Roxfort RPG

Santiago fejében még mindig ott visszhangzott a világkiállítás fülledt zaja, ahol először találkozott Elfeldával. Azóta tizenhét nap telt el, és a napok lassan, de makacsul folytak össze, mint a szivárgó tinta egy pergamen szélén. A férfi tudta, hogy az idő a vadász legnagyobb fegyvere: hagyni kell érni a vadat, hamis biztonságérzetet kell kelteni, és nem szabad túl korán szorítani a hurkot. Egy hétig várt, mielőtt tollat ragadott volna. A levél, amelyet küldött, nem árult el sokat – éppen csak annyit, amennyit egy úriember megengedhetett magának. Szavainak szövetében ott bujkált a finom bók, a kecsegtető ígéret, de nem volt semmi túlzó, semmi tolakodó. Így hívta meg Andorrába, a hegyek közé, az otthonába, hogy a nő kipihenhesse a premier fáradtságait.
Utóbbi estéjén természetesen a férfi szintén jelen volt, bár inkognitóban, a közönség soraiban rejtőzve. Nem kívánt rivaldafényt rabolni a nőtől, csupán látni akarta, hogyan bontakozik ki a színpadon. Nem is igazán a küldetés miatt, csupán csak kíváncsi volt Elfeldára. A premier után aztán egy orchideacsokrot küldött neki – hófehéret, törékenyet, mégis élettel telit – éppen olyat, mint amilyennek a nőt látta. A kártya egyik oldalán csupán ennyi állt: „Lélegzetelállító volt…”, míg a másikon egy dátum állt: „2005.08.29.”.

Bízott benne, hogy Elfelda érteni fogja, hogy a csokor több, mint aminek elsőre látszott. Mindenesetre csak az utazásuk napján élesítette a varázslatot. Mire a zsupszkulcs végül eljuttatta a nőt hozzá, Andorrába, Santiago már várta őt. A hegyek közé szorult kis hotel két szomszédos szobája adott nekik menedéket, és az első este egy közös vacsorával telt, hasonló hangulatban, mint amilyenben a világkiállításon is részük volt. A fények tompák voltak, a bor vörös árnyalata lassan játszott a poharakban, és a beszélgetésük újabb titkokat hámozott le Elfelda elméjének rétegeiről. Santiago figyelt, kérdezett, mosolygott, miközben legilimenciájának horgait is csendesen kivetette. Ami az asztal felett csendesen villódzó szavaknak tűnt, az alatta információ és emlék volt, amit a férfi magával vihetett. Mégis, a beszélgetés valahogy sokkal többet jelentett számára az ellopott emlékek és gondolatok sokaságától...
Másnap reggel a hotel étterme hűvös fényekben úszott, amikor Santiago belépett. Az ablakokon áttörő hegyi napfény csíkokat vetett a padlóra, és kávé aroma keveredett a friss kenyér és a vaj illatával. Elfelda már ott ült az asztaluknál, kávéscsészéje mellett kissé türelmetlen derűvel. A férfi odalépett hozzá, és barátságos mosollyal hajolt meg előtte.

– Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam – mondta rekedt, mély hangján. – Úgy tűnik, túl puha volt az ágyam, és hosszabban aludtam, mint terveztem.
A mondat könnyed hazugság volt. Valójában ismét alig hunyta le a szemét az éjszaka. Rémálmok kergették: arcok a múltból, bebörtönzött bűnözők, halott ellenfelek. Mindaz, amit az aurori munka hagyott maga után, ott ült a mellkasán, és minden hajnalban ébresztette őt. De ezt nem kellett tudnia a nőnek.
Amikor Elfelda arról érdeklődött, van-e valami helyi különlegesség reggelire, Santiago kissé elmosolyodott.
– Itt, a hegyek között érdemes megkóstolni a mel i mató-t. Friss sajtból és mézből készítik. Az íze egyszerre édesgeti és teszi próbára az embert – felelte.
Leült vele szemben, és amikor a pincér közeledett, megvárta, hogy a nő leadja rendelését. Csak azután szólalt meg ismét, és adta meg saját választását a lehető legrövidebben. Egy csésze fekete kávét is kért, cukor nélkül, természetesen.
Ahogy a rendelés elhangzott, a férfi elidőzött egy pillanatra Elfelda arcán. A nő a kávé fölött, a hajnal fényében, mintha egyszerre lett volna törékeny és erős, színpadhoz szokott, mégis sebezhető. Santiago lehajtotta a fejét, majd halkan megszólalt:
– Furcsa, mennyire természetesnek érződik, hogy itt ülünk… – mondta, és a szavak finoman kúsztak a levegőben, mint az andorrai hegyekben szálló pára.

Belül azonban egészen más zajlott le. Vadász volt, Elfelda pedig a prédája. Legalább is így kezdődött. Mégis, valami megváltozott. Barcelonában, az Adrian Madrigallal folytatott beszélgetése óta nem tudta kikerülni a felismerést: vannak határok, amelyeket már ő maga sem képes átlépni. A nő törékenysége, őszinte sebezhetősége valami szokatlan vonzerőt gyújtott benne, amely túlment a megszokott stratégián. Nem tudta, hogy a lelkiismerete vagy valami egészen más kapaszkodik-e belé, de érezte, a munka és a vágy itt ütköznek.
A reggeli lassan a végéhez közeledett. Santiago felhajtott egy korty fekete kávét, amely keserűsége ellenére is élénkítőn hatott rá, aztán amikor a csészét letette, tekintete újra a nőébe fonódott.
– Ha készen áll, induljunk – mondta nyugodtan. – A barlang türelmes ugyan, de a hegyek árnyékai nem mindig várnak az emberre.
A mondat egyszerre volt meghívás és figyelmeztetés, és ahogyan az a hegyekben megszokott volt: az út nem csupán a tájba, hanem az ismeretlen mélységeibe is vezetett. Santiago pedig jól tudta, hogy a mélyben mindig mélyebb a csend, mint amennyit az ember elbír. Kíváncsi volt, hogy melyikük törik majd meg hamarabb: a vadász, vagy a préda. Most először életében nem szívesen fogadott volna magára, s ez a gondolat felettébb nyugtalanította őt...

Santiago óvatosan az asztalra tette kávéscsészéjét, s közben Elfelda szavait hallgatta. A nő a mel i mató-ról érdeklődött, ő pedig egy sejtelmes félmosollyal felelt.
– Érdekes étel, meg kell hagyni. Lágy és szelíd a felszínen, de mélyén ott a nyers erő, amit csak az ízlelhet meg, aki hagyja, hogy próbára tegye. Az ember először csak édességet érez, de aztán szép lassan rájön, hogy valami sokkal több lakozik a felszín alatt. Egy kicsit önre emlékeztet.
A nő bókja, amely a leleményességét érintette, váratlanul érte. A férfi tekintete egy pillanatra elidőzött a csészéjén, majd csak vállainak alig észrevehető mozdulatával reagált. A szeme sarkában azonban ott bujkált valami halvány derű, egy röpke rezdülés, amit talán csak egy igazán éles szemű szemlélő vehetett észre.
Röviddel ezután mindketten felálltak, hátizsákjukat vállukra kanyarították, s a hotel ajtaján kilépve a Pireneusok reggeli levegője csapta meg őket. A hegyek még árnyékban nyújtóztak, a sziklafalak élesen vágták ketté az eget, és a völgyekből lassan emelkedett fel a köd, mint a föld sóhaja. A fenyők sötét lombjai közt madarak mozdultak, s a távolban patak csillogott meg a nap első sugarától.
Santiago vezette az utat, bakancsa alatt recsegett a kavicsos ösvény. Időről időre visszafordult, hogy lassabb tempóra intse magát, nehogy a nő lemaradjon mögötte. Egy meredekebb szakaszon finoman a könyökéhez ért, éppen csak annyira, hogy biztosabb lépteket adhasson neki. Igyekezett, hogy gesztusai sose legyenek tolakodóak, inkább emlékeztettek egy tapasztalt hegyi vezető türelmes kíséretére.

– Szóval azt mondja, a barlang türelmes? Remélem, egyszer majd sikerül követnem nekem is a példáját... a türelem nem igazán jellemző rám.
Santiago elmosolyodott.
– Néha a türelmetlenség menti meg az embert, máskor meg pont ez sodorja bajba – jegyezte meg, hangjában tompa mélységgel, majd egy pillanatra elnémult, szeme pedig a távolba veszett. – Volt egyszer, hogy a türelmemnek köszönhettem, hogy élve kerültem ki egy helyzetből. Egy másik alkalommal viszont… ha nem lettem volna olyan lassú, talán valaki más kísérgetné most a hegyek közt kegyedet.
A mondat ott lógott köztük, töredékben, sejtelmessé téve múltjának árnyait, miközben Santiago belül a vadász-préda allegóriáját ízlelgette. A türelem volt az ő fegyvere, de most azt érezte, hogy a préda olykor-olykor közelebb hajol a csapdájáhozhoz, mint azt egy igazi vadász engedné. Elfelda nyíltsága, törékenysége veszedelmesebben hatott rá, mint bármely fekete mágus, akivel valaha szembenézett. A hegyi levegő friss volt és tiszta, mégis úgy érezte, belső világában nehéz, fojtott zaj kavarog – rémálmok, bűntudat, és a nő közelségének égető vágya.

– És a hegyek sötét oldaláról mit érdemes még tudni?
– Idefent minden fény árnyékot vet – felelte, miközben a sziklák közt vezette a nőt. – A barlang, ahová tartunk… fényt rejt a mélyben, egyesek szerint az élet szikráját. Mégis könnyű elveszni a sötétjében, ha nem figyel az ember. És ha egyszer elkapott, többé nem ereszt a mélység.
A szavai egyszerre szóltak a barlangról és róla magáról: zárkózott mélységről, amelyben a világosság ugyan megcsillan, de sosem vezet ki egyenes úton. Aztán – látva Elfelda ijedt tekintetét, hogy mégis milyen veszedelmes kalandba szándékozik vezetni őt a férfi – Santiago gyorsan hozzátette.
– Úgy értem, a barlangból nem lehet csak úgy hoppanálni. Az ősi mágia nem engedi. De ne féljen, ezerszer jártam már ott, úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Vigyázok magára, és higgye el: amit ott látunk majd, az megéri a veszélyt.
Az ösvény kanyargott, sziklák és fenyők között kapaszkodtak egyre feljebb. Az egyes kanyarulatoknál Santiago mindig leheletnyit lelassított, hogy Elfelda mellette haladhasson, s közben úgy szőtte a kérdéseit, mintha csak a hegyek csöndjét akarná kitölteni. Valójában minden szó mögött ott lappangott a szándék, hogy közelebb kerüljön a nő belső világához. Nem csupán a küldetés sikerességéért, hanem önmaga miatt is.
– Amikor először lépett színpadra… félt, vagy inkább izgatott volt? – kérdezte, miközben egy keskeny sziklaperemen engedte maga elé Elfeldát.

Kicsit később, amikor újra egymás mellett haladtak, egy újabb kérdés gördült ki belőle, halkabban, mintha csak a szélnek szánná:
– A siker… önnek azt jelenti, hogy tapsolják, vagy inkább azt, hogy valaki, akár egyetlen ember is megérzi a lelkében, amit átadott?
S a beszélgetésben volt egy pillanat, amikor egy gyökér fölött segítette át a nőt, miközben így szólt:
– Volt olyan szerepe, amely után más emberként tért vissza a színfalak mögé? Olyan, amely valamit végleg megváltoztatott magában?
Minden kérdés látszólag csak könnyed kíváncsiság volt. De Santiago közben mérlegelt: apró mozaikokat gyűjtött, hogy megértse a nőt. Mégis, ahogy hallgatta a lelkes, szenvedélyes feleleteket, azon kapta magát, hogy többé nem tudja pusztán vizsgálódásként kezelni őket. Nem vadász szemével figyelt, hanem férfiként – aki képtelen nem gyönyörködni minden újabb árnyalatban, amit a nő felvillantott magából.
A hegyek hallgattak körülöttük. Amikor épp nem beszéltek, a patak csobogása, a fenyők között átsuhanó szél halk zaja volt az egyetlen kíséretük. Santiagoban azonban belül orkán tombolt – múltjának árnyai és jelenének lehetősége küzdöttek egymással, és ő maga sem tudta, meddig képes fenntartani az egyensúlyt a csend és a zaj, a fény és az árnyék között.

Az ösvény szűkülve kapaszkodott egyre feljebb, a fenyők árnyékai pedig egyre mélyebb sötétséget vetettek a sziklákra, mint amennyit a délutáni fény indokolt volna. Santiago hallgatagon haladt Elfelda mellett, lépteinek üteme tompán visszhangzott a köveken. A nő kérdése ott csengett a levegőben: a két incidens, amelyekről utalt korábban. Nem sietett a válasszal; ez a fajta feszültségkeltés pedig nem lehetett ismeretlen a színházban mozgó partnere számára sem.
– Volt egy éjszaka, sok évvel ezelőtt – kezdte lassan, mély, kissé rekedt hangján, mintha maga is újra ott lenne –, egy öreg kúriában, ahol túszul ejtettek egy tehetős, aranyvérű családot. Egy rejtekalagúton át bejutottam az épületbe, és odabent elrejtőzve vártam, hogy mikor jön el az én időm. Körülöttem mindenre elszánt férfiak, ideges ujjak a pálcákon, és minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Az idő volt az egyetlen szövetségesem. Vártam. Figyeltem, ahogy a türelmetlenségük megrepeszti őket, ahogy félelem szivárog a bőrük alá, merthogy tudták, hogy eljövök értük. És végül hibáztak is. Elég volt egyetlen óvatlan pillanat, egy apró porszem a gépezetben, és a túszok szabadok voltak…
Hangja elhalkult, a szeme egy pillanatra elsötétült, mintha még mindig látná a kúria ódon falait, a zöld fényárban suhanó halált. Az elszánt férfiakról nem esett több szó, de Elfelda kitalálhatta mi lett a sorsuk.
– A másik alkalom… – elnyelte a folytatást, tekintete inkább a mélybe vesző völgy felé fordult. Egy darabig nem is volt több szó, csak a hallgatás, amely súlyosabb volt minden kimondott mondatnál. Aztán, egy pillanatra megtorpanva, és megkapaszkodva a szúrós fenyőágban, miközben felfelé kapaszkodott egy meredek lejtőn, így szólt:
– Tudja, az én munkámban olykor áldozatokat kell hozni. Olyanokat, amik aztán egy életen elkísérik az embert. Olykor nem lehet mindenkit megmenteni. Ha mégis megpróbálnánk, beleőrülnénk.
Nem mondta el a történetet, és a sötét szavaiból Elfelda kitalálhatta, hogy egyelőre nem is szándékozik másképp tenni. Pár percig némán caplattak tovább az erdőben.

- Maga nagyon otthonosan mozog itt... én azért érzem, ahogy kezdek beleszédülni a hegyi levegőbe.
Elfelda szavai kiszakították a múlt árnyékából, és Santiago újból elmosolyodott, féloldalas, szinte észrevétlen gesztussal.
– Ez a levegő semmiség ahhoz képest, ami Bolíviában fogadja az embert. Ott a magaslat nem csupán szédít, hanem fojtogat. Már maga a létezés is harc az oxigénért.
Tekintete visszatért a nőre, mintha a szavai mögött nemcsak földrajzi tapasztalatot, hanem valami személyesebb, fájdalmasabb réteget is rejtene.
- De ami azt illeti, maga remek megfigyelő. Valóban nem először teszem meg ezt az utat. Ezek a fák… régi barátaim.
- Köszönöm, hogy elhívott ide... lélegzetelállító ez a hely.
Santiago lassított, majd teljesen megtorpant. Egy pillanatra elnémult a világ: csak a szél suhant végig a sziklákon, s még a madarak hangja is messze elmaradt. Szemét a nő arcára emelte, mélyen a tengerkék íriszekbe fúródva. Nem sietett, nem töltötte ki szavakkal a csendet. Csak akkor szólalt meg, amikor a feszültség már szinte tapinthatóvá sűrűsödött köztük.
– Megtisztelő, hogy eljött – mondta halkan, rekedtesen, s közben apró rándulással a szája szélén jelezte: többet is gondol, mint amit kimond.

Ezután színpadi szerepekről, lámpalázról és egyéb dolgokról cseverésztek. A nő kérdésére a bosszú és a védelem súlyáról előbb egy rövid, cinkos nevetést engedett meg magának.
– Nem tagadom, néha valóban édes tud lenni a bosszú – felelte, és szemeiben egy villanásnyi játékosság lobbant. Aztán hangja elkomolyodott, mint amikor visszabújik a felhő mögé a Nap.
– De a legnagyobb elégtétel mégis az, amikor valakit megóvhatok. Jó érzés segíteni másokon… és szerencsére rendelkezem az ehhez szükséges ismeretekkel és eszközökkel. Ha már egyszer birtokomban vannak, a jó szolgálatába kell állítani őket.
Amikor Elfelda Gertrude szerepéről beszélt, Santiago némán hallgatta. Arcán rezzenéstelen figyelem, de belül kérdések sorjáztak. Mit árult el valójában a nő? Vajon az anyaság gondolata félelemmel tölti el, vagy vággyal? Lehet, hogy a sors kegyetlen játékaként sosem adatik meg neki? Vagy volt már része benne, csak elvesztette? Santiago nem akart tapintatlan lenni, nem kérdezett, de a gondolat ott maradt benne, egy szúrós tövisként, amelyet akaratlanul is újra és újra megérint az ember.
Ahogy a hegyek mélyéhez közeledtek, a beszélgetés is mélyebb színezetet öltött. Santiago tekintete a sziklák közé kapaszkodott, a fenyők zöldje és a kövek szürkéje között megbúvó árnyékra.
- Na és mondja, milyen emlékei vannak erről a térségről és a barlangról? Járt itt a családjával is?
– Gyerekkoromban hallottam először a szikráról – felelte. – Az öregek meséltek róla, mikor a tűz mellett ültem. De sokáig csak legenda volt számomra. Később… később beléptem a barlangba, igen.
Szavait óvatosan adagolta, mintha minden mondat mögött egy falat kívánna hagyni, amelyen túl Elfelda nem láthat.

– Maga látta már különben? A szikrát...
– Láttam a szikrát a mélyben… De magamban… olykor még keresem.
Egy órányi kapaszkodás után a fák ritkulni kezdtek, a sziklák úgy bukkantak elő, mint csontok a földből. A barlang szájához értek: sötét torok tátongott előttük, és hideg, nedves lehelet csapta meg arcukat. A fény csak a peremét simította, beljebb már az is eltűnt. Santiago megállt, pillantása a sötét mélyre szegeződött, aztán Elfeldára. A nő arcán egyszerre tükröződött kíváncsiság és óvatosság.
Santiago közelebb lépett, keze finoman érintette a nő könyökét, mintha biztosítaná, hogy nincs egyedül. Mégis érezte: itt nemcsak a hegy gyomrába lépnek be, hanem saját múltjuk titkainak szakadékaiba is.
– A szikra odabent rejlik – mondta halkan, pálcáját felemelve, amelynek végén gyenge fény lobbant. A barlang belseje csak néhány lépésnyit engedett látni: sziklák, nedves falak, a vízcseppek halk, fémes koppanása.
Egy pillanat múlva mindkettőjük sziluettje elnyelte a sötétség, s csak a fénykör remegett a falakon, ahogy beljebb léptek, mélyebbre a hegy szívébe. A külvilág fénye elmaradt mögöttük, s csak a vízcseppek monoton visszhangja maradt, mint a szívverés, amely a mélyben erősebben hallatszik minden szónál.

– Nagyon sajnálom... egy ilyen áldozat feldolgozhatatlan fájdalom… - mondta Elfelda, és keze a férfi vállára simult.
A gesztus olyan volt, mint egy lágy, váratlan fényvillanás a sötétben: Santiago nem szokott hozzá, hogy valaki ennyire közvetlenül megérintse, ráadásul együttérzéssel, nem vággyal, nem számítással. Belül valami megfeszült, idegen és ismerős érzés egyszerre, de arcán csupán egy alig észrevehető árnyalatnyi rezdülés futott végig, mintha csak a hegyek hideg lehelete érintette volna meg.
– Az európai varázslótársadalom igazán szerencsés, hogy egy ilyen auror oltalmát élvezi.
A nő szavai előbb mosolyt csaltak az ajkára, majd egy rövid, mélyről jövő kacaj tört fel belőle, amely szinte visszhangot vert a sziklák között.
– Ne higgye, hogy az aurorok angyalok – mondta félig játékosan, félig komolyan, ám szemeiben sötét fény lobbant. – A legtöbbünk inkább farkas, mint bárány.
Burkolt vallomás volt ez, egy árnyalatnyi beismerése annak, hogy benne is több lapul, mint amit kimond. Olyasmi, amit a nő talán érez, de tudni nem tudhat teljes bizonyossággal.

Pálcáik sugara táncot lejtett a barlang falán, ahogy a külvilág fénye lassan eltűnt mögöttük. Santiago gondolataiba merült, melyek főszereplője ki más is lehetett volna, mint Elfelda maga. A férfi érezte, hogy a nő folyamatosan változik a vele való túra során is. Nem tudta pontosan, honnan: talán csak a jó megfigyelőképessége súgta, talán csak az ösztönei, de biztos volt benne, hogy a nő egyre közelebb engedi őt magához. A sötétségbe való ereszkedés nemcsak a kőbe vájt járatok felfedezése volt – hanem Elfelda lelkének mélyére vezető út is, az ő megnyílása is egyben. A szikra, amelyről annyit beszéltek, valójában az a lelke mélyén lapuló titok volt, amelyet Santiago úgy igyekezett ellopni tőle. Legalább is a férfi ezzel nyugtatta magát, és igyekezett nem többet belelátni kettejük kapcsolatába, csak hogy a mélyre temetett lelkiismeretének suttogását még inkább elnyomja.
Túrabakancsaik tompán puffantak a barlang padlóján, a járatok pedig egyre szűkebbé váltak. A vízcseppek monoton koppanásai, a levegő nyirkos íze, a csend, amelyben hallani lehetett egymás lélegzetét is – mind-mind fokozták azt az amúgy is kézzel tapintható feszültséget, melyet egymás közelsége, és a mélyben lapuló fény utáni várakozás okozott. Pálcáik fénye néha megcsillantotta egymás arcát, és Santiago szeme egy-egy pillanatra Elfelda ajkára tévedt, majd gyorsan továbblendült a falak vonalán.
Egy keskeny szakadékszerű résznél azonban egy pillanatra meg kellett állniuk. Santiago a szájába vette pálcáját, fogaival tartva azt, mely során a fény furcsán törte meg arcvonásait: vadabbá, nyersebbé tette őt. Egyik kezével a sziklába kapaszkodott, a másikkal Elfelda karját fogta meg, hogy átemelje a nehezebb szakaszon. A testek közelsége, az érintés szinte szikrázott a sötétben, és bár nem szóltak, mindketten tudták, hogy ez a mozdulat többet árul el, mint bármilyen vallomás.

Húsz percnyi mászás és gyaloglás után a szűk járat újfent kitágult. Egy csarnokszerű térbe értek, amelynek falait ősi, mozgó ábrák borították. Santiago a magasba emelte pálcáját és egy nonverbális varázslattal fokozta annak fényét, amely így tűz körül táncoló alakokat, hullócsillagokat, és lassan forgó bolygókat világított meg, melyek lustán mozogtak a kőbe égetett varázslat révén. Táncoló sziluettjük különös aurát adott a helynek, mintha az idő maga dermedt volna meg a barlang repedéseiben.
Santiago lassan végigsimította tekintetével a rajzokat, majd halk hangon megszólalt:
– Akik ezeket készítették, nem maguknak dolgoztak. Az örökkévalóságnak alkottak. Tudták, hogy az ember élete törékeny, gyorsan múló… hogy amit ma megteremtünk, az holnapra eltűnhet. De ezek a falak… – kezét a kövön tartotta – ezek még mindig mesélnek. És talán akkor is mesélni fognak még, amikor mi már csak por leszünk.
A csend súlyosabb lett, mintha a barlang maga is hallgatná őket. Santiago egy pillantást vetett Elfeldára: az arca fényben és árnyékban váltakozva tűnt egyszer sebezhetőnek, másszor titokzatosnak. Egyetlen gondolat suhant át rajta: ő is rejteget valamit.
A falak mentén egy szűk járat nyílt, ahonnan hűvös szellő áradt, és mintha egy patak csobogása hallatszott volna tompán. Santiago a rés felé intett.
– Közel járunk – mondta halkan, szinte sejtelmesen.

Santiago hallgatta Elfelda halk sóhaját, ahogy a nő szinte önkéntelenül suttogta:
– Lélegzetelállító.
A férfi szemében különös fény gyúlt. Ezt a szót használta ő maga is, fekete tintával papírra vetve, amikor a nő premiere után egy csokor mellé csatolta a kártyát. Az emlék szelíd mosolyt csalt az arcára, belül pedig elégedetten nyugtázta: lassan, de biztosan egymás hullámhosszára hangolódtak.
A falak ősi rajzai és a nő színpadi játéka hirtelen ugyanazon tőről fakadónak tűntek: két különböző korszak és forma ugyan, de mindkettő örökkévalóságot akart csempészni a múlandóba. A barlang kövei őrizték a régi mágusok mozdulatait, ahogy Elfelda szavai, gesztusai a közönség emlékezetében éltek tovább.
Mégis volt valami idegen a mozdulataiban. Santiago érezte, ahogy a fájdalom halvány árnyéka végigsiklik Elfelda vonásain, de az ok sötét homályban maradt előtte. Nem kérdezhetett rá, nem lett volna illendő. Így hát a férfi csupán elraktározta magában a felismerést, egy újabb, megválaszolatlan rejtvényt, amely a nőhöz kötötte.
De volt ott valami más is. Santiago figyelmét nem kerülhette el az a finom remegés, mely végigfutott Elfelda gerincét, sem pedig a nő szemeiben bujkáló félelem. Ám az auror ösztönei, amelyek eddig sosem hagyták cserben, ezúttal megcsalták, és ő naivan azt hitte, hogy a félelem csupán az ismeretlennek, a szikrának szól, nem pedig annak, hogy Elfelda ezúttal tisztán megérezte a benne lapuló farkast. Mosolyogva lépett hát közelebb hozzá, és tenyerét óvatosan a vállára simította.
– Nem kell félni – mondta lágy hangon, amely visszhangot vert a nedves sziklafalak között. – Gyönyörű látvány lesz, majd meglátja.
Ezután Santiago a repedés felé indult, Elfelda pedig szorosan mögötte haladt.

A csobogás erősödött, ahogy követték a víz hívó dallamát. A járat egyre szűkebb lett, éles sziklák feszültek vállnak, karcoltak ruhát, majd hirtelen kitágult, és egy meredek lejtő tárult eléjük. Óvatosan ereszkedtek lefelé. Csúszós kövek, apró kavicsok gördültek minden egyes léptük alatt, melyek során a levegő is mintha megváltozott volna: hideg, nyirkos szeléből lassan meleg, lágy fuvallat lett, mintha a föld gyomra maga is lélegezne. A sötétség is fokozatosan világossággá szelídült, és Santiago érezte, hogy egyre közelebb kerülnek valamihez, amihez kevés embernek volt valaha szerencséje.
A lejtő végén tárult fel előttük a csoda: a szikra. A férfi megállt, hagyta, hogy tekintete végigfusson a tájon. Mintha egy külön világba érkeztek volna, rejtve a föld mélyében. Zöldellő fák, dús növényzet, a sziklák réseiből csordogáló patak, amely csillogó szálakként futott végig a tisztáson. Fölöttük egy ragyogó fénygömb lebegett – nem a nap, de annak ikertestvére, aranyló, szinte kézzel tapintható sugaraival. Santiago mindig is úgy érezte, mintha egy naplemente bújt volna meg a mélységben, örökre itt rekedve.
Aztán a férfi nevetni kezdett, mikor Elfelda döbbent arcára pillantott, de aztán a nevetés kezdett elhalni, és az ő arcára is hasonló döbbenet ült ki, mint társáéra. Ám Santiago nem a szikrát nézte, hanem Elfeldát figyelte.
A nő most szebb volt, mint valaha, ahogy a varázslatos fény átölelte alakját. A férfi tekintete nyíltan időzött rajta, és amikor Elfelda észrevette, hogy őt bámulja a csoda helyett, Santiago nem kapta el a tekintetét, hanem csak halványan elmosolyodott, majd halkan megszólalt:
– Tudja, nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogok ennél gyönyörűbbet. Mégis, ahogy most itt áll… Ez a csoda… eltörpül a maga szépsége mellett.

A pillanat szinte tökéletes volt. A férfi rég nem érzett már ilyen feszült izgalmat magán. Mintha valaki más életébe csöppent volna, s a küldetése, hogy kerüljön közel a nőhöz és szedje ki belőle Malik Yavuz terveit és hollétét, mintha sosem létezett volna. Mintha sosem kapta volna feladatául azokat egy madridi irodában.
Ám a barlang nem hagyott sokáig nyugtot számukra. A távolból idegen zaj reccsent: tompa, nehezen azonosítható, de kétségtelenül oda nem illő, és a tökéletes pillanat odalett, akárcsak a csók ígérete, amelyet a férfi éppen lopni készült.
Santiago megfeszült, mosolya eltűnt, szemében pedig vad láng villant, olyan, amilyet Elfelda eddig még nem láthatott tőle. Íme az a sötét én, amire a nő úgy vágyott. A férfi egy pillanat alatt váltott szerepet, és pálcáját előrántva, a romantikus idegenből újfent auror volt. Santiago minden idegszálával fülelni kezdett. A patak csobogása, a levelek susogása elnyelte a zajt, de a fülében maradt a disszonáns hang, mint egy rossz előérzet.
– Valami nem stimmel – morogta halkan. Tekintete Elfeldára siklott, s szinte sajnálattal tette hozzá: – Ennyi gyaloglás után oly kevés időnk maradt gyönyörködni… De attól tartok mennünk kell. Valami rosszat érzek…

Santiago tekintete a nő arcán ragadt. Látta, ahogy a könny lassan végigcsordult Elfelda bőrén, megcsillant a fényben, majd eltűnt a nyak ívében. Nem törölte le. És talán épp ezért volt olyan őszinte, olyan nyers, olyan igazi.
A férfi régen érzett hasonlót, talán túl régen is – mintha egy másik életből hozta volna magával az emléket. Most azonban megérintette a valóság súlya: ebben a nőben nem volt semmi színjáték, semmi álarc, semmi hátsó szándék. Tiszta volt, mint a forrásvizek, melyek a hegy gyomrából törnek fel. Ő maga viszont sötét árnyékokat hordozott, mocskos titkokkal, amelyeket sosem tudna maradéktalanul lemosni magáról.
Más emberként fog kijutni ebből a barlangból – ebben biztos volt. Csak azt nem tudta, örül-e ennek a felismerésnek, vagy inkább rettegnie kellene tőle. A félelem lassan gyökeret vert benne: mi lesz, ha Elfelda egyszer rájön, hogy átverték, hogy eszközként használták fel? Hogy a virágok, a kártyák, a mosolyok mögött a spanyol minisztérium akarata állt? Santiago mostanra többet akart. Nem csupán információkat Malik Yavuzról, nem csak egy küldetés sikerét. A nőt akarta. És ez már túlmutatott minden megbízatáson.
Ez a dilemmája úgy feszítette belülről, mint egy kétélű penge. A kötelesség a vérében volt, megfelelni mindig, mindenáron. A minisztérium nem ismerte a nemet, és ő sem. Ám most, hogy Elfelda mellette állt, kezével a kezét kereste, szinte könyörgött magában, bárcsak megtalálhatná a módját annak, hogy mindkét világot megtartsa: a munkáját és a nőt. De mindez lehetetlennek tűnt. Előbb-utóbb valamelyik oldal sérülni fog. És vajon ki fizet majd érte?

Eszébe jutott Barcelona, a félbeszakadt társalgásuk, és most az elmaradt csók ígérete. Ez a sors, amely mindig közéjük áll, vagy inkább ő maga és a kötelességtudata – tette fel magában a kérdést. Annyira vágyott rá, hogy megérintse, hogy végre megízlelje a tiltottat, de közben rettegett is. Nem tudta, mit kezdene vele, ha valóban megkapná. Magányos farkas volt egész életében, hozzászokva, hogy senki sem várja haza, hogy a halál lehetőségét csak ő cipeli, nem más. Mi lenne, ha egyszer valakiért aggódnia kellene? Ha valaki más is félné a saját halálát az ő veszélyes útjai miatt? E kérdések szorításában indult meg a szűk repedés felé.
És ekkor Elfelda megérintette. Nem kapaszkodás volt ez, nem bizonytalan mozdulat – puszta kapcsolódás. A nő finom keze ösztönösen simult Santiago tenyerébe, és ő döbbenten tapasztalta, mennyire illik az övébe. Jobbjában szorosan markolta a pálcát, baljával viszont engedte, hogy a nő a kezét fogja. Ez a kettősség – fegyver és érzelem, fény és sötét – mindennél jobban kifejezte, ki is ő valójában.
– Maga szerint mi lehet a baj? Élt már itt át hasonlót? – kérdezte tőle Elfelda.
– Van valami a mélyben – felelte, s hangja mély, sejtelmes tónusban visszhangzott a sziklafalakról. – Valami, aminek nem itt lenne a helye. De ez… nekem is új.
Szavai többet jelentettek, mint puszta veszélyérzetet. A nő talán nem vette észre, de Santiago saját lelkéről is beszélt. Valami mocorgott odabent, egy érzés, amelynek nem volt helye a sötétben élő férfi szívében.

Csendben haladtak előre a szűk járaton, de dobhártyájukat újból és újból megrezgette a távolról érkező dübörgés: BAMM BAMM BAMM. A férfi előre tartotta pálcáját, fénye hosszú, táncoló árnyékokat vetett a nedves falakra. Santiago minden mozduló foltot fenyegetésnek érzett, de rendre kiderült: csak az árnyékok játszottak velük. A sötétség ezúttal is szövetségese és ellensége is volt egyben. Ő maga haladt elöl, testével takarta a nőt. Most nem a kém, nem a romantikus férfi szerepén volt a sor, hanem az aurorén, aki ösztönből védelmezett. Elfelda most nem egy célszemély volt, hanem valami annál sokkal fontosabb: a társa.
A kijárat egyre közelebbinek tűnt. Ám ahelyett, hogy friss hegyi levegő csapta volna meg őket, bűz kúszott végig a járaton. Fullasztó, émelyítő bűz, mintha rothadó hús és nedves bőr elegye lett volna. Aztán felhangzott egy másfajta zaj: tompa brummogás, mély morgás, amely a kövek között visszhangzott. Santiago tudta, hogy ez nem képzelgés.
És akkor megpillantották. A barlang szájánál egy hegyitroll állt, ormótlan testével, mintha maga a kő vált volna életre. Vastag, szürke bőr borította, mintha páncél volna, szaga szinte elviselhetetlenül terjengett a levegőben. A kezében egy hatalmas bunkósbotot tartott, amellyel eddig a barlang falát döngette, hogy kitágítsa annak járatát, és így követni tudja a prédáit: Elfeldát és Santiagot. Kövek zúdultak alá minden csapás nyomán, a járat szélesedett, repedezett, a fenevad apró szemei pedig vérszomjasan csillantak fel, amikor kiszimatolta őket.
Santiago egy pillanatra Elfeldára pillantott, aztán vissza a bestiára. Már tudta: nincs menekvés. Visszafordulhatnak ugyan a szikra felé, de örökké nem maradhatnak odalent, rettegve, hogy mikor éri utol őket a szörny – vagy ami még valószínűbbnek tűnt: mikor omlasztja rájuk a teljes barlangrendszert.
– Maradjon itt a szikla mögött – mondta Santiago rekedten, fedezékként egy hatalmas cseppkőre mutatva. – Elzavarom ezt a bestiát, mielőtt ránk szakad a barlang...

A barlang szűk falai között a zaj olyan erővel tört elő, mintha maga a föld készült volna széthasadni alattuk. Santiago már emelte volna a karját, hogy visszatartsa Elfeldát, de a mozdulat félúton megakadt. A nő előrelépett, és pálcáját a szörnyetegre szegezte. A vöröslő fénycsóva szikrázva lövellt ki a pálcából, mint a felrobbanó parázs – de a troll vastag, mágikus bőre keményebbnek bizonyult a varázslatnál. Az átok lepattant, és felhasította a mennyezetet, hajszálrepedéseket rajzolva a kőre. Santiago szívében egyszerre született meg a csodálat és a rémület a nő bátorságától: Elfelda nem áldozat volt többé, hanem harcos.
A troll üvöltése betöltötte a barlangot. Mint egy eszelős állat, felbőszülve Elfelda ártásától, vakon csapkodni kezdett maga körül, ökle és súlyos furkósbotja a falakat zúzta. Kődarabok szakadtak le, és porfelhő gomolygott elő, amelyben az árnyék és a fény teljesen elmosódott. Santiago az arca elé kapta a karját, szemeit a tenyerével védte, s pálcáját egyetlen suhintással a mennyezet felé szegezte.
– Finite Incantatem! – mondta, és a bűbáj egy pillanatra lecsillapította a sziklák ropogását.
De a troll nem nyugodott. A bestia mozdulatai olyanok voltak, mintha egy róka próbálna behatolni a nyúlüregbe – egyre mélyebbre és mélyebbre préselte magát a szűk járaton, minduntalan apróbb-nagyobb köveket szabadítva rájuk. Santiago a védelemre koncentrált. Jobbjával hol szétrobbantotta a rájuk zúduló köveket – Reducto! –, hol áttetsző pajzsot vont eléjük – Protego! –, a fények és árnyak váltakozása pedig lidérces színházként táncolt a barlangban.

Mégis egyetlen hiba elég volt. Miközben Elfelda felé zúduló sziklatömböt semlegesített, egy másik váratlanul csapódott neki a vállának. A csont és kő találkozásának éles reccsenése visszhangot vert a falak közt. Santiago elterült a földön, pálcája kisiklott a kezéből, a mágia szétfoszlott, és a mennyezet többé nem tartotta magát. A barlang szája tompa dübörgéssel omlott be. A troll ordítása egyszerre némult el, ahogy a kőrengeteg maga alá temette, ám ezzel egyidejűleg a kijárat is végleg elzárult előttük.
A világ hirtelen sötétbe zuhant. A por fuldoklóan nehezedett a tüdejére, köhögés és fuldoklás tépte meg a csendet. Santiago torkából pedig éles kiáltás szakadt fel:
– Elfelda!
A saját hangja idegennek hatott, túl nyersnek, túl kétségbeesettnek. Nem szokott senkiért félni – eddig. A félelem most nemcsak a barlang sötétjéből fakadt, hanem belülről is, a mellkasából. Ujjaival kitapogatta pálcáját, és remegő csuklóval fényt gyújtott a végén. A halvány ragyogás úgy hasított a poros sötétségbe, mint a cigarettaparázs a sikátor homályába: gyengén, de makacsul elevenként.
Fel akart állni, de bal válla tiltakozott. A fájdalom éles volt, valószínűleg kiugrott az ízület. Santiago felnyögött, s az egyik térdére támaszkodva fordult körbe a fénykörben, amely alig tárt fel valamit a romokból.
– Elfelda… – hangja most csendesebb volt, de remegett, mint egy törött neonfény.
A barlang koromsötétje elnyelte a választ. Csak a por szállt, a sziklák súlya nyomta köréjük a levegőt, és Santiago először érezte igazán: egyedül már nem elég. És nem tudta, vajon a nő még válaszolni fog-e.

A barlang mélye úgy zúgott, mintha ezer harangot kongattak volna egyszerre. Santiago füle sípolt, és minden egyes lüktető rezgés végigfutott a koponyáján és a mellkasán. A por betöltötte a tüdejét, a torkát, a szeme pedig könnyezve próbált hozzászokni a vaksötétséghez. Vállában a fájdalom sajgó tőrként hasított minden mozdulatnál, de mégsem ez kínozta legjobban. Nem a törmelék súlya, nem a kő és a vér szaga, hanem az a rettenetes bizonytalanság: Elfelda eltűnt a por és a sziklák mögött.
A férfi reszketeg hangon, szinte félve kiáltotta bele a barlang végtelen mélyébe:
– Elfelda!
A hangja visszapattant a sziklák faláról, és idegenül, kétségbeesetten csengett.
Santiago szíve összerándult, amikor egy hosszú másodpercnyi csönd után válasz érkezett. A hang, mintha valóban egy fal mögül jött volna.
– Santiago... jövök!
A mellkasát hirtelen valami meleg töltötte el – nem a biztonság, de a tudat, hogy a nő él, és küzd érte. A pálcája végén égő, halvány láng reszketeg körben csillogtatta meg a kövek csipkéit. A barlang falán hajszálrepedés villant: azon túl Elfelda fénye vibrált. Úgy érezte, mintha két külön világot választott volna elegymástól az a néhány tonnányi szikla.
A nő varázsigéje átszűrődött a köveken: - Wingardium leviosa. - mire a sziklák lassan, nehézkesen mocorogni kezdtek. Santiago megpróbálta mozdulatlanul tartani a sajgó vállát, miközben összeszorított fogakkal, erőtlenül mégis elszántan, ép karjával ő is felemelte a pálcáját, és nekilátott a sziklák óvatos arrébb pakolgatásának. Ám minden egyes mozdulatnál megremegett, nehogy egy rossz mozdulattól rájuk boruljon az egész mennyezet. Minden kődarab, amit megmozdítottak, olyan zajjal gördült félre, mintha fegyver sült volna el a közvetlen közelükben.

Az idő elvesztette az értelmét. Fél órának tűnt, vagy fél életnek – a sötétben, a porban, a monoton varázsigék visszhangjában minden másodperc hosszabb volt az előzőnél. Végül azonban Elfelda áttört, a fénye kitisztult, és ott állt előtte. Santiago térdre rogyott a megkönnyebbüléstől, vállában a fájdalom lüktetett, de a látvány, ahogy a nő odasietett hozzá, elnyomott minden kínt.
Elfelda letérdelt mellé, majd először a vállához nyúlt. Az érintése óvatos volt, szinte félve simította végig a remegő izmokat. A férfi érezte, hogy a karja furcsán lóg, az ízület rossz szögben állt – biztosan kiugrott. Aztán a nő másképp érintette meg: tenyerét a férfi arcára fektette, és végigsimított a portól és verejtéktől piszkos, borostás bőrön. Santiago szeme lehunyt, mintha egy pillanatra elfelejthetné, hol is vannak. Rég nem érintette meg senki így, rég nem érzett ekkora törődést. Szíve zakatolva vert, s mikor felpillantott Elfeldára, valami ősi félelem kúszott belé – félt attól, hogy mindaz, amit addig elrejtett a nő elől, egy napon összeomlik, akár a barlang mennyezete.
– Merre menjünk? Ki kéne jutni, hogy kórházba vigyelek.
Santiago először csak bólintott, majd hunyorogva körbepillantott. A barlang mélyén több járat is nyílt, de mindet törmelék zárta el. Visszaút nem volt. Előre kellett menni, kövek közt, lassan, veszélyesen. A férfi ép kezével intett az egyik szűkebb nyílás felé.
– Arra... csak ott nyílhat tovább a járat. De veszélyes lesz. – Hangja rekedt volt, fátyolos, mégis határozott.
– Kiviszlek innen, bármibe is kerül.
Elfelda szavai mélyebben érintették, mint bármi más az utóbbi években. Santiago elmosolyodott. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a nagy veszélyben végleg maguk mögött hagyták a formalitást, és tegeződni kezdtek a nővel. Ép kezével letette a pálcáját, amelynek végén még mindig apró láng derengte körbe a barlangot. Aztán ő maga is megérintette a nőt. Finom mozdulattal simította kia szőke tincset a kék íriszek elől.
– Köszönöm. – A szó rövid volt, de benne lüktetett minden kimondatlan érzés. Aztán aggódva hozzátette: – Neked nem esett bajod, ugye?

Amikor Elfelda a vállára utalt, Santiago érdeklődve lenézett rá. A groteszk szög, ahogy állt, szinte már nevetséges volt.
– Semmiség – horkant fel fanyar mosollyal. – Csak vissza kell tenni a helyére. Nem először történik meg. Kölyökként, kviddics közben szinte hetente...
Nem fejezte be. A mondata közepén szabad jobbjával hirtelen, könyörtelen mozdulattal visszanyomta a vállizületet a megfelelő helyre. A recsegés úgy zengett a barlangban, mintha csont és kő egyszerre hasadt volna szét. Santiago felszisszent, de a fájdalom már nem tartott soká: a kínzó érzés hamar tompa lüktetéssé csillapodott. Fáradtan a földre hanyatlott, miközben baljával apró, körkörös mozdulatokat írt le. A végtag újra használhatóvá vált.
Percekig csak feküdt ott, zihálva, a mennyezetről aláhulló porszemeket figyelve. Aztán halkan megszólalt:
– Ez a bestia... Jól elintézett minket. – Keserű nevetés tört fel belőle. – És tönkretett egy tökéletes pillanatot odalent.
A férfi nevetésének visszhangja lassan elhalt, a barlangban csend honolt. A por lassan gomolygott, a pálcák fénye narancsos árnyékot festett köréjük. És ott a mélyben, abban a tökéletes csöndben, két szív zakatolt egyszerre. Éltek. Úgy, ahogy Santiago korábban soha...

Santiago a félhomályban úgy figyelte Elfeldát, mintha a barlang szűk falai nemcsak a testüket zárták volna körbe, hanem a lelkeiket is. A pálcája remegő fényt vetett a nő arcára, s a finom ívek, a porral pettyezett bőr kontrasztja olyan volt, mint egy régi, megsárgult fénykép: egyszerre törékeny és időtlen. A nő vérző térdére pillantva Santiago megköszörülte a torkát, s előbb halkan, szinte rekedten kérdezte:
– Szabad?
Csak mikor bólintást kapott, emelte pálcáját a seb fölé. Halk sziszegés kísérte a varázsigét, s a bőr lassan összeforrt, mintha a fájdalom sosem létezett volna. A szakadt farmer anyaga is engedelmesen záródott össze egy újabb intésre, és a textil szálai puhán fonódtak újra eggyé.
Amikor Santiago csontja egy rettenetes kattanással visszaugrott, a férfi a földön fekve, izzadtan, zihálva vigyorgott Elfelda döbbent arckifejezésén. Homlokára tapadt, poros hajtincsei alatt ott bujkált az a félszeg, csibészes mosoly, amelyben egyszerre volt cinizmus és makacs életösztön.
– Azért remélem régen volt, aki helyre tegye... mondjuk egy javasasszony... vagy a szüleid? – kérdezte a nő.
Santiago szeme egy pillanatra elsötétült. A kérdés élesebb volt bármely kőnél, mint ami körülötte hevert szétszórva a barlang padlózatán. Családja homályos múltja, az évek óta elfojtott, megválaszolatlan kérdések újra és újra felszínre törtek, mint a föld alatti vizek, amelyek egyszer áttörik a sziklát. De ahogy mindig, most is visszazárta a kaput. Egyetlen szórakozott félmosollyal, szinte odavetve felelt:
– Hát persze…
A szó könnyűnek tűnt, mégis súlyosan zuhant közéjük, mint egy test a mélybe.

Amikor Elfelda szájából elhangzott a sötét megjegyzés a troll haláláról, Santiago előbb csak némán bólintott, belül azonban viharfelhők gyűltek. Ritkán hallott efféle kegyetlenséget a nő hangjában, és egy röpke pillanatra eljátszott a gondolattal: vajon valóban lakik-e Elfeldában egy árnyék, amely a fény mögül kukucskál elő? Egy része remélte, hogy igen – talán akkor könnyebb lenne döntést hoznia kötelesség és vágy között. Ám ahogy a nő szemeibe nézett, Santiago nem talált bennük mást, csak megtört, de tiszta fényt.
A gondolatai kavargása közben ráeszmélt: a reggeli hotelasztalnál még nem sejtette, hogy estére minden megváltozik. Ragadozóként indult el a hegyek közé, a spanyol minisztérium akaratától hajtva, most viszont valami emberibb, valami sebezhetőbb lény tér vissza onnan. Ha egyáltalán kijutnak a barlang fogságából.
Végül feltápászkodott, és bár Elfelda készségesen nyújtotta karját, Santiago megrázta a fejét.
– Köszönöm, de azt hiszem, menni fog – mondta.
Ezután együtt kezdtek neki a lassú szabadulásnak. Santiago újból a stabilizáló bűbájt használta, mely láthatatlan erőként tartotta a mennyezet omladozó tömbjeit, míg Elfelda szorgalmasan lebegtette odébb a köveket. A munka végtelennek tűnt.
Időről időre megálltak pihenni, s ilyenkor jókedvűen beszélgettek, de Santiago már nem osont be többé a nő gondolataiba. Nem Malik Yavuz sorsa érdekelte, nem a politikai erővonalak, csak Elfelda.

Végül, hosszú órák után, mikor a friss levegő végre megcsapta arcukat, a szabadság olyan volt, mintha újra megszülettek volna. Odakint már az éjszaka sötétje borult a hegyekre. A lefelé vezető út veszélyes volt, de Santiago pálcájának fénye világított előttük. Másik kezével Elfelda kezét fogta, és a mozdulat olyan volt, mint egy bizalmi játék: egyikük sem látta tisztán az utat, csak egymás érzékeiben bízhattak.
Amikor visszaértek a hotelbe, porosan, véresen és megtépázva, a recepciós szinte elsápadt a látványuktól. Santiago, mielőtt felkísérte volna Elfeldát a szobájához, katalánul gyorsan elmagyarázta a recepciósnak, hogy a barlang beomlott, és kérte, hogy azonnal hívjon pár illetékes varázslót, hogy rendet rakjanak odafenn.
– Vissza kell mennem a recepcióra – mondta halkan, már a nő szobájának ajtajában. – Megígértem, hogy beszélek a restaurátorokkal. Attól tartok, a holnapi közös reggeliről is le kell mondanom. Úgy volna helyes, ha segítenék a helyreállításban. Nagy kár lenne, ha másokat megfosztanánk attól, hogy egy napon ők is láthassák a szikrát.
Búcsúzóul ajkához emelte Elfelda kézfejét, s komoran, de szelíden csókot lehelt rá.
– Köszönöm, hogy velem tartottál ma. Sajnálom, hogy ilyen veszélyeknek tettelek ki, és őszintén örülök, hogy nem esett komoly bajod… Remélem, szép emlékként marad benned az, amit odalent láttunk.
Már indulni készült, ám a folyosó végéről még visszafordult. A nő ott állt szobája ajtajában, a lámpafény sárga udvarában.
– Majdnem elfelejtettem – szólt vissza. – Az a csokor, ami idehozott… holnap pontban délben aktiválódik, és hazarepít. Ígérd meg, hogy írsz, amint hazaértél, és hogy… még találkozunk.

Órákkal később Santiago belépett saját szobájába. Fáradt mozdulatokkal ledobta magáról koszos ruháit, majd egyből a zuhany alá állt. Hosszú, vállig érő hajából fekete patakban ömlött le a barlang pora, a víz úgy kavargott, mintha tintát eresztettek volna a lefolyóba. Percekig állt a forró vízsugár alatt, mielőtt kiszállt volna onnan.
A tükörbe pillantva végigsimított a mellkasát borító hegeken. Az évek történetei sorakoztak ott, minden vágás és forradás egy elhallgatott titok volt. Félmeztelenül, csupán egy törölközőbe csavarva végül az ágyra hanyatlott, és bár rettentően fáradtnak érezte magát, mégsem jött álom a szemére. Gondolatai újra és újra visszatértek Elfeldához.
Megkérdezte magától: vajon elmondhatja-e neki, miért is küldték ide? Tudta, hogy ha felfedi a küldetést, véget ér a karrierje. Pedig most egy újabb, még fontosabb feladat várta: a Roxfortba kellett utaznia a Trimágus Tusa idejére, felkutatni a Noctua Tenebrosa bűnszervezet nyomait, figyelni a brit minisztériumot, és toborozni az OMEN számára. A kötelesség láncai szorosabban fojtogatták, mint valaha.
Mégis, nem egyszer pattant fel az ágyból, kezét a kilincsre téve, hogy átkopogjon a nőhöz, és hogy kimondja végre, amit titkolt. De valahányszor megérintette a hideg fémet, a mozdulat elhalt. A sötét folyosó néma, s kihalt maradt, s ő visszatért az ágyhoz
Nem is sejtette, hogy pár szobával odébb valaki hasonlóképp állt a csukott ajtó előtt. A csend mélyén két lélek egyszerre tétovázott a kimondatlan szavak súlya alatt. A hotelben az éjszaka hosszabb volt minden másiknál, s a falak közt ott lappangott a sejtelem: a sorsuk most fonódott végleg össze, akár akarták, akár nem.