Roxfort RPG

Az elmúlt napok úgy folytak egymásba, mint az esőcsíkok Miss Greenberry rendelőjének ablakán. A Roxfort tornyai magasan nyújtóztak az égbe, de Santiago számára inkább mélységet jelentettek: a falak vastagok voltak, a folyosók hosszúak, és minden kanyar mögött ugyanaz a csend lapult. Az a fajta csend, ami már nem megnyugtató, hanem éppen hogy gyanússá válik egy idő után. Túl tiszta. Túl fegyelmezett.
Meddő munka volt eddig. A Noctua Tenebrosa neve ott keringett az iskola levegőjében, mint egy ki nem mondott átok, de mindeddig nem öltött testet, egyetlen kivételt -, egy amerikai diák pecsétgyűrűjét leszámítva. Az aurort különösen bosszantotta, hogy Madrigal is látta a bagolymintás ékszert, mégis elfordította a fejét, annak ellenére, hogy Barcelonában egyezséget kötöttek: Santiago az Ilvermorny igazgatójára bízza az amerikai diákokat, és nem szaglászik utánuk, nem háborgatja őket. Ez volt az első törés a bizalomban. Santiago nem szerette megszegni a szavát, de még kevésbé szerette, ha valaki hülyének nézi, vagy ha az a bizonyos valaki nem végzi el megfelelően a feladatát. A saját kezébe vette hát a gyeplőt, és onnantól kezdve különös figyelmet fordított a Morris nevű fiú ügyes-bajos dolgaira, Madrigalt pedig átrakta egy másik polcra, oda, ahol azok szerepeltek, akikről nem tudta eldönteni hányadán is állnak.
Éppen ezért volt gyanús a levél. Madrigal kézírása ismerős volt, a sorok mégis idegen súlyt hordoztak. A férfi segítséget kért tőle egy diáklány ügyében. Békejobb vagy csapda - Santiago nem tudta eldönteni, de nem is próbálta. Elfogadta. Vianne Gardner személye túl érdekesnek tűnt számára ahhoz, hogy holmi sértődöttségből elutasítsa Madrigal kérését.

A szoba félhomályban úszott. A késő délutáni fény ferdén vágta ketté a teret: egyik oldalon aranyban csillogott, a másikon komor szürkesébe burkolózott a férfi hálókörlete. Ő maga könyékig feltűrt fekete ingben ült az íróasztala mögött és egy levelet írt. A súlyos márványlapon papírhalmok, akták, térképek, régi levelek sorakoztak és keveredtek, őskáoszba rendeződve. A rendetlenségbe csupán Santiago fekete öltönynadrágja és az oxford cipőjének éles vonalai vittek némi szabályt. Haját hanyagul vetette hátra, de a rakoncátlan tincsek újra és újra előrecsúsztak, mintha ők is tudni akarnák, hogy a férfi mit ír a pergamenre.
A toll sercegett a levélpapíron. Elfeldának címezte a levelet. Rövid volt, pontos, felesleges szavak nélkül - egy találkozási hely, egy időpont, semmi több. A gondolat, hogy másnap vele lesz, meleg foltként derengett fel benne, de nem engedte magához túl közel az érzést. Nem akart csalódni...
Éppen lezárta a borítékot, amikor a pecsételő koppanásába másik ütem vegyült: valaki állt az ajtaja túloldalán. Pálcájával rákoppintott a borítékra, az pedig eltűnt, mintha sosem létezett volna. Újabbat koppintott a dióvesszővel, ezúttal az asztal lapjára, mire a levelek és akták halmai egymás után beröppentek egy kicsapódó kartotékszekrény mélyébe.
Az ajtóhoz lépett és kitárta azt.

Odakint egy fiatal, szőke lány állt.
- Jó napot! Madri ap… Madrigal professzor küldött - mondta.
- Üdvözöllek - felelte Santiago, mély, rekedt hangján. - Igen, már szólt rólad a professzor. Kérlek, fáradj beljebb.
Ahogy félreállt, a tekintetük egyetlen pillanatra találkozott. Abban a szívdobbanásnyi időben Santiago elméjében döngve csapódott be egy hatalmas, nehéz fémkapu. Nem volt harag benne, csak véglegesség. Hideg vas, vastag zárak, és a csend. Erős jelzés: emögött nincs keresnivalója másnak.
- A nevem Santiago Herrera - kezdte, miközben becsukta az ajtót -, és a Beauxbatons biztonsági felelőse vagyok. Señor Madrigaltól tudom, hogy van némi gondod a legilimencia terén. Tudod, én a szakmámból kifolyólag meglehetősen jártas vagyok az elmemágiában, és meg kell mondjam, rendkívül szokatlan, ámde igen ígéretes, hogy egy magadfajta, ifjú hölgy képes mások fejébe férkőzni.
Szemei, melyek sötétek voltak, akárcsak egy mély akna szája, röntgenként pásztázták a lány arcát, minden rezdülést elraktározva, és minden mikroreakciót súlyozva magában.
- Ahhoz azonban, hogy segíteni tudjak, tudnom kell, hogy pontosan mivel is állunk szemben - folytatta. - Kérlek, mesélj egy kicsit arról, milyen mások fejébe látni! Konkrét emlékképeket is látsz, vagy csak hallod az alanyok gondolatait?
A szék felé intett: barokkos mintázatú, aranylábú, párnázott darab volt, túl díszes ehhez a beszélgetéshez, és túlzottan távol álló a férfi ízlésétől. Santiago nem ült le. Megkerülte az íróasztalt, a szekrényhez lépett, és kivett egy üveg sütőtöklevet meg két poharat. A folyadék narancsos színe meleg fényt vetett a hideg asztallapra, amikor kitöltötte.
- A britek kedvenc itala, mármint a tea után - mondta, miközben a lány elé tette az egyik poharat. - Bevallom, nekem kicsit szokatlan az íze, de nem rossz.
Megemelte a saját poharát, majd egy bátorító mosolyt eresztett meg a lány felé. Ezúttal ő maga sem tudta, hogy csak szerepet játszik-e, vagy vajon az Elfelda iránti gyengéd érzelmek tették őt ilyen barátságossá. Mindenesetre érdekelte a lány története, és megnyugtatónak találta azt a kapzsi érzést, amit a lány tehetségében rejlő, kiaknázatlan lehetőségek miatt érzett. Talán mégis csak szerepet játszott, és nem is puhult el annyira…

- Nincsen nekem semmi problémám. Madrigalnak van problémája az én legilimenciámmal, többek között. Az elmecsapdák mondjuk nem viccesek.
Santiago ajkán halvány mosoly futott át. A borosta árnyékában ez a mosoly inkább volt reflex, mint érzelem, és mire igazán megszülethetett volna, már el is tűnt. Az arca visszarendeződött a megszokott, zárt formába, mint egy ajtó, amit csak véletlenül hagytak résnyire nyitva.
Barcelona jutott eszébe. Ott találkozott először Madrigallal - akkor még nem igazgatóként, hanem célpontként. Az OMEN első neve volt egy olyan listán, amit Santiago nem igazán szeretett olvasgatni. Az auror ugyanakkor emlékezett arra a belső világra is, amit az amerikai épített fel magának: túlszínesített, csicsás neonlabirintus, ahol nem vaskapuk védték a gondolatokat, hanem maga az őskáosz. Mintha valaki konfettit szórt volna egy széf belsejébe. Nem volt elegáns megoldás, de valamilyen szinten hatásos volt. Nem mindent rejtett el ugyan - azt Santiago elől amúgy is nehéz lett volna -, de elég időt vett el a betolakodótól ahhoz, hogy az elfáradjon, mielőtt rálelt volna az igazán értékes gondolatokra. Volt tehát valami ironikus a lány félmondatában. Madrigalnak valóban gondja volt a legilimenciával - nem csak Vianne-éval, hanem Santiagoéval is.
És ekkor a férfi fejében lassan, óvatosan bontotta ki magát egy gondolat: mi lenne, ha a lány nem is teher lenne, nem csak egy szívesség az amerikaiak felé, hanem egy eszköz? Talán Madrigal akaratlanul is egy saját maga, és a diákjai ellen használható fegyvert adott az OMEN és a spanyol minisztérium láncos kutyájának. De Santiagonak előbb tudnia kellett, hogy mire is képes ez a fegyver valójában.

A sütőtöklé narancsos fénye melegen izzott a pohárban. Santiago letette a lány elé az italt, majd magának is töltött egy pohárral. A BudWizard említése elsiklott a füle mellett. Kortyolt egyet, és hagyta, hogy az édeskés íz elterelje a figyelmét - vagy inkább elfedje azt, amit közben tett: csendesen figyelte Vianne-t, néha elkapva egy-egy pillanatot, egy hangsúlyt, egy levegővételt, és olyankor hangtalanul beljebb lépett a lány elméjébe. Nem volt ebben semmi látványos. Nem feszegetett ajtókat, nem tépett le lakatokat. Úgy mozgott az elmében, mint egy betörő, aki tudja, hol nyikorog a padló, és hol nem. Ám ellentétben a betörőkkel, ő nem vitt el semmit. Csak megtapintotta a teret, megszemlélte a rendetlenséget.
A lány ugyancsak zajos volt, mint Madrigal, ám egészen máshogy. A gondolatai csapongtak, egymásnak ütköztek, mint vonatok egy rosszul szervezett pályaudvaron. Bár észrevette a vaskaput, amely az auror elméjét védte, a saját fejében nem volt képes rendet tenni. Santiago arca mozdulatlan maradt. Nem reagált arra, hogy a lány „hot aurorként” címkézte fel magában, sem arra, ahogy a gyűrűs ujját vizslatta, vagy ahogy a nem létező feleségén elmélkedett, és egy bizonyos Gemma krumplipüréjének emlékképe is úgy szállt el mellette, mint egy ártalmatlan illat. Talán Vianne nem is tudta, de a foglalkozás már elkezdődött.

- Nem látok én semmit, legfeljebb elképzelem, Mr. Herrera. De leszögezném megint, nem direkt csinálom - mondta a lány.
Santiago lassan bólintott, majd újabb kortyot ivott, mielőtt megszólalt volna.
- Nos, a gondolat valóban nem hang, hogy hallani lehessen - felelte halkan -, de nem is kép, amit lát az ember. A képzelettel nem állsz messze a valóságtól, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a gondolat egy impulzus. Súly. Vagy irány.
A pohár alja finoman koccant az asztallapon. A lány közben a gondnokról beszélt, a Kwikspellről, a sajnálatról. Santiago végigsimított a saját borostás arcán, és ujjai alatt érezte a napok súlyát, amit csak a másnapi, Elfeldával közös randevú lazíthatott fel.
- Tudod - mondta elgondolkodva -, nem az a kérdés, hogy mit hallasz. Hanem hogy mit kezdesz azzal, amit meghallottál.
Pontosan látta, mi a baj. A lány nem tudott empátia nélkül szűrni. Minden bejött a nyitott antennáknak köszönhetően, és mindent magára vett. Santiago emlékezett, milyen volt ez régen, karrierje elején. Azóta annyi idegen terhet pakoltak rá mások gondolatai, hogy már meg sem érezte, ha újabb súly akadt a vállára. Egy Kwikspell tanfolyam? Semmiség volt számára. Vianne viszont egy olyan frekvenciára volt hangolva, ahol néha teljesen véletlenül befogható volt a kódolatlan HBO. És Santiago tudta: az ilyen antennák vagy megtanulnak irányt váltani… vagy előbb-utóbb belerokkannak a zajba.
- És mit szeretnél, Vianne? - tette fel csendesen a kérdést. - Megtanulni, hogyan használhatod ezt a képességet szánt szándékkal, akkor, amikor csak akarod… vagy megszabadulni ettől az egésztől, és elcsendesíteni ezeket az impulzusokat?

Santiago figyelmesen hallgatta a lányt, miközben a szoba lassan belesüppedt az alkonyatba. A magas ablakokon beszűrődő fény már nem arany, inkább fakó ónszínű volt, amely megült a bútorok élein, és hosszú, vékony árnyékokat húzott a falakon. A levegőben ott lebegett a sütőtöklé édeskés illata, keveredve a régi pergamenek és a fapolcok poros szagával, ám távoli illataromaként érezni lehetett Santiago szibériai fenyőket idéző parfümét is, amely majdnem teljesen elnyomta az ingébe ivódott cigarettafüstöt. Zaj és csend furcsa egyensúlya elevenedett meg a szobában, ahol a lány szavai még ugyan rezegtek a térben, de már nem voltak hangosabbak egy visszhangnál.
- Attól én még hallom. Azt is, ha olyan nyelven gondolnak, amilyenen nem értek.
Santiago arcán egy szelíd mosoly suhant át. Nem volt benne gúny, sem fölény, inkább olyan volt, mint amit egy szülő enged meg magának, amikor a gyermeke valami ösztönösen igazat mond, anélkül hogy tudná, mennyire az. A mosoly azonban nem maradt sokáig. A férfi egyelőre nem válaszolt. Hagyta, hogy a csend közéjük essen, mint egy hirtelen leeresztett függöny, és figyelte, hogyan mozog a lány ebben az üres térben, hogyan igazít a tartásán, hogyan keresi ösztönösen a következő hangot, amibe kapaszkodhatna.

Amikor Vianne megszólalt újra, hangja már kevésbé volt játékos.
- Madrigal azt akarja, hogy tanuljam meg kizárni a dolgokat.
Santiago végigsimított a borostáján.
- Engem nem az érdekel, hogy Madrigal professzor mit szeretne - mondta csendesen. - Hanem az, hogy te mit akarsz, Vianne. Ez a te képességed. A te életed.
- Én nem bánom a káoszt, Señor Herrera, és nem bánom a hangzavart. Nem nekem van problémám ezzel, hanem mindenki másnak.
- Most még… - felelte.
Hangja alacsony volt, szinte beleolvadt a szoba félhomályába. A tekintetét a lány szemébe fúrta, nem támadóan, inkább mérlegelve.
- Úgy vélem, ez a jelenlegi állapot idővel komoly gondokat okozhat az ép elméd megóvásával szemben. Ha a képességed tovább erősödik, de kontroll nélkül, úgy, hogy valójában nem te irányítasz… akkor egy idő után folyamatos zaj lesz odabent. És a végén a saját gondolataidat sem fogod meghallani már.
Kiitta az üdítő utolsó kortyait. A pohár alján maradt néhány csepp tompán csillant meg a fényben, majd eltűnt, amikor szórakozott mozdulattal megdöntötte azt. Újra a lányra nézett.
- Nem az a cél, hogy állandó csend legyen benned, Vianne - folytatta. - Az a cél, hogy tudd, mikor kell a csend.
Egy pillanatra belepillantott az üres pohárba, mintha ott keresné a választ, aztán unott mozdulattal visszatette az asztalra. A szoba ismét elcsendesedett.
- Szóval mi legyen? - kérdezte.

b data-role="other">- Mindent akarok.
A mondat ott úszott és terjengett a levegőben, de súlyosabban, mint az auror cigarettafüstje. Santiago nem felelt azonnal. Nem is mozdult. A félhomály lassan rákúszott a szoba sarkaira, a magas, cirádás mennyezet felől ereszkedve alá. A kinti folyosóról tompa lépések zajai szűrődtek be, a beauxbatonsos diákok hangjai, nevetései, és ajtók csapódása. Mindez távolinak tűnt, mintha egy másik világból érkezne. Odabent csak a lány lélegzete és a saját pulzusa volt jelen.
Az auror figyelt. Nem csak a szavakra, hanem arra is, ami mögöttük húzódott, és mérlegelt. A „mindent” nem gyermeki telhetetlenség volt, inkább követelés, jog. Egy kinyilatkoztatás arról, hogy a lány nem hajlandó választani két rossz opció közül.
Végül megszólalt.
- Ez legalább egy őszinte válasz.
A hangja csendes volt, érdes, de nem kemény. Nem ítélt, de nem is dicsért. Csupán rögzítette a tényt. A tekintete a lányon időzött, mintha egy térképet tanulmányozna, amelyről már sejti, hogy nem mutat bizonyos csapásokat, és titkos utakat. Vianne sokkal több volt annál, mint amit kifelé mutatott a nagyvilágnak. A lány már most taktikázott. Tudatosan vagy ösztönösen, de eltakarta a valódi mélységeit harsány képekkel és túlbeszéléssel. Ez a fajta álcázás akár még veszélyessé is tehette volna, ám Santiago mégsem félt tőle. Furcsa is lett volna, ha megijed egy tinilánytól. Viszont felismerte, hogy Vianne pontosan azt teszi már most, mint amit ő maga is tett évtizedeken át: elrejti a pengét egy mosoly mögé, zajt csap valahol máshol, csak hogy az emberek ne a lényegre fókuszáljanak. Még ha kívülről minden különbözött is - egy szőke tinédzserlány, könnyed mozdulatokkal, és csinos pofival, és egy negyvenes férfi, sötét ingben, ráncokkal, amelyeket nem az idő, hanem a döntések véstek az arcába. Fény és árnyék. Kezdet és vég. Belül mégis volt valami közös bennük: az ösztön, hogy ne hagyják magukat sarokba szorítani.

- Igaza van, Señor Herrera. Nem szeretném elveszteni ezt itt, idebent - kocogtatta meg a fejét a lány.
Santiago lassan bólintott. Egyetértett. Nem szavakkal, hanem azzal a fajta csendes beleegyezéssel, amely mögött tapasztalat állt. Tudta, milyen az, amikor az ember fejében egyszer csak túl sok hang lesz, és már nem tudja megkülönböztetni a sajátját a többiekétől. Tudta, mit jelent elveszíteni az irányt odabent. Ezért is kellett újból és újból az Imperius okozta, mámorító szabadságba menekülnie.
- Szeretném az életemet is megtartani, Señor Herrera. Ragaszkodom hozzá… - folytatta Vianne, amitől Santiago szemöldöke egy árnyalatnyit összeszaladt.
Az „élet” szó szöget ütött a fejében. Nem a hangzása miatt, hanem a mögötte rejlő jelentéstől. Mit értett alatta a lány? - tette fel magának a kérdést. Fenyegetést? Előérzetet? Vagy csak azt, hogy túl sok tekintet szegeződik már most rá?
Nem kérdezett, csak belépett.
Úgy merült bele a lány elméjébe, mint egy mélytengeri búvár, aki tudja, hogy nem maradhat sokáig lent. Először a felszín: színek, zaj, asszociációk, egymásba csúszó képek. Aztán egyre mélyebbre úszott. Egyre sűrűbb lett a közeg, a gondolatok nyomása nőtt, a káosz nem oszlott, csak sötétebbé vált. Ugyanolyan volt, mint Madrigal fejében: nem falak, hanem örvények védték az elmét. Nem zárak, hanem túlcsordulás volt jelen.
Santiago érezte, ahogy fogy az „oxigén”, és tudta, mikor kell visszafordulnia. És akkor, egyetlen pillanatra, mint egy igazgyöngy a mélyben, felvillant egy szó.
MACUSA.
Az auror azonnal visszatért a felszínre. A kapcsolat megszakadt, a zaj elcsendesült. Santiago lassan elfordult a lánytól, majd az ablak felé nézett, ahol a kinti ég már majdnem teljesen sötét volt.
Tehát az amerikai minisztérium is figyelte a lányt. Talán követelt is, ezt egyelőre nem tudhatta. A tét hirtelen sokkal nagyobb lett, mint amit egy problémás diáklány kezelése jelentett. Santiago nem akart fegyvereket adni egy lehetséges ellenség kezébe. Amikor Vianne újra megszólalt, Santiago már elpakolta magában ezt a gondolatot egy belső fiókba, amelyet ritkán nyitott ki, és csak is akkor, ha nagyon muszáj volt.

- De szeretnék jobb is lenni, mert tudom, hogy még csak a felszínét kapargatom annak, amire képes lehetek. Tetszik tudni, előfordult már, hogy sikerült tudatosan használnom.
Santiago lassan visszafordult. Bólintott.
- Helyes - egyetlen szó volt csupán, de súlya volt. - Mármint, hogy szeretnél fejlődni. Ez kulcsfontosságú. Belülről kell jönnie ugyanis a késztetésnek, és nem külső nyomásra.
- Van egy kérdésem. Mit kér érte, Señor Herrera?
Santiago elmosolyodott. Ezúttal nem volt benne szelídség. Inkább egy fáradt, mindent látott ember mosolya volt, aki tudja, hogy mindenért fizetni kell, csak nem mindig azzal, amire elsőként számítunk. Keresztbe fűzte a karjait a mellkasa előtt, a fekete ing anyaga pedig megfeszült rajta.
- Csupán annyit, hogy az én szabályaim szerint játssz - mondta.
Nem alkudozott. Nem emelt hangot. Egyszerűen kijelölte a kereteket. Már végigment azon az úton, amelynek elején most Vianne állt. Neki nem volt veleszületett ajándéka, nem voltak véletlen bepillantások mások fejébe. Mindent szabályok mentén tanult meg, keményen és fájdalmasan. És pontosan tudta, mi történne, ha ezek a szabályok nem lennének.
- Megtanítalak használni ezt a képességedet - folytatta -, de csak akkor, ha jó céllal teszed. Nem használhatod mit sem sejtő, ártatlanok gondolatait a saját céljaidra. És végképp nem fordíthatod azokat ellenük.
A tekintete a lányon nyugodott, most már élesebben, mint eddig bármikor.
- Mások elméjével játszani nem játék, Vianne. Nem trükk. Nem eszköz az unalom ellen.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, hagyta, hogy a szavak leülepedjenek.
- Megértetted?

Amikor a lány felpattant a székből, és lelkesen a kezét nyújtotta felé, Santiago egy pillanatig habozott, mielőtt elfogadta volna a jobbját. A kézfogás határozott volt, meglepően fegyelmezett, nem az a kapkodó gesztus, amit egy tizenévestől várna az ember. Nem szorította meg túl erősen a lány kezét, és nem is tartotta azt tovább a kelleténél. Meglehet ez csak egy kézfogás volt, de egyben ígéret is, szerződés. Vianne talán épp most adta el a lelkét az ördögnek.
- Hogyan kezdjük? És most állunk neki, vagy…? - kérdezte a lány, levegőben hagyva a mondat végét.
Santiago tekintete végigsiklott a szobán, az íróasztalon hagyott üres poháron, a félretolt aktákon, az ablakon túl sötétedő égen.
- Nem most - mondta végül.
A hangja nem volt elutasító, inkább csak végleges. Olyan, mint amikor az ember becsuk egy ajtót, nem azért, mert fél attól, ami mögötte van, hanem mert tudja, mikor szabad nyitva hagyni, és mikor nem. Santiago a zsebébe csúsztatta a kezét.
- Amit ma tettél, az egyelőre elég - folytatta. - Nem az ígéretedre gondolok, hanem a döntésedre. Arra, hogy nem próbáltál meg alkudozni, és nem hazudtál. Ez ritka erény.
Nem nevezte tanítványnak a lányt, ahogy nem adott címet sem annak, ami közöttük formálódott. Csak keretet hagyott maga után, egy halvány krétavonalat csupán a sötét padlón.

- Amit csinálni fogunk, az lassú lesz, és időnként kényelmetlen - figyelmeztette. - Lesznek napok, amikor azt hiszed majd, hogy nem haladsz sehová. Ezek a napok a legfontosabbak.
Egy pillanatra elidőzött rajta a tekintete, mintha mérlegelné, mennyit mondjon még. A lányban ott volt a zaj, az ambíció, de ugyanakkor a túl sok fény is. Santiago tudta, hogy ezt nem lehet egyetlen mozdulattal eltompítani.
- A szabályok maradnak - tette hozzá halkan. - És nem azért, mert én mondom, hanem mert túl sok mindent látsz, hallasz és érzel ahhoz, hogy ne legyenek keretek.
Az ablak felé fordult, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Nem udvariatlanságból, hanem mert a lezárás is része volt a tanulásnak. A csend ismét helyet követelt magának, és Santiago nem állt az útjába.
- Holnapután jelentkezem - mondta még. - Addig… figyelj! Nem másokra. Magadra. Keresd azt a pontot, amikor az elméd már rácsatlakozna valaki máséra, majd próbáld meg elkapni azt a pillanatot, és vágd el magad attól az embertől! Ez lesz az első feladat: megtanulni, hogy mikor maradunk háttérben, és ami még fontosabb, hogy hogyan tesszük ezt meg.
Nem magyarázta tovább, és nem búcsúzott hosszan.

- Most pedig indulj vissza a társaidhoz! Szép álmokat, Vianne!
Amikor az ajtó kinyílt, a folyosó zaja egy pillanatra betört a szobába, majd újra elhalt. Santiago ott maradt a félhomályban, egyedül a gondolataival, amelyek most kivételesen csendesek voltak.
Az asztalon az üres pohár tompán csillant meg. A férfi felvette, majd lassan a helyére tette. Az este még tartogatott számára mást is, olyasmit, ami nem antennákról, szabályokról vagy fegyverré váló tehetségekről szólt, hanem kivételesen önmagáról. És ezt az időt - legalább erre az egy éjszakára - nem volt hajlandó feláldozni. Elfeldára gondolt, és a másnapi találkozójukra. És ekkor a vaskapu ismét kitárult a férfi elméjében...