Oldal nyomtatása - from the bloody cross on top of Calvary

Cím: from the bloody cross on top of Calvary
Írta: Lolita Delacour - 2025. 11. 09. - 15:32:39

manoir devereaux
france; roscoff
—◦◦◦—

(https://64.media.tumblr.com/f00645ecb1c0aa83f67e850a961ee3b9/tumblr_pr6nysijWb1sncr8bo5_250.pnj)

And everybody knows that the Plague is coming
Everybody knows that it's moving fast
Everybody knows that the naked man and woman
Are just a shining artifact of the past

Cím: Re: from the bloody cross on top of Calvary
Írta: Cryus Devereaux - 2025. 11. 09. - 20:05:52

y o u a r e t h e m o o n — t h e n i a m t h e s u n
i w i l l n o t a l l o w y o u t o f o r g e t
(https://i.postimg.cc/pTtsV0ng/1.jpg)
l o l i t a d e l a c o u r

! bántalmazás, szexuális tartalom említése

Eláztatja az eső az ablaküveget - sötétebbre festi a kúria falát, hasonlóra, mint amennyire belülről az.
Cryus hallgatja az esőt, ahogy verdesi a falakat - szeret kétségbeesést képzelni bele: szeretne bejutni, szeretné megérinteni, végigfolyni az arcán, be az ingje alá, lemosni róla a parfümöt és a szégyentelenséget. Még itt, az újév derekán is - mintha csak valami érezné, mi következik. Mintha csak hallaná Cryus nevetésében, lent, a társalgóban - vagy amikor háta mögött hagyja azt.
Végigsimít a tapétán, ujjai alatt történeteket játszanak az aprócska minták, ettől is csak a tökéletlenség ízét érzi nyelvén; a kúriában halk zeneszó, felhallatszik az emeletre, de a lépcső nyikorgása talpa alatt hangosabb annál. Mintha csak a ház reagálna rá: minden lépése, minden lélegzetvétele, minden gondolata, minden pillantása, minden az övé - a régi fapadló karcolásai, a megfakult foltok a tapétán, a nehéz, csukott faajtók alatt kiszökő fénysugár. Minden róla suttog, mint az ódák szoktak isteneikről: valami kimondatlan tragédiáról, amit mindenki némán visel, de minden mozdulatában érzi a kúriában. Még Cryus is - csupán ő saját érdemeit látja, akárhová néz; mi mást?
Elsétál az ablak mellett, finom lenyomatot ver arcán a meg-megrebbenő gyertyafény; magábaissza, tenyere megáll a tapétán, szinte érzi bőre alatt az emlékeket: súlyuk van, szívverésük, mint megrezzenő hús, ami már nem menekül, már nem tudja, hogyan kell. Olyan, mint egy történet - egy mese, amit csakis ő mesélhet el.
Átnéz a folyosó másik oldalára - faajtó, csukva, meg sem rezzent szeptember elseje óta; egy elsuttogott történet ez is, aminek ő írja a lapjait, hm? Van benne valami… egészen intim, szinte érzi az ujjai alatt, végigverdesve bőrén: mosolyogni szeretne, meg belekapni alsóajkába, amíg vért nem érez.
Vannak dolgok, amikre Skylar is hasznos lehet, hm? Egészen sokat töpreng rajta, tud ő rajongani is, hívője lenni valaminek, ami éppen fogára való - és általában a fiú is csak hiányában az, ugye? Már-már édes; szinte szeretné, hogy moccanjon az a kilincs. Már-már megpróbálja látni maga előtt, ahogy lehunyja szemét egy pillanatra, ahogy menekül kifelé a kúriából - talán még apjuktól sem köszönt el. Vagy annak emlékétől. Mindegy is.
Elszívja cigarettájának maradékát, figyeli, ahogy a kis füstfelhő tekereg egy darabig arca körül, mielőtt elvarázsolná: szereti ezt, eltűntetni valami nyilvánvalónak a jeleit, nem, mintha nem volna szabad, nem, mintha nem ő írná a szabályokat ebben a házban, hm? Egészen ingerli így: mikor minden a keze alá játszik - jóformán anélkül, hogy akár csak meg kellene szólalnia.
Még alig múlt karácsony, hm?
Figyeli még az ajtót egy darabig - udvariasságból, valójában. Ő is képes rá - önzetlenebbül, mint bárki gondolná. Sakktábla, lépések egymásutánban, ő pedig mindig pontosan tudja, melyik mezőn áll - és melyiken a másik.
Lesimítja ingjét a mellkasán, mintha szüksége volna rá - mintha valójában eláztathatná az eső, mintha bármennyi hatással is volna rá a ház sötétsége, a gyertyafény melege tarkóján; mintha lenne esélye bármelyiküknek is.
Lenyomatot hagy maga után - valami ürességet, ha őt kérdezed. Valójában talán egy kiégetett foltot a tapétán, valamit, ami pillanatról-pillanatra mélyebb lesz - de vajon van valaha is legalja a fájdalomnak?

Mintha a ház valóban engedelmeskedne neki: a lépcsősor a tetőtérbe ezúttal hangtalan léptei alatt, odafent pedig egyenesen játszótársa a szőnyeg. Talárját ezúttal lenthagyta - pedig a sötétlila kiemeli szeme színét, a fehér ing csak a vért szokta. Vagy mosolyának élét.
Ezúttal csendben van - egy pillanatig, kezében pohár, csípője az egyik asztalnak vetve, élvezi a látványt, annál is jobban talán csak a pillanatot. Monsieur Devereaux a lehetőségek embere, és ezt akár ráfoghatná generációjára, de értelmetlen volna - apja vagyona nem tudatosság, egyszerűen csak szerencse, öccse pedig, ha az volna, már kiugrott volna valamelyik ablakból. Lehetőleg innen, vagy egyenesen a tetőről - minél magasabbról, ahogyan illik.
- Miss Delacour, koszos lesz a ruhája. - Nevetni tudna; beledörgölődzik hangjába, végigfut a mosolyán, és van olyan nagylelkű, hogy bearanyozza vele a padlást, vagy éppen őt.
Nézi őt odalent, a padlón, a levegőben körülöttük apró porszemcsék - talán a gyertyafény csillan rajtuk, talán Cryus, az ő szórakozása; mint gyermek, aki csokoládét talált eldugva, biztosan valaki másét, biztosan olyat, amit egyszerűen csak ott kellene hagynia.
Sosem volt az a típus.
Visszafogott szórakozást enged meg magának - nem lép közelebb, csak szájához emeli poharát, ezúttal nem pezsgő; talán már csak azért sem, mert az esemény annyira azt kívánná magára. Már tudjuk - Cryus írja a szabályokat, a szabályainkat, ugye?
- Kifejezetten… keres valamit? - Kissé oldalra billenti állát a korty után; még érzi nyelvén a vörösbor ízét. - Vagy neadjisten rejtőzködik valaki elől? Kérem, remélem, hogy apám rozé mimosája elől, azt igazán meg is tudom érteni, de biztosan találtunk volna önnek egy… udvariasabb búvóhelyet.

Cím: Re: from the bloody cross on top of Calvary
Írta: Lolita Delacour - 2025. 12. 13. - 10:19:26

even the iron still fears the rot
—◦◦◦—

(https://64.media.tumblr.com/f459c006c969005169b44feb23779bfd/45b7d1f3bf7f3cab-84/s1280x1920/08a46a9808a7989de97204a56259c0d138f662a2.jpg)

hiding from something i cannot stop

Épp úgy gyűlölte az ünnepeket, ahogy azok, akiknek okot életük szolgáltatott rá — és ezek az emberek mind egyetértettek volna abban, hogy Lolita Delacour egy hálátlan kis kurva, amiért nem tudja megbecsülni második látogatását sem ilyen hamar a Devereaux-házban. A szókapcsolat minden értelmében — de ha ők több figyelmet szenteltek volna a pohár kiváló pezsgőnek, vagy épp Angélique esztétikai diadalának, melynek részét a lánya ruhája is képezte, Lolita akkor is hálátlannak nevezte volna magát.

Hazudni épp olyan rosszul tudott, mint úgy tenni, mint aki hálás — mintha idegen lett volna mindkettő arcától. Nem is időzött sokáig közöttük — hiába nincs itt az, akiért érdemes volna, úgy ismerte a lépcsőket, egészen illetlenül, ahogy azok a nők, akik fel és leosonnak rajtuk. Cipője sarkát egyre-másra elnyelte a vastag, drága szőnyeg — itt érintette Skylar térde a lépcső korlátját, itt ültek később. Ez az a zug, ahol elbújtak, mikor keresték őket — az emlékek mintha összesűrűsödnének az év utolsó éjszakáján.

Picsába az év utolsó éjszakájával — gondolja, míg kéretlenül benyit a tetőtéri könyvtár ajtaján, minden olyan lehet épp, mintha Skylar hagyta volna itt. Semmi rendetlen, minden.. kimondatlan — haragudnia kellene és haragszik is, de csak úgy, mint aki udvarias. Persze, hogy nincs itt, persze, hogy nem válaszol majd — de hát idén már el sem küldtem az unalmas, kötelező köszöntést. Nem fárad azzal, hogy elrejtse a jelenlétét — rögtön azt az asztalt kezdi keresni, amely egykor az övék volt.

A ruhájával nem törődve — soha nem törődve, ezt Maman megtanulhatta volna mostanra, rá kár az ezüst, a gyöngy, nem tud és nem is akar vigyázni rá, bemászik négykézláb a négy láb között. Különös, de nem használ varázslatot — ujjaival tapintja az öreg fán mintákat, a domborzatot, melyet gyermekségük hagyott. A hetedik az — igazán nem panaszkodhat, amiért ilyen ügyetlen, nosztalgikus módszert választott.
— Skylar.. — mondja halkan, inkább a térképnek, melyet zsírkrétával titokban az asztal aljára rajzoltak, mint magának.

Háta a padlóra hengeredik — haja szétterül a porban. Az ezüstből szürke lesz egyszer.

Ott vannak a kacskaringós vonalak — a biztosak, és azok, amelyekkel ő próbálta utánozni a fiút. Utolsó látogatásán a bűbáj, amely tartósította, még most is ott tartja, helyén — mikor minden más már összetört, és csak ő van itt, hogy emlékezzen rá. Elmosolyodik, majdnem meleg minden árnyalata — azt ígérted, hogy mindig barátok leszünk.

Hogy mindig barátok leszünk, együtt fogunk felnőni, és majd mikor szabad, koccintunk Szilveszterkor — hogy minden év együtt ér véget, minden új együtt kezdődik. Becsukja a szemét, mutatóujja végigfut a térkép egyik leghosszabb vonalán — ki tudja igazán, hová vezetett volna, Skylar messze van, talán eljutott oda. Talán a nem is egyenes vonalak valahol végül.. mégis metszik egymást.

Majdnem fel is ül, mikor meghallja a hangját — a mozdulat megszakad, mint a szív. Hirtelen — levegőt is elfelejt venni, mikor meglátja Cryus lábszárát, cipőjének orrát az asztalon alatt ebben a szögben.
— ...ez nem az, aminek látszik. — nem tudja megmondani, minek látszik. Röhejesnek? Azzal tud mit kezdeni, a szánalmassal is — azzal már kevésbé, ha valóban meg is kapja.

Azért már aligha érzi magát kellemetlenül, hogy gyakorlatilag fekszik előtte a padlón, még ha az asztal fölé is magasodik — ez csak formaiság, nincs közöttük valódi vonala az udvariasságnak. Monsieur Devereaux mindig akkor érkezik, mikor a ruhája kiszolgáltatja másoknak — általában jó érzékkel pont neki. Lolita sóhajt egyet, visszafogja valódi gondolatait — azok nemcsak nem tűrnék meg a nyomdafestéket, de fel is oldanák azt egy könyvtárnyi kötet lapjain.
— Nem, én.. csupán ostobán szentimentális vagyok. Az elől nem lehet elbújni. — kimászik az asztal alól, hosszú szoknyáját húzva maga után. Az anyag fájdalmasan sóhajt egyet, ahogy rátérdelve felegyenesedik.

Mégis, Cryus Devereaux nem tűnt kifejezetten dühösnek — a derűs érdeklődése már-már bántó is lehetett volna, ha nem rejtett volna bizonyára valamilyen prekoncepciót. Talán sok nővel volt dolga, ezt arca, annak élén a megcsillanó augusztusi napsütés az év utolsó napján indokolta is — talán csak remekül szórakozott az ő esetlenségén, valódi lényegén, amelyet láthatóan még egy ezüst, ünnepi ruha sem tudott igazán palástolni.

— És ön? Megint az én műveletlen társaságom választja, ezúttal a padlón a vendégei helyett? Mintha egy mintát látnék kirajzolódni. — a rozéról nem tud véleményt formálni, nem kóstolta. Ezúttal nem esik ugyanazokba a hibákba — Lolita mindig csak háromszor lépett ugyanabba a folyóba, negyedszer legalább káromkodott, mielőtt megtette.

Leporolja magát egy bűbájjal — bár igazán nincs rá semmi szükség, megszokás csak, a háztartási bűbájokban sosem jeleskedett. Megáll így, és figyeli a férfit — várja kérdéseit, amelyek nyilván lényegretörő fájdalommal érkeznek majd, mint az utolsó óra utolsó percei, míg azt kívánja, hogy.. bár lenne több belőlük, bár lenne mire válaszolni, mint.. gondolkozni a válaszok között.

Cím: Re: from the bloody cross on top of Calvary
Írta: Cryus Devereaux - 2025. 12. 21. - 02:05:09

y o u a r e t h e m o o n — t h e n i a m t h e s u n
i w i l l n o t a l l o w y o u t o f o r g e t
(https://i.postimg.cc/pTtsV0ng/1.jpg)
l o l i t a d e l a c o u r

! bántalmazás, szexuális tartalom említése

Még szórakozásában is udvarias - az a típusú ember, aki szerényen, az ablakból nézi végig a katasztrófát, még mosolyog is; azért, mert senki nem látja, azért, mert még épp közbeléphetett volna.
Mindig egy lépésre a szakadéktól - valami visszafordíthatatlantól.
Szereti az évvégét. Szereti azt a végtelenséget, olyan, mint a halál: mintha a füledbe suttogná az összes kis hibádat, amit vétettél, az összes elvesztegetett lehetőséget, ahol máshol dönthettél volna. Szereti figyelni ilyenkor az emberek arcát is: két pohár pezsgő, a tökéletes kérdés. Valami, ami mindig megbújik a mosolyok mögött; a válaszok eleganciája mögött, reméljük, a jövőév kellemesebben alakul.
Cryus Devereaux tudja, hogy sosem tanulják meg: nincs a vérükbe írva. Pontosan arra valók, amire ő is használja őket; finom zene, finom pezsgő, finom hazugságok, a márványról lepattanó csodálat. Mind hiába - minden elsuttogott ima felesleges, ha nem a megfelelőhöz címzik, ugye? Cryus nem kegyetlen ember - hajlandó esélyeket adni, újra és újra, hajlandó mosolyogva végignézni az ablakból, ahogy próbálkoznak, még hajlandó az ajtót is kitárni, ha épp úgy támad kedve; tudja, hogy nem mindenki a megfelelő isteneket szeretve születik meg, nem mindenki talál rá egyből a tökéletes útra. Ő megteremti rá a lehetőségeket. Újra és újra, ha úgy támad ízlése.
Még bocsájtani is hajlandó - van, amiért megéri.
Elvégre nem mindenki ismerheti egyből Cryus Devereaux nevét - vagy azt, hogy hogyan kell hozzá könyörögni.

Kissé oldalra billenti állát, figyeli, ahogy Lolita kimászik az asztal alól - érez a pillanatban valamit, valamit, ami egészen nyers a gerincén, már-már harap, mint a vörösbor éle a nyelvén, alsóajkán.
Lehetne dühös - hogy belépett valahová, ahol semmi keresnivalója, ahol talán még ő maga sem volt évek óta, valahova, ami szemnek sem érdemes: poros emlékek, a múlt egy darabkája, ami már nem számít; Cryus szerint a lépcsőtől felfele már semmi sem számít, időpocsékolás, emlékeztető. Nem neki, sosem neki.
- Szentimentális? - Kicsit összevonja a szemöldökét, billen még álla, hogy bepillantson az asztal alá, de végül nem teszi meg; úgy tesz, mintha teret adna megmagyarázni, mintha nem tudná pontosan, mi jelenthette az egyetlen szentimentalitást ebben a házban Lolita Delacour számára; udvarias, annyira borzasztóan udvarias, és még ünnepelni is csak akkor szokott igazán, amikor nem látják: vörösborral, nagyon sok vörösborral, a sötét, zsúfolt szoba közepén állva, kinevetve az éjszakába; még a rajzokat sem tépi le a falról, azt csak úgy szereti megtenni, ha ő is látja.
- Miss Delacour, kérem - ellöki magát az asztaltól, de a lépése a tetőablak felé visz; az eső zaja hirtelen annyira távolinak tűnik -, azt hittem, hogy ezt már sikerült kifejtenem önnek. Egyébként is - ennyire jellemtelen egy házigazdától, hogy aggódjon a vendégei holléte kapcsán?
Mosoly bujkál a szavaiban, nem a száján - figyeli, ahogy az ég összemosódik a megszaladó esőcseppek mögött. Úgy áll ott, mintha valóban nem lenne jobb dolga - részegedő nevetések és ezerfelé zuhanó gyertyafények között, a sötétlila talárral a vállán, egy pohár habzó pezsgővel a kezében. A tökéletesség, a pompa, a pazarság, amiről a társalgó suttog, amibe beleszületett, bele kellett volna születnie - valójában még csak nem is hazugság, valójában talán tényleg gyászol valamit, valamit, amit neki kellett megteremtenie.

De mindig is szerette magát megadni az ihletnek.
Visszafordul Lolita felé, tesz egy lépést - végül egy közelebbi asztalnál áll meg, annak támaszkodik meg. Kényelmesnek tűnik, uralkodónak - vagy valakinek, akinek még a porszőtte lélegzet is feloldozás a vendégsereg elől. Nézi a lány arcát - és csak azt. Nem a ruha ezüstjét, nem a gyöngyöket, az ékszereket, azt, ahogy haja omlik le a vállán, nem azt, ahogy beletúrhatna. Könnyű lenne; már túl sokszor elképzelte, hogyan feszülne meg tőle a nyaka.
Kérdezni szeretne valamit - érződik a könyvtár csendjének nehezében, a halovány, elfojtott gyertyafényben, a halk kopogásban, amit az esőcseppek hagynak az ablaküvegen. Olyan, mint egy kimondatlan dallam, valami megnevezhetetlen, mint a kifejezés Cryus arcán - olyan, mintha látna valamit, látni szeretne valamit, valamit a gyöngyökön és az ezüstön túl; olyan fájdalmasan odaadó, a naivitás már-már azt mondatná, hogy egy pillanatra hasonlít az öccsére - annak csendjére, annak figyelmére, annak ostoba, kiolthatatlan reményére.
Még, hogy nem szeret benne semmit, hm?
- Van újévi fogadalma, Miss Delacour?

Roxfort RPG

Karakterek => Lolita Delacour => A témát indította: Lolita Delacour - 2025. 11. 09. - 15:32:39