Roxfort RPG

Egy hét telt el a választások óta, s habár sokan várták volna, hogy valamilyen irányba megváltozik a viselkedésem az eredmények miatt, ismételten csalódást kellett okoznom: ez a legtöbb embernek ugyanis egy végkifejlet volt, valóban egy eredmény, de számomra ez maga volt a kezdet, egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy valóban nekiálljak felépíteni azt a várat, melyet magamnak és Morrisnak terveztem. Most még éppen csak a telek volt meg és a kerítés, de az alapokat most kellett majd leraknunk a vőlegényemmel, s melyeket már tavaly nyáron elkezdtünk beszerezni, mikor a hivatalos eljegyzésünk napján lefektettük szabályainkat, kívánságainkat, terveinket. Számunkra még csak most kezdődött igazán az egész, s így a magyarázat után talán nem is volt meglepő többé, miért nem látszódott rajtam semmilyen változás egy héttel később sem.

Persze lehetett volna mondani, hogy a közelgő RAVASZ vizsgák, a felvételi, a bel- és külpolitika vagy egyéb tényezők nem hagyták, hogy felszínre kerüljön, hogyan is éltem meg a választást, de egyrészt sosem voltam az a kifejezetten érzelmes típus, másrészt ha lett is volna bennem valami, akkor sem hagytam volna kiülni az arcomra, harmadrészt ezek csak kisebb mértékben zavarták mindennapjaimat. A magam részéről nem izgultam a vizsgák miatt: tudtam, hogy kiválóan fogok teljesíteni, maximum a gyakorlati részek jelenthettek volna minimális nehézséget, de biztos voltam abban, hogy minden eredményem kiváló lesz. Solace Barbon miatt egy fokkal jobban izgulhattam volna, de töredelmesen bevallottam, azért annyira nem viseltem szívemen a sorsát, hogy a minimálisnál jobban megmozgasson. Szívesen tanultam vele külön, mert azon ritka esetek közé tartozott, aki egyrészt fektetett energiát abba, hogy elsajátítsa az adott anyagot, másrészt érdekelte, harmadrészt értelmes is volt annyira, hogy ne érezzem feleslegesnek az energiámat. Nagyobb részt… Felelősséget azonban nem fogok vállalni a valós teljesítményéért, mert az már rajta múlott igazán.

Kicsit frusztrált a gondolat, hogy még mindig rajta múlott az nagy százalékban, hogyan reagál országunk, a társaság, az emberek, mert igencsak szerettem volna elkerülni a további felesleges agresszív megmozdulásokat. Örömmel tapasztaltam, hogy mióta kicsit jobban kezembe vettem az események fonalát és nagy erőket mozgósítottam arra, hogy apámat is meggyőzzem, azóta sokkal békésebb lett minden, így nagyobb esélyünk volt arra, hogy ne csak egy halom csonthalmaz maradjon, amin uralkodhattunk, illetve egyáltalán esélyünk legyen arra, hogy elnyerjük a nép bizalmát. Bár abban sosem voltam biztos, hogy Cassiusnak ez mennyire is volt érdeke vagy mennyire szeretne csak a magasból kormányozni. Rendkívül hálás tudtam volna lenni, ha nem az utóbbit szerette volna, mert akkor igencsak megnehezíti majd az amúgy sem túl egyszerű dolgomat. De ez még messze volt…

Jelen helyzetben igyekeztem minden lehetőséget megragadni, hogy annyi tudást és bölcsességet magamba szívhassak, amennyit csak tudtam. Fogalmam sem volt, mit fog hozni a jövő és akármennyire is úgy terveztem, hogy még van időm, bármikor megeshet, hogy cselekedni kell majd és akkor ki tudja, mikor lesz lehetőségem újra tanulni. Úgyhogy ennek fényében a fakultatív órákon is igyekeztem részt venni, köztük a main is. Szerettem közel tartani Barbont magamhoz, túl sok függött tőle, de közben nem akartam pórázon sem tartani (arra volt más valakim...): nekem is volt magán életem, így is többet voltunk együtt, mint amennyit igényeltük volna, illetve ő is kezesebb bárány volt, ha kapott egy kis teret, amit maximálisan megértettem és az fontosabb volt, hogy minimalizáljam a súrlódásainkat mindkettőnk és mindenki más érdekében is. Mindenesetre a mai napra jobbnak láttam együtt maradni. Solange kiesett így a hármasból, mert egyrészt nem akart Barbonnal lenni, másrészt én szerettem volna kihasználni a lehetőséget és olyan emberrel is szerettem volna együtt dolgozni, akivel alapvetően nem sodort volna össze a szél. Tekintetem megakadt Ashfordon. Nem lett volna az első, akihez mentem volna, de elismertem, hogy művelt és intelligens fiú volt. Ettől eltekintve biztos voltam abban, hogy hosszútávon falra másztam volna a melankolikus és művészi oldalától, de ha elővette a határozott, értelmes oldalát, az mindig szimpatikus volt.

Az meglepett viszont, hogy első komoly problémánk már az ostoba csapatnév választásnál előjött. Nem kifejezetten érdekelt a dolog, de azt nem voltam hajlandó eltűrni, hogy valami idióta, oda nem illőt csapatnevünk legyen. Már nem is emlékeztem, melyikünk volt az, aki bedobta, hogy akkor mindenki mondjon egy szót és az adja majd ki a nevünket, de ez meghozta gyümölcsét szerencsére. Persze a vétó jogával éltem volna, ha nem ugorták volna meg ezt az akadályt, de szerencsére intelligens társaim voltak és ezt ki is használták és izgalmasan véletlen volt az is, hogy egy logikus, összekapcsolható csapatnevünk jött ki a végén. Reméltem, hogy szerencsénk a gyakorlat során is ki fog tartani, mert bár mindhárman értelmesek voltunk, más oldalaink bizony szegényesek voltak bizonyos szempontból…

Nem teljesen tudtam hovatenni, hogy Barbon nekiállt cseverészni Ashforddal, nem ezért voltunk itt, de ha csak erre az egy kérdésre korlátozza azt, akkor nem teszek rá majd megjegyzést. Lehet, tényleg érdekelte a dolog. Egy pillantást vetettem a többiekre és hiába ugrottam volna bele a megoldásba, visszaemlékeztem a professzor úr szavaira, miszerint lehet, jobb, ha nem látjuk el teljesen a beteget, de legalábbis legyünk végtelenül alaposan. Igyekeztem ennek megfelelően cselekedni, de úgy tűnt, ezzel egyedül voltam.

- Barbon, szedd elő a jobbik éned! Ha ez az egyik barátod lenne, akkor is így ugatnál neki? – kérdeztem tőle megemelve a szemöldökömet, majd feltartottam a kezemet. – Várj, ne válaszolj… Valószínűleg igen… - forgattam a szememet, ahogy egy sóhajjal leguggoltam a bábu elé. Azt megadtam a fiúnak, hogy tényleg kicsit szürreális volt arctalan fabábukkal beszélgetni. Mármint legalább arcot rajzolhattak volna, de lehet, csak nem szerették volna, ha túl életszerű, mert az az érzékeny lelkűeket biztosan nehezen érintette volna. Azzal is egyetértettem, hogy így első ránézésre azért tényleg nem tűnt a világ végének ez a sérülés, de ez nem jelentette azt, hogy valóban csak erről volt szó. – Ezzel nem segítesz, ugye, tudod? Lehet más problémája is azon kívül, amit most látunk, de rendkívül szomorú, ha erre nekem kell rádöbbentselek… - mondtam még cinizmustól csöpögő hangon Barbonnak, majd visszafordultam a bábuhoz. – Helló! Lucinda vagyok, azért vagyunk itt, hogy segítsünk… - kezdtem, de rettenetesen idiótán éreztem magamat. Teljesen igaza volt Barbonnak, ez hülyeség így… Viszont nem zárhattam le annyival, hogy csak mesélje el, mi történt, az túl behatárolhatatlan, egyértelmű kérdések kellettek, amikre rövid, de érthető választ adott. És leterhelni sem szabadott túl sok kérdéssel. – Arra kérlek, hogy mondd el részletesen, hol fáj és írd körbe a fájdalmat, hogy milyen az. Látjuk, hogy a kezeden égési sérülés van és nem tudod megemelni, fejtsd ki ezt először és ha van más, azt is! – kezdtem ezzel, majd megvártam a válaszát. Közben Barbonra néztem, hogy mit tudott megállapítani a karján, ha már ő nézegette azt. – Ha lehet, ne mozgasd a csuklód, csak rosszabb lesz tőle. Igyekszünk minél hamarabb stalibilázni és segíteni… - mondtam nyugodt hangon. Nem nekem való ez az orvosi szakma, már most elfáradtam, hogy a kedvesebb énemet használtam, de nem akartam megijeszteni… A bábut?! Mindenesetre azért egy kis darabot leszakítottam a talárjából.

Amíg kifejtette a problémáját, felmértem a teste többi részét is szemmel, illetve ha volt olyan sérülése, fájdalma, ami eddig rejtett volt, akkor azt is. Aztán felálltam, hogy megnézzem a bájitalt, már amennyi maradt az alján a feldöntés után, hiszen ahhoz máris jobban értettem, mint az emberekhez. Azért közben igyekeztem visszacsatolást adni és reagálni arra, amit mondott, de közben óvatosan megközelítettem az üstöt. Azt láttam a taláron is, hogy zöld színű anyagról volt szó.

- Ashford, tedd magad hasznossá és tudd meg, mit főzött és mi okozta a balesetet. Nagyobb vizsgálódás nélkül a zöld színből és az égési sérülésből első körben vagy valamilyen robbanó főzetre vagy a kelések elleni bájitalra gondolnék. Ha nem követte az utasításokat és nem vette le a tűzről az üstöt, akkor a kiáramló gőzök okozhattak égési sérülést… Bár akkor a talárja is kilyukadt volna, nem? Csak foltos a talár anyaga vagy lyukas is? Mindjárt megnézem az üstöt is… - gondolkodtam hangosan, majd taláromat megfogva óvatosan hozzáértem és ha nem égetett, akkor kicsit megdöntöttem azt, hogy lássam, mennyire viszkózus az anyag, milyen a színe (a zölden kívül), milyen a csillogása, milyen az illata, egyszóval megpróbálom felmérni a fizikai tulajdonságait a bájitalnak és az üstnek is, illetve az előbb leszakított talárdarabot is beledobtam a bájitalba, hogy megnézzem, mi történik, majd hátrébb álltam, hogy ne essen bajom és így próbáltam leszűkíteni az opciókat, ha esetleg a bábu nem emlékezne vagy nem beszámítható a baleset után. Addig nem álltam volna neki ellátni a karját, amíg nem szűkítjük kicsit az opciókat és bíztam abban, hogy a fiúk is hasznosabbá teszik majd magukat, mint eddig, különben katasztrofális lesz a teljesítményünk.

Ahogy hallgattam Ashford válaszát, azért vetettem egy pillantást Barbonra is. Örültem, hogy visszafogta magát, talán mégiscsak ért valamennyit az a rengeteg beszéd és gyakorlás, amit ebbe belefektettünk. Inkább nem is reagáltam hát iskolatársam válaszára, hanem Ashfordra néztem. Megemeltem a szemöldökömet, hiszen kicsit furcsálltam, ahogy Barbonhoz állt, pontosabban nem állt, mert nagyjából tudomást sem vett róla, csak amikor kellett volna valami. Nem akartam senkinek a lelki békéjét megzavarni, de még az én szegényes kompetenciámmal is tudtam, mit jelentett az, hogy csapatban való munka és amit Ashford leművelt, az inkább hasonlított felesleges kiközösítéshez, mintsem valódi jelzés lett volna arra, hogy Barbon nem megfelelően állt neki az egésznek.

Szerencsétlenségünkre mire eldöntöttem volna, hogy akkor esetleg ezt szóvá teszem, mert megérte volna, Barbonnál betelt az amúgy meglehetősen kevés űrtartalommal rendelkező pohár. Vetettem rá egy hűvös, kissé irritált pillantást: azért ennél többet vártam volna tőle. Ashford valóban megütött egy hangnemet, de azért kettő mondat után így felkapni a vizet… A Hollóhát tagjánál jóval rosszabb alakok is meg fognak fordulni Barbon közelében és tudtam, hogy ezzel tisztában volt, mégsem erőltette meg magát eléggé, hanem hagyta, hogy az érzelmei megint átvegyék az irányítást. Pedig gyakoroltuk ám: nehezebb és fáradtságosabb volt, de megérte hosszabb távon. Mégsem tettem szóvá: az ő döntése volt, nem voltam se az anyja, se senkije, aki nyaggatta volna, hogy szedje össze magát. Én megtettem mindent azért, hogy segítsek rajta, helyette nem tudtam cselekedni és hiába hoztam volna le a csillagokat az égről, ha ő maga nem veszi a fáradtságot emiatt. Arról nem is beszélve, hogy szükség sem volt rá, sőt, csak rontott volna a helyzeten, ha rászóltam volna: egyrészt Barbon értett már a pillantásaimból is, másrészt tudtam, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mennyire nem volt professzionális ez a reakció. Cserébe minket várt a munka, akár átpártolt máshoz, akár nem. Könyörögni nem szoktam, ha kellett, megoldottam mindent egyedül eddig is…

- Egyetlen kommentet sem szeretnék hallani a reakciójával kapcsolatban, nem vagyok rá kíváncsi… - szögeztem le szigorúan Ashfordnak. Tényleg nem érdekelt. – Folytassuk a feladatot… - tettem hozzá. Arra már nem is reagáltam, amilyen hangnemet megütött a bábu, pedig ez a tipikus stílus azért ki tudta verni nálam a biztosítékot, Barbonnal ellentétben én tudtam kezelni az érzelmeimet. – Nem fogjuk nyomkodni, nem kell aggódni… - válaszoltam röviden a bábunak, a többi részére csak bólintottam egyet, hogy megértettem. Sosem voltam a felesleges beszéd híve, illetve az ilyen helyzetekben sem szoktam ám csak úgy beszélgetést kezdeményezni. Itt most amúgy is furcsa lett volna egy fabábuval cseverészni, de Ashford felől sem érdeklődtem, az nem az én asztalom volt. Mármint ha nem az volt a cél nyilván… Azért egy felhúzott szemöldököt megint érdemelt a fiú kommentje a családom címerét illetően. Annyira kihagyhatná ezeket a poétikus kitöltő mondatokat… Inkább megint csak bólintottam egyet, ahogy tudomásul vettem a szavait és hagytam, hogy tegye, amire gondolt, addig én egy egyszerű pálcamozdulattal eltüntettem az üst és a bájital maradékát, mielőtt azok még több kellemetlenséget okoztak volna.

Meglepetés volt tehát látnom, hogy nem azon az úton indult el, amelyet én választottam volna, de azért hagytam, hogy megtegye, amit szeretett volna. A Finite sajnos, nem a kívánt hatást érte el: a taláron apró, pattogásszerű reakció történt, de úgy tűnt, a tisztító bűbája hatásosabb volt. Itt viszont úgy éreztem, muszáj megjegyeznem pár apróságot.

- Ha kérhetném, vegyük le a talárt. Nem tudhatjuk, hogy nem került-e más helyen is kontaktba a bájital az anyaggal, így megelőzhetjük a további személyi sérüléseket. Természetesen biztosítunk új talárt, ha igénye volna rá – fordultam a bábu felé, majd Ashfordra pillantottam, ahogy a kezembe vettem a bábu égési sérülést szenvedett kezét. – Legyél szíves segíteni neki, hogy ne emelgesse a kezét, majd megnézni, hogy esetleg a talár ellenére a ruhája bármely pontjára került-e a bájitalból bármi – kértem a hollóhátas fiút, majd bármiféle magyarázat nélkül vettem kezelésbe a bábu kezén lévő sérülést. – Episkey! – mondtam halkan, majd megnéztem, történt-e bármi a varázslatra. Elvileg ez egy egyszerű gyógyító varázslat volna, de ha az égési sérülést vagy a fájdalmát a karjában nem enyhítette, akkor csak bólintottam megint. – Ebben az esetben majd kenőcsöt fog kapni, melyet az égési sebek ellen fejlesztettek ki vagy boszorkányfű kivonatot. Addig is hadd kössük fel a kezét, hogy legalább a súlya ne zavarja és adok rá egy hűsítő bűbájt, hogy kevésbé fájjon – mondtam neki, majd egy pálcaintéssel idéztem egy egyszerű kendőt. – Ashford? – néztem a társamra, hogy ha végzett a bábu átvizsgálásával, akkor kösse fel a fájós kezét, miközben én pár lassú, körkörös mozdulattal ráolvastam az égési sebére a hűsítő bűbájt. – Így jobban érzi magát? – kérdeztem tőle, végül Ashfordra pillantottam. – Egyéb? Vagy lassan írhatom a zárójelentést?