Í Tokuni (https://www.youtube.com/watch?v=pqnMkUcTmys)
+16 Kópavogur tele mindig hideg - akár az új század, és mindazok, melyek megelőzték. nincs ebben újdonság számomra, gyertya gyullad léptemre - itthon vagyok, mert e palota befogad, azonossá képzelnek évek, évtizedek, megszokás. hanyagság - mondja ajtókeretem, hangját felnyalja érkezésemnek. itt mindennek szeme van, egyik sem lát: csak azt, amit el akarunk rejteni, csak az ég napvilágon, az tudott születésétől fogva.
most nem Skócia dombjai őrzik majd az emlékem, most csak pár hétre vezetett el innen sok körülmény, melyek közül egyet érdemes csak említeni - egyet volna, ha ismét gyermek volnék e falak között, azt játszhatnám, szavam önmagáért ér valamit. a számunkra kijelölt szárny olyan, ahogy itt hagytam - mondhatnám, felejtettem, de abban rejlik még valami kedves elismerése tudatlanságnak. bárhány játékunk, üres terráriumunk maradt hátra, Hagen és én meghaltunk aznap, mikor a Roxforté lettünk - és nem is történhetett volna jobb velünk soha.
a tél beszökik Kópavogurba, ha az erkély ajtaját nyitva felejtem - ilyen hibát nem vétek már. ami fehér itt, az menyasszonyi ruhák anyaga, a kokoshnik mintáján át a jövő. szeretem vörös fonalát, azt tényleg itt felejtettem - viselni mégsem fogom, és néha, álmatlan éjszakákon a hagyomány plafonja alatt elképzelem, az égő palota romjai közé vetem majd ajándékul magamnak. elköteleződni mások végzetében már kötelességem volt a bölcsőtől fogva - ha volna alkatom hozzá, nevetnék is.
jelöltjük az nincs: jelentkező számolatlanul. ha tudják is, mit vállalnak, eleget szenvedtek, rákaptak ízére - hiszik, vallják, Amos sorsa sem olyan tragikus, a földig hajolt hátra még házak, generációk épülhetnek. talán titkon remélik, velem más volna, az én szavam nem hallatszik úgy, özveggyé is könnyen tehetek valakit: megpróbálhatom világra hozni örökösüket, vagy belehalhatok a próbálkozásba. vagy így, vagy úgy, Kópavogurban minden elnyeri méltó helyét.
nem kétlem, megint elküldik majd köszöntésemre az ördögöt - szenvtelen arca úgy tűnik fel a kézitükörben, mint hajnal alján a vér nyoma. Kópavogur csontjai emlékeznek arra, mikor nem így nevezték őket, de már nem sóhajt, nem ad hangot sem, míg a tereit járod abbéli hitedben, hogy a tiéd lesz, hogy méltó örököse lehetsz mások gyermeki kegyetlenségének. most sem érted, nem is fogod már: embernek csak ember lehet örököse, absztrakció aligha. te nem állsz semmi másból, mint függőleges gondolatok hisztérikus erdejéből - közöttük szalad zaklatottan minden, amit érzel, hogy soha ne leljen otthonra.
vállaltam mindezt, tűzbe tettem ismét a kezem - de már nem hiszem, hogy nem fáj, hogy nem veszíthetem el azt, amit eddig sem kínáltak. könnyebb volna elfelejtenem Kópavogur fáin a deres rémületet, múltunk magvait szétszórhatnám idegen földeken, hogy aztán többé ne gondoljak velük, hagyjam őket kiszáradni, szélnek veszni. de Dolohov óta tudom, tudják a deszkák, melyeket bemocskolsz jöttöddel - nem ér véget, míg véget nem vetek neki. ami szörnyű, sosem múlik magától. épp ezért keresel fel most is.
- amit üzentek, átadtam már a levéllel. ha részvétet jöttél nyilvánítani, nem kell. én sem teszem, pedig nem volna oktalan. - nekem nincs annyi türelmem, mint Hagennek volna, én nem kívánok veled udvariasan békét kötni a semmi felett. veled megüzenniük könnyű - lásd csak, mi vár téged is, ha aranyban is a bronz helyett. - de tudom, el nem küldhetlek. mondd akkor, mit érdemes tudnom arról, amiről legjobb volna semmit? - utolsó roxforti éved sem tett élőbbé. talán mégis Kópavogur szívja el belőled az életet - ha ezzel éhen is veszhetne még, kötelességei neki is vannak. neked és nekem is, téged uralkodónak neveltek, viselni a koronát hát ezeken a szörnyű alkalmakon is kell, mikor nem fogadlak örömmel, de mert nem kívánom a figyelmed jobban, elfogadom azt.
annál több eszed volt, hogy megkísértsd Quennel Apollyont - de te is érzed, vakon, némán, bénán, érzékeid híján, hogy valami most más lett. talán értelmed követi, amit a szívednek nevezett izomtömeg nem: nem jöhettem csak úgy szó nélkül, engedelmesen a hívásra, ha olyan fontos volt, mint látszott. megfordulok, míg itt jársz, a szék támlája megtartja a súlyt - én pedig megtartom előtted valódi szándékaimat. talán Amos hiheti, hogy nem vagy rothadó holttest, mely közöttünk keresi elveszett lelkét - de most nem Amossal beszélsz.