencséjére (a szerencsétlenségben) a zuhanás lendületében szétoszlott körülötte a párafelhő. Egy rövid ideig biztonságban volt a maró gáztól, de tudta jól, hogy nem sok ideje van. Bal karját alig érezte, de a mellkasában lobogó düh minden más érzetet elnyomott benne. A tarasque sokkal nagyobb sebet ejtett az önérzetén, mint a vállában…

Felpillantott, majd attól amit látott elvigyorodott. A nézőtéren ülők talán azt hihették, hogy O’Hara agya is károsodott az ütésben, a valóság azonban az volt, hogy csupán észrevette: jelenlegi pozíciójából, a földön fekve igen előnyös szögből rálát a tarasque alhasára és a nyakán lógó zsák rögzítéseire. Egy levegővételnyi ideje volt - talán még annyi sem - mielőtt a szörny az egyetlen megmaradt, ép szemével kiszúrta volna őt a porban feküdve. Connor nem habozott: kinyújtotta pálcás karját, és a kézfejébe maró fájdalommal mit sem törődve célzott.
- Diffindo!
Remélte: ha az átok eltalálja a pántokat, a zsák leszakad a bestia nyakáról, egyenesen a porba puffanva.
Azonban ha talált, ha nem, menekülnie kellett. A méreggőz már újra kezdte körbefonni, és a tarasque dübörgése is egyre közelebbinek tűnt. Connor nem is figyelte a zsákot, azonnal a korábbi varázslatára támaszkodott, és egy újabb intéssel feloszlatta maga mellett a párafelhőt, majd gurulásba lendült, és megpróbált kitérni a szörny képzeletbeli útjából. Minden fordulat éles tőrszúrás volt bal vállának, friss sebét pedig csípte a hegbe kerülő por.

Innen már macska-egér játék kezdődött. Ha a tarasque rohamozott, Connor minden kviddicspályán edződött reflexét latba vetve próbált kitérni előle. Folyamatosan hátrált, csúszott, bukott, gurult majd újra talpra ugrott, miközben a vállából csorgó vér egyre jobban átáztatta a talárját, de úgy tűnt máshova is került belőle. Egyszer még az arcát is összekente vele, amikor ösztönösen a sebhez kapott, majd később, mikor a homlokáról akart letörölni egy izzadságcseppet, harci festést rajzolt ezzel eltökélt arcára.
Minden kitérő manőver között, egy újabb varázslatot küldött a teknős-oroszlán-sárkány felé, hol egy Aguamenti, hol egy Spongify hagyta el a száját, melynek következtében a tarasque körül sáros és gumiszerűvé vált a talaj, ami kissé lelassította a rohamait. Connor időszakosan vissza-visszanyúlt a korábbi taktikájához, és ismét a szörny szemét vette célba. Fénysugarak, gumilövedékek, és láthatatlanul suhanó, kötőhártya-gyulladást okozó átkok röpködtek a vérengző oroszlánfej körül, további értékes másodperceket szerezve ezzel Connornak.

Amennyiben a korábbi próbálkozása célt tévesztett, úgy pár kitérő piruett között újfent célba vette a teremtmény nyakára akasztott zsákot, és megpróbálta levágni onnan. Ha már az első is sikerrel járt, úgy természetesen megpróbálta elcsalogatni a tarasque-t a zsák közeléből, hogy aztán egy váratlan pillanatban így szóljon:
- Invito zsák!

A szíve kihagyott egy dobbanást. A pálca megremegett a varázsige utórezgéseként, és Connor érezte ahogy a láthatatlan kéz rászorul a zsákra, ahogy a mágikus fonalak megfeszülnek, maga felé rántva a próba teljesítéséhez elengedhetetlen tárgyat, de aztán… Nem történt semmi. Mintha a varázs megszakadt volna. A fiú pedig egyből megértette: ily módon nem teljesíthető a feladat. Puszta kézzel kell megszereznie a porban heverő szütyőt.
A tarasque közben dübörgő léptekkel haladt felé, nem sok időt hagyva bajnokunknak a töprengésre, és a zöld pára is vészesen közeledett. Connor vállában ott lüktetett a fájdalom, ahogy pálcáját meglengetve, egy újabb suhintással feloszlatta maga körül a mérgező gőzt, hogy aztán ismét félrevetődjön a szörnyeteg elől, akárcsak egy matador.
Újabb macska-egér játék kezdődött, ahol Connor hátrált, lassító bűbájokkal késleltette a bestiát, majd kitért. Közben lassan, alig észrevehetően haladt a zsák felé, folyamatosan elcsalva a dühöngő tarasque-t a céltól, míg nem karnyújtásnyira nem került a zsáktól.
- Lumos Solem!
A fénycsóva egyenesen a teknős-monstrum épen maradt szemébe szúrt, amitől a bestia egy pillanatra megtorpant, majd fejét hátrarántva tolatni kezdett, hátha megszabadul a vakító érzéstől. Connor nem tétlenkedett: előrevetődött, és egy fájdalmas bukfenc után markába zárta a zsákot.

A tömeg éljenzett, majd hirtelen felordított. Connor diadalittas örömét felváltotta egy fájdalmas kiáltás, ami beleveszett a nézőtér hangorkánjába. A tarasque visszanyerte látását és reflexből a fiú után kapott, hatalmas karmaival felhasítva annak hátát, és ledöntve a bajnokot a lábairól.
Connor gurult, porfelhőt verve és vártócsát húzva maga után, de el nem engedve a kezében tartott zsákot. Szinte ugyanebben a pillanatban gondozók tucatjai törtek be a küzdőtérre és dobálni kezdték valamivel a bestiát.
- Ne! Hagyjátok! Ne segítsetek! – kiabálta Connor, és remegő tagokkal bár, de talpra kecmergett.
Kinyújtotta pálcás karját és ösztönösen megindult a tarasque felé. Kikerült egy gondozót, majd lerázta magáról egy másik kezét, aki megpróbálta őt visszahúzni.
- Engedjetek! Még nem végeztem vele…
Connor alig állt a lábán, de ment előre, nem törődve semmivel és senkivel. Személyes ügynek érezte, hogy lerendezze a szörnyeteget, aki annyi mindenki előtt alázta meg őt, sebeket ejtve testén.
Aztán egyszer csak egy finom, mégis határozott kéz érintését érezte magán. A mozdulat gyengéd volt, és idegen a gondozók sárkánybőr kesztyűs fogásánál. Hátrapillantott, és akkor hirtelen szembetalálta magát McGalagony professzorral. Az igazgatónő szigorú, mégis aggódó pillantással fürkészte az arcát, és Connor megértette: vége van, a harc véget ért.

Leeresztette a pálcáját, majd a zsákot magához szorítva, a vérveszteségtől kábán követte a tanárnőt, aki kivezette őt a küzdőtérről. Connor fülében még ott dobolt az adrenalin, a feje pedig zúgott a nézőtér kiabálásától, amikor belépett a pihenősátorba. Ott aztán hirtelen úgy érezte magát, mintha víz alá merítette volna a fejét, oly váratlanul szűnt meg a hangzavar, hála a sátor mágikus védelmének. A többi bajnok már odabent várakozott, Madam Pomfrey pedig körülöttük sürgölődött, sebesüléseket látott el, és különféle bájitalokkal itatta őket. Ahogy a javasasszony megpillantotta a mardekáros fiút, egy sikkantást hallatott, majd eldobva mindent, elé sietett.
- Mondtam, hogy nem fogsz meghalni.
Ez a hang már Siennához tartozott, aki mosolyogva üdvözölte iskolatársát. Connortól csak egy grimaszra futotta, aztán hagyta, hogy Madam Pomfrey leültesse őt és elkezdje összeforrasztani a hátán és a vállán húzódó, mély hegeket.
- Ne is számíts ma este ünneplésre, O’Hara! Holnapig el nem hagyod a Gyengélkedőt, úgy görbüljek meg! Ide dupla adag vérgyarapító elixír kell majd… Így felbőszíteni egy tarasque-t… Ostoba fiú. Mutasd csak a kezedet is!
Connor nem felelt, csak hagyta, hogy a javasasszony lefejtse savmarta kezéről a botcsinálta kötést, közben az ölében heverő zsákot figyelte, és azon gondolkozott, vajon mit rejt. Zavarta, hogy ennyire megsérült. Elnézve a többi bajnokot, senki nem járt ennyire pórul, mint ő. Sőt, volt akin még csak egy karcolás sem volt. Connor elszégyellte magát. Bár teljesítette a próbát, de nem volt elégedett magával.
Amikor aztán felharsant McGalagony professzor hangja, mit sem törődött Madam Pomfrey tiltakozásával, és komótosan felállt a székéből. Szédült és remegtek a lábai a gyengeségtől, de mégsem engedte meg Siennának, hogy ő támogassa ki. Éppen elég szégyen érte már őt a mai napon. Saját lábán hagyta hát el a sátrat, és úgy állt a bírák elé.