Egy nyári tábor fakunyhóját idézi, de vagányabb köntösben: sportfelszerelések, ütők és gördeszkák szanaszét hevernek, a falakon vadállatok graffitijei díszelegnek. A levegő mindig fenyőillatú, és a szobát állandóan versengő, energikus hangulat lengi körbe.
TW: manipuláció, szégyenítés, szélsőséges nézetek. Lentebbiek nem tükrözik a user véleményét
Az utóbbi időben egyre többet gondolkodtam azon, hogy többre mennék egyedül. Nem látták, hogy minek mi a következménye, csak a pillanatnyi gondolataiknak éltek és ez fog minket romba dönteni. Hiába tettem meg mindent azért, hogy az irányításom alatt tartsam legalább az itteni eseményeket, mindig akadtak olyanok, akik felbosszantottak egyszerűségükkel. Például a kis sárvérű csitri megverése is ezek közé tartozott: ugyan ki kérte, hogy ilyen nyílt hadviselésbe kezdjünk? Nem volt elég a felnőttek hígagyúsága a pontozásnál és feltűnösködésükkel?! Elképesztőnek tartottam, hogy ennyire nem látták át, micsoda károkat okoznak, ha ilyen feltűnően viselkednek, holott elvileg ez egy végtelenül zárt közösség lenne. Orvillet is hiába próbáltam lebeszélni a gyűrű hordásáról, ő csak azért is hordta és nézzenek oda, csak nem észrevették már? Arról nem is beszélve, hogy ez már a második verekedése volt és a türelmem fogyóban volt, akármennyire is kedveltem alapvetően.
Ha nem verte volna össze Barbont, most nem kéne itt gubbasztanom az ágya mellett, mint valami idióta nővér vagy mint valami aggódó barát, aki nem tud szabadulni mellőle. Ó, pedig rengeteg dolgom lett volna ám! Csak hát, megint más után takarítottam a szemetet a változatosság kedvéért. Végülis amennyire mérges voltam Orvillere az elején, úgy láttam be, hogy végülis ez adhatott egy lehetőséget, amit már régen szerettem volna megragadni, itt most pedig esélyem volt rá. Ettől függetlenül ami késik, az nem múlik...
Tisztában voltam a helyzet súlyosságával és veszélyével: ha ez itt most balul sül el, nem leszek különb a sok idiótánál, úgyhogy nagyon óvatosnak kellett lennem. Barbon az utóbbi időben megmutatta, hogy a környezetváltozás igenis hatással volt rá, pedig az elmúlt hat évben olyan könnyedén tartottuk magunk mellett anélkül, hogy komolyabb dolgokat vártunk volna el tőle. Most viszont veszélyesen távolra evezett tőlünk és ennél azért értékesebb volt és többet is tudott. Nem hagyhattam veszni őt, még időben el kellett csípni és átkoztam az összes roxfortos lányt vagy fiút, amelyik ilyen hatással volt rá. Mindig csak megnehezítik az ember dolgát, komolyan mondom...
Ebben a hajnali órában senki nem tartózkodott a közelben, én pedig vártam, hogy a lábadozó Barbon magához térjen. Egy ideig csak figyeltem őt, próbáltam megfejteni, aztán inkább a szobáját fedeztem fel, megnéztem mindenét, szégyentelenül pillantottam bele a leveleibe, a jegyzeteibe, füzeteibe, tárgyait is megnéztem. Mindent tudni akartam róla, ha már itt voltam. Mikor felkelt, éppen a szétszedett alkímia felszerelését vizsgáltam, amelyet szétpakoltam az asztalán. Elolvastam minden feliratot, megnéztem minden üvegcsét, beleszagoltam minden fiolába és ha találtam jegyzetet hozzá, mentális változatot készítettem róla, a szobájáról és hogy mi mindent tett eddig, hátha fel tudom használni a mostani beszélgetéshez.
- Barbon! - köszöntöttem egyhangúan, továbbra is az alkímia felszerelésével voltam elfoglalva, rá sem pillantottam egyelőre, persze a pálcám a kezem mellett hevert, ha vicces akarna lenni, bár gondoskodtam arról, hogy az övé is az enyém mellett legyen, sosem szabadott alábecsülni senkit.
Erőszak, szélsőséges nézetek említése, mentális problémák
Ahogyan rámolás zaját hallom, először csak azt hiszem, Fuentes keres valamit a szobánkban. Makacsul fordítom félre a fejem, hogy kivárjam, míg eltávozni hajlandó végre. Megtenne vele egy szívességet, ha már az ilyen fokú jóindulatot Morris is megadta annak ellenére, ami tegnap történt.
Nem voltam hajlandó gyengélkedőre kerülni, inkább házon belül intéztem a problémát, bár eszem ágában sem volt Anniet belekeverni. Így is jobban benne van a dologban, mint amennyire kellene, sőt, az egészbe én rángattam bele. Felelősséggel tartozom érte. Minden fájdalmat megérdemlek, és nem számít az sem, ha életem hátralévő részében az agónia lesz a társam. Felhasználtam őt, pedig mélyen legbelül talán tudtam, sőt, akartam is, hogy ez legyen. Ha megsérül, a vére az én lelkemen szárad majd, még akkor is, ha ezúttal nem az én kezeim lesznek mocskosak. Én csupán az ítéletet szórtam ki rá akkor, amikor úgy döntöttem, szóba állok vele.
A zajok viszont nem tompulnak.
Az éjszaka alatt csak rövid szakaszokban tudtam aludni. Nem gondolom, hogy Morris még egyszer mert volna valamit csinálni itt úgy, hogy Madrigalnak a szomszédban kakukkol az órája, ha valami gond van. Valószínűleg meglepődött azon, hogy ugyanott töltöm ezt az éjszakát, mint máskor – közel hozzá. A paranoiám azonban nem hagyott nyugodni. Ott maradt velem, megbújt elmém minden rejtett kis zugában, hogy ne engedjen aludni. A gyanú, hogy valami történni fog, az összes pillanatban visszarántott a valóságban, amikor végre álmodhatnék, gondolataim pedig madarak képében keringenek koponyámban, de nem találnak maguknak leszállópályát. Ráadásul egész. Éjszaka. Nem. Történt. Semmi.
A zajongás nem múlik. Még nem épültem fel teljesen a tegnapiból – szigorú pihenés a büntetésem, pedig ilyenkor már rég a birtokon szoktam futni.
- Lehetne halkabban, Fuen… - ha végre tudnék is aludni legalább egy-két órát, a maradék álmot is kiveri a fejemből, amikor meglátom őt. Morris ágya felé pillantok, de az már régóta üres. Emlékszem arra, amikor elment. Talán annál a ténynél, hogy valaki a privát dolgaim között kutakodik, talán csak az a rosszabb, hogy épp Lucinda az. Bár a Tusa miatt ide nem hoztam semmi illegálisat – velük ellentétben én azért tudok még gondolkozni. Ajánlom nekik is, a javukat szolgálná, mert jelenleg csak azt fogják elérni, hogy ne hívjanak meg minket többé.
- Igazán szólhattál volna, hogy érdeklődsz a chrysopoeia eljárás iránt, szívesen elmagyaráztam volna. Bár holnap Romanov is bent lesz, biztosan jobb tanár, mint én lennék. - nem örülök annak, hogy a cuccaim között turkál. A jegyzeteim elég kaotikusak, megannyi át,-és keresztülfirkálással, rövidítéssel, szakszavakkal, néhány ábrával. Egy vérkísérletet követ egy ékszerterv, mintha nem lenne semmilyen rendszer abban, ahogyan vezetem azt. A szakavatott szemek valószínűleg le tudnának vonni néhány következtetést, ha komolyabban vennék a fáradtságot rá.
- Értékelném, ha nem matatnál a személyes tárgyaim között. Nincs nálam a gömb, biztonságba helyeztem. - már múlt héten megejtettem, miután Maddock… Malachi megkísérelte azt, amit. Ha még ezek után is szabotálni akarnak, akkor befejeztem ezt a játszmát velük, és le fogom leplezni a szektájukat, mielőtt még nagyobb kárt okoznak. Nem veszem jó néven, hogy beleszartak a levesembe előbb a pontozással, aztán Malachi kényszerítésével, majd Orville és Robertson tegnapi támadásával. Szemem sarkából látom, hogy íróasztalomnál a személyes leveleim is megbolygatásra kerültek. Szerencsére senkivel nincs olyan levelezésem, amit titkolnom kéne. A legutóbbi is csak anyám kísérőlevele volt, amit Annie ajándékához adott.
Azért ha végre magam vagyok, minden ingóságom le fogom védeni pár átokkal.
- Mit szeretnél? - felülök az ágyon, a fájdalommal mit sem foglalkozva, mintha nem is létezne. Kezem pálcám után matat, ahogyan bárki tenné ezt bármelyik reggelen.
TW: manipuláció, szégyenítés, szélsőséges nézetek. Lentebbiek nem tükrözik a user véleményét
Nem szükséges – válaszoltam egyszerűen a felajánlására és valóban így volt. Ezt még bőven megoldottam volna egyedül is, pláne könyvekkel, jegyzetekkel. Most nem ezért voltam itt viszont. Ellenben a jegyzetei kifejezetten felkeltették az érdeklődésemet, sőt, már egy részem el is kezdett a problémakörökön gondolkodni, tovább vezetni a fonalat, megoldást keresni: mindig is imádtam problémákat megoldani, gondolkodni, márpedig ez sem volt másabb, mint egy rejtvény, ami megoldásra szorult. Végighúztam az ujjaimat a jegyzetein, s bár nem tudtam megjegyezni mindent, így is sok minden meg fog maradni, ezt már éreztem. Egyelőre azonban csak úgy tettem, mintha felületesen néztem volna rá, mintha csak meguntam volna írásának kibogarászását és visszaejtettem az asztalra a jegyzeteit, mint akit nem is érdekelnek vagy éppen frusztrált volna, hogy nem tudtam megfejteni őt. Ez végül is igaz volt, még nem tudtam megfejteni teljesen, de már elkezdtem dolgozni rajta. Barbon még észre sem vette, hogyan szorult körülötte a hurkom észrevétlenül, míg csak meg nem fullad a rá nehezedő kötelektől. Biztos voltam benne, hogy előbb fogja ezeket észrevenni, értelmes fiú volt, szemfüles és a legtöbbünkkel ellentétben hajlandó volt valóban megfigyelni és időt szánni arra, hogy kibogarássza a szálakat. Ha nem utálna ennyire, biztosan jól tudnánk együtt dolgozni, én pedig sosem bántam az értelmes társaságot. Ahogy a gömböt megemlítette, mosoly terült szét az arcomon és muszáj voltam felnevetni röviden. Komolyan ilyen ostobának nézett? Hogy magam jönnék a gömbért úgy, hogy Orvillelel van egy szobában? Nem jó tulajdonság a másik lebecsülése, Solace Barbon…
- Kicsit sem mozgat meg a gömböd, Barbon… És igen, ennél értelmesebbnek nézlek, mintsem óvatlanul elöl hagyd azt egy közös szobában. Nem ezért jöttem – pillantottam végre rá, szememben még mindig látszott, milyen jól szórakoztam azon, hogy komolyan azt hitte, a gömb miatt jöttem. Ez volt a probléma az emberekkel: beszűkültek voltak, nem tudtak kilépni a buborékból. Pedig Barbonban még láttam a fantáziát, de bevallom, ezzel a mondatával csalódást okozott. Ahogy feltette a kérdését, kezembe vettem a két pálcát, lassan felé léptem és kellő távolságra azért, de elegánsan helyet foglaltam a székén. Lábamat átvetettem a másikon, hátradőltem és úgy méregettem egy ideig.
- Tudnod kell, hogy semmilyen mértékben nem értek egyet azzal, ami történt. Mulatságosnak találtam a szánalmas próbálkozásodat arra, hogy polgárpukkassz a bálon és az idióta, hirtelen haragú és elvakult emberekre meg is tetted a hatásodat. Apró győzelmek, igaz, Barbon? – féloldalasan elmosolyodtam egy pillanatra, ahogy áthelyeztem a súlypontomat, mintha csak elismertem volna a kis tervét. – Ez az, ami megkülönböztet minket a legtöbb elvakult és törtető embertől: a türelem, a kivárás. Te is hajlandó vagy finom lépésekkel előrehaladni és én is ahhoz, hogy elérjük a nagyobb, jobb célt. Kár, hogy a vezetés és egyesek képtelenek belátni, hogy a túl egyértelmű cselekedetek nemhogy feltűnőek, de egyenesen kártékonyak is… - frusztráltan felsóhajtottam. – De hát, ezt neked nem kell magyaráznom, igaz? Már rég átláttál ezeken… - néztem a lelke legmélyéig hideg tekintetemmel, miközben a pálcáinkkal játszottam egyik kezemben. – Mindig is tehetséges és sokoldalú varázslónak tartottalak, Solace Barbon. Erős vagy és kitartó, figyelmes és megfontolt. Persze, neked is megvannak a gyengeségeid… - egy titokzatos félmosollyal méregetni kezdtem szabad kezemben az unikornis vér üres fioláját. Egyértelmű utalást akartam számára: tudok róla, mit csinál titokban és tökéletesen átláttam az alkímia felszerelésén és a jegyzetein is. Majd leeresztettem a kezemet és most nagyon komolyan néztem rá. Nem akartam húzni az időt feleslegesen, de akartam rá hatást gyakorolni előzetesen. – Ajánlattal érkeztem hozzád. Segítek megtalálni a módját, hogy megoldd a legnagyobb rejtvényedet, mely évek óta hajt és mely egyre mélyebbre taszít a sötétségbe… Cserébe pedig téged akarlak: térj vissza és csatlakozz hozzánk – néztem áthatóan rá, a feszültség tapintható lett a szobában, hiszen ezzel nyíltan elismertem a létezésünket, bár ki nem mondtam, hogy csak a kis társaságunkhoz vagy valami nagyobbhoz csatlakozzon, tudtam, hogy tudja, mire gondoltam, de ezzel a megfogalmazással kevésbé vagyok támadható. Személyes tervemet egyelőre nem hozom szóba, pedig valóban azt akartam, hozzám csatlakozzon és ne a rendhez. De ahhoz, hogy erről tudjon, látnom kellett, hogyan reagál az egészre, hogyan viselkedik és mit tud pontosan nyújtani.
Erőszak, szélsőséges nézetek említése, mentális problémák
A pálcám… A frigid kurva úgy játszik vele az ujjai között, mintha az övé lenne. Mélyet sóhajtok, hogy valahogy lenyomjam a bennem feltámadó dühöt. Semmiképp nem lenne szerencsés, ha engedném, hogy elhatalmasodjon rajtam az érzés. A gargoyle-ra tudok csak gondolni, és arra, hogy végérvényesen őt is a higgadt előretervezésemmel tudtam legyőzni. Arra még Lucinda se lenne képes, hogy kárt tegyen a pálcámban. A pálca eltörése a legnagyobb bűnök egyike, amit egy varázsló ellen elkövethetsz. Az én családom, a Barebone-ok szokása volt, hogy ezzel megfosszák az ellenségnek kinevezett varázslókat és boszorkányokat az egyetlen eszköztől, amivel megvédhetik magukat. Csak arra kell emlékeztetnem magam, hogy vissza fogom azt kapni, ha ennek vége. Nem több ez, mint egy ideiglenes állapot. Addig viszont nem veszíthetem el a fejem, mert annak beláthatatlan következményei lennének.
- Ha nem ezért jöttél, akkor minek vagy itt? - nem felejtettem még el Thaddeus Maddock akcióját, melyben a saját fiát is képes lett volna feláldozni. Talán Lucinda maga adta ki rá az utasítást.
Feladom pálcám kutatását, és jobban felegyenesedek ültömben. A takaró ölembe csúszik – legalább azt megvárhatta volna, amíg egy pólót magamra húzok. A tegnapi nap nyoma még meglátszik, de az is, hogy lehetőségeimhez mérten, a gyengélkedő kerülésével jó ellátást kaptam. Segítette a helyzetet, hogy Ishida egész hamar össze tudott szedni, és az is, hogy Annie az utunkba került, bár ha valakit, akkor őt ki akartam hagyni ebből az egészből. Képzelem, mit gondol most magáról azok után, amit a bálon mondtam.
- Csak a kedvetekért egyszerűsítettem az üzenetemen, hogy biztosan megértsétek. - számítottam arra, hogy nem marad reakció nélkül a provokálásom. Karjaimat összefonom mellkasom előtt, orrom alatt pedig egy kellemetlen mosoly húzódik végig. Morris valamiféle tévedésben él, és azt gondolja, tartozom neki és a díszes kis társaságának, holott valójában nincs semmi, amit adtak. A varázslat, amit nyáron tanított, közös tudásmegosztás volt, végérvényesen pedig haszontalan számomra, mert nem a középkorban élünk, és senki sem arra izgul, hogy lennék képes végezni egy bestiával, vagy mondjuk egy másik bajnokkal. A Próbára egyedül készültem fel, a gömb titkát egyedül, külső segítség nélkül fedeztem fel, és a büszkeségem továbbra is azt követeli, hogy ezek után egy jó tanácsot se fogadjak el tőlük. Ishida az egyetlen kivétel, a vele való gyakorlások hasznomra váltak. Az egyetlen dolog, amiben szükségem lett volna bármiféle pártfogásra, az a médiafigyelem kezelése. De még ezt is magamnak oldottam meg. Ha meg nem tetszik nekik, ami a számon kijött, hát… Befejeztem a velük való baszódást, mi nem volt tiszta ebből?
- A fejétől bűzlik a hal. - Lucinda nem ostoba. Aki alábecsüli, az magára vethet. Meg fogja bánni.
- Erőszakkal nem lehet ezeket a dolgokat lenyomni mások torkán. Mit gondolsz, van bárki ezen a világon, aki a pavilonunk láttán azt mondta, igen, ez kell nekem? - egyre ostobábbnak tartom magam, hogy hat éven át benyeltem a hülyeségeket, amiket szajkóztak nekem. Egyre jobban látom, hogy ostobaság az egész. Sőt, tovább megyek, szerintem ők se hisznek ebben igazán. Csak egy eszköz, amivel megoszthatják az embereket, a hatalmat pedig magukhoz láncolhatják.
Arcvonásaim megfagynak, ahogyan ujjai között tartja azt az üvegcsét. A felirat nagyjából elkopott már, a benne lévő ezüstös folyadékhoz, illetve kiürült fiolájához pedig azóta nem nyúltam, hogy rájöttem arra, nem valódi. Talán csurog még az alján egy-két csepp. Leküzdöm az ösztönt, hogy automatikusan ajkaimhoz kapjak. Még érzem az ízét a nyelvemen.
Lucinda nem tudhatja.
Honnan is tudná?
- Hmpf… Mintha bármit is tudnál rólam. - próbálok blöffölni, minden bizonnyal véletlen a szóhasználata. Arról a dologról nem beszéltem soha senkinek. Malt sem tudom, hogy miből jött rá, és még nem is állok készen arra, hogy erről akár neki, akár bárki másnak beszéljek. Pedig a jelek ott voltak, a nővérek megsúgták ezt, míg a kötelek fogságában vergődtem.
Sápadt arcom mégis egy árnyalattal világosabbá válik.
- Soha nem voltam elég értékes nektek, pedig ott voltam karnyújtásnyira tőletek. Miért most, Lucinda? Ennyire érzékenyen érintett, hogy nem az lett a bajnok, akit vártatok? - biztos voltam, sőt, szerintem mindenki biztos volt abban, hogy vagy én, vagy Morris lesz a bajnok. Azért érdekes, hogy akkor leszek súly számukra, amikor épp nagyobb médiafigyelem követi minden lépésem a reggelimtől kezdve odáig, hogy kivel hálok.
TW: manipuláció, szégyenítés, szélsőséges nézetek. Lentebbiek nem tükrözik a user véleményét
Szememmel végig követtem, ahogy kiszúrta a pálcáját és láttam megfeszülni a testét egy pillanatra. Majdnem el is mosolyodtam erre, de azért az talán már tényleg pofátlanság volna, ugye? Én pedig úrihölgy voltam, erre neveltek, egy úrihölgy pedig tudta, mikor mit kell tennie vagy mondania. Habár az úrihölgyeknek általában nem kell minden mást is feltakarítania, amit elrontottak mások. Ügyes fiú volt, átlátta a helyzetet, hogy most nem szabad agresszívnak lennie. Első próba pipa. Csak egy másodperccel tovább néztem a mellkasát, amíg felmértem, milyen állapotban volt. Morrisból mindent kiszedtem a tegnappal kapcsolatban. Túl jól volt ahhoz képest, hogy nem járt a Gyengélkedőn. Biztosan Ishida volt… Vagy nem csak? Elgondolkodva néztem rá egy pillanatra.
Röviden felnevettem válaszára. Tényleg szórakoztató volt a szarkasztikus stílusával. Mint egy hisztis kisgyerek, aki nem kapta meg a kívánt figyelmet. Tulajdonképpen valahol így volt: mindketten tudtuk, hogy évekig próbált a közelünkbe férkőzni, mi meg tudatosan hagytuk a belső körön kívül. Csak annyira engedtük közel magunkhoz, hogy megérje neki így is velünk lennie. Félvérként szégyen lett volna magunk között tartani, nem mintha engem zavart volna a jelenléte, hacsak nem egy ölebnek, de hát Solace Barbon minden volt, csak éppen öleb nem. A fejétől bűzlik a hal mondatára csak biccentettem. Persze, az is ostobaság volna, ha azt mondanánk, hogy az egész felső kör inkompetens. Nem erről volt szó, voltak értelmes, odavaló egyének, de összességében eddig nem hozták a legjobb döntéseket, bár azzal is tisztában voltam, hogy sok mindent nem osztanak meg velünk, mert fiatalok voltunk. Ugyan már, ezt a süket dumát! Utáltam, ha lenéztek minket. De nem sokáig kell már kibírni idelent, hamarosan készen fogunk állni arra, hogy megmutassuk, a fiatalságban sokkal több a potenciál, mint ők szerették volna elhinni.
- Barbon… Ne fárassz az egyértelművel, kérlek… - sóhajtottam frusztráltan és megcsóváltam a fejemet. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy egyetértettem azzal, amit ott leműveltek nyáron. És tudtam, hogy azzal is tisztában van, hogy nincsen ráhatásom ezekre a döntésekre, tehát feleslegesen büntetett és vont össze a felső vezetéssel. Láttam, hogyan feszültek meg az arcizmai, ahogy az üvegcsét forgattam a kezem között. Ezzel az utolsó kételyemet is elsöpörte, pláne az utána lévő reakciójával. Csak mindentudóan, de titokzatosan mosolyogtam rá félrebiccentett fejjel, ahogy azt próbálta beadni nekem durcás kisgyerekként, hogy nem tudok róla semmit. Pontosan le tudta olvasni rólam, hogy sokkal többet tudok róla, mint ő azt szeretné. - Attól még, hogy nem beszélsz róla, létezik. A részeddé vált, képtelen vagy elszakadni tőle… Ha szeretnéd is, mindig visszacsábít a gondolata, igaz? Nem kell beszélned róla ahhoz, hogy legyenek jelek, Barbon… - mondtam neki. Ahogy folytatta, érzem, hogy a kérdése jogos, teljesen jogos és óvatosnak kellett lennem, ha nem akartam elveszíteni.
- Engem nem érintett érzékenyen… - mondtam neki, hangom kicsit féltőn csengett Orville miatt, ahogy felhúztam a szemöldökömet. Egyrészt az empátia sokszor meglágyította a szívét a legkeményebb ellenfelemnek is, bár tudtam, hogy nem kedvelte Morrist, egy olyan reakció, melyre nem számított, esetleg kibillentheti kicsit. Másrészt egyébként tényleg féltettem ettől az egésztől. Bajnoknak lenni sem lett volna könnyű, de kiválasztottnak lenni az egész ügyben és képviselni a mozgalmat… Nem tudtam, készen álltunk volna-e rá, hogy irányítsunk, ráadásul azzal a háttérben való tevékenykedésünknek is lőttek volna, annyi figyelmet és utasítást kaptunk volna, esélyünk sem lett volna a saját terveink intézésére. Egyáltalán nem bántam, hogy nem közülünk került ki bármelyik bajnok, még magamnak sem örültem volna, túl sok felé kellett volna szakadnom, az meg nem előnyös. Azt hittem, Barbon ideális lesz számunkra, de persze számára idén kellett, hogy beüssön az a bizonyos lázadó tinédzserkor és pont ellenünk. Nem probléma, szeretjük a kihívásokat, igaz?
- Ha erre a kérdésre válaszolnom kell, Barbon, akkor balgább vagy, mint hittem… - forgattam a szememet, de közben arra gondoltam, hogy valószínűleg csak hallani akarja kimondva. Bár az önérzetébe való belegyaloglás is hasznos szokott lenni, most nem tudtam, mit váltott ki belőle. Nesze akkor, Barbon, tessék. – Gondolom, nem teljesen tudatlanul kezdtél el egyre távolodni tőlünk… Ahogy az sem véletlen volt, hogy egy magnix származásút vittél a bálra és a többi. Mi lesz vajon legközelebb? Érezhetően egyre nagyobb az önbizalmad és egyre távolodsz, ami dicséretes, az önfejlesztés és személyiségfejlődés mindig példás. Otthon ezt nem nézik jó szemmel és türelmetlenek, Barbon, hogy minél előbb kerülj vissza közénk a Tusa miatt is. Nem biztos, hogy kihúznám a gyufát a helyedben. Ez baráti figyelmeztetés, óvás, ha úgy tetszik – sötéten elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott pár emlék a beavatásról. – Meg hát, ahogy mondtam: én tudom, mennyire értékes is vagy ahhoz, hogy veszni hagyjunk. Mindig is értékeltem az értelmes embereket a köreimben, te pedig sok szempontból az vagy. Azt talán mindketten belátjuk, hogy most még időben vagyunk – néztem rá elgondolkodva és tudtam, hogy egyre gondolunk: a második próba sorsfordító lesz, előtte kell cselekedni, még csírájában elfojtani a próbálkozásait. – Nem lenne értelme veszni hagyni téged, de te, Barbon, közel állsz ahhoz, hogy elindíts valamilyen folyamatot… Egy időzített bomba vagy, aki valószínűleg a második próbán fog robbantani, ha nem csalnak a megérzéseim. És ami a karnyújtásnyira részt illeti: mindketten tudjuk, hogy félvérként, akármennyire is tehetséges és különleges vagy, nincs helyed a belső körünkben. De hát, ahogy már mondtam, ezen segíthetünk, ha elfogadod az ajánlatomat – mosolyogtam féloldalasan és titokzatosan, felédobtam az üvegcsét. Ha veszi a fáradtságot, hogy megnézze, akkor láthatja, hogy a felirat ismét olvasható, csak éppen más lett ráírva az én gyöngybetűimmel: a második próba dátuma, utalva ezzel arra, hogy mennyi ideje van gondolkodni ezen. Azt nem tudtam, hogy vajon tudja-e, mi az a bomba és a robbantás, de bíztam benne, hogy összerakja a képet. Ezzel a lendülettel fel is álltam, óvatosan lehelyeztem a pálcáját az asztalra, még véletlenül se akarjon próbálkozni semmivel, majd feléléptem, cipőm kopogott a padlójukon, és úgy néztem rá.
- Barbon… Gondolkodj rajta a nagyobb képet látva és előre tervezve, jó? Tudom, hogy te képes vagy rá, azért vagyok itt… És csak hogy egyértelműek legyünk: valószínűleg én vagyok a legjobb esélyed arra, hogy normális, diplomatikus és civilizált körülmények között megoldjuk ezt a problémát, hogy számodra és számunkra is megfelelő legyen a végkimenetel. Nem vagyok híve a felesleges erőszaknak, se a felesleges retorziónak... – néztem rá jelentőségteljesen utalva, hogy ez nem csak rá vonatkozhat ám, ha nem vigyáz, hangomban pillanatnyi együttérzés és őszinteség csilingelt, ahogy bensőségesebb lett ez a pár mondatom. Majd hátat fordítottam neki, persze a pálcám készenlétben állt, de biztos voltam benne, hogy nem fog semmit tenni, mert akkor Morris tényleg halálra veri. Azért kis trükkökre is fel voltam készülve, szóval így léptem Orville részéhez, ahonnan elvettem az egyik pulóverét és a kezemre fektettem. Ennyi ideje van, ha még lenne kérdése. – Mondd meg neki, kérlek, ha látod, hogy kerestem! Barbon! – biccentettem felé és ezzel köszöntem el tőle egy halvány mosollyal kísérve.
Leültem az ágyára és a könyvem kezdtem olvasni. Vagyis talán ezt csináltam volna, ha képes lettem volna három percig koncentrálni egyhuzamban. Ideges voltam, pedig tudtam, hogy az ötletem alapvetően jó, Nate pedig ennek megfelelően is fog rá reagálni, mégis azt éreztem, hogy valami remeg a gyomromban, pedig majdnem teljesen üres volt, leszámítva három csésze kávét és néhány recés felületű, gyöngyházfényű inggombot. Borzasztóan frusztráltnak éreztem magam attól, hogy pontosan tudtam, mit is akarok mondani, csak az nem kristályosodott még ki, hogy miként is kellene ezt az egészet prezentálnom, hiszen ezen is épp annyi múlik magukon a szavakon, de jelen esetben az is lehet, hogy több.
A legnagyobb problémám az, hogy valamiféle belső erő állandóan arra késztet, hogy igyekezzek mindent a lehető legtökéletesebben csinálni, különben semmit sem ér majd, és már nem is tudom megállapítani, hogy mikor, de elkezdtem önmagam iránt is így érezni. Semmit sem érek. Ettől féltem a legjobban, pedig sikerült kitörnöm abból, amibe a családom akart belekényszeríteni, és igenis lett lehetőségem átélni valamit, ami ettől eltérőbb már nem is lehetne, hála a kedves, drága vőlegényemnek. Annak a vőlegénynek, akit álmomban nőkkel láttam és sejtettem, hogy amit látok, talán csak töredéke annak, ami valójában történik ez, pedig olyan érzés volt, mintha folyton üvegszilánkok szánkáznának le a torkomon és nekem nem lenne más választásom, mint a végtelenségig némán nyeldekelni a vért. Nehéz lett volna eldönteni, hogy mi rosszabb, tudni minderről vagy csak sejteni. Nate pedig nagyjából sehogy sem kellett kezelje a kialakulóban lévő kellemetlen helyzetet, mert sosem nyitottam ki a számat, ő pedig se nem titkolózott előttem, se nem vallott be semmit, mert tudta, hogy balsorsomnál fogva ezeket a történéseket is van szerencsém megtekinteni még mielőtt lezajlanának, és a magam szintjén igyekszem is tenni ellenük. Sok energiát emészt fel, hogy úgy közelítsek meg lányokat, mintha nem lenne mögöttes szándékom, mintha csak barátkozni vagy beszélgetni akarnék. Vajon neki is ennyi munkája van ebben? Vagy csak rámosolyog valakire és máris a karjaiba omlik, ahogy normális esetben talán én is tenném? Bonyolult história az egész, de tegnap éjjel eszembe jutott a megoldás és a tény, hogy van még egy utolsó kártya a kezemben, amit olyan kényszeresen és félve igyekeztem kihagyni a játékból, ellenére annak, hogy lassan már valóban illene megszabadulnom tőle.
A szüzességem, aminek az értékéről a szüleim végnélkül voltak képesek papolni, az a kurva vizsgálati lap, amit apám olyan sértett képpel nyomott Nate kezébe, mintha nem épp azt mondta volna, hogy el akarja venni a vézna, lelki- és testisérült lányát, hanem arra kérte volna meg, hogy nyalja fényesre a cipőjét. Belegondolva lehet, hogy ez az utóbbi sem állna annyira távol tőle, ha mindent tudna apámról. De nem tud, és egyelőre nem is kell neki, ma egyáltalán nem ezért várakozom itt rá sötétkék selyemruhában és hozzáillő tűsarkúban, mintha csak valamiféle különleges alkalomra öltöztem volna ki. Végül is ez is lehet különleges, hiszen nem egy mindennapi ajánlat az, amit most elé készülök tárni, csak legyen már vége az órájának, jelenjen már meg, mert kezdek idegrohamközeli állapotba kerülni attól, hogy mennyire szorongok, pedig ha valami rosszul sülhetne el, arról már tudnék. Már hónapok óta azon gondolkodom, hogy ennek bőven itt kezd lenni az ideje, hogy ez talán megerősítené benne azt, hogy milyen különleges is vagyok, ha pedig nem különleges, akkor az átlagnál jóval borzalmasabb, de legalább remek munkamorállal. Ha már a munkamorál, számolnom kellene, hogy egy adott hónapban hányszor húzom keresztbe a számításait, hányszor állok neki mesterkedni az ellen, hogy megkapja, amit akar, pedig egész életemben azt tanították nekem, hogy tűrni kell a végtelenségig és annál is tovább. Egy nőnek ez az egy feladata van: ez és még ezer másik. Ha anyám azt mondaná, hogy ezt képes lenne fapofával tűrni, igenis bekaphatná a bal bokámat cipőstül! Anyámnak viszont fogalma sincs erről az egészről, mert soha nem érzett semmi mást az apám iránt, mint félelemmel vegyes tiszteletet. Én viszont még véletlenül sem vagyok ilyen alázatos, szolgalelkű típus, és erre már Nate-nek is volt ideje rádöbbenni.
Nyílik az ajtó, ha kártyáknak igazuk volt, egyedül lesz, és ez még egy ideig így is marad. Gyorsan visszatérek ugyanannak az egy mondatnak az elmélyült olvasgatásához, amit már ezelőtt sem sikerült megértenem, miközben lelógatom a lábam az ágy széléről, majd úgy pillantok fel, mintha csak megzavart volna. -Hello!-mosolyodom el olyan angyalian, mint aki nem épp a legújabb merényletet tervezném elkövetni ellene- Ráérsz most vagy éppen nagyon elfoglalt vagy? A hangom az idegességem ellenére kedélyes, de a „nagyon” szócskát azért megnyomom, csak hogy legyen egy kis éle a kérdésnek. Leteszem a könyvet és hátrébbcsúszok az ágyon, hagyva, hogy kissé felcsússzon a ruha a combomon, amit reményeim szerint észre is fog venni. Indul a beetetés!
Erőszak, szélsőséges nézetek említése, mentális problémák
Kevés ijesztőbb dolog létezik a világon, mint Lucinda Yaxley nevetése. Abban nincs öröm, nincs igazán emberség – és olykor vészesen emlékeztetett saját magamra. Önkéntelenül megejtek egy aljasnak ható mosolyt orrom alatt, elvégre elértem azt, amit akartam. Morrist és a barátait sikerült kellőképpen felbasznom. Így jár az, aki azt gondolja, megszabhatja az indentitásom. Én vagyok kontrollban, rajtam csüng a média, és én diktálom azt, hogy mit láthatnak belőlem. Kicsit sem érdekel, ha fellengzősnek, felelőtlennek, kaotikusnak vagy bunkónak tartanak – de többet rólam senki ne mondja, hogy az ő kutyájuk vagyok. Tudomásom szerint ez a megtisztelő szerep már különben is foglalt.
- Nem fárasztanálak vele, ha nem látnám, mennyire inkompetensek a döntéshozóitok. - mindenki látja, senkit nem tudnak becsapni, megtéveszteni vagy akár meggyőzni ezekkel. Minden meghozott döntés pitiáner volt, a gyengeség jele. A világ nem egy erős államot lát így bennünk, hanem agresszorokat, akiknek ilyen módszerekre van szükségük ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak. Ennél mi tudunk jobbak lenni – meg tudnánk mutatni a világnak azokat az értékeket, amiket képviselünk. Itt lenne a lehetőség, hogy bemutassunk iskolánk kiválóságát, mert ahhoz kétség nem fér, hogy a mi alma materünk messze többet nyújt, mint a Roxfort. Ehelyett mit mutatunk? Hogy Batenek már nem telik ruhára.
- De te képes lennél változtatni ezeken, Lucinda. - ő az egyetlen ezen a helyen, akinek kellő ráhatása lehet a dolgokra. Ki tudna szót emelni a dolgokért, ha nem ő? Morris agysejtjeit valószínűleg elpusztították a gurkók, amikkel a meccsek alatt találkoztak, a többiek meg, hát, nincsenek abban a pozícióban. Lucindának hatalma van, és még több hatalma lehet, ha ügyesen játssza ki a kártyáit. De ha így folytatja, a trónja bár aranyból, de hamvakon és csontokon áll majd. Koronájáról a lángoló birodalom fénye csillan majd vissza. Nem lesz, ki felett uralkodjon.
Arcom megrándul válaszai hallattán. Újra megjelenik a fejemben a képzet, hogy tudja, de az biztosan lehetetlen, soha senkinek nem beszéltem róla, és mindig nagyon óvatos voltam ezzel kapcsolatban. Az is csak puszta véletlen, hogy Maddock magától rájött erre. Nem lehet ez több, mint egy pszichés trükk, amivel nyomás alá akar helyezni. A hangja meglepettnek tűnik, én mégis nehezen hiszem, hogy ne érintette volna érzékenyen, hogy nem ő lett a bajnok vagy Morris. Tudom, hogy mindketten jobbnak gondolják magukat nálunk, nem mintha a magam részéről különösebben meghatna. Oka kell legyen annak, hogy a Serleg az én nevemet köpte, és nem Morrisét.
Talán az ok abban keresendő, hogy én képes vagyok önálló gondolatokat is megfogalmazni.
- Nem különösebben adtatok okot arra, hogy a közeletekben akarjak maradni. Nem vagyunk barátok, a támogatásotok pedig haszontalan számomra. Mindent egyedül csináltam. - Morris ugyan megtanított egy átkot a nyáron, de nem megyek vele semmire a polkorrektség századában. Ezek itt keleten már azon kiborulnak, hogy gyerekkorom kedvenc szülinapján HappyWiz Boxot ettem sárkányburgerrel, és a mai napig megvan a hozzá tartozó játék is. Az nekem nem segítség, hogy Valenek szakadt ruhát adnak, és az sem, hogy szándékosan lepontozták az egyértelműen jobban teljesítő francia bajnokot. Nem szeretek veszíteni, nagyon nem, de inkább együtt élek a bukásommal, mintsem csalással szerezzek dicsőséget.
Eddig pedig még nem akadályoztak meg abban, hogy a következő próbán a célegyenesben véletlenül veszítsek és utolsó legyek.
Hízelgőek Lucinda szavai, de mindketten tudjuk, ha nincs a Tusa, akkor továbbra is ugyanabban a limboban tartanak: épp elég közel hozzájuk, hogy a nevem összeforrjon az övékkel, de kellően távol ahhoz, hogy valóban ne tartozzak közéjük. Most még kiszállhatok ebből az egészből; csak ezt a pár hónapot kell kibírnom, aztán eltűnhetek a Föld színéről. Mindegy, mennyit fektetnek bele, nem fognak a nyomomra bukkanni, és nem is lesz érdekük, mert sose voltam igazán mellettük – ahogyan ők sem mellettem még akkor sem, amikor ennek relevanciája volna.
Visszafogom viszont a bennem megfogalmazódó szavakat. Fáj, nagyon fáj, de ezúttal nem mondok semmit.
Elkapom az üvegcsét, pont azt a bizonyos fiolát a dátummal, pedig már azt hittem, régen megszabadultam tőle. Röviden emésztem a hallottakat. Mi volt ez? Ajánlat? Fenyegetés? Zsarolás? Valahogy mindegyiknek tűnik egyszerre. Megvárom, míg az ajtó bezárul és biztosan eltávolodott, és csak utána vágom utána az ajtónak, borítok fel egy szekrényt és török el egy széket.
Minden egyes nap meg tud lepni ez a hely. Az ember azt hinné, hogy egy adott szintnél nem lehet unalmasabb.
ERRE BASSZA MEG, MINDEN KICSESZETT ALKALOMMAL ALULMÚLJA A KURVA ELVÁRÁSAIM.
Pedig esküszöm, már rohadt alacsonyan van az a bizonyos léc. A diákok savanyúak, főleg azok, akik úgy érzik magukról, hogy mekkora formák, hogy a pénztől már a bőrük is csillog - az enyém valóban, de nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint Nathaniel Nox. A tanároknak mintha egytől egyig karót dugtak volna a seggébe, holott tényleg nem játszadozom annyira mesterien az agyvizükkel, mint odahaza, de már így is öt perc után a plafonon vannak. Az első három nap ez még valóban szórakoztatott, mára viszont kicseszett unalmassá vált, hogy minden második óra után Madrigalnál verem a faszt megrovásért. Mi újat tudna még mondani hét év után? Nézünk egymásra a buborékfejjel, mint két kivert fasz - nana, mindenki a sajátjáért felel -, aztán kinyögi, hogy próbáljak már ráülni a pofámra, mondjuk legközelebb tíz percig. Én meg teátrálisan sóhajtok széttárt karokkal, hogy ezzel az egyéniséggel, ami a teremben alig fér el, ugyan nem lehet mit kezdeni. Ez a forgatókönyv, mióta ezen az elbaszott helyen vagyunk, még Madrigal humorérzékét is elvette a köd. A ködben meg kurva nehéz a megszokott módon ragyogni. Bevallom, rohandtul hiányzik a napfény és a forróság, bár tény, hogy elhozom én azt bárhová, ha arra van szükség. De ezek a geci unalmas szürke kőfalak esküszöm elszívják az összes boldogságot. Fasznak kell dementor, ha van egy Roxfortod. Az elbaszottak és a felbaszottak gyűjtőhelye. Én meg csak meg akarok b-...
Baszódjon meg ez a hely.
Szitkozódva vágom ki az ajtót és hajítom be a táskám a szoba közepére, érdekel is engem, hogy ki van épp bent. Ennyi romantikusan együtt töltött éjszaka és nappal után már megszokták a nagyszabású belépőimet, sajnos túlságosan is, mert egyik performanszom se követi tapsvihar. Orvilletől néha zokon veszem ezt a mulasztást, de a másik kettőtől, aki csak csúfolja házunk nagyságát, nem is várok ilyen műveltséget vagy kifinomultságot. Az olyan lenne, mintha Sámánka kígyóját akarnám megtanítani tangózni. Fasz se érti hogyan hívhatta őket a wampus magához. Oké, oké, Fundangot még fintorogva elfogadom, nem is őt. inkább a cuccait, de Bánatka már gyalázat. Az a tragikus ábrázat, amivel rendelkezik, esküszöm összeszarom magam este, mikor meglátom. És nem a jó értelemben.
De ez az édes, mennyei hang… - Ahh, szívem húrjának pengetője! - Széles vigyorral, színpadra illő precizitással pördülök sarkamon feléd, kitárt karokkal, hogy egy tökéletes meghajlással fejezzem be a mozdulatsort. Felpillantok és rád kacsintok, majd tekintetem éhesen siklik kivillanó combjaid irányába. Nem leplezem a vágyam irántad, pofátlanul mérlek végig. Óóó, ismerem én ezt a játékot és nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire imádom, hogy így ismersz. Egy újabb mézesmadzag, megint kurvára az őrületbe fogsz kergetni, én mégis önként vetem magam gyönyörűséges lábaid elé és a gyémántokkal kirakott nyakörvvel a nyakamban csókolom a lábfejed, míg a póráz vége a kecses ujjaid között pihen. Édes a fájdalom, tőled mindig az, de tudod, már rohadtul felfalnám a desszertet is, ahelyett, hogy az előételnél ragadnánk le megint. De úgyis tudod, hogy sose erőltetnék rád semmit. Annyira elbaszott dolog a szerelem. - Mindig rád érek. - Felelem vigyorogva és látványosan nagyot nyelek, látod, mit meg nem teszek érted? A vörös lakkozott bőrkabátom szinte letépem magamról és dobom el a szoba másik felébe, majd szó szerint lábaid elé vetem magam. Térdeden támasztom meg az alkarom és simítom végig a combod a ruhád szegélyéig. - Mit kérsz cserébe? - Fogalmam sincs, hogy most meddig engedsz el, de felcsigáz már csak a lehetőség gondolata is. Feszítsd a tűsarkad a torkomnak, az ágyékomnak, játssz velem, ahogy akarsz, hisz tudod, hogy a tiéd vagyok. Csókkal illetem a combod puha bőrét, közben tekintetem rabul ejti a tiéd.
Óó igen, te mindig képes vagy színt és forróságot vinni ebbe a kibaszott helybe.
A játékszered vagyok.
TW: evészavar, egyéb mentális problémák, szexuális utalások
Nehéz lenne tagadni, hogy a vőlegényem egy valóságos jelenség, már az is egy egészen egyedi momentum, ahogy belép a szobájába, még csak nem is számítva rá, hogy mit vagy éppen kit talál majd ott. Nem emelem fel a fejem a zajra, nagyrészt már volt lehetőségem megszokni de azért perifériából követem a táska útját, majd a képzett táskavetőre emelem tekintetem. -Szerencsére te vagy az-dobom hátra a hajam- nem is tudom mi történt volna, ha az egyik szobatársad érkezik meg előbb… Mintha bármelyikükhöz is hozzá lennék képes érni valaha, vagy ők hozzám! Egészen lehetetlen, csak és kizárólag azért ejtem ki a számon ezt a nonszensz ostobaságot, mert látni akarom, ahogyan reagál. Túlságosan szórakoztató ahhoz, hogy kihagyjak egy ilyen remek lehetőséget, pedig éppenséggel jól tudhatja, hogy mindenki más számára elérhetetlenebb vagyok, mint az Archivio Segreto Vaticano. De sajnálatos módon a haragját épp olyan egyszerű felkorbácsolni, mint a vágyait, és én mindkettővel örömmel játszadozom, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, ezt nem csak én élvezem ennyire.
-Művész úr, micsoda végtelen lelkesedés, egészen lekötelez-mosolyodom el egészen akaratom ellenére, holott én már eldöntöttem, hogy ma igazán komoly és céltudatos leszek, ezen elhatározáshoz pedig mindenképp ragaszkodom. Megtanultam már persze, hogy ezzel a rendkívül kedves, odaadó, de kontrollálhatatlan, kapkodó, háborodott lélekkel szinte lehetetlen reguláris módon lefolytatni egy beszélgetést, így gondolatban ki is hajítom az eredeti tervet az ablakon. A fejemben korholom magam, amiért egyáltalán eszembe jutott már a legelején felhozni, hiszen teljességgel felesleges volna. Sokkal jobb, sokkal izgalmasabb, ha akkor lepem meg, amikor egyáltalán nem számít rá. -Nahát-pislogok reá hosszas és nem kevésbé csábos szempillarebegtetések közepette- remélem, azért nem zavarok meg egyetlen titkos randevút sem. Mindezt igyekszem úgy kiejteni a számon, hogy semmiféle indulatot ne legyen lehetséges kihallani belőle, mintha csak csevegnénk. Mintha nem éppen valami kifejezetten fontosat igyekeznék felhozni, ám szerencsémre, vagy épp annak ellenére, mindig képes elterelni a figyelmemet. A vehemencia, a kiszámíthatatlanság és a lelkesedés, amit tán kiérdemelni sem vagyok képes, minden egyes alkalommal levesz a lábamról, pedig van, amikor még küzdeni is igyekszem ellenére, de abban a pillanatban, amikor megérint, minden szublimál az elmémből, az arcomat pedig elönti a pír.
Percekig képtelen vagyok megszólalni, az ujjai a meztelen bőrömön, a közelsége szinte debilizál. Kellemesen fut végig a hideg az egész testemen, ahogy elveszek a szemeiben, szinte értelmeznem sem sikerül azt, amit mond. Erről szólna a szerelem, melyről ódákat zengenek, szonetteket és regényeket írtak, teljeséggel elveszteni a józan eszed már attól is, hogy az a bizonyos személy egy helyiségben tartózkodik veled? Színtiszta őrület! Olyan őrület, amit apám és a végtelen egoizmusa el sem tudott volna viselni, nem, ő csak a saját hangjába és a saját maga által állított szabályokba szerelmes, én pedig boldog vagyok, amiért a neveltetésem ellenére nem váltam ilyen emberré. Én Nathaniel Nox hangját szeretem, a bőre tapintását, érezni az illatát az orromban, még akkor is, amikor nincs velem, a csókjait, amik úgy érnek, mint a meleg nyári eső, a szenvedélyét és természetesen a tényt, hogy minden áldatlan alkalommal besétál a hálómba, ellenére annak, hogy maga is sejtheti, ezúttal sem kapja meg, amit akar. Ellenben egy ígéretet még kaphat. A pálcámért nyúlok és egy mozdulattal bezárom az ajtót, a kártyák ugyan megmondták, hogy van időm, de mindig jobb óvatosságot választani, mint annak hiánya miatt mindenféle szükségtelen kalamitásokba bocsátkozni. Vajon akarná, hogy lássa bármelyik szobatársa, amit csinálunk? Felizgatná, ha valaki nézné? Talán nekem is tetszene? Milyen érdekes kérdések ezek! Oh, mennyire szeretném rájuk tudni a választ, de nem! Még nem lehet! Adok magamnak néhány másodpercet, hogy kiélvezzem a pillanatot, azt, ahogyan a tekintetünk összekapcsolódik, aztán hirtelen felemelem az egyik lábam, ami a válla felé indul meg, ezzel ellökve magamtól. Tűsarkam, ha nem is feltétlen erősen, de beleillesztem a kulcscsontja alatti mélyedésbe és ott is tartom. A ruha könnyű anyaga még néhány centiméterrel feljebb vándorol a combomon, normális esetben talán a helyére igazítanám, de most nincs kedvem hozzá, egészen másra koncentrálok. A testem csak egy eszköz, ami alig várja, hogy végre használják is, de az elmém minden alkalommal megálljt parancsol neki és nekem egyaránt. Pedig, ha tudná, milyen nehéz ez nekem is, milyen szörnyen frusztráló álmatlanul forgolódni az ágyamban, mikor legszívesebben az övében lennék. Mellette, rajta, vele.
-Én?-kérdezem meglepetten és csak puszta kíváncsiságból kicsit belevájom a cipősarkam a bőrébe- Nagyon rosszul üzletelsz. Ha te áldozod rám a drága időd, nem pont neked kellene kérned érte valamit? Mosolygok, pedig pontosan tudom, hogy mit akarok, de azt nem lehet ebben a formában, csak így egyszerűen kimondani. Azt akarom, hogy senki mást ne láss rajtam kívül, hogy észre se vedd őket! A figyelmed, a tested, a lelked, az elméd. Mindent akarok! Mindent én akarok egyes-egyedül! De ez olyan dermesztően, háborodottan agresszívnak hangzik, olyannak, amilyen vagyok, de nem akarok lenni, nem vele, mert fogalmam sincs, hogyan reagálna. Vannak olyan történések, amit nem láthatok, sem a kártyalapok közt, sem pedig azokban a borzalmas álmaimban, amikben újra és újra arra kényszerítem magam, hogy ne őt figyeljem, hanem a lányokat. Mert ha őt nézem, végem van, egyszerűen beleőrülök abba, hogy nem velem van, hogy nem velem lesz, pedig én mindent odaadnék neki, csak a megfelelő pillanatra várok. Ezt a pillanatot viszont csak és kizárólag ő tudja megteremteni, épp ez az, amitől mestertervvé válik a mesterterv. -Egyébként, ha már kérnem kellene valamit…-nézek a plafon felé, mintha csak gondolkodnék, miközben finoman beharapom az ajkam- egy Steinway zongorára esne a választásom, feketére, lakkozva. Ebben a kastélyban nincs semmi muzikalitás! Szinte felesleges, hogy ilyen remek az akusztikája, nem is tudom hogyan lehetne kihasználni…-sóhajtok, mintha az lenne az ittlétem legkomolyabb problémája.
