Roxfort RPG

Szombat reggel van, és ha ez nem lenne elég a nyűgösségemhez, még rendesen sem tudok enni ettől a retek mentalevéltől a számban. Ám muszáj szoknom az idegen anyag jelenlétét a számban, mert holnaptól már élesben fog menni a dolog. Teliholdtól teliholdig mandragóra levelet kell a számban tartanom, és ha elbaltázom... akkor soha az életben nem leszek animágus. Persze újra próbálhatnám később, de... ha elsőre nem megy, akkor bizonyítottan elkönyvelhetően béna és alkalmatlan vagyok erre is. Most azonban gyorsan mindkét orcámat megcsapkodom, hogy elűzzem a negatív gondolataimat. Nem azért ruháztam be egy Cleansweep 11-esre, hogy aztán önsajnálkozva legyintsek egyet arra, hogy megint nem voltam elég jó. Nem, idén most mindent és még annál is többet meg akarok tenni, hogy ne legyen csalódás ez a szezon a többieknek: azoknak, akik valóban tudnak is játszani. Szeretném Sienna-t és Tetsu-t is hozzásegíteni a győzelemhez, mindketten megérdemlik. Nekem a kviddics nem más, mint egy szórakoztató időtöltés, alapvetően nem vagyok egy kompetitív személy, hogy zavarjon, ha nem nyerek... Most azonban, idén azonban én is nyerni akarok! Persze, tudom jól, hogy Gemma és Roxy is játszanak majd... és azért terelőként a barátaimmal sokkal nehezebb. Valahogy nem vinne rá a lélek, hogy gurkót küldjek rájuk, ahogy sosem tenném ezt Ophi-val, Zafi-val és Soffi-val sem. Éppen ezért kell többet gyakorolnom, hogy akadályozhassam őket hatásosan, anélkül, hogy bárkinek bármi baja esne.

Reggeli lomhaságom ellenére igyekszem gyorsan átöltözni, de még ígyis én hagyom el az öltözőt utolsóként. Szenvedtem egy ideig a hajammal, de végül megadtam magam a babahajak uralmának. Nem tudok velük mit kezdeni, max úgy nézek majd ki, mint akit megrázott a 220. Nem mintha olyan sok személyt szeretnék lenyűgözni, akit meg igen... nos ő minden reggel lát, annál jobban meg azért nem tudom alul múlni magam asszem.
Új seprűmmel a kezemben kilépek a pályára, ébresztő hatással van rám a szeptember reggeli hűvös és enyhén nyirkos idője. Most nyugodt a birtok, hiszen még nem ébredt meg a népes diáksereg. Mélyen magamba szívom a frissítő levegőt, ahogy öntudatlanul végig simítok az új seprűm nyelén. Talán badarság volt utolsó évre az én kasszámhoz mérten ekkora kiadásba vernem magam, de mentségemre szóljon, nyomós okom volt rá. Pillantásom a gondolatára egyből a nyomós érvre siklik és elmosolyodom. Most olyan... boldognak? Gondtalannak? tűnik. Szorításom erősödik a Cleansweep 11-es nyelén. Talán merészség volt ezt a modellt választanom, viszont ez elég gyors és elég stabil ahhoz, hogy kihozhassam magamból a maximális potenciált ezen a pozíción. Nagy sebességen mondjuk a fordulás nehézkes, és magasabb szintű képességeket igényel, mint amikkel jelenleg rendelkezem, de a többi pozitív tulajdonsága ellensúlyozza ezt a negatívumot. Azaz engem. Majd megkérem Sienna-t, hogy eddzen velem többet, hogy kiküszöbölhessük ezt a hiányosságot is. Jelzésként, hogy tudomásul vettem az elhangzottakat csak felmutatom a hüvelykujjamat. Valahogy most éppen nem annyira fűlik hozzá a fogam, hogy megpróbáljak beszélni, normálisan úgysem sikerülne. Na meg valahogy a mentolos kakaónak az íze van még a számban és ez... hogyan is fogalmazzam meg? Borzasztó? Undorító? Bleh? Na, szóval valami ilyesmi, és úgy nyálzok, mint egy boxer kutya.
A lábaim közé veszem a seprűmet, és lassan, utolsóként felemelkedem a többiek közé, jobb kezemben a terelő ütőmet szorongatva. Persze már gyakorlásként repültem az új seprűmmel, de még mindig szokom. Bár már bemelegítettem, de még azért a seprűmön ülve végzek pár karkörzést. Azért edzések és meccsek végére érzem a vállaimban a terelői pozíció igazi nehézségeit. Sosem fogok erőben felérni egy izmos férfinemű terelőhöz, ezért nekem más aspektusokban kell jobb lennem, na meg állnom is kell a sarat ellenük, ugye? Ugye!
Érkezik kapitányunk és parancsnokunk első kézjelzése: egy kettes és egy négyes. Egy aprót biccentek, nem is tudom minek, vagy kinek, majd elfoglalom a helyem. Idén én vagyok a veterán terelő Amelia elballagásával, ez pedig egy újfajta nyomást gyakorol rám. De kemény vagyok, mint a kád sarka, megoldom ezt is. Mosolyogva mutatom nagyjából a helyet az új társamnak, aki kicsit elveszettnek látszik így elsőre. Nem baj, ügyes lesz, én tudom!
Néha kicsit én is belezavarodom még bizonyos formációkba, egyszer véletlenül még BAT-ba is beleütközöm.
- Jujjj passhush poshi...! - és még majdnem egy adag nyál is kicsordul a számból, de felettébb nőiesen hangzó módon megoldom. Azért a kezem a szám elé teszem, a miheztartás végett, remélem értékeli az igyekezetemet. A kisebb fennforgások után visszatérünk a helyünkre és folytatjuk a formációk gyakorlását. Minden idegszálammal koncentrálok, miközben azért igyekszem segíteni az újaknak is, na meg kitapasztalni az új seprűm gyorsulását és fordulékonyságát, meg hogy nekem hogyan is kellene helyeznem a testsúlyomat.

TW: káromkodás meg ilyenek

Azért nem mondom, hogy nem érzem rosszul magam a furcsa pillantásoktól, pedig nem szokásom zavarba jönni attól, ha hülyének néznek. Most mégis legszívesebben 97 méterrel a föld alá süllyednék, és már Battle Angel Tetsuya bókja a seprűmre is eltűnt a szégyenkezés hullámai között. Nem szoktam ilyen kis mimóza lelkű lenni, és minden hibámat a szívemre venni (na jó, de mindegyiket a szívemre veszem, de nem ennyire látványosan legalább), most azonban lesütöm a szemeimet és nyomban visszarepülök a helyemre.

Némán biccentek a kiadott feladatomra, és egyből Revan mellé sorolok. Bár eddig is kételkedtem az alkalmasságomban arra, hogy rám bízzák a védelmét, ami egy viszonylag kulcsfontosságú eleme lenne a játékunknak, de... a mostani bénázásom (még ha új is a seprűm, nem vagyok teljesen hozzászokva, satöbbi satöbbi, kifogás az mindig van bőven) után nem gondolom, hogy képes lennék megállítani Travers-et vagy akár Wilson-t.

Mégis... bármennyire is azt gondolom, hogy nem fog menni, nem vagyok elég jó ehhez... muszáj elég jónak lennem hozzá, mert nincs más. Akkor meg... nincs más hátra, mint hátra, ugye? Így van. Amúgy is: bátraké a szerencse, vagy mi a fene, én pedig Griffendéles lennék, állítólag a fő erényem a bátorságom. Ha meg így van, akkor össze kell szednem magam. A tenyereim nagyon izzadnak az idegességem miatt, így gyorsan előbb egyiket, majd másikat megtörlöm a taláromban. Egy fokkal jobb a helyzet fekvése. Egyszer, majd még egyszer feldobom az ütőmet a levegőben megpörgetve, a másodiknál úgy érzem a fogása jó lesz. Erősen rámarkolok, majd a seprűm nyelére. Mosolyogva Revan-ra biccentek... rajtam múlik főképp a testi épsége, egyszerűen muszáj állnom a sarat a mardekáros terelők ellen. Ami azt illeti... nem csak hárítanom kell, hanem segíteni a többieket ahhoz, hogy pontokat szerezhessenek, és minél inkább akadályozni az ellenfél hajtóit. Túl nagy nyomást helyezek magamra, de teher alatt nő a pálma és a gyémánt is nagy nyomáson keletkezik a szénből, ugye? Na ugye.
Anne-Rose Tuffin meg nem maradhat örökké csak szén. A gyémánttá váláshoz pedig vért kell izzadni. Na hajrá!

Felrepülnek a labdák, mindenki elfoglalja a helyét. A szemem egyik sarkából Revan alakját követem, ami a menetszéltől a szemembe szökő könnyek miatt nem is olyan egyszerű feladat, míg egyébként folyamatosan gurkókat és kialakult pozíciókat, lehetőségeket figyelek. Kéne még egy pár szem.
Egy Revan felé közelítő gurkót elütök, de figyelek arra, hogy mivel most tiszta lehetőségem adódik rá, az egyik lajhártempóban repülő bábut célzom be vele, amelyik épp Tetsu felé tart. Nem mintha a Csataangyal nem tudná játszi könnyedséggel elkerülni, de a gyakorlást komolyan kell ám venni, szóval: egy jól irányzott ütéssel a bábu "bordái közé" arrébb tessékelem Tetsu útjából, majd jelzek is az új terelő társamnak, hogy ne bámészkodjék, hanem röpüljön rá arra a gurkóra - mint méh a virágra -, amely épp Sienna-t veszi célba.